Naszályi Emil Törekedjünk fölfelé!
mű a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) – a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza – állományában.
Bővebb felvilágosításért és a könyvtárral kapcsolatos legfrissebb hírekért látogassa meg a http://www.ppek.hu internetes címet.
Impresszum
P. Dr. Naszályi Emil O. Cist.
Törekedjünk fölfelé!
Útmutatás az Istennel egyesült életre Szerkesztette:
Arató László Grafika:
Soror Veronika O. Cist., Érd
____________________
A könyv elektronikus változata
Ez a publikáció az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1997-ban jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában, az ISBN 963 9011 25 8 azonosítóval. Az elektronikus változat Arató László, a Márton Áron Kiadó igazgatójának engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni.
Minden más szerzői jog a Márton Áron Kiadó tulajdonában van.
Tartalomjegyzék
Impresszum...2
Tartalomjegyzék ...3
Ajánlás helyett ...5
Előszó...8
Bevezetés ...9
Isten mindent a maga dicsőségére teremtett ...9
Az életszentség kötelességünk!...10
Mi tehát az életszentség? ...10
Helyzetkép ...12
Sok belső életet élő lélek van, de ez mégis nagyon kevés!...12
Az én belső életem helyzetképe...13
Az önvizsgálat...14
A bűnbánat ...15
A csillag és a csillagnézők ...17
Isten csillaga...17
Isten öröme...18
A csillagnézők...19
A talentum és a kamat...21
Mi a talentum? ...21
Mi a kamat?...22
Érte és Vele ...23
Virágnyílás...24
Isten felé! ...24
Bizalmas beszélgetés Istennel...25
Azonosulás Jézussal...26
Térdre hullva...28
„Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” (Mk 6,31) ...29
Az imádságnak mindenkor van ideje, az imádkozó térdének mindenütt van helye ...30
Isten szomjúsága ...30
Térden álló élet ...32
Tevékeny imádság ...32
A mozdonyvezető...33
Istenhez futás ...34
Hívás és válasz...35
A hívás ...35
A válasz...36
Hasonulás...38
A minta...38
A hasonulás emberi munkája...39
A hasonulás isteni munkája ...40
Megszentelő tisztogatás ...42
Isten tekintete – Isten gondolata ...42
Tisztító tekintet ...43
Megszentelő tekintet ...45
Isten színe előtt ...45
Békés egység...47
Békítő isteni tekintet ...47
Isten ereje és békéje ...48
Egyesítő isteni tekintet...48
Boldogság is és egy is velünk!...49
Isten emberi arca...50
Jézus mindig nézett engem ...50
Jézus az égből is néz engem...51
Jézus tekintete a tabernákulumból is rajtam van...51
Úgy néz minket Jézus, ahogy kortársait nézte ...52
Isten anyai arca ...54
Mária tisztító tekintete ...54
Mária megszentelő tekintete ...55
Mária békítő tekintete ...55
Mária egyesítő tekintete...56
A lelki élet légköre...58
Isten a csendben lakik ...58
A külső csend...59
A belső csend ...60
Mi a belső csend?...60
Az imádság légköre...62
Az imádság csendje...62
Az egész nap csendje ...63
Isten csendje...64
Ez az isteni tekintet ...65
Isten gyermeke...65
A lelkes állhatatosság...67
Állhatatosság...67
Lelkes rajongás ...69
Eszmény és eszményi lélek...70
A lelkes ember mindig örvendező...71
Törekedjetek fölfelé, és legyetek szentek!...72
A szerzőről ...73
Ajánlás helyett
Istentől elszabadult társadalmunk verembe zuhant.
Az elmúlt negyven-ötven év alatt a világhatalomra törő ateizmus hazánkban tudatosan elpusztította azokat az értékhordozó gerendákat, amelyek a közéletet szinten tartották.
Természetesen „aláhullások” már a vesztes 2. világháború előtt is jócskán akadtak, de valahogy az egész társadalom ahhoz a közmegegyezésen alapuló mércéhez igazodott, melynek fő jellegzetessége volt, hogy a jót jónak tartotta, a rosszat pedig megbélyegezte és szégyellni valónak érezte.
Ez az erkölcsileg kiegyensúlyozottabb felfogású társadalom rendjét Istentől származtatta.
Az volt a természetes, hogy az emberek számoltak Isten létével, és sokan voltak olyanok, akik vallásuk gyakorlásával ezt kifejezésre is juttatták. Ám még azok is, akik nem voltak templomos emberek, ezt tartották természetesnek, s a közfelfogás elítélte azokat, akik az élet ezen „játékszabályait” nem tartották be. Aki lopott, arról azt mondták, hogy tolvaj, aki erőszakkal elvette a másét, azt rablónak tartották, aki megölte embertársát, azt elítélték gyilkosságért.
Ez a szemlélet az élet hétköznapi eseményeinek megítélésében is jelentkezett legalább ilyen formában:
– Hallottad, hogy a Szabóék válnak?
– Nahát!
Ha az iskola mellékhelyiségében Kovácsék fia titokban rágyújtott, közben a barátja így sóhajtott:
– Csak rá ne jöjjenek, mert akkor mit fogunk mi ezért kapni?
Hát ezeket az értékhordozó „ Nahát” és „ Mit fogunk mi ezért kapni” lelki gerendákat bomlasztotta szét az érték nélkülivé degradálódott ateista erkölcsi felfogás, melynek eredményeként napjainkban a szemérmetlenül lopkodóra cinkosan megjegyzik:
– Életrevaló.
Ugyanakkor a hatalom asszisztenciájával rablóra azt mondják:
– Hagyjuk békében őket, mert ők már legalább jól laktak, ha helyettük más jön, az elölről kezdi.
A gyilkosságokat a Rákosi- és Kádár-korszakban a törvényesség látszatával leplezték. A mai tévé gyilkosságdömpingje mellett pedig az a napi egy-kettő, amely országunkban előfordul, már igazán nem jelent semmit. Arról a hat-hét millió magzatgyilkosságról pedig nem illik beszélni, mert az mindössze a felszabadított nők magánügye.
Hosszan lehetne még e döbbenetes sort folytatni, de helyzetmegítélésül ennyi is elég.
Társadalmunkban megszűnt a kimondott szó és a cselekedetek erkölcsi súlya. A felelősség kérdése fel sem merül, s azoknak, akik verembe zuhant társaikat
gátlástalanságukkal kifosztották, s ily módon meggazdagodtak, minden érdekük amellett szól, hogy ez az állapot így is maradjon.
Ebben az eltorzult világban emeli fel Jézus a szavát: Legyetek tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok! (Mt 5, 48)
Akinek még füle van a hallásra, az hallja meg!
Minden esetre a totalitárius ateista hatalom szétesésével valami a közelmúltban már megindulhatott. Lehetőséget kaptak az emberek arra, hogy a minden ember lelkében meghúzódó jóra való vágyakozás is megszólalhasson, már akié egyáltalán még meg tud szólalni.
Ki innét ebből az átkozott veremből! A pokol bugyrából a kiút fölfelé van. Törekedjünk fölfelé! Legalább az, aki még törekedni képes. Ha nem is a maga erejéből, de
belekapaszkodva Abba, aki lenyúl érte. Jézus fölemelő kezeibe.
S aki elfogadja Jézus keresztáldozatából forrásozó segítő kegyelmét, annak van még reménye. Az újra indult hitoktatás, az egyházi iskolák, a Regnum, a cserkészet, a lelkiségi mozgalmak, egyáltalán a lehetőséget kapott egyházközségi élet és az újra szabadon élő szerzetesközösségek a kegyelem kiáradásának helyei. A fölfelé törekvés elpusztíthatatlan igényét hirdetik: ki ebből az elembertelenedett, Isten nélküli, önpusztító veremből.
Létükkel azt hirdetik, hogy merjük vallani a jót jónak. Adjuk vissza rangját a törvénynek, a lelkiismeretnek, az erénynek, a tisztaságnak, s merjük néven nevezni a bűnt: a korrupciót, a lopást, a test kiárusítását és elzüllesztését, a hatalommal való visszaélést, a hazugságot, a káromkodást és a mocskos beszédet. Az Egyházzal együtt hirdetik, hogy törekedjünk fölfelé egy emberibb világ felé. A helyzetfelismerés és a küzdelem az önpusztító veremből való kijutásért, az értünk meghalt Jézus kegyelemforrásából fakadt. S mindaz, aki együttműködve a kegyelemmel, felismeri az igazság és a szeretet vonzását, az nem áll meg félúton. Az szánja a verembe esett sereget, az eltékozolt fiatal életeket, az abortusztól tönkretett anyákat, a kábítószertől elhülyített fiatalokat, az értékét vesztett társadalom önpusztítását, és Jézus keresztjével egyesülve annak felemelő vonzásába törekszik. Az megértette a felszólítást:
törekedjünk fölfelé!, a fölemelt Jézus mellé. E bűnös világban legyünk s merjünk lenni keresztények, krisztusiak, s ha kell áldozatok, mint Ő, – a többiekért.
Akit a kegyelem kiáradása elborított, az felfoghatta a felszólítást: Valósítsuk meg magunkban maradéktalanul az Isten gondolatát! Törekedjünk fölfelé! A vállalt szegénység, tisztaság és engedelmesség szabad világába. Ahol a jó a jó és a rossz a rossz, ahol a fehér az fehér és a fekete az fekete és ahol a szeretet kiárad másokért, s rajtuk keresztül másokra is, s ahol az élet az örök élet előszobája.
