Wht) KIADJA : URÁNIA SZEMLÉLTETŐ TANESZKÖZÖK GYÁRA RÉSZV.-TÁRS.

A HÁBORÚ

f 5Çc vk.

A KÉPZŐMŰVÉSZETEKBEN

MŰVÉSZETTÖRTÉNELMI TANULMÁNY 67 V E T Í T H E T Ő Ü V E G K É P P E L

IRTA :

b e r z e v ic z y a l b e r t

A KÉPSOROZAT ÁRA SZÖVEGGEL EGYÜTT ...KORONA

Wht)

URÁNIA SZEMLÉLTETŐ TANESZKÖZÖK GYÁRA RÉSZV.-TÁRS.

BUDAPEST, IV., SE.MMELWEIS-UTCZA 2.

TELEFON 8 - 5 4 .

A Nyugal írod. és Nyonic’ai R.-T nyomdája Budapest, IX., Lónyay-u. 18

A HÁBORÚ A KÉPZŐMŰVÉSZETEKBEN.

A most dúló háború benyomásai alatt más szemmel néz­

zük azokat a képzőművészeti alkotásokat is, melyek tárgyukat, létrejöttüket a múlt harczainak köszönhetik s melyek mellett a béke idejében annyiszor haladtunk el közönyösen, vagy leg­

alább is tőlünk távol állónak éreztük azt, a mire emlékeztetni akarnak bennünket.

Ezért ma talán inkább számíthat érdeklődésre az oly visz- szatekintés, mely a háború eseményeivel és jelenségeivel, dicső­

ségével és sanyarúságaival foglalkozó képzőművészet fejlődé­

sének legfőbb mozzanatait, legjellegzetesebb irányait és válto­

zatait foglalja össze.

A mióta a művészet képesnek érezte magát bármily kez­

detleges módon emberi alakokat utánozni, azóta csatákat is igyekezett ábrázolni, mert a küzdelem és öldöklés az emberek között mindenesetre régibb keletű, mint a művészet. Az első kísérletek nem lehettek egyebek, mint egyszerű emlékezteté- sek bizonyos harczokra, rendesen azon a helyen, a hol ama har- czok fő részese, hőse nyugalmat talált; és így az első harczi ábrázolásokat rendesen sírokon találjuk, s kettős feladatuk volt : megőrizni a harczos emlékét és díszíteni sírját ; vagyis az emberben rejlő természetes, de nyers művészeti ösztön ezek­

nek az emlékjeleknek komoly, sőt rettentő, vagy gyászos tár­

gyuk ellenére egyúttal díszítő, decorativ jelleget is adott.

Az egyiptomi templomok és síremlékek lapos, színes dom­

borművei ép úgy ábrázolnak harczi jeleneteket, mint vadásza­

tokat, hajózást, mezőgazdasági foglalkozásokat és halotti ünne- í*

4 Berzeviczy Alberi.

pélyeket, mind egyaránt abban a merev, schematikus sorozatos rendben, mely ezt az ősi művészetet jellemzi. Az assyr királyok rendesen győzelmeik emlékét örökítették meg, őket magukat csatakocsikon vagy harczosaikat fegyveresen, küzdve, várat ostromolva föltüntető, domborművű alakokban, melyek gyak ran palotáik falainak is díszéül szolgáltak. Ilyen alakokkal találkozunk még a görögországi őskor mykenái sírmaradvá­

nyain is.

De mindezek csak első dadogásai az emberi küzdelmet kifejezni akaró művészi formanyelvnek. A hellének istentől megáldott népének jutott föladatul a művészetnek ebbe az ágába is életet, valódi mozgást hozni s azt egyúttal gazdag képzeletük alkotásaival termékenyíteni meg, a mennyiben az embereket nemcsak egymással való küzdelmeikben tüntették föl, hanem isteneket, félisteneket és mythosi csodalényeket is vegyítettek ábrázolásaikba.

