Természetföldrajzi jellemzők

A „harmadik honalapítás” és annak következményei a Bánság területén

III. Károly uralkodása idején G

Richárd

Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Szeged hollandus@freemail.hu

Természetföldrajzi jellemzők

A Bánság a 18. században speciális jogállású térségnek számított, amelyet északról a Maros, nyugatról a Tisza folyó, délről a Duna folyam, keletről pedig Erdély – Hunyad vármegyében húzódó – hegyei határoltak.

Területe: 28 523 km² volt (A Magyar..., 1912:13; Edelényi-Szabó, 1928:16). A dualizmus (1867-1918) korában a térséget – főképp annak nyugati, lapályosabb részét – a történelmi Magyarország egyik éléstárának tartották. Az ún. „Temesköz” gabonanövények (búza, zab, árpa), de különösen kukorica („tengeri”) termesztésére kiválóan alkalmas vidék.

A Bánság keleti részén húzódó hegységek, illetve dombságok erdőségekben, illetve ipari nyersanyagban („bányakincsekben”) bővelkedtek (Ortutay, 1977:209-211). Az egykori Krassó-Szörény vármegye a történelmi Magyarország egyik ipari, illetve bányászati központja volt (Bokor & Gerő, 1895:35-36).

A 18. század elején azonban, a gyéren lakott Bánság még egészen más képet mutatott. Az alföldi részeken hatalmas kiterjedésű, mocsaras, lápos területek húzódtak, amelyek maláriával fertőzött térségnek számítottak. A hegyvidéki területek pedig zord, áthatolhatatlan erdőségeknek adtak otthont.

Népesedéstörténeti előzmények

Etnikai, illetve felekezeti értelemben a Bánság a történelmi Magyarország egyik legszínesebb térsége volt. Napjainkra jelentősen megváltozott mind az etnikai, mind a vallási-felekezeti struktúra, azonban az előbbi megállapítás még most is megközelítőleg igaz. A négy nagy népcsoport közül a németek jóformán „kivesztek”, a magyarság száma visszazuhant, a románság, illetve a szerbség számbelileg – és arányaiban – növekedett, továbbá a kisebb népcsoportok (bolgárok, szlovákok, csehek, krassovánok etc.) is megmaradtak a térségben.

A Bánság a középkorban még jobbára magyarok által lakott terület volt, azonban – az ún. „vegyesházi királyok” regnálása (1301-1526) alatt – török terjeszkedés következtében fokozatosan betelepedett az ortodox vallású szerbség is (Szentkláray, 1914:306). Ugyanakkor a Bánság keleti

részén egyre inkább a románság spontán migrációja volt megfigyelhető.

Böhm Lénárt a következőket közölte: „Úgy látszik, hogy I. Lajos idejében Temes megye, de mindenesetre Krassó megye, mint szintén az egész hegyvidék lakossága nagyobb részint románokból (oláhokból) állt.”

(Böhm, 1868:127) A korszak második felében (1387-1526) a Temesköz, mint „határőrvidék” került előtérbe. A déli végek főkapitánya, az ún.

„temesi gróf” („comes Temesiensis”) – aki „temesi ispán” is volt –, az ország egyik legfontosabb zászlósurának („barones Regni”) számított.

Feladatai közé tartozott a törökök elleni hatékony védekezés megszervezése, ugyanakkor a térség központjának, Temesvár (Timişoara) várparancsnoka is volt (Bokor & Gerő, 1897:67).

A térség – hadászati szempontból történő – biztosítása a Jagelló-korban (1490-1526) (is) „kulcsfontosságú” volt. Ennek ellenére – anyagi eszközök híján – a terület várainak megerősítése, fejlesztése, a várkatonaság megfizetése rendre elmaradt, illetve „akadozott”. Ugyanakkor a török portyák már (Luxemburgi) Zsigmond uralkodásától (1387-1437), főképp az ún. „nikápolyi csatavesztés” időpontjától (1396. szeptember 28.) egyre gyakoribbá váltak.