Törekedjünk a sürgető szeretet nyomába, ahol az evangélium fényében a Szabóék fölbomló házassága bűn és tragédia (és nem csak „nahát”), ahol az egészséget romboló fiatalok cigarettázása és kezdő drogfogyasztása kíváncsiság, majmolás, kivagyiság, lázadás, és az őket körülvevő együttérző kíváncsiskodás és a nekik drukkolás az bizony bűnpártolás, s e bűnökért mindenkinek vállalnia kell a felelősséget. Ennek felfogása a tudatos vezeklés gyökere.
Törekedjünk fölfelé a beszakadt, önpusztító veremből, s Isten hívását elfogadva otthon és kolostorban legyünk hallóak, akiknek füle van a hallásra. Ez bármily egyszerű is, de nem könnyű. Mégis felemelő a meghívás, s ennek elfogadása. Legyünk a tíz igaz, a példaképet adók, a szépen élők, a szeretetet megvalósítók, az Isten országát földre hozók.
Törekedjünk fölfelé!
Ez a törekvés az érték. A hétköznapi életbe való bele nem fáradás. A naponkénti számvetés, a tudatos léleképítés, bukás után a felkelni tudás. A másokat segíteni akarás, a napszakoktól függetlenül a munkába állás és a láthatatlanul létező Istenbe kapaszkodás.
A könyv eredeti címe ez volt: Legyetek szentek! Napjainkban ki meri kimondani laicizálódott embertársainknak ezt a felszólítást? Pedig ezt az evangéliumban a Lélek fogalmazta meg. Világunk, földhöz kötődő ösztöneink és vágyaink, a szenttől elszokott társadalmunk eltorzult hallása visszariad még e felszólítástól is. Még mi keresztények is megmagyarázzuk, hogy az ősegyházban minden keresztényt szentnek neveztek. A szentek voltak Isten országának népe, akik az égbe szálló Krisztussal lelki-kegyelmi közösséget vállaltak, és várták Jézus ismételt, közeli eljövetelét.
Úgy hiszem, pont erről van szó a törekedjünk fölfelé felszólításában is. Bíztatás az élő lelki-kegyelmi szeretetközösségre az égbe szállt Jézussal, aki általunk, velünk és bennünk akarja megvalósítani – minden gyarlóságunk ellenére – folyamatos eljövetelét, Isten országának építését, önmagunkban, környezetünkben és társadalmunkban.
Ó áldott és ezerszer áldott mindenki, aki hallgat a felhívásra, s minden esendősége
ellenére sem szűnik meg törekedni fölfelé. Fölfelé másokért és mások helyett is. Mindig csak fölfelé, s ily módon egyre magasabbra jutva a Jézus felé vezető úton Isten szeretetébe.
Ennek mikéntjét mutatja biztos kézzel Naszályi Emil ciszterci atya, a Regina Mundi lelki vezetőjének legújabb könyve.
1997. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén
Arató László
Előszó
Keresztény életünkben semmi sem olyan fontos, mint az, hogy tudjunk Istennel együtt élni. Ez azonban nem csupán a parancsok megtartása, nemcsak közönséges hűség, hanem szükségképpen megköveteli a magasabbrendű életet, amelyet már nemcsak a parancsok, hanem Krisztus tanácsai és a kegyelmi élet mélységei irányítanak.
Krisztus szava: Tökéletesek legyetek! S ezt az Írás sokszor mondja így: Szentek legyetek!
Ez a felszólítás egy szüntelen, belefáradni nem tudó fölfelé törekedést jelent. Személyre szólóan így is fogalmazhatjuk röviden: Törekedj fölfelé!
A következő elmélkedések célja ennek a nagyszerű életprogramnak megmutatása, éspedig úgy, hogy az ne félelmetes, riasztó, hanem vonzó és elérhető formájában álljon előttünk.
Szeressük meg a gondolatot: az Isten jelenlétében járást és az imádságot, s akkor valóság lesz számunkra is a félelmetesnek látszó nagy eszmény: Szentek legyek! Hogyan válthatod ezt valóra? Törekedj fölfelé!
Regina Mundi, 1997.
Bevezetés
Világiak és szerzetesek számára egyaránt igaz, amit Paul Claudel mond: „Vannak dolgok, amelyeket meg kell tennünk, s amelyeknél nem szabad az után kérdezősködnünk, vajon erősek vagyunk-e vagy erőtlenek” (A selyemcipő. IV. nap. 8. jelenet).
Ezek a gondolatok önkéntelenül feltámadnak bennünk, ha csak egy kicsit is beletekintünk az életünkbe. Mennyivel inkább, ha ezzel komolyabban akarunk foglalkozni!
Önkéntelenül elénk áll a kérdés: Nagyra vállalkozó, hősi lelkek vagyunk-e? Vagy pedig alacsony lelkű, minden nehézség elől menekülő, szürke átlagemberek? Van-e bennünk nagyratörés Istenért, a lelkünkért, a lelkekért? Vagy csak önmagunknak élünk máról holnapra? – Kérdezzük meg magunktól! S legyen bátorságunk őszintén válaszolni! Ha a válasz nem nagyon szép… hát legyen bátorságunk újra kezdeni!
Hogy bele tudjunk tekinteni ezekbe a kérdésekbe:
– teremtsünk csendet magunkban, legyünk hallgatagok, hadd szóljon hozzánk Isten, hadd halljuk meg az Ő szavát… emberi beszélgetés ezt ne zavarja meg!
– imádkozzunk sokat, nagyon sokat! Ne csak szóban, hanem a lelkünk imádkozzék, beszélgessen Istennel!
– dolgozzunk magunkon sokat és nagyon komolyan! Az ilyen magunkba szállás nem a csendes pihenés ideje, hanem a csendes, de annál mélyebben szántó munkáé. Értelmünk, akaratunk és minden más képességünk dolgozzon keményen!
A többit bízzuk Isten kegyelmére! Lehetséges, hogy csak harcot és küszködést ad
fáradsággal, álmossággal, kedvetlenséggel. Lehetséges, hogy hosszú napok telnek el látszólag értelmetlenül, eredménytelenül, szinte vergődve az istenkeresésében… Lehetséges, de a végén mégis észrevesszük majd, hogy Istennel voltunk, s jó volt Vele lennünk, és még jobb lesz Vele elindulnunk vissza hétköznapi életünkbe!
„Szentek legyetek” – Isten szava ez (Lev 11,45; 20,7; 21,8; 1Pt 1,16; Ef 1,4).
Értsétek meg ennek a mondatnak a jelentőségét! Értsétek meg, hogy Isten legkedvesebb gondolatáról van itt szó! S egyúttal olyan valamiről, amit minden szerzetes kötelességként vállal, s amit a világban élő testvérek közül is mind többen célul tűznek ki. Olyanról, ami az egész világnak érdeke. A mai világ legnagyobb baja az, hogy nincsenek – vagy kevesen vannak a – szentjei!
Segítsünk a világon!!!
Hozzád is szól: Törekedj fölfelé!
Szentek legyetek!
Isten mindent a maga dicsőségére teremtett
Igazság ez, de hányan tudják? És még azok is, akik tudják… hányan gondolnak erre?
Milyen ritka gondolata lelkünknek! Legkisebb gondunk is nagyobb, mint ez!
Gyakorlatilag pedig egyáltalán nem szerepel életünkben!
Száz- és százmillió katolikus van a világon. S hánynak a lelkében él ez a meggyőződés? S olyanok vajon hányan vannak, akiknek ez az uralkodó gondolatuk, életük értelme, célja?
Pedig egészen nyilvánvaló: Isten nem cselekedhetett volna másképpen, csak a maga dicsőségére. Hiszen Ő a Kezdet és a Vég! Nem indulhat el létezés máshonnan, csak Belőle! S nem is tarthat másfelé, csak Feléje!
Annyira igaz ez, hogyha valóban és teljesen hiányoznék belőlünk, nem lenne értelme annak, miért is élünk!!!
A kárhozottak éppen azért kárhozottak, mert ezt eldobták maguktól.
Istennek ez a dicsősége azonban – bölcsessége alapján – nem más, mint az ember boldogsága. Ha törekszünk Isten dicsőségére, ha szolgáljuk ezt, akkor boldogok leszünk, mert ezzel állhatunk bele abba fölséges rendbe, amelynek fennállása, nyugalma az ember boldogságát jelenti.
Nagyszerű dolog ez! Isten a maga dicsősége énekesének álmodta meg az embert, s az ember ezt megvalósítva saját léte boldog valóságát éri el. Nagyobbat, többet nem is tudunk elérni!
S ez azért van így, mert Isten dicsősége nem más, mint az ember szentsége! Nem tudja jobban dicsérni az ember az Istent, mint ha szentté válik; s olyan mértékben tudja, amilyen mértékben szentté válik. Csak a szentek azok, akik egész életükkel, egész létükkel és mindig dicsérik Istent. Azért van az is, hogy egyedül ők tudnak igazán boldogok lenni… mert egyedül ők tudják Istent méltón dicsérni.
Ennyire egybekapcsolódik a három gondolat: az Isten dicsősége – az ember életszentsége – az ember boldogsága.
Törekedj erre a boldogságra, törekedj fölfelé!
Szentek legyetek!
Ez Isten dicsősége! – S ez a mi boldogságunk is!
Az életszentség kötelességünk!
Előző gondolataink bőségesen bizonyítják ezt. Ha azonban ez így van, akkor az
életszentség is olyan valami, amelyről már mondtuk: „Vannak dolgok, amelyeket meg kell tennünk, s amelyeknél nem szabad az után kérdezősködnünk, vajon erősek vagyunk-e vagy erőtlenek.” (P. Claudel)
Ha erőtlenek vagyunk, akkor sem kevésbé kötelez bennünket, s ha gyengék, kedvetlenek, vonakodók… akkor is kötelez minket!
