H offmann M ária .

SCHEFFEL

IR T A

H offmann M ária .

B U D A PE ST, 1910.

NYOMATOTT FRITZ ÁRMIN KÖNYVNYOMDÁI ÁB AN Vili., N ap-utca 13.

SCHEFFEL.

IR T A

H offmann M ária .

BUDAPEST, 1910.

NYOMATOTT FRITZ ÁRMIN KÖNYVNYOMDÁJÁBAN Vili., N ap -u tca 13.

22877 !

Kummer') öt generációra osztja a XIX. sz. irodalomtörténetét.

Minden generáció egy-egy új szellemi irányt jelent, de azokat - bár pontos évszámmal határolja (1798, 1826, 1850, 1865, 1884) — nem akarja egymásutánban, hanem inkább egymás melletti- ségben, sőt egymásból való fejlődésben feltüntetni. S mivel minden generáció egy-egy új szellemi mozgalmat indít meg, a régi ideálok lerombolásával, természetes, hogy a két, egymást szorosan követő nemzedék többnyire erős ellentétben van egymással, a harmadik ellenben könnyebben megegyezik az elsővel. A romanticizmus az I. és III., a realizmus a II. és IV. generációnál olyan hatást tesznek, mint a váltakozó rím. Egy kis hangmódosulás, de ugyanaz az általános benyomás. A III. az első erőtlen kihangzása, a II. a IV.

bevezető akkordja.

Minden új generáció valóságos forradalmat idéz elő. Az 1798,-i nemzedék hevesen megtámadja a Goethe és Schiller-féle klassziciz­

must, küzd az Aufkláristák prózaisága ellen (Nicolai, Voss, Iffland, Kotzebue) s a hideg raison egyoldalú kiművelésével szemben a kedélyt és a fantáziát igyekszik érvényre juttatni. Az új irány út­

törői Wackenroder és Tieck nemzeti költészetet hirdetnek. Nekik a szép forma önmagában nem elég; a nagy, tökéletes, tiszta, antik művészet helyébe a misztikus, homályos, középkori művészetet léptetik. A középkort, mint egy jobb, nemesebb, tisztább világot keresik föl, amelyről egyébként teljesen hamis képet alkotnak.

E kor náluk nem történeti, hanem költői fogalom. Tárgya e költészetnek a titokzatos vágyódás, amely hasonló árnyalatot ölt, mint a mai lira. „Warum soll eben Inhalt den Inhalt eines Ge­

dichtes ausmachen ? — Im Dunkel verliert sich die Wurzel unseres Daseins. Auf einem unauflöslichen Geheimnis beruht der Zauber des Lebens.“ Keresték az ember titokzatos, belső életét s mind­

inkább belemerültek az álomszerű, sejtelmesen-kisérteties, szimbolikus

*) Deutsche Litteraturgeschichte des XIX. Jahrhunderts 1909.

mesevilágba. Hősei pedig boldog tér- és időtlenségben éltek, csupán a művészettel és a saját éw-j ükkel elfoglalva. Keletkeztek az Ich- romanok, melyeknek egyetlen céljuk és programmjuk, hogy maguk­

ról beszéljenek. Ez a „sich aussprechen“ a későbbi „sich aus- leben“-nel szemben.

A romantika művészete az arisztokratikus fantázia alkotása.

Mintha egy csöndes erdőből egy nagy város mozgalmas piacára lépnénk, olyan az átlépés e világból a II. költői nemzedékbe.

Politikai és szociális viszonyok az első generációt teljesen átváltoz­

tatták. ')

A II. generáció 1826-ban Heine Harzreisejével kezdődik, de tökéletesen az 1830,-i júliusi forradalom érlelte meg. Wienbarg, aki a Jungdeutschoknál ugyanazt a szerepet játszotta, mint Wacken- roder a romantikusoknál, az új költészet feladatául a szépnek a reális életben való feltüntetését tűzte ki. A Jungdeutschok az életre, mint a költészet örök forrására hivatkoztak s a múlt helyébe a jelenből vették tárgyukat. „Wandert nicht die verfallene, menschen­

leere Strasse einer abgestorbenen Zeit, — írja Wienbarg* 2) a regény­

írókhoz — entzieht den Roman dem Schimmer poetischer Lügen, deckt einmal auf, ihr Dichter, was ihr schauet, . . . zeigt uns den Himmel, wie er grau und schmutzig über uns niederhängt und fangt die Sonnenstrahlen auf, die sich auf Euern Scheitel stehlen.“

Evvel a programmal előkészítették Hebbelt, Otto Ludwigot s az 50—60-as évek nagy realistáit.

Költészetük első sorban a politikai, vallásos, szellemi és szo­

ciális érdekek szolgálatába lépett. Wolfgang Menzel 1828-ban ki­

fejtette, hogy a nemzeti irodalomnak kapcsolatban kell lennie a nemzet és a kor általános kérdéseivel és érdekeivel. A Tart pour Fart nem elegendő. S bár Grillparzer3) esztelennek, sőt őrültnék tartotta a modern irányt, mégis kénytelen volt elismerni, hogy ez csak természetes reakciója a csacsogó-középkorias, alaktalanul-ködös Tieck- és Menzel-féle képtelen költői periódusnak. így a világtól elvonatkoztatott, álmodó romantika helyébe a politikai romantika lépett.

Ez irány túlságosan politikai és zsurnalisztikái karakterénél

*) A szabadságharc, a zsidók felszabadulása, Hegel, a saint-simonizmus, a nőemancipáció, mely Pere Enfantin, a pozitivizmus, mely Auguste Comte nevéhez fűződik.

!) Ästhetische Feldzüge. 18114.

3) Studien zur d. Litteratur: Das junge Deutschland. 1835.

fogva már előre egyengette a jövő költészet útjait, amely teljesen harc nélkül jutott vezető szerephez. Egy szelíd, nyugalmas, minden küzdelem nélküli áthidalás volt ez. Ilyen természetes átmenetek ren­

desen a politikailag és nemzetgazdaságilag hatalmas átalakulások előtt és után szoktak előfordulni. A junges Deutschland az 1840—49-i küzdelemben politikailag és a költészetben is teljesen kimerült s mintegy fölemésztődött. Csendesen helyet adott az új iránynak, melynek egyetlen programmja: a nyugalom, béke, szépség.

Az új költészet karaktere tisztán esztétikai. Helyes volt az a felfogás, hogy nem lehet a költészetet és az egész századot csupán az alkotmánykérdésre visszavezetni, de minden nagyságot, mély­

séget és erőt elfojtott bennük a szenvedély teljes negációja, amit

— a költőiség megóvására — programmul tűztek ki. Szelíd álmodozás és szépségkultusz volt e kor ideálja; a harcot és küzdelmet csendes szemlélet váltotta fel.

Nyelvük lágy, behízelgő, elegáns és — ellentétben a régi romantikusokéval — világos és érthető, de kifejezéseikben kevés az individualitás. A múltat ismét fölkeresik, de inkább festői szem­

pontból, a szép szolgálatában. Történeti érzékük objektivebb, mint a régi romantikusoké, akiknél ez az érzék inkább csak abban a haladásban mutatkozott, hogy már nem vetett meg egész kor­

szakokat.

Hogy ezt a költészetet nem a túlzott idealizmus emésztette föl, a mezőgazdasági fejlődésnek, a filozófiai és természettudományi eredményeknek tudható be.

Egyébként inkább átmeneti, mint különálló korszaknak tekint­

hető. A „Kleinmeisterek“ és „Modetalentek“ csak mintegy időt engedtek a nagyobb tehetségek kifejlődésének (Albert Bitzius, Otto Ludwig, Keller, Hebbel, Freytag) s előkészítették a IV. és V. gene­

ráció realizmusát és naturalizmusát.

A XIX. sz. első két generációját bővebben ismertettem, mivel sok anyagot és eszmét szolgáltattak a tárgyamhoz tartozó késői romantikusokhoz és érthetőbbé tették esztétikai elveiket; a két utóbbi nemzedéket itt mellőzhetem.

A késői romantikusok irodalmi központja München volt, amiért szeretik őket a „müncheni iskola“ címén összefoglalni.

II. Miksa bajor király 185‘2-ben Schelling ösztönzésére udvará­

hoz hívott néhány tudóst (Liebig, Pettenkofer, Carriére, Riehl, Sybel) és költőt (Geibel, Schack, Bodenstedt, Heyse), akiket aztán más költők és művészek követtek: Leuthold, Grosse, M. Meyr és

Keller stb., úgy hogy lassankint egész művészkolonia alakult ki, mely aztán az iskola látszatát keltette. Tehétségük s művészetük szerint azonban teljesen különváltak; sem közös mesterük, sem közös programmjuk, sem művészileg megegyező képzettségük nem volt.

