Jtö-Lzön-ti-iik a. 70 ám JHéLuuz. Qózjspt!
E. FEHÉR PÁL
Arról, ami irigylésre méltó
LEVÉL MÉLIUSZ JÓZSEFNEK, BUKARESTBE
Kedves Méliusz József,
nem tudom, hogy éppen a hetvenedik születésnap a legalkal- masabb elmondani: irigylem? Holott sorsa — hogy úgy mondjam — nem lehetett irigylésre méltó. Tudatos választással kötötte sorsát a munkásmozgalomhoz, mégpedig egy olyan társadalomban, ahol ezzel a döntésével automatikusan kettős elnyomás, kettős üldözés várt ö n r e : az osztályállam kommunizmusellenessége és nacionaliz- musa a királyi Romániában is félelmetes volt.
„Nincs kényelmesebb álláspont az életben — írta a Város a ködben oldalain —, mint elfogadni azt a sugalmazást, amely bizonyos emberekkel, egész társadalmi réte- gekkel elhitetni igyekszik, hogy az események tőlük függetlenül alakulnak, a bennük való részvétel nemcsak fölösleges, de fölötte veszélyes is, hiszen ki tudja, milyen baj következhetik a »magasabb« ügyekbe való beavatkozástól..." Hát igen, ezt a ké- nyelmes álláspontot ö n nem fogadta el. ö n t befogadta volna az erdélyi úri közép- osztály, amely mégiscsak bizonyos védettséget jelentett még a két világháború között is, de Kuncz Aladár kedves tanítványa — lelkiismeretének szavát követve — Gaál Gábor követőjévé szegődött. A Korunk munkatársának lenni pedig azt jelentette, hogy szívesen látott munkatárs a kényszerűen kérészéletű magyarországi haladó lapokban, például a Gondolatban, viszont nem közli és elhallgatja ö n t az Erdélyi Helikontól a Nyugatig minden polgári haladó folyóirat, hogy a reakciósokról már ne is szóljak. Utólag nem tudnám meghatározni, hogy a baloldal számára mi volt, mi lehetett a veszélyesebb: ez a mellőzés, szellemi „hidegháború" vagy a sziguranca. Ha manapság ö n a Kunczot és Gaált összekötő tulajdonságokat hangsúlyozza, mint a Korunk Évkönyv számára adott i n t e r j ú j á b a n tette — igaza van: ez lehet a szocialista természetes gesztusa, hogy történt bármi a múltban, a valós értékeket be kell fogad- nunk, mert egy nemzetiség, egy nemzet kizárólag teljes örökségtárral létezhet.
Mégis: a két világháború közötti állandó mellőztetést azok részéről, akik pedig szö- vetségesek lehetettek volna, s később a fasizmus nyílt támadása idején többnyire azokká váltak, a szocialista művészek mélyen átélték. Nem lehetett ez másként.
A sziguranca magától értetődően ellenfél volt, amellyel harcolni kellett, amelyet meg lehetett vesztegetni, amelyet ki lehetett és ki kellett játszani. De mit tehettek akkor, amidőn a polgári haladás táborában érezték meg az ellenindulatot? Vagy az árulást, mert ez is előfordult? Sokáig olyan védekező tartásba szorította ez a szocialista mű- vészeket, melyben a túlzásokra túlzásokkal válaszoltak. Nehéz kenyér volt ez. Nem utolsósorban azért, mert már a harmincas évek közepén komoly erőfeszítéseket kel- lett tenni a görcsök feloldásáért.
Mert, kedves Méliusz, a Korunk népfrontos korszakában ö n n e k ugyancsak lé- nyeges szerep jutott: ezt jól tudjuk. Nyitottsága, rendkívüli tájékozottsága, a híres csehszlovákiai és európai körút — mind-mind olyan események, amelyeknek nem csupán az ö n személyes biográfiájában van hatása. A húszas években, Berlinben a baloldali avantgarde képviselőit keresi meg. A harmincas években a svájci emigrá-
cióban élő Thomas Mannt látogatja. A csehszlovákiai utazás a legális k o m m u n i s t a párt és a polgári demokrácia összefüggéseit világítja meg, s nem utolsósorban a nemzetiségi kérdés felvetésének ú j aspektusait is feltárja. „Radikálisok voltunk, de nem balosok, sem dogmatikusok" — így vallott ezekről az évekről, s még megerősí- tette ezt, hozzátévén: „Radikálisok a humánumért." A világnézeti radikalizmus ilyen hangsúlyozását a nemzetiségi kérdés pontos értelmezése ugyancsak nélkülözhetetlenné tette. Hiszen igaz, amit ír: „Balosság, dogmatizmus és nacionalizmus a közös elzár- kózó elutasításban jutnak egy platformra. A háborúellenes akcióra irányuló patrióta szövetségnek az őszinteség volt erkölcsi feltétele. Nem az eltérések játszották a fő- szerepet, hanem a szellemi ellentétek ellenére a közös akarat: véget vetni a fasiz- musnak, háborúnak, és ezzel a nemzeti kiszolgáltatottságnak és nemzetiségi elnyo- másnak. A nemzeti kisebbségi kérdés megértésének feltétele: a nemzet kérdésének a dialektikus igazság és nem a taktika kérdéseként való felfogása."
