gyházi zenéről és énekről kell írnom a Magyar Lélek hasábjain. Félve és kelletlenül teszem ezt: a betűk holt birodalmába csak nagyon kevés kerül abból, ami a Musica Sacra-ban élet és erő. Vallom, hogy ahol a szív nyelvén, az ének hangjaival beszélnek, ott az emberi szó hallgasson el; és tudom, hogy az emberi szó csak tekervényes és nehéz úton vonszolja az értelmet oda, ahová az ének és zene pillanatok alatt föllendíti a szívet. Valóban, az egy- házi zenéről nem írni és beszélni kell, hanem énekelni és átélni azt.
De végső eredményben e pár sor is ezt a célt szolgálja: hogy a jubiláló énekkarok boldogan és megelégedetten tekintsenek vissza a munka éveire, a kezdő énekkarok lendülettel és bátran vállalják a munkát és mindnyájan örömmel énekeljenek tovább és így vegye- nek részt a nemzetnevelő munkában.
Három képet festek szemük elé és ezzel kapcsolatban három gondolatot akarok kifejteni.
I. kép. A Krisztus utáni első és második század fordulójánál vagyunk. A római birodalomban Keleten Plinius a császári hely- tartó, aki referátumot, jelentést ír a császárnak a keleti állapotok- ról. Többek közt ezt írja: . . . V a n nálunk egy bizonyos s z e k t a . . .
„a keresztények, akik korán reggel napvirradat előtt a városon kívül földalatti rejtett templomaikban összegyűlnek és ott Krisztusnak, mint Istenüknek, himnuszt énekelnek".
Azok az első keresztények, akikre ugyancsak rázúdultak a meg- próbáltatásnak és üldözésnek napjai, akik — emberileg szólva — a lét és nemlét között hánytorogtak, azok a keresztények nem fél- tek, nem siránkoztak, nem sopánkodtak — hanem énekeltek. Telve fiatalos tűzzel, első szerelmük illatával, a jövőbe vetett bátor tekin- tettel Krisztusnak, Istenüknek himnuszt énekeltek. Amikor a fiatal kereszténvség először jelent meg a történelem porondján és először nézett farkasszemet a pogány világgal, hogy életre-halálra megküzd- jön vele, akkor a pogány történetíró ezt a kettőt találta érdemesnek megjegyezni: nézzétek, a keresztények hogyan szeretik egymást! — és halljátok, a keresztények hogyan énekelnek!
S a kereszténvek katakomba-éneke mint elfojtott hatalmas gej- zír kitört a föld alól s végigkísérte egész történelmén. A keresztény- ség hőskorában — akár az üldözések sötét éjei voltak azok, akár diadalmas gvőzelmek napjai — az egyházi ének mindig virágzott, úgyhogy a történelem tanúsága szerint levonhatjuk a szabályt: hit- élet és egvházi zene mindig egyenes arányban állanak egymással.
A szent és művészi egyházi ének, a zengő templomok a hitélet mel- lett tesznek tanúságot, azt növelik és táplálják; viszont az egyházi zene hanyatlása hitéleti szempontból is szomorú napokat jelez.
14*
212
Ha tehát a Musica Sacra évezredes, szépséges fáján ú j bimbó fakad és akár a fővárosban, akár bárhol az országban vállalkoznak arra, hogy szent és művészi éneket zengjenek az Ur házában, akkor sokat és nagyot tesznek, mert az őskeresztények énekes és erőteljes lelkületét varázsolják abba a körzetbe, ahol állanak; a hitéletet gyarapítják és tüzelik, sokak számára jelentenek Jákob-létrát és épí- tik az üdvösség útjait — ami az egyházi zene célja és értelme.