A müncheniek nem nagy költők, de többnyire nagyművelt- ségü, finom formai művészek, akik benyomásokat mindenhonnan befogadtak és fölhasználtak s amellett mindig tetszetősek és elő­

kelőek (még Anzengruber »«//'parasztjai is). Amit Wilhelm Schlegel a két Grimmrről dicséretté vált gúnnyal mond, hogy megvan bennük az

„Andacht zum Unbedeutenden“, azt inkább lehetne elmondani erről az egész művészi irányról. S nem csuda, ha Stifter, aki a leg­

nagyobb odaadással és részletességgel adta vissza műveiben mind­

azt, ami kicsinyeset, finomat és mellékeset a természetben meg­

figyelt, Hebbelt a következő éles epigrammra ingerelte:

„Schautet Ihr tief in die Herzen, wie könntet Ihr schwärmen für Käfer? Säht Ihr das Sonnensystem, sagt doch, was wär Euch ein Strauß ? Aber das mußte so sein: damit Ihr das Kleine vor­

trefflich liefertet, hat die Natur klug Euch das Große entrückt.“

Ki kell venni a „Kleinmeisterek“ (Kinkel, Bodenstedt, Putlitz, Redwitz) sorából Scheffelt, akinek megfigyelései és leírásai a való életen alapszanak, de az említett kicsinyesség nélkül.

A régi romantikusok nagy súlyt fektettek a hangulatra, de keveset a karakterre. A. Th. Hoffmann hősei telve vannak kegyetlen életigazsággal, de nem emberek; inkább hasonlítanak Böcklin mese­

alakjaihoz. 0 A késői romantikusok pedig szeretnek stilizálni. Ideális típusokkal helyettesítik a hangulatot. Sch. ezekkel szemben a Jung- deutschok programmjához csatlakozik: realisztikusan megfigyelt való­

ságos életet, embereket, tájképet ad.

Költészete egyszersmind példáját szolgáltatja annak, hogy egy és ugyanaz az író több generáció tulajdonságait egyesítheti magában.

Nem egymásután, mint pl. George Sand, akinek írói pályája egy romantikus, egy szociális és egy idylli korszakra oszlik, hanem egymás mellett, egyszerre. Ennek oka az, hogy Sch. költészetében nincs fejlődés. ' Tulajdonképen egész költői pályája mindössze hat évre (1854—60) terjed, amelyet három előkészítő év előzött meg.

Megtaláljuk nála a régi romantikusok fantáziáját, a Junges Deutschland politikai érzékét és a jelen élet megfigyelése iránti

Richard M. Meyer: Die Litteraturgeschichte des XIX. Jhdts I90G.

hajlandóságot, a késői romantikusok történeti érzékét és játszi költé­

szetét s a IV. generáció realizmusát.

Épen ezért túlzás Proelsstől,') ha kissé terjengős és homályos Scheffel-életrajzában minden kor- és irodalmi hatást redukálni igyek­

szik, hogy evvel mintegy gazdagabbnak, erősebbnek és többoldalú­

nak tüntesse fel művészi hőse egyéniségét.

II.

A XVIII. sz.-ban uralkodó esztétikai felfogás arra késztette Lessinget, hogy megírja a Laokoont, amelyben határvonalat igyekszik vonni a festészet és a többi művészet, különösen a költészet között.

Idézi többek közt az olasz írót, Lodovico Dolcet,* 2 3) aki bámulja Ariosto ismereteit a testi szépségről s ezekből azt a következtetést vonja le, hogy a kiváló költők nem kevésbbé jó festők. Lessing ezzel szemben a példák egész sorozatával bizonyítja, hogy amit a festők legjobban vonalak és színek segítségével tudnak kifejezni, épen abban tehetetlen a beszéd.

Szóval a festészet nem „néma költészet“, a költészet nem

„beszélő festészet“, mint ahogy azt a korabeli művészek és költők hitték, midőn a költészetben a leíró részt, a festészetben az élet­

telen allegorizálást túlhajtották.

S hasonló tévedésbe esett még Lessing után is számos író és költő, aki a fantázia megnyilvánulását a művészetnek ebben a két — egymástól teljesen különálló területében — nem tudta kellő éleslátással és tökéletes művészi öntudattal elválasztani.

Az a tévedés, amelyről most szó lesz, nem annyira a művészeti hatások és eszközök tökéletlen megválasztásában rejlik, mint inkább a tehetség irányának félreismerésében és helytelen ápolásában. Midőn a művész a képzelt tehetséget a tulajdonképeni tehetség rovására, annak tudatos elnyomásával fejleszti.s)

Gottfried Keller önéletrajzi regényéből (Der grüne Heinrich) tudjuk, hogy már elérte férfikorát, midőn a lelkét még mindig az a téves hit tartotta fogva, hogy festőnek született s alemann fajá­

nak sajátos szívósságával ragaszkodott Sch. is ehhez a rögeszméhez,

‘) Joh. Proelss: Scheffels Lehen und Dichten. 1887. Berlin.

2) Beszélgetések a festészetről. (Alcina leírása.)

3) Gessner, Maler Müller, Kopisch, Usteri, Reuter, Stifter, Heyse, Julius Grosse, Fitger, Johannes Schlaf mind festők akartak lenni.

amely éveken át megfosztotta minden élet- és munkakedvétől; pedig már jogvégzett ember és számvizsgáló volt.') Nem hiába mondja a Trompeter von Söckingenben pajkos humorral: „’S ist ein eigner Spaß, daß Jeder das am liebsten treibt, wozu er just am wenigsten Beruf hat“.

Jellemző festői s egyúttal költői tehetségére, amit Wilhelm Close ír róla: hogy t. i. minden motívum, amelyet Olevanoban és Albanoban szerzett és vázlatokban megörökített, csupán mint költőt érdekelték Sch.-t, akinek szemléletes leírásra volt szüksége. Soha­

sem jutott eszébe, hogy e képek közül egyet is kidolgozzon.

Szülői ellenkezése, akiktől anyagilag függött, kora, művészi képzettségének alacsony foka és végre annak belátása, hogy addigi foglalkozásával teljesen szakítania kellene, végre rávették, hogy búcsút vegyen a festészettől,2) de tulajdonképen csak évek múlva (1855) a régi velenceiek ragyogó színpompájával szemben látta be, hogy a festészet nem kartonok színezéséből áll, hanem egy sajátos, színek­

ben és csakis színekben végbemenő gondolkodás, amelynek vonal, kompozíció és minden egyéb csak mint teljesen alárendelt tényezők álltak szolgálatában.s)

Nem szeszély vagy a véletlen dolga, hogy Sch. épen a táj­

képfestészet iránt érzett hajlandóságot. Sch. elsősorban lírikus volt és természetrajongó a szó minden frázis nélküli értelmében. Nem csupán mint Rousseau lelkes híve és nem csupán mint a XIX. sz.

embere; az ő lelkének a természettel való panteisztikus egybe­

olvadása egészen sajátlagos, belső szükséglet volt, amely kapcso­

latban volt életkörülményeivel és természetével. Tehát: nem csupán európai áram, hanem egyéni diszpozíció. Természetérzékéről még később lesz szó. Egyelőre csak azt említem, hogy Sch. egyik levelében *) azon csudálkozik, hogy egy türingiai doktor egész könyvet ír a növényekről, a sziklák lelki életéről ellenben még senkinek sem jutott eszébe írni. Ez a megjegyzés nem a raffi- nált költőnek tudatos és talán affektált érzelgőssége, hanem a mély emberi lélek együttérzése a természet minden jelenségével. Sch.

szubjektív érzelmein keresztül látott bele a sziklák lelki világába, * 2 * 4

*) Eduard v. Engerth naplója. (Kari Emil Franzos közlése). Neue Illustrierte Zeitung 1886, 31. sz. Engerthnéhez, Schwanitzhoz, anyjához írott levelei.

2) Proelss i. m. 247. lap.

8) Levél anyjához. Frankfurter Museum. 1. évf. 2. sz.

4) Episteln. (Ein Bericht aus der Schweiz. 1852.) Stuttgart 1892.

midőn az „ezeréves fájdalom“, és „ezeréves szerelem“ nyomait kereste a „hatalmas szildamelankólikusokban“.

