• Nem Talált Eredményt

BATSÁNYI DER KAMPF-JA*

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "BATSÁNYI DER KAMPF-JA*"

Copied!
10
0
0

Teljes szövegt

(1)

TARNAI ANDOR

BATSÁNYI DER KAMPF-JA*

Néhány évvel ezelőtt szakkörökben általános feltűnést keltett, hogy Zsindely Endre a schaffhauseni levéltárban Johann Georg Müller ottani iskolaigazgató iratainak rendezése közben ráakadt Batsányi János mindeddig lappangó németnyelvű kötetére, a Der Kampf-ra.

Az íróra és a mű terjedelmére való tekintettel a felfedező nem sokkal később megbízást ka­

pott, hogy a kritikai Batsányi-kiadás negyedik köteteként rendezze sajtó alá a szöveget. A fel­

adattal tavaly el is készült. Most éppen lektornál levő kézirata az eredeti textuson kívül bő­

séges jegyzetanyagot tartalmaz, egy önálló függelék pedig a magyar költő és a tübingai kiadó, Cotta levelezését teszi hozzáférhetővé. Zsindely Endre a vonatkozó akadémiai szabályoknak megfelelően a filológiai, szövegtörténeti és a nélkülözhetetlen biográfiai problémák tisztázásán túl nem megy; a kötetnek előszava sincsen, ami némi eligazítást adhatna a mű irodalmi és eszmetörténeti vonatkozásairól.

Az újonnan felfedezett Batsányi-mű új kiadása elől hiányzó előszó pótlása céljából vállalkoztam a mai előadásra. Minthogy egy terjedelmes és fontos műről van szó, melyet Batsányi életének egyik sorsdöntő fordulópontján írt, óvakodnom kellett attól, hogy elébe vágjak a kiadás megjelenése után esedékes érdemi kutatásoknak, s méltatását a legfontosabb­

nak látszó kérdésekre korlátoztam. Elsősorban a mű helyének megközelítő kijelölésére gondo­

lok Batsányi életpályáján és költészetében; a mű jelentőségét a politikai eszmék magyar­

országi történetének szempontjából már inkább csak szóba hozom, mert ez a téma huzamosabb elmélyedést, főként pedig olyan szakismereteket kíván meg, amilyenekkel irodalomtörténész nem rendelkezik szükségszerűen.

Egy Der Kampf c. Batsányi-műről eddig is tudtunk. Herder berlini iratai alapján Thienemann Tivadar még 1914-ben megírta, hogy a Bécsben élő magyar költő akkori legben­

sőbb barátjával, a történész Johannes von Müllerrel 1803-ban nagy terjedelmű lírai költemény hosszú részletét küldte el Weimarba Herderhez, hogy a nagyrabecsült német író közölje le folyóiratában, az Adrasteá-ban. Batsányi szigorúan kikötötte, hogy verse névtelenül jelenjék meg. Mikor Müller Weimarba érkezett, Herder már nem élt. A jóbarát nem tehetett egyebet, mint hogy a Mester fiának adta át a kéziratot, aki aztán le is nyomatta Der Kampf címen az Adrastea utolsó kötetében. Ebből adta ki Thienemann útmutatása alapján Pukánszky Béla, s az itteni szöveggel kellett megelégednünk nekünk is Batsányi kritikai kiadásának sajtó alá rendezésekor, mert jobb, teljesebb szöveget nem tudtunk előkeríteni. Az ismert részletre vonatkozó tudásunkat is csak azzal bővíthettük, hogy a verset a költőnek 1799 — 1801 között kellett megírnia, a folyóirat egy példányát ő maga hozta be Magyarországra, és 1804-ben Debrecenben megmutatta névtelenül kiadott művét Csokonainak.

Biztos volt pedig, hogy ugyancsak Der Kampf címmel léteznie kell egy önálló Batsányi­

kötetnek. Kazinczy 1811-ben olvasta: pontosan megadja a lapszámot, és esküdni merne rá, hogy Batsányi írta, mert tulajdon szavai szerint „szörnyű dagály és homály" az egész. Mi

* A Magyar Irodalomtörténeti Társaság Magyar Szakosztálya 1967. január 26-i vita­

ülésén tartott előadás. (Szerk.)

(2)

annak idején kerestettük a Kazinczy kezében megfordult Der Kampf-oi a német nyelvterület nagy közkönyvtáraiban, de eredménytelenül; most bizonyosodott be, hogy nincs meg egyikben sem, s a kiadástörténet beható ismerete alapján is mindössze két példányt sikerült Zsindelynek találnia, egyet Johann Georg Müller hagyatékában, akinek a költő maga küldte meg, egy másikat a Cotta cég archívumában.

Első olvasásra megállapítható, hogy a könyvalakban megjelent Der Kampf német olvasók számára írott bonapartisía politikai röpirat. Az első megtárgyalandó probléma tehát nyilvánvalóan az lesz, hogyan kell érteni Batsányi bonapartizmusát.

Mikor a könyv 1810-ben Tübingában megjelent, a benne kifejtett bonapartizmus, neve­

zetesen az az erőteljesen hangsúlyozott terv, hogy Európát francia szupremácia alatt, a Napó­

leon által alapított alkotmányos monarchiák rendszerével kell újjászervezni, Németországban bukott politikai törekvésnek számított. Bonaparte háborúira a német nép a nacionalizmus életerős, új korszakot nyitó lendületével válaszolt, történetében a XIX. század elejének más­

fél évtizede a hősi küzdelem korszaka. Azt hiszem, hogy ha Batsányi valóban németként ér­

zett és gondolkodott volna, nem ír bonapartista röpiratot. Gondoljunk arra, milyen élesen szemben állt a jozefinizmus egyes nemzetietlennek tartott intézkedéseivel 1790 előtt, noha II. József reformjainak más vonatkozásairól s magáról a császárról elismeréssel nyilatkozott.