A mohácsi csatavesztés (1526. augusztus 29.) után a törökök 1551/1552 körül foglalták el a Bánság területét. A kisebb várakat – mint például Becse, továbbá Becskerek – még 1551-ben megadásra szólították fel, illetve elfoglalták. A „térség szíve”, Temesvár 1552. július 27-én esett el (Szakály, 1992:9-11). A távolabbi, Békés vármegyében fekvő, szintén

„kulcsfontosságú” Gyula végvárának elestével (1566) a Bánság felszabadításának minden reménye elszállt. A Bánság hivatalosan 166 éven át – 1552 és 1718 között – az Oszmán Birodalom része volt.

A török hódoltság időszakában hatalmas területek néptelenedetek el, a

„gazdátlan” területeket, illetve műveletlen földeket sok helyen a természet vette vissza. Ugyanakkor a térség közbiztonsági szempontból is veszélyes vidéknek számított (Gyémánt, 2014:163-180). Mind a társadalmi rend, mind pedig a személy- és vagyonbiztonság felbomlott. Amíg a bánsági falvak jelentős része, egyik a másik után néptelenedett el, addig a jelentősebb, megerősített helyek – például Temesvár, vagy Lippa (Lipova) – is hanyatlásnak indultak. A magyar lakosságot – a személy- és vagyonbiztonság alacsony foka mellett – nem is igazán a rabszíjra-fűzés félelme, sokkal inkább az elviselhetetlen terhek, így a török adók késztették arra, hogy felkerekedjen, és máshol keressen „új hazát”

magának.

Vallási, illetve felekezeti értelemben is jelentős változások következtek be. Az egyre jelentősebb számú szerbség és románság az ortodox vallás tanításait követte. A magyarság jobbára a római katolikus egyház híve volt. A Csanádi Püspökség területének törökök általi elfoglalásával a hívek száma is meggyérült; a csanádi püspöki titulus kvázi „címzetessé” vált. A csanádi püspökök jobbára Nagyszombatban (Trnava), illetve Pozsonyban (Bratislava) éltek. Saját egyházmegyéjük földjére nem léphettek, jogaikat alig érvényesíthették. A magyarság számának meggyérülésével a reformáció tanai sem tudtak mély gyökeret verni (Erős, 1993:93., 103;

Zombori, 2005:7-29).

A térség 1718. július 21-én, az ún. „pozsareváci békeszerződés”

értelmében szabadult fel a török iga alól, azonban a Bánságot nem csatolták vissza – az akkoriban, szintén, a Habsburg Birodalomhoz tartozó – Magyarországhoz. A Habsburg uralkodók – III. Károly magyar király, majd, utóda, Mária Terézia magyar királynő németajkúak által lakott, római katolikus felekezethez tartozó, „speciális” jogállású, osztrák örökös tartományt igyekeztek kialakítani belőle. Ez a tény jelentősen befolyásolta a terület etnikai (anyanyelvi-nemzetiségi), illetve vallási-felekezeti viszonyainak alakulását is (Gyémánt, 2015).

A Bánság a 18. században sokszínű etnikai-felekezeti arculatot nyert a

„nagy telepítő” Habsburg uralkodók – III. Károly (1711-1740), Mária Terézia (1740-1780), illetve II. József (1780-1790) – akaratából.

Ugyanakkor a későbbi Habsburg uralkodók regnálása alatt is történetek kisebb telepítések a Bánság területén. Ezek azonban – „volumenükben” – elmaradtak az előbbi három magyar – Habsburg – uralkodó telepítéseitől.