Érdekes, hogy Arany János szintén . festő akart lenni; bár ezt a festővágyát és hitet nem követte olyan szívós kitartással és szenvedélyes energiával, mint Sch., minek következtében csalódása sem volt olyan keserves. Mindenesetre nagyobb szerepet játszott nála a szinészambició.

Színészet és költészet rokonművészetek. Mindeniknek kút- forrása vagy legalább kísérő momentuma a felizgatott lelki állapot, amely részint teremtő, részint reprodukáló úton keres megnyugvást.

A költészet és festészet közti psychologiai kapcsolat ellenben sokkal mélyebben fekvő. Itt nem a lelki állapotban, hanem a fantáziában rejlik a hasonlóság. Ez köti össze Sch. és Arany költészetét és ez magyarázza egyúttal mindakettő festővágyát. Olyan erősnek és szabatosnak, olyan elevennek és világosnak érezték fantáziájuk al­

kotásait, hogy mi sem természetesebb, minthogy ezeket a képeket most már a valóságban megérzékitve óhajtották látni.

*

* *

Aranyt és Sch.-t nemcsak képzelete kapcsolja egymáshoz.

Életük, egyéniségük több találkozó pontot mutat.

Arany életének legnagyobb részét szerény visszavonultságban töltötte, érzéketlenül és idegenül a világ fényével és zajával szem­

ben. Csak a saját, belső világában épített pompás palotát finom, nemes munkából. Az ő világa: az emberi lélek, melyben minél mélyebben és minél rejtettebb régióban ásta útait, annál tisztábban és tökéletesebben látott.

A „Gaudeamus-költő“ jelleme és életmódja eleinte egészen más irányt követ. Mint jómódú szülők gyermeke sokkal kedvezőbb viszonyok közt nőtt fel. Gondtalan vígságban töltötte diákéveit Münchenben, Heidelbergben és Berlinben s már ekkor adta ki Bor-, vándor- és kóbordalainak (Lieder eines fahrenden Schillers) nagy részét (a Fliegende Blätter-ben), melyek bursikóz humoruknál fogva a német akadémiai ifjúság kedvencévé tették és úgy látszik, hogy a „Frankonia“, „Falstaff-Klub“. „Alemannia“ s a többi burschen- schaft-ok lelkes híve többet tudott volna beszélni az életörömről, mint az életkomolyságról. Természetére jókedvű lévén, a Jugend­

torheit dicsőítője volt, akinek jelszava: „Laßt alte Zeit und altes Leid mit Blumen überschütten.“

De lassanként őt is megszállotta az a szellem, amelyet Nietzsche

„Geist der Schvvere“-nek nevez és ekkor mindinkább fölszínre került alapjelleme, álmodozó hajlama, nagy érzékenysége, alapjában véve szerény, sőt majdnem félénk természete; kétkedése és elégedetlen­

sége önmagával szemben s mindjobban uralomra jutott „nagy, belső, melankóliája“, amely időnkint ráborúlt és úrrá lett még anakreoni dalaiban is, megfojtva bolondosán dévaj humorát. Sch. különben azt a természetes útat járta, amelyet minden rajongónak — kegyelem nélkül — járnia kell. „Und am Ende der Erkenntnis steht ein ahnungsvolles Schweigen. “

Az 1849,-i badeni forradalom volt az első vihar, amely kedélyében mélyebb nyomokat hagyott hátra s mint Aranynál, úgy nála is hazája szerencsétlen körülményei hozzájárultak, hogy lelke a múlt felé, az egészséges, germán előidők felé fordult. A legelső ösztönzést külömben nála is a környezet adta meg, amelyben fel­

nőtt. Az első ifjúkori benyomások elevenítő és termékenyítő hatással voltak fantáziájára s kedvet keltettek benne a lokális mondák és hagyományok újjáélesztéséhez. Säckingenben, ahová csak lépett, minden egy régebbi kultúra idejére emlékeztette. Nemcsak a város régi fala a gall toronnyal, nemcsak a székesegyház és a Szt. Fridolin szobra, hanem maga a népélet, mely különféle szokásokat és erkölcsöket őrzött meg a régi időkből — komoly tanulmányra és kutatásra ösztökélte.')

ílyenmódon Sch.-nél a történeti fogékonyságot épúgy elő­

segítették a körülmények, mint Aranynál a nagyszalontai benyomások : a csonka torony, a hajdúk élete, a polgárok és parasztok örökös pörlekedése. Csakhogy Sch.-nél természetszerűleg nagyobb és mé­

lyebb volt ez a benyomás, fokozottabb az érdeklődés, mivel ő a hauensteiniekben nemcsak a jelent, hanem egyszersmind a múltat is tanulmányozta. Arany megfigyelése psychologiai, Sch.-é történet- psychologiai. Azaz Sch. nemcsak általában az embert, vagy egy darab népet ismert meg és tanulmányozott, nemcsak ösztönzést nyert a múltakkal való foglalkozáshoz, hanem a jelen parasztjainak nyelvében és szokásaiban a német előidőket mint egy tükörben látta maga előtt. Ezért sétái és vándorlásai alkalmával mindig azon volt, hogy a népességet megismerje. A Reisebilder-ben* 2) közölt értekezése mutatja, hogy milyen behatóan foglalkozott velük és e

*) Proelss i. m. 163. lap.

2) Bevezetéssel ellátta és kiadta Proelss. 1887. Stuttgart. (Aus dem Hauen­

steiner Schivarztvald.) 1853.

tanulmány eredményeként tekinthető a Trompeter von Säckingen és az Ekkehard számos alakítása : Romeias, Möngal, Vastag Károly, Rauching stb., sőt még a művészlelkíi Ekkehard ereiben is folyik valami a szófukar, rideg, szigorú erkölcsű alemann paraszt véréből.

A régi schwarzwaldiak közül — Írja Sch. — a múlt idő leg­

több tiszteletreméltó rozsdáját, aerugo nobilis, a hauensteini paraszt őrizte meg, akit — mivel valósággal az Isten háta mögött éli nap­

jait — nem igen érintettek az utolsó századok hullámai. Meráni tu­

dósításában (1878) verekedő erejüket és kedvüket jellemzi. A Schwarz - vvaldban olyan szabadon teremnek az ütlegek, mint a mezők vad­

rózsái. Minden szombaton van verekedés; s mikor a fiú hazajön, ez az első kérdés: „Volt valami?“, azaz dolgoztak az öklök? és ha csak ez a válasz: „Semmi“, megvetőleg csóválja fejét az öreg:

„Az én időmben máskép volt.“ — Ez a párbeszéd mindenesetre a középkori szimbolika jegyét hordja magán.')

Az élet realisztikus megfigyelésén kívül van Sch. költészetében egy másik momentum: a meseszerü, fantasztikus csodavilág, a törpék és manók epizódjai, amit — Proelss szerint ép oly kevéssé szabad a képzelet romantikus játszadozásának betudni, mint Sch.

történeti érzékét. Ennek is megvan a maga mélyenfekvő alapja az ifjúkori, jobban mondva gyermekkori benyomásokban. A mese- és tündérvilág már anyjának elbeszéléseiből ismeretes volt előtte s a népmondákból Hebel útján még inkább átment a költő tudatába.

Mint Hoffmann fantáziájában valóságos gordiusi csomót képe­

zett a valóság és a mágikus csodavilág (Der goldene Topf), úgy Sch. képzeletét is körültáncolta a törpék, tündérek, lidércfény, manók, viliik virgonc csapatja. És ha a szánkója végigszaladt a schwarzvvaldi erdőn, úgy érezte, mintha Meisenhartus Joggele fel­

kapaszkodnék melléje, dévaj tréfákat űzne vele és hosszú prédiká­

ciókat tartana. Ez a kis erdei manó külömben — Sch. szerint — ugyanazt a szerepet játszotta a Schwarzwaldban, mint a Poppele Hohenkráhenben, vagy a Rübezahl Sziléziában.2)

Meisenhartus Joggele nem közönséges gúnyolódó és bohóc­

kodó szellem; nem is tartotta a beszédeit csupa mulatságból. Ez a kis Rousseau törpekiadásban magas missziót teljesített: meleg szó­

szólója volt a természetnek. Sch. költészetének harmadik momentuma.

í) Badenia (Baader) I. 28. „Unter den hauensteinschen Sitten, deren Heimat freilich nur noch das Hochland ist, trägt noch manche das Gepräge der mittelalter­

lichen Symbolik.“

!) Säcttinger Episteln. 1850.