Szerintem egészen bizonyos, hogy a német közönségnek író Batsányi magyar bonapartista volt és mint ilyen, egészen más elbírálás alá esik, mintha a megfelelő német irányzat híve lett volna.

A berlini állami opera mellett nemrég restaurálták az 1813 —15-ös Napóleon elleni / háború tábornokainak, Scharnhorstnak, Blüchernek, Gneisenaunak szobrait, a jénai egyetem

aulájában a nemzeti kegyelet érzésével mutogatják az idegennek a francia hadsereg ellen vo­

nuló diákok képét. Nálunk József nádor nem azért kapott szobrot, mert az utolsó nemesi inszurrekció parancsnoka volt, és Kisfaludy Sándor alakját egy vonalnyival sem emeli, hogy személyesen és tollával szolgálta az ügyet. Ami a németeknél polgári és nemzeti mozgalom, hősi felszabadító háború, nálunk a hun-szkíta nemesség utolsó látványos katonai cécója, amely csak kudarccal végződhetett; csúfos felsülés, amin még a nemzeti létet palládiumként védő rendeknek is el kellett gondolkozniuk.

Az idegen betolakodó elleni harc egymással ellentétes kimenetelét, s azt, hogy a tudo­

mány és a nemzeti köztudat kétféleképpen ítéli meg a francia háborúkat, a német és a magyar viszonyok közötti fejlődéskülönbség magyarázza. Ott már polgári és nemzeti erők vonultak csatába, itt még a feudális nemesség uralkodott, és a rendi alkotmány megszüntetését célzó egyetlen komoly kísérlet résztvevői a Martinovics-per után a vérpadra vagy börtönbe kerültek.

Az a könyv, ami a fejlődésben egy lépéssel előttünk járó Németországban méltán feledésre ítéltetett, a visszamaradottabb Magyarország viszonyai között a polgári haladásért rettent- hetetlenül harcoló politikus-költő eddig ismeretlen elgondolásainak értékes dokumentuma.

Aligha lehet ugyanis tagadni, hogy egy magyar bonapartista állam néhány évi fennállás alatt is óriási feladatokat végezhetett volna el; feltehető, hogy Batsányi véleménye szerint nagy­

jából azt, amit az 1790-es évek radikális reformerei terveztek, de gyakorlatilag még elkezdeni sem tudtak.

Annak, hogy Magyarország bonapartista állammá alakulhasson át, a Habsburg mo­

narchia teljes széthullása volt az előfeltétele. Batsányi erről nem beszél, de ha már a koráb­

ban ismert anyag alapján fel lehetett vetni a lehetőséget, hogy 1808-ban az osztrák birodalom felbomlására spekulált, a Der Kampf megismerése után ezt már elég valószínűnek fogadhatjuk el. Pillanatnyilag semmi közelebbi támpontot nem tudok, de egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a császárvárosban 1800 körül Batsányi és barátja, Johannes von Müller mellett vagy kö­

rülöttük, velük kapcsolatban bonapartista csoport létezett német, magyar, délszláv, esetleg cseh résztvevőkkel. Néhány nyom, utalás a magyar költő körül eddig sem zárta ki a lehetőséget,

— hivatkozhatom pl. magyar verseinek 1808-ban tervezett kiadására; — most azt gondolom,

(3)

hogy megfelelő utánjárással sok fontos adatot megtudhatunk még, amelyek a bécsi és párizsi évek biográfiájának homályát a legfontosabb oldalon világítják be.

A Der Kampf alapján a magyar bonapartizmus minden további aggályoskodás nélkül beemelhető a XVIII—XIX. század fordulójának számottevő politikai koncepciói közé. Helye valahol a jakobinizmus és a XIX. század egyik legfontosabb politikai ideológiája, a liberalizmus között lesz, sőt történeti viszonyaink közt, a szerző személye és tartalmi rokonság révén, ép­

pen a Der Kampf teremt világos ideológiatörténeti kapcsolatot a kettő között. Batsányi német röpirata talán nem az első mű, de mindenesetre a legelsők közül való, amelyben magyar em­

ber — ha idegen nyelven is — a reformkori szóhasználathoz hasonló értelemben írta le a liberális jelzőt. Egy alkalommal az új európai államrendszerről szólva liberális eszmékről be­

szél, amelyek a durva egoizmussal úgy állnak szemben, mint a fény a sötétséggel; később li­

berális férfiakról, kiknek a világosságtól irtózó kormányzattal kell megmérkőzniök. Az utóbbi hely különösen azért figyelemre méltó, mert burkolt célzásnak érthető a magyar kormány­

rendszer és az egykori jakobinusok végzetes szembekerülésére.

A magyar bonapartizmus egész történetének feldolgozása nem irodalomtörténeti feladat, és ideológiatörténeti szakképzettség kellene ahhoz is, hogy a Der Kampf-ot elhelyezzük a magyar liberalizmus korszerűen amúgy sem feldolgozott történetében. Foglalkoznunk kell azonban azzal a kérdéssel, hogyan lett Batsányi bonapartista, mit jelent ez politikus-költői pályájának egészében, és vizsgálnunk kell, hogyan illeszthető be ismert magyar nyelvű mű­

vei közé a németül írott nagy költemény. — Ami az előzményeket illeti, jól tudjuk, hogy a költő az istenség, az erkölcsi világot és a történelmet irányító törvény, a társadalmi haladás és a forradalom égetően időszerű kérdéseivel valamint a költői hivatás nemzeti vonatkozásaival az 1790-es évek első felében, a nagy francia forradalom eseményeit szemlélve, főleg Herder kalauzolásával számolt le, és kerek, világos világképet alkotott magának. Minden kétséget kizáróan tanúskodnak erről fogsága előtt írott versei és a Martinovics-per idején fogalmazott Apologiá\a, melyben elég részletesen és rendszeresen fejti ki eszméit. Az egységes világkép szilárdsága 1795—96-ban, a meghurcoltatás, a fogság és a világpolitika újabb fordulatainak hatására megrendült, az alkotórészek közötti kapcsolat megszakadt, s a költő jövőre függesz­

tett szeme előtt a megvalósítandó gyakorlati feladat elhomályosult. A Der Kampf ebből a szempontból nem más, mint költői beszámoló a nagy válság leküzdéséről, melynek végén a mindennél fontosabb elvont humánum megvalósítása előtt új lehetőség jelenik meg, Napóleon meggyőződéses támogatása.