Magatartásunk ezzel a paranccsal szemben csak kétféle lehet:
lelkes készség és vállalás, a munka elkezdése, jókedvű, nekifeszülő törekvés az életszentségre;
vagy pedig: vonakodás, visszahúzódás, a feladat lehetetlennek állítása: „Hogyan is vetemednék én ilyen vakmerőségre?! Számomra ez nem feladat, hanem inkább vétek lenne!
Hiszen gyarló, gyenge és bűnös ember vagyok én…”
Ez utóbbi magatartás – talán a legáltalánosabb – hamis elgondoláson alapszik. Követői azt hiszik, hogy az életszentség az a sok rendkívüliség, amit egyes szenteknél látunk: ijesztő önmegtagadások, látomások, elragadtatások, csodák…
De Isten, Aki mindenkit hív az életszentségre, nem ezeket parancsolja! Ha mindenkinek parancsol valamit, az csak olyan lehet, amit mindenki meg is tud valósítani.
Tehát nem kevesek, nem kiválasztottak privilégiuma az életszentség, hanem minden keresztényé! Más szóval: Isten gondolatában az áll: hogy mi törekedjünk fölfelé, az Isten dicsőségére! Szentek legyünk! Isten csak azért teremt és töröl el világokat, hogy mi szentek legyünk!
Mi tehát az életszentség?
Szent János apostol írja: „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.” (1Jn 4,16) Tehát a lélek tökéletessége, életszentsége nem más, mint a lélek egyesülése Istennel a tökéletes szeretetben.
Ebben a meghatározásban van sok megfogható, gyakorlati tényező, de mégis elvontnak érezzük. Nézzük meg hát közelebbről!
Hogyan élnek a szentek hétköznapi életükben? Nem tesznek semmi rendkívülit, életük nem tér el azok életétől, akikkel együtt élnek, csak nagy erőfeszítéssel törekszenek arra, hogy azt, amit tesznek, egészen rendkívüli módon jól tegyék! Állapotbeli kötelességeiket teljesítik, mint mások. Eredményeik is, sikereik is olyanok, mint a többi emberé. A különbség csak az, hogy minden munkájukban, a legkisebb részletben is nagyon jól akarják tenni azt, amit tesznek! „Mindent Krisztus iránti szeretetből tesznek.” (Szt. Benedek: Regula c.7.) Tehát életük feltűnés nélküli és mégis rendkívüli!
A világban is, a szerzetekben is nagyon sokan végzik ugyanazokat a gyakorlatokat (imádság, szentmisehallgatás, szentáldozás stb.). De micsoda különbség lehet ezek között Isten szemében! Van, akinél minden csak külsőséges, bensőség és mélység nélküli, egyszerű cselekedet. A másiknál pedig a külső cselekedet csak nagyon halvány képe egy belső, lobogó, lángoló életnek, amely mély, eleven, boldog, igazi belső élet!
Ez a belső élet a kereszténység lelke! Ez élteti a szenteket. A külső cselekedet (munka, szentmisehallgatás stb.) csak a teste a természetfölötti életnek; a lelket a benső élet önti bele!
XII. Pius pápa mondta: „A legfontosabb a pap és a világi apostoli munkája számára: a belső élet, az Istennel való egyesülés élete, az imádság élete. Az az élet, amelyről Szent Pál beszél, amikor mondja: életetek elrejtett élet Krisztussal Istenben!” S a Szentatya még sokszor idézi beszédében ezt a szöveget, és hangsúlyozza, hogy haszontalan minden külső munka, ha nem termékenyíti meg a Krisztussal való egyesülés. Isten kegyelme nélkül semmi sem ér semmit, semminek nincs természetfölötti értéke. Belső élet nélkül a tevékenység herezisébe esünk! (1944. nov.)
Törekedjünk fölfelé!
Szentek legyetek!
Ne csináljatok semmi rendkívülit, de tegyetek mindent rendkívüli módon jól!
Bármit cselekszünk, ez vezessen bennünket! – Rendkívül jól cselekedni nem nagy erőt, csak nagy hűséget és állhatatosságot követel.
Helyzetkép
Isteni rendelés az életszentség parancsa, hiszen csak ezzel tudjuk dicsőíteni Istent,
teljesíteni legszentebb, életünknek értelemet adó kötelességünk, s ez az életszentség nem más, mint a lélek egyesülése Istennel a tökéletes szeretetben.
De vajon sok olyan lélek van-e, akik valóban belső életet élnek? Válaszoljunk előbb általában, azután magunkra vonatkozóan.
Sok belső életet élő lélek van, de ez mégis nagyon kevés!
Korunkban sok szép lelki megmozdulás tapasztalható az egész Anyaszentegyházban. A legváratlanabb körülmények között, az Egyháztól nagyon messze álló ifjúság körében is, a modern élet egészen elkedvetlenítő hatása alatt is, a belső élet új meg új sarjadását láthatjuk.
Pedig a modern világ mindenestől olyan, hogy szinte megfojtja a természetfölötti élet minden hajtását, kivirágzását… Szinte már várni és remélni sem szabadna belső életet ebben a
világban! És mégis viszonylag nagy számban élnek igazi bensőséges lelkek.
Sok lélek tudatára ébredt a veszélynek, a veszély félelmetes nagyságának, s hogy mindig harcolni kell, elszakadni, sőt olykor elvágni sok szálat… néha egészen fájdalmasan… A gyakori szentáldozás sokakat segít – különösen az ifjakat – Krisztus felé vezető útjukon. Így mondhatjuk, hogy bár a gyakorló keresztények száma félelmetesen csökken, talán mégis igaz, hogy a belső életet élők száma növekszik.
Ez a lelkesülés tapasztalható a szerzetesek között is. Keresik az igazi szellemet, s ebben az Istennel való egyesülést, a szeretet világát. Talán többen vannak ilyenek, mint valaha voltak… A veszély fenyegető közelsége és nagysága, a lanyhaság finom veszedelme itt is ébreszti a lelkeket.
Ám érezhető más is. Az, hogy túlságosan könnyű a szerzetesek számára – akik rendházakban élnek – életük külső gyakorlatainak világa. Könnyen kialakul egy külsőleg (szigorúságban, fegyelemben) imponáló szerzetesség… S a külső szemlélő könnyen
kanonizálja őket… Pedig a rutin könyörtelen veszedelme ennek az életnek! A lélek ábrándos illúziója is nagyon sokakat megszédít… S ugyanezek a fegyelmezett szerzetesek sokszor meggyőződés nélküli, ellustuló, már nem Istennel, s nem tökéletes szeretetben Vele élő lelkek… Fegyelmük nagyon értékes malom, amely megőrli az embert, s kiőrli belőle a durvát, az alacsonyat… de kihalhat az emberből a lényeg… S enélkül élettelen a legszebb fegyelem is!
A felebaráti szeretet szolgálatában álló szerzetesek élete is rendkívül nagy veszélyben van, ha nem kíséri a lelki élet… S bizony sokszor tapasztalhatjuk ezt! Az apostolkodás maga sokszor nem lelkesíti, hanem inkább rombolja a belső életet… Szerzetesházban élők is, külön élők is minden erejükkel kell, hogy harcoljanak, keményen szembeszálljanak, bátran
megvívjanak „a kiválasztottak névtelen középszerűségével”, s a világ „észrevétlen elszürkítésével”!
Sok szép virágzás valóban található, de tartóssága nem biztosított.
Ha azt nézzük, hogy hányan vesznek el a választottak közül, hogy hányan felejtik el fogadalmaikat… s hanyatlanak bűnös életbe, akkor meg kell rendülnünk… A rengeteg aposztatára gondolok… s alig merek már a benső életet élőkről beszélni…
Sötét helyzetkép ez… hiába van benne sok vigasztaló is… sötétsége még a legszebb színeket is letompítja.
Az én belső életem helyzetképe
Talán szokatlan dolog elmélkedéseink kezdetén lelkünk szakadékait keresni. Ha azonban magasra akarunk törni, ha az életszentség gondolatát akarjuk szívünkbe fogadni, akkor most kell belenézni lelkünk világába, hogy megszabadulva tehertől, lehúzó erőtől, rabságtól, egészen tisztán, új lendülettel tudjunk nagy eszményeket követni.
Hol is állok én most?
Ott, ahol a szentek? Nagyszerűen végzett egyszerű cselekedetek, Istennel nagy
szeretetben egyesülő élet világában? – Én vagyok az, aki miatt Isten teremtette a világot? S aki miatt irányítja a világot? Mert a szentek ilyen fölséges jelentőségűek Isten előtt!
Erre csak néma hallgatás a válaszom. Hogyan is lennék én ilyen magasságokban?! Hiszen alacsony a lelkem, földhöz tapadt az életem, s alig-alig mozduló a lendületem…
Hát talán, ha nem is a szentek világában élek… de legalább a jóindulatú törekvés, a mindig újra elindulás jellemez? Küzdő lélek vagyok, aki emberi korlátainak tudatában, de isteni hivatás szolgálatában harcol az isteni gondolat szépségéért?
Vagy talán ez sem, itt sem vagyok? Talán még ez az egy irányban újra elinduló haladás sincs meg bennem?
Talán szétszórt lélek vagyok, de igyekszem magamat mindig összeszedni? Lélek, amelyet lefog sok vonzás, sok ráhatás, amely minden felé fordul, mint a szellőtől meglibbentett ágon a levél…, de azért van benne keresés, akarás az egység, az egyirányú haladás, az Isten akarata szerinti élet felé? Talán van bennem összefogó erő a széthúzó világgal szemben?