A görög szobrászatban még a kezdetleges, archaikus kor­

szak alkotása a knidosiak delphii kincsesházának frizje, mely hosszú sorozatát tünteti föl a küzdelmes jeleneteknek : a trójai háborút, a Gigantomachiát vagyis az istenek és óriások har- czát, még szigorúan symmetrikus elrendezéssel, de már sok életteljes mozgással és valószerű plasticitással. (Kr. e. VI.

m század vége.) Ugyanígy jellemezhetjük az aeginai Athena-

“ “ templom oromcsoportozatának alakjait (Kr. e. V. száz. eleje), de melyek már bizonyos törekvést mutatnak a páros küzdelmeket egységes csoportba foglalni össze s így valóságos csatajelenet

GD

képen tárgyul s a középhelyet Athena, mint a harcz intézője foglalja el, e mű kétségtelenül a görögöknek a perzsák fölött Salamisnál kivívott győzelmére emlékeztet. Ennél jóval isme- U i retesebb a közel egykorú olympiai oromcsoport, — valószinű-

” ” leg Alkamenes müve, — melynek utánzatát a mi Szépművészeti Múzeumunk főhomlokzatán szemlélhetjük; ez már kentaurok­

kal — állatemberekkel — keveri harczba Theseust és Peirithoost s bajnoktársaikat, a lapithákat, Peirithoos lakodalma alkalmá­

val, mikor a vendégül meghívott kentaurok megittasodván, a menyasszonyt és kísérőnőit el akarták rabolni. Itt Phoibos Apollon szerepel mint a harcz vezetője s Theseus pártfogója-

A háború a képzőművészetekben 5

Pheidia$ remekművén, az athéni Parthenon plasztikai díszén csak a négyzetalakú metópok ábrázolnak kisebb, elszigetelt küzdelmi jeleneteket. (V. század.)

A diadal érzetének s egyúttal a harczi elszántságnak egyet- m len s még hozzá pihenő alakban való mesteri megszemélyesí­

tése az ú. n. Ludovisi-Ares vagyis Mars-hadisten, mely a római ú n. Terma-muzeum egyik legcsodáltabb darabja (V. század vége), a Párosról, a márványszigetről való nagyhírű Skopas müve. Az ő és tanítványai alkotásának tekinthetjük azokat a szenvedélyes küzdelmeket föltüntető domborműveket is, melyek Mausolos királynak régente a világcsodák közé számlált hali- karnassosi óriási síremlékét díszítették.

A IV. század Kr. e. azután megoldja azt a további problé- | 5 | mát is, hogyan lehet szabadon álló kerek szoborműben több alakot egységesen összefoglalni, s ezt harczi jelenetre is alkal­

mazza a Praxiteles iskolájából vaíó és több utánzatban ismert Menelaos-Patroklos csoportban,melynek egy példánya a firenzei Loggia dei Lanzit díszíti. Életteljes ábrázolása ez az elesett bajtárs holttestét a harcz zűrzavarából kimenteni akaró hősnek.

Ugyané kor müvei a sarkophagok királyának, a konstanti- OD nápolyi múzeumban őrzött s a Nagy Sándorénak tartott sír­

ládának oldalait díszítő, egykori színezésre mutató gyönyörű márványreliefek, melyek az egyik oldalon vadászati, a másikon csatajelenetet ábrázolnak; kétségkívül a Nagy Sándor csatáját, sok lovas alakkal is. Bizonynyal Lysipposnak, a késő pelopon- nesosi iskola legnagyobb mesterének, vagy az ő tanítványainak alkotása e dombormű.

A Krisztus előtti harmadik századba, tehát már az ú. n. - hellenistikus korszakba nyúlik át a pergamoni iskola, melynek j 7 | Attalos király adott lendületet, a ki jeles művészek által akarta a gallusok fölött kivívott győzelmét Athén városának, mint a görög művészet középpontjának nagylelkűen ajándékúl adott szobrászati művekben megörökíteni. Ezek a művek, úgy látszik, nagyobbrészt egyes alakok voltak, mintegy episodjelenetei a lefolyt harczoknak, legalább reánk csak egyes alakok maradtak, melyek között legismeretesebb a már majdnem modern realis- mussal megformált ú. n. Haldokló gallus a római Capitolium múzeumában. Egy kettős csoport másik gallust ábrázol, ki a

б Berzeviczy Albert.

gyalázatot és rabságot elkerülendő, előbb feleségét s azután önmagát döfi le ; sebesült és haldokló más harczosok alakjait is ismerjük e sorozatból.

