PETŐFI LÁTOGATÓBAN ARANY JÁNOSÉKNÁL SZALONTÁN Gyönyörű szép, langyos júniusi vasárnap délelőtt volt. A tisztára sö- pört, széles nagy udvaron, az eperfa alatt galambok sétálgattak, a vadszőlő- vel befuttatott ámbitus előtt, meg a verő napsütésben két kis cicakölyök pofozgatta egymást. Mellettük egy zsámolyon pöttömke kislány ült, szöszke haja rövid, kemény varkocsba fonva. Arany Juliska volt, Arany nótárius úr kislánya. A nótárius úr nagyobbik gyereke. A kisebbik, a fiú, Lackó, cigány- képü, csillogószemü gyerek, lent volt az apjával a kertben, ahol a nótárius úr a gyümölcsfáit kötözgette. Juliska nagy komolyan, csöndben ült az ámbi- tuson; nagy munkában volt: horgolni tanult. De azért a félszemével be- bepislogott a konyhába, ahol az anyja rétest készült sütni, éppen letette a lúdtollat, amivel a hártyavékony rétestészta tetejét tojássárgájával ke- negette.
A nagy csöndben tisztán behallatszott, hogy egy kocsi fordul be az utcájukba, zörögve, csörögve jön közelebb s egyszerre éppen itt, a házuk előtt megáll. Még a kis csikónak a csengője is behallatszott, ahogy a csina megrázta a nyakán. Juliska felugrott a zsámolyról, szaladt kifelé, hogy meg- nézze, vájjon ki lehet az? Éppen a kisajtóhoz ért, mikor az felpattant előtte és egy atillás, villogószemü úr fordult be rajta. A kislány egyenesen az ölébe rohant. Az meg felkapta, felemelte a levegőbe s úgy nézett rá szembe.
— Hopp galambom, eszem a zúzádat, be nekem röpültél!
Juliskával felfordult a világ. Orcáiról egy szempillantás alatt lehervad- tak a rózsák s igazán csak ez az ismeretlen, idegen úr tartotta benne a lel- ket. Még a szemét is behúnyta nagy ijedelmében, hogy ne is lássa: micsoda borzasztóság fog most történni vele. Isten tudja, talán szörnyet is hal ijed- tében, ha az idegen bácsi meg nem sajnálja s szépen a földre nem teszi.
Akkor aztán mégis csak nekibátorodott valahogy, sőt lassankint még felel- getni is tudott a kérdésekre.
Az ismeretlen úr, akin csupa por volt a ruha, valami messzi útról jöhe- tett, az egyik kezében egy zöldre festett kis ládát emelt, a másikkal meg a Juliska kezét fogta és le-lehajladozott hozzá, amíg beszélt.
— No, megijedtél, te kis galamb, mondd?
Juliska csak lesütötte a szemét.
— Ügy-e, te vagy az Arany Juliska?
— Egenis — és felvetette az ibolyakék szemét.
— Hát édesapád hol van?
"140
— Lent a kertben — és mutatta apró kis kezével, hogy arra a', az eper- fán túl, a gyümölcsös kertben.
— Mit csinál ott?
— Kötözgeti a csemetefákat.
— Hát édesanyád?
— Az a konyhában van.
— Mit csinál?
— Rétest.
— Rétest? No hallod, az jó. Szereted?
— Egenis.
— Én is szeretem. Adtok-e belőle nekem is?
— Adunk.
— De én nagy étű ember vagyok ám, te! Magam megeszem egy tepsivel egy ültőhelyemben.
De Juliska már ezt nem hitte el neki. Nevetett. Azon tűnődött, hogy mit is mondjon már vissza, mikor egyszer csak hallja ám a nevét, amint kiáltja az anyja.
— Tessék elereszteni a kezemet, híj az édesanyám.
Az idegen úr erre nemcsak eleresztette, hanem a zöld ládát letéve az ámbitus végibe, négy-öt gyors, hosszú lépéssel a konyha ajtajában termett.
Juliska alig bírta beérni az apró lábaival. A nótáriusné asszony épp akkor taszította be a tepsiket a sütőbe. Háttal volt feléjük, nem látta őket. S ekkor az idegen úr mit tesz, mit nem tesz, hirtelen csak odaugrik hozzá s befogja a szemét. Arany né csöndesen elkiáltotta magát.