A Bánság népesedéstörténete III. Károly uralkodása (1711- 1740) idején

Hadtörténeti előzmények

Az ún. „karlócai békeszerződés” aláírását (1699. január 26.) követően – 1699 és 1716 között – látszólag békés időszak köszöntött be a Habsburg és az Oszmán Birodalom viszonyában. A törökök által korábban meghódított magyarországi területek – 1699-ben – jobbára felszabadultak a török megszállás alól. Ez alól kivételt a Bánság területe képzett. Az 1714-ben kirobbant ún. „hetedik török-velencei háborúban” a Habsburg Birodalom a Velencei Köztársaság szövetségeseként 1716-tól részt vett a fegyveres harcokban. A császári seregek Savoyai Jenő (1663-1736) herceg főparancsnokága alatt – 1716. augusztus 5-én – felszabadították a török ostrom alól a szerémségi Péterváradot (Петроварадин/Petrovaradin), majd – 1716. október 12-én – bevették Temesvárt is. Savoyai Jenő herceg temesvári várparancsnoknak, a lotaringiai származású, gróf Claude Florimond de Mercy (1666-1734) lovassági tábornokot nevezte ki. A herceg parancsára Mercy és serege hamarosan – 1716. november 9-én – felszabadította Pancsovát (Панчево/Pančevo), illetve – 1716. november 16-án – Palánkot (Банатска Паланка/Banatska Palanka), akkoriban Újpalánkát is „bevette”. Ezt követően Mercy Karánsebes (Caranşebes) érintésével Orsova (Orşova) alá vonult, de ez utóbbi települést, a heves, török ellenállás miatt nem tudta elfoglalni. Orsova bevételére csak 1718-ban került sor. Hivatalosan – „de jure” – csak 1718. július 21-én, az ún. „pozsareváci békeszerződés”

értelmében szabadult fel a Bánság területe a török iga alól.¹

1 Ekkor egyébiránt nemcsak a Bánság, hanem Belgrád (Београд/Beograd), valamint Közép-Szerbia és Észak-Bosznia egy része, valamint Olténia (Kis-Oláhország) is felszabadult a török megszállás alól. Ez utóbbi területek 1739-ig, az ún. „belgrádi békeszerződés” megkötéséig osztrák katonai kormányzás alatt álltak. Tarján M. Tamás:

Gróf Claude Florimond de Mercy kormányzósága (1716-1734)

Az 1716 és 1718 között megvalósított, sikeres császári offenzíva után megkezdődött a Bánság, mind demográfiai, mind gazdasági értelemben történő „feltámasztása”. A bécsi adminisztráció – még 1717-ben – kimutatást készített a területről. A kimutatás szerint a magyarság egy településen sem képzett többséget. A térség – sok esetben falvaknak sem igazán nevezhető – településein szerb és román etnikai, illetve ortodox vallási dominancia érvényesült. A térség 663 településén, 21 289 lakóházban, közel 90 ezer lakos élt.² Az 1717. évi kimutatást a Bánság első kormányzójának, gróf Claude Florimond de Mercy nevével fémjelzett kimutatás, az 1723 és 1725 között készült ún. „Mercy-féle térkép”

követte. Ez a „térkép” a források szerint sokkal pontosabb felmérés volt az 1717. évi kimutatáshoz képest, ugyanakkor a térség „fejlettségére”

vonatkozóan „lehangolóbb” adatokat közölt (Reiszig, 1912:410-411).

A császári adminisztráció a Bánság területét nem csatolta vissza Magyarországhoz, hanem „Temesi Bánság” – németül „Temeschwarer Banat” – néven önálló tartományként kezelte. Az osztrák örökös tartományok mintájára igyekeztek kiépíteni, amelyet nemcsak a közigazgatási, hanem a demográfia tekintetében is igyekeztek kifejezni.

Római katolikus vallású, németajkú népesség betelepítését határozták el.

A „plánum” kivitelezése már eleve lehetetlen volt, a térségben – nagyobb számban – élő ortodox vallású szerbek, illetve románok jelenléte miatt.

A magyar rendek már az 1722. évi országgyűlésen követelték a Bánság térségének Magyarország területéhez történő visszacsatolását. A visszaadásra azonban nem került sor, ennek fő okai abban keresendők, hogy Magyarország nem tudta megfizetni a térség visszahódítása során felmerült hadikiadásokat, illetve az időközben megvalósított beruházásokat sem tudta megtéríteni. Így a rendek fenyegetőzése – az országgyűlési munka „bojkottálása” kapcsán – hamar abbamaradt és a visszacsatolás kérdését egyelőre „szüneteltették” (Reiszig, 1912:410).