Vagy ez sincs…? Talán nem tudom összefogni magam, szétbomlik bennem minden:
értés, akarás, látás, vágyódás?
Vagy talán még rosszabb a lelkem állapota? S nemcsak hogy nem tudok fölfelé törekedni, szállni, nemcsak hogy nem tudok újra meg újra nekilendülve fölfelé indulni, hanem még az egység, az összefogottság rendjét sem tudom megvalósítani… s irányomban egyre többször megjelenik a lefelé… a mély felé indulás? Más szóval: lelkem állapotában már kezd
rendszeresen feltűnni a kisebb-nagyobb rendetlenség…
Vagy talán még ennél is mélyebben állok? Talán ez a lefelé indulás már kisebb-nagyobb részét jelenti lelkem birodalmának? Talán már hosszabb-rövidebb ideig ez lelkem állandó állapota? …Élet, amely már nem mindig tud a felszínen maradni? Amely már sokszor lebukik a felszín alá… talán még nem súlyosan, talán nem mélyen, de már állandó jelleggel?
Vagy talán már nincs is meg bennem a felszínre emelkedés vágya? Talán már jólesik nekem, hogy tétlen, lustán úszom lelkem felszíne – életet jelentő felszíne – alatt? Már nem lelkesít az elmélkedés gondolata… már nem mozgat a mindig újrakezdés eszméje… már nem szorongat az elvesztegetett egység… már nem is akarok kiemelkedni az élet felszínére, a szebb és nagyobb értékek világába?
Talán már kezd eluralkodni bennem a szándékos hanyagság, a le nem küzdött lustaság és kényelmesség, a meglátni sem akart elkedvetlenedés?
Vagy még mélyebben állok már? és valami leránt néha-néha a mélybe? Olyan mélységbe, hogy fuldokolva és szinte kiszakadó szívvel tudok csak onnan megszabadulni? – Ez a
mélység már a bűn mélysége… Eddigi lustaságom logikus következménye… a mindig a felszín alatti élet természetszerűen sokszor lesüllyed…
Vagy már ez sem fejezi lelkem állapotát igazán? Talán úgy kell mondanom, hogy a lelkem nemcsak néha-néha, hanem sokszor, talán már hosszabb időre is elmerül a mélyben?
Ha nem törődöm a bűnnel, ha érzéketlen vagyok vele szemben, és nem jajdulok fel, amikor megjelenik életemben, akkor vagyok ilyen…
Talán ennyire jutottam már? Valóban nem tud már sírni a lelkem, amikor bűnt követek el? Nem tud már akarni sem? Nem tudja akarni a felemelkedést?
Félelmetes ez az örvény, amely így elnyelt… Ott állok gondolatomban az örvény szélén… és nézem az örvény áramába került szegény magamat, amint sodródik…
menthetetlenül sodródik a kavargó mélység felé, ahonnan már nincs szabadulás. Ne hagyd el magadat! Törekedj fölfelé!
Az önvizsgálat
Ezt az alábbi módon is el lehet végezni.
Előttem állt az eszmény: az életszentség, az Istennel egyesülés nagy szeretetben, minden hétköznapi cselekedetben, kicsinységben… és mégis óriási élet szépségében és szentségében.
Fiatalosan, tiszta idealizmussal és fáradhatatlan kereséssel szolgáltam ezt, s bár
tapasztalatlanságom eredményeként akadt bennem hiba is bőven, törekvésem tiszta és nemes volt: egészen Istent kerestem és semmi mást!
De be-belépett az életembe a tény, hogy meg-megálltam néha a teremtmények mellett.
Kicsi rendetlenség ez! A lendület egy pillanatra megtorpan… Majd mind több és több megállás után már elkezdtem nézni, figyelni: mit is tud nyújtani a teremtmény? Olyan ez, mint amikor a gyermek az éléskamra mézét kóstolgatja. Ez már nemcsak megállás, ez már egy kis tapadás is.
Annyira odatapadhatok a teremtett dolgokhoz, hogy el-elfeledem Istent, Aki felé halad törekvésem, hogy megpihenek már a teremtett dolog által nyújtott élvezetben… Még nem akadt el egészen törekvésem nemes iránya és haladása, de a megállások és elpihenések egyre hosszabbak… Már nem foglalja le egész időmet, minden gondolatomat, egész szeretetemet az Isten és Isten dicsősége…
Megállásaim idején már akad a teremtmények között olyan, amelyiket már egészen magaménak, sajátomnak, egyedül a magam örömére teremtettnek tekintem. A proprium (a tulajdon) a régiek írásaiban a legfélelmetesebb bűn gyökere!
Csak egy lépés már… és a cél kezd homályosodni… S ugyanakkor feltűnik egy másik csillag, egy másik cél a lelkem szeme előtt… Valami ostoba, vak fénnyel célnak s csillagnak látom saját magamat. Magamat keresem… és nem az Istent!
Irtózatos szakadék nyílt itt meg! A cél már nem Isten, hanem a teremtmények! Az út már nem töretlenül Isten felé halad, hanem az én szempontjaim, az én elgondolásaim, az én kezdeményezésem irányában. Már nem Istennek engedelmeskedem, hanem ösztöneimnek…
és már nem vagyok Isten bolygója, hanem önmagam tehetetlen és vak középpontja…
Eszközeim már nem a természetfölötti eszközök; magamban, szorgalmamban,
elgondolásaimban bízom… és a kegyelem korrekciója egészen kiesett már cselekvéseim világából…
Amikor egy lélek odajut, hogy önmagát, a saját dicsőségét keresi, már elkezdődött benne a romlás. Megjelent az emberben a rossz. Az egyetlen igazán rossz, ami az embert elérheti:
Isten kezd kimaradni az ember világából! Az ember egész léte mintegy a színét veszti, az értelmét kockáztatja…
S az eredmény az lesz, hogy a lélek fölfelé haladása, szárnyalása helyett előbb kapkodó ezerfelé futás, majd lassanként a „lefelé” jelenik meg, végül a „lefelé” és a „lent” válnak egészen úrrá a lélekben. Átveszi a hatalmat a hazugság. Az ember úgy él, mintha nem Isten lenne egyetlen Ura, Parancsolója; a teremtményeket úgy tekinti, mint a maga és más
teremtmények örömének és gyönyörének tárgyait; mindent megfoszt valódi, isteni rendeltetésétől. Íme: a hazugság, amely lefoglalja a lelket! Minden tévedés atyja!
Itt van a pogányság gyökere is. Istenít mindent: embert, más teremtményeket, élvezeteket… csak magát Istent nem!
A szívben ugyanakkor megjelenik a hiábavalóságok özöne. „Hiábavalóság, csak hiábavalóság…, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!” (Préd 1,2) Hiábavalóság
mindaz, amit a teremtmény nyújtani tud… Csak Isten tud örökkévalót nyújtani, minden más mulandó, ingatag, hiú dolog! Félelmetes üresség, tátongó mélység nyílik itt!
Sok szív szenved, gyötrődik, s nem is sejti bajának sem természetét, sem okát, még kevésbé orvosságát. Tele vannak elégedetlenséggel, lázadnak minden ellen… nem találnak soha megnyugvást semmiben. Akkor értik csak meg, hogy mi volt ez, amikor egy kicsit megérinti lelküket Isten szeretete, az Ő dicsősége iránti buzgóság (kilépés az énből és a teremtményekből!). Akkor egyszerre meglátják a feneketlen mélységet, amelyben kínlódtak:
az emberi lélek a végtelent keresi… véges nyomorúságokban csak gyötrődni tud… a hiábavaló, a mulandó nem képes kielégíteni!
Érzékeinkben megjelenik a rabszolgaság. Ez logikus és természetes következménye korábbi, hiábavalóságokba kapaszkodó életünknek. A mérhetetlen üresség – amelyet Isten hiánya hoz létre bennünk – éhesen keres egyre újabb szükségleteket, hogy be tudjon telni… S többé már nem ura az ember önmagának: érzékei parancsolnak kívánságaikkal, s az ember rohan utánuk, amíg csak tönkre nem megy…
Végül megjelenik a lélek halála. (A halál nem más, mint elválás, a lélek elválása a testtől;
szétbomlás: az ember alkotóelemeinek szétbomlása; fizikai megsemmisülés: a fizikai létezés elveszítése.) – Ez az egyre jobban kibontakozó elszakadás Istentől lassan elválássá
növekszik, a lelki élet elemeinek szétbomlásává, a lelki, a természetfölötti létezés
megsemmisülésévé… Az ember senkivé lesz a kegyelem, a természetfölötti élet világában!
Ez a rettenetes út a tökéletlenségek után megjelenő szándékos hibákkal kezdődik,
amelyekből a lélek nem akar kiszabadulni… majd a tudatos, de még nem súlyos, Istentől való elfordulásban folytatódik: a bocsánatos bűnben; végül megjelenik a lélek halála, a halálos bűn.
Ezt a nagy vonásokban felvázolt helyzetképet rajzolja mindenki tovább saját lelki világáról! Mindenkinél más lesz az eredmény, de az eddig vázoltakból több vagy kevesebb biztosan jelen van mindenkinek a lelkében. Megjelenik a bűn, és talán még most is pusztítja az életet, amelyet Istenért akartunk s akarunk újra élni…
A bűnbánat
Az erre indító számos szempont és gondolat helyett csak egyetlen gondolatot nézzünk most: az őskeresztény töredelem fogalmát. Szent Péter első pünkösdi beszédében ezeket mondja az összegyűlt tömegnek: „A názáreti Jézust… gonosz kezek által keresztre feszítve elveszejtettétek. Az Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta… Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten azt a Jézust, akit ti keresztre
feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette!” (ApCsel 2,22-24; 36). – „E szavak szíven találták őket” (ApCsel 2,37).