_ _ A görög szobrászművészet tehát ez időben már az egykorú 18 I harczok megjelenítésében igyekezett tündökölni ; de ugyancsak

a pergamoni iskola még egyszer visszatért a mythosi ábrázo­

lásokhoz, már az Eumenes király idejében, a 11-dik században, a pergamoni nagy Zeus-oltár talpazatának hatalmas márvány friz-domborművein, melyek a Gigantomachiának legkiterjed­

tebb ábrázolásai s német ásatások által hozatván fölszínre, most Berlin múzeumának megcsodált kincsei. A teljes alkotó­

erejének öntudatára ébredett görög plasztika itt szinte játszani látszik a legnehezebb mozdulati és csoportosítási problémák­

kal s az alakok merész kidomborodásával és szenvedélyes vonalaival mondhatni barokk jelleget ölt fel.

_ _ A síkban ábrázoló, vagyis képíró művészet emlékei a

| í ) | görög korból bizony csak gyéren maradtak reánk. A legrégibb e nembeli művek a kerámia körébe tartozók, a festett edények, különösen amphorák, melyek egész a Kr. e. hatodik századig nyúlnak vissza s előbb csak a hagyományos kétszínű festés­

ben, utóbb gazdagabb színezésben a fegyveres harczot is mindig felölelték tárgyaik közé. De egykorú följegyzésekből tudjuk, hogy a görögök csarnokaik falait is szerették képekkel díszíteni, s hogy azok sok esetben csatákat is ábrázoltak, sőt egyik-másik művészük, mint Euphranor, Nikias, Nealkes, Philoxenos s a legismertebb, Polygnotos is főkép mint csatakép­

festők lettek híresekké. Bizonyára görög eredetű az a poestumi képmaradvány is, mely megkapó közvetetlenséggel ábrázol egy, sebesült társát lován vivő harczost és az a híres pompejii mozaik­

kép, mely — valószínűleg Philoxenos festménye nyomon Nagy Sándornak Darius elleni csatáját Issos mellett heves lovas­

küzdelem gyanánt rendkívül mozgalmas élénkséggel tárja elénk.

Ellentétben a harczot is a képzőművészetben idealizálni törekvő görögökkel, a rómaiak az ő realisztikusabb művészeti érzékükkel s másrészt a lényükön uralkodó politikai, t. i. impe- rialistikus gondolattal, a mennyiben nem pusztán a görögök f ü l utánzására adták magukat, egyfelől arra törekedtek, hogy hadi tetteiket minél részletesebb valószerűséggel beszéljék el, más-

A háború a képzőművészetekben. 7

részt arra,- hogy császáraik dicsőségét és hatalmát minél csat- tanósabb módon hirdessék. Diadalemlékeik főleg két typust mutatnak föl: az óriási oszlopot, tetején a dicsőitendő imperator szoboralakjával és a diadalkaput, mely tele volt rakva győ­

zelmekre emlékeztető domborművekkel, fölirásokkal és meg volt koronázva négyesfogatú diadalkocsival, rajta a triumpha­

tor alakjával. A római Traján-oszlop szalagszerben rézsűt föl­

futó reliefsorozata az oszlop alján levő sírkamarába temetke­

zett császárnak úgyszólván összes viselt hadait elbeszéli s a mű­

vészi becset meghaladó értékű archaeologiai tanulmányul szol­

gál a rómaiak és a velők harczban állott népek, többek között az erdélyi dákok viseletére, fegyverzetére, hadakozási módjára nézve. A Marcus Aurelius-oszlop, ugyanott, megalkotásában szintén ezt a rendszert követi, de ábrázolásai az életteljes cso- portozatokból inkább a madártávlati, sőt térképszerű elrende­

zésbe mennek át s ezért múvészietlenebbek. Az oszlopoknál sokkal számosabb diadalív épült a római uralom idejében ; ezek maradványainak egyik legérdekesebb részlete a római Titus-diadalív belső falának reliefje, mely Jeruzsálem meg­

hódítását és kifosztását ábrázolja. A római korszakból marad­

tak már hadvezérek képmásaiként lovasszobrok is érczből, melyek későbbi korok hasonló alkotásainál mintául szolgáltak.

Sarkophagokra is alkalmaztak a rómaiak harczi jeleneteket föltüntető dombormüveket.