II. kép. Rómában Kr. u. 600 körül vagyunk, Nagy Szent Gergely a pápa. Itáliában a barbárok pusztítanak végig, gótok, gepidák, longobárdok, szaracénok törnek Róma ellen. Bent Rómában dög- vész és pestis fenyeget. Világvégi katasztrófák hangulata nehezedik a lelkekre, maga Nagy Szent Gergely is prédikációiban nem egyszer hangoztatja: testvéreim, itt a világ vége, az utolsó ítélet előjelei mutatkoznak. — De nem, mégsem szabad engedni, Itália szeme a pápán csüng, Itáliát meg kell menteni és nem szabad a lelkeket a pesszimizmus és céltalanság sötétségében hagyni. S a nagy pápa szembenéz a barbár erőszakkal és szembenéz a sok nyomorúsággal.
De nem szervez hadsereget, nem épít várakat, hanem a lélek útjain jár: összegyűjti Róma énekes fiúcskáit, énekes-rendeket szervez, az akkori idők szerint énekiskolákat, zeneakadémiákat állít fel, mert tudja, hogy amíg éneklő ifjúságot lát és hall maga körül, addig nem kell kétségbeesni a jövőt illetőleg. Azután összegyűjti a keresztény- ségnek már akkor százados énekeit, leíratja gyönyörű kódexekbe és megveti a keresztény középkor kultúrájának alapjait, hittérítői- nek kezébe az evangélium mellé ezeket az énekeskönyveket adja és így küldi őket a barbár világba. S Nagy Szent Gergely győzött.
Mert a gótok, gepidák, longobárdok, szaracénok letűntek a világ- történelem színpadáról, de Nagy Szent Gergely kultúrája és éneke még most is nevel, irányít, erőt jelent és hatalmat. Nagy Szent Ger- gely éneke ott dalolt minden európai kultúra bölcsőjénél, az egyház éneke nevelte, fejlesztette és nemes ojtóággal beoltotta a különböző nemzeti erőket és természetes adottságokat.
És Nagy Szent Gergelytől fogva az egyházi ének nemcsak a keresztény hitélet fokmérője, hanem minden nemzet egyetemes kultúrájáé is. Ismét a történelem bizonysága szerint: az egyházi zene virágzása — szent és művészi kibontakozásában — mindig a nemzet kulturális erejét és hatalmát is jelenti, viszont az egyházi zene hanyatlása a nemzeti kultúra szomorú napjait is jelzi.
III. kép. Prometheusz, a fiatal titán fölkúszik az Olimpuszra és ellopja a föld számára a tüzet. Nagy vívmány, nagy áldás! A tűz világít, a tűz melegít és elindítja a technika fejlődését szédületes útjára. De Prometheusz meglakol bátorságáért: az Olimpusz istene odaláncoltatja a Kaukázus szikláihoz, ahol egy saskeselyű napon- ként belehasít májába, s Prométheusznak irtózatosan keíl szenved- nie a földre lopott tüzért.
Prometheusz szenvedései az emberiség szenvedéseit jelképezik.
A prometheuszi vívmányok nyomában mindig prometheuszi kínok is járnak.
Befogtuk a tüzet a gyárak ezer karjába, s azok kilométerszámra ontják a selymet és bársonyt, — de ugyanakkor milliók dideregnek
Kontuly Béla alkotása A B U D A I SZENT-ANNA TEMPLOM ÚJ M E N N Y E Z E T F E S T M É N Y E
214
rongyaikban. Befogtuk a tüzet az óceánjáró gőzösökbe, kicserélhet- jük Kelet és Nyugat kincseit, — de ugyanakkor millióknak nincs betevő falatjuk. Befogtuk a tüzet a gépmadár tüdejébe, órák alatt legyőzünk minden földi távolságot, — de ugyanakkor az emberi szívek végtelenül eltávolodtak egymástól, s a gyűlölet morajlását és bűzét visszük a tiszta levegőég csendjébe.
De voltak és vannak máslelkű titánok is, akik szintén feltörtek az Olimpuszra, de ott nem a jó és gonosz tudásának a fájáról, nem is a hatalom jogarából loptak, hanem felkúsztak egészen az Üristen szívéig és onnan lopták le a jóság és szépség egy-egy szikráját, hogy a siralomvölgyének ádventi ködös éjszakáiban gyújtogassák a jóság és szépség fáklyáit, hogy e fáklyák fényénél és melegénél szeretet és öröm fakadjon.
Nagyon kedves Papininek, az olasz írónak az a mondása, hogy az Üristen kedvencei: a szentek és a . . . művészek.
Nos, ezek a művészek és mindazok,. akik a művészet alázatos szolgálói, az ihlettség fájdalmas terheltségével felkúsznak az Üristen közelébe és mindig hoznak nekünk valami jót és szépet az Üristen szívéből, mint paradicsomi emléket. Egy régi hagyomány azt t a r t j a , hogy az emberiségnek három emléke maradt az elveszett paradi- csomból: a csillagos ég, az ártatlan gyermekszem és — a szép ének.
A csillagos eget maga az Üristen gyújtja meg nekünk, az ártatlan gyermekszem mosolyát az édesanyai szeretet hozza a világra, a szép ének pedig művészlelkek mélyén és szerető szívek áldozatos a j k á n születik meg. Az Úristennek esténként, midőn a napvilág leáldozott, köszönjük meg a csillagos eget; az édesanyai szívnek örökre adósai maradunk; de a művészlelkeknek és áldozatos ajkaknak, akik a nem- zet fülébe és szívébe énekeltek és énekelnek, most meg a k a r j u k köszönni, hogy sokszor lopták lelkünkbe a szépség és jóság szikráit.
Ha valamely énekkar tagjai — bárhol az országban, akár kicsi, akár nagy, akár híres, akár elrejtett — vállalkoznak arra, hogy ben- nünket állandóan szent és művészi egyházi énekkel vezessenek az Üristen felé, akkor az áldozat útjára lépnek, hogy pihenés és szóra- kozás helyett kemény stúdiumot és önfegyelmezési öltsenek ma- gukra, elismerés és siker helyett talán sokszor kritikát és nehézséget találjanak.
S minden munkájukkal úgy járnak, mint az édesanya a jó ebéd- jével: süt, főz, dolgozik kora reggeltől egész délelőtt, s mikor m á r megvan a jó ebéd, az éhes gyermeksereg egy félóra alatt elfogyasztja az egésznapi munkáját.
így járnak valahogyan az énekesek is. Készülnek, dolgoznak hosszú időkön keresztül, azután jön a templomi szereplés vagy a hangverseny, s félóra alatt a közönség elfogyasztja hosszú fárado- zásuk eredményét.
De amint a gyermekeket mégis az édesanya főztje táplálja és az a szeretet, amellyel azt készítette, a késő években is ott zsong az ember szívében, úgy a szép ének után mi is hazaviszünk valamit.
Mindnyájan ismerjük János vitéz történetét, úgy, ahogy a népies daljáték szövegírói próbálták közelebb hozni a mai emberhez. János vitéz már Tündérországban jár Uuskájával, s mindenfelé az élet
örömei és szépségei veszik őket körül. De érzik valahogyan, hogy ez nem az ő hazájuk és a honvágy megkopogtatja szívüket. János vitéz egyszerre meghallja a hazai furulyaszót, eszébe jut a virágos mező, a levendulás udvar, az akácos temető, a fehér falu templom- tornyával, s akkor nem kell neki Tündérország, fogja Iluskáját és v i s s z a t é r . . . haza.
Mi is idegenben járunk, de nem Tündérországban, hanem a siralomvölgyének tövises-bojtorjános útjain. Némelykor azonban meghalljuk a hazai furulyaszót: az egyházi énekből a jóság és szép- ség hangja, az Isten országa, az elveszett paradicsomi emlék lopód- zik szívünkbe s ott zsong-bong továbbra is, amikor már csend lesz körülöttünk és bizonyságot tesz szívünknek, hogy az Úristen haza vár, ahol tiszta melódia, tökéletes harmónia és megállásnélküli öröm- teljes ritmus lesz az életünk.
*
A magyar lélek tanítói, nevelői és irányítói bátran léphetnek az egyházi zene nagy nemzetnevelő útjára és biztos eredménnyel járhatnak rajta.
Werner Alajos
Liszt Ferenc vezényel o pesti Vigadóban