Kötelességének tartotta a magas tudományu doktornak meg­

mondani, hogy az emberi tudás és gondolkodás semmit sem ér ahhoz a csöndes boldogsághoz képest, amelyet ők élveznek az aknák és barlangok mélyén. De mivel az emberek úgy beleélték magukat elavult ideáikba és annyira elidegenedtek a természettől, kegyetlenül elhanyagolva közeli rokonaikat: a sziklát a hegyen, a patakot a völgyben és a fenyőfákat a magasban, rákényszerítették Meisenhartust és az egész pereputtyját, hogy előbújjanak rejtekeik- ből és betöltsék azt az űrt, amit a rövidlátó emberek a világban támasztottak. * *)

Sch. realisztikus megfigyelő képességének és fantáziája éltet- lehelő sajátosságának2) köszönhette, hogy a neki oly rokonszenves rég elmúlt idők világát élethíven és elevenen, színpompásan és híven, minden ködös homálytól menten tudta visszaadni, mintha mindezt érzéki szemmel látta volna. Fantasztikus mesevilága s vele­

született természetérzéke, amely elementáris természeterőket beszélve és cselekedve támasztott föl benne, gazdagító és elevenítő hatással volt költészetére.

De költői géniuszának valódi meleget és mélységet a saját lelkének élménye adott. Való és költészet között nem volt Sch.-nél semmi hézag. Amit a költő leírt, az ember végigélte.s) És épen természetének ebben a szubjéktiv-lirai jellegében rejlik a Trompeter von Säckingen és még inkább az Ekkehard óriási sikere, ami Sch.-t tehetségének újabb félreértéséhez vezette. A regényírásra, még pedig a történeti regényírásra érezte magát hivatva, amely hitet támogatta benne a tudományos kutatás iránti előszeretete s Háusser történet­

íróval folytatott barátsága.

Képzeletét mindig újabb és újabb történeti álmok hajszolták, de egyetlen álma sem vált valósággá; összes tanulmányai és meg­

kezdett munkái torzókként hevertek körülötte. A „ Violán sokat gon­

dolkodtam, de keveset irtani.“ így volt Georg von Frundsberggel, a Felix Dahn‘) említette Albigens regénynyel, sőt még Irene di Spilin- bergovíú is, amely szubjektive legközelebb állt hozzá s amelynek megírásához végigtanulmányozta j a XVI. sz. történetíróit: Pietro

') Tartalmi kivonat a Scheffel Máriához címzett levélből. Säckingen 1851. V.

11. Kiadta Proelss.

*) Levél L. Klapphoz: „Nálam minden absztrakció képes benyomássá változik.“

s) Otto Brahm : Joseph Vidor von Scheffel. Deutsche Rundschau. 1885. aug.

4) Scheffel Erinnerungen. Ruperto Carola. Illustr. Fest-Chronik der V. Säcular- Feier der Univ. Heidelberg. 3. sz.

d’Arezzo, Pino, Biondo és Dolce műveit, hogy megismerkedjék az egy­

korú firenzeiek életével és küzdelmeivel.

Mindezek a művek csak tervek maradtak, mert hiányzott belő­

lük Sch. személyes, szubjektív részvéte. Ez időre és helyre nézve ismeretlen tárgyakat nem tudta a saját élményeinek és érzéseinek nemes költészetével bevonni; a száraz történeti anyag pedig nem volt elegendő.

Renaissance-regényének befejezetlensége különben — többek között — abból a tragikus véletlenből is magyarázható, hogy test­

vérét, Máriát, olyan váratlanul elvesztette. E csapás nem csupán a testvért, hanem elsősorban a költőt érintette. Mária Sch. minden vágyát és tervét finom megértéssel fogadta.

„Mir, — írja Sch. — der ich meinen treuesten Gefährten in Freud und Leid, meinen guten Geist, die Inspiration meiner Kunst, das Kleinod meines Herzens in ihr verloren habe, bleibt eine Wunde in alles Denken und Leben geschlagen, die nie wieder heilt.“1)

Az a kötelék, mely Sch.-t testvéréhez fűzte, Mária halála után szinte még erősebbé vált. Sötét pillanataiban, mikor elfogta a halál­

sejtelem, örömteljes reszketés futott rajta végig. „Ein Hinübergehen zu meiner Schwester klopft manchmal wie eine freudige Ahnung an meine Tür.“2) S hogy mennyire benne és együtt élt vele, mutat­

ják Mária hoz írott költeményei.3 4) („Und ich fühle deine Seele, Die verklärt mit meiner spricht.“)

Barátja Knoll, szobrot készített róla, Sascha von Berkholz lefestette. Feuerbach az Iphigenie von Taurison őrizte meg arcvoná­

sait; „Hugideo a gyászoló testvér siri áldozata.“ Rajongó tisztelettel emlékezik meg róla Bodenstedt is a Sch.-Erinnerungenban,1) hogy ne említsem anyjának kissé túlságosan szentimentális, de leányára jellemző leveleit (B. von Arnswaldhoz).

Sch. természetellenes vonzalmát Máriához még halála után is, egyre növelte az a szerencsétlen körülmény, hogy indirekte ő volt halálának okozója. Ez újra meg újra felizgatta túlzottan érzékeny lelkiismeretét.5) Ő hívta t. i. a tífusz járványos Münchenbe. Midőn Sch.-t elhagyta betegesen melankolikus bordigherai hangulata, (Dem

>) Levél Lucie von Kobellhez, Karlsruhe. 1857. május 2.

2) Levél Schwanitzhoz. 1851.

3) Aus Heimat und Fremde Stuttgart 1897. Gedichte aus dem Nachlass. Stutt­

gart 1889.

4) Tägliche Rundschau. 1885. ápr. 22.

5) Ille festőnek tett vallomásai; lásd Proelss i. m. 403. lap.

Tode nah) azt akarta, hogy Mária is résztvegyen régi humorának újjászületésében és a vidám müncheni életben, amelynek részesei voltak, többek között a Mettingh báróné művészszalónjában össze­

gyűlt költők és festők társaságában. (Geibel, Heyse, Bodenstedt, Ludwig Steub, H. W. Riehl, Schwind, F. Diez, R. Vischer).

Sch. megint kedvet kapott regényének folytatásához, melynek hőse Tizian nagytehetségű tanítványa : Irene di Spilinbergo ; modellje:

Mária. „Wenn was Gutes hineinkommt, ist’s von Dir, aber sie muss früh sterben, die Gestalt meiner Dichtung“ . . . mondta egyszer köny- nyelmű gondtalanságban. E kínos véletlenben van valami a sorstragé- diákból, vagy Ibsen drámáinak bús-borongó hangulatából.

Mária halála Sch. költészetében hasonló szakadást és átala­

kulást idézett elő, mint Arany költészetében Juliska halála. 1856 óta nem keletkezett újabb költemény s midőn 1879-ben megjelent a Toldi szerelme, — évek óta egyetlen nagyobb fajta kompozíciója egészen más árnyalatot öltött, mint az eredetileg tervezett Daliás idők, melynek központja Piroska-Juliska boldog szerelme.

Sch. költészetében szintén változás állott be. Lassankint le­

mondott összes történeti terveiről. Epikus tehetsége rövid, lírai köl­

teményekben foszlott szét. Frau Aventiure nem más mint a tervbe vett Viola lírai betétjeinek sorozata, ami legvilágosabban mutatja, hogy mily mértékben vesztette el diszpozícióját a nagyobb költői alkotásokhoz.

Ahelyett fejlődött az a képessége, amely dalban adott hangu­

latainak és képzeletének kifejezést.

Szerencsétlen életkörülmények, szerelme, politikai viszonyok, (a magentai és solferinoi csata, majd a lealázó villafrankai béke) túlfeszített munka (Ekkehard), amelynek következménye az agyvelő- gyuladás, testvére és L. Háusser halála, Sch. melankóliáját a bete­

gességig fokozták s a melankólia mindig fejleszti a lírai elemet.

Majdnem minden melankolikus költő egyúttal lírikus volt, mint Byron, Heine, Hölderlin, Shelley, Lenau, — még abban az esetben is, ha költészete epikus formát választott. Proelss szerint még Rous­

seau is lírikus, ami nem egészen alaptalan állítás, amennyiben R ousseau a szentimentális irány és a modern értelemben vett természetkultusz megteremtője. Mind a kettő Urai momentum.