ö n mindig a demokrácia és a haladás kontextusában értelmezte a nemzet köte- lességeit és jogait. Részvétele a román ellenállási mozgalomban, vezető szerepe a Magyar Népi Szövetségben, a felszabadulás utáni romániai magyar szellemi élet megszervezésében vállalt feladatok — mind olyan tények, amelyek meggyőzően iga- zolják, hogy a nemzetiség ügyének nem azok a leghatékonyabb képviselői, akik a legtöbbet beszélnek róla, akik hajlamosak ezt az iszonyúan szövevényes p r o b l é m a - kört kizárólag az érzelmek szintjén megjeleníteni, h a n e m a realista cselekedetek t e r - vezői, a „politikai fantázia" birtokosai, hogy azt a kifejezést használjam, amit Ön Balogh Edgárra alkalmazott, találóan, de nem kevésbé jellemezve ö n m a g á t is ezzel.
Irigylésre nem méltó sorsának legszörnyűbb állomásait hadd ne részletezzem itt.
1949-ben, az ö n által a legnagyobbnak tartott, s mindannyiónk által ünnepként tisz- telt forradalom előestéjén t ö r t é n t . . . E r r e nincs, nem lehet bocsánat. Éppen, m e r t a forradalom nevében, de a forradalom eszményeinek megcsúfolásaként következett be a tragédia. Nemcsak a léleké, bár az sem csekélység. Értem, persze, hogy é r t e m rokonszenvét és tiszteletét Artúr London iránt, akinek megrendítő könyve, a Vallo- más azt a kálváriát örökíti meg, amelyet annyi sok ezer társával együtt m e g j á r t , megszenvedett ö n is. Lucretiu Patrajceanu nem térhetett vissza a kínok útjáról, Kurkó Gyárfás megnyomorodva, némán maradt meg az emberek között, akik azon- ban megtehették, akik túlélték, vállalták az eszményekért, a bűnök ellen a nemes harcot. Ü j r a : nem csupán taktikai okokból. Hadd hivatkozzam arra, hogy egy f e l e j t - hetetlen bukaresti estén, az ö n lakásán elmondotta, hogy mennyire szeretné megírni a maga „vallomását". Nem volt ez valami kinyilatkoztatás, a hősi gesztusok általá- ban is idegenek öntől, hanem egy folytonosan zajló belső küzdelem lökte ki a sza- vakat, a talán soha meg nem valósuló tervet.
Kicsoda ön? — A Román Televízió Magyar Adásának szerkesztője tette fel a kérdést. Erre a faggatásra egyebek között az írás értelmének tisztázásával válaszolt.
„Az írás: kétségbeesés és remény. Erkölcs. Nem kevesen álomban élnek. Az erkölcs felriasztja őket. Az erkölcs felzendül a gyűlölet, a megvetés, az intolerancia ellen.
Az írás erkölcs. Személyes erkölcs. Humánum. Az erkölcs emberi és társadalmi viszonyulásaink: szavaink szabályozója. Az erkölcs nemzetiségi létünk .értelmének megfejtése, mert ésszerű felmérése; realizmus, hogy mindig itt és most élve, a hu- mánumért vállaljuk emberséges küldetésünket, magunkért és azokért, akikkel együtt élünk, akik velünk együtt élnek. Együtt élünk a világgal."
