Kornai János: Gondolatok a kapitalizmusról

(1)

Kornai János:

Gondolatok

a kapitalizmusról

NéGy taNulmáNy

Akadémiai Kiadó, Bp., 2011. 247 old.

I.

Kornai János most megjelent tanul- mányainak tiszta és világos stílusa kiegészül ezúttal azzal az igénnyel, hogy olvasóközönsége ne korlátozód- jék a szűk értelemben vett közgazda- sági szakmára. Amint a kötet Beve- zetőjében leszögezi, számít a szocio- lógusok, a politológusok, a történé- szek, sőt minden, a közügyek iránt érdeklődő, művelt olvasó érdeklődé- sére is. Ezt a törekvést szolgálja az írások logikus felépítése, áttekinthe- tő szerkezete is.

Kornai professzor okfejtésével könnyű azonosulni; érvelése erőtel- jes, álláspontját hatalmas tényanyag- gal, (szak)irodalmi hivatkozások sokaságával támasztja alá. Számom- ra különösen fontos, hogy a tanulmá- nyokban újra és újra hitet tesz a pozi- tív és a normatív megközelítés egy- idejű alkalmazása mellett. Az első az értéksemleges, a „tisztán tudo- mányos” gondolatmenetet, a pon- tos leírást, az ok-okozati összefüg- gések feltárását jelenti, míg a máso- dik a magasabb rendű, azaz az erköl- csi értékek szempontjából vizsgálja a jelenségeket, abból a szempontból, hogy amit a pozitív elemzés feltárt, jó-e vagy sem. Ehhez azt is fel kell tárni, „hogy milyen értékrend alap- ján választjuk el a jót a rossztól” (17.

old.). A sorrend lényeges: először meg kell ismernünk a tényeket, fel kell tár- nunk a lényegi összefüggéseket, az ítélkezés csak ezután következhet.

E sorok írójában három érzés egyszerre volt jelen, miközben a tanul- mányokat olvasta.

Először is a csaknem esztétikai élvezet, az öröm, hogy a szerző pon- tos gondolatmenetét követve bonyo- lult kérdéseket, nehéz összefüggése- ket viszonylag könnyen megérthet és átláthat.

Másodszor: az egyetértés. Kornai a fő tézisét kifejtő írásának ezt a címet adja: Kritikus szemmel – kiállás a kapi- talizmus mellett. Illő szerénységgel a magam esetére ezt kicsit módosíta- nám, valahogy így: „Illúziók nélkül – kiállás a kapitalizmus mellett.” A különbség csupán árnyalatnyi: arra gondolok, hogy Kornai gondolat- menetét olvasva, különösen az inno- vációval és a dinamizmussal foglal- kozó első tanulmányt, a racionális érvelés és következtetés mellett vagy azon túl, soraiban az érzelmi azono- sulás is kivehető. Ha nem szigorú- an tudományos igényű írás volna, ezt a tanulmányt a kapitalizmushoz írt himnusznak is nevezhetném. Ben- nem kevesebb a lelkesedés, és több a realitások puszta tudomásulvéte- le; az emberi természet összetettsé- ge, a kapitalizmus mint társadalmi formáció teljesítménye (amibe bele- értem a tanulásra és az önkorrekció- ra, tehát a fejlődésre való képességet), az egyetlen kipróbált, versengő tár- sadalmi formáció – a létező szocializmus – bukása mind olyan tényező, amely számomra azt valószínűsíti, hogy belátható ideig a kapitalizmus marad az emberiség, de legalábbis a nyugati civilizáció számára biztosan, az egyetlen reális alternatíva a tár- sadalom és a gazdaság szervezésére.

Kornai pontosan megfogalmaz- za álláspontját: „egyértelműen a kapitalista rendszer pártján állok. Nem vagyok vakbuzgó híve […], nem tartom »jó társadalomnak«, sőt sok szempontból »rossznak« találom, de […] a legkevésbé rossznak a számí- tásba jövő alternatívák közül.” És ami ugyanennyire fontos: „meg vagyok arról győződve, hogy […] a kapitaliz- musnak (is) vannak veleszületett bajai […amelyek] kellő rendszabályokkal enyhíthetők, de nem küszöbölhetők ki.” (22. old., kiemelés F. P.). Kornai fontos gondolata, hogy nincs politikai demokrácia piacgazdaság, illetve kapitalizmus nélkül. Ez természete- sen igaz, a fordítottja azonban sajnos nem; a kapitalizmus, illetve a piac- gazdaság nem garantálja a demok- rácia meglétét, sőt – az adott ország politikai, kulturális és egyéb adottsá- gai függvényében – egészen szélső- séges, akár szörnyű dolgokat is pro- dukálhat.

Ettől függetlenül Kornai igazságá- nak kimondása itt és most különösen aktuális; a nagy társadalmi megráz- kódtatások – háborúk, gazdasági vál- ságok, társadalmi átmenetek – ide- jén felerősödnek a világvége-hangok, mindenki a bűnöket látja és az elköve- tőket keresi, és megjelennek az új pró- féták is. Ez a mostani gazdasági világ- válság idején sincs másképp. Van- nak, akik abban reménykednek, hogy lehetséges megőrizni a kapitalizmus erényeit és egyidejűleg kiiktatni a hát- rányait. Javítsuk ki a hibákat például úgy, hogy növeljük az állami beavat- kozást, a szabályozást, a centralizá- ciót. Mások nem egyszerűen „meg- javítani” akarják a kapitalizmust, hanem valamilyen harmadik utat ajánlanak, amely ötvözné a szocializmus és a kapitalizmus előnyeit a hátrá- nyaik nélkül. Ez az igyekezet határo- zottan tetten érhető Magyarországon.

A rendszerváltás sokkja, a kapitalista piacgazdaság kiépülésének ellent- mondásossága – ideértve a privatizá- ciót, a korrupciót, a szélsőséges (vagy annak vélt) jövedelemkülönbségeket, a politikai intézményrendszer disz- funkcióit – egyfajta „naiv” antikapita- lizmust alakított ki a társadalom szé- les rétegeiben, sőt az értelmiség egy részében is. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság – amelynek e pillanatban nem látjuk a végét és azt sem, hogy még milyen megrázkódta- tásokkal jár a világ egésze és különö- sen az olyan sérülékeny országok szá- mára, mint Magyarország – felerő- sítette ezeket az érzéseket. E helyütt érdemes hivatkozni George Akerlof és Robert Shiller könyvére (Animal Spi- rits, a lelki tényezők szerepe a gazdaság- ban és globális kapitalizmusban. Cor- vina, Bp., 2011.), amelyet egyébként Kornai is többször idéz. Azt állítják ugyanis, hogy a gazdaság hullámzása- it nem lehet megmagyarázni, ha nem vesszük figyelembe egyebek között az olyan érzelmi tényezőkben bekövet- kező változásokat, mint a bizalom és a méltányosságérzet, a korrupció és a rosszhiszeműség. Adott esetben a bizalom és a méltányosságérzet sérü- lése, a korrupció és a rosszhiszemű- ség felett érzett felháborodás egya- ránt jelen van a rendszerváltozás utá- ni Magyarországon, illetve a magyar gazdaságban, és figyelembevételük

(2)

segít megérteni, mi az oka az ország viszonylag – a lehetőségeihez és szom- szédai többségéhez képest – gyenge teljesítményének.

Harmadszor: a tanulmányok olva- sása közben néha úgy éreztem, szeret- nék vitatkozni, ellenvetéseket tenni a professzor egyik vagy másik megál- lapításával kapcsolatban; esetenként hiányoltam valamilyen, számomra fontosnak tetsző mozzanat megemlí- tését vagy kifejtését. Kornaival nehéz vitatkozni, hiszen óriási felkészültsé- gű tudós, én pedig nem vagyok elmé- leti közgazdász. Ezért ellenvetéseimet – ahogy mondani szokás – a tévedés jogát fenntartva teszem meg.

II.

A négy tanulmány korántsem egy- forma sem tartalmában, sem a kifej- tés mélységében. Tudományos szem- pontból a legambíciózusabb s egy- ben a leghosszabb a második, mely- nek címe Hiánygazdaság – Többletgaz- daság. A piac elméletéről, tárgya pedig a többlet mint a kapitalizmus termé- szetének lényegi (inherens?, imma- nens?) jellemzője.

Kornai, akinek definíciója a hiányról mint a szocializmus lénye- gi jellemzőjéről a közgazdasági elmé- let részévé vált, itt a kapitalizmus és a többlet vonatkozásában tesz ugyan- erre kísérletet. Természetesen tudja, hogy a többlet (kapacitásból, kész- letből, munkaerőből) ténylegesen és szinte minden pillanatban létezik a kapitalizmusban, amit az elméleti

„főáram” azonban piaci egyensúly- nak tekint, illetve nevez. Eszerint

„van fluktuáció az egyensúly körül […], ám a tartós trend mégiscsak az egyensúly” (74. old.). Kornai azonban úgy véli, hogy a különbség nem csak terminológiai, nem egyszerűen arról van szó, hogy a kérdéses jelen- séget ki piaci egyensúlynak nevezi, ki meg többletgazdaságnak. Kornai azt állítja, hogy a többlet a kapitalista gazdaság lényegi eleme, és ha ez igaz, akkor „a kapitalizmus számos vonása más megvilágítást kap”, amelyben a kapitalizmus természete értelemsze- rűen jobban megérthető.

Tételének igazolásához módszere- sen építi fel érvei rendszerét. Ismer- teti a tanulmányban alkalmazott

fogalmakat, azt a szerkezeti felépí- tést, amelyben haladni kíván, gya- korlati példákat (amerikai telefon- ágazat, autóipar) mutat be. Külön foglalkozik a többlet koncepciójával a piaci tényezők talán legfontosab- bika, a munkaerő esetében. Bemu- tatja az ezzel kapcsolatos legfontosabb „főárambeli” koncepciókat, a munkanélküliség természetes rátájá- val és a hatékonysági bérrel foglalko- zó elméleteket.