A költemény az 1795—96-ban már kialakított frazeológiának megfelelően az erény és az igazság győzelméért küzdő emberről szól. A harc az egész emberi nem történeti küzdelmét példázza; a végül kivívott, s az egyéni létnek értelmet adó hit az emberiség boldog jövőjébe vetett bizakodással azonos. Az egyén és az emberi nem a humanitás eszményében forr össze, mely itt a német klasszika hatására sokkal jelentősebb helyet foglal el, mint a korábbi eszmél- kedésekben. A nemes ideál megvalósulása a költő szerint egyedül az embertől függ, harcába semmiféle földöntúli hatalom nem szólhat bele; a ténylegesen létezőnek vett istenség a vas­

következetességgel érvényesülő történeti és morális törvények megtestesítője, őrzője, s ebben a minőségben nem tehet mást, mint hogy a reá tekintő küzdőben rendíthetetlenné erősíti a végső győzelembe vetett hitet.

Az egyetemes humanitás-eszmény előtérbe kerülésével együtt szélesedik a politikai

perspektíva: míg korábban túlnyomórészt a nemzeti költő problémáiról volt szó, s az ütközet

voltaképpen Bécs és Pest között folyt, most a monarchia és Magyarország ügyei egész Európa

új rendjének keretében tisztázódnak. Ha a magyar szem tévesen ítélte is meg a császárváros és

Párizs között elterülő német táj eseményeinek hullámzását, Bécsből mindenesetre messzebbre

láthatott, mint Kassáról. Más kérdés, hogy valószínűleg éppen á Habsburgok központjának

légköre torzította el az arányokat, és nem engedte felismerni neki a Napóleonnal szembeni

német ellenállásban az új vonásokat. A Der Kampf függeléke kétségtelenül a német—római

(4)

birodalom végérvényes felbomlása után a Habsburg tartományokon kívüli németség számára íródott. A jószándékú patriótáknak tett szemrehányás azonban, hogy ti. a középkori állam széthullásán siránkoznak, és a németség pusztulásától tartanak, inkább a monarchiabeli német alattvalókat illetheti, mint a birodalmi németeket. Ezeknél — az ismert súlyos teher­

tételekkel — végül is megindult a polgári nemzetállam kialakulása, azoknál — a Habsburg-ház presztízse, a bürokrácia, a hadsereg, az egész állam társadalmi és gazdasági elmaradottsága, egyebek között a magyar rendek Napóleon-ellenes állásfoglalása — még megmentették az uralkodócsaládot a bukástól.

Az új koncepció fő rendszerező elve ugyanúgy Herder történetfilozófiája, mint a koráb­

binak. Nyugodtan elküldhette tehát Batsányi. Weimarba, s nem látszik indokolatlannak az a kívánsága sem, hogy a részlet Herder előszavával jelenjék meg. Hogy ezen túl aztán a Bécs és Weimar között közvetítő Johannes von Müller szellemének mennyi része van benne, nehéz el­

dönteni, de valószínűleg elég sok. Csak példaként emlékeztetek rá, hogy Mantua c. versében Batsányi erősen támaszkodik Müller hasonló című, ugyancsak a vár feladásával foglalkozó röpiratára. A feltételezhető bécsi bonapartista kör történeti feldolgozása mellett a filológiai kutatásnak talán ezen a területen lenne most a legtöbb tennivalója.

Egészen speciális politika-történeti felderítést tenne kívánatossá annak a kérdésnek tisztázása, hogy honnan, milyen összefüggésből került Batsányi elmélkedésének középpontjába, s mennyire tekinthető eredetinek a „republikánus és konstitucionális monarchia" fogalma, röviden a köztársasági monarchizmus, ami — meg kell hagyni — első hallásra bizony elég kü­

lönösen cseng. A költő korábbi műveit és a Der Kampf tendenciáját figyelembe véve arra lehet gondolni, hogy talán a nagy forradalom első szakaszának, esetleg a francia vagy német bonapartizmusnak publicisztikájából, melyet néhány idézetből kivehetően meglehetősen is­

mernie kellett Batsányinak. A közelebbi magyarázat a magyar író szempontjából azért lenne különösen fontos, mert a demokrata-eszmény megvalósulásaként bemutatott monarchia re­

publikánus volta szerkezetileg is fontos helyre került a függelékben. Már a kiindulás úgy szól, hogy a vers egyik Ötsoros passzusa szerint a kunyhó fia uralkodó, országának támasza és talp­

köve, a királyok szolgasorsra született alattvalója világpolgárrá lehet, s Batsányi szerint az idézett helyből az a következtetés vonható le, hogy a vers írója „hajlíthatatlan demokrata";

hátrább arról olvasunk, hogy a Napóleon vezetése alatt megvalósítandó új világrend olyan állapotokat biztosít, amelyeket az említett „hajlíthatatlan demokrata" fenntartás nélkül helyeselhet. A források ismerete nélkül nehezen dönthető el, mekkora szerepet játszott a köztársasági monarchia és a rendíthetetlen demokrata szembesítésében az önigazolás szándéka, és mit mondtak el hasonló értelemben már előbb mások, akik republikánus múlttal a hátuk mögött csatlakoztak Bonapartéhoz.