— Jaj, ki az?
— Találja ki.
— Hát hogy találjam ki, ha nem látom?
— Ha látna, megismerne?
(Ugyan ki lehet az? tűnődött Aranyné. De hiába figyelte a hangot, nem jutott dülöre. Hasonlít ugyan egy kicsit az új rektor hangjához, de mégsem az, nem olyan rekedt, borízű. Úristen, ugyan ki lehet? És hogy szorítja a csontos kezével, egészen belefájdul a szeme gubója. Hiába próbálta volna le- fejteni a kezével, nem bírt vele.)
— Ugyan vegye le már a kezét a szememről, még belevakulok.
Erre aztán az egyszerre le is kapta a kezét s visszalépett pár lépést az ajtó felé. Ott mosolyogva megállt.
— No hát itt vagyok, ragyogok, hadd látom, megismer-e?
Aranyné dörzsölgette a homlokát, húzogatta a halántékát s káprázó szemmel, pislogva nézett az ismeretlenre.
Egy se nem magas, se nem alacsony, szikár termetű fiatal férfi állott előtte, atillában, pantallóban. Fülére, homlokára dús, ragyogó fürtű fekete haj borult, keskeny, sápadt arcából meg szép, ártatlan bogárszem csillogott, nevetett. Hosszú, sovány nyaka szabadon volt, inge gallérja puhán lehaj- lott az atillájára.
Teltek a pillanatok s Aranyné csak egyre dörzsölgette a szemét. Hiába próbált emlékezni, csak nem emlékezett. Pedig mintha csakugyan... mintha már látta volna valahol, dehát...
— Jaj, hát ha tudnám, lelkem— tördelte a kezét—, jaj ha tudnám, hogy kit is tiszteljek benne? De ez az én rossz fejem mindent elfelejt. Hanem azért hozta Isten nálunk. Mindjárt szólok az uramnak. Tessék addig belől kerülni
"142
a tiszta szobába. Jó hűvös van odabent. Eridj, Juliska, vezesd be a tisz telt urat. Tessék csak lelkem... mindjárt jön az uram... nem való itt a meleg konyhában.
Rettenetes nagy zavarban volt. Lekapta maga elől a fehér kötőt s mindjárt megint felkötötte. Majd előkapott egy vizes szakajtóruhát s abba törülgette a lisztes keiét. S közben egyre-másra csak az engedelmet kérte.
Az idegen szemmelláthatólag élvezte a menyecske zavarát. Csak állt tovább is ott a konyhaajtóban. Hagyta, hadd beszéljen. Nem szólt bele csak azért se. Csak hallgatott.
Ekkor rekedt trombitaszóféle hallatszott fel az udvarról. Egy mezít- lábas, rövidnadrágos kisgyerek szaladt az eperfa felől, teli tüdővel fújva a trombitáját, egy zöldmázas kis kerti locsolót. Nagy csodálkozó szemmel állott meg az ámbitus előtt. De nem jött zavarba, szétvetette a lábát, vigyor- gott. Utána lassú, kissé vontatott léptekkel jött az apja, a nótárius úr, Arany- János. Tubákszínü hosszú kabát volt rajta s a kezében egy kerti ollót tar- tott. Napbarnított arcán csöndes, zavart mosoly bújkált, mint mikor a nap egy percre kibúvik a nyári fehér felhőkből, meg megint befelhőzi magát.
Pár lépést tett előre és megállt. Vagy öt-hat lépés volt még közöttük. Pilla- natokig egyik se mozdult. Nézték egymást.
Arany János nézte Petőfi Sándort. Mert ő rögtön megismerte a fény- képekről, amiket az újságok elég gyakran hoztak az ünnepelt költőről. Meg volt illetődve, hogy végre, ime, most színről színre látja. Milyen soványt S milyen fehér a homloka! Nagy, széles a homloka. A szeme is nagy. Fekete.
És hogy ragyog! Milyen különös a ragyogása. Mintha tüz égne benne, mely hol fellobban, hol elbágyad... S milyen apró, ritka kis bajusza van. Nem nőtt meg eléggé. De a haja, a hollószínü haja tömött és gazdag... Csak a szeme ne ragyogna olyan különös fényben és a szája körül az a mosoly...