Nagyon érdekes, ahogy szem- beállítja a főáramlati közgazdászok

„egyensúly”-centrikus gondolkodá- sát, akiknek szeme előtt a newtoni fizika lebeg, azokkal a közgazdasági elméletekkel, amelyek a darwini evo- lúciós biológiában találnak analógiát és ösztönzést is. Az utóbbi gondolati struktúrában több szerep jut a vélet- lennek; a dolog „többnyire jól műkö- dik, de nem mindig: az is tönkreme- het, ami értékes lenne, vagy fordítva, jó ideig életben marad, holott lenne nála jobb is” (131. old.). Ebben a fel- fogásban értelmezhetetlen az egyen- súly is, hiszen állandó a változás.

Kornai tudatában van annak, hogy tézise és a tanulmányban bemutatott bizonyító eljárás nem teljes értékű, nem maradéktalan. Nem állnak ren- delkezésre olyan statisztikai megfi- gyelések, amelyek alapján pontosan el lehetne határolni a „normális”

(mikrogazdasági értelemben „szük- séges”) és a „többlet-” (a mikrogaz- dasági szükségszerűségeken túli, azaz

„felesleges”) kapacitásokat, illetve erőforrásokat. Elismeri azt is, hogy kifejtése „verbális”, azaz matematikai modellel ez idő szerint nem támo- gatott vagy bizonyított. Ám úgy véli, hogy ez nem lehet akadálya a kérdé- sek felvetésének, tehát annak, hogy a „verbális kifejezésmódra szorítkoz- va” keressen rájuk választ „abban a tudatban, hogy a válasz ideiglenes, nem teljes, nem egzakt, de közelebb visz a megértéshez” (163. old.).

Dilemmájával Kornai biztosan nem áll egyedül. A Nobel-díjas Paul Samuelson egy tudományos sejtése kapcsán azt találta mondani, hogy mindvégig nem tudta eldönteni róla, hogy zseniális meglátás-e, vagy szimpla trivialitás. Erre csak az idő adhatja meg a választ. Ahogy Kornai tézise esetében is.

Az Innováció és dinamizmus, kölcsön- hatás rendszerek és a technikai hala- dás között című tanulmány a címben jelzett két vonatkozásban hasonlít- ja össze a szocialista és a kapitalista gazdaságot. Kornai „hőse” Joseph Schumpeter osztrák-amerikai köz- gazdász. Az ő meghatározásával írja le az innovációs folyamatban kulcs- szerepet betöltő vállalkozó szere- pét, és hozzáteszi: „a fogalom átvé- telén túl mondanivalómra rányom- ják bélyegüket Schumpeter elméletei a fejlődésről és a kapitalizmus termé- szetéről.” (39. old.)

Kornai példák sokaságával meg- győzően bizonyítja, hogy a gazda- ságot dinamizáló, a versenyt erősí- tő innováció a kapitalista gazdaság természetes lételeme, illetve hogy az innovációt ösztönző verseny a kapitalizmus „rendszerspecifikus”, azaz természetétől elválaszthatatlan jel- lemzője. Kevesebb, de annál elszo- morítóbb példával azt is bemutatja, hogy a szocialista gazdaságban szinte minden ellene hat az innováció kibontakozásának.

A posztkommunista országok, köztük Magyarország esetét vizs- gálva Kornai izgalmas gondolato- kat fogalmaz meg a politikai rend- szerváltás és a schumpeteri terem- tő rombolás viszonyáról. Mint írja, a rendszerváltást követően „évekig tar- tott átjutni a schumpeteri folyamat romboló oldalának legrosszabb sza- kaszán”, és néhány évnyi fellendü- lés után újabb sokk, ezúttal a globá- lis recesszió következett. Kornai szerint – és ezzel maradéktalanul egyet lehet érteni – ma még túl korai meg- mondani, hogy a mostani recesszió- nak van-e „schumpeteri értelemben vett tisztító hatása”, azaz a „rombo- lás megnyitja-e az utat a további alko- tás előtt” (56. old.).

Ennyi „zavar és szenvedés” láttán viszont kicsit meglepő, hogy Kornai rosszallásának ad hangot, sőt kife- jezetten haragos és csalódott, ami- ért „az állampolgárok nagy többsé- ge nem érti a kapitalizmus és a technikai haladás közötti oksági kapcso- latot”, nagyon sokan élvezik e kap- csolat „előnyeit, mégsem tulajdo- nítják ezt a nagy változást a kapita- lizmusnak. Éppen ellenkezőleg […]

a népesség jelentősen nagy hánya-

(3)

dának mérsékelt, vagy vehemensen antikapitalista nézetei vannak.” (60.

old.) Másutt azonban maga is meg- állapítja, hogy épp a rombolás pusz- tító hatásaira válaszul „manapság a kapitalizmus szó nem cseng túl jól a posztszocialista országok állampolgá- rainak fülében” (55. old.).

Ez pontosan így van, sőt még ki is terjeszteném: viszonyunk az élet dolgaihoz, nemcsak a kapitalizmushoz, meglehetősen aszimmetrikus; a jó dolgokat nagyon hamar megszok- juk, adottnak vesszük, a rossz dolgok viszont foglalkoztatnak, bánta- nak bennünket. Egy vállalatveze- tői múltamból vett analógiával élve:

közismert, hogy a fizetésemelés és a többi juttatás, ahogy a személyze- ti tanácsadók fogalmaznak, higié- nés természetű, azaz a munkatár- sak munkakedve, ösztönzése szem- pontjából nagy baj, ha nincs, de hiá- ba van, önmagában nem elégséges.

Egyéb dolgok (önálló munkavégzés, erkölcsi elismerés, előléptetési lehe- tőségek stb.) is kellenek ahhoz, hogy a munkatársak motivációját hosszab- ban fenntarthassuk. Valószínűleg nincs ez másképp a nagyobb közös- ségnek a kapitalizmushoz fűződő viszonyával sem.

Kornai nagyfokú azonosulás- sal hangsúlyozza az innováció és a schumpeteri értelemben vett terem- tő rombolás előnyeit, ám felhívja a figyelmet arra is, hogy az innová- ció, a technikai haladás nemcsak jó, de rossz célokra (háború, terrroriz- mus, szexuális bűnözés, kábítószer- használat) is használható. Ám mind- ezek dacára – szerintem helyesen – kijelenti, hogy „a műszaki változások irányát haladásnak [tekinti] – mert több jót hoz, mint amennyi hátrány- nyal vagy veszéllyel jár” (48. old.).

Az említett caveat dacára Kornai ábrázolásában az innováció jófor- mán harmonikus, benevolens folyamat. Ám szerintem a helyzet ennél ellentmondásosabb. Először is Kor- nai figyelmen kívül hagyja, hogy nem minden technikai változás, illetve innováció társadalmilag hasznos, éppen ellenkezőleg. A kapitalista innovációs folyamatban nem feltétle- nül cél, hogy az eredmény valamilyen hasznos célt szolgáljon. Az innová- ció célja sokkal inkább az, hogy kita-

lálójának nyereséget hozzon. A ket- tő jó esetben egybeesik, de hogy az milyen gyakori, még csak megtippel- ni se merném.

A már idézett Akerlof és Shiller így fogalmaz: „a kapitalizmus bőségsza- rujának van legalább egy hátránya.

Nem feltétlenül azt állítja elő, amire az embereknek igazán szükségük van, inkább azt, amiről azt gondolják, hogy szükségük van, és hajlandók fizetni érte. Ha az emberek valódi gyógysze- rért hajlandók fizetni, akkor […] előál- lítja a gyógyszert, ám ha haszontalan,

»csodatevő« gyógyszerekre van keres- let, akkor előállítja azokat is.” (Aker- lof–Shiller: i. m. 50. old.) A mostani válság például olyan pénzügyi innová- cióktól indult el, amelyek hasznossága nagyon is vitatható (ha egyszer a kita- lálójuk sem feltétlenül értette őket, nemhogy a felhasználók). Ebben az értelemben Kornai álláspontja, amely helyesli az innováció fejében járó nagy anyagi és erkölcsi jutalmat, legalábbis árnyalásra szorul.

Problematikus a technikai érte- lemben hasznos innovációk és a környezetvédelem kapcsolata is.

Vegyünk egy nagyon aktuális példát, a víz alatti olajkitermelést. Nem lehet kétséges, hogy az úszó olajtornyok kifejlesztése és működtetése rendkí- vüli technológiai tudást, fejlesztést, tehát innovációt igényel, és termé- szetesen jelentős gazdasági haszonnal jár. Másfelől nem vitatható az sem, hogy ez a mérnöki csoda súlyosan – nem potenciálisan, ténylegesen – ter- heli a környezetet (l. legutóbb a BP olajplatformjának balesetét a Mexi- kói-öbölben).

A harmadik tanulmány (Liberté, Égalité, Fraternité – gondolatok a szoci- alista rendszer összeomlását követő vál- tozásokról) egy konferencia-előadá- son alapul, amelyben Kornai meg- vizsgálta, a rendszerváltást követően mi valósult meg régiónkban a francia forradalom e három nagy jelszavából.

A kapott kép legalábbis ellentmondá- sos: a szabadság terén elértekkel elé- gedettek lehetünk, a politikai szabad- ságjogokon túl többé-kevésbé érvé- nyesülnek a gazdasági szabadságjo- gok is, nevezetesen a vállalkozáshoz, a piacra lépéshez és a tulajdonhoz való jog. Szomorú aktualitás, hogy a 2010-ben hatalomra került magyar

kormány számos intézkedése e tekin- tetben kétségeket ébreszt.

Elgondolkodtató az is, hogy a régió népessége, köztük Magyaror- szág lakossága nem eléggé érti vagy érzi át a szabadság mint érték fontos- ságát; egy Kornai által is idézett fel- mérés szerint a régióban élők túlnyo- mó része a rendet előnyben részesíti a szabadsággal szemben.