Büszkeség és zárkózottság magukkal hozták, hogy Sch. melan­

kóliája — különösen azokban az esetekben, amelyekben ennek ere­

dete inkább lelki, mint testi szenvedésre vezethető vissza, a levert­

séggel és szomorúsággal ellentétes karaktert öltött. 0 maga humora

forrásául a belső melankóliát jelöli meg. Közvetlenül testvére halála után legkirívóbb mélabujának ez a fordított alakja. Ekkor irta leg­

pajzánabb bor- és diákdalait. (Rodensteins Ritt zum Mond, Pumpus von Pentsia stb). A halál és örömvágy kompozituma.')

Arany melankóliájában van valami csendes, megállapodott, szinte elégikus alaphang, mig Sch. lelki állapota részint szenvedélyesebb, nyugtalanabb természeténél, részint a kisérő fizikai fájdalomnál fogva, sokkal eruptívabb módon tör magának utat. Arany szelíd, elégikus fájdalma ömlik végig a Lieder des stillen Mannes és a Hidigeigei ciklusán.

Ugyanaz a külömbség van meg a két költő humorában is.

Aranynál dominál a rezignáltság, a „megenyhült, epikus fájdalom,“2) amely hangok Sch. költészetében ritkábbak ugyan, de szintén meg­

vannak. Ilyenkor nála is föllelhető az Arany líráját jellemző pana­

szos árnyalat; de külömben az ő humorát inkább a „feucht-fröhlich“, fiatalosan dévaj, mámorosán jókedvű — vagy szatirikusán ke­

sernyés, akasztófaizü, nem egyszer cinikus hangulat jellemzi.

(Dem Tode nah). „Alles nimmt ein End’ hinieden!“ vigasztalódik Sch., ha máskép nem lehet. A legrosszabb esetben a legjobb filo­

zófia. Evvel a felfogással és a „tolerancia iróniájával“ tudta türhe- tővé tenni az életét.

Jellemzi humorát egyik sackingeni levele, (1850) amelyben szellemes összehasonlítást tesz költészet és rendőrség között:

„Már Jakob Grimm kimutatta, hogy mennyi költészet van az igazságügyben és aki a régi törvénykönyveket és jogszokásokat olvasta, igazat is ad neki. Arról a poézisről azonban, mely a poli- cárságban rejlik, a tudós világ még nem nyert felvilágosítást, sőt talán sejtelme sincs róla.

Költészet és rendőrség — tárgyukra nézve — tulajdonképen megegyezők. Mindkettőnek abnormitással van dolga, azokkal a különcökkel, akik az élet széles országutján tulcsapnak. Csupán bánásmódjukban van egy kis eltérés.“

A befejező „Schmerz, lass nach!“ fölkiáltás sejteti, hogy mily mértékben tartotta poétikusnak e foglalkozást s az ottani életét általában. Már torkig volt a kisvárosi szokásokkal és emberekkel s a Schwartz kapitánnyal történt összezördülése,3) amely annyira * 8

*) A politikai depresszió idejében írta Arany a Nagyidai cigányokat.

*) Riedl: Arany János. 64. lap.

8) L. Proelss i. m. 157., 58. lap.

sértette becsületérzését, végkép elkeserítette. E hangulat űzte Olasz­

országba.

Humor, fantázia, ihlet és munkaerő azonban lassankint el­

hagyták Sch.-t. Költői pályájának tetőpontját 1854-ben érte el az Ekkeharddál s azóta pihenésvágy és nyugtalan, lázas munkakedv felváltva vettek rajta erőt, anélkül, hogy hanyatlását fel tudták volna tartani.

A II. korszakhoz tartozik a Frau Aventiure is. Bármilyen nagy e gyűjteményben a modern költő utánérző és szemléltető képessége, mégis nagyobb szerepet játszik benne a reflexió, a közép­

kori költészet pontos ismerete és a kultúrtörténeti kutatás, mint az Ekke­

hard üde teremtőereje és élénk fantáziája.1) Politikai pesszimizmusa és fel-felcsillanó nőgyülölete helylyel-közzel elárulják ugyan a költő belső világát, de önmagából mégis igen keveset tudott hozzáadni. Nem is vált olyan népszerűvé, mint az előbbi művei. Eduard Dössekel- hez2) írott levelében kifejezést is ad abbeli aggodalmának, hogy a tudatlanokról túlsókat tételez föl, a tudósok számára tulmodern.

Meyer „scheffelisch-minnesängerisch Kompromiss-Stil“-nek nevezi a Frau Aventiure stílusát. Sch. még változtatott volna is rajta, de sürgette a kiadást az elmeállapotáról keletkezett rémhír,8) amely Sch.-t.

igen bántotta. Célja az volt vele, ami Sophoklesnek, midőn hasonló körülmények közt felolvasta az Ödipusz Kolonoszban c. tragédiájá­

nak egyik kardalát.

A Frau Aventiure után csak kisebb költemények, töredékek, vagy alkalmi versek jelentek meg, amelyeket alig lehet a valódi költészet sorába iktatni.*) Kivétel a Hebel 100 éves jubileumára (1860. máj. 10.) az alemann költő szellemében és stílusában ké­

szült költemény, amelyben leírja látogatását a hajnalcsillagon.

Grácia és humor párosulnak benne.

Felesége Caroline von Maltzen ép oly hiába várta szerelmének boldogító hatásától Sch. nagy költői föllendülését, mint vágytársa, az ábrándos természetű és ambiciózus Charlotte Stieglitz. Csakhogy

*) Ad. Stern: Studien zur Litteratur der Gegenwart. Dresden 1878. 192. lap.

a) Briefe Joseph Victor von Scheffels an Schweizer Freunde. Kiadta Adolf Frey. 1863 jul. 23. Pinzenau, Felső Bajorország.

3) Koburger Zeitung. 1862 dec. 31.

4) Bergpsalmen. 1860. illetőleg 1870. Mär vom Rockertweibchen. — Wald­

einsamkeit. Marak-illusztrációk. Der Brautwillkomm a u f Wartburg. 1873. Die Linde am Ettersberg 1878. Kaisergruss a u f Mainau 1884. Ünnepi költemények és egye­

temi jubileumok.

ennek a házasságnak nem öngyilkosság lett a vége, hanem válás.

E csalódáson kívül külömben más körülmények is hozzájárultak a házasfelek elidegenedéséhez. *)

Az irodalomtörténetírók* 2) keresték Sch. költői pályájában a váratlan pangás magyarázó okát. Némelyek különféle csapásoknak:

testvére halálának, betegségének, illetőleg melankóliára hajló termé­

szetének tulajdonították hallgatását, az anyagi jólétnek, mely nem ösztökélte írásra s visszatartotta minden kitartó munkától; majd annak a körülménynek, hogy mint lírikus epikus és történeti tár­

gyakat választott. A legszigorúbb kritikusa, Meyer szeretné a filisz- terséggel, a Schönaich-Karolath-féle váddal illetni : „Doch hast Du keine Perlen und keine Stürme mehr.“ Sch. — azt hiszem G. Hirchfeld elégikus önvallomásával felelhetett volna: „Ich habe Sturm in mir, aber keine Lieder.“ (Agnes Jordan).

Az említett föltevések nem voltak döntő fontosságúak.

A fő ok s ez megint összekapcsolja Arany és Sch. költészetét, az, hogy Sch.-bői épúgy, mint Aranyból hiányzott a leleményes­

ség, a nagyobb föltaláló képesség.3) Azért volt mindkettőnek valami biztos talajra szüksége, hogy arra fölépíthessék munkájukat. Fantáziá­

juknak ez a fogyatkozása pedig ismét érthetőbbé teszi festővágyukat.

Képzeletük inkább megfigyelő, leiró és összegező, mint önállóan teremtő.

Jellemző Sch. költői invenciójára Poetennot c. költeménye, amelyet L. Klappnak küldött az Ekkehard írásakor.4)

„Hier sitz ich jetzt, ein dreimal angeleimter Mann, In eigner Torheit aufgequollnem Nebelqualm,

Der Karren steckt — es naht kein helfend Dreigespann, Kein vorwärts treibend segensvoller Peitschenknall.

Was ist zu tun ? so frag ich zweifelmütig mich, In stiller Nacht rückklimmend auf den dunkeln Berg, Es pfeift der Sturm, er pfeift mir eine Antwort h e r:

■) Lucie von KobeJl: Scheffel und seine Fran. Heidelberg 1901. — A. Dammurt:

Scheffel und meine Beziehungen zu seinen Eltern.