Szinte zavarba hozza az embert a kiálló, hegyes szemfogával, mikor nevet.
Egyszerre nagyot dobbant a szíve, vér szökött az arcába, elpirult. Petőfi Sándor itt van, valósággal itt van... itt őnála, itt áll előtte és nyújtja a kezét!... összeszorult a torka s a szeme is átnedvesedett. A könnyek szi- várványán keresztül is látta, hogy nyújtja felé a kezét. Utánakapott, hogy megszorítsa.
Petőfi is csak állt, állt és... nézte őt. Hát ö az! Ez itt Arany János.
Ez Arany, akire annyira kíváncsi volt már. Ez a kis barnapiros ember a szük, dohányszínű kabátban. Mert szük neki. Kihízta egy kicsit... A hom- loka szép, domború homlok, a sürü szemöldökű szeme érdekes s milyen furcsa a nagy, tömött, varjúszárnyú, lógós bajusza is... Dehát... nem éppen fiatal ember már... elmúlhatott tán már harminc is ... nem veszélyes, nem versenytárs ... már nem elég fiatal ahhoz... És ni, mennyire zavarban van, hogy ég az arca... csaknem könnyezik ... alaposan meg van illetődve.
Petőfi halkan elmosolyodott és könnyedén, szinte leereszkedően nyúj- totta a kezét. Arany elkapta és mohón megszorította.
— Mily nagy megtiszteltetés, hogy szerény hajlékomban ... igazán, ez éltem legboldogabb napja ...
Arany János szava akadozott. Ügy fojtogatta torkát az érzés, hogy megcsuklott a hangja. Ó, mint szerette volna megölelni, átkarolni, de csak ünnepélyes szavak jöttek a szájára.
— Sohsem fogjuk elfeledni, magam és kis családom,... mindig emle- getni fogjuk, hogy az ünnepelt nagy költő ...
Petőfi hirtelen kikapta kezét az Aranyéból s jókedvűen a vállára csapott.
— Ugyan, sose cifrázzuk a szót, komám. Minek az? Eljöttem, hogy lássalak, hogy lássam, milyen is hát az a sokat emlegetett nótárius-féle, akiről Eötvös olyan borzasztó dolgokat fecsegett össze a regényében. Dehát látom, hogy nem igaz. Mindjárt gondoltam én azt. Nem lehettek ti, nótá- riusok olyan vérszívó szúnyogok. Ügy-e, húgomasszony?
Arany né boldog gyönyörűséggel állt ott mellettük. Istenem! Petőfi Sándor és János, az ő ura! Itt egymással szemben! Görcsös szorítással fogta a két gyerek kezét, akik várakozó csöndben, tágranyitott szemmel állottak mellette. Lackó még a szoknyájába is belekapaszkodott. Arany né boldog- ságát csak az zavarta meg, hogy nem ismerte meg mindjárt Petőfit.
— Jaj, lelkem, de röstellem, ó, be szégyellem. Sohse bocsájtom meg magamnak, hogy ilyen megeshetett velem. Csak legalább ne napvilágnál történt volna. De fényes nappal! Jaj, ilyen szégyen! Nohát, ilyet, soha ilyet...
Petőfi nevetett, Arany is mosolygott, még a kis Juliska is gyöngyöző kacagással simult az anyjához. Csak Lackó nézett nagy komolyan Petőfi bácsira. Azt nézte, hogy milyen nagy ádámcsutkája van és hogy mikor beszél, mindig föl s le mozog.
— Honnan, merről jöttél? — kérdezte a házigazda a vendégtől, hogy egyenesbe hozza a társalgást.
— Csak innen, Károlyból. Erre kódorogtam. Gondoltam, ha már itt vagyok a közeledben, beugrom egy kicsit, hogy lássalak. S most aztán, hacsak csöbörrúdon ki nem vettetsz, itt maradok. Hanem fene meleg van errefelé, hallod!
Arany csak mosolygott. Pár pillanatig keresgélt a fejében, aztán meg- találva, amit keresett, nyájaskodva mondta:
— Bizony: „tüzesen süt le a nyári nap sugára".