Az egyenlőség tekintetében Kornai emlékeztet arra, hogy a kelet-európai átlag a világ átlagánál jobban támo- gatja az egyenlőtlenségeket csökken- tő gazdaságpolitikát. Ám ezúttal is hangsúlyozza, hogy az egyenlőtlen- ség a kapitalizmus rendszerspecifikus jellemzője; lehet és esetenként kell is csökkenteni, de megszüntet- ni vagy akár csak megpróbálkozni a megszüntetésével súlyosan kontra- produktív.

És végül a testvériség, amit Kornai a szolidaritással helyettesít. A tanul- mány talán legfontosabb megálla- pítása olvasható itt: „a jóléti állam- mal kapcsolatos gazdaságpolitika sok szempontból inkonzisztens, mert az értékek két egymást kizáró halmazá- nak akar egyszerre megfelelni, és pár- huzamosan megpróbálja a választók két gyökeresen eltérő preferenciájú és egymást nem túlságosan kedvelő csoportját lekenyerezni.” És végül, ha a politikusok „megpróbálják semmi- be venni a konzisztencia, a követke- zetesség követelményét, akkor súlyos politikai árat kell érte fizetniük.”

(204. old.)

A magyar politikai elit húszéves teljesítménye sajnos maradéktalanul alátámasztja a fenti megállapítás igaz- ságát.

Végül a negyedik tanulmány (Marx egy kelet-európai értelmiségi szemével) szintén egy konferenciá- ra íródott. Ebben a szerző Marxhoz fűződő viszonyával foglalkozik, mind érzelmi-emberi, mind pedig tudomá- nyos értelemben. Ami az elsőt illeti, Kornai sok más kelet-európai értel- miségihez hasonlóan végigjárta azt az utat, amely a kommunista moz- galomhoz történő lelkes csatlakozás- tól a kiábránduláson keresztül a léte- ző szocializmussal való teljes szakítá- sig vezetett.

Az olvasó szempontjából sokkal érdekesebb Kornainak, a tudósnak a

(4)

viszonya Marxhoz. Ezen belül külö- nösen izgalmasak – és vitára ingerel- nek – fejtegetései Marx intellektuá- lis felelősségéről a megvalósult szo- cializmusért. Kornai egyértelműen fogalmaz: szerinte igen, a létező szocializmus megvalósította Marx ter- vét, hiszen kísérletet tett a magántu- lajdon felszámolására, a piaci koor- dináció kiiktatására és felváltására a bürokratikus-állami koordinációval.

Eddig a pontig nincs is vitám Kornai- val. Marx valóban hitt a társadalmi egyenlőség utópiájában, ahogy előtte is oly sokan Jézustól Morus Tamáson keresztül a francia utópista szocialis- tákig. És tévedett: az emberi termé- szet sokkal összetettebb annál, sem- hogy egyetlen értékkel (ti. az egyen- lőség iránti vággyal) lehetne megra- gadni, vagy éppen motiválni.

Kornai gondolatmenetében ennél tovább megy, és Marxot intellektuá- lis értelemben felelősnek tartja a meg- valósult szocializmus által beveze- tett diktatúráért is (és így közvetve azért a sok borzalomért is, amit ez a diktatúra elkövetett). Ezen a ponton úgy érzem, álláspontja nem kel- lőképpen árnyalt, sőt talán történel- mietlen. Arra gondolok, hogy Marx, a forradalmár a XIX. századi kapita- lizmussal és burzsoá demokráciával szembesült. Ez a kapitalizmus gaz- dasági értelemben nem biztosított tisztességes életet a társadalom nagy többségének. De messzemenően nem garantálta az alapvető emberi jogo- kat sem. Hogy mást ne említsek, nem biztosított általános választójogot, faji és nemi értelemben diszkrimi- nált. Továbbá megfért vele a rabszol- gatartás. Viszonya a tulajdon védel- méhez nem volt éppen kiegyensúlyo- zott (gondoljunk az angliai földbeke- rítésekre, az amerikai indiánok elűzé- sére vagy éppen a gyarmatosítás egész folyamatára), túlzás nélkül állítható, hogy a tulajdonos kisebbséget védte a nincstelen többséggel szemben. Az emberi élethez való viszonya – az első világháború mészárszékei elégsége- sen bizonyítják – biztosan nem olyan volt, mint manapság. Ennek fényében talán érthető, hogy Marx nem volt igazán meggyőzve a burzsoá demok- rácia és parlamentarizmus értékeiről.

Más kérdés, hogy Marx kétség- telenül alábecsülte a kapitalizmus

képességét az önkorrekcióra és a tanulásra, amelynek eredményekép- pen – és egyébként egyáltalán nem utolsósorban a Marx ösztönzésére is megindult európai munkásmozgal- mak nyomására – a XX. századi kapitalista gazdaság és politikai-erkölcsi értékrend szerencsére már egyáltalán nem hasonlít a XIX. századira. Marx hibájául felróható egyfajta intellek- tuális arrogancia, avagy gőg is, ami nem kevés zseni sajátja, akik bele- szeretnek saját elméleti struktúráik nagyszerűségébe, és figyelmen kívül hagyják a velük szemben nagyon is nyilvánvalóan felhozható ellenvetése- ket. A diktatúra szükségessége logi- kusan következett a forradalom és a kisajátítás igenléséből. Marx mentsé- gére szóljon azonban, hogy szemben azzal, ami ténylegesen megvalósult, ő a többség átmeneti diktatúrájára gondolt a kisebbség felett. Talán elfo- gadható árnak tartotta egy nagyszerű eszme megvalósulásáért. Ezért egé- szen biztosan elmarasztalható, még ha észben tartjuk is, hogy a XIX. szá- zadi ember viszonya az erőszakhoz, az emberi élet értékéhez egészen más volt, mint a maié.

Így hát ezekkel a megszorítások- kal természetesen egyetértek Kornai- val: az írástudók felelősek mindazért, amit leírnak, és a felelősségük annál nagyobb, minél nagyobb a hatásuk.

A Marx felelősségéről folyó dis- kurzus során azonban szerintem nem lehet vagy nem célszerű eltekinteni attól, hogy Kelet-Európában és külö- nösen Magyarországon uralkodó fel- fogássá, szinte axiómává vált egyen- lőségjelet tenni a kommunizmus és a fasizmus közé. Ennek indokoltságáról nem vagyok meggyőződve. A megva- lósult kommunizmus, illetve szocializmus esetében talán igen (bár egy tárgyilagos vitában még ezzel szemben is lehetne számos ellenérvet fel- hozni), a kommunizmust mint utó- pisztikus álmot tekintve azonban biztosan nem, és a Marx által jövendölt kommunizmus szerintem erről szólt.

III.

Kornai Bevezetőjében a kötetet tor- zónak nevezi, „szobor, amelyet csak félig véstek ki a kőből” (24. old.).

A válság idején nem áll elő a válság

magyarázatával, és „nem áll össze zárt szerkezetté”.

Ez kétségkívül igaz. Ám a négy tanulmány mindegyikében ten- gersok az információ, rengeteg az újszerű összefüggés, érték- és ítélet- alkotás. Igazi intellektuális cseme- ge mindazoknak, akiket érdekelnek a közgazdasági és széles értelemben a társadalmi kérdések. Csak remélni lehet, hogy a szerző ígéretét betart- ja, és „megpróbál majd még egy- két fejezetet hozzátenni a meg nem írott »nagyobb« könyv eddig elkészült töredékéhez” (24. old.).

■ ■ ■ ■■■■■■ ■■ ■ FelcSUti péter

Serge latouche:

a nemnövekedés diszkrét bája

Ford. Balogh-Sárközy Zsuzsanna Savaria University Press, Szombathely, 2011. 138 old., 2500 Ft

Serge Latouche könyvének kiinduló- pontja a válságok – egymásra rakó- dónak vélt – sorozata: a köztudatba 1972-ben kerülő környezeti válság; az 1986 óta tartó, Thatcher és Reagan

„ultraliberális” politikájával kezdő- dő társadalmi válság; a keynesiánus–

fordista gazdasági-társadalmi modell 1974-től számítható válsága és persze a – szerinte az utóbbi továbbgyű- rűzésének tekinthető – 2007-ben kez- dődő nemzetközi pénzügyi és gazda- sági válság „soha nem látott méretű gazdasági krízis-e” (8. old.); sajnos az olvasó számára nem válik világos- sá, hogy ez a krízis miért súlyosabb az 1929–33-as hatalmas mértékű gazda- sági visszaesésnél és munkanélküli- ség-növekedésnél.

A válságok formájában megjele- nő problémák között kiemelten szerepel, a könyv folyamán vissza-visz- szatér az ökológiai egyensúlyhiány.

A gazdasági növekedés eredménye- képpen a gazdag országok egy-egy polgárára jutó fogyasztás, környezet- terhelés olyan mértékű, hogy a sze- gény országok az előbbiek fejlettségi (fogyasztási) színvonalára csak akkor juthatnának el, ha az emberiségnek rendelkezésére állna néhány (a fran-

(5)

cia szint világméretű eléréséhez pél- dául két) további földgolyó. Ennek híján pedig a szerző – mint ez köny- vének címéből is kitűnik – a nem- növekedésben (a francia eredetiben décroissance, ami csökkenést, fogyást jelent) látja a megoldást. Csak ez biz- tosíthatja az emberiség jövőjét. Az ésszerű korlátok respektálását a szer- ző csigahasonlattal szemlélteti. A csi- ga csak addig építi csavaros házát, ameddig arra szüksége van. Adhatna hozzá még egy tekervényt, de ezzel csak megnövelné a súlyát, fölösleges fáradságot okozva önmagának.