A Bánság visszahódítása után, Savoyai Jenő herceg javaslata alapján, III. Károly magyar király (1711-1740) a lotaringiai származású, gróf Claude Florimond de Mercy tábornagyot nevezte ki – katonai kormányzóként – a bánsági katonai adminisztráció élére. A Temesi Bánság első kormányzója hivatalát, de facto, már 1716-tól, de jure, 1718-től A pozsareváci béke megkötése, 1718. július 21. Rubicononline:

http://www.rubicon.hu/magyar/nyomtathato_verzio/1718_julius_21_a_pozseravaci_bek e_megkotese/ (Letöltés ideje: 2019. május 15.), Bánlaky József: A Magyar Nemzet hadtörténelme. Magyar Elektronikus könyvtár – Országos Széchenyi Könyvtár:

http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0019/1719.html (Letöltés ideje: 2019. június 11.)

2 The colonization of the Banat following its Turkish Occupation. With particular emphasis on emigration from Lorraine and Luxemburg. (Southern Belgian province of Luxemburg) Danube Swabian History: http://www.dvhh.org/history/1700s/banatcolonization-after- turks.htm (Letöltés ideje: 2019. május 19.)

töltötte be és egészen haláláig, 1734-ig viselte. Mercy külföldi származása ellenére, lelkiismeretesen látta el a feladatait, ezáltal a bánsági kormányzók közül nemcsak a legismertebb, hanem – talán kijelenthetjük, hogy az utókor számára – a legjelentősebb is volt.

Mercy még 1716 telén elkészítette – a „Haupt-Einrichtungswerk” című – német nyelvű munkáját a Temesi Bánság közigazgatásának kialakításáról.

A tervezetet – amely a magyar közigazgatási „hagyományokra” is tekintettel volt – 1717 őszén tárgyalták meg Bécsben. A tervezetet végül elfogadták, de minden „magyar színezetű” rendelkezést kivettek belőle. A Temesi Bánság tartományi adminisztrációjának („Landes-Administration des Temeser Banats”) az élén a kormányzó állt, akinek a munkáját katonai és kamarai tisztviselők segítették. A hivatalnokok jobbára német, cseh, morva, illetve sziléziai származásúak voltak, de előfordult, hogy olaszok, franciák, lengyelek vagy magyarok látták el a tisztségeket (Szentkláray, 1914:349).

A közigazgatás kiépítése mellett jelentős szerepet kaptak a katonai intézkedések, illetve a hozzájuk kapcsolódó jelentős kiadások is. A térség a Török Birodalommal határos volt, ezért szükséges volt a szárazföldi és vízi határvédelem („flotilla”) megszervezése. A jelentősebb helyeket – főképp, ahol korábban is erődítés állt –, megerősítették. Így például a tartomány központját, Temesvárt, illetve a Belgrád szomszédságában fekvő Pancsovát.

Hatalmas feladatot jelentett a Mercy-féle kormányzatnak a közbiztonsági viszonyok „stabilizálása” is. A rablók, illetve zsiványok pusztításaitól is hírhedté vált térségben hosszú időbe telt, amíg a császári seregek a köztörvényes bűnözőket, illetve a rablóbandákat megfékezték (Szekfű, 1928:212).³ Főképp a későbbi, az 1740-es évek bűnözése jelentett nagy problémát mind a személyi, mind a vagyonbiztonságra nézve (Szentkláray, 1909:150-151; Fábián, 1912:599-603).

Mercy nevéhez kapcsolódik a gazdaság fejlesztése is. A népesség korábban „nomád” életet élt, és jobbára marhatenyésztéssel foglalkozott.

Mercy intézkedései nyomán megfigyelhető a mezőgazdaság fejlődése.