Számos történeti, ideológiatörténeti és filológiai kérdés tisztázatlansága ellenére is elmondható azonban véleményem szerint, hogy a Der Kampf Batsányi 1796 és 1810 közötti másfél évtizedének főműve, s jelentősége a politikus-költői pályaképben az 1795 táján írt versekhez és Apológiához hasonlítható. Az európai fejlődés megítélésében tévedett az író, mert túlságosan Magyarország és a Monarchia szempontjából szemlélte az eseményeket, de éppen ebben a vonatkozásban kell ismételten hangsúlyozni, hogy akárcsak egy 5 — 10 évig fennálló bonapartista magyar állam a francia hegemónia által biztosított, viszonylag nyugodt külpolitikai légkörben, a polgári gondolkodású értelmiség támogatásával, II. József módjára felülről lefelé hatva érhetett volna el tartós eredményeket a rendiség megszüntetésében és a kívánatos nagy reform elindításában. A Der Kampf-ban kifejtett koncepció nemcsak alkotó­

részeiben hasonlítható, hanem a részletkérdések tisztázása után mérhető is lesz a költő 1795-ben vallott nézeteinek értékéhez, melyek akkor — mint ismeretes — börtönbe juttatták.

Az pedig már nem a hit, hanem a tények világába tartozik, hogy Batsányinak a XIX.

század első évtizedében volt utoljára energiája világképének költői és publicisztikai átformá­

lására. A második nagy bukás, a spielbergi fogság után, a csaknem teljes elszigetelődéssel

(5)

járó linzi száműzetés éveiben már csak arra futotta erejéből, hogy költői vénájának elszikka­

dása, irodalmi elveinek megmerevedése árán is konok makacssággal ragaszkodjék egyes alapgondolatokhoz, amiket éppen a Der Kampf harmadik részében fejtett ki először részletesen:

a szellem ereje megtörhetetlen, az erénynek és az igazságnak végül győznie kell és a mai erő­

feszítések eredményét a boldog utókor élvezi majd. Batsányi öregkori gondolkodásának és műveinek vizsgálatánál persze tekintetbe kell venni, hogy a Szent Szövetség korának Közép- Európája egy hajlithatatlan demokratának nem adott sok okot a reménykedésre, és a hat­

vanas évei felé ballagó költő szellemének rugalmassága sem lehetett már a régi.

A Der Kampf-ban nyújtott költői teljesítmény elemzése azért kötelesség, mert a Várna és Mohács ciklussal, néhány teljes verssel, töredékkel, és az 1808-ból keltezett Előszóval a háttérben a Bécsben töltött másfél évtized főművéről van szó. Megközelítése azonban magyar irodalmi szempontból elég nehéz, hiszen németül, a német klasszika nyelvén és stílusában írta meg a költő. Kiindulni mégis abból lehetne, hogy Batsányi az egykorú magyar művekben és a Der Kampf-ban ugyanazon költészeti normák, ugyanazon stíluseszmény jegyében dolgozott, sőt a kétféle nyelven írott művek a közös elvi alapon nyugvó poétika megismeréséhez tulaj­

donképpen segítséget nyújthatnak.

Két vagy több nyelven író szerzők a XVI. század óta szép számmal akadnak irodal­

munkban. A jelenségnek története van, mely éppen a XIX. század első évtizedeiben zárul, Batsányi mellett többek között Kazinczyval és Verseghyvel. E történet még nincsen megírva, és nem tisztázott a különböző nyelven írott művek irodalmi összehasonlításának módszertana sem. Nem tehetek tehát egyebet, mint hogy a következőkben abban a reményben hívom fel a figyelmet Batsányi magyar nyelvű művei és a Der Kampf között néhány könnyen észrevehető összefüggésre, hogy megjegyzéseim a kidolgozandó methodológiával nem kerülnek ellentétbe.

Hasonló arányú kompozíció Batsányi életművében több nincsen; A magyar költő idegen messze földön c. poétái elmélkedés nem ér fel vele. A két szerkezet azonban határozottan ro­

kon, mert — ha'különböző rendeltetéssel is, — mindkettőben a Múzsa jelenik meg, és egyfor­

mán részekre, a részek szituációkra vagy énekekre oszlanak. A Múzsa szerepének tekintetében a Déli György látása c. vers még ennél is közelebb áll a némethez. Itt az ódához hasonlóan égből leszálló istennő beszélget a költővel, s mindkét kompozíció három képből áll. A példák alapján azt mondhatjuk, hogy Batsányinál a költői elmélkedés előadásának egyik ismételten felhasznált eszköze a Múzsával folytatott párbeszéd, s ez a Der Kampf-ban fordul elő először. Nyilván az a célja vele, hogy eseményesítéssel élénkítse gondolatainak elmondását; minthogy azonban elmélkedésnek alárendelt, nem valóságos cselekményről van szó, a fiktív történet a lehető leg­

egyszerűbb, mindössze három mozzanatból áll.

A költői elmélkedés elmondásának másik módját a magyar művek között A rab és a madár, valamint A szenvedő képviseli. Történet itt nincsen, az elröppenő madárka egyedül a gondolatok szenvedélyes csapongását festi alá. A felhevült lelkiállapotot tükröző versek vé­

gén inkább ellankadás következik be, mint megnyugvás. Ennek az extázisnak felelnek meg a szabad jambusok, melyeket a kufsteini elégiák után a Der Kampf első részének szituációiban a teljes összeomlás, a gonoszság felülkerekedésének szaggatott, az egyes helyzeteket szorosan össze sem kapcsoló előadására használt fel Batsányi. A Der Kampf első részének költői előképe tehát a magyar versekben található meg.

v

A német mű második részét alkotó alkaioszi ódára különösen nehéz teher nehezedik, mert ez kapcsolja össze a szertelen indulatokat ábrázoló első részt az oktató jellegű harma­

dikkal, ebben van az említett lírai cselekmény. Joggal felvethető ma is, amit állítólag Csokonai

mondott róla, hogy ti. egy ekkora óda ,,nem bírhat egyenlő tűzzel". Azt hiszem azonban,

hogy az óda-műfajt itt nem a Horatiusból levont deákos értelemben kell venni, vagyis nem

közéleti, ünneplő ódáról van szó, hanem személyes töprengést tartalmazóról, ahol a befejezés

semmit nem old fel, hiszen a Múzsa könnyes szemmel távozik a végén a búba merült költő

mellől. Az a gyanúm, hogy a német Ódát a műfaj egyik típusának kell venni, amely akkoriban

(6)

a deákos változat mellett élhetett. A német versnek Batsányi gyakorlatában én a Kufsteinben írott Tűnődésben látom az előfutárát, s ezzel szemben „deákosnak" ítélem a Batthyány Alajos­

hoz címzett töredéket; ismét más változatnak gondolom a Majthényi Barta keservét, amelyet a befejező sorok a XIX. század elejének nagy nemesi-nemzeti ódáihoz közelítenek: „Feltámad Árpád népe! Bízzunk A magyarok kegyes istenében." A német Ódánál figyelembe kell majd persze venni, hogy a Der Kampf szerkezetébe illeszkedik be.

A kompozícióval kapcsolatban az ötös jambusok kivételével a versformák kérdését már érintettem. Ötös jambusok a költő magyar nyelvű műveiben nem fordulnak elő. Úgy gondo­

lom azonban, hogy a párosrímű szakozatlan 12-es a megfelelőjük, amit a Déli György látásában használt Batsányi, később pedig, — éppen nem szerencsésen — négyes rímeléssel próbált visszaadni. Aligha követi azonban el a hibát, ha megmarad az eleven irodalmi életben és a nyelvközösségben, mert az egyhangúan zakatoló vers a XIX. század húszas-harmincas éveiben egyáltalán nem váltotta ki azt a hatást, amit a költő elérni akart vele. Eszménye ugyanis a fenségesen emelkedett, de végig simán, zökkenők nélkül haladó stílus volt, amely ebben az időben még ritkán egyszerűen „dagály és homály" nála, mint a másfajta ritmusra érzékeny Kazinczy mondta. A stíluseszmény megvalósításának egyik legfőbb eszköze versben és prózá­

ban egyaránt a nagyterjedelmű, minden ízében gondosan kiegyensúlyozott körmondat.

Magyarra fordítása ma sem éppen könnyű, mert a klasszicista mondatkonstrukció korántsem tartozik olyan elevenen irodalmi hagyományaink közé, mint a későbbi, a romantikus.

Figyelemre méltó, hogy a német szöveg szókészlete jóval gazdagabb és távolabb áll a köznapi beszédtől, mint a magyar műveké. A költői/gyakorlat odakinn egész sereg „poétikus"

szót tett általánosan elfogadottá, az irodalomban közkeletűvé, amik séma magyar költő, sem német kollégáinak megítélése szerint nem látszottak feltűnőknek, hivalkodóknak, harmóniát zavaróknak. Ismeretes, hogy Batsányi a magyar szókészletet gazdagítani hivatott új szavakat kerülte, mert használatuktól a nyelvi forma és a tartalom egyensúlyát féltette; Kazinczy és a nyelvújítás hívei nem, és nekik lett igazuk. Az új vívmányoktól való elvszerű elzárkózás — és persze az is, hogy a magyar nyelvközösségen kívül élt, — okozza aztán, hogy a száműzött költő késői versei nyelvileg általában színtelenek, ahogy Toldy mondta a Kritikai Lapokban:

„a beszédben . . . nincs erő, nincs láng, az csupa mindennapi szavak árja".

A költői nyelv elszürkülésének idején billent meg Batsányi prózájának a Der Kampf és az 1808-ban írt Előszó idején még kifogástalannak mondható egyensúlya. A nagyméretű periódusokat ekkor még a gondolat feszítő ereje viszi előre, s csak ritkán bővülnek a felesleges körülményeskedés miatt; utóbb, Linzben sincsen baj a mondatok alakiságával, de a méretük­

nek megfelelő tartalom híján unalmas, üres locsogással folynak tovább, melyet csak hellyel­

közzel szakít meg egy-egy ritmikába már be sem épített indulatos kifakadás.

Nyilvánvaló, hogy az újonnan felfedezett Batsányi-mű érdemi elemzése csak az új kiadás megjelenése után indulhat majd meg, de annyi talán már első ismertetése után elfogad­

ható, hogy a könyv a politikus-költő pályafutásának igen fontos, az 1795-öshÖz több vonatko­

zásban hasonlítható újabb csúcspontját jelzi. A költő bonapartizmusa Magyarország és a Monarchia viszonyaiból magyarázható: Batsányi a Habsburg-birodalom felbomlására szá­

mított, s azt remélte, hogy a függetlenné vált magyar államban Napóleon védelme alatt meg­

indulhat a polgári átalakulás. Nem lehet vitás, hogy a Der Kampfoí bécsi korszakának főmű­

veként kell számontartani. Mint írói alkotás szoros kapcsolatban áll a magyar nyelvű művek­

kel. Az a hanyatlás, ami, talán az egyetlen Magyar lantos kivételével linzi munkásságában kétségtelenül megállapítható, még csak nyomokban, lehetőségként van jelen, a teljes szét­

hullás az elszigeteltség, a politikai reménytelenség éveiben következik el. A Der Kampf fontos dokumentum, amely megérdemli, hogy a részletek lehetőleg teljes tisztázása céljából még alaposan foglalkozzunk vele.

(7)

Szauder József hozzászólása: a Der Kampf a lelki válság leküzdésének olyan terméke, mely az ott és akkor vallott politikai eszméi és egyéb, ellentmondó princípiumai miatt azonnali kudarcba fulladt. Magyar bonapartistaként propagálni a napóleoni „köztársasági alkotmányú monarchiát" a Napóleon ellen feltámadt németeknek, s egy ilyen könyvtől sikert, hírt, írói nevének szabaddá tételét várni Batsányi tragikus illúziója volt. — Félreértés elkerülése ked­

véért hangsúlyozandó, hogy hozzászólás nem a csábító politikai eszmetörténeti leegyszerűsítés

„módszeré"-vel közeledik a kivételes rendű és rangú művészi kompozícióhoz, hanem élmények, esztétikai forma, politikai eszme és korstílus együttes vizsgálatát kísérli meg. Sem a mű nagy értékéből nem von le semmit az a tény, hogy a viaskodás erői, ellentmondó energiái úgy töltik el feszültséggel formáját, hogy sejtetik: az ebből kiinduló aktivitás, politikai propaganda ku­

darcot kell hogy valljon; sem Batsányi bonapartizmusa nem veszít nagy történeti-eszmei jelentőségéből, ha a Der Kampf mélyen tragikus vereséget, illúziók és valóság közti fájó össze­

ütközést jelent Batsányi pályáján.

A Der Kampf-ban egyén és emberi nem viaskodik — egymással is (meghasonlásuk a kiindulás, csak áhított egységük a befejezés); a költő küzd géniuszával és a Múzsával (s kétséges, hogy lesz-e még harmonikus találkozás köztük); a sötétség és a fény tusája teszi élesebbé a kontrasztokat (s e harcban szinte metafizikussá nő az illuminista tájékozódás egykori szimbó­

lumkészlete), és mindez ellenkező hangulatú szimbólumok stílusosan konkrét összefogója, rendezője a lírai költemény első részében a Vándor-alak (aki a mozgást, a bolyongást, a labi­

rintust, a tévedezést éli és jelenti), második részében a Márványszobor-torzó (mely a mozdulat­

lanságot, a kihült-rideg magányt, az elvégeztetettséget, a rommá válás kietlenségét szimbo­

lizálja).

A történeti stílus, melyben ezek a kontrasztok (mint oly kortárséi is, mint pl. Kölcsey) még összerendezhetők, ill. formát teremtenek, a franciás felvilágosult klasszikát felváltó, azzal keveredő neoklasszicizmus, melynek Shaftesburytől Schillerig vezető útjához simul egy ma­

gyar ösvény is. Batsányi versének stílusverete jól látható pl. a következetes képszerkezetben (a Vándor preromantikus alakja, nem véletlenül, a Géniuszhoz, az ekkor már szubjektív, megváltó ill. újjászülő, megmentő erőhöz eseng, míg azÓda — a 2 . rész — márványszobortorzó­

hoz hasonló Poeta-\a a világon kívüli, felüli, objektív-allegorikus Múzsával vált szót, bár a szoborpóz síri ridegségét átfűti a költő szenvedése). Ha ízléstörténet Heg egységes képbe kívánnók illeszteni e kettősséget, találóbb hasonlatot mint amilyet a XVIII. század első felében kialakuló, Angliában otthonos neoklasszicizmus nyújt, alig kívánhatunk: az angolkert homályában, labirintusában a tévelygő Vándor antikizáló rtímokhoz, márványtorzókhoz érkezik. A Vándor- Szituációk (ez Batsányi szava!) és a Márványszobortorzó egymásutánjában ez a nyugtalanító, küzdelmes, romantika felé mutató neoklasszicizmus ismerhető fel.

A stílus összefüggésben van azzal is, hogy ideál és való éppen így ütközik össze egymás­

sal, az ideál elérhetetlen marad, tulajdonképp illúzió. Ami megint nem azt jelenti, hogy a bo- napartizmus illúzió, hanem azt, hogy a Batsányi által hirdetett „köztársasági alkotmányú monarchia", és az ezzel kapcsolatban Napóleonhoz fűzött váradalmak a reformizmus illúziói, különösen 1810-ben és Németországban.

Maga az is jelzi Batsányi belső bizonytalanságát, hogy némiképp erőlteti a röpirat egyes fordulataiban a Látó költő szerepét. Zavaróbb az, hogy a köztársasági monarchizmus elvét Kant híres filozofikus tervezetéből, a Zum ewigen Frieden-ből (1795) vette át. Kantra, mint a respublica fogalmának meghatározójára, név szerint is céloz Batsányi, de eddig nem néztek utána annak, mi is a forrása e republikanizmusnak. Az örök békéből kiderül, hogy — mi­

vel Kant és nyomán Batsányi is republikánusán a képviseleti elvet érti, a végrehajtó hatalom­

nak a törvényhozótól való elkülönítését stb. — a köztársasági szó Batsányinál éppenséggel nem a francia forradalom demokráciá-}át jelenti. — Kant nyomán a republikánust (ami forma regiminis) összeegyezteti a fejedelmi uralommal (ami viszont a Beherrschung formája, forma imperii), Kant tanítja ugyanis (Első definitív c i k k . . . Az örök béke, ford. Babits M. Bp. 1918.

(8)

31—37.), hogy a fejedelmi uralom, nemesi uralom és népuralom közül (melyek az impérium formái) a népuralom találkozik leginkább azzal a forma regiminis-szél, melyet despotizmusnak nevezünk; a republikanizmus viszont (ez a másik forma regiminis) legalább lehetőség szerint megfér a másik két forma imperii-xú, vagyis a nemesi uralommal és a fejedelmivel (itt hozza fel Kant II. Frigyes példáját, melyet így vesz át, hozzátéve II. Józsefét, Batsányi, s ír le 18. sz. Jegyzetébe). Végül Kant így foglalja össze idevágó mondanivalóját: „Minél kisebb az államhatalom személyzete, az uralkodók száma, s minél nagyobb ellenben a képviseleti erő, annál jobban felel meg az állam alkotmánya a republikanizmus lehetőségeinek, s annál inkább remélheti, hogy lassú reformok által végre ahhoz emelkedik". Itt van elméleti gyökere Batsányi oly furcsán hangzó köztársasági alkotmányi! monarchizmusának. Ott is, ahol Batsányi ezt írja: „az arisztokratikus kormányzatok kevésbé tűrik előjogaik bírálatát, mint az egyes, nem ritkán sokkal nemesebb gondolkodású és jótékony kényúr, vagy maga az erőslelkű hatalmas és önálló zsarnok egy korlátlan monarchiában", Kantnak ilyen megállapítását latszik vissz­

hangozni: ,,A despotizmus pedig még valamennyi formája közt a legelviselhetőbb egyetlen embernek főhatalma alatt."