Az igazságosság is megköveteli, hogy a gazdag országokban (és csak azokban) a fogyasztás csökkenjen. A fölösleges fogyasztásról le kell mondani. Sokféle jószág mellett ide tartozik például a túl távoli helyekre irá- nyuló, túlzott gyakorisággal folytatott turizmus is, amely tulajdonkép- pen kezelendő betegség (travelitis a neve).

Meg kell itt jegyeznünk, hogy a további növekedés gazdag országok- beli fölöslegessége elég régi gondolat. John Stuart Mill 1848-ban megjelent Principles of Political Economy- jában (IV. könyv, VI. fejezet) azt írta, hogy ezekben az országokban már elegendő a megtermelt javak meny- nyisége, és csak (nagyon egyenlőt- len) elosztásukon kellene változtat- ni. Ez az elképzelés azonban ebben a klasszikus munkában is összekap- csolódott azzal a szilárd meggyőző- déssel, hogy a gazdasági növekedés folyamata véges: minden egyes lépé- se közelebb visz a bizonyosan elérke- ző stacionárius, azaz nemnövekedé- si állapothoz.

Az az aktív ökologista, a nemnö- vekedést központi tételként kezelő szellemi-politikai irányzat, amelynek francia iskolájához Latou- che is tartozik, baloldali orientáci- ójú, de aki nem baloldali érzelmű, az sem könnyen utasíthat el leg- alább némi szimpátiát iránta – pél- dául szilárd antirassziz-musa miatt.

Persze a baloldali nemnövekedés- nek fontos eleme az olyan „fölös- leges” költségek megtakarítása is, mint a reklám. Ezt olvasva eltűnőd- hetünk azon, hogy az utált reklám- özön eltűnése nem jelentené-e egyút- tal egy mostaninál is rosszabb világ

beköszöntét. Még nagyobb aggoda- lommal olvassuk, hogy a termelést, amennyire lehet, relokalizálni kell. Itt Latouche azt a szót használja, amely- lyel általában azt a – nyugati országok szakszervezeteiben népszerű – ideát jelölik, hogy a tőlük a mi régiónkba és a nálunk is szegényebb helyekre kitelepült ipari tevékenységek majd visszatelepülnek hozzájuk. A francia kormányzat a mostani válság kitöré- sekor meg is hirdette az erre irányu- ló politikát. Latouche-nál azonban – aki józan ember, sőt kiválóan képzett közgazdász – a relokalizáció legalább- is explicit módon és kezdetben nem sokkal több az országok, régiók élel- miszer-önellátásánál, amelyben nagy szerepet kell juttatni a föltámasztan- dó kisparaszti gazdaságoknak. Min- denesetre azonban a Világkereskedel- mi Szervezet – WTO – helyett WLO- t kell létrehozni (67. old.). A rövidí- tésben a kereskedelmet (trade) rövi- dítő T-t a lokalizáció L-je váltaná föl.

A nemnövekedésben jobban fogunk élni, miközben kevesebbet dolgozunk és fogyasztunk. A terme- lésben, fogyasztásban nagyobb szerepe lesz a minőségnek. A munka- mániával szemben növekvő szerepet kap a szabadidő, amely jelentősen megnövekszik. A munkaidő-csökke- nés lehetővé teszi a munkanélküli- ség megszüntetését. A munkanélkü- liség meghatározott gazdasági ága- zatok negatív externáliája – hasonló- an például környezetszennyező anya- gok kibocsátásához. És az ilyen nega- tív externáliákat súlyos adókkal kell majd sújtani.

A szerző nagy jelentőséget tulajdo- nít annak, hogy helyi pénzek legye- nek, és a pénzrendszert ne uralják a bankok. Bírálja a finánctőkét, amelyben a növekedésre irányuló gazdaság gyökerét látja. Kapitalizmusellenes.

Nem híve azonban a kommunizmus- nak sem, amely ugyancsak a korlátlan gazdasági növekedést tűzte a zász- lajára. A két rendszer között lebegő Kínával kapcsolatban nagyon pozi- tívan gondolkozik: ez az ország szerinte elég bölcs ahhoz, hogy nem fog növekedni, ha mi, a Nyugat, jó példát mutatunk neki.

Latouche természetesen tisztá- ban van azzal, hogy az általa elkép- zelt komplex rendszerváltozás sem-

miképp sem egyszerű folyamat.

„Nem vitás – írja –, hogy az efféle programmal előálló, megválasztása után pedig a megfelelő intézkedése- ket végrehajtó politikus már a hatalomra kerülése hetében gyilkosság áldozatává válna. […] A változás fel- tételezi a szellemiség totális megvál- tozását.” (93. old.). Az átmenet stra- tégiája azonban – a szellemiség meg- változtatását is beleértve – még kidol- gozásra vár.

A Latuche-hoz egyébként (nagy vonalakban) hasonlóan gondolko- dóknál inkább csak akkor találko- zunk az övéhez fogható mértékle- tességgel és józansággal, ha a politikai arénába lépnek. Például Clément Wittmann, aki – természetesen nem a győzelem reményében, hanem csak az ökologista irányzat politikai erősí- tése érdekében – indulni készül a jövő évi francia elnökválasztáson, prog- ramjában óvakodik a radikális ígére- tektől, ötletektől (lásd http://clement- wittmann2012.fr/). Akik viszont (a szerzőhöz hasonlóan) a szellemi küz- dőtéren maradnak, gyakran elragad- tatják magukat. Így például Éric Ver- haeghe könyvében (Jusqu’ici, tout va bien! Éditions Jacob Duvernet, Paris, 2011.) – ahol a magyar olvasó talál- kozhat a munkaalapú gazdaság szá- mára manapság ismerősen hang- zó és egyébként egy pénzügyi válság nyomán három évszázaddal ezelőtt már fölmerült (l. Madarász Aladár:

Buborékok és legendák II. A Délten- geri Társaság. Közgazdasági Szemle, LVIII (2011), december, 1001–1028.

old.) eszméjével is – konkrét javas- latként szerepel a bankok államosí- tása, amelynek az 1980-as évek első felében megbukott kísérlete aligha szépült meg mára a francia polgárok nagyobb részének emlékezetében.

Ugyanez a szerző egy másik írásában (Croissance économique: une obsession absurde. www.atlantico.fr/decryp- tage/croissance-crise-economique- politique-obsession-169832.html.) kifogásolja, hogy a francia állami költségvetést a gazdasági növekedés várt mértékére alapozzák (igaz, hogy ez problematikus eljárás, de bármi- lyen más megoldás ennél csak sokkal rosszabb lehetne). Egy másik pro- minens ökologista, Vincent Cheynet pedig például azzal az állítással lepi

(6)

meg az olvasót, hogy sokan csupán a reklámok miatt akarnak autót (Le choc de la décroissance. Paris, Éditions du Seuil, 2008.).

Latouche nagyon is valóságos, fontos problémákat vet föl; érde- mes elgondolkozni azon az (erede- tileg ugyan Kenneth Bouldingtól, az Amerikai Közgazdasági Társaság néhai elnökétől származó) megfogal- mazásán, hogy aki a határtalan növe- kedésben hisz, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász. A könyv külön erénye, hogy sokoldalúan mutatja be az ökologista gondolkodás fő tételeit és irányzatait.

Ami a mű központi mondaniva- lóját illeti, nem tudjuk elutasítani azt a tételt, hogy a gazdasági növe- kedés, abban az értelemben, aho- gyan mi ismerjük, nem folytatódhat vég nélkül. Különféle erőforrások – például bizonyos fémek lelőhelyei – kimerülésével a gazdasági növekedés olyan korlátokba ütközhet, amelyek leküzdésének módjáról, egyáltalán a leküzdhetőségéről szinte semmit sem tudunk mondani. Ilyen ütközésekkel kapcsolatos félelmek korábban is voltak – gondoljunk például a lovak iga- erejére alapozott közlekedés növeke- dési lehetőségeinek réges-rég fölis- mert korlátaira (kezelhetetlen meny- nyiségű lótrágyát stb.-t jeleztek elő- re a hozzáértők). Ezeket az ütközé- seket a technikai fejlődés a múltban lényegében elhárította, amiből azonban nem következik, hogy ez a jövő- ben is így történik.

Ezen a ponton tehát a jövőt illetően nem vitatkozunk a szerzővel; a múlt–

jelen azonban más kérdés. Latouche a már említett, szerinte egymásra rakódó válságokban egy (vagy több) minden eddiginél súlyosabb ütközés közelgő rémét sejteti velünk. Mintha azonban a válsághalmozódás ügyé- ben lehetne az övénél kevésbé sötét képet is festeni. Gondolhatunk pél- dául arra, hogy az utóbbi néhány évtizedben megszűnt Kína és India összesen több mint kétmilliárdos népessége (nagy részének) élelmezési válsága. Vajon muszáj-e azt hinnünk, hogy ez a válság – a tömeges éhhalál mint természetes létforma – az embe- riség egészének szempontjából kevés- bé volt súlyos annál a négy éve kez- dődő nemzetközi pénzügyi és gazda-

sági válságnál, amelynek a szerző oly nagy jelentőséget tulajdonít? Emel- lett – itt-ott fájdalmas, de nem nagy- számú emberáldozattal – szerencsé- sen véget ért az európai kommunizmus válsága, amely egy bizonyos sza- kaszában súlyos háborúkkal fenyege- tett. És további megoldódott vagy a megoldódás felé haladó válságokat is említhetnénk.

Persze attól még, hogy a válságok inkább jönnek és mennek, mintsem a Latouche-nál leírt módon egymás- ra rakódnának, nagyon is jöhetnek a jövőben akármilyen súlyos válsá- gok, a gazdaság működése beleütköz- het áthághatatlan erőforráskorlátok- ba. Ezért gondolkoznunk kell az ilyen ütközések tompításának, elkerülésé- nek lehetőségein.

Megoldja-e ezt a problémát a nem- növekedés?