A közönséges történeti számítás szerint egy évezredre tehető középkor à háború képzőművészeti megjelenítése szem­

pontjából majdnem mindvégig meddő maradt. Pedig háborúk is voltak ez idő alatt, művészet is volt, de a kettő nem talált rá egymásra. Az oly hatalmas és szép fejlődésnek indult görög­

római művészetnek folytatói nem voltak; az új korszak és az újon uralomra jutott népelemek alkottak maguknak művé­

szetet, de az egészen másnemű volt, mint az ókori, és a har- czok ábrázolásának egyáltalán nem kedvezett.

Az egész emberi művelődés két főmederben folyt a közép­

kor ideje alatt : a keresztyénség és a mohamedanismus medré­

ben. Egyikben sem alakulhatott ki a háború képzőművészete:

a mohamedán világban nem, mert annak bár nem magától Mohamedtől, hanem követőitől eredő vallási szabályai tiltották

8 tíerzcviczy Albert.

az emberi alak ábrázolását, s így plasztikája, mint az építészet kísérője majdnem kizárólag az élettelen ornamentikára volt kénytelen szorítkozni. A keresztyén művészetben viszont a stylus merevsége és a szigorú vallásos fölfogástól korlátolt tárgy­

kör raktak békókat a művészetre és akadályozták meg külö­

nösen a háború jelenségeinek ábrázolását,

j, j; Gondoljunk csak a byzanczi művészetre, mely — főkép legkifejlettebb ágában, a mozaikképekben — majdnem kizáró­

lag feszes, ünnepélyes, szertartásos alakokat vonultatott föl a néző előtt s benne csak az áhítatos borzalom érzelmeit igye­

kezett fölkelteni. A művészet a középkor folyamában nagyon sokat felejtett is abból, a mit az ókor tudott; oly nehézkessé, merevvé lett kifejezése eszközeiben, annyira elvesztette a táv­

lat és az arányok iránti érzékét, hogy a mozgalmasabb jelenetek _ _ ábrázolására már ezáltal is képtelenné vált. Azután a középkor

|13ј utolsó századaiban mindinkább tért foglalt a csúcsíves styl, mely a maga nemében örökbecsű műveket alkotott, de a maga szigorú tagoltságával, mely a szobordísznek többnyire csak szűk fülkében ad helyet, színes ablakaival pedig oly mystikus homályt terjeszt, mely a falfestésnek nem kedvez, a képzőművészet itt tárgyalt nemének befogadására szintén nem volt alkalmas.

A Scaligerek veronai síremlékei legvilágosabban mutatják, mily merev volt a csúcsíves styl akkor is, mikor hősies emlé­

kek kifejezője akart lenni s a tabernaculumszerűen emelkedő ivek tetejére lovasszobrot helyezett. Pedig Olaszország még aránylag legnagyobb szabadsággal kezelte a gothikát és ez a síremlék már a XIV. század közepéből való.

Többnyire ugyané korból valók azok a rendkívül kezdet­

i ü l

zánkban is találhatunk. Ezeknek tárgyaiul majdnem mindig csak a Szent-László hadbavonulása és legendás hőstettei, a cserhalmi ütközet, a kún leányrabló legyőzése stb. szolgálnak ; ilyenek a háromszékmegyei gelenczei templomi falkép, és ha­

sonlókat találunk a derzsi, zsegrai, vitfalvi és gógányváraljai templomokban. Ezeknél nem kevésbbé kezdetleges és még hozzá szerkesztésében zavaros az a máriaczelli dombormű, mely a templom kapuívében Nagy Lajos diadalát ábrázolja.

A háború a képzőművészetekben. 9

A középkor végének jellegzetes művészi megnyilatkozásai |l ö | a kézirati codexek miniaturfestései, melyek nagy változatos­

sággal a tárgyban, ma is csodálatosan üde színekben, rende­

sen a kezdőbetűkbe illesztve ábrázolnak kicsiben sok minden­

félét, egyebek között harezokat is. E könyvillustratiók között bennünket legjobban az úgynevezett Bécsi képes krónika |1 в | miniaturfestései érdekelnek, mert hazánk történetéből merítik, tárgyukat és mert épen ennek következtében sok csatakép is van közöttük. A compositio természetesen még nélkülöz minden művészi elrendezést : különböző időben lefolyó események — az alakok ismétlődésével — egy színen jelennek meg ; a távlat primitív, az alakok schematikusan egyformák és arezuk minden kifejezést nélkülöz.