Petőfi hunyorgó szemmel nézett rá. A költőtárs csendes hódolatát látta a János: vitézből vett idézetben, jól esett neki s mindjárt megoldódott egész lelke. Pár pillanatig mag a elé nézett merengve, aztán fölkapta a fejét s ki- hevülten mondta:
— Folytathatod bátran úgy, ahogy én ott megírtam: — „Fölösleges dolog sütnie oly nagyon, a juhásznak úgyis nagy meleg vagyon. Szerelem füze ég fiatal szívében..." Szerelem, Jankó, szerelem, — szerelmes vagyok, ha tudni akarod.
S csupa láng lett az arca.
Arany és Arany né egyszerre kiáltottak fel.
Arany: — Megint?
Arany né: — Jaj, kibe?
Petőfi füle előbb kapta el az Arany szavát. Nem tetszett neki. Talán kö- tődést érzett ki belőle. Nagyon komolyan mondta, eleinte csöndesen, később szinte szavalva:
— Amit eddig éreztem, az csak költői ábránd volt. Most tudom csak, mi a szerelem. Eddig csak képzelődtem, írtam, firkáltam; most már élek s minden versem egy darab élet, egy csepp vér a szívemből.
De már ezt nem lehetett így állva hallgatni. Váltig invitálták eleinte, hogy mennének be a házba, a hűvös szobába, de Petőfinek szűk volt az udvar is, szűk volt az egész világ, röpülni szeretett volna. Leültek hát az eperfa alá, az árnyékba, hagyták, hogy beszéljen s mohón lesték ajkáról az
"144
ömlő szavakat. Aranyné arca repesett az örömtől, hogy hallja. Belekapcsolta tekintetét a Petőfi szemébe s láthatatlan léleksugáron át felszívott magába minden édes, kéjes kínt, mely abból kiáradt. Aranyra is átragadt lassan- ként a percek mámoros varázsa s ő is úgy derült, borult, örült, komorult barátja áradó szavainak változásai szerint, mint ahogy a tó tükre is moso- lyog, meg elszomorodik, amint fölötte a bárányfelhős ég beborul, kiragyog.
A két villogószemü gyerek meg odasimult hozzájuk, a beszédből alig értő, de mindent sejtő, érző figyelemmel.
És Petőfi beszélt. Áradt belőle a szó, a boldogság, hogy Juliskájáról beszélhetett. Egy szuszra mindent el akart mondani. Mint ismerkedett meg tavaly ősszel Szendrey Júliával Nagykárolyban, mennyit ostromolta a lányt is, de még inkább az apját, míg végre mind a kettő kimondta az igent.
— Szeptember nyolcadikán lesz az esküvőnk. Az erdődi vár kápolná- jában. Tompa Miska lesz a pap, Várady Tóni, meg Jókai Marci a tanuk.
Magukat meg, édes húgomasszony, komának kérjiik fel.
Ezt nagyon komolyan mondta, de remegett a hangja. Arany és Aranyné is felpattantak a padról. Sugárzott az arcuk. Arany nekibátorodott, meg- ölelte Petőfit és sokáig melegen szorongatta a kezét. Aranyné szeme kőnnybelábbadt és elmélázva mondta:
— Most még csak június van.
— Június elseje — tette hozzá Arany s bólintgatott a fejével.
Petőfi nagy léptekkel járt-kelt az eperfa körül. Hol lecsüggesztette, hol felvágta a fejét. Csontos kezével hullámos hajában turkált. Majd hirtelen levágta magát a padra s kezébe fogta homlokát.
— Bárcsak már lehullanának a virágok s levelek!
Ügy nyögött, suttogott, mint az őszi szél. Aranyné gyöngéden a vállára tette a kezét, a másikkal meg anyáskodva a hajába simított.
— Meglássa. Sándorka, rövid lesz ez a nyár, maholnap itt az ősz.
Petőfi lassan, kimerülten fölemelte a fejét és sápadt arcával hálásan ránézett az asszonyra. Megfogta a kezét, úgy köszönte neki. Kicsit el is mosolyodott.
— Maholnap itt az ősz. S nekem meghozza a tavaszt.
De hangja fátyolos volt, kevés reménységü s gondolata messze járt.