Megérezték, hogy Istent bántották meg. Az igazi töredelmi szempont nem a rossz tárgya, hanem az a tény, hogy Istent bántották meg!!! Megértették, hogy a bűn nemcsak emberi rossz, hanem elsősorban Isten elleni lázadás! Láthatunk benne nagyon sok emberi rosszat is, de a lényege, a lényegi rossz benne Isten-ellenessége. A bűnt lehet megérteni emberi
vonatkozásaiban, még magyarázni, sőt mentegetni is lehet… de isteni vonatkozásában
teljességgel érthetetlen! S az ember szívének össze kell törnie, amikor ezt megérti… meg kell törődnie az embernek! Fájnia kell a szívnek…! Mert erre nincs más orvosság!
Ez az őskeresztény töredelem. Eleven seb a lélekben, amely arra ösztönöz, hogy adjunk Istennek sokat, nagyon sokat! …azért, amit bűneinkkel elvettünk Tőle!!! Talán nincs is szükség másra itt. Nem kell sok fájó szempontot megérintenünk, hogy szívünk összetörjön, hogy bűneinket fájlalni tudjuk… hogy Istenhez kiáltsunk… Legyünk sebzett szívű emberek, akik nem tudják elviselni, hogy Istent megbántották!
Csak ez kell, s akkor felragyog bennünk valami abból a kegyelemből, amelyet Isten megad a töredelmes szívű embernek, s ennek a kegyelemnek a fényénél újra felragyog az élet nagy eszménye. Akkor ismét látjuk majd az életszentség csodálatos valóságát, s azt is, hogy ez nem ábránd, nem egyesek eszménye és kötelessége csupán, hanem mindnyájunk számára lehetséges út!
A lélek töredelme, fájdalma nyit utat az Istennel való egyesüléshez a tökéletes szeretetben!
Ne féljünk végigjárni a töredelemnek ezt az útját! Ha végigjártuk, bátran ráléphetünk a szép, a szent élet ösvényére. Törekedjünk fölfelé, és ismét tiszta fényben ragyog előttünk Isten szava: Szentek legyetek!
A csillag és a csillagnézők
Két gondolatkörről elmélkedtünk eddig: 1. Isten, és Isten célja: az Ő dicsősége és a mi boldogságunk; 2. saját helyzetünk, amely tulajdonképpen nem más, mint Isten céljának szem elől veszítése.
Ebből az ellentétes, elrontott helyzetből való kiszabadulás, életünk megoldása a belső életben rejlik. Láttuk, hogy az nem más, mint a lélek egyesülése Istennel a szeretet tökéletességében. Egyedül ez képes felemelni az embert földi alacsonyságából, amelyben minden szépségét elveszti, egyedül ez tud lelket adni anyagi világunk testi formátlanságának, s egyedül ez képes kiemelni bennünket a formák, a rutin, a megszokás unalmas, lelketlen mechanizmusából. Figyeljük meg jól magunkat: nincs rosszabb egy szellemi vagy lelki életet élni kívánó ember számára, mint a rutin, a tartalom nélküli cselekedetek.
Isten csillaga
A belső életet nevezem Isten csillagának, amely bele tud világítani sötét szögletekbe, széppé tud tenni kitaposott utakat, értékessé tud tenni szegényes és egyszerű világokat, amely a legszürkébb életet is fénnyel tudja beborítani… szinte még a valóban mélyre süllyedt élet sarán is csillogó fényt villant fel, mint a napsugár a sárban…
A belső élet csillag. Úgy is érthetem ezt, hogy fényéből meríteni lehet, magunkba lehet szívni, mint a levegőt, s aki ezt magába szívja, az mássá válik. – Két ember élhet teljesen azonos módon, végezheti ugyanazokat a cselekedeteket, és mégis egyszerre kiáltó ellentét, óriási különbség támad közöttük, ha az egyikben a belső élet csillaga kezd ragyogni. – De nézzünk csak saját magunkba: figyeljük meg, hogy milyen gyorsan válik cselekvésmódunk, egész életünk közönségessé, ha nem gondolunk gyakran és mélyen Istenre (= belső élet). Azt is megfigyelhetjük, hogy szemmel láthatóan megáll minden lelki fejlődés, az erények
szépülése lelkünkben, ha cselekedeteinkben nem tudjuk megélni a több szeretetet (= belső élet).
Mert van valami tetteinkben és életünkben, ami ragyogó (íme: itt a csillag!), nemes és szép, ha tudunk mindig Istennel élni, egész szeretetünket beleadva minden cselekedetünkbe. – Lényegében sosem a mi cselekedeteink azok, amelyek Istent dicsérik, amelyek a mi
„tökéletességeinket” adják (sokan végzik és teszik ugyanazokat, és mégsem lesznek szentekké, nem is dicsőítik Istent!), hanem a lélek, amellyel ezeket a cselekedeteket
végezzük. Ha én sokat tudok lelkemből, szeretetemből beleadni cselekedeteimbe, akkor azok Istent dicsérik, s közben engem szentté tesznek. De ha ez a lélek hiányzik cselekedeteimből, akkor azok tartalom nélküli üres formák, edények… Az ember nem annyit ér, amennyit mond, vagy amennyit külsőleg tesz – ez csupán a termelés szempontja, a külső tevékenység mértéke –, hanem annyit ér, amennyi s ami ő önmagában! Isten nem számlálja a
cselekedeteket, hanem méri! – S ha egy cselekedet súlya belső telítettségből fakad, akkor az értékes Isten előtt és a magam számára.
Nézzük csak a csillagot!
Nem más ez, mint hitünk világa, amely nem áll meg a méter és a kilogramm
birodalmánál, hanem mögéje is képes nézni, s látni tudja Isten világító fényét, s azt bele is tudja vinni minden cselekedetébe. A hitnek ez az ereje fogja át egész életünket,
nehézségeinket és örömeinket, céljainkat és eredménytelenségeinket… S ha semmi sem sikerül, ez akkor is ragyog életünkön!
Szándékunk tisztasága ez, amelyről a világ azt mondja: a becsületes jó szándék. Az ember jóakarata ez, amely mindig a nemesebb, az értékesebb, a hasznosabb irányában akar haladni.
Még ha nem is valósul meg törekvése, ez a jó szándék mindig fénylik a cselekedeten!
Nagyszerű jellemzője ez a tiszta szándékú, jóakaratú ember egész tevékenységének, amelyet semmi nem képes lerontani!
A szeretet gazdagsága ez; jobban világít, mint a legfényesebb csillag az égen! Ez a szeretet megszólal az állapotbeli kötelességek munkájában, az emberek közötti kapcsolatban, az egyszerű hétköznapok semmitmondó eseményeiben.
Összefoglalva: A belső élet, az Istennel egyesült élet, a szeretet élete – ez az a csillag, amely fényével csodálatossá tud tenni egy életet. Csillag, amely nemcsak a természetes életet ragyogja be, hanem megvilágítja hétköznapjaink egyszerűsége és jelentéktelensége mögött a természetfölötti élet mindent átfogó, nagyszerű valóságát.
Csillag, valóban csillag a belső élet. Életünk legszebb csillaga!
Isten öröme
A belső élet csillagával beragyogott emberi élet nemcsak belső értékében nagy, nemcsak dicsősége Istennek, hanem ezen felül Istennek egészen rendkívüli módon kedves is!
Az Úr Jézus így fejezi ezt ki: „De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar. Az isten lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn 4,23-24) Az Úr Jézus e szavaiban két dolgot kell most meglátnunk. Először a belső élet mibenlétét: a lélekben és igazságban imádó lelkületet, azt az emberi magatartást, amely nem függ semmi külsőtől, nem elégszik meg külsőséggel, hanem mindenekelőtt és lényegében nem más, mint belső, a lélek mélyén élő imádása Istennek, vagyis felemelkedés Hozzá, egyesülés Vele és szándékaival, éspedig igazságában, vagyis a valóság teljességében, mert ez az élet nem elképzelt valami, nem jámbor ábrándozás, nem koholt buzdítás, hanem valóság, igazság! – Másodszor meg kell látnunk, hogy Isten keresi, kutatja, kívánja, szereti az ilyen lelkeket. A latin szöveg még világosabban mondja: „Nam et Pater tales querit, qui adorent eum.” Mert az Atya is keresi azokat, akik így imádják őt.
Az Atya, az Isten keres… Milyen különös dolog! A végtelen Isten keres… Amit
mindenütt meg lehet találni, azt nem kell keresni. Ez tehát azt jelenti, hogy nem valami úton- útfélen található dolog a belső lélek, hanem ritka… nagyon ritka!
Isten nemcsak keresi, alakítja is a belsőséges lelkeket, mert keresése nem más, mint jobban és jobban a maga közelébe vonzása, melegebben a maga egységébe olvasztása azoknak. Isten keresése a belső lelkeket még belsőbbekké teszi!