Nem tudjuk. Nem tudjuk egyfelől azt, hogy megvalósul-e a nemnöveke- dés, mert hiányzik a hozzá való átme- net stratégiája; ezen belül például arra a „részletkérdésre” sem tudjuk a választ, hogyan valósulhat ez meg világméretekben, mindenütt lényegé- ben egyszerre (Latouche-nál vilá- gos, hogy az átmenet csak így lehet- séges, és abban bizonyára egyetérthe- tünk vele, hogy másképp semmi eset- re sem az).

Másfelől, azt sem tudjuk, hogy a nemnövekedés valóban tompítaná-e a kérdéses ütközést, vagy ellenke- zőleg, inkább súlyosbítaná. A gaz- dasági növekedés roppant tökélet- len rendszerében – amelyet a szer- ző persze joggal bírál – komoly erők munkálkodnak például azon, hogy ne ütközzünk bele nagyon fájdalmasan a kőolajalapú gépkocsi-üzemanya- gok majdani kifogyásába: technikai innovációk sorozata fejleszti a gép- kocsik elektromos (és más alternatív) meghajtását. A nemnövekedés rend- szerében az innovációkra moratóriu- mot vezetnének be (88. old.). Az persze világos, hogy a moratórium cél- ja egyáltalán nem az adott célt szol- gáló innovációk megfékezése lenne, hanem például a globalizációt féke- ző műszaki megoldások preferálása.

A moratórium és az az alóli kivételek engedélyezése körüli bürokratikus procedúrák azonban nyilvánvalóan kisebb, de lehet, hogy nagyobb mér-

tékben általánosan fékeznék a technikai fejlődést. Emellett nehéz elkép- zelni, hogy az engedélyezési rendszer nem törekedne a fejlesztés „fölösle- ges párhuzamosságainak” kiküszö- bölésére. A növekedés (kapitalista) rendszerében ezeket a párhuzamos- ságokat gazdasági versenynek nevez- zük, és a fejlődés egyik alapvetően fontos hajtóerejét látjuk benne. Félő, hogy ezt a hajtóerőt a nemnövekedés rendszerében semmi sem helyettesí- tené. Emellett a növekedés „hajszo- lásának” megszűnésével csökkenne a társadalmi össztermék és ennek kuta- tás-fejlesztésre fordított része is.

Ez utóbbival egyébként a humán tudományokra fordított források csökkenése is együtt járna. Így kevesebb jutna az olyan érdekes könyvek megírására, publikálására is, amilyen Serge Latouche Nemnövekedése.

■ ■ ■ ■■■ ■ SoóS Károly AttilA

andrás máté – miklós Rédei – Friedrich Stadler (szerk.):

Der Wiener Kreis in ungarn – the Vienna circle in Hungary

Springer, Wien – New York, 2011. 300 old. $ 79.95

Demeter tamás:

a szociologizáló hagyomány

a maGyaR FIlozóFIa Fő áRama a XX. SzázaDbaN

Századvég Kiadó, Bp., 214 old., 2500 Ft A Bécsi Kör Intézetének izgalmas törekvése, hogy dokumentálja a Bécsi Kör korabeli és későbbi hatá-

(7)

sát, s ebben az összefüggésben kap szerepet a környező országok és kul- túrák bemutatása is. Egy 2008-ban megrendezett néhány napos konferencia eredményei alkotják annak a kötetnek a magvát, amely a Bécsi Kör magyarországi hatását, illetve a magyar tudományfilozófiai és logikai hagyománynak a Bécsi Körhöz kap- csolódását ismerteti. A szerkesztők egyszerre szerették volna érzékeltetni azt, mit jelentett itt, Magyarországon a Bécsi Kör, és azt, jelentettünk-e mi bármit is ott. A magyar tudomány- filozófiai hagyománynak mint fontosnak beállítása az egyik cél, mégis a Bécsi Körhöz kapcsolva. A kettős- ségből fakadó zavarokat jól mutatja, hogy például a bevezetőben és az elő- szóban is olyan képet kapunk, amely hol területenként, hol korszakonként mutatja be a Bécsi Kör és a magyar szellemi élet kölcsönhatását.

A kötet sok szempontból egyenetlen. Rendkívül érdekes tudomány- történeti tények és eredeti elemzé- sek váltakoznak benne meglehető- sen pontatlan bemutatásokkal. Két- ségtelen erénye, hogy új ismeretekkel szolgál. Ez különösen igaz a külföl- di olvasóra nézve, de bizonyos tekin- tetben ránk is. Hiszen olyan szerzők életművéről (is) olvashatunk, akiket éppen azért jóformán nem is említe- nek a magyar filozófiai gondolkodás történetében, mert nem hazai körök- höz tartoztak. Kókai Károly Fischer Antal munkáit, Wolfgang Reiter és Ambrus Gergely pedig Juhos Béla életművét elemzi. Fischer Antal sze- gedi orvos volt, akinek tudományfi- lozófiai munkáiban valóban megha- tározó a Bécsi Kör hatása. Ugyanak- kor Kókai ismertetéséből igen kevés- sé derül ki, mit is jelentett Fischer munkáiban a tudományfilozófia tényleges programja. A Juhosról szó- ló két dolgozat jóval informatívabb.

Wolfgang Reiter megmutatja, hogy a háború utáni időben milyen nehezen tudtak beilleszkedni az osztrák szellemi életbe a Bécsi Kör „túlélői” (Kraft és Juhos). A jellegtelen és erősen kle- rikális ízű metafizikus egyetemi filo- zófia világában nehezen találta helyét a formális és logikai elemzés. Amb- rus Gergely dolgozata tartalmi elem- zéssel egészíti ki Juhos jellemzését, bemutatva, hogyan próbálta meg a

fizikalizmusból kiindulva a különbö- ző pszichofizikai modelleket – első- sorban a korabeli parallelista euró- pai elgondolásokat – mintegy beil- leszteni a metafizikai, empirikus és logikai rendszerekbe. Érdekes, hogy a rendszerezésből éppen az a Wundt maradt ki, aki a modern pszicholó- giában a parallelizmus legfontosabb kialakítója volt. Ambrus a klasszikus bécsi neopozitivizmus módszertani gondjait is elemzi Juhos kapcsán. A Carnap-féle fizikalizmus nagy kér- dése a protokolltételekre vonatkozott:

mennyire tekinthetők korrigálhatat- lannak eredendő megfigyeléseink?

A perceptuális tanulásról ezt köve- tően kibontakozó viták azután vilá- gossá tették, mekkora gondot okozott az eredeti bécsi ihletésben, hogy nem tisztázta kellőképp a perceptuális és emlékezeti sematizáció szerepét.

Zemplén Gábor dolgozata a magyar tudományfilozófiai gondol- kodás korai konvencializmusát értel- mezi, elsősorban Zemplén Győző munkásságát. A külföldiek számára érdekes jellemzést ad a magyar szellemi állapotokról a XIX–XX. század fordulóján. Az uralkodó eklekticiz- must erényként értelmezi. Világosan kiderül, hogy Pesten egyszerre van jelen Mach és Poincaré hatása, de nem egyesül, és ezért nem is jön lét- re igazán eredeti, a tudományelmé- leti konvencionalizmust hangsúlyo- zó filozófia. A szerző hiányolja a szá- zadforduló magyar szellemi életének hálózatelvű kutatását. Ez a szempont azonban el is takarhat más jelensé- geket. Nem veszi észre például, hogy ugyanabban a korszakban, amelyben ő Zemplén Győzőnél Mach és Poin- caré hatását mutatja ki, milyen fontos Bergson hatása, gondoljunk csak Babitsra vagy Dienes Valéria szere- pére a bergsonizmus közvetítésében.

Máté András munkái a magyar tudománytörténet mindeddig meg- íratlan fejezetét pótolják. Máté a modern logika recepciójáról szól- va igen részletesen elemzi, hogyan is jelent meg hazánkban a modern logika a XX. század folyamán. (Ehhez kapcsolódva teszi közzé Kalmár László egy korai, 1941-es munká- ját angol fordításban.) Bemutatja a husserli modern logikai ihletés hatá- sát Pauler Ákos munkáiban, akitől

ugyanakkor idegen volt a szó fregei értelmében vett formalizáció. Lénárd (Lehner) Ferencnek, Schütz Antal- nak, Mátrai Lászlónak és Pozsonyi Ferencnek a két világháború közöt- ti időszakban keletkezett írásai is ezt a jellegzetes beállítódást fejezik ki:

Schütz Antal, akit a logika művelői- nek és művelésének tipológiája érde- kel, magától a formalizmustól ide- genkedik; Mátrai László szemében maga a formális megoldás még évti- zedek múltán is „filozófiailag nem érdekes”. Hogy a formalizmus igenis filozófiailag érdekes tény, azt Pozso- nyi Frigyes veszi először észre.

Máté bemutatja a matematikai ihletés kombinálását a modern logi- kával Kalmár László és Péter Rózsa munkáiban, és azt, milyen szerepet játszottak a modern logika közvetí- tésében a matematikusok az 1950- es években, amikor Fogarasi Béla, majd tanítványa, Erdei László for- malizmusellenes működése volt az uralkodó. Majd leírja azt az 1960- as évekbeli folyamatot, amelyben korlátozó szerepük meggyengült két tényező hatására. Az egyik ténye- ző Lukács György tanítványainak – elsősorban Márkus Györgynek – a jelentősége, akik megkérdőjelezték az egyetlen marxista filozófia gon- dolatát, és tanítványaik, elsősorban Fehér Márta és Altrichter Ferenc munkáin keresztül becsempészték a Bécsi Kör, illetve a Bécsi Kört köve- tő modern tudományfilozófiai gon- dolkodás eredményeit a hazai filozó- fiába. A másik tényező a matematikai logika megjelenése Ruzsa Imré- nek a magyar logikát átalakító mun- kássága révén, méghozzá éppen Erdei Dialektikus Logika Tanszékén, majd 1982-től a Szimbolikus Logika Tan- széken a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Máté részle- tesen ismerteti mestere, Ruzsa Imre életművét a külföldi olvasónak, külö- nösen a modern logikáért vívott har- cait. Kár, hogy az általa útnak indí- tott évkönyvet, a Tertium non daturt nem említi, és eredményeit nem érté- keli. Ha Máté tanulmányát a magyar XX. századi logika, a formális logi- káért folytatott küzdelem történeti vázlatának tekintjük, joggal hiányol- ható még egy mozzanat: Szalai Sán- dor jelentősége Arisztotelész kiadásá-

(8)

val s a kibernetikai szemlélet formális modelljeinek propagálásával.