Kicsoda ö n ? Ezt a megismételt kérdést már én teszem fel — ö n m a g a m n a k . Azt a Salamon Ernő-i megfogalmazásban értelmezhető „gyönyörű sorsot" érzem megtes- tesülni munkásságában, életében, amely a tiszta embereknek adhatik meg. S mielőtt még valamiféle szentté avatási kísérletre gyanakodhatna, hadd í r j a m le gyorsan:
nem tartom tévedhetetlennek, korántsem értek egyet minden sorával, minden tételé- vel. Talán fölösleges volt ezt ilyen kerek-perec kijelentenem, hiszen nem egyszer írtam már önről, vitatkoztunk is egymással, szóban, írásban. Egyszer, talán tíz éve azonban azt írtam önről, hogy példaképemnek tekintem. Ma nem különben. A m a g a - tartása lényegét: szenvedélyes tudásvágyát, félelmetes ismeretanyagát, nemzetközi
tájékozottságát, elkötelezettségét, erkölcsi hitelét, publicisztikai hevületét tartom példaképnek.
Ez az, ami irigylésre méltó.
Ez az, amit ebben a legkevésbé sem irigylésre méltó sorsban irigylésre méltó- nak találok.
Az ember győzelmét az embertelenségen.
Ezért irigylem ö n t . Hogy pontosan miért irigylem, az irigységet ezúttal — a szokásostól eltérően — még nemes indulatként, követésre sarkalló szándékként értel- mezve?
Például Temesvárért...
Magam is jártam a Béga-parti városban, a kitűnő Aurél Popp, a Scinteia sok évig budapesti tudósítója kísért, s vele e'gyütt ámultunk e soknyelvű, sokkultúrájú közösségen. Románok, szerbek, németek és magyarok laknak együtt: egész kis mo- narchia ez — mondhatnám csúfondárosan, ha nem ismerném azt a tényt, hogy éppen a végeken ez a nemzetiségi keveredés hányféle vérbosszús indulatot fakasztott. Egy- más ellen uszított svábok és magyarok, románok és szerbek, s ki t u d j a még mennyi náció ölte halomra a másikat, azt sem értvén, hogy miért teszik amit tesznek, s hogy így önmaguk végzetét teljesítik be. A kisebbrendűségi komplexusok szapora gyümölcsöket termő talaja ez a táj. Ahol a másik rovására akartak sokan önmaguk lenni.
Ez a város azonban az a hely, ahol Reiter Róbert—Franz Liebhardt magyar—
német poézisa kibontakozott, ahol Franyó Zoltán méreteiben oly imponáló műfordítói munkássága virágba szökkent, ahol a Város a ködben megíródhatott, hogy személyes legyek, hiszen ez a város földrajzilag is hitelesen Temesvár: népek, kultúrák talál- kozóhelye. Azzal a tagadhatatlan hátránnyal, hogy a történelem keresztútján állt, ami az ottlakóknak nem feltétlenül kellemes.
. Temesvár formálhatta azt a kelet-európai elkötelezettséget is, amely munkássá- gának szinte minden sorát áthatja. Ez nem bezárkózás Kelet-Európába: itt vagyunk otthon, itt érezzük magunkat biztonságban, itt egymás között lehetünk, ne töreked- jünk tehát többre és másra — mert hogy ilyen provinciális kelet-európaiság ugyan- csak feltalálható. Az Ön kelet-európai elkötelezettsége mentes az alacsonyabbrendű- ségi indulatoktól: ez egy történelmi helyzet vállalása. Egy párizsi naplójegyzetéből idézek, amely a híres-neves Flore kávéházban született: „De hiszen én is csak át- utazó vagyok itt, én is csak egy több ezer éves őslakó helyét foglalom el, idegen vagyok itt, hiába építem magamban a vidékies illúziót: ez az én Napnyugati kávé- házam, s hogy benne feltámad ifjúságom kolozsvári New Yorkja, a brassói Korona, a temesvári Palace, a váradi Japport, Bukarest Corsója, a Calea Victoriein, meg tör- ténelmi rokonaik az európaiságban: az Andrássy úton, Pesten, a Japán, a berlini Geddchtnis Kirche melletti Romanischer Café, Pozsony, Prága, Zürich, Bécs kávé- házai, s hogy füstjük emlékével együtt feltámadok én magam is, a hajdani fiatal rajongó..."
. . . Itt fejezem be a citálást, mert ugyan az ö n gondolatmenete másfelé kanya- rodik, de én folytatni szeretném azzal, hogy a hajdani fiatal rajongó a régi kávé- házakban a történelmi rokonokat kereste az európaiságban. A szlovák poétával, Jan Ponícannal beszélgetett egy pozsonyi kávéházban, s nem tudhatom, hogy érzékelte-e akkor, hogy kettejük avantgarde-felfogása között mennyi sok rokonság észlelhető.