Olyan ez az Isteni munka, mint a művész alkotó munkája, aki festve, vésve, dallamot komponálva keresi a művészi mondanivalót. Dolgozik a művész, és munkája nyomán alakul ki alkotása. Munkája keresés, kutatás, elmélyülés, belefúródás egy gondolatba, amely csak lassan nyer formát a keze alatt. Ezzel a kereséssel szinte a semmiből kelti életre
mondanivalóját. Homályos, ki nem bontott gondolata mélyén rejlik valami csodálatos… Ebbe temetkezik bele, s keresi azt a csodálatosat, művészit, ami benne van, s keresése teremti, alkotja meg azt, mintegy keresése szabadítja meg a sok homálytól, zavaró elemtől, amely körülveszi és eltakarja… S végül előcsillan a nagyszerű művészi alkotás. Isten is így keres!
Előtte áll egy benső lélek képe (Előtte természetesen nem homályosan, de a valóságban még ki nem bontva), s keresi benne a nagyszerűt, a mesterművet, a lelki embert, a benső embert.
Keresése, munkája bontogatja ki azokat a fölséges vonásokat, azokat a csodálatos szépségeket, amelyek a belső ember szépségét és értékét alkotják.
Isten munkája olyan, mint a márvány fölé hajoló művészé. A márvány itt a lélek a maga még ki nem alakított szépségével, de a maga teljes Istenre hagyatkozásával, Isten kezére bízott egész életével. S Isten munkálja ezt az élő márványt… keresi azokat, akik lélekben és igazságban imádják Őt… S ez a kereső Isten nem félelmetes erővel véső és keményen
kalapáló valaki, hanem Atya… a keze finom, érintése gyengéd, nem enged fölöslegesen szenvedni… csak a szeretet mozgatja még akkor is, amikor belém vág a vésője…
Miért keresi Isten ezeket a lelkeket?
Mert kedvesek Neki! Mert örömének tárgyai! – Isten nagy munkájának középpontja, figyelmének tárgya, érdeklődésének dédelgetett kedvencei ezek a lelkek… igazi imádói!
Nem boldogság-e tudni ezt? Nem kimondhatatlan öröm-e nekünk is?
A csillagnézők
Talán furcsa, de azt kell mondanunk, hogy Isten után az első és a legszorgalmasabb nézője a belső lelkeknek, az első csillagnéző: a gonosz lélek. Senki úgy nem érdeklődik utánuk, mint ő.
A gonosz lélek nem hajszol ábrándokat. Ő a legnagyobb realista. Nem aggódik sok földi nagyság miatt, sok siker miatt sem, amely a lelkek világában feltűnik, nem zavarja a
legragyogóbb látszat sem, bár az emberek ilyenek láttán már futnak is szentté avatni a ragyogó látszatot… Ő tudja, hogy mi az igazi érték.
Ha észreveszi, hogy egy akármilyen kicsiny lélek kezd elmerülni az imádságban, ha azt látja, hogy egy lélek elkezdi keresni Istent, akkor nincs többé nyugta, s mindent megpróbál, hogy ezt megzavarja. Senki nem törődik úgy ezzel a csillaggal, mint ő! Minden eszközt felhasznál, hogy a munkát akadályozza, a lélek bensőségét kisebbítse, a lelket
elbátortalanítsa, irányától eltérítse.
S ha Isten (keresésével) megmutatta, hogy mennyire értékes az ilyen lélek, ugyanezt láthatjuk most ebből az irányból is. Kibékíthetetlen ellensége az ilyen lélek a gonosz szellemnek!
Ez az oka annak a gyakran megmagyarázhatatlanul sok nehézségnek, amely a belső lelkek útját kíséri. Hol állapotbeli kötelességük látszik zavart támasztani, hol egészségük, hol a látszólagos szeretet, hol az ún. alázatosság, hol az emberek, akik megmosolyogják, akik mintegy buzdítva lebeszélik őt, akik okosságra intik, figyelmeztetik, hogy a jóságos Isten ezt nem követelheti…, hogy micsoda veszteség lenne az Isten országa számára, ha ő tehetetlenné válnék…, hogy senki sem tudná őt pótolni… stb.
Ez az első csillagfigyelő a lélekben magában is megszólal: „Mire jó ilyen sok törődés? A lélek egyszerűbb, nem szükséges annyi fáradozás… Nem kell annyira elmerülni az
imádságban… Az élet és a szeretet mást is követel…” Teleszórja a lelket kérdőjelekkel (figyeljük csak meg a meglazult lelkeket!), kétségekkel, bizonytalanságokkal… s a lélek könnyen rátévedhet egy ún. okosabb és ésszerűbb útra.
De legyen mindez nekünk csak arra jó, hogy általa újabb bizonyítékot nyerjünk a lelki élet értékére vonatkozólag: a csillag, Isten mesterműve ilyen óriási értékű!!!
* * * A második csillagnéző az Anyaszentegyház.
Az Egyház nagyszerű világa beláthatatlan világ, amelyben megszámlálhatatlan kicsiny és nagy lélek él. Ennek a világnak csillagai a belső lelkek! Egy-egy lélek, amelyik igazán törekszik fölfelé, a tökéletességre, több dicsőséget ad Istennek, mint papok vagy szerzetesek ezrei, akik nem ilyenek. Ennek a csillagnak a fénye egészen rendkívüli, sugara messze ér, s melege, ereje hallatlan energiával dolgozik a világban! Gondoljunk csak egyik vagy másik szentre! Csillag volt mindegyik, és sugárzásuk egy világot töltött be s fog betölteni az idők végéig!
Csodálattal nézi őket az Anyaszentegyház.
Lisieux-i Szt. Teréz mondja (Keresztes Szent János gondolata alapján): „A tiszta szeretet legkisebb megmozdulása hasznosabb anyám, az Anyaszentegyház számára, mint az összes többi jócselekedet!” (Histoire d'une âme. 11.f. 217. old.)
Az Egyház égboltján a csillag, a belső élet tehát bámulatos és hatalmas erő!
Az Egyház maga a szó legbensőbb értelmében: ezek a lelkek, a csillagok. Az Isten országa természetesen a lelkek birodalma, de igazi építőkövei, alkotóelemei a szentségre, bensőségre törekvő lelkek. Ezért nézi az Egyház olyan szeretettel a bensőséges lelkeket, a csillagokat.
Különösen manapság nagy a belső lelkek jelentősége. Bár sokszor úgy gondoljuk, hogy Krisztus hatalma csökken, gyengül, de ez csak látszat! Nem a millió megkeresztelt mutatja Krisztus királyi hatalmát, hanem a benső lelkek. Ha vannak benső lelkek, akkor a krisztusi hatalom és ország nagy, s ha egyre több belső lélek van, akkor – minden külső látszat ellenére – növekszik ez a hatalom és nagyság! A csillagok királya nem veszít hatalmából, ha a szellő sok millió porszemet elsodor is tiszta világból…
A modern világ látszata ijesztő… de miért félnénk?! „Isten kegyelmét a szükséghez méri, és senkit sem próbál erőin felül. Ezért az emberiség történelmének legsötétebb korában kétségtelenül feltámad az életszentség új virágzása.” (J. Maritain: Primauté du spirituel. 124.
old.)
A legtöbb félelem és szorongás oka, hogy egy világ pusztul. Formák, szokások, életmód, ízlés, törekvések, érintkezési mód… A formák elpusztulnak… talán a kereszténység európai formája is… De – és éppen ez a diadalunk! – a kereszténységnek van a formák mögött
tartalma, lelke, örökszép értéke! Van csillaga: a belső élet! A minden formát legyőző és túlélő belső élet!
Legyőzte a rabszolgaságot – szent rabszolgák!
Legyőzte a népvándorlást – mennyi szenttel!
Legyőzte a középkor feudalizmusát – szent királyok és szent parasztok, szent szerzetesek, tudósok és koldusok!
Legyőzte a reneszánsz világát – rengetek szent! Új lélek sugárzik, pedig a régi az!
Legyőzte a kapitalizmust – Kolping, XIII. Leó, Talbot, belső életet élő munkások!
Legyőz minden új formát is a belsőséges, Istennel egyesült lélek!
Ez Anyaszentegyházunk nagy reménysége! Ezért nézi, ezért figyeli a bensőséges, törekvő, szerető lelkeket csillagnéző szemmel.
* * * A harmadik csillagnéző én magam leszek.
A modern idők szorongása egyre jobban elborítja az egész emberiséget, s egyre jobban érződik a szentség után sóhajtozó világ vágya. Most kell hát felragyogniuk a csillagoknak!
De bennem is!!! Nem várhatom, hogy majd más elvégzi, amit én nem végzek el!
Nézzem hát magamat, s lássam meg magamban a csillagot, amelyet Isten bennem keres!
„Minden lélek, amelyik felemelkedik, a világot emeli föl!” (Elisabeth Leseur: Journal.) Erre figyeljek, ezt nézzem! Ezt, ami bennem is lehetséges, mert tudok, tudnék felemelkedni, tudnék bensőséges lélekké válni, tudnék Isten felé fordulni, s Vele szeretetben egyesülve tudnék valóban csillaggá válni… Törekedj fölfelé! S ezzel Krisztus szavát teljesíteném:
Legyetek szentek! S felemelkedve tudnám… Igen, én tudnám… akkor! A világot fölemelni!
Csak nézzem dolgozva, tevékenyen a csillagot!
A talentum és a kamat
Egy ember idegenbe készült. „Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét. Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott.” (Mt 25,14-19) Az első és a második szolga dicséretet és jutalmat kapott. A harmadik így szólt: „Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd. Te mihaszna, lusta szolga! – kiáltott rá ura… Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza.
Vegyétek el tőle a talentumot… Ezt a mihaszna szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre…” (Mt 25,24-30)
Különös, szigorú történet… De szembe kell néznünk vele, ha belső emberekké akarunk válni.
Mi a talentum?