A szerkesztés sokszor figyelmet- len. Esetenként pontatlan: példá- ul Pikler Gyula a 10. oldal tetején mint közgazdász fiziológus (holott egyik sem volt), a lap alján, helyesen, mint pozitivista jogfilozófus említő- dik, ugyanakkor nem esik szó sajátos emberképéről, a jogfilozófia pszicho- lógiai megalapozására tett kísérleté- ről. Kardos Lajos neves munkája, a Ding und Schatten úgy jelenik meg, mint Object and Shadow (23. old.), holott a Bécsi Kör történetével kapcsolatos munkában célszerű lett volna tisztázni, hogy egy Németország- ban megjelent, német nyelvű monog- ráfiáról van szó.

A kötet a „külföldnek közvetítés”

szempontjából néha nem ad túl vilá- gos magyarázatokat. A 234. oldalon például tényszerűen helyesen utal arra, hogy Lénárd Ferenc az 1960-as években ellenezte Péter Rózsa tanít- ványának, Varga Tamásnak a mate- matikaoktatási reformjait, de arra nem is utal, miért. Pedig egyszerű a magyarázat: Lénárd maga is egy alternatív matematikaoktatási mód- szer kidolgozásával foglalkozott.

Összefoglalva, a kötet kétarcú.

Jó, hogy megismerteti az angolul és németül olvasó közönséggel a Bécsi Kör magyar vetületeit, s eközben a magyar olvasó számára is meghök- kentő új ismeretekkel szolgál, például Juhos Béla előtérbe állításával. A köz- vetítő apparátus, például a lábjegyze- tek színvonala egyenetlen: néhol alul- informál, néhol félrevezető. Ugyan- akkor a jövőben megkerülhetetlen munka lesz a Bécsi Kör nemzetközi hatástörténetének elemzésében.

*

Demeter Tamás különös könyvet jelentetett meg mind műfaját, mind mondanivalóját tekintve. Műfajában azért fura, mert szinte hosszmetsze- tű XX. századi magyar filozófiatör- ténet, és mégsem az. Javarészt már megjelent tanulmányokból áll össze, amelyek között dicséretesen kevés az átfedés. Mégsem kerekedik ki teljes kép. Víziójában különös az is, amivel valójában küzd. Azt szeretné megmu- tatni, hogy a rendszertelennek, spo-

radikusnak és elmaradottnak tekin- tett magyar filozófiának igenis van a XX. században egy visszatérő vonu- lata: annak a felismerésnek a hang- súlyozása, hogy eszmei rendszereink mindig társas közegben keletkeznek, s ráadásul valamilyen értelemben ez a társas közeg határozza meg őket.

A valamilyen értelemben kérdé- sét illetően Demeter nagyon egye- nes és kritikus. Világosan exponál- ja, hogy ennek a szociológiai deter- minizmusnak a XX. század második felében két fő formája van: az egyik a Bloor-féle erős program, amely esz- ményeiben a tartalmakat is társa- dalmilag meghatározottnak tekinte- né (vö. David Bloor: Knowledge and social imagery. University of Chica- go Press, Chicago, 1991².); a másik pedig az a gyengébb program, amelynek egyik képviselője Lakatos Imre, aki társas és társadalmi oksági viszo- nyokban értelmezte a tudományos elméletek keletkezését, de magát a tudományt tartalmilag levezethetet- lennek tartotta (vö. A racionalizmus szenvedélye. Lakatos Imre tudomány- filozófiai írásai. Atlantisz, Bp., 1977.

és uő: The Methodology of Scientific Research Programmes. Philosophical Papers Volume 1. Cambridge Univer- sity Press, Cambridge, 1978.).

Ezt a dualitást a könyv izgalmasan adja elő, ám ha egészében tekint- jük, joggal kérdezhetjük: ez miért is filozófia, miért nem sajátos szo- ciológia? Tudom persze a választ.

Pontosan azért, mert egy-két kivé- teltől eltekintve – közéjük tartozik Lukács elemzése a modern drámá- ról vagy Heller Ágnesé a reneszánsz emberről –, a könyvben nem kapott helyet a tudomány, vagyis tudomá- nyos elméletek társadalmi meghatá- rozottságát kimutató munka. Deme- ter nem hoz példákat, pedig volná- nak a magyar tudományban is. Volt-e például a XX. század közepén a rela- tivitáselmélet státusával kapcsolatos vitának Novobátzky Károly és Jánossy Lajos között (vö. Novobátz- ky Károly: A relativitás elmélete. Tan- könyvkiadó, Bp., 1963., illetve János- sy Lajos – Elek Tibor: A relativitás- elmélet filozófiai problémái. Akadé- miai, Bp., 1963.) egyértelmű társa- dalmi meghatározottsága azon kívül, hogy ki volt éppen az MSZMP Köz-

ponti Bizottságának tagja? Vagy hogy a saját kutatási területem problémái- hoz közelebbi kérdést vegyünk, nem találunk elemzést arról sem, miért is vált az 1960-as évek végének marxista gondolkodásában az antropológiai fordulaton belül központi kérdéssé a motiváció kérdése (lásd például Hel- ler Ágnes: Az ösztönök. Az érzelmek elmélete. Gondolat, Bp., 1978.).

Demeter valójában ezt a sajátos szociologizáló ismeretfelfogást hang- súlyosan a Vasárnapi Körhöz kap- csolja. Bemutatja Mannheim Károly, Hauser Arnold és mind a korai, mind a marxista Lukács György munkássá- gát, mint amelyben – Márkus György kifejezésével – sajátos hermeneutikai viszony tételeződik a társadalom és a mű között. Az érdekes és izgalmas az, hogy a fontos elemzések, mint amilyen Lukács drámatörténete, mindig a művészetről, sosem a tudományról szólnak, miközben a vonatkozó tézi- sek valójában a tudomány hermeneutikai viszonyait elemeznék. Demeter láthatóan azzal küzd, hogy vonzza ugyan ez a sajátos közeg, amelynek képviselői jórészt marxistává váltak, ő maga azonban nem szeretne marxista lenni. Ezért azután nem nyúl olyan kérdésekhez, amelyek azt fir- tatják, miben különböznek a kultú- ra marxista típusú társadalmi elmé- letei a XIX. század közepének miliő- elméletétől, például Taine (1881–

1885) munkájától. Nem vizsgálja azt sem, hogy a kései marxista Lukács Az esztétikum sajátosságában (Aka- démiai, Bp., 1965. – mi ezen nevel- kedtünk) milyen érdekes különbsége- ket állapít meg a művészet és a tudo- mány között az antropomorfizáció és dezantropomorfizáció fogalmá- nak segítségével. Hogyan jelenik meg az antropomorfizáció mint a művé- szet sajátos forrása, és hogyan képes a dezantropomorfizáció mint szándék a tudományt kiemelni, hogy a marxista zsargont használjam, a közvet- len felépítmény világából?

Demeter ígéretes próbálkozásá- nak másik problémája, hogy filológia- ilag nem elég tág a látóköre. Miköz- ben visszatérően elemzi az Osztrák–

Magyar Monarchia szellemi vilá- gát, a magyar és az osztrák zsidók sajátos – hogy Mérei Ferenc kifeje- zését használjam – szociálpszicholó-

(9)

giai peremhelyzetét, amely különö- sen fogékonnyá tette őket a társadal- mi determinista és a szociális hermeneutikai koncepciókra, nem mindig látja radikális alternatíváikat. Miköz- ben sokat foglalkozik Lakatossal, és Lakatost mint a tudomány önálló- ságát biztosító, de ugyanakkor szo- ciológiai kauzális láncolatokat hirde- tő szerzőt méltatja, szóba sem kerül Karl R. Popper és az egész historiz- musvita (magyarul lásd Papp Zsolt [szerk.]: Tény, érték, ideológia. Gon- dolat, Bp., 1976.). Éppen az a sajátos önreflexió hiányzik a kötetből, amelyik – hagyjuk most, hogy bizonyí- tottan vagy bizonyítatlanul – kétség- be vonja azt a fajta szociális determi- nációt, amelyre Demeter és az álta- la előtérbe állított felfogások egésze támaszkodik.

Kicsit szűkkeblű Demeter a magyar világgal is. Miközben részle- tesen és igen izgalmasan elemzi Palá- gyi Menyhértet, a Lukács-iskolát, Nyíri Kristóf kommunikáció-filozó- fiai munkásságát, az osztrák–magyar közeg értelmezéséből kifelejti Hanák Péter egész munkásságát (vö. Hanák Péter: A Kert és a Műhely [1988].