A bukaresti Corsóban Geo Bogzát kereste, s az ars poetica hasonlósága ezúttal sem véletlen.
Bosnyák István, akinek az újvidéki Hídban közzétett tanulmánya arról győzött meg, hogy igazán pontosan érti az Ön művét, vérbeli utazónak nevezi. Pontosan erről van szó! ö n gondolatban és a valóságban egyaránt tudta és tudja, hová érdemes utazni. A szellemi zsákmányért. Fábryhoz Stószra már nem ért el 1970 baljós nya- rán, de Sinkó Ervinnel bejárta Zágrábot és Üjvidéket, Miroslav Krleza naplójában is felemlíti az ö n látogatását, mint ahogyan Genfben megtalálta a Gondolat alapító szerkesztőjét, a hírneves kiadót, Nemes-Nágel Lajost, Párizsban Brassait... Ez a pontos kelet-európai horizont: a progresszió látóhatára.
Stancuhoz nem kellett utaznia: Bukarestben és Kelet-Európában, Európában és a humanizmusban, a világban és a szocializmusban voltak otthon mindketten. Ezért írhatta búcsúzó szövegében: „elment Stancu, a történelem pedig ítélkezni fog csele- kedeteink és betűink fölött; a történelem majd kimond mindent, amit kérdezni s be- vallani mi elmulasztottunk, vagy — írásaink, pohár bor, csésze kávé fölött össze- hajolva — nem volt kellő bátorságunk beismerni..." Stancuval a n n a k a József Atti- lának a szellemében találkozhattak, akit a román író elsők között fordított anyanyel- vére, akinek édesapját ö n találta föl a temesvári szegénysoron, s ezzel ugyancsak legendát rombolt, az Amerikába vándorlás legendáját, s m i n d h á r m u k közös t u l a j d o n - sága volt e kelet-európai történelem előtt érzett felelősség. Az a felelős magatartás, amely nem a kelet-európai elmaradottságot akarta eszményíteni, hanem Európának, a humanizmusnak, az emberiségnek, a szocializmusnak elkötelezetten a progresszió élcsapatává akarta változtatni! Tehetett volna másként? Mert el ne feledjem, hogy a kolozsvári New Yorkban Gaál Gáborral tanácskozott, a budapesti J a p á n b a n József Attilával és Nagy Lajossal, a berlini Romanischer Caféban Piscatorral, meg Brecht- t e l . . . A jövőért felelős európaisággal.
Miért irigylem?
Például a publicisztikájáért...
A megvetett, a lenézett m ű f a j n a k , a sokszor komprommitált közírásnak száza- dunk második felében Fábry, Sinkó és ö n szerzett becsületet.
„A publicisztika: a történelmi jelenbe való írói beleélés, beleszólás; a műfaj már természeténél fogva sem lehet más" — ezt mondotta Marosi Ildikónak adott i n t e r j ú - jában. Már ebben a definícióban érzékelhető, hogy a publicisztika' nem egyszerűen a napi feladatok lereagálása, ugyanakkor nem elzárkózás a napi feladatok elől. Az író beleszól... Mibe szól bele? Mindenbe, amiért felelősnek t u d j a magát. A publicisz- tika egyszerre objektív m ű f a j és egyszersmind végletesen szubjektív. Az ismeretek sokaságát követeli, hiszen a tárgyalás, az érvelés, a hatás elképzelhetetlen e n n e k hiányában. Személyes műfaj, mert a szerző és a tárgy közötti viszonyt az alkotó érdeklődése, érzelmi kötöttsége határozza meg. Valami irodalom, valami tudomány, s nem félek attól sem, hogy kijelentsem: valami költészet — ezekből áll egységgé az igazi publicisztika.
Ha emlékszik rá, egyszer én is készítettem egy i n t e r j ú t ö n n e l . Az egyik k é r d é - sem így hangzott: „Munkásságának különböző m ű f a j a i . . . egységet képeznek. Mégis:
hogyan jellemezné ö n műfajonként, vagy együtt, m u n k á s s á g á t ? " A válasz egyebek között így hangzott: „Ami jót írtam, akár költeményt, akár publicisztikát, azt világ- nézetem ötvözi egybe. Ami rosszat — azon a világnézet sem segít. Nincs mit vissza- vonnom, nincs mit korrigálnom. Ha az írói munka folyamatáról van szó: egyik sza- kasza a másikat a történelemtől determináltan haladta meg, s bízom benne, hogy önmagam további meghaladására is lesz erőm. Gondolom, egység van abban is, aho- gyan közel három és fél évtizede ... romániaiságomtól meghatározott magyar íróként, nemzetiségem benső, tudati, intellektuális problémáinak változását követem nyomon."