2) Vogt und Koch : Geschichte der deutschen Litteratur. Meyer : Die Litteratur- geschichte des XI X. Jhdts. — Proelss i. m.

3) Riedl: Arany János. 197. lap.

4) Gedichte aus dem Nachlass. 1854. Hof Hohentwiel bei Singen.

In diesem Leben nimmermehr versuch dich am Geschichtlichen Roman, wenn die Geschichte fehlt, Und zum Roman dein eigen H irn nicht fä h ig ist.“

S ez invenció hiányából magyarázható egyúttal az a körülmény is, hogy annyira túltengett benne a tudós. A nagyobb föltaláló képességet mindinkább tudománnyal és exakt kutatással igyekezett pótolni. A művész keresztezte benne a jogászt, de miután a költé­

szettel megbékült, odairányította további tevékenységét, hogy a törté­

neti tudomány komolyságát és materiális tartalmát a művészi szépség törvényeivel egyesítse.

Ez az összeolvadás sikerült is neki, de csak az Ekkeharclb&n.1) A germanisztikai tanulmányokban van valami labirintikus.* *) Tudós és költő mindinkább konfliktusba keveredtek egymással. Sch. lassan- kint teljesen belesüppedt a történeti talajba; mindig újabb és újabb anyagot hordott össze s csak későn vette észre, hogy a rég elmúlt idők tanulmányozása megbénítja energiáját s a saját produkáló képességét.

Fantáziájának képei és jelenetei egészen elhalaványodtak, amiért mindig újra és újra fölkeresett pontosan meghatározott helyeket, amelyek költészetének szinterei lévén, hivatva voltak fantáziájának újabb szárnyakat adni. A Felső-Rajnától az Alsó-Rajnáig, Türingiától Párisig vándorolt és e tájak közvetlen szemléletének óriásilag meg­

termékenyítő erőt tulajdonított.3)

S mindazonáltal, hogy Sch.-nek úgyszólván minden nagyobb műve egy csirájában tudományos értekezésből átvedlett költői alkotás és mindazonáltal, hogy a tudományos kutatás mintegy megfojtotta benne a költőt, mégis egyetlen tudományos munkája van, a Dr. Alfred Holderrel együtt kiadott Waltharius (174). így teh át: a festő keresz­

tezte benne a jogászt, a jogász a költőt, a költő a tudóst és a tu­

dós — a dilettánst, aki minden pályát keresztezett.

Sch. költészete a krónikák, néphagyományok, mondák, saját élettapasztalatainak és belső élményeinek finom kiválasztása és egymás mellé • fűzése, a motívumok kimélyítése és összhangzó mesévé kerekítése.

Különös egységet és nemes összefoglalást ad műveinek nagy természetérzéke és hazaszeretete, szorosabban véve szülőföldszeretcte,

*) Levél Wilhelm Meyer-Ott-hoz. Karlsruhe, 1854 nov. 30. Kiadta Frey i. m.

*) Levél Dr. Barrackhoz. 1884 jut. 16.

8) Proelss i. in. 515. lap.

(szellemi rokonsága Hebellel), amely minden sovinizmus és szenti- mentalizmus nélkül jut műveiben kifejezésre.

Alemann földön játszódnak le összes művei: a Trompeter von Säckingen, az Ekkehard, a Hugideo és a Juniperus s mint egy fényes, fehér fonal húzódik rajtuk végig a Rajna. Erre fűzte fino­

man összeválogatott gyöngyeit.

III.

Kevés költőről voltak olyan eltérőek a vélemények, mint Sch.- ről s a két legellentétesebb álláspontot Proelss és Meyer foglalják el.

Mig Proelss majdnem 700 lapra terjedő könyvét megirta, úgy járt, mint Stendhal szentimentális német katonatisztje, aki addig nézte kedvesét, mig ez tökéletesen keresztül nem ment a „kristály­

képződés“1) processzusán.

Meyer a másik szélsőségbe csap át s mint józan kritikus igyekszik a költő egyéniségéről és költészetéről csaknem minden ragyogó kris­

tályt lehámozni. Megfosztja Sch.-t — úgyszólván — minden eredeti­

ségétől s két főművének csak múlandó értéket tulajdonít.

Mi tagadás — a Trompeter von Säckingen szerzője nem árul el valami különösen eredeti meseszövő képességet. Az öreg várúr és a szerelmes várkisasszony, Werner, mint kérő, az ostrom, Wer­

ner megsebesülése és ápoltatása, az olaszországi út s az újabb ta­

lálkozás, a dalbetétek — a romantika fegyvertárából kerültek ki s mind e motívumok többé-kevésbbé föllelhetők Hauff Lichtenstein (1827.) c. történeti regényében. De hogyha Hauff általában volt is hatással reá2) (Phantasien im Bremer Ratskeller) — ez alkalom­

mal kevés szerepet játszik a tárgybeli azonosság. Jung-Werner sze­

relmi története nem Sch. költői találmánya, hanem egy már fele­

désbe ment lokális monda feldolgozása, mely egy XVII. sz.-beli sír­

felirathoz fűződik. Ehhez a mondához hozzáadta Sch. a saját Rei- sebilder]e\t és Episteljeit — versbe szedve. Sorjában megtaláljuk a költemény egyes motívumait : a beszélgető fenyőket, Meisenhar- tus Joggit3) s a történeti háttérül szolgáló hauensteinieket, mihez hozzájárul a Fridolin-monda a kolostor alapításával, majd a roman-

*) De l’amour. (Le rameau de Salzbourg).

*) A. Sauer. Cotta sehe Zeitschf. fü r Alig. Geschichte 1886. V. Sauer cikké­

ben Arnim hatására is utal. (Gräfin Dolores. Halle und Jerusalem.) 3) Egyes részletei majdnem szórul-szóra.

tikus eposz hagyományos technikájához tartozó autobiografikus mo­

mentumok, egyéni érzelmei — s végül Hidigeigei, mint romantikus járulék.

A „Hauensteini Rummel“ tulajdonképen csak arra szolgált, hogy a szerelmes trubadúrnak alkalma legyen megsebesülni s a vár­

kisasszony gondos ápolásában részesülni. Meyer szerint szinte szim­

bolikus jelentőségű, hogy e komoly harcok milyen jelentéktelen ve­

rekedéssé törpültek össze Sch. lirai eposzában. A kor megkövetelte a könnyed, játszi költészetet.

Ez igaz. De Sch.-nek nem volt szándékában a hauensteiniek küzdelmét vagy akár Sáckingen városát és kolostorát költőileg fel­

dolgozni vagy tárgya központjává tenni s így természetes, hogy a hauensteiniek a történelmi valósághoz képest egy kissé mostoha sorsra jutottak. Ami nem is olyan ritka irodalmi jelenség a szere­

lem zsarnokhatalma mellett 1

A Trompeter von Säckingen egyébként — Proelss kimutatása szerint számos forrástanulmányra vezethető vissza. Maga a hauenstei­

niek küzdelme három különböző harc eredménye (1612— 16, 1728, 1744) s emellett Sch. tanulmánytárgyává tette Säckingen városának történetét; ismerte a Vita S. Fridolinit s a rheinaui szerzetes, Van der Meer idevonatkozó müvét,1) mely még csak kéziratban volt is­

meretes. A költői feldolgozásban akkor még a művész uralkodott a tudóson.

Irodalmi hagyományból és a való életből, Sch. bruchsali em­

lékeiből2 * * * * *) fakadt Hidigeigei, a legnépszerűbb irodalmi macska is.

Egyenes leszármazottja a Tieck Hinze von Hinzenfeldjének (Gestie­

felter Kater. 1797.), amelyet aztán 1907-ig egész macska generáció követett.8)

Tieck közvetlen mintája a „Contes de ma mére l’oie“ „-Chat botte“-ja. A népmesével szemben, melyben a macska veszedelmes, ijesztő, éjjeli állat, elvarázsolt boszorkány, először van feltüntetve

l) Geschichte des Fiirstl. Frey. Adelichen Stiftes Säckingen Nyomtatásban megjelent 1859-ben a Badenia I. kötetében.

a) Preuschen főtörvényszéki tanácsosnak volt egy Hidigeigei nevű macskája.

a) Tieck: Gestiefelter Kater. 1797, Brentano: Die mehreren Wehmüller. (Ka­

ter Mores) 1817. Hoffmann : Kater Murr. 1826. Hermann Schiff: Kater Murr (folytatás) 1826. Gaudy: „Katzenraphael“-je, 1857, Holtéi: Beschuhte Katze. 1843.