A középkor utolsó századának elején Gentben festik meg 11 7 j a Van Eyck testvérek, Hubert és Jan híres oltárképöket, az Isten bárányának imádását, melynek egyes részei már régebben Berlinbe kerültek, s melyet most, a háború viszontagságai alatt elvittek helyéről. A triptichon-szerűen záródó képnek egyik oldaltáblája az igazságos bírák és Krisztus harezosainak vonu­

lását ábrázolja. Az olajtechnika összes előnyeivel rendelkezve

s a kifejezés minden eszközének birtokában a Van Eyck test­

vérek ebben az utóbbi képben pánezélos és zászlós vitézeket festettek, a minők voltak kétségkívül az ő korukban a katonák is, de nem a szilaj harczkedv, hanem csupán a vallásos buzgalom elszántságának képviselőit akarták e szép ifjú leven­

tékben láttatni.

Az elhanyagolt, sőt elfeledett csataábrázolást újra fölélesz­

teni a nagy fölszabadítónak, a renaissance-nak jutott fölada­

tául. A renaissance törte össze a békókat, melyeket a képző­

művészetekre a hagyomány, a styl s a vallásos szigor raktak A csataábrázolás éltető eleme az élénk, heves mozgás, tehát épen az, a mita középkor művészete nem ismert ; a hol ez ismét jogaiba lép, ott kezdődik a háborús művészet új korszaka is.

Olaszországból indult ki — mint tudjuk — a művészet renaissance-a is. Donatello már a XV. század közepe felé meg­

alkotta a Gattamelata bérhadvezér padovai lovasszobrát, mely nyilván a megmaradt egyetlen akkor ismert antik lovasszobor, a Marcus Aureliusénak, hatása alatt készült, de a valóság hű

2

10 Berzeviczy Albert.

és életteljes utánzásában azt jóval túlhaladja. Valamivel ké­

sőbb az aragoniai házból való nápolyi királyok, a bölcs Alfonso és fia, Ferrante, váruk, a Castello Nuovo kapuját harczi dicső­

ségük emlékjeleivel díszítették föl. Francesco Laurana, Isaia da Pisa és Andrea deli’ Aquila dolgoztak azokon a márvány- domborműveken, melyek Alfonso diadalmenetét — egészen régi római módon, — továbbá hadbavonulását és győzelmes vissza­

térését ábrázolják. Itt már látunk egyénesített alakokat, való­

színűleg képmásokat, intim részleteket, mint pl. a király ked­

velt kutyáit lábai mellett. Mozgalmasabb, valódi csatajelene­

teket ábrázolnak azok az ércz-dombormüvek, melyekben Guglielmo Monaco a kapuszárnyakon Ferrante királynak a lázadó bárók ellen folytatott győzelmes harczait örökítette meg.

Az olasz renaissance folyamában az érczczel való bánni-tudás a kisplasztika körében is — különösen az érczmüvészetben — hatalmába kerítette a harczias motívumokat.

Azalatt a festészetben Paolo Ucello tett komoly kísérlete­

ket a távlat problémájának megoldására s azt mindjárt csata­

jelenetekre is alkalmazta, melyekben rendkívül merész mozdu­

latokban mutatott be embereket és lovakat.

A Donatello Gattamelata-szobrát a század vége felé követi és némely tekintetben túlszárnyalja Verrocchio alkotása, a Bartolommeo Colleoni velenczei lovasszobra, mely egyike a legremekebb dolgoknak, a miket az olasz renaissance plasz­

tikája létrehozott; szobor, a mely minden történetnél ért­

hetőbben beszéli el a condottiere testi és lelki megalkotását, életét és tevékenységét, bámulatosan egységes mű, melynek minden részecskéje lényegesen szolgálja az összbenyomást.

A csatafestés némileg álczázott alakban a Cappella Sisti- nába is beférkőzött már ekkor. Kétségtelen, hogy az a kép, melyen Cosimo Rosselli és Piero di Cosimo a zsidók menekülé­

sét a Vörös-tengeren át és Pharao hadainak pusztulását festet­

ték le, a megelőző évben, Róma közelében a Campo-Mortón lezajlott csatára emlékeztet, a mikor a nápolyi sereg a pápaival szemben főleg egy hirtelen záporeső következtében súlyos vereséget szenvedett.