Elterjedt a gyümölcstermesztés, mivel korábban jóformán csak szilvafák, illetve a kökénybokrok „képviselték” a mezőgazdaság ezen ágát. A németek falvaiban szokás volt a haszonnövények, így a gyümölcsfák ültetése, mind a telkeken, mind az utcákon. Meghonosította a selyemhernyó-tenyésztést, ezért az eperfák ültetését is szorgalmazta.

Elterjedt a pálinkafőzés is. Ugyanakkor a kormányzat támogatta a szőlőművelést (Temesrékas, Versec, Fehértemplom, etc.), ebből kifolyólag a bánsági borok készítését és fogyasztását is. A német jövevények kapcsán sörfőzdék létesítését is támogatták. Idővel német iparosok is szép számmal érkeztek, akik az ipart lendítették fel.

Mercy kormányzóságának népesedéstörténeti jelentőségét elsősorban a Bánság területének művelés alá vonása, illetve a térség benépesítése adja

3 „…a bécsi kormány a Bánságot büntetőkolóniának is használta s idetoloncoltatta huszonöt éven át, 1771-ig, az örökös tartományok tolvajait, gyilkosait, orgazdáit, csempészeit.”

– mivel hatalmas területek váltak lakatlanná – a térség jó része is elvadult. Az alföldi jellegű részeken jobbára posványos, mocsaras, illetve homokos területek váltották egymást. A mai Törökkanizsa (Нови Кнежевац/Novi Kneževac) és Homokrév (Мокрин/Mokrin), valamint Nagykikinda (Кикинда/Kikinda) és Nagybecskerek (Зрењанин/Zrenjanin) között hatalmas mocsár, illetve lápvilág húzódott. Ugyanez a kép fogadta az utazót délen, Iloncz (Иланџа/Ilandža), továbbá Alibunár (Алибунар/Alibunar) és Versec (Вршац/Vršac) környékén is. Utóbbi esetében a hegy lábáig nyúlt el a mocsárvilág. Ugyanakkor – kiöntéseik által – a bánsági folyók (például a Béga, a Temes, a Berzava, etc.) is súlyosbították a helyzetet. Árvízvédelmi feladatok ellátására is szükség volt (Böhm, 1868:7-8). A „vízmenetesítésnek” közegészségügyi vetületei is voltak. A térségben tömegesen pusztítottak a különféle betegségek, illetve járványok (kolera, vérhas, tífusz); a lápvilág miatt főképp a malária volt veszélyes a később érkező telepesekre. Mercy egyik első feladata – a mocsárvilág felszámolása által – a térség mezőgazdasági művelésre alkalmassá tétele volt. Jelentős szerepet töltött be az első kormányzó munkásságban a bánsági folyók – főképp a Béga – szabályozása (Bárány, 1845:33; Jancsó, 2007:35-39).

A telepítések tekintetében, III. Károly uralkodásához (1711-1740) kapcsolódóan – a német szakirodalom szerint – a németajkú telepesek első, nagyobb, illetve az első, kisebb bevándorlását kell megemlítenünk.

Az ún. „Erster großer Schwabenzug” más kifejezéssel „Karolinischer Schwabenzug”, 1722 és 1726 közé esett. Az – udvari kamara kezdeményezésére indult – ún. „Erster kleiner Schwabenzug” időszaka III.

Károly uralkodásának végére, 1736 és 1738 közé tehető. Egy másik elmélet szerint III. Károly uralkodása alatt a Bánság területére három időszakban telepítették a németajkú jövevényeket. Az első korszak a Bánság felszabadulásától 1724-ig tartott, a második 1724 és 1727 között, a harmadik pedig 1727 után ment végbe (Szentkláray, 1914:350-351).