Maga előtt látta Juliska karcsú alakját, fehér arcát s szájának keskeny, finom vonalát, nézte, nézte a távoli kedvest, szeme tikkadt szomjúsággal szívta magába a drága arcot s szinte elepedt a vágytól, hogy megcsókolja.
*
Aztán mégis csak bementek a házba, a jó hűvös, „tiszta szobába".
Aranyné engedelmet kért, de neki a konyhába kell mennie, hogy valami kis ebédet csináljon. Hát csak beszélgessenek ebédig. Ment is, sietett is, de aztán hirtelen vissszafordult.
— Ugyan, lelkem, mondja már, mit szeret? Hogy valahogy olyan ne legyen a kis ebédünk, amit nem kedvel.
Petőfi tréfásan tragikus ráncokba vonta a homlokát.
— Mindent, csak tejfölös tormát ne! Ha kritikusok nem volnának, a világon legjobban utálnám a tejfölös tormamártást. De így azoké az elsőség.
Juliska kacagva tapsolt.
— Pedig éppen az lesz. Idesapám azt szereti legjobban.
Petőfi lesújtó pillantást vetett Aranyra.
— Igaz ez, János?
— Hát mi tagadás, én bizony szeretem. Jó is az sóbafőtt marhahússal
— enyelgett vissza Arany nekibátorodva.
— Nohát edd meg, ha szereted. Akkor én már inkább az égett rétesből eszem. Ügyis odaégett, tudom, az egész tepsivel.
— Nem égett bizony az, Petőfi bácsi — feleselt Juliska —, gondom volt nekem arra. Kihúztam én azt idejében a sütőből. Csak a szélit kapta meg egy kicsit — tette hozzá kuncogva.
— Ne csörögj már, te! De felvágták a nyelvedet — korholta szelíden az anyja s megfogta a varkocsát, úgy vitte magával a konyhába. Lackó ott
maradt. Egy darabig jobbra-balra nézegetett, hogy hát vele mi lesz? Majd hirtelen felkapta a Petőfi bácsi festett ládáját s cipelte be előttük nagy buzgón a szobába. Vigyázva letette a fakanapéra s gyorsan maga is mellé kuporodott. Azt hitte, hogy majd valahogy így, ha csöndben megül, bent
maradhat. De az apja intett neki a szeme szögletéből, kétszer is, mire Lackó ógva-mógva lecsúsztatta magát a kanapéról s szó nélkül kisomfordált.
Jó hűvös volt odabent. A zsalugáterek le voltak eresztve, csak a hasí- tékokon jött be halvány világosság. Arany odament az ablakhoz s felnyi- totta a zsalut.
Petőfi szétnézett a szobában, ami bizony elég kicsi volt. Két ruhásszek- rény közt egy tornyos nyoszolya, az ablak mellett firhanggal eltakart köny- vestéka, meg egy festett, egyszerű íróasztal, — több holmi már nehezen fért volna. A szoba közepén nagy diófaasztal állott a kanapé mellett, piros abrosszal leterítve. Rajta díszkötésü könyvek. Kezébe vette az egyiket s elmosolyodott. Az ő új verseskönyve volt. Lapozgatott benne s csöndes elégültséggel mélázott maga elé.
— No, most már remélem, Jankó, jövő évben enyém lesz az Akadémia nagy jutalma.
Majd mintha megszégyelte volna magát, felvágta a fejét s lecsapta a könyvet az asztalra.
— Különben kell a kutyának! Nem vagyok én szolga, hogy jutalmat fogadjak el bárki emberfiától. Magam ura vagyok. Csak magam jutalmaz- hatom magamat.
A szép, piros vászonba kötött verseskönyv félrecsúszott az asztalon, ahogy Petőfi ledobta. Arany utána nyúlt s szép vigyázva megint odatette a középre, a díszhelyre. Petőfi észrevette s elmosolyodott. Pillanatokig nem szólt, csak nézegette Aranyt.
— A csízió megjövendölte, hogy nem leszek szerencsés a barátságban, de úgy érzem, te kivétel leszel. Te valahogy, úgy látom, nekem való ember vagy. De meg ne csalj, mert megbosszullak.