A Quattrocento végének két fölötte érdekes festője, Man- legna és Luca Signoréin is foglalkoztak harczias tárgyakkal :

A háború a képzőművészetekben. П

az első Jttlius Caesar diadalmenetét ábrázoló cartonokat készí­

tett, melyek mélyreható archaeologiai tanulmányra vallanak ; az utóbbi, Szent Benedek életéből merített frescói egyikén tün­

tette föl életteljesen Totila góth király táborát, katonáinak egykorú olasz viseletét és fegyverzetet adván.

A németeknél főleg Dürer volt az, ki — bár megtartva a gothikára emlékeztető gyűrött vonalait, — heves indulatoktól mozgatott, küzdelmes alakokat hozott vásznára vagy papír­

jára; elég az Apokalypsisből vett képeire emlékeztetnem, melyek, bár a symbolika körében, tulajdonképen dúló harczokat ábrá­

zolnak. A sokszorosító művészetek, melyeknek föllendülésében épen Dürernek oly nagy része volt, lehetővé tették az egykorú események képeit széles körökben elterjeszteni. így keletkez­

nek már Miksa császár idejében azok a, főleg az uralkodó dicsőí­

tésére szerkesztett képeskönyvek (Ehrenpforte, Weisskunik stb.), melyek jeles művészek rajzait — köztük sok csataképet, várostro­

mot is, — fametszetekben juttatták a közönség kezeibe. Az olaj­

festés terén Altdorfer volt az eiső, ki csataképekkel is kitűnt, bár nála mindig a tájkép az uralkodó.

A XVI. század legelején a firenzei köztársaság elhatározta, |20|

hogy nagy tanácstermének falait egykorú vagy közel-egykorú győzelmes harczainak képeivel fogja fölékesíteni. Megbízása nem kisebb emberekre esett, mint Lionardo da Vincire és Michel- Angelo Buonarrotira ; az előbbi az Anghiari melletti csata, az utóbbi a firenzei Cascinák mellett lefolyt ütközet lefestését kapta föladatúl. Fájdalom, egyik sem felelhetett meg teljesen a megbízásnak; mindkettő csak cartonokat készített s azok is elvesztek, de rajzaikról, melyek az egész akkori fiatal művész- nemzedéknek tanulmányul szolgáltak, némi fogalmat szerez­

hetünk, az egyikre nézve Marc-Antonio Raimondi metszeté­

ből, a másikra nézve Rubens egy rajzából. Ezek szerint mind­

két mester azzal igyekezett tündökölni, a mire legtöbb tanul­

mányt fordított: Michel-Angelo az Arnóban való fürdésök alatt l i í l az ellenségtől meglepett katonákat, tehat meztelen alakokat rajzolt, Lionardo pedig egy vad tusává fejlődött lovas küzde­

lemben a ló idomainak és izomzatának ismeretéről adhatott bizonyítékot.

Azok között a művészek között, kik e cartonokat tanul-

2*

12 Berzeviczy Albert.

mányozták, volt a fiatal Ráfael is, ki ezt is, mint mindent, a mit tanult, kitünően tudta értékesíteni. Egyik meglevő rajza a Lionardo lovasküzdelmének másolatául tekinthető, később a csataképfestés az 6 kiterjedt munkakörében nem jelentéktelen helyet foglal el. Már Attila és Nagy Leo találkozása a Stanza deli’ Eliodoróban részleteiben számos harczi motívumot tartal­

maz, ilyeneket látunk egyes rajzai nyomán készült szőnyegsze­

gélyeken is ; tengerparti csatakép az ostiai ütközetet ábrázoló, _ _ melyet az ő rajzai nyomán festettek tanítványai a Stanza deli’

Incendio falára, és végül valószínűleg az ő terveinek alapul vé­

telével festette meg már a Ráfael halála után Giulio Romano legjelesebb müvét, a híres Constantin-csatát, vagyis Nagy Con­

stantin győzelmét Maxentius fölött Róma kapui előtt a Mil- vius-hídnál, mikor a kereszt látománya, mint győzelmi jelé (In hoc signo vinces) a császárt a keresztyénség befogadására indította. Giulio Romano utóbb Mantovában is festett a görög hőskorból és mythosból merített csataképeket, de csak Constantin-csatá)3i az, a mely elhatározó befolyást gyakorolt az egész későbbi csataképfestésre a csoportosítás és elrendezés, a döntő mozzanat és a főszemélyek szerepeltetése tekintetében.