Hidigeigei 1853. Holtéi: Katzendichter. 1856. Keller: Spiegel das Kätzchen. 1856.

Theodor Storm: Bullemanns Haus. 1864. (Graps és Schnores). Lucie von Francois:

Katzenjunker. 1879. Johannes Richard zur Megede : Überkater. 1904. Svend Leo-

D old : Goethes: Katze. 1 9 0 7

Heinze von Hinzenfeld-ben a jóságos házimanó, a német mondák (Grimm) Hinzelmannjának rokona.

Tieck útján irodalmivá lett a macska, de csak Hoffmann adott e sablonnak lelket, specifikus karaktert.1) O teremtette meg az igazi

„epische Karakterkatze“-t, amelyen meglátszik, hogy Hoffmannak, a való életen alapuló psychologiai megfigyeléseinek eredménye. (Pol­

lux, Murr.)

Az állat iránti vonzalom Hoffmannál a romantikusok psycho­

logiai kíváncsiságával van kapcsolatban. Minden bizarr és abnormis lelki és szellemi állapot érdekelte őket. Belemerültek a szomnambu- lizmusba, sőt Hoffmann meg akarta írni a Kater Murr és Kreisler történetének III. kötetét, ily címen: Lichte Stunden eines wahn­

sinnigen Musikers. Természetes, hogy ilyen körülmények között idő­

vel az állatok ismeretlen világa is kezdett az érdeklődés tárgyává lenni. Hoffmann annyira belemerült az állat psychologiájába, hogy Berganza farkának csóválását az emberi nevetéssel azonosította.

Ezer nuance : a lélek nemessége, fönsége, erő, báj és grácia jutnak itt kifejezésre. S hasonló lelkesedéssel ír F. Th. Vischer Auch Einer c. regényében : „Unendlich merkwürdiges Surrogat für Mienenspiel, psychographischer Schwanz ! “

E psychologiai tanulmányok eredménye és túlzása aztán a kor természetfilozófiai áramlata, mely az állatnak túlságos „psyché“-t tu­

lajdonított,2) s e túlzásnak, az emancipált macskák fitymáló önér­

zetének legkedvesebb példája a Hermann Schiff Kater Murr-ja, mely érdekes „irodalmi soirée-k központja; nagy vitákat folytat az ember és állat egyenlőségéről s atyai, leereszkedő tanácsot ad Kreislernek, hogy szokjék le az affektálásról.

Hogy épen a macskának jutott ilyen kitüntető szerepe az iro­

dalomban, könnyen érthető. Nemcsak, mivel mint háziállat és némi­

leg az ember szobatársa, legtöbb alkalmat nyújt psychologiai meg­

figyelésre, hanem mivel — mint Leppmann finoman és részletesen kimutatta — testi és lelki tulajdonságainál fogva is leginkább van hivatva arra, hogy az emberrel és a tudóssal relációba hozzák, sőt azonosítsák vele.

A macska igazi romantikus állat. Meg van benne a kor min­

den követelménye. Zárkózott és néma, — titokzatos és sejtelmes,

») Dr. Franz Leppmann : Kater Murr und seine Sippe. 1908.

a) Lorenz Oken. Lehrbuch der Naturphilosophie. 1811. Scheitlin : Versuch einer vollkommenen Tierkunde. 1840. Gustav Carus : Vergleichende Psychologie. 1866.

(„ami Hegel szerint minden állatban megvan, de a macskában kü­

lönösen érezhető.“) Félénksége megnehezíti a megfigyelést, ami vi­

szont annál inkább ébren tartja azt az érdeklődést, amelyet „misz­

tikus szokásai és tulajdonságai“ (Victor Hehn) támasztottak az emberben.

„Dans tón silence, qui es-tu?“ 1)

Magába vonuló, nem beszédes, társaságkerülő és rideg. Arisz­

tokratikusan válogatós az emberekben; nem becézteti magát bárki­

től s rejtélyes természetéből mintha mindig visszatartana valamit, — még avval szemben is, akit szeret.

E szeszélyes, elkülönítő és elkülönülő tehetségének és hajla­

mának humorisztikus fokozása a nagyzási hóbort, mely legerőseb­

ben nyilatkozik a Murrban, Hidigeigeiben és Carloban. (Überkater).

Filozófiai és költői hajlamát már kedvencpózja is elárulja. Két mellső lábára támaszkodva, fejét egy kissé lehajtva, többnyire moz­

dulatlanul ül. — Kontemplativ, álmatag, -— melankolikus. Ebben a pózban kell elképzelni Hidigeigeit, amidőn megszületnek lelkében az őszi hangulatok és azoknak panaszos lirai versekben ad kifejezést, -— vagy Murrt, amint egy-egy plágiumon töri a fejét s könyvet ír

„Gedanke and Ahnung“ (Schiff) címen; — így merül el F. Th.

Vischer macskája Büchner K raft und Stoff-]knak olvasásába.

De az éj beálltával a macska egész lénye megváltozik. Ekkor kezdődik a valódi élete. Barátságtalan, tartózkodó természetét elveszti.

Szeme tágranyilik, foszforikus fényt kap, bundája elektromos szik­

rákat szór s nagy, mozdulatlan némaságát csupa elevenség, ideges élet váltja fel, miközben hosszú, fájdalmas hangokat hallat, melyek az emberi jajszóra emlékeztetnek. E különös változás teremtette azt a babonás hitet, hogy a macska elvarázsolt ember. (Lélekvándorlás.)2) Kisérteties jellegét még növeli titokzatos, halk, bársonyos lépése, testének csudás simulékonysága, finom, hullámos hajlása.

Külső tulajdonságai: szemszerkezete, bajusza és szemöldöke is közelebb hozzák az emberhez.

A macska testi és lelki tulajdonságainál fogva inkább a nő hoz hasonlít. Csábító gráciája, nesztelen, könnyed járása, játszi termé- *)

*) Madame Jules Michelet: Les chats.

a) Die Katzenmühle (Kuhn és Schwartz : Nordel. Sagen). Die Katze aus dem VPe«rfeM&a«m(Grimm-gyűjtemény).Brentano: Die mehreren Wehmiiller und ungarischen Nationalgesichter. 1817. (Kater Mores piknikje.) A macska démonikus volta leg- kirívóbban Edgar Allan Poe Fekete macskájában (Pluto) jut kifejezésre.

szete, kegyetlensége (egérjáték), zavara, ha ránéznek1 * * * S) kiválóan női tulajdonságok s ilyennek látta a legtöbb költő a lírikus macskát.

(Heine: Jetzt verwundet, krank und leidend, Die Hexe, Chamisso:

Katzennatur, Baudelaire, Verlaine cappricioja : Femme et chatte stb.).

Baudelaire, mint erotikus, dekadens költő egy újabb momen­

tummal : az érzékiséggel gazdagítja a macska és az asszony hason­

lóságát. Midőn izzó kéjjel beszél az állat puha bársonybőréről, karcsú, hajlékony testéről, föltámadnak benne a vágy és szerelem képzetei s eszébe jut az asszony, akit szeret.

Viens, mon beau chat, sur mon coeur amoureux;

Redens les griffes de ta patte,

Et laisse-moi plonger dans tes beaux yeux, Mélés de métái et d’agate.

Lorsque mes doigts caressent á loisir, Ta tété et tón dós élastique,

Et que ma main s’ enivre du plaisir, De palper tón corps électrique : Je vois ma fémmé en esprit

(Le chat.)a)

A lírikus macskával szemben egész más szerepe jutott az epische Karakterkatzenak, jobban mondva Kateruek, mert a tudós szolgálatában a macska tökéletesen megszűnt Katzenak lenni. Levetve női tulajdonságait, nem bájjal és gráciával hódította meg a világot, hanem értelmiségével és tudományával.

E felfogás a Reineke Fuchs-bán feltüntetett jellemvonásra (II. ének) vezethető vissza s ezt vette át Goethe is a Gottsched

l) Kipling szerint egy állat sem állja az ember tekintetét. (The Dsungel Book).

a) Szép macska, jöjj szivemre hízelegve, A karmaid húzd vissza h á t!

Hadd szédüljek bűvös pokolszemedbe, Amely merő érc és agát.

Ha borzolom rugékony macskahátad, Elönt a reszkető öröm,

S ittas kezem kéjtől remeg, nagy állat, Szikrákat ontó szőrödön :

A kedvesemet látom . . .