A talentum az az isteni élet, amelyet a Szentlélek ad nekünk a megszentelő kegyelem által. Ezt minden keresztény megkapja a szent keresztségben. Betelik a lelke egy csodálatos élettel, Isten fogadott gyermeke, Krisztus testvére lesz.
Ez az élet fejlődik, növekszik, egyre szebben bontakozik ki minden szentség felvételével (még akkor is, ha a legkisebb megfelelő előkészülettel járulunk a szentségekhez). De azért mégsem mondhatjuk, hogy ez az élet már nagyszerű, értékes, igazi belső élet. Nem! Ez az élet olyan, mint az elásott talentum. Itt a lélek semmit sem adott hozzá Isten ajándékához, a talentumot elásta… Ebben a magatartásban semmi pozitív törekvés, munka, törődés nincs a talentummal. Itt semmi más nincs, mint egy negatív cselekedet, amely csak annyit ér, hogy a talentum nem veszik el.
Isten azonban nem szereti ezt a negatív magatartást! Ő pozitív munkát vár, követel! Nem fogadja el a gyümölcstelen életet!
A talentumot meg kell őriznünk, ez igaz! De nem ilyen tétlen módon! Nem elégséges a kegyelem állapotában lenni, és mindenben úgy élni, ahogy a csak természetes ember él!
Gyökerében benne van az ilyen emberben az isteni élet, de mit ér ez, ha meg sem mozdul, ha egyetlen cselekedet sem fakad belőle?! Milyen az az élet, amelynek nincs cselekedete, nincs megnyilatkozása? Hiszen az ilyen életet gyakorlatilag – mivel nem látjuk és nem tapasztaljuk cselekedeteiben – nem létezőnek kell mondanunk!
Különösen veszedelmes ez az életmód szerzetesek esetében. A szerzeteséletben azt vállaljuk, hogy törekszünk fölfelé, törekszünk a tökéletességre, hogy kamatoztatjuk talentumunkat. Ha tehát egy szerzetes ásná el talentumát, és semmi kamatot nem szerezne vele, az lényegében eldobná azt, mert a talentum nem azért volt reá bízva, hogy megőrizze, hanem azért, hogy gyümölcsöztesse, kamatoztassa.
„Nagyon sokan vannak – mondja az Úr Jézus Sr. Benigna Consolatának –, akik gyümölcstelen kincs csupán; bírnak engem, mert bírják a kegyelmet, de nem hagynak érvényesülni engem.” – Ezek a lelkek nem hagyják élni Jézust. Pedig bennük van!
Azért kaptuk a kegyelmi életet, az isteni életet, hogy részesüljünk Isten természetében:
„Isteni ereje az Isten szerinti elkötelezett élethez mindent megadott nekünk: megismertük azt, aki dicsőségével és erejével meghívott minket. Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy
általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a romlottságtól, amely a világban uralkodik a bűnös kívánság következtében.” (2Pt 1,3-4)
Sokat kaptunk, nagy érték a talentum, de ez még nem minden! Nem azért kaptuk a kegyelmet, hogy biztos menedékünk legyen, hanem azért, hogy felhasználjuk, hogy vele dolgozzunk, hogy a kegyelem bennünk megharcolja a maga nagy harcát a világgal, a földdel, a testtel, és meghozza a maga gyümölcsét és hasznát! – A szerzetesállapotot sem szabad menedékhelynek, biztos kikötőnek tekinteni – ez elásása lenne a hívatás
talentumának! –, hanem inkább küzdőtérnek, ahol harcolnak a többért, a nagyobbért, a szentebbért.
„Éppen ezért minden igyekezetetekkel legyetek rajta, hogy hitetek megteremje az erényt, az erény a tudást, a tudás a magatok fölötti uralmat, a magatok fölötti uralom a jóban való kitartást, a jóban való kitartás a vallásos érzületet, a vallásos érzület a testvériességet, a testvériesség pedig a szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem marad Urunkra, Jézus Krisztusra vonatkozó ismeretetek hatástalan és meddő.” (2Pt 1,5-8)
A talentum csupán az isteni élet, amely alkalmassá teszi képességeinket a cselekvésre a belénk öntött erények s a Szentlélek Úristen ajándékai révén. – Ha elásom ezt a talentumot, nem hoz kamatot, elveszik… és jutalmat sem kapok…
Nagyszerű érték a talentum! De amint igaz Szent Pál szava, hogy „aki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Tesz 3,10), úgy igaz az is, hogy „akik nem dolgoznak és esznek, azok
tolvajok” (Gandhi) – és igaz az is, hogy aki a kapott talentumot nem értékesíti, nem kamatoztatja, az tulajdonképpen ellopja gazdája hasznát. – A lélek is, amelyik csak őrizni akarja a talentumot, haszontalanná teszi mind a maga, mind a gazdája számára. – Ez mindig szomorú dolog, de mennyivel szomorúbb akkora értékű ajándék esetében, mint az isteni élet ajándéka!
Egy fölséges világ örököseiként eltékozoljuk ennek a világnak a vagyonát, ha nem tesszük ragyogóvá az erényt, a tudást, az önuralmat, a jóban való kitartást, a vallásos érzületet, a testvériességet és a szeretetet, amelyek nélkül, mint Szent Péter apostol mondja,
gyümölcstelen, meddő az életünk!
Mi a kamat?
„Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza.” (Mt 25,27)
Nem elég a talentum, nem elég az élet, ha nem hoz semmi gyümölcsöt, ha nem fejlődik, nem gyarapodik, nem él aktív módon, tevőlegesen!
Az isteni élet talentuma is élet, tehát növekednie, fejlődnie kell! Az életelvnek ki kell bontakoznia saját törvényei szerint! Ez akkor történik meg bennünk, ha a megszentelő kegyelem – mint a táplálék, mint a levegő az emberben – egész létünket betölti, minden képességünkben szétárad, s az isteni életet gyakorlatilag, ténylegesen megindítja bennünk.
Íme, életünk kamata: egész létünknek, minden képességünknek a megszentelő kegyelem állapotában folyó tevékenysége! Egy minden részünkben megmozduló több, szebb, isteni élet! Nem haszontalan, elásott talentum, hanem minden porcikánkban eleven, isteni élet!
Bontakozó, nagyszerű istengyermekség, szeretetben megvalósuló, benső egyesülés Istennel!
Ez a kamat, ez a pezsdülő fejlődés, a talentumnak ez a többlete nem pusztán emberi munka! Ehhez magunkban kevesek vagyunk. Isten segítsége itt nélkülözhetetlen!
S Isten minden pillanatban adja is nekünk Szentlelke által az Ő halandó élete folyamán kiérdemelt segítő kegyelmeket. Élete kamatait… Íme: ezeket kapjuk meg minden pillanatban, minden mozdulatunkban! Így élünk valóban Krisztusban… vagy talán még igazabb, ha azt mondjuk, hogy Ő él bennünk.
Most már csak arra van szükség, hogy nagy isteni ajándékunk, a szabad akarat
belekapaszkodjék ebbe a krisztusi segítségbe, s ezzel megerősítve képességeinket valóban éljük az isteni életet, gyűjtögessük cselekedeteinkkel a talentum kamatait.
S itt értjük meg még világosabban az isteni élet fogalmát és félelmetesen nagy ajándékát.
Érte és Vele
A lelki élet, a belső élet lényegileg két összetevőből áll: Isten lelkünkben folytatott munkájából, amely az értelmet megvilágosító világosság, fény, sugár és az akaratot érintő, mozgató, lendítő ihletés, finom érintés; továbbá a lélek tevékenységéből, amely
együttmunkálkodás a kegyelem világosságával, felragyogásával, s az akarat együttműködése az indító, mozgató, lendítő ihletéssel.
Ennek az együttmunkálkodásnak külső gyümölcsei még nem mutatják egészen tisztán a kamatot. A külső cselekedetek megszülethetnek más gyökérből is.
Ha az engedelmességből születnek, akkor a belső értéknek ragyogó megnyilvánulásai ezek. Ám ha a belső hiányzik is… éppen úgy tudnak mutatkozni, mintha az meglenne!
Az isteni élet cselekedetei, amelyeket állapotbeli kötelességeim, elöljáróim, szabályaim határoznak meg, külsőleg pontosan előírják azt, hogy mit kell tennem ezen a helyen, ebben az időben, ilyen körülmények között. De más is sugallhatja ugyanazt az adott körülmények között (pl. hiúság, kényszer, önzés, szokás, megszokás). Az együttmunkálkodás igazi gyümölcse, az isteni élet igazi kamata azt is megadja, hogyan cselekedjem a belső cselekedetek világában. – S itt rejlik tisztán láthatóan az isteni életnek, a talentumnak a kamata!!!
Gondolatok születnek, amelyek belemélyednek az igazság keresésébe, amelyek nyughatatlan nyugalommal csak egyet akarnak: meglátni, megérteni, felragyogtatni önmagamban az igazságot!
Az érzület mellett vágyóképességünk akarati megmozdulásai is munkálkodnak bennünk, s a szeretet tüzével telítik meg minden cselekedetünket, amelyből buzgó lelkesedés, meleg odaadás fakad.
Íme, itt születik meg a kamat! A többlet, ami magában az isteni élet talentumában még nem volt meg, amely nélkül az isteni élet szinte elásott, halott kincs, de amellyel az isteni élet csodálatosan tud kibontakozni!
Lelkünk is, szívünk is egészen Istené az együttmunkálkodás nagyszerű gyümölcsében: a belső cselekedetek így felemelt valóságában. Isten tartja birtokában mindkettőt, s a szellem is, a szív is csak Istenre figyel, csak Érte dolgozik, de nemcsak Érte, hanem Vele is!