Terjedelmi korlátok miatt nincs lehetőségünk teljes egészében kifejteni sem az egyik, sem a másik felosztás jellemzőit. Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy a németek szervezett betelepítése a pozsereváci békeszerződés (1718. július 21.) aláírása után indult. Addig csak gyér németajkú betelepülés volt megfigyelhető, ugyanakkor a szomszédos vármegyékből iparosok és családtagjaik, valamint a görög kereskedők is kezdtek beszivárogni. Megkezdődött továbbá a rokkant, illetve a szabadságolt katonák lakóhelyeinek kijelölése Nagybecskereken – akkoriban Becskereken – Lippán, Fehértemplomban (Бела Црква/Bela Crkva), továbbá Lugoson (Lugoj), Karánsebesen (Caransebeș) és Orsován.

Az 1718 és 1724 közötti időszakban főképp az osztrák örökös tartományok – például Tirol – területéről, valamint a Rajna folyó vidékéről („Rhineland”) érkeztek németajkú, római katolikus vallású telepesek, illetve családok. A Rajna-vidékről közel 600 család érkezett, akiket Donauwörthből hajón szállítottak a Bánság területére.

A második időszak – amely a német terminológia szerint már háromezer családot „megmozgató” „Erster Großer Schwabenzug”

időszakához kapcsolódik – volumenében is felülmúlta a kezdeti éveket. A Német-római Birodalom római katolikus vidékein tömegek mozdultak meg a jobb élet reményében. A telepesek a Rajna-vidék mellett, Frankföldről, Hessenből, Bádenből, Pfalzból, illetve Felső-Bajorországból jöttek, de érkeztek németajkú telepesek Elzászból és Lotaringiából is. Ugyanakkor a Habsburg Birodalom egyes tartományaiból – például Tirolból, Csehországból – is bevándoroltak telepesek. A németajkúak jobbára kézművesek, iparosok, kereskedők, illetve földművelők voltak. A németek mellett franciák, olaszok (Marjanucz, 2002:15; Gulyás, 2012:38), illetve spanyolok is jöttek, azonban az egészségtelen környezet, a betegségek miatt hamar kivesztek. A túlélők jó része elvándorolt.

A harmadik időszakban, 1727 után, megcsappant a bevándorlási hajlandóság. Ennek részben belső, részben külső okai voltak. Külső okként említhető meg, hogy időközben egyes, kisebb-nagyobb német fejedelemségek vezetői – az elnéptelenedés veszélye miatt – korlátozták a kivándorlást. Amíg csak a „felesleg”, a kevésbé hasznos „elemek”

távoztak, nem emeleték fel a hangjukat, de, amikor a „dolgos kezek”

számában is csökkenés mutatkozott, igyekeztek korlátozni az elvándorlást. A németek zöme szegény sorból származott, a jobb élet reményében választotta új hazájának a számára ismeretlen Bánság területét. Az első telepeseket az itt tapasztalt elmaradottság, a közegészségügyi és a közbiztonsági problémák – a „belső ok” – elégedetlenséggel és elkeseredettséggel töltötték el. Ugyanakkor – szegénységük okán – az élelmezésükről, de még vetőmagok beszerzéséről is a császári adminisztrációnak kellett gondoskodnia. Emellett a járványok, a betegségek tömegesen pusztítottak közöttük (Szentkláray, 1914:350).

Érdemes megjegyezni, hogy III. Károly regnálása idején jelentek meg a – főképp német – zsidó, illetve a „görög” kereskedők a Bánság területén. A zsidóság egy része, a lengyel és spanyol zsidók már korábban is itt éltek (Szentkláray, 1914:355-356). Mercy sikeresnek mondható kormányzósága alatt megközelítőleg 30-35 ezer fő telepedett le a Bánság területén (Szentkláray, 1914:351).