Arany csak mosolygott a kajla bajusz alatt, megtömött két, hosszú- szárú cseréppipát s az egyiket odanyújtotta Petőfinek.
— Gyújts rá, barátom, füstöljük el a szúnyogokat. — Petőfi átvette a pipát, odatartotta az égő fidibusz lángjának s kényelmesen elnyújtózkodva a fakanapén, bodor füstkarikákat eregetett. Látszott rajta, hogy jól érzi magát.
Aztán megeredt a szó is közöttük. Ahogy telt, múlt az idő, lassankint minden előkerült. Irodalom, költészet, pesti közös barátaik, a politika.
Életük sok baja, nyomorúsága, nehéz küzdelme, amiből mind a kettőjüknek bőven kijutott a részük.
10
"146
— Bizony, barátom — mondta Petőfi —, két életre is elég volna, ameny- nyit én már idáig szenvedtem. Hat esztendeig voltam Istentül, embertül elhagyott földönfutó, hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és lelkifájdalom. És mikor? Ifjúságom kezdetén, az élet legszebb szakában, mikor csak örülni kellene az életnek. Tzenhatodik esztendős koromtól a huszonkettedikig. Bizony sokat nyomorogtam. De azért nem panaszkodom.
Mikor baka voltam s mosogattam a vasedényt a konyhában, olyan téli hideg- ben, hogy a mosogatóruha ráfagyott az ujjamra, meg mikor a káplár út*
lehajtott a kaszárnyaudvarra havat seperni, már akkor is mindig világos sej- téseim voltak arról, ami egykor velem történni fog, s ami meg is történt...
Megálmodtam az örszoba meztelen faágyán, mikor az egyik oldalamat alám tettem derékaljnak, a másikkal meg betakaróztam, megálmodtam, hogy ne- vet szerzek két országban és álmom be is teljesedett. Vagy legalább is tel- jesül lassanként. Hamarabb, gyorsabban, mint gondoltam. Óh, bár az a má- sik álmom is ilyen hamar valóra válna! Hogy ez a hitvány, mai világ össze- omlanék. De el fog jönni annak is az ideje. Nem aggódom egy garas árát se. Meg fogod látni. Én már most is úgy érzem a forradalmat, mint a kutya a földrengést. A régi világot elfújja az első szélvész. Már érzem is arcomon a szelét. Ettől vagyok olyan nyugtalan. Majd meglátod! Hanem az a fene- ség, hogy addig is élni kell, napról-napra élni. Én igénytelen ember vagyok, kevéssel beérem s ha éhen veszek is, megélek holtom napjáig, azontúl pedig nem szoktam aggódni sorsom felől. Dehát élni mégis csak kell valahogy.
A versírástól pedig felkophatik az ember álla. Valami hivatalt tán én is kap- hatnék, de attól meg irtózatosan iszonyodom.
— Megértem — ingatta Arany csöndesen a fejét —, nem is való az köl- tőnek. Annak szabadnak, függetlennek kell lenni. Lásd, én csak megélek kol- dusán Szalontán, de olyan az életem, hogy sokszor hétszámra lehangolt, ked- vetlen vagyok. Köszönöm én azt a versírást, amit minden percben sertés- passzusírás, meg tyúkpörök szakítanak félbe.
Petőfi őszinte sajnálattal nézett barátjára. Kétszer is száján volt valami szó, de csak elharapta. Majd fölkelt a kanapéról, odaállott mellé, vállára tette a kezét és szelíden nézett a szemébe.
— De azért boldog vagy, úgy-e, János?
Arany csüggedten vállat vont.
— Boldog? Attól függ, hogy hogy veszi az ember.
— Hát a feleséged! Meg a két szép gyereked!
— Igen... hát hiszen... a családi boldogság kárpótol sok mindenért, ami kimaradt az életemből, dehát a családi tűzhelynél csak melegedni lehet, de nem lángralobbani.
Petőfi összehúzta a szemét, úgy nézett Aranyra.
— Jaj, te Jankó! Ha én bírhatnám Juliskámat, én lennék a világ legis- legislegboldogabb embere. Te! Egy mosolyában több költészet van, mint abban az ötszázötven versben, amit eddig írtam.
... Ha egyszer Júlia az enyém lesz!...