Kutatások híján csak félve kockáztatható meg az a gyanú, hogy a költemény 3. részé­

ben (főleg az Ifjúhoz szólóban) az allegorikus-szimbolikus terminusok mögött (pl. Auch sind der Freunde viel . . .ti. der Tugend Ihrem Dienst geweiht . . . zerstreut jetzt durch der Stürme Wut . . . ihres Gangs Erhabnes Ziel nicht jedes Auge s i e h t . . . Bund der Edlen ...) esetleg szabadkőműves i vagy forradalmi eredetű titkos társaságokkal fennálló kapcsolatok húzódnak meg (philalethek, philadelphek).

Ilyen gondolataiban látni Batsányi nagy kritikai indulatú, az emberiség haladását akaró könyvének valóban nagylelkű illúzióit — az elvek összeegyeztethetetlensége vagy talán össze- csiszolatlansága, meg az ellenük dolgozó idő kudarccá tették a nagy vállalkozást, s e kudarc alapjai benne vannak a könyvben magában. Ám ettől függetlenül előkelő helye van a magyar bonapartizmus és liberalizmus történetében. A Besse Jánossal és a Meléndez Valdes-szel kap­

csolatos kutatás (bonapartisták, akikkel együtt dolgozott) fog még újat hozni, s nem érdek­

telen tudni, hogy a fiatal Kölcsey és Kállay reformizmusa a Batsányiéval rokon eredetű, már ami nevezetes olvasmányaikat illeti. Az akkor kudarcra ítélt könyv eszmei (nemcsak esztétikai) maradandóságát mutatja, hogy a benne felfogott gondolatok Magyarországon és fiatalabbak körében meg fognak újulni.

Benda Kálmán hozzászólása: Tarnai tanulmányának csak egy kérdésével kívánok fog­

lalkozni, azzal, amelyet ő Batsányi bonapartizmusának nevez. Másként szólva azt kívánom megvizsgálni, vajon egyedül állt-e Batsányi kortársai között azzal az elképzelésével, hogy Magyarország függetlenségét és demokratikus átalakulását a császártól várta.

A történeti művek alapján az a benyomásunk támadhat, hogy Magyarország lakossága, és különösen a nemesség, egy emberként szemben állt a franciákkal és ellenséget látott Napó­

leonban. Egyes adatok azonban ennek bizonyos fokig ellene mondanak.

Nemrégiben jelent meg Kecskeméti Károly kiadásában a Napóleon-kori francia diplo­

maták magyarországi jelentéseinek gyűjteménye. Ezek a jelentések 1802-től kezdve a magyar­

országi elégedetlenség növekedéséről számolnak be és hangsúlyozzák, hogy a köznemesség Habsburgokkal szemben álló része Béccsel szemben szövetségest lát a franciákban. Ahogy Gérard Lacuée jelentette 1805-ben: Magyarországon való utazásom megerősített abban a meggyőződésben, hogy ha egy francia hadsereg az országba behatolna és egy bölcs jellemű, nagytekintélyű tábornok kilátásba helyezné a független állam eszméjét, amelyik megtartaná a régi alkotmány általános formáit, s amelyikben a nemesség megőrizné nem is jogait, hanem kiváltságait, a magyarok tömegesen állnának zászlója a l á . . . A forradalmi eszmék, amelyek Magyarországra is eljutottak erős függetlenségi érzést ébresztettek. Köztudott, hogy 1795-ben

(9)

egy összeesküvésük elbukott s vezetőik vérpadon pusztultak el. A kivégzettek emlékét azon­

ban tisztelik, csak vigyázatlanságukat hibáztatják és csupán gyengeségük tudata gátolja őket."

A francia megfigyelő igazát részben maga az uralkodó, Ferenc császár-király is iga­

zolta, amikor 1798 áprilisában ezt írta József nádornak: „Könnyen lehet, hogy a franciák Magyarországon nagyobb megértést és több barátot találnak, mint többi országainkban."

1797 tavaszán a megyék csak vonakodva ajánlották meg az újoncokat a franciák ellen, Zala megye pedig megtagadta a nemesi felkelést, mondván: „ha beüt az ellenség, fogjunk véle kezet." Pálffy Lipót gróf pedig, aki egyike volt a legreakciósabb nagyuraknak, 1805-ben, amikor a francia hadak Bécsen át Magyarország felé nyomultak, mint a pozsonyi vár parancs­

noka Davoust marsallhoz írt leveleiben azt sejtette, hogy az ellenzéki magyar politika a sem­

legességen túlmenően is hajlandó kapcsolatot létesíteni a franciákkal. 1809-ben bizonyos Kállay György szabolcsi és Tóth János temesi nemesek folytatnak propagandát Napóleon mellett, és a tárgyalásokban az idősebb Wesselényi Miklós is résztvett.

Francia barátok azonban mindenek előtt a részben nemesi, részben polgári értelmiségiek, demokraták voltak, akik a függetlenségen túlmenően a társadalmi reformokat is Napóleontól várták. 1798 áprilisában arra a hírre, hogy a francia csapatok elfoglalták Rómát és elűzték a pápát, Nagyszombatban röpcédulát köröznek, mely az említett eseményekre hivatkozva úgy véli, ideje volna nálunk is a francia példát követni. Ugyanebben az időben ismeretlen kezek Vácott a templomajtóra szögeznek ki felhívást, s ez „Éljen a magyar respublica, legyen örökké szabadság és egyesség!" köszöntéssel az 1795-ben kivégzettek megbosszulására szólítja fel olvasóit. Kassán, a pápai meg a sárospataki kollégiumban a diákok titkos társaságokat ala­

pítanak, s miközben francia forradalmi dalokat énekelnek, egymást „republikánus atyámfiai"

névvel köszöntik és így búcsúznak: „Éljen a szabadság! Tegyük magunkat szabadokká!"

Horvát István naplója tanúsága szerint, az 1800-as évek elején a franciáktól várta, hogy az országot megszabadítják Ausztria reakciós uralmától, s még az öreg Virág Benedek is Napó­

leon és hadai felé vetette reménykedő tekintetét. Egy zempléni orvos pedig társaságban állítólag így nyilatkozott: „Vajha jönne a Francia, ki a magyarok Megváltója, Krisz­

tusa lesz."

A Napóleon 1809-es kiáltványára adott válasz, az utolsó nemesi felkelés, persze arra figyelmeztet, hogy ne értékeljük túl se a patrióta, se a demokratikus mozgalmak nagyságát.

Ugyanakkor azonban azt se feledjük, hogy az ország rendőri terror alatt élt s az emberek óva­

kodtak Napóleonba vetett reményüknek hangot adni.

Mégis akadtak olyanok, akik a titkos bizakodáson túlmenve, konkrét lépéseket is tet­

tek és Napóleonhoz fordultak. Az egyik, akit névszerint ismerünk, emigráns volt: Besse János.

Besse az 1790-es években, mint fiatal nemes alárendelt megbízatásokat végzett a porosz ud­

varral kapcsolatot kereső nemesi mozgalomban, ezért 1791-ben tanácsosabbnak látta, ha el­

hagyja az országot. Többéves hányódtatás után 1799-ben visszatért Magyarországra, 1800-ban azonban újra emigrált és Napóleon ágensei közé lépett. 1805—6-os jelentéseiben azt bizony­

gatja a császárnak, hogy Magyarországon, de a Monarchia többi részében is sokan szeretnének szabadulni Ferenc uralma és reakciós rendszere alól, s ezek Napóleonba vetik reménységüket.

A császárnak — mondja Besse — kötelessége Magyarországon beavatkoznia és a fejlődést helyes irányba terelnie.

Ugyanezeket a gondolatokat idehaza nem kisebb ember fejezte ki, mint Berzeviczy Gergely, a közgazda. Batsányihoz hasonlóan ő sem volt forradalmár, a reformerekhez tartozott.

1795 után Szepes megyei birtokaira vonult vissza, de reformeszméi mellett kitartott. 1809-ben, Napóleon hadainak közeledésekor kidolgozta Magyarország új alkotmányának tervét és azt részletes okfejtéssel megküldte a francia császárnak. Napóleonhoz írt bevezetésében elmondja:

abban bízik, hogy hadai élén a császár valóra váltja az ország függetlenségét és alkotmányának

reformját. Alkotmánytervének lényege, hogy a nemesség megőrzi különállását, de résztvesz a

(10)

közteherviselésben; a jobbágyok felszabadulnak a földesúri függés alól s földjük szabad bir­

tokosává válnak: a tized és a kilenced megszűnik, az egyházi vagyont állami célokra foglalják le, a papok az államtól fizetést kapnak; az országgyűlés alsótábláján a parasztok képviselői is résztvesznek. A hatalmi ágakat a kormányzásban szétválasztják: a közigazgatás elkülönül a bíráskodástól. Létrejön az alkotmányos monarchia.

Berzeviczy okfejtése nem hagy kétséget aziránt, hogy az ország politikai átalakulását illetően és a Napóleonba vetett reménységet nézve álláspontja teljesen azonos volt Batsányié­

val. Mindez pedig valószínűvé teszi, hogy a Napóleon személyébe vetett bizakodás a magyar demokraták fejlődésének egy szakaszában azonos tartalommal föllelhető itthon és az emigrá­

cióban. Igaza van tehát Tárnáinak, amikor Batsányi Der Kampf-]&nak Napóleonba vetett reménységét a magyar politikai helyzetből fakadó szükségszerűségként fogja fel, s a röpirat felfogásában a hazai politikai gondolkodás fejlődésének egyik állomását látja. Nem lehetetlen, hogy az 1800-as évek elején Bécsben, Batsányi körül bonapartista kör is kialakult, de ezt ma még bizonyítani nem tudjuk. Valószínűsíti azonban, hogy ebben az időben nemcsak a magyar­

országi reformerek, hanem a cseh és délszláv demokraták is Napóleonba vetették remény­

ségüket.

Andor Tarnai

„DER KAMPF" von BATSÁNYI

Vor einigen Jahren entdeckte Endre Zsindely in Schaffhausen die bonapartistische

Flugschrift „Der Kampf" (Tübingen 1810) von János Batsányi. Der Verfasser versucht den

Ursprung und die historische Rolle des ungarischen Bonapartismus, den Platz der Flugschrift

in Batsányis politischer und dichterischer Laufbahn zu bestimmen und sucht Beziehungen

zwischen den deutschsprachigen und ungarischen Werken des Dichters.

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

Azt csak egészen halkan jegyzem meg – jóllehet ma már a magyar rendészeti szervezeteknél papíron egészen komplex rendszere létezik és működik(?) a

az egész irán y n ak a m agyar fajtól való idegen voltában van a m agyarázata.4-* Schedius törekvése elszigetelt jelenség ^ volt, s nem lehet csodálkoznunk,

Farkas Gyula: Táj- és nemzedékszemlélet a magyar irodalomban.. Kardos Tibor: A laikus mozgalom magyar

*creiren wollte — (was indessen doch, wie man mirs jetzt zu verstehen 1 Batsányi levele Gabriellához, 1810.. gab, vielleicht noch der Fall seyn u also wirklich

az írott progranun egy példányát nyujtá át j a főbíró uramnak; bitó uram talán azért, mert keserűségét és haragját még mindig nem tudta leküzdeni,

„Marmontel Szolimánja tehát fel ő lem egészen más Szolimán és Roxelane-ja egészen más Roxelane is lehetett volna, mint amilyet a történelemb ő l ismerek:

És ilyen lett, hogy a foglalkozásokhoz megfelelő hátteret biztosítson.. És élettel lett tele

Josef Hafner levele a Magyar Tudományos Akadémiának 56 Annak a történetnek a kereteit, amely Batsányi János Linzben maradt kéziratainak sorsát mondja el, e levelek adják..