Az utolsó évek nehézségei (1734-1740)

A spanyolok ellen harcoló gróf Mercy az itáliai Pármánál halálos sebet kapott és hamarosan elhunyt. Halála (1734. június 29.) után – hat év leforgása alatt – három kormányzó váltotta egymást a Temesi Bánság adminisztrációjának élén. Gróf Johann Andreas de Hamilton (1734-1738), gróf Wilhelm Reinhard de Neipperg (1738-1739), valamint báró August Jakob Heinrich de Succow (1739-1740) kormányzósága kevésbé számítanak sikeres időszaknak a Bánság „életében”.⁴

Az 1737 és 1739 közötti időszakban, az „Erster kleiner Schwabenzug”

alkalmával háromezer német telepes érkezett elsősorban Baden-

4 Báró August Jakob Heinrich de Succow (1739-1740) kormányzói feladatkörét sem tudta ellátni, mivel korai halála ebben megakadályozta.

Württemberg, valamint Tirol területéről. Ebben az időszakban a németek mellett már más népelemek is bevándorolhattak a Temesi Bánság területére. Főképp római katolikus bolgárok, csehek, franciák és olaszok, valamint ortodox vallású románok és szerbek érkeztek. A magyarok tömeges betelepedését továbbra is tiltották.

Gróf Hamilton kormányzóság idején – 1734 és 1738 között – spanyol telepesek is bevándoroltak a Temesi Bánság területére. Nagybecskerek (Зрењанин/Zrenjanin) ebben az időszakban – a spanyolországi bevándorlók után – az „Új-Barcelona” nevet kapta. A spanyol telepítés azonban „kérészéletű” volt; a malária és egyéb járványos betegségek jobbára felemésztették a spanyol közösséget (Móricz, 1912:555-582).

Összefoglalva elmondható, hogy a III. Károly regnálása (1711-1740) idején megvalósított betelepítések kevésbé voltak sikeresek. Ennek fő oka, hogy a betelepített németek és más jövevények jelentős része a járványoknak, betegségeknek esett áldozatul. Ugyanakkor – 1737 és 1739 között – a Habsburg és a Török Birodalom ismét háborúba sodródott egymással. Az orosz-török háborúba, az oroszok oldalán belesodródott Habsburg Birodalomnak nagy szüksége lett volna egy Savoyai Jenő herceg, vagy egy gróf Mercy vezette, ütőképes császári seregre. A császári hadvezetés nemcsak, hogy gyengén szerepelt a harcok során, hanem a Habsburg Birodalom az ún. „belgrádi békeszerződés” (1739.

szeptember 18.) értelmében elveszítette – a Temesi Bánság kivételével – az 1718-ban, a pozsareváci békeszerződés alkalmával megszerzett területeket (Diós & Viczián, 1993:714). Ugyanakkor a Temesi Bánság népességére – főképp a németekre – nézve is katasztrofális következményekkel járt az osztrák-török fegyveres konfliktus. A harcoló, illetve portyázó török csapatok feldúlták a Temesi Bánság jelentős részét, illetve kirabolták a védtelen lakosságot. A római katolikus vallású németek tömegesen menekültek el a lakóhelyükről (Bárány, 1845:36-37). Ekkor számos helység elpusztult, amelyet többé már nem építettek újra, továbbá sok új telepítésű falu népességszáma zuhant jelentősen vissza.

Ráadásul a török hadi sikereken és az eluralkodó káoszon felbuzdult román rablóbandák is feldúlták a Bánság keleti részeit, akiknek a megfékezésére a császári katonaságot kellett kivezényelni. A háború és a nyomában járó pusztítás mellett, az 1738/1739-ben tomboló pestisjárvány is sok áldozatot szedett.

A Bánság újjáépítése hatalmas áldozatokat kívánt, főképp a németség körében. A birodalomban általánosan elterjedt a közmondás, miszerint

„Magyarország a németek sírkertje” (Fata, 2015). A III. Károlyt követő Habsburg uralkodók – Mária Terézia (1740-1780) és II. József (1780- 1790) – már nagyobb sikereket értek el a telepítések tekintetében.

Irodalomjegyzék

Bárány Ágoston (1845). Torontál vármegye hajdana. Buda: Magyar Királyi Egyetem.

Bokor József, & Gerő Lajos (szerk.) (1895). A Pallas Nagy Lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben. XI. kötet (Közép-Magyal).