A belsőnek ez a nagyszerű felemeltsége, a talentumnak ez a kamata belső világom olyan gazdag értéke – olyan birtokbavétel ez Isten részéről, s olyan átadottság Istennek –, hogy a lélek nem tudja elveszíteni! Még a legjobban szétszóró külső elfoglaltság közepette sem! A lélek mindig a szeretet ragyogó és tüzes gyakorlatában él!
Íme: a talentum és a kamat. Az egyik a keresztségben belénk helyezett isteni élet csírája;
a másik a Szentlélek Úristen kegyelmével értelmünkben és akaratunkban kibontakozó pezsdülése ennek az isteni életnek, az élet mozgalmassága, tevékenysége, buzgó, mindig szebb és mindig jobb után törtető fejlődés, a Végtelennel tiszta világosságban és égő szeretetben egybeolvadó emberi belső munka.
Ha a külső cselekedetek ennek megnyilvánulásai, akkor azok is a kamathoz tartoznak, s egy életen át azok is az isteni élet lényegébe olvadnak, a belső gazdagságának kiáradásai lesznek.
S a Gazda nem veszi el tőlem talentumomat, hanem ad még hozzá jutalmat is!
Virágnyílás
A belső élet olyan, mint egy kinyíló virág. Titokzatos, szép bimbó, fesledező szirmok, mesébe illő színek, majd halvány, csillogó színekben kitáruló, egyre több belső mélységet, titkokat megmutató virág… Ez teremtett szépség, de van örökszép mintája: a legfölségesebb Szentháromság isteni életének mélye. Isteni élet, amelynek teljességéből merít az egyetlen Fiú, Aki a maga kibontakozó szépségének mélytüzű titkát ragyogja végtelen, izzó, örök Szeretetben, amely egyúttal az Atya végtelenségének Szeretete is… Örökszép isteni virág, minden nyiladozó tavasz örök mintája!
Fölséges teljesség… „Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva.” (Jn 1,16) – Ez a fölséges isteni élet a forrása a megszentelő kegyelemnek, amely képessé tesz bennünket az isteni életben való részesedésre, s Isten természetfölötti megismerésére és szeretésére… úgy, ahogy Isten ismeri és szereti önmagát…
Isteni virágnyílás… Lehet-e szebbet elgondolni, mint ennek a fölséges virágnyílásnak utánzását?! Lehet-e csodálatosabb teremtett munka, mint ennek az isteni munkának lehozása a teremtett világba?!
Ezt hozza le a megszentelő kegyelem… s ezt éli meg a belső élet!
De hogyan valósul meg ez a teremtményi és ugyanakkor isteni virágnyílás? A belső élet nagy cselekedeteinek: a megismerésnek és a szeretésnek egymásba fonódó szép és nagy munkájában. Ez a munka először az értelem és az akarat közös elindulása lesz a fölséges eszmény: Isten felé. Azután fölébred bennünk a kívánság, hogy mind mélyebb bensőségbe jussunk Istennel, hogy Vele beszélgessünk négyszemközt, bizalmas melegségben. Végül az isteni életre szomjasan az a vágy támad bennünk, hogy minél jobban azonosuljunk Jézussal, csodálatos eszményképünkkel, hogy Ő élhessen bennünk, hogy Ő ismerje, Ő szeresse bennünk, általunk az Atyát.
Nem túlságosan elvont gondolatok ezek, nem túlságosan magasak gyarló emberségünknek! Hiszen minden megkeresztelt lélek útja ez… Csak járjon rajta
mindegyik…! Szent Pál erre tanította megtérítettjeit, pedig alig hagyták el a pogányságot.
Induljunk el hát az úton! Hátha mi is megérjük belső világunk nagyszerű virágnyílását!
Törekedjünk fölfelé!
Isten felé!
Bennünk van a fölséges isteni életelv. Krisztus adta nekünk a Szentlélek által. Hagyjuk ezt kinyílni magunkban! Bontakozzék csak feslő bimbóként!
Szent Pál mondja: „Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben.” (Kol 3,1-3)
Más szóval: az élet, Isten élete, Krisztus élete bennünk van! Hát éljétek azt! Ne alacsony, értéktelen életet éljetek, hanem a fölséges, odafönti életet, amelyik gyökerében már bennetek van. Csak nyilvánuljon meg igazságot, örök igazságot kereső értelmi munkában és az örök Szeretetet viszontszerető törekvésben! Ne aludjatok! Ne tétlenkedjetek! Ne üljetek félénken, veszteségtől, csapástól félve! Induljatok bátran! Az ember élhet többet, nagyobbat, szebbet, mint szegényes emberi élete. Élje hát!
A virágnyílás első mozzanata a bimbó megmozduló feslése. Még szó sincs a virág teljes pompájáról, szép formájáról, színeinek teljes ragyogásáról, de már bomlanak a színek, rózsásfehér árnyalatokban hol itt, hol ott szabadul ki egy-egy vékony színsáv a bimbó merev formájából… Ennek felel meg a lelki élet első mozzanata, a keresés, Isten keresése. A
léleknek Isten felé történő megnyílása ez. Vékony sávok a lélek merev formái között, olyan mintha feslő szirom lenne. Nem elégszik meg a lélek eddigi, csak természetes életével, ezért elhagyja a teremtményt, pedig hozzá volt egészen tapadva, mint a sziromlevelek a bimbó sötétzöld csészeleveleihez…
A lélek a természetfölötti felé fordul. Szabad mozdulattal nyújtózva Istent keresi, világosodó lélekkel egyre jobban Reá figyel, csak Őt lesi… Ahogy a vékony színsávok kibomlanak a zöld bimbóból…
Ez a keresés először tisztít: világosabb színek tűnnek elő, üde, szép szirmok látszanak ki az élet sötét világából. Mint a bimbóból kiszabaduló szirmok… olyan a lélek megszabadulása sok földi és teremtményi kapcsolatból, lekötöttségből.
S ahogy a kiszabaduló szirom elhajlik a bimbótól, s szabadon próbálja szépséges formáját megmutatni, úgy próbál a lélek is egészen Isten felé fordulni, hogy megmutassa a maga szépségét.
Lelki életünkben ez a keresés egyre mélyebbre hatol. Minden lelki olvasmányunk, minden elmélkedésünk, minden imádságunk újabb és újabb szépségeket mutat meg Isten világából. Olyan rejtett szépségek tűnnek elő, amelyeket a természetben, a teremtményekben soha megismerni nem lehetne. A létnek és a tulajdonságoknak olyan színeit, olyan formáit, olyan melegséggel és élettel telített tartalmait, amilyenek a teremtett világban
elképzelhetetlenek.
Ez a keresés a lelki élet első reális fokozata. Imádságformáját tekintve okoskodó imádság ez, tele sok küszködéssel, akadozással, megakadással, sőt sok-sok bukással is. Ugyanakkor jellemzi az, hogy lassan valóban elszakad ez a lelki élet az alacsonyabbtól, és egyre jobban csak az égiekkel, csak égi szempontokkal, csak Istennel foglalkozik! – Külsőleg ebben az életben semmi rendkívüli nem tűnik elő. Az ember, aki ide emelkedett, úgy él, mint a többiek, úgy dolgozik, mint mások, azt teszi, amit mások… és mégis óriási a különbség!
Belső világa nem azzal telítődik, amivel mások lelkivilága, hanem csak magasztos, csak fölséges dolgokkal, egy szóval kifejezve: csak Istennel!
Ezzel a kereséssel kezdi meg a lélek útját Isten felé. Ezzel indul el az ember belső világának telítése lélekkel, magasabb dolgokkal… Istennel.
Bizalmas beszélgetés Istennel
Ha figyelünk Szent Pál annyiszor hangoztatott felhívására, hogy igyekezzünk megismerni Istent, ha állhatatosan keressük Őt, ha okoskodó imádságunk lépésről lépésre haladva kutatja, keresi Őt, ha újra meg újra tudjuk kezdeni ezt a fáradságos munkát, ha több lelki olvasmányt olvasunk, ha többet elmélkedünk… akkor egyre jobban ki tudunk szabadulni a teremtett világ alacsonyságából… akkor megkapjuk a fentiek eredményét is: azt az új, lobogó vágyat,
amelynek már nem elég, hogy a fenti dolgokkal foglalkozik, azokkal telítődik, mást is
szeretne már! – Szeretne a sok keresés helyett már birtokolni, szeretné Istent magához ölelni, szeretné szavak nélkül kifejezni a benne élő rengeteg érzületet, érzést, egész belső
gazdagságát. Szeretne odabújni Isten Szívéhez! Szeretne Istennel beszélgetni…
négyszemközt, bensőségesen, mint a gyermek Atyjával…
Elmélkedése eddig sokat keresett, kutatott, fáradozott, mindig újabbat akart látni; most szeretne leegyszerűsödni, keveset mondani, s nagyon egyszerű szavakkal nagyon sokat kifejezni… szíve érzületét. A gondolatok tartalmi bősége átadta helyét az érzület sokkal gazdagabb bőségének. A szív lett bőbeszédű, a szív érzései lettek sokatmondóak! Az egyre jobban egyszerűsödő lélek lassanként egyetlen érzületben tudja kifejezni önmagát… Ez az imádság már az egyszerűség imádságának kezdő foka.
S a lélek nagy élménye mindebben: szép volt Istent keresni, de sokkal szebb, boldogítóbb Vele beszélgetni a szív érzületeinek gazdag skálájú húrjain, szebb most Vele élni!