E mellett rendkívül érdekes az égi hatalmak beavatkozásának újszerű, keresztyén fölfogását megfigyelni e képen. A görögök is isteneiket tüntették föl mint a harczok intézőit és eldöntőit, de lehozták azokat a küzdők közé a földre, legfölebb egy fejjel magasabbaknak tüntetvén föl őket. Az a mód, a hogy a Con- stantin-csata képén isteni hírnökök, angyalok jelennek meg az égen s vezetik győzelemre a sereget, kétségkívül a Ráfael inventiója, mert nagyon hasonló a két apostol megjelenéséhez a Nagy Leo és Attila találkozásának képén, példaszerű arra, a hogy a későbbi századok festői is az égi hatalmak beavatko­

zását a csatákba föltüntették.

A Cinquecento vége felé még Giorgio Vásári, a nagyérdemű krónikás és közepes festő készített sok csataképet al fresco a firenzei Signoria tanácstermében, a toscanai történetből merített m tárgyakkal, Tintoretto pedig ugyanezt a feladatot teljesítette erőteljesebben és geniálisabban a velenczei Palazzo Dúcaiéban, többek között csodálandóan merész megoldással mennyezetkép gyanánt festvén meg a velenczeiek hajóharczát a Garda-tavon.

A háború a képzőművészetekben. 13

Ha a. tulajdonképeni renaissance gazdag művészi terme­

lését annak háborús ábrázolásaival összemérjük, szemünkbe ötlik ez utóbbiaknak aránylag alárendelt szerepe. Még közel esett a középkor és még kissé egyoldalúan uralkodott a vallásos eszme a művészet fölött. Ha a festők mozgalmas jelenetekben akarták ragyogtatni ecsetjöket, a bethlehemi gyermekgyilkolást, vagy a sabin nők elrablását választották tárgyukéi és ha fájdal­

masan megrázó tárgyat kerestek, azt biztosabban vélték a vér- tanuság passiv hősiességében, mint a bibliai történetekben is sűrűn előforduló háborúskodásokban megtalálhatni.

Azonban a renaissance megteremtette az összes technikai lehetőségeket arra, hogy a művészet háborús műfajai a következő századokban hatalmasan kifejlődjenek. A XVII. század, mely a renaissance-ban még csak ébredező tájképfestésnek is tulajdon­

képen megteremtője lett, vált a csataábrázolásnak is, mond­

hatni, classikus korszakává. Már itt szétágazni látjuk a csata­

ábrázolás különféle válfajait, melyeknek fejlődését azután is figyelemmel kísérhetjük.

Az egyik követi a későbbi olasz renaissance szigorúan elassikai irányát; ismertető jelei: a görög-római mythosból vagy történetből merített tárgy s e távoli tárgy által megengedett nagyobb szabadság a küzdelem ideális megeomponálásában, a főmozzanat erőteljes,drámai kidomborításában. Rubens az Ama­

zonok küzdelmében, a Decius Mus halálának képén a barokk túláradó formagazdagságával virtuóz módon halmozza össze a többnyire meztelen emberi, valamint az állati testek szenvedé­

lyes megfeszüléseit, duzzadásait és elcsavarodásait. Charles Lebrun, a ki némileg az 6 nyomdokaiba lépve lett Párizsban udvari festő, de egyúttal építész is és míg Rubens a Medici Katalin dicsőségének szentelt egy egész gallérját, emez a Roi Soleil, XIV. Lajos művészi glorificatora lett, az e király meg­

bízásából készített ókori csataképeiben a barokktól kevésbbé érintett elassikai szigor és előkelőség irányát követi, így különö­

sen a Nagy-Sándor Granicus melletti csatája bán, mely szembe­

tűnően magán viseli a Constantin-csata példájának hatását.

Időközben azonban a elassikai iránytól elválni látunk egy másikat, mely az amúgy is nagyon háborús század egykorú küzdelmeinek lehetőleg valószerű feltüntetésében látja czélját

J4 Berzeviczy Albert.

s e mellett vagy szigorúan a tényékhez tartja magát, vagy inkább ___ typusokat keres, azt, a mi a század küzdelmeiben jellemző,

|*H romantikus példákban mutatja be. Keveseknek adatott meg egy háborús esemény döntő mozzanatát oly beszélő közvetett- lenséggel hozni vászonon, mint a hogy ez a különben csