Az akadémiai doktori értekezés tézisei Erdélyi Gabriella Házasság, család és mozaikcsalád a kora újkori Magyarországon Budapest, 2021

Az akadémiai doktori értekezés tézisei

Erdélyi Gabriella

Házasság, család és mozaikcsalád a kora újkori Magyarországon

Budapest, 2021

I.

Az értekezés a család konstruktivista felfogása alapján a kora újkori családi identitások és gyakorlatok kultúratörténeti elemzése. Két nagy részre tagolódik. Első részének témája az elbeszélés egyik síkján a házasságok története Magyarországon a 16. századi vallási reformok idején és az azt megelőző évtizedekben. A megfigyelés elsődleges eszköze egy olyan forrás, amely a népi és az elit, a szóbeli és az írott kultúra találkozásában keletkezett. Az Apostoli Penitenciária hivatalához benyújtott bűnbocsánati kérelmekben az egyszerű emberek mindennapi problémáikat és kéréseiket az egyházi elvárásokhoz alkalmazkodva adták elő, szóbeli kéréseiket jogtudó ügyvédek vetették papírra. A téma és az eszköz együttesen jelöli ki az elbeszélés és az elemzés egy másik síkját, amely a különböző kultúrák találkozásainak megfigyelését jelenti alulnézeti perspektívából: a népi és az elit, a világi és az egyházi, illetve a keresztény és az oszmán kultúra találkozásának eseményével és a résztvevők értelmezéseivel, jelentéstársításaival kapcsolatos kérdésekre koncentrálunk. Az elemzés központi témája annak megfigyelése, hogy a házasság egyházi és világi koncepciója közötti résekben hogyan manővereztek az emberek. A házasságot reguláló hatóságok által tiltott klandesztin házasságok (I./2.), rokonok közötti házasságok (I./3.) és vallási vegyes házasságok (I./4.) terepén vizsgáljuk külön fejezetekben, hogy az emberek miként használták stratégiailag a jogok és intézmények plurális rendszerét saját felfogásuknak és érdekeiknek megfelelően. Az I/5. fejezet témája végül a házasságon kívüli szexualitás eseteinek elemzésével a törvényes és törvénytelen szexualitás határainak korabeli definiálása és a határok elmozdulása a normák, a hatósági magatartás és a laikus gyakorlatok mátrixában.

A disszertáció második része a házasság történetéből családtörténetté bővül, amelynek keretében a családtörténet és az újabb érzelemtörténeti megközelítések összekapcsolására vállalkozik. A kora újkori emberek érzelmi világainak a tanulmányozása révén a kora újkori családon belüli szerepek és kapcsolatok újszerű megvilágítása a célunk. A családtörténeti kutatások valójában már a kezdet kezdetén, az 1960-as években összekapcsolódtak az érzelmekkel.

A családi élet kora újkori átalakulásáról Philippe Ariès által vázolt nagy ívű vázlat szerint a családot az érzelmi kötelékek hozták létre, és különös tekintettel az intimitás és bensőségesség, amely először a 18. században alakult ki az egy háztartásban élők között. Az Ariès-féle történet időközben finomult, a bensőséges modern család felé tartó egyenletes menetelés helyett előtérbe kerültek a kontinuitások. Többek között az újabb kutatások a kora újkori szülők és gyermekek, illetve a házastársak viszonyában rámutattak a pozitív érzelmi kötődésekre és érzelmi befektetésekre (Linda Pollock), de árnyaltabban látjuk a kor emberének magánélethez és

intimitáshoz kapcsolódó elképzeléseit és gyakorlatait is (S. Broomhall; K. Barclay). Célunk tehát a család és az érzelmek történetének fejlődéselvű elbeszélései helyett az érzelemtörténeti stúdiumok újabb megközelítéseinek alkalmazásával újravizsgálni a családi gyakorlatokat és identitásokat a kora újkori Magyarország területén. Az értekezésben nemcsak a családot tekintjük társadalmi konstrukciónak, hanem az érzelmeket magukat is. Az érzelmek itt alkalmazott performatív paradigmája jegyében az érzelem nem egy belső, elvont érzés, hanem interakció, amely az egyént és identitását szervezi. Azáltal, hogy az érzelem az érzelemkifejező cselekvés (írás, testi gesztusok, beszéd, festés, zenélés) során jön létre, megszűnik a kettősség érzelem és külső reprezentációja között, az írást és az írás során létrejövő forrásokat így érzelmi gyakorlatokként vizsgálhatjuk (E.

Goffmann nyomán J. Butler).Vizsgálatunk során különös figyelmet szentelünk mind a nyelvnek, mind a nem nyelvi kifejezési formáknak. A disszertáció további fontos módszertani kísérlete annak feltárása, hogy vajon az érzelmek megosztásának milyen szerepe volt a családtagok közötti hatalmi viszonyok fenntartásában, megkérdőjelezésében és felforgatásában. Az egyének közötti hatalmi viszonyok, a családi kapcsolathálók működésének feltárása azért is kulcsfontosságú, mert a hatalom még kevéssé intézményesült, ezért inkább relácionális, vagyis a személyek közötti kapcsolatokban jön létre és általuk működik. Kiemelt témánk ezért annak megfigyelése, hogy a férfi családfők mellett a nők – feleség, anya vagy éppen nővér szerepben – hogyan járultak hozzá a nemesi-arisztokrata família érdekeinek képviseletéhez és reprezentációjához.

Az értekezés második része továbbá a sokat elemzett magcsalád helyett az újraházasodással létrejövő mozaikcsaládok kialakulását és szerkezetét, illetve a mozaikcsaládbeli kapcsolatokat állítja a vizsgálódás középpontjába először az eddig felhalmozott tudást és az újabb kérdéseket áttekintve (II/1.). Ezt követően esettanulmányok keretében vizsgáljuk a kora újkori apa- és anyaszerepet, mostohaanya- és mostohaapa-szerepet (II/2., II/3., II/6.) valamint a férfi és női identitáshoz (passim), illetve a családfőséghez/mozaikcsaládfőséghez (II/2., 3., 6.) kapcsolódó elvárásokat és ennek teljesítményeit. Külön fejezetek témája a feleségek hídszerepe születési és házassági családjuk között (II/7.), az özvegyasszonyi szerep (II/6., 7.), valamint a testvérkapcsolatok (féltestvéreket és mostohatestvéreket) dinamikája (II/4., 7.). Egy hatszor házasodó 17. századi mezővárosi református lelkész mostohacsaládjai mellett arisztokrata famíliákkal és mozaikcsaládokkal foglalkozunk (II/2.). Az arisztokrata famíliák kiválasztásában a mozaikcsaládra irányuló figyelmünk és a forrásadottságok játszották a döntő szerepet. Ennek következtében pedig történeti elbeszélésünk Nyáry Krisztina (1604–1641) gyermekkori (anyja, Várdai Kata és két féltestvér lánya kapcsolata) és Esterházy Miklóssal kötött második házasságában felnőttkori mozaikcsaládjainak a történeteként is olvasható.

Összességében az elemzés két és fél évszázados időkerete (1450–1700) lehetőséget teremt a hosszabb távú tendenciák, a változások és a folyamatosságok jobb megértésére. A patriarchális társadalom, család és házasság körüli elképzelések a szexualitás rendjén és a társadalmi nemek hierarchiáján nyugodtak, így ezek határainak (legitim/illegitim) elmozdulását is meg tudjuk figyelni a normák, a hatósági magatartás és a laikus gyakorlatok dinamikájában.

II.

A magyarországi családtörténet-írás kezdetei az 1860-as évekre nyúlnak vissza. Ekkor a magánélet története („házi történelmünk”) a mainstream történetírás részét alkotta. Vezető történészek – köztük Thaly Kálmán, Radvánszky Béla és Károlyi Árpád – vaskos monográfiákat publikáltak genealógiai szemléletű családtörténetről, a családi életről és a házasság történetéről, valamint családi levéltárakban őrzött családi dokumentumokat, személyes elbeszélő forrásokat tettek közzé.

Mivel azonban a professzionalizálódó akadémiai történetírás lapjairól az ezt követő évszázadban lekerültek ezek a témák, mert a figyelem előterébe a nemzetformáló politikai folyamatok és a fontos államférfiak kerültek, a családtörténet Magyarországon a „tudományos” történetírás helyett a műkedvelők, valamint a történeti demográfusok és történeti néprajzosok kizárólagos kutatási területévé vált. Az értekezés célja, hogy a családtörténet-írást Magyarországon megújítsa, és a hagyományos genealógiai szemléletű családtörténet helyett új nézőpontok és módszerek alkalmazásával visszaterelje a diszciplínát a hazai mainstream kutatások világába.

Peter Laslett, a „Cambridge Group” vezető alakja, a családtörténet egyik úttörője már 1977-ben felhívta a figyelmet az iparosodás előtti Európában a szülők korai halálának gyakoriságára: Angliában a tíz évnél fiatalabb gyermekek egyharmada elvesztette egyik vagy mindkét szülőjét, s az így megcsonkult háztartásokba gyakran mostohaszülők kerültek. A humán tudományok művelői azonban mindeddig mégsem vettek tudomást a múltbéli mostohacsaládok – mai kifejezéssel mozaikcsaládok – gyakoriságáról. A régi mozaikcsaládok ugyanis nem illenek bele abba a narratívába, amely a mai, gyorsan diverzifikálódó családformációkat és az újfajta családi kapcsolatokat a család és a házasság intézményi válságaként beszéli el, és szembeállítja őket a kenyérkereső apa, a háztartást vezető anya és közös gyermekeik stabil együttélésén alapuló nukleáris család 19. századból örökölt, idilli képével. Amikor a családtörténet a 20. század középső harmadában önálló kutatási területté vált, az idealizálás terepét az iparosodás előtti családok jelentették: a kutatók ekkor a többgenerációs, rurális nagycsaládok külső gazdasági, politikai és kulturális tényezőktől mentes, zavartalan együttélését vizionálták.

Az 1970-es évektől kibontakozó nőtörténet felfedezte az özvegyasszonyokat, akiknek háztartásfőként megnövekedett hatalma és önállósága a jogi források olvasatával láthatóvá vált (J.

Dupaquier; Péter Katalin; S. Cavallo; L. Warner), majd az 1980-as évektől társadalomtörténészek és történeti demográfusok felvázolták az újraházasodás európai, társadalmi nemek szerint eltérő és időben változó modelljét (A. Fauve-Chamoux; S. Kurosu; C. Lundh; M. Breschi; P. Őri; L. Pakot).

Ekkor azonban nem került sor annak a kérdésnek a feltevésére, hogy ez milyen következményekkel járt az új házastárssal kiegészülő családok életére, ahogy a gyermekkorról és a szülő-gyermek kapcsolatokról szóló elemzésekből (Linda Pollock) is kimaradtak a mostohagyermekek történelmi tapasztalatai, vagy testvérkapcsolatok legújabb kutatásából a fél- és mostohatestvérek nézőpontja.

A mostohagyermekeket és mostohaszülőket integráló preindusztriális mostohacsaládokra irányuló figyelem néhány tanulmányra korlátozódott egészen a 2010-es évekig. Elsőként Lisa Wilson figyelme fordult erre, s bizonyára nem véletlen az amerikai kutató érdeklődése, hiszen a mozaikcsaládokban élő gyermekek és felnőttek aránya az Egyesült Államokban a legnagyobb a modern Nyugaton. 2018-ban pedig Lyndan Warner, kanadai kutató szerkesztésében jelent meg egy tanulmánykötet Stepfamilies in Europe 1400–1800 címmel, amely az első lépést jelenti a kora újkori európai, köztük a magyarországi mostohacsaládok összehasonlító vizsgálata felé.

2017-ben jött létre az MTA Lendület Családtörténeti Kutatócsoport, amely kutatási programja (Magyar családtörténet a modernitás előtt: Gyermekkor és mozaikcsaládok a 16–19.

században) szerint arra törekszik, hogy Magyarország és Közép-Kelet-Európa terepén a patriarchális családok és mozaikcsaládok kutatását mindkét szálon, egyfelől a történeti demográfiai, kvantitatív megközelítéssel, másfelől az egodokumentumok elemzésén alapuló kultúratörténeti megközelítésben is vizsgálja. Jelen értekezés része ezeknek a munkálatoknak: a disszertáció egyrészt a legújabb kutatások alapján a II. rész bevezetésében áttekinti az újraházasodás európai mintázatait, a mozaikcsaládok gyakoriságát és szerkezetét. Az értekezésben a kvantitatív elemzések eredményeire építve hangsúlyosabban jelenik meg ugyanakkor a kultúratörténeti narratíva, amely az írott források mellett képi ábrázolásokat is felhasznál a mozaikcsaládon belüli viszonyok vizsgálatára, s felhívja a figyelmet a mostohaszülők által betöltött gondoskodó és támogató szerepekre azzal a céllal, hogy felülvizsgáljuk a gonosz mostohaanyáknak a mesék világában ránk hagyományozott alakját.

A kora újkori mozaikcsaládok történetének mint önálló kutatási témának a megfogalmazását és vizsgálatát a 2000-es évekbeli családtörténeti kutatásokban megjelent új nézőpontok és eredmények tették lehetővé. A doktori mű ezek eredményeire épít, ezeket integrálja és gondolja tovább. Az özvegyekre és az újraházasodási mintázatokra vonatkozó elemzéseken túl

meg kell említenünk a családtagok közötti kapcsolatok kutatását a nagyon komplex és változó összetételű „háztartáscsaládban” (a N. Tadmore-féle household family), amely a házaspáron és közös gyermekeiken kívül magába foglalhatott további itt élő vérrokonokat, házasság és újraházasodás révén szerzett sógorokat, valamint szolgálókat, örökbe fogadott és nevelt gyermekeket, inaséveiket töltő serdülőket és szoptatós dajkákhoz adott csecsemőket. A háztartás életciklusonként változó flexibilis határainak felismerése, vagyis a magcsaládra irányuló korábbi szűk figyelem kitágulása és az időbeli változásra irányuló figyelem fontos előfeltételei voltak a mozaikcsaládok észrevételének. A gyermekek és a gyermekkor kutatói ezzel párhuzamosan felfigyeltek a gyermekek, árvák és törvénytelen gyermekek nagy mobilitására a háztartások között annak eredményeként, hogy felnevelésük a rokonok és nem rokonok, nevelő és fogadott szülők, gyámok és keresztszülők, barátok, szomszédok közös felelőssége volt (P. Maddern; J. Harrington;

Péter K.). Ebbe a körbe tartoztak tehát az általunk a fókuszba helyezett mostohaszülők is. Ebbe az irányba mutatnak a szülői szerepekhez kapcsolódó legújabb kutatások is (J. Bailey, N. Yavneh - N.

J. Miller), amelyek a szülőfigurák pluralitását hangsúlyozzák. A testvérkapcsolatok szintén önálló témává váltak, felismerve a családi kapcsolathálóban ennek a rendkívüli jelentőségét a magas halandóságú társadalmakban. Miközben hosszú távú perspektívában a kutatók a nagy különbségekből eredő testvérek közötti rivalizálás irányából a nagyobb egyenlőségen alapuló bensőséges kapcsolat felé haladásról (C. H. Johnson – D. W. Sabean) beszélnek, a kora újkori testvérhierarchia elemzései szintén előkészítették a terepet a fél- és mostohatestvérek közötti kapcsolatok feltérképezéséhez (L. Davidoff). Végül a rokonsági kapcsolatok 1500–1800 közötti átalakulási tendenciáinak jobb megértése, amely az öröklés vertikális struktúrái és a patriarchális ideológia felől az endogám házasságokra és a szentimentális családra alapozott horizontális szövetségek felé haladt (D. W. Sabean – S. Teuscher), szintén azt a változást tükrözi, hogy a családtörténeti kutatások horizontja – a háztartásra és a magcsaládra irányuló hosszú figyelem után – jelentősen kitágult (Fügedi E., Bácskai V., Benda Gy., Géra E.), és így szem előtt képes tartani azt a fontos szempontot, hogy a magcsalád része egy nagyobb társadalmi rendszernek.

III.

Az értekezés egyik alapvető módszertani újítása, hogy a magcsalád helyett az újraházasodással létrejövő mozaikcsaládok kialakulását és a családbeli kapcsolatokat állítja az érdeklődés

középpontjába. Ez tulajdonképpen nem egy új módszer, hanem a család egy újabb nézőpontja, egy új válasz arra a kérdésre, hogy mit tekintünk családnak. A családtörténeti kutatások éppen e

tekintetben, a család definíciójában különböznek egymástól, ahogy az 1980-ban Michael Anderson által felállított tipológiából is kiderül. Anderson négy típusba sorolta az addigi családtörténeti

kutatásokat (pszichohistóriai, demográfiai, érzelmi, a háztartás mint gazdasági egység). A demográfiai megközelítésen belül meghatározó volt a háztartásszerkezetet vizsgálata nagy mennyiségben megmaradt statisztikai források alapján (P. Laslett, R. Wall). Nem a forrásokból indult ki, hanem a modern család létrejöttének körülményei foglalkoztatták Lawrence Stonet, Edward Stonet, Philippe Ariést és másokat, akik a családot érzelmi és értékközösségként fogták fel, és ennek elemzésének lehetőségét az önéletírásokban, naplókban és viselkedési útmutatókban találták meg. A háztartás gazdasági és vagyonátörökítési funkcióira hangsúlyt helyező harmadik megközelítés pedig a háztartást nem társadalmi normaként, hanem egy időben változó – az egyéni életúthoz hasonlóan családi életciklusok egymásutánjában formálódó – gazdasági egységnek tekintette (Jack Goody; A. V. Chajanov).

Az itt alkalmazott családfelfogás annyiban egyezik az utóbbival, hogy a családot nem normának vagy struktúrának, hanem egy folyamatnak tekinti. Elutasítja ugyanakkor azt a nézőpontot, amely a társadalmi cselekvés és a családi identitás fő mozgatórugójának a gazdasági hasznot tekinti, és abból a feltételezésből indul ki, hogy a családi közösség (legyen az a háztartás, a rokonság vagy a nemesi familia) rugalmas szerkezetét, határait és jelentéseit az egyének közötti interakciók sűrű hálózata formálja. A család mint kollektív identitás tehát kollektív gyakorlatok és diskurzusok – levelezés, viták, ajándékozás, szolgálatok, szívességek, végrendelkezés, keresztelők, esküvők és temetések – során jön létre (S. Broomhall – J. Van Gent). Az értekezés további módszertani újítása és célja tehát a család normatív és strukturalista felfogását túlhaladva annak performatív-

relácionális megközelítésének alkalmazása.

Ez a családfelfogás a 20. század végi kultúratörténetnek (new cultural history)

kultúrakoncepcióján alapszik, amely szerint a kultúra – a dolgoknak és eseményeknek tulajdonított jelentések rétegei – egyének és csoportok közötti egyezkedési folyamat során jön létre. Az

elemzések középpontjában tehát az egyének és csoportok közötti interakciókból és versengésekből – s az ezek során keletkező jelentésekből – álló egyezkedési folyamatok állnak (L. Hunt). Az értekezésben mi is annak megértésére törekszünk, hogy az egyének – legyenek a társadalmi ranglétra alján vagy tetején – az őket körülvevő hegemón rendszerekben – amilyen például a patriarchális család, férfi és női identitás vagy az egyházi házassági jog – hogyan képesek saját érdekeik és identitásuk képviseletére. A hatalom e diffúz és relácionális felfogásában (J. Foucault) a kultúra a hatalom része, és a mindennapi interakciókban konstituálódik.

Az értekezés mindkét részének középpontjában – egyéni és csoportos szinten – az

interakciók és egyezkedések állnak. Az első részben arra koncentrálunk, hogy az emberek hogyan értelmezték a házasságot, mit tekintettek érvényes házasságnak és hogyan próbálták érdekeiket érvényesíteni, azaz házas státuszukat az adott helyzetnek megfelelően legalizálni vagy

érvényteleníteni a kánonjog és a világi jog, valamint a bírói fórumok pluralizmusának normatív közegében. Az értekezés második részében a családtagok egymás közötti egyezkedési gyakorlatait vizsgáljuk, amelyek az egyént és a családot, illetve identitásukat szervezték a mindennapokban éppúgy, mint az élet válságos pillanataiban.

Az értekezésben felhasznált források maguk is sajátos interakciók termékei. A pápának címzett 15–16. századi bűnbocsánati kérelmek az egyszerű emberek kéréseit és igényeit fogalmazták meg az egyházi elvárásokhoz alkalmazkodva, korabeli funkciójuk az volt, hogy a házassági pereskedés során ellenségeiken felülkerekedjenek. Maga a megfigyelés elsődleges eszköze is tehát egy olyan forrás, amely az egyszerű emberek és az írástudó-jogtudó

professzionális elit találkozásában keletkezett, ezért nagyon alkalmas a jelentéstársítások és versengések megfigyelésére. Az egodokumentumok (személyes elbeszélő források) tágabb értelmezése szerint az ilyen bírósági kérvények és peres források maguk is egodokumentumok, amelyekből kihallani a kérelmező egyszerű emberek hangját (N. Z. Davis).

Az Apostoli Penitenciária (Sacra Poenitentiaria Apostolica) hivatala, ahol a kérelmeket elbírálták és az egyszerre lelki és bírói hatállyal rendelkező kegyelemleveleket kibocsátották, a reneszánsz pápaság központi kegyelemosztó orgánuma volt a 15. századtól az 1560-as évekig. Az 1409–1890 közötti időszakból összesen 746 kötetben maradtak fenn a kérelmek másolatai

időrendben és a kérelmek típusa szerinti csoportosításban. E dokumentumokat a kutatás

elveszettnek vélte egészen 1928-ig, amikor a Vatikáni Levéltárba kerültek. Az anyag azonban csak 1988 óta kutatható a hatóság külön engedélyével, mivel sokáig — mint időközben

bebizonyosodott: tévesen — úgy vélték, hogy gyónási titok alá eső bizalmas iratokat rejt magában.

2003-ban kezdtem hozzá az 1410–1560-as évek közötti 166 – 1500 után évi 1500 oldalt is meghaladó – szupplikációs kötet átnézéséhez, illetve az 1540-es évektől regisztrált kimenő

leveleket tartalmazó 15 kötetes sorozat átnézéséhez, amelyben a kibocsátó egyházmegyék lapszéli feltüntetése segített. Az anyagot 2009-ben áthelyezték a ma is működő hivatal épületébe, a munkát már itt fejeztem be.

Az értekezés második részének forrásbázisát a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött családi levéltárakban – az Esterházy család hercegi ágának levéltárában, a Zichy család zsélyi levéltárában – őrzött kiadatlan családi levelezései és családi dokumentumai (házassági szerződések, végrendeletek, atyai instrukciók stb.) alkotják, valamint már kiadott családi levelezések, önéletírások, lakodalmas versek, családi dokumentumok. Ezek a családi egodokumentumok szintén a családtagok közötti interakciók termékei. A születés, a házasságkötés, valamint a halál körüli alkufolyamatok során létrejövő források szoros olvasása a családi

kapcsolatháló átrendeződésének folyamatába ad bepillantást, miközben kivételesen éles megvilágításba helyezi a családdal és rokonsággal kapcsolatos normákat és elvárásokat is.

IV.

A) Az értekezés első részében a házasságok késő középkori rendjét figyeltük meg nagyjából az 1450–1550 közötti évszázadban. A megfigyelés eszközei a pápai bűnbocsánati kérelmek voltak, amelyek a házasság társadalmi gyakorlata és az egyház hivatalos felfogása közötti különbségek feszültségében keletkeztek. A kérelmezés, a pápai kegyelmek és diszpenzációk laikus igénylése a korabeli házassági pereskedés folyamatának részét képezte. Ennek a pereskedésnek a nagy része a házasságok érvényességének kérdése körül forgott a 15. században. Az elemzés egyik szintjén a házasságkötés hazai szokásrendjét rekonstruáltuk. Az elemzés másik szintjén arra voltunk kíváncsiak, hogy a világi és egyházi szokásrend réseiben az emberek hogyan manővereztek:

hogyan értelmezték és ábrázolták a házasságok létrejöttét az egyházi bíróságok előtt, amikor házasságuk elismertetésére vagy felbontására törekedtek. Jóllehet a házasságok regulációja a késő középkori egyház hatáskörébe tartozott, azt láttuk, hogy a házasság és a házasságkötés a 16.

századot megelőzően inkább társadalmi, semmint egyházi intézményként működött.

1. A monogám és felbonthatatlan házasság egyházi elve közegében a mindennapokban a házasságok törékenyek voltak, gyakran felbomlottak: a házastársak fiatalon meghaltak, eltűntek, elvándoroltak, fogságba estek, vagy egyszerűen egy másik házasság érdekében elhagyták házastársukat. A szétesett házasságok után pedig nők és férfiak egyaránt – férfiak gyakrabban, mint a nők – szokás szerint, s az egyházi hatóságok bevonása és engedélye nélkül – újraházasodtak, akik az egyház szemében így bigámiában éltek. Az oszmán–magyar kontaktzónában a házasságok fokozott instabilitását figyeltük meg: ezért a rabnak elhurcolt tömegek mellett a helyben hátramaradt és újraházasodó „bigámistákra” és az oszmánok között törvényes házasságot kereső „aposztatákra” irányítottuk a figyelmet. A házasság egyházi szabályainak a betartása nélküli együttélés (connubium) bevett társadalmi szokás volt: a helyi közösségek – beleértve az alsópapságot – nem kérték számon a hivatalos normák betartását.

2. Megfigyeltük továbbá a házasságok létrejöttének egyházi koncepciója és világi gyakorlata közötti különbségeket. Az eljegyzés a mindennapokban világi magánszerződés volt, amely az egyházi szertartás egyes elemeit is tartalmazta. A templomi szertartás a 15. századi Magyarországon elterjedt volt, de nem kötelező jelleggel. Ekkor inkább az eljegyzés és a lakodalom közötti aktus volt, amelynek 16–17. századi integrálása a lakodalomba és kötelezővé tétele a házasság egyházi koncepciójának felülkerekedését, az egyházi ellenőrzés fokozódását

jelentette. A 15. században azonban a kánoni elvek ismerete és stratégiai használata az egyházi bíróságok előtt lehetőséget nyújtott az embereknek a családi akarat helyett az egyéni választáson alapuló újraházasodásokra. A stratégiai használat azt jelentette, hogy a házasság világi és egyházi koncepcióit szelektíven használták házasságuk utólagos törvényesítése vagy érvénytelenítése érdekében, apellálva a helyi és római egyházi bírák elvárásaira és koncepcióira is. Az egyházi bíróságok rugalmassága és alkalmazkodása is teret engedett a szabálytalanul kötött sokszori és titkos házasságoknak, amelyek tehát a mindennapok részét képezték nemcsak a jobbágyok, de a nemesség és a polgárság körében is.

A trentói egyházatyák a 15. században elterjedt klandesztin (értsd: helyi szokást követő, de hatóságilag szabálytalan) házasságok felszámolására törekedtek. Rendelkezéseiknek döntő szerepe volt abban, hogy a házasság ezt követően a középkori, egyház által is elfogadott társadalmi intézményből, amelyet világi rítusok hoznak létre, s amelyeknek döntő mozzanata az eljegyzés, a házasság fokozottan az egyház által ellenőrzött és egyházi szertartás keretében létrejövő intézménnyé alakult át. Ezt azzal sikerült előmozdítani, hogy kötelezővé és szankcionalizálhatóvá tették a plébános előtti házasságkötést a templomban, tanúk jelenlétében, amelyet a házasság kánoni akadályainak ellenőrzését szolgáló háromszori kihirdetés előzött meg. A házasságokat végül a plébános köteles volt anyakönyvezni. A trentói zsinat rendelkezéseinek magyarországi recepciója azonban a nyugat-európaihoz képest egy lassabb folyamat során ment végbe. A katolikusok és a protestánsok egyaránt a házasság intézményének ellenőrzésére törekedtek. A protestánsoknál azonban az érvényes házasságnak nyíltan kimondott feltétele lett a szülői beleegyezés, a katolikus egyházat azonban kötötte a consensus középkori elve. Nyíltan tehát a katolikus papság és az egyház ellenőrzése kerekedett felül a családfők befolyása ellenében, a gyakorlatban azonban a szülői kontrollt segítette a házasságkötés rítusainak egységesítése és nyilvánossága.

3. A pápai felmentések társadalmi igénylése és használata azt mutatta, hogy a családi endogám házasságpolitika és az exogámia egyházi elvei közötti különbségek közegében a kívülről házasodás és a (távolabbi) rokonok közötti (de hatóságilag tiltott) házasságok szokása egyszerre létezett. Utóbbi létére utalt például a rokonok házasságkötését megbélyegző törvények ismétlődése – vagyis sokan cselekedtek a törvény elvárásaival ellentétesen. A hatósági tiltás a rokonság és a sógorság, valamint a keresztségben szerzett komaság széles köreire kiterjedt, noha az olyan távoli rokonok, mint a harmadfokú unokatestvérek házassága, nem sértett társadalmi tabut. Számos jel arra utal, hogy a kor emberei, sőt maguk a helyi papok is csak nagy nehezen követték a tiltott leszármazási fokokat. Ebben az is szerepet játszott, hogy a gyakori újraházasodás miatt bonyolult rokonsági rendszerek alakultak ki, amit egyfelől nehéz volt számontartani, másfelől nagyon

szélessé tette a tilalom alá eső rokonsági-sógorsági kört, ami miatt a tiltást nehéz volt betartani. A mindenáron házasodás magyarországi gyakorlata miatt így az tűnt a leginkább racionális cselekvésnek, hogy „mímelik az engedelmességet” (Péter K.), amihez lehetőséget teremtett az egyházi diszpenzáció utólagos megszerzésének viszonylag rutinszerű, a társadalom széles rétegei számára elérhető útja.

A Penitenciária hivatalához beadott kérelmekre a 15–16. században kibocsátott pápai diszpenzációk azt mutatják, hogy az egyszerű emberek és az előkelők egyaránt elsősorban a másod- és harmadfokú unokatestvéreikkel kötött házasságaikhoz, illetve a sógorság olyan eseteire nézve kértek egyházi felmentést előre vagy utólag, amikor a férj vagy a feleség egymást követő házastársai unokatestvéri, unokahúgi, valamint testvéri kötelékben álltak egymással. A kérelmekből ismert esetek tényleges száma – évente néhány esettel – nem túl nagy. Az azonban, hogy az illetők – gyermekeik törvényesítése és zavarmentes öröklése végett – évtizedekig tartó békés együttélés után legalizálták csupán házasságukat, azt bizonyítja, hogy a tiltott, távoli rokonsági-sógorsági kötelékben állók házasságszerű együttélése társadalmilag elfogadott volt. Az egyházi források mellett a nemesség és az arisztokrácia rokonházasságait a barokk állam ellenőrző tevékenysége során keletkező további források is tanúsítják. A 17. században ugyanis már csak az uralkodó legalizálhatta a szabálytalan nemesi-arisztokrata házasságokat, a királyi kegy gyakorlásának pedig a katolikus egyházfő engedélye volt az előfeltétele.

4. Az oszmán kultúra magyarországi megjelenése a normarendszerek és a köztük lévő ellentmondások bővülését eredményezte, a „hódítás” új lehetőségként jelentkezett a mindennapokban: ezért megfigyeltük a keresztény–iszlám határon a házasság kapuján átlépő nők és férfiak döntései mögötti racionalitásokat. Azt találtuk, hogy a történészek által imposztoroknak nevezett nők és férfiak a megváltozott viszonyok között tulajdonképpen ugyanarra törekedtek, csak más eszközökkel: biztonságra, társadalmi előmenetelre és stabil családi életre. A kultúrák találkozása tehát azon nők és férfiak számára, akik képesek voltak felismerni és saját céljaikra felhasználni a normák és intézmények sokféleségében rejlő réseket, a lehetőségek megnövekedését eredményezte. A vallási identitás átalakítását megkönnyítő korábbi tapasztalat volt a mozgékony egyének számára a Magyar Királyság keleti és déli régióinak etnikai és vallási sokszínűsége a késő középkorban, elsősorban a latin és ortodox keresztények mindennapi együttélése, valamint az oszmán törökök integráló magatartása.

5. A 15. és kora 16. századi házasságok rendjének alapvető jellegzetessége a házasság előtti szexualitás fogalmának képlékenysége és társadalmi elfogadottsága volt. A hatósági törekvés az ellenőrzésre és definiálásra persze ekkor is létezett, így a két magatartásforma találkozásának megfigyelése a bíróságon segített jobban megérteni azt a folyamatot, hogy a női szexuális erkölcs

hogyan és miért vált a törvényes és törvénytelen szexuális magatartásról folyó korabeli diskurzus központi kategóriájává: mind a patriarchális család rendje, mind a férfiasság és a férfi becsület koncepciója összekapcsolódott a női esendőséggel és becsülettel, amelynek központi eleme a szexualitás volt. Vagyis a nők normaellenes szexuális magatartása alaposan felforgatta a

társadalmi rendet, az erről folyó és egyre hangosabb diskurzusok a férfi aggodalmak és fokozódó ellenőrzési törekvések termékeinek tekinthetők.

Összességében azt láttuk, hogy a vallási változások, reformok és az új egyházak

önidentifikációs törekvéseinek hatására a helyi közösségi gyakorlatok felett a 16. század második felétől kezdve fokozódik a hatósági befolyás. A konfessszionalizálódó egyházak mellett a rendi monarchiák is növekvő szerepet igényelnek maguknak a törvényes/törvénytelen házasságok, valamint a szexualitás, családi rend és nemek közötti hierarchia definiálásában és ellenőrzésében.

Mindez változó ütemben halad– Magyarországon Nyugat-Európához képest lassabban – s egy hosszú folyamat részeként a rendszer bipolarizálódását, a legitim és illegitim rendek és hierarchiák közötti határok élesebbé válását, a helyi szokások és a sokféleség háttérbe szorulását eredményezi a 17–18 században a törvényes házasság és a férfi családfő hatalma alatt álló családi hierarchia értékének általános felértékelődése mellett.

B) Az értekezés második részében a magas halálozás és az újraházasodás szokása következtében mindennaposnak számító kora újkori mostohacsaládokkal foglalkoztunk a performatív érzelemtörténet alkalmazásával. Megfigyeltük, hogy az érzelmek, köztük a gyász, a szeretet, a barátság vagy a harag elsősorban a hozzájuk kapcsolódó társadalmi elvárások és kötelességek teljesítését jelentette, vagyis mindenekelőtt cselekvés formájában volt kifejezhető és ellenőrizhető a kölcsönösségi cserekapcsolatok révén szerveződő patriarchális családban és társadalomban. Az elemzés során olvasott önéletírások – Esterházy Pál fiatalkori és Miskolci Csulyak István lelkész öregkori élettörténete – az egyéni és családi életút átmeneti, változást hozó és sokszor válságként megélt szakaszainak termékei. A szerzőket az írás egyfelől az események feldolgozásában, egyéni identitásuk átalakításában segítette, miközben egy „emlékezetre méltó” családi identitás megteremtését is szolgálta, amely a családfői felelősség részét képezte, de egyúttal kollektív teljesítménynek is számítot olyan értelemben, hogy az önéletírásokat a rokonok gyakran maguk folytatták.

A modern önéletírásokhoz szokott mai olvasó várakozásaival szemben a kora újkori önéletírások nem a személyes érzelmek kifejezésének helyei és alkalmai voltak. Azt láttuk például, hogy Csulyak István református lelkész mint odaadó és gondoskodó mostohaapa csupán a levelezésében jelent meg, mostohagyermekei egyéni életútja elbeszélésében nem kaptak helyet.

Élettörténete megformálását a patrilineáris család, a fiági leszármazás koncepciója befolyásolta.

Az élettörténeti elbeszélés helyett a lelkész alkalmi, lakodalmi verseiben tudtak megjelenni a mostohaanyák iránti érzelmek és félelmek. Ezeknek a közönsége a tágabb család és a barátok voltak, így a családi ünnepek az érzelmek közös, közösségi megélésének eseményeivé váltak. Az érzelmek közösség előtti dramatizálása egyúttal alkufolyamatként is működött, amelynek eredményeként a felek szerződést kötöttek arra vonatkozóan, hogy a háztartásba érkező új feleség jó mostohaanya lesz. Kivételes módon ezzel szemben Esterházy Pál a mostoharokonok közötti – Esterházy Orsolyával kötött – házasságát legitimálni igyekvő, rendhagyó fiatalkori írásában hangsúlyosan megjelent egy mindennapi érzelmes família és mozaikcsalád képe, amelynek az volt a funkciója, hogy immár családfőként saját döntésének tekinthesse a családi érdekből kötött házasságot, egyúttal a nagyon közeli rokonnal kötött törvénytelen frigy külvilág általi elfogadását is segítette a gyermek házasok eleve elrendelt szerelméről szóló történet.

A családi levelezések olvasása során, az érzelmi kifejezések hatalmi viszonyokat formáló szerepére koncentrálva tudtunk közelebb férkőzni ahhoz a megélt családhoz, amely sokkal színesebb és összetettebb, mint a tekintélyes családfők egymásutánjából álló – a patrilineáris ideológia jegyében fogant források által ránk hagyományozott – leszármazási család. Ennek a megélt, mindennapi családnak központi szereplőiként jelentek meg a nők, a női kapcsolathálók és – a vertikális helyett – a horizontális kapcsolatok. A levélírás és a levél mint tárgy magát a kapcsolatot jelentette: a levél materiális minősége és formai jegyei, a levélírás gyakorisága a levélíró és címzett közötti kapcsolatot fejezték ki. A levélírás nemcsak pótolta a személyes találkozásokat és szóbeli kommunikációt, hanem egy másfajta terepet biztosított a családtagok számára kapcsolatuk artikulálására, az intimitás megteremtésére, az érzelmi és hatalmi viszonyok átalakítására. Az intimitás megteremtésének jellegzetes eszköze volt a párbeszédben résztvevők fizikai megjelenítése, testbeszédük ábrázolása, amely hatékonyabbá tette az érzelmek cseréjét írásban. Ennek következtében pedig a levelezés a családtagok közötti kapcsolatokat formáló, nem csak reprezentáló eszközzé válhatott. Másfelől azonban szembeötlő volt az itt olvasott arisztokrata famíliák tagjai közötti levelezés kollektív karaktere. A levelek írása, postázása és olvasása is inkább kollektív és nyilvános, semmint privát és egyéni gyakorlat volt. A magánlevelek egyik funkciója a hírek forgalma révén mindenekelőtt a családi nyilvánosság megteremtése és szabályozása. Ugyan a levélírás kollektív tevékenységnek számított, amely szervezte a családi identitást és összetartozást, de mindemellett az egyéni érdekek kifejezésére is lehetőséget teremtett.

A bensőséges és a kollektív együttes jelenléte is mutatja, hogy a privát és a nyilvános hagyományoson felfogott kettőssége nem megfelelő eszköz az arisztokrata famíliák működésének

megragadására: a hatalom működése éppúgy, mint a levélírói vagy az önéletírói gyakorlat, vagy a családi identitás és emlékezetszerveződés folyamata mindkettőt magába foglalta.

Esettanulmányok keretében vizsgáltuk a kora újkori apa- és anyaszerephez, valamint a férfi és női identitáshoz, illetve a családfőséghez kapcsolódó elvárásokat és ennek teljesítményeit, a további fejezetekben pedig az özvegyasszonyi szerepet és a testvérkapcsolatokat tettük a megfigyelés tárgyává. A mezővárosi református lelkész mostohacsaládjai mellett arisztokrata famíliákkal és mozaikcsaládokkal foglalkoztunk. A korabeli família, nemzet, nemzetség kifejezésekkel rokon értelmű szóként használtuk a dinasztia fogalmát a nagycsalád, pontosabban a közös őstől származó rokonság értelmében, vagyis kiterjesztettük ennek szűkebb, az uralkodócsaládokra vonatkozó jelentésmezejét a nagy politikai és gazdasági hatalommal rendelkező arisztokrata családokra. Az arisztokrata famíliák kiválasztásában a mozaikcsaládra irányuló figyelmünk és a forrásadottságok játszották a döntő szerepet. Ennek következtében pedig történeti elbeszélésünk Nyáry Krisztina gyermekkori (Várdai Kata és két féltestvér lánya, Telegdi Anna és Nyáry Krisztina) és Esterházy Miklóssal kötött második házasságában felnőttkori mozaikcsaládjainak a történeteként is olvasható.

A 21. századi férfiidentitás kérdéskörének vizsgálata megmutatta, hogy a kora újkorban a férjstátus és az apaság egyaránt kulcsfontosságú elemei voltak a férfiak társadalmi megbecsülésének és a stabil kormányzáshoz kötődő koncepcióknak. A patriarchális férfi identitásból következően a mostohagyermek érkezését az új feleséggel a férjek potenciális lehetőségként vagy előnyként élték meg, mert ezzel a szülői gondoskodás, védelem és irányítás terepe és szerepei nőttek meg számukra. Noha az értekezésben a nevelőapasággal, helyettes apasággal külön tanulmányban nem foglalkoztunk, mégis évszázadokon át szorosan hozzátartozott a szülőség jelenségéhez, mivel a gyerekek átmeneti elhelyezése más háztartásokban társadalmi csoportokon átívelő, bevett szokás volt, és ilyenkor nagybácsik, nagynénik, testvérek, barátok, patrónusok kerülhettek – a biológiai vagy éppen a mostohaszülőkkel a háttérben – átmeneti apa- és anyaszerepbe. Jól szemlélteti ezt a 17. században hatszor házasodott református lelkész magatartása is, aki maga helyezte – nevelő és megbocsátó – apaszerepbe azt az előkelő nagyurat, akinek udvarában az egyik tizenéves mostohafia inasként nevelkedett. Az apaság korabeli kulturális koncepciója jól láthatóan tehát nem kizárólag biológiai kapcsolatot feltételezett, hanem egy rangot és életkort jelző társadalmi kapcsolat is volt. A megözvegyült anyát feleségül vevő mostohaapa, a serdülőkorú ifjakat udvarában nevelő előkelő patrónus, de a szülők testvérei, azaz a nagybácsik és nagynénik, illetve a saját idősebb testvérek is betölthették az apa szerepét. A családi levelezésekben így az édesapát, a mostohaapát és a nagybácsit „az engedelmes fiú” egyaránt

„apának” szólította, mert nem a személyiség, hanem a szerep volt az elsődleges. Az apaszerep

átruházása egy patrónusra azért is tűnhetett természetesnek, mert a patriarchális családon belüli kapcsolatok éppúgy a hierarchián és a kölcsönösségen alapultak, mint a patrónus–kliens viszony: a védelem és a támogatás az engedelmesség, a szolgálat és a lojalitás fejében járt. Az egyéni és családi életciklusokkal együtt formálódó lehetőségek és megoldások nagy variabilitása mögött is érzékelhető az az általános törekvés a patriarchális családban és társadalomban, hogy az elvesztett szülőt pótolni kell, emiatt a tartós egyedülálló szülőség kisgyermekekkel 45 év alatt szokatlan a nemesség és a városi társadalom soraiban is.

Esterházy Miklós nádor a kora újkori „aggódó családfők” hegemón férfiasságot képviselő jellegzetes alakját testesítette meg. A kora újkori családfői kötelességek között kiemelkedően fontos volt a családi békesség megőrzése, illetve a dinasztia kormányzási jogának az átörökítése a következő generációra, vagyis az utódlás elrendezése révén a dinasztia fennmaradásának és sikerességének a biztosítása. Ezek érdekében a családfő Esterházy Miklós a féltestvérek és mostohatestvérek közötti kapcsolatok szabályozására, kölcsönösen támogató és szeretetteljes magatartásuk kikényszerítésére törekedett. Az a körülmény, hogy a féltestvérek között nagy vagyoni és státuszkülönbségek léteztek, a mozaikcsaládokat igazgató családfőket fokozott kreativitásra késztette a családi identitás és szolidaritás kialakításában. Ezt a célt hatékonyan szolgálta a mostohatestvérek összeházasítása. A családfői tekintély megerősítésének és kiterjesztésének eszközeként alkalmazta a nádor továbbá az oldalági rokonság, azaz testvérei és azok gyermekei lojalitásának megszerzését, amellyel sikeresen korlátozta második felesége mozgásterét a mostohaanya szerepében. A stratégiai döntéshozatal pillanataiban, mint amilyen az öröklés ügye volt, a dinasztikus kapcsolatháló mobilizálása korlátozta a mostohacsalád funkcióit és elmosta határait, miközben a mostohacsalád tagjai az érzelmi kötődéseket erősítő gyakorlatokkal kompenzálták befolyásuk csökkenését.

Esterházy Miklós családfői szerepének elemzése a gyermekek nézőpontjából megmutatta az első házasságból született gyermekek szokásos félelmét, hogy a szüleik újraházasodásával létrejövő családi egységben marginalizálódnak, érdekeik sérelmet szenvednek. Esterházy Miklós eredeti, a konvencióknak megfelelő tervével ellentétben később elsőszülött fia helyett második házasságában született legidősebb fiát szánta utódjának a dinasztia vezetői szerepében. Ezzel nem a mostohaanya féltékenysége alól igyekezett kihúzni a talajt, hiszen a mostohaanya és mostohafia közötti törésvonalakat már elsimította a mostohatestvérek közötti házassággal, amely által anyós és vő relációba kerültek. A rendhagyó örökös kijelölésre Miklós nádort egyéb családfői kötelességei késztették. Először is, testvéreiről, unokaöccseiről és unokahúgairól, valamint második házasságában felnövekvő öt gyermekéről jelentős részben az első felesége által hozott vagyonból gondoskodott. Másodszor, a leszármazási család folytonosságát azzal vélte biztosítani, ha

elsőszülött, de kevéssé tehetséges fia helyett legrátermettebb fiát teszi meg utódjának, az ő kezében koncentrálva a családi vagyont. Mindeközben a családi összetartás megőrzését szolgálta, hogy elsőszülött, de a vezetésre alkalmatlannak ítélt és örökségéből jórészt kiforgatott fia érzelmi és szellemi jólétének nagy figyelmet szentelt. A félreállításával bizonyára elégedetlen István fiához írt intelmei és atyai tanácsai az apai hatalomgyakorlás megnyilvánulásai, melynek eszközei a kölcsönös kötelességeken nyugvó szeretet, nevelés és fegyelmezés voltak. A családfő nagylelkűséggel, atyai szeretettel és gondoskodással biztosította nemcsak fia, de a többi alárendelt családtag – feleségek, testvérek, unokatestvérek és unokaöcsök – együttműködését és lojalitását is.

A kora újkori anyaság kérdéskörét (szűkebben az anya-lánya kapcsolatok, bővebben a női kapcsolathálók) témáját – az elbeszélés egy másik síkján: Nyáry Krisztina gyermekkori mozaikcsaládját – Várdai Kata példáján vizsgáltuk féltestvér lányaival folytatott gazdag levelezését olvasva. Az anya-lány, anyós-meny és lánytestvér-kapcsolatok kulturális kontextusát az otthon tere jelentette, az arisztokrácia esetében a női udvartartások. A felnőtt női családtagok levélváltásai élesen kirajzolták ezt a hegemón patrilineáris családmodell mellett létező alternatív női szociális teret, egy nők által szervezett pragmatikus és bensőséges rokonságot, amelynek központi alakjai az anyák, illetve lányaik és menyeik voltak. Ez rámutat arra, hogy a korabeli patriarchális családban a nők számára marginális helyzetüket egyebek mellett ez az alternatív, horizontális női rokonság és kapcsolatháló tette elviselhetővé és otthonossá, ráadásul – egyebek mellett a házasságok szerzése, a konfliktusok elsimítása, információs hálózat működtetése által – nem kevés befolyáshoz juttatta őket. Ezért arra a következtetésre jutottunk, hogy a patriarchális családmodell nemcsak a szigort „mérséklő struktúráknak”, vagyis belső rugalmasságának köszönhette hosszú fennállását, ahogy ezt Linda Pollock állítja, hanem e női kapcsolatrendszerek (a lánytestvérek és sógornők, unokatestvérek és barátnők közötti kapcsolatok) is hozzájárultak a rendszer hosszú távú fenntarthatóságához.

Várdai Katát az anyai szerepben megfigyeltük egyfelől a mindennapokban, másfelől a családi kapcsolatháló feletti alkudozások intenzív időszakai idején, úgy mint a lányai terhessége és szülése, illetve vallási konverziója során. Az anyaszerepben hosszú özvegységének évtizedei alatt azért is jelenhetett meg éles kontúrokkal, mert az anyaság – a feleségszerep megszűntével – az előkelő nők számára identitásuk központi elemévé csak ekkor válhatott. Várdai Katát a családfői szerepet betöltő, befolyásos özvegy anyák prototípusának tekintettük. Két házasság után özvegy családfőként maga adta férjhez mindkét lányát, melynek során ő is élt a mostohatestvérek közötti házasság – érzelmi és vagyoni téren egyaránt hatékony – családintegrációs eszközeivel. A famíliában a hatalom megoszlásának folyamatában két ponton tapasztaltunk feszültségeket.

Egyfelől férjnél lévő lányai feletti nem szűnő hatalma miatt, amely akadályt jelentett a lányok

feletti tekintély átadásában anyáról férjre, feszültséget keltve az anyós-vő és potenciálisan a férj- feleség kapcsolatokban. Másfelől megfigyeltük, hogy Várdai Kata hogyan tölti be az anyáktól elvárt kötelességeket felnőtt lányai irányában: a korabeli szokások szerint lányait levélírásra oktatja, akikkel az elvárásokat meghaladva saját kezűleg levelezik, s tanácsokkal látja el őket több kérdésben, köztük a betegségekről való gondoskodás területén. A másik zavart e tevékenységei során az jelezte, hogy idősebb lánya, Telegdi Anna, aki mostohabátyjához ment feleségül és rendhagyó módon anyjával férjes asszonyként is egy háztartásban élt, anyja családfősége alatt maradt, anyjához fűződő kapcsolatát az alárendeltség túlzó episztoláris gesztusaival fejezte ki a mindennapokban, s ezzel megerősítette anyja tekintélyét és hatalmát. A leányi engedelmesség túlzó retorikáját egyfelől a szeretet nyelvének tekintettük, másfelől ugyanakkor az anya-lány kapcsolat fenntartását célzó általános törekvés része volt, amire azért volt szükség, mert Várdai Kata a kapcsolatot folyamatosan veszélyeztette: az anyai szeretet megvonását és a haragja drámai kifejezését arra használta, hogy lányait engedelmességre szorítsa, anyai tekintélyét továbbra is gyakorolja felettük.

Megfigyeltük a két család és „két anya” között a feleségek szokásos hídszerepében manőverező Nyáry Krisztinát, ahogy megözvegyülése idején elesettsége drámai ábrázolásával mozgósította az anyai támogatást, amelyben nem bízott feltétlenül, mert indulatos anyja nem nyújtott feltétlen szeretetet és ezáltal kiszámítható támogatást leányainak. Azt is láttuk, hogy a két domináns anyafigura között ügyesen manőverezve végül is maga döntött második férje személyéről. Vagyis a köztes, esetenként nyilván változó fokú integráltságuk-kívülállóságuk a patrilineáris famíliában némi mozgásteret, több cselekvési lehetőséget teremtett a nők számára.

Saját választásaikon és teljesítményükön is múlott tehát, hogy özvegységük után reintegrációjuk a patrilineáris családba – amennyiben újraházasodtak – hogyan ment végbe. Az özvegy nők reintregrálásának (újraházasodásának) ügye szintén egyezkedés tárgyául szolgált, kimenetele inkább az erőviszonyok, semmint egy statikus szokásrend vagy családstruktúra függvénye volt.

A családi kapcsolathálót az anya-lány kapcsolat mellett a féltestvérek kapcsolata felől megfigyelve azt láttuk, hogy az idősebb lánytestvér 14 évvel fiatalabb féltestvérét is anyai gondoskodással vette körül. Telegdi Anna anyaszerepének életciklusaikon átívelő – azaz Krisztina lány-, asszony-, majd özvegy korában is – folyamatossága rámutat arra, hogy a férjes asszonyok továbbra is fontos szálakkal kötődtek születési családjukhoz. Helyzetük aszimmetriái ellenére az anyai féltestvérek kapcsolatát a versengés helyett a szolidaritás jellemezte, ami jelzi az életkor – rangnál is erősebb – strukturáló hatását a testvérkapcsolatokra.

A szülők korai halálozása következtében a családi kapcsolathálónak különösen fontos centrumát alkották a testvérek közötti kapcsolatok. A konfliktusok megfigyelése rámutatott arra,

hogy a testvérek közötti relációkban ugyan szerepet játszott a születési sorrend és a társadalmi nemek, de a mindennapi és krízisbeli egyezkedések során a kapcsolatok átalakultak. Az arisztokrata testvérek társadalmi, vagyoni és politikai egymásra utaltságának és kölcsönös függőségeinek kapcsolati hálójában az együttműködés és a konfliktus lehetőségei és kényszerei egyszerre benne rejlettek. Az érdekellentétek során a megoldás közös keresése, azaz az elvárt szerep betöltésének, vagy másként fogalmazva, az egyéni és a kollektív „atyafiságos becsület”

helyreállításának kikényszerítése, egy-egy konfliktus megvitatása és lezárása kifejezetten a családi kötelékek erősödését, semmint gyengítését szolgálta. Mindenki közös érdeke volt a kapcsolat megőrzése, amely a legnagyobb társadalmi, vagyoni és politikai tőke volt.

Esterházy Anna Júlia fiútestvéreivel folytatott levelezésében megfigyeltük, hogy a családi kapcsolatok pilléreit adó családi pozíciók és szerepek folyamatos újratermelésében milyen jelentős szerepet játszott a nők által használt érzelmes nyelvezet. Anna Júlia mint a korban jellegzetes Schwesterfrau teljesítménye és szerepfelfogása – feleségként születési családja iránti lojalitása, szolgálatai – kiterjedt a családban vezető pozíciót betöltő férfiaknak nemcsak a meggyőzésére, de a családi becsület és a családi békesség védelmezőjeként a családfői felelősségek kisajátítására, magához ragadására is. A kora újkori családi levelezések elemzése tehát lehetőséget teremtett számunkra a férfiak hatalmán nyugvó patriarchális családban a nők irányító szerepeinek és teljesítményének alaposabb feltérképezésére. Ha hiszünk Linda Pollocknak, akkor Anna Júlia esete korántsem volt kivételes, hanem a férfitekintélyre épülő társadalomban és családban a „mérséklet stuktúráinak” pillanatait testesítette meg.

V.

Monográfiák

● Negotiating Violence: Papal Pardons and Everyday Life in East Central Europe. Leiden: Brill, 2018.

Idegen nyelvű tanulmányok:

● The Power of Emotions: Negotiating Mother–Daughter Relationships in Seventeenth-Century Hungary, May 2021, https://doi.org/10.1177/03631990211014914.

● Inheritance and Emotions: Performing the Patriarch in an Aristocratic Stepfamily in

Seventeenth-Century Habsburg Hungary, Journal of Family History 46, no. 3 (2021): 298–315.

● Differences Between Western and East Central European Patterns of Remarriage and Their Consequences for Children Living in Stepfamilies. Report on a Research Project in Progress, Hungarian Historical Review 8, no. 4 (2019): 657–668.

● Negotiating Widowhood and Female Agency in Seventeenth-Century Hungary 9, no. 4. (2020):

595–623.

● Stepfamily Relationships in Autobiographical Writings from Seventeenth-Century Hungary, in:

Stepfamilies in Europe, 1400-1800, ed. Lyndan Warner. London: Routledge, 2018. 146–167.

● Marriage and Voluntary Conversions in the Hungarian-Ottoman Frontier region, in: Identity and Culture in Ottoman Hungary, ed. Pál Ács–Pál Fodor. Berlin: Klaus Schwarz Verlag, 2017. 183–

208.

● "Married the sister of his late wife”: The negotiation of kin-marriages in Renaissance Hungary.

In: Specimina Nova Pars Prima Sectio Mediaevalis. Pécs: Pécsi Tudományegyetem BTK Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék, 2011. 109–127.

● Neue Forschungen zur Apostolischen Pönitentiarie. QUELLEN UND FORSCHUNGEN AUS ITALIENISCHEN ARCHIVEN UND BIBLIOTHEKEN (2006): 582–589.

Magyar nyelvű tanulmányok:

● Két anya között: Nyáry Krisztina özvegysége és újraházasodása, in: Anyák és apák: szülői szerepek, gondoskodás és tekintély a patriarchális családban (1500–1918), szerk. Erdélyi Gabriella. Budapest: BTK, 2021. 61–85.

● Anyaság a kora újkorban. Várdai Kata és lányai kapcsolata, Korall 82, no. 21 (2020): 5–38.

● Özvegystratégiák és árvasorsok, in: Özvegyek és árvák a régi Magyarországon, 1550–1940, szerk. Erdélyi Gabriella. Budapest: MTA BTK, 2020. 7–34.

● Esterházy Anna Júlia mint testvér és feleség, in: Az érzelmek története, szerk. Valuch,Tibor – Lukács Anikó – Tóth Árpád. Budapest: Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület, 2019.

157–175.

● „Akarnálak levelem által meglátogatnom”: Egy arisztokrata família és mostohacsalád bensőséges levelezése és élete, in: Érzelmek és mostohák : Mozaikcsaládok a régi

Magyarországon, 1500–1850, szerk. Erdélyi Gabriella. Budapest: MTA BTK, 2019. 112–142.

● Esterházy Miklós mint családfő. Utódlás és érzelmek egy 17. századi arisztokrata dinasztiában és mozaikcsaládban, Történelmi Szemle 61, 4. sz. (2019): 657–680.

● »Nem leszen mostoha anya...« : érzelmi gyakorlatok egy 17. századi református lelkész mostohacsaládjaiban, Történelmi Szemle, 60, 2. sz. (2018): 347–364.

● Nők a bűn hálójában: Becsület, szexualitás, és a társadalmi nemek közötti viszonyok a késő középkori Magyarországon. Publicationes Universitatis Miskolciensis Sectio Philosophica 21 (2017): 120–137.

● A titkos házasságról a 15–16. században. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum. Acta Universitatis Szegediensis, 2011. 115–121. Péter Katalinnal közösen.

● A Sacra Poenitentiaria Apostolica hivatala és magyar kérvényei a 15–16. században: 1–2.

közlemény, Levéltári Közlemények, 74 (2003): 33–54. és 76 (2005): 63–103.

Szerkesztett kötetek és tematikus folyóiratszámok:

● Anyák és apák. Szülői szerepek, gondoskodás és tekintély a patriarchális családban (1500–

1918), szerk. Erdélyi Gabriella. Budapest: BTK, 2021.

● Özvegyek és árvák a régi Magyarországon, 1550-1940, szerk. Erdélyi Gabriella. Budapest:

BTK, 2020.

● Érzelmek és mostohák. Mozaikcsaládok a régi Magyarországon (1500–1850), szerk. Erdélyi Gabriella. Budapest: MTA BTK, 2019.

● Korall. Édesek és mostohák: szülői szerepek 83, 4. sz. (2020)

● Family and Emotion. Thematic Issue of the Hungarian Historical Review. 9, no. 4. (2020)

● Stepfamilies across Ethnicities in East Central Europe, 1550–1920. Thematic Issue of the Hungarian Historical Review. 8, no. 4 (2019) .

● The History of Family, Marriage and Divorce in Eastern Europe: Thematic Issue of the Hungarian Historical Review 3, no. 1. (2014). Horváth Sándorral közösen.