Mondhatnám azt is, hogy ebből a meghatározásból az derül ki, hogy személyes n a p - lót ír a köz ügyeiről. S nem játék a szavakkal, h a megfordítom az előbbi állítást:
közérdekű naplót ír — személyes dolgairól. A mester-publicisztikának ez a legfonto- sabb jellegzetessége. Mert ugyan ki t u d j a elválasztani, hogy mikor írt Fábry szemé- lyes dolgairól, és mikor a közügyekről. Stósz — a maga egészében közüggyé lett.
Mint ahogyan közügy-jelképiségű magasságra emelkedtek az ö n félelmei is azon a háborús erdélyi utazáson, mert Rusu, a titkosrendőr nem egyedül ö n t követte, ked- ves Méliusz, hanem mindenkit, aki Önhöz hasonlóan gondolkozott.
Ide tartozik az a sejtésem is, hogy talán legutolsó könyve, a Kávéház nélkül az az alkotása, amilyet egész életében szeretett volna a kezéből kiadni. Emlékezet és vallomás — ez a könyv alcíme, amely pontosan jelöli az írói eszközöket. Sokszor a szemére vetették — szűk látókörű balos meggondolásokból — Proust szeretetét, Má- rai Sándor hatását. Nem hinném, hogy letagadhatná: szívéhez közelálló művészek ők, még akkor is, ha a világnézeti distancia teljesen félreérthetetlen. A fontos az, hogy ki mire és hogyan emlékezik. A Kávéház nélkül — a jelenről emlékezik. T a l á l -
ható a kötetben szabadvers — a jellegzetesen méliuszi, brechten iskolázott szabad- vers! —, nekrológ, felszólalás, előadás, műfordítás, i n t e r j ú . . . Időrendben négy-öt esztendőt fog át e kötet. Egységes mégis: a közírás sajátos módszere, személyes érde- keltsége, közösségi érdeke, emlékező stílusa, szenvedélyes maisága teszi azzá.
Az a legelragadóbb ebben a könyvben, hogy a látszatra személyes ügy is vala- milyen módon egy nemzetiségi közösség ügyeit avatja Európa részévé.
Ez az igazi publicisztika.
Miért irigylem?
Például a céljaiért...
Méliusz József — félreérthetetlen. Ezért a célokra vonatkozóan egyetlen idézetet másolnék ide, s akkor nyilván ö n is, olvasóim is megértik, hogy mire gondoltam.
„Nem akarunk régi illúziók régi kávéházában élni; az a kávéház már nincs, el- fújták a nagy szélviharok; ám megmaradt, ami ott emberség volt, s máig is korsze- rűség, romániai, magyar, és európai gondolati lényeg, humánum és artisztikum. Egy más kávéházat irodalmunk számára! A mai minőségű demokrácia korszerűen európai légkörét akarjuk, illúziótlanságot, ésszerű nem alkalmazkodást az önmagukat szünet- lenül újraszülő — vagy visszavető — ellentmondásokkal elkerülhetetlen írói szembe- sülésben ..."
Kedves Méliusz József,
nem hinném, hogy csodálkozik, ha kimondom, hogy ezek a célok — a mi céljaink is. Azért hiszem, hogy céljai realista módon álmodozók, s nem opportunista módon megvalósíthatók, mert a szocialista szellemiség általános óhajait érzem bennük megfogalmazva. Természetesen szükséges helyi kiegészíté- sekkel.
Á propos... a helyi kiegészítésekről mégsem feledkezhetem meg. Talán túlságo- san sokszor emlegettem itt a szellemet, Európát, a humanitást, s ezek az igaz jel- szavak elfedhették azt, hogy ö n ezeket a magasztos elveket a hétköznapok apró, ám nélkülözhetetlen munkájában igyekezett megvalósítani. Az írásaival összhangban, azokkal egyidejűleg. A Korunknak előfizetőket toborozva, Gaál Gábor számára tar- tózkodási engedélyért talpalva, illegális röpiratokat terjesztve, kiadót, színházat szer- vezvén — egy nemzetiség napszámosaként.
Mert ez is Európához, mitöbb: Kelet-Európához tartozik. És ezért is irigylem önt.
DER ISTVÁN: TÉL