Nagy és mély lélekzetet vett, mint aki nagyon nagyot akar mondani, de nyikorgott az ajtó, s a keskeny ajtórésen Arany Juliska dugta be a fejét.
Juliska mögött meg Lackó ágaskodott. Petőfinek torkán akadt a szó, türel- metlenül odakapta a szemét s Arany is kelletlenül nézett az ajtóra. A két gyerek pillanatig zavartan állott ott, nyikorgatva az ajtószárnyat, míg végre Juliska nekibátorodva megszólalt.
— Tessenek jönni ebédelni. Készen van az ebéd.
Petőfi hangulata egy-kettőre hozzáigazodott az új helyzethez.
— Tyhü fikomadta, ez már aztán beszéd! Bizony ideje is, mert farkas- éhes vagyok. Hamm! Mindjárt bekaplak benneteket.
A két gyerek visitva-kacagva szaladt előre. Petőfi utánuk. A vadszőlős ámbituson, a szépen fölterített asztalnál Arany né mosolyogva várta őket.
Arany meg leakasztotta a pincekulcsot, hogy borért menjen.
Dóczi Jenő1
NŐI NÉPMÜVELÉS ÉS MAGYAR NŐI ESZMÉNY
Minél zűrzavarosabb egy kor eszményeiben, mennél jobban recsegnek, ropognak a hagyományokat tartó gerendák, s minél inkább homályosulnak el vagy cserélnek helyet értékfogalmak, annál nagyobb a jelentősége társa- dalomszervezési szempontból a világosan kitűzött, konkréten elképzelt és érthetően megfogalmazott célkitűzéseknek, amelyeket egy-egy csoport, ala- kulat vagy szervezet zászlajára ír. Minél egységesebb, minél közösebb s minél általánosabb az az eszmény, amelyet a legkülönbözőbb alakulatok meg- valósítanak, annál nagyobb az értékük nemzetnevelés szempontjából.
Már évek óta gondolkoztunk és foglalkoztunk ezzel a problémával, női népművelésben találkozó egyesületek és csoportok vezetői: vájjon él-e ben- nünk tisztán és világosan annak a modern értelemben vett női eszménynek képe, mely jellegzetesen magyar is tud lenni. Latolgattuk, fontolgattuk, mi a lényeges jegye ennek a sajátosan magyar női léleknek, mely amellett, hogy nemzeti értékét öntudatosan becsülő, egyszersmind európai és modern is- Mert csak ennek a kialakított eszményképnek a birtokában tudjuk pozitív célok felé terelni az ifjúságot, önnevelése terén a leghatékonyabb neveléssel, tudniillik egy oly kép szeme elé állításával, melyre önmaga is vágyjék és kívánjon hasonlítani. Valahogy mi magunk, vezetők is úgy éreztük sokszor, hogy nem forrott ki még bennünk elég tisztán és világosan ez a kép. F.zért a rendelkezésemre álló kis anyagból próbáltam kikeresni, hogy különböző nagy női alakulatok miképen is fogalmazzák meg, hogy mihez és kihez kívánjanak tagjaik hasonlítani, s hogy a különböző egyesületek külön-külön megtalált és kitűzött céljaiból kidomborodik-e tisztán és világosan annak a magyar asszonynak az arcképe, aki iránymutató, fényt jelző, melegséget és biztonságot sugárzó lenne népünk számára sorsunk nehéz óráiban.
Íme, itt a különböző mottók és célkitűzések sora, amelyeket különböző nagy női alakulatok köréből gyűjtöttem:
„Szemünk az égre bízva néz, testvérkezet szorít a kéz, a mult sugall szent őserőt, építsünk rajta szebb jövőt." Megtaláljuk e programmversben a hit, a közösségi érzés s a hagyományokon épülő nemzeti öntudat gondo- latát, de hiányoljuk belőle a sajátosan női célkitűzéseket. Vagy: „A dolgozó leány szereti munkáját, becsüli lányságát, lelkében él a hit, társai közt hódít." Ez a mottó a már említett erkölcsi tételeken kívül a munka becsü-
1 A Rádió Közművelődési Előadássorozata korán elhúnyt, kiváló tanácsadójá- nak egyik legremekebb előadása volt ez.
10«