Budapest: Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság.

Bokor József – Gerő Lajos (szerk.): A Pallas Nagy Lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben. XVI. kötet (Téba-Zsuzsok). Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1897.

Böhm Lénárt (1868). Dél-Magyarország vagy az úgynevezett Bánság külön történelme, I. kötet. Pest: Emich Gusztáv tulajdona.

Diós István, & Viczián János (szerk.) (1993). Magyar Katolikus Lexikon, I. kötet (A-Bor). Budapest: Szent István Társulat.

Edelényi-Szabó Dénes (1928). Magyarország közjogi alkatrészeinek és

törvényhatóságainak területváltozásai. Különlenyomat a „Magyar Statisztikai Szemle” 1928. (VI.) évfolyamából. Budapest: Hornyánszky Viktor

Részvénytársaság; Magyar Királyi Udvari Könyvnyomda.

Erős Lajos (szerk.) (1993). Adalékok a Zrenjanin-Nagybecskereki Egyházmegye történetéhez. Tóthfalu: LOGOS Grafikai Műhely.

Fata Márta (2015). Az új alattvaló. AETAS Történettudományi Folyóirat, 30 (1), 197-211.

Fábián Imre (1912). Pancsova. In Borovszky Samu (szerk.), Magyarország vármegyéi és városai, Torontál vármegye. Budapest: Országos Monográfia Társaság.

Gulyás László (2012). A Délvidék története 2. A török kiűzésétől Trianonig 1683- 1920. Közép-európai Monográfiák, 6. kötet. Szeged: Egyesület Közép Európa Kutatására.

Gyémánt Richárd (2014). Pancsova vázlatos népesedéstörténete, különös tekintettel az anyanyelvi és vallási sajátosságokra. In: Földi András (szerk.):

Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Budapest: Tomus LI.

Gyémánt Richárd (2015). Nemzetiségi és felekezeti viszonyok a Bánság területén, különös tekintettel a 18. századi betelepítésekre. Forum. Acta Juridica et Politica. Acta Universitatis Szegediensis, 5 (1), 31-48.

Jancsó Árpád (2007). A Bega, a Bánság elkényeztetett folyója. Temesvár: Mirton Könyvkiadó.

A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása. I. A népesség főbb adatai (1912). Budapest: Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal.

Marjanucz László (2002). Adalékok a Habsburg berendezkedés és telepítés bánsági történetéhez. In Zombori István (szerk.), Történeti Tanulmányok.

Studica Histórica 5. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Szeged: Móra Ferenc Múzeum.

Móricz Miklós (1912). Nagybecskerek. In Borovszky Samu (szerk.),

Magyarország vármegyéi és városai, Torontál vármegye. Budapest: Országos Monográfia Társaság.

Ortutay Gyula (szerk.) (1977). Magyar Néprajzi Lexikon, I. kötet. Budapest:

Akadémiai.

Reiszig Ede (1912). Torontál vármegye története 1779-ig. In Borovszky Samu (szerk.), Magyarország vármegyéi és városai, Torontál vármegye. Budapest:

Országos Monográfia Társaság.

Szakály Ferenc (1992). Temesvár ostromai. História, 14 (1), 9-11.

Szekfű Gyula (1928). A tizennyolcadik század. In Hóman Bálint (szerk.), Magyar történet. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.

Szentkláray Jenő (1909). Mercy kormányzata a Temesi Bánságban. Budapest:

Magyar Tudományos Akadémia.

Szentkláray Jenő: Temes vármegye története. In: Borovszky Samu (szerk.):

Magyarország vármegyéi és városai, Temes vármegye és Temesvár. Országos Monográfia Társaság, Budapest, 1914.

Zombori István (2005). A Szeged-Csanádi Püspökség Egyházmegyei Múzeum és Kincstár. Megjelent a püspökség alapításának 975. a püspöki palota és a székesegyház átadásának 75. évfordulója alkalmából. Szeged: Szeged- Csanádi Püspökség.