(A macska. Ford. : Kosztolányi Dezső.)

alnémet kiadása alapján (XII. ének): „Gy synt doch wol geleret, vvyss und vroeet.“ Ezért mondja Th. Storni: „Die Katze ist die Genossin des Weisen.“

Esz és intelligencia annak a barátságnak az alapja, mely a macskát a tudóshoz és íróhoz fűzi, de mégis női tulajdonságok teszik ezt a barátságot olyan méllyé és szükségszerűvé: kedély és harmónia, nagy idegcsillapító nyugalom, megnyugvás az, amit a macska csendes, egykedvű szemében keres a tudós. Leppmann idézi Tainenek Mitonne, Ebéne és Puss nevű macskájához írott 12 szonettjét. „Ezek megvilágítják azt a lelki viszonyt, amely összeköti a tudományos és művészi problémákkal küzdő embert a nyugodt, harmonikus állattal.“ — így látja a macskát Dürer Szt. Jeromosán -, ilyen szerepet játszik Hamilkar Anatole Francénál (Sylvestre Bonnard) s az eddig említett macskák legnagyobb része. Hermine Viliinger novellájában (Der Töpfer von Rändern) Bimbel hű társa a magá­

nosán kutató művésznek.

Hoffmann az első német iró, aki macskával naplót irat. Ha­

sonló terve volt már 1770-ben Galliani abbénak, midőn kiindulva a háziállatok függőviszonyából urukkal és kenyéradójukkal szemben

— Voltaire szellemében igyekezett levezetni az ember vallásos kép­

zeteinek létrejöttét. E m ű1) nem készült el, de Anatole France Riquet c. novellájának körülbelül ez a tárgya.

Fontosabb az 1802-ben megjelent Histoire d ’une chatte écrite pár eile mérne et publiée pár X X X . A Paris, chez Madame MassonA) Leppmann nem tartja valószínűnek, hogy Hoffmanri ezt a könyvet ismerte volna. Szerinte a nagy hasonlatosság érdekes példa arra, hogy hasonló motimuvok hasonló fejlődést és eredmé­

nyeket hoznak létre.

Az Introduction de la chatte-bán Le Brun iró és macskája pár­

beszédéből megtudjuk, hogy Blanchette azért veszi kezébe az irói tollat, hogy urának anyagi helyzetén segítsen. Le Brun kételkedik abban, hogy egyáltalában Írni tud, mire büszke önérzettel felel a m acska: „N’avez-vous pás entendu dire qu’on écrit comme un chat? Preuve que nous pouvons écrire!“ Ezt megcáfolni valóban lehetetlen ! De fontosabb, hogy Ábrahám mester is hasonló módon *)

*) Instructions morales et politiques d'une chatte á ses petits, traduites du chat en frangais pár AI. d ’Egrattigny, interpréte de la langue chatte, á la Biblio- théque du roi.

a) E könyvet Leppmann Tony Kellen „Bibliotheca Felina“-jából ismerteti.

kételkedett Murr irói képességében. S ezt követi a hasonlóságok láncolata.1)

A macska irói motívumát átveszi Balzac Peines de coeur d'une chatteanglaise-]ében, melynek párja a Hetzel (Pierre Jules Stahl) Peines de coeur d ’une chatte Francaise-]e. Naplót vezet Megede Überkater-je, Carlo, ez a világfi és diplomata is, Macchiavelli és Talleyrand szellemi rokona s hasonló stílusban irja mémoirejait a dán Svend Leopold Goethes Katze-ja.

Hidigeigei sokat örökölt macska őseitől, de igen sokban el is tér tőlük. Röviden talán úgy lehetne összefoglalni a külömbséget, hogy ami a romantikusokat a késői romantikusoktól elválasztja, ugyanaz a kiilömbség yan meg Murr és Hidigeigei között is.

Hidigeigei is költő, sőt kiválóbb, mint Murr, mert azonkívül, hogy nem plagizál, jobb verseket ír. De naplót nem vezet. Sőt tu­

dósnak sem mondható, amiről talán inkább az életkörülményei és a kor tehetnek, mint ő maga.

Az értelmi és érzelmi elmélyedésre való hajlandóságot époly kevéssé lehet tőle megtagadni, mint Murrtól, de előkelő származá­

sánál fogva a tudós dolgozó szobája helyett a szép Leanor Mont- fort du Plessys körébe került s ez egész érzés- és gondolatvilágát más irányba terelte.

Bár költői tehetségénél fogva benne is megvan a „verkanntes Genie“ szentimentális világfájdalma, főbüszkeségét, mint igazi arisz­

tokrata — nem annyira a tudományába, mint inkább előkelő szár­

mazásába és műveltségébe helyezi. Ősei Angoraból valók s ő maga mint Brentano Moresje — magyar földön született. (Debrecenben).

Hidigeigei nem akar a poézis és eloquentia tanára lenni az egyetemen, nem plagizálja Shakespearet és Peter Schlemihlt; nincs olyan ambiciózus és aktiv természete, olyan erősen kifejlett önér­

zete; sőt öntudata, mint Murrnak, akinek tiszta fogalmai vannak a

„morális ösztön“-ről és a morális ok és okozat közti összefüggés-

’) Raton macska gyászbeszéde Madame Mauplat halála fölött és a macskák összejövetele megfelel Muzius halálának és Hinzmann gyászbeszédének. Továbbá : Blanchette megtalálja elveszettnek hitt bátyját, Moustachet, mint Murr az anyját, Minát; Blanchette érdekházasságot köt Moustachesal, mint ahogy Murr a saját leányát, Minát házassági ajánlatokkal ostromolja. Parallel vonás : Moustache és Murr „olym- pusi“ vágya (saját gyermekeik fölfalása), Moustache házasságtörése (Bambinelli énekes macskájával), Murr feleségének, Miesmiesnek hűtlensége — s hasonló a német és francia házaspárnál az a mérsékelten tragikus érzés, mely a hűtlenül megcsalt szíveket elfogja. Csendes béke és elválás. „Schwachheit, dein Name is Ratz!“

mondja Murr s e filozófiával elintézettnek tekinti a kérdést.

ről, amit közvetlen születése után volt alkalma megállapítani. Hidi- geigei nem annyira produktiv, mint inkább kontemplativ és medi­

tativ természetű. Nem töri a fejét magasabb filozófiai problémákon, hanem igyekszik megfelelni azokra a kérdésekre’) (csók, szerelem, tavasz), melyeket az élet föltár előtte s ezek a kérdések inkább az embert és költőt érintik, mint a tudóst. Nála az érzelem teng túl és nem az értelem s annyiban nőiesebb, bájosabb, mint kollegái, bár Keller seldwylai Spiegleinjének pajkos, könnyed gráciája hiány­

zik belőle. Leppmann igazságtalan vele szemben, amikor azt mondja, hogy inkább van meg benne az újfundlandi nehézkes méltó­

sága, mint a specifikus macskatermészet. Már a melodikus Hidi- geigei név is arra vall, hogy Sch. e macska egész lényében, költé­

szetében és filozófiájában a szimpatikus, meleg bájt akarta feltün­

tetni, amit a szövegben világosan ki is fejez.* 2)

Hidigeigei, mint késői romantikus macska, csupán a költészet szolgálatába lépett s nyugodtan éli a maga külön, előkelő macska­

világát. Murrnak ellenben sokkal komolyabb szerep jutott. Ő nem­

csak irói ösztönből vezeti naplóját és bocsátja közre tudományos és költői termékeit, hanem mivel Hoffmann szatirikusan-humorisz- tikus hangulatainak képviselője. Midőn Hoffmann az embert az állattal konfliktusba hozza, az embert a maga egész szánalmas mivoltában akarja bemutatni.“3) Kigunyolja a kor hiú önmegfigye-

*) Warum küssen sich die Menschen ? Warum meistens nur die Jungen ? Und warum die meist im Frühling ? Vagy pedig :

Doch warum im Monat Maie Ist das Aug’ mir so beweglich, Ist das Herz mir so erreglich ? Und warum wie festgenagelt Muss am Tag ich sechzehn Stunden Zum Balkon hinüberschielen, Nach der blonden Apollonia, Nach der schwarzen Jüdin Ráhel ? 2) Zierlich schlich er durch die Säle.

Tief melodisch war sein Schnurren, Und im Zorn selbst, wenn er keifend Seinen Buckel aufwärts krümmte, Seine Haare rückwärts sträubte, W usst’ er immer noch die Anmut Mit der Würde zu verbinden.

*) Phantasiestück in Callois Manier. (Bevezetés.)