Balassi, Bp., 1999.). Vélheti úgy, hogy Hanák műve ma már elavult, ám Hanák koncepciója a Kertről és a Műhelyről triviálisan a szociológi- ai determinációs séma egyik jellegzetes esete. Talán azért maradt ki, mert Hanák történész? Van ennél dráma- ibb hiány is. Miközben – ahogy Nyíri Kristóf tanítványához illik – Deme- ter átfogó szociális determinációs elmélettörténetében Hajnal István és írásbeliség-elmélete központi szerepet játszik, Horváth János és egész megközelítése kimarad belőle. Ezt azért hangsúlyozom, mert ha a tör- ténész Hajnalra nem lehet azt mondani, hogy filozófusként a szociológi- ai vonalhoz tartozik, akkor az irodal- már Horváth sem maradhat ki! Hor- váth irodalomfelfogásában egy sajá- tos konzervatív miliőelmélet, vala- mint az irodalomértelmezés és az irodalom létmódjának önelvűsége kar- öltve jelenik meg (lásd például Hor- váth János: Magyar irodalomisme- ret. Minerva, 1922. 1. szám, 187–

207. old. és A magyar irodalmi művelt- ség kezdetei. Magyar Szemle Társa- ság, Bp., 1931.), s így nagyon hasonló

problémákat feszeget az irodalomban ahhoz, amilyeneket Demeter általá- ban a szociologista magyarázatok- kal kapcsolatban felvet. Talán azért marad ki Horváth János, mert éppen a Lukács-körrel szemben is konzer- vatív ízlést képviselt?

Van egy ehhez kapcsolódó eszmei furcsasága a könyvnek. Miköz- ben számos értelmezésében Ongra (Walter J. Ong: Orality and Literacy.

The Technologizing of the Word. Me- thuen, London, 1982.), Nyírire (Nyí- ri J. Kristóf: A hagyomány filozófiá- ja. T-Twins, Bp., 1994.) és másokra utalva elemzi a másodlagos oralitást és kitüntetetten az orális kultúrát, az oralitást alapvetően mindig kon- zervatívnak tartja. Demeter szerint a szóbeli világ és az elsődleges közössé- gek világa alapvetően az indoktriná- ció világa. Nem akarok érvelni, csak felvetem, hogy szerinte ebből a világ- ból kimarad a vita, kimarad a piaci és a jogi érvelés. Nem igaz, hogy az orális kultúrákban mindig szük- ségszerűen egyetlen elv érvényesül- ne. Az orális kultúrákban küzdelem is van, nem csak egy domináns séma szóbeli átadása.

Demeter munkája összességében elgondolkoztató. Valójában egy léleg- zetre elolvastam, miközben számos mozzanatával – elsősorban a kon- zervativizmus előtérbe állításával, ugyanakkor szűkkeblű értelmezésé- vel – nehezen tudok egyetérteni. A hiányok pedig azt jelzik, hogy még sok mindent ki kell fejteni ahhoz, hogy valóban értelmezett, bizonyí- tó példákkal bemutatott koncepció- vá váljék a szociologizáló attitűd a magyar filozófiatörténet és a XX.

századi magyar tudománytörténet rekonstrukciójában.

■ ■ ■■■■■■■■■ ■■■ ■ pléH cSABA

bartha-Kovács Katalin –

Szécsényi Endre (szerk.):

a tudom-is-én- micsoda fogalma

FoRRáSoK éS taNulmáNyoK

L’Harmattan, Bp., 2010. 193 old., 2200 Ft

A tudom-is-én-micsoda első látás- ra mindenképpen a Hatvany Lajos- tól rendszerezett „tudni nem érde- mes dolgok tudományának” (Die Wissenschaft des nicht Wissenswerten.

Julius Zeitler, Lepzig, 1908., majd A tudni nem érdemes dolgok tudománya.

Ford. Szőllősy Klára. Gondolat, Bp., 1986.) tipikus eseteként tűnik fel szá- munkra, már csak a neve miatt is.

Önironikus bemutatkozása szerint Szerb Antal méltán népszerű Pend- ragon-legendájában az író alteregója, Bátky János foglalkozik ilyesféle, lát- szólag haszontalan filológiai csecse- becsékkel: „Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut eszébe.” (A Pend- ragon-legenda. Magvető, Bp., 1957.

6. old.)

Aki nem riad vissza a címben lát- szólag megidézett felesleges tudomá- nyoktól, s belelapoz a jelen antológiá- ba, annak nyilvánvalóvá válik, hogy a benne vizsgált kérdésnek igenis komoly, elsősorban esztétikatörténeti jelentősége van. Władysław Tatarki- ewicz például a szépséget alapvetően aránytani problémaként kezelő ún.

Nagy Elmélettel kapcsolatos fenntar- tások egyik jellemző kora újkori típu- saként jellemzi a tudom-is-én-micsoda gondolatát: „Létezett a szépség megítélésének egy irracionálisabb irányzata is. Egyes szerzők kétségü- ket kezdték kifejezni a szépség fogalmi természetével, definiálhatóságá- val kapcsolatban. Petrarca egyszer tett egy megjegyzést, mely szerint a szépség non so ché [sic!], »nem tudom,

(10)

micsoda«. A tizenhatodik században sok szerző hivatkozott erre [...]. Pet- rarca fordulata a tizenhetedik század- ban az esztétikai diszkurzus bevett része lett: latinul (nescio quid) és fran- ciául is (je ne sais quoi) bevett formát kapott.” (Az esztétika alapfogalmai.

Hat fogalom története. Ford. Sajó Sán- dor. Kossuth, Bp., 2000. 103–104.

old.) Éppen a hivatkozott korszak- ból valók az antológiában – Albert Sándor, Balázs Péter, Bartha-Kovács Katalin, Harkányi András, Kovács Ilona és Váradi Márta fordításában – olvasható forrásszövegek: André Félibientől A szépségről és a kellem- ről (1666), Dominique Bouhours-tól A tenger és A tudom-is-én-micsoda (az Entretiens d’Ariste et d’Eugène című, 1671-es művéből az első és az ötödik beszélgetés), a hatodik levél Jean Bar- bier d’Aucour Sentimens de Cléante sur les Entretiens d’Ariste et d’Eugène-jéből (1672); Baltasar Graciántól A tudom- is-én-micsoda című 127. aforizma az Oráculo manual y arte de prudencia francia fordításából (1684); Benito Jerónimo Feijóo atya A tudom-is-én- micsoda (1733) című írása a Teatro cri- tico universalból, Marivaux idevágó filozófiai esszéje 1734-ből és végül Montesquieu-nek az Enciklopédia számára készülő, ám a szerző halá- la miatt befejezetlen írása az Esszé az ízlésről a természet és a művészet dolgai- ban (1753–55) címmel.

A Tatarkiewicz emlegette kora újkori, afféle „petrarkista” hagyo- mány egyik legkorábbi szerzője, aki a maga szépségtanát minden látszat ellenére immár valóban a tudom-is- én-micsodára alapozta, az az Agno- lo Firenzuola volt, akinek nemré- gen magyar fordításban is megjelent 1548-as könyvét (Agnolo Firenzuola:

A női szépségről. Ford., jegyz. és utó- szó Molnár Dávid, Attraktor, Mária- besnyő–Gödöllő, 2010) e folyóiratban tavaly mutattam be (BUKSZ, 2010.

tél, 362–380. old.). Firenzuola szerint

„a ragyogás [ti. a bájé] valami olyan rejtélyes arányosságból és mérték- ből születik, amelyről nem szólnak a könyveink, és amelyet nem ismerünk, sőt még csak el sem tudunk képzel- ni. Ez tehát, ahogy mondani szo- kás, ha nem tudjuk rendesen kifejezni magunkat: egy nem is tudom micso- da.” (Firenzuola: i. m. 45. old.) Elmé-

lete szerint ez – az asztrológiával és az okkult minőségek tanával is kap- csolatba hozható – titokzatos „ragyo- gás” teszi elviselhetővé az olvasó szá- mára a máskülönben taszítóan tökéle- tes, klasszikus szépségű kimérát, akit a szerző Zeuxis módjára társalkodó- nőinek legszebb darabjaiból épít fel dialógusaiban. Az asztrológiai befo- lyás még majd Bouhours Entretiens- jében is feltűnik. Itt a „titkos vonzal- mak” és az igaz barátság titkát jelen- tő tudom-is-én-micsoda a „csillagok hatásának” köszönhetően és „annak az aszcendensnek a titkos befolyása”

alatt születik, amelyik meghatároz- za a barátok közti mély lelki, szellemi kötelék létrejöttét (32. old.).

A szépség paradicsomi propedeu- tika volta és a tudom-is-én-micsoda neoplatonikus, hermetikus hangolt- ságú isteni eredete azonban a felvi- lágosodás során egyre erőteljesebben szekularizálódik. Leibniz – máskü- lönben szekulárisnak egyáltalán nem nevezhető – metafizikájában például már nyomát sem leljük a platonizáló, okkult megfontolásoknak. Hiába is konfúzus a tudásunk a műalkotások- ról – hiszen legalábbis Leibniz szerint úgy ismerjük meg őket, hogy sajá- tos karakterüket vagy tulajdonsága- ikat pontosan nem tudjuk meghatá- rozni –, olykor mégis „világosan tudjuk – anélkül, hogy a legcsekélyebb kétségünk is volna felőle –, hogy jó vagy rossz-e egy vers vagy egy fest- mény, mert van benne valami, nem tudom, mi, ami gyönyörködtet vagy taszít bennünket” – idézi Leibnizet Schmal Dániel, aki szerint „Leibniz úgy véli, hogy az aiszthészisz legele- mibb formái hasonlítanak az esztéti- kai ítéletre, amelyekről nem tudunk egzakt szabályok segítségével számot adni. Ám egyúttal azt is világossá teszi, hogy e képességünk hiánya nem a racionális magyarázat elvi lehetet- lenségéből, hanem a tudatosság kor- látaiból fakad.” (108–109. old.) Min- den varázstalanítás és szekularizáció dacára azonban, a „miért szép?” kér- désére adott válaszok a felvilágoso- dás óta rendre kisiklanak a racioná- lis megismerés – Xavier Rubert de Ventós katalán radikális gondolko- dó szerint: neurotikus – ellenőrzé- si vágya alól, s noha a tudom-is-én- micsoda kifejezésének a nyelv hatá-

rain járó szellemes paradoxonja kive- szett is az esztétikai diskurzusokból, és a fogalmilag megragadhatatlan dolgok transzcendens voltát tudóskö- rökben immár döntően nem az isteni eredet magyarázza, a tudom-is- én-micsoda kifejezésének titokzatos, megnevezhetetlen referense koránt- sem tűnt el a szellemi világból... De ne szaladjunk előre!

Mint a kötet szerkesztői elősza- va leszögezi, a tudom-is-én-micsoda „valamikor a XVII. század utolsó harmadában sűrűsödik össze diva- tos fordulatból önálló fogalommá.

Filozófiai, teológiai, retorikai, művé- szetkritikai, morálfilozófiai és pro- to-esztétikai beszédmódok kereszte- ződésében formálódik.” (7. old.) Az antológia második részében olvasha- tó tanulmányok e formálódás útját mutatják be a teljesség igénye nél- kül: Albert Sándortól A kifejezhetet- len lexikalizálódása: a tudom-is-én- micsoda, Schmal Dánieltől A tudom- is-én-micsoda és a kora újkori raciona- lizmus, Pavlovits Tamástól a Kleopát- ra orra: Pascal, Corneille és a tudom- is-én-micsoda, Szécsényi Endrétől A tudom-is-én-micsoda mint proto-eszté- tikai minőség, Bartha-Kovács Kata- lintól A kellem, a báj és a tudom-is-én- micsoda a francia festészetben, Penke Olgától A meglepetés kategóriája Mon- tesquieu Esszé az ízlésről című művé- ben, Pintér Tibortól a „Szonáta, mit akarsz tőlem?” A zene és a tudom-is- én-micsoda, Csanádi-Bognár Szilviá- tól a Werther sem tudja: a kifejezés bizonytalansága és az esztéta megnyil- vánulás Goethénél és Papp Zoltántól a Nemtudásunk lendületével: Schillerről.

A fogalomról egyébként mindmáig a legalaposabb – a kötet ajánló biblio- gráfiájában is feltüntetett – monográ- fiát Richard Scholar írta (The Je-Ne- Sais-Quoi in Early Modern Europe:

Encounters with a Certain Something.

Oxford University Press, Oxford, 2005.). A jelen antológia szerkesz- tői szerint az értelmezési szempon- tok között kiemelt szerepű a művé- szetelmélet- és esztétikatörténeti, hiszen a tudom-is-én-micsoda kon- cepciója rejtett, megnevezetlen for- mában ugyan, de még a XVIII. szá- zad legvégén is megjelenik a filozó- fiai esztétika diskurzusaiban, például Immanuel Kant „esztétikai eszméjé-

(11)

nek” esetében is. Az ítélőerő kritikája szerint ez nem más, mint a képzelő- erő olyan formája, „amely arra kész- tet, hogy sok mindent gondoljunk, de amellyel […] egyetlen fogalom sem lehet adekvát, s amelyet ennélfog- va semmilyen nyelv nem képes telje- sen elérni és érthetővé tenni” – idé- zi a 49. paragrafust Kant fordítója, Papp Zoltán az itt olvasható tanul- mányában (179. old.). Az esztétika ezen örök paradoxának tűnő kérdést szellemesen „a műalkotások ingerlő racionalizálhatatlanságának” nevezi (uo.). Hangozzék bármennyire eret- nek kijelentésnek is, meglehet, a kér- dés még ma is legalább oly időszerű, mint Kant és Schiller korában volt. S ez az az immár nem feltétlenül eszté- tikatörténeti aspektus, amelyik kife- jezetten érdekessé teheti a látszólag a tudni nem érdemes dolgok tudomá- nyához tartozó antológiát a mai olva- só számára is!

Az 1990-es évek elején nemzetkö- zi – elsősorban irodalomelméleti ber- kekben kialakult – mintákra sokan temették az esztétikát. A honi böl- csészkarok esztétika szakjai Hal Fos- ter posztmodern antiesztétikájának hitetlen krédójától voltak hangosak.

Minden jó szándékú és optimista kicsengése ellenére így hatott a fogal- mat a hazai közbeszédbe becsempé- sző Almási Miklós amúgy remek tudományos bestsellere is (Anti-esz- tétika. Séták a művészetfilozófiák labi- rintusában. T-Twins – Lukács Archí- vum, Bp., 1992.), illetve az olyan, máskülönben szintén alapvető kiad- ványok, mint például a Bacsó Béla szerkesztésében kiadott Az esztéti- ka vége – vagy se vége, se hossza? A modern esztétikai gondolkodás paradig- mái című válogatás (Ikon – ELTE Esztétika Tanszék, Bp., 1995). Jól- lehet az akkoriban még főként a hermeneutikai, illetve recepcióesztéti- kai irányzatokkal és a dekonstrukció- val bíbelődő honi irodalomelméle- ti tábor meghatározó része kevéssé figyelmezett a kritikai elméletek és a kultúratudományok más nemzetközi tendenciáira, az esztétika temetésé- ben maga is nagy erőkkel vett részt, ha sokszor csak áttételesen is. Nem volt ez másképp külföldön sem; erről John Joughin és Simon Malpas így ír meghatározó jelentőségű tanulmány-

gyűjteményük előszavában: „Mond- hatjuk, hogy magának az esztétikum- nak a fogalma vált áldozatává az iro- dalomelméleten belüli recens fejle- mények sikerének.” (John J. Joughin – Simon Malpas: The New Aestheti- cism: An Introduction. In: uők (eds.):

The New Aestheticism. Manchester University Press, Manchester – New York, 2003. 1. old.) Szerintük a kritikai elméletek a művészet politiká- tól és kultúrától való „fertőzöttségét”

diagnosztizáló harcos lendületükben mindig is arra törekedtek, hogy a tör- ténelem, az ideológia, avagy éppen a szubjektivitás elméleteiben alapoz- zák meg a műalkotás esztétikai hatá- sát rendre meghatározó és feltevé- sük értelmében előre adott rendet.

„Az esztétikum így más fogalmakkal, más kritériumok mentén magyarázó- dik, és egyedisége homályba borul.”

(Uo.) Vagyis, mint írják, a „humanista fürdővízzel” az „esztétikai cse- csemőt” is kiöntjük. A humanista jel- ző itt egyébként elsősorban arra utal, amit az angol tudományosságban

„»elmélet« előtti elméletnek”, avagy

„liberális humanizmusnak” nevez- nek a modern elméleti irányzatok fellépését megelőző angol irodalom- tudomány olyan képviselőivel kapcsolatban, mint például a legendás cambridge-i professzor, F. R. Leavis.

(Vö. Peter Barry: Beginning Theory.

An Introduction to Literary and Cul- tural Theory. Manchester Univer- sity Press, Manchester – New York, 2009³, 11–37. old.) Malpas és Joughin egyértelműen leszögezi ugyanakkor, hogy a kötetükben szereplő írá- sok szerzőinek egyike sem kíván ret- rográd módon védelmezni egy olyan attitűdöt, illetve visszatérni egy olyan felfogáshoz, amelyik a művészetet egyetemes és apolitikusan humanista tevékenységnek tekinti, amelyet néhány kiválasztott, Leavishez hasonló „kritikusatya jóindulatú zsi- nata” felügyel. Ugyanakkor – a kritikai elméletek releváns felismerései- nek messzemenő elismerése mellett – egyetértenek Andrew Bowie-val, aki szerint ha a művészetnek a puszta ideológián túlmutató igazságpo- tenciáljával nem foglalkozunk többé, akkor a művészet jelentőségével kapcsolatos alapvető kérdések többségét még csak vitára sem tudjuk bocsáta-

ni (Andrew Bowie: From Romanticism to Critical Theory: The Philosophy of German Literary Theory. Routledge, London, 1997. 1–2. old.) Igaz ugyan, hogy a művészet millió formában kötődik a kortárs kultúra politikájá- hoz, az „esztétikai sajátosság azonban nem teljes mértékben magyaráz- ható vagy ragadható meg egy másik fogalmi séma vagy diskurzusforma keretében. A műalkotás művészisé- gének (art-ness) egyedisége elillan, és gyakran minden, ami marad, pusz- tán a módszertanában megbizonyo- sodott és alapvető princípiumainak megerősítésére kész kritikai diskur- zus maga. Másképpen: a legalapve- tőbb meggyőződés, amely mellett érvelnénk – írja Malpas és Joughin manifesztumszerű előszavukban –, az esztétikum egyidejű eredendősége (equiprimordiality). Vagyis – noha két- ségtelenül kötődik a politikumhoz, a történetiséghez, az ideologikum- hoz – ha az esztétikumot nem úgy gondoljuk el, mint ami az előbbiek- től meghatározott és épp ezért rájuk visszavezethető, akkor megnyitjuk a teret egy olyan művészi vagy irodalmi sajátosság előtt, amelyik gyökere- sen át tudja formálni a kortárs kultú- rához kapcsolódó kritikai potenciálját és helyzetét. Ennek fényében amellett kívánunk érvelni, hogy valószínűleg eljött egy új esztetizmus (new aesthe- ticism) ideje.” (Joughin–Malpas: i. m.

3. old.)

Nem lehet nem észrevenni, hogy ezen új esztetizmus híveinek prog- ramjában éppúgy megbúvik a tudom- is-én-micsoda titokzatos referense, mint annak idején Kant vagy Schil- ler írásaiban. Hogy is fogalmaznak Malpasék az esztétikum sajátosság- ról? Nos, szerintük az bizony nem teljes mértékben magyarázható vagy ragadható meg egy másik fogalmi séma vagy diskurzusforma keretei között – hangzik a jól ismert társal- gási fordulat, avagy bölcseleti meg- fontolás ezen újabb változata. Nem ennek a recenziónak a dolga, felmér- ni, hogyan is működhet az új esztetizmus programja a „kiterjedt eszté- tika” (estetica diffusa) és a designkul- túra korában. Mindenesetre e tekin- tetben érdemes idézni Ernesto L.

Francalanci gondolatébresztő sza- vait: ha a világban „minden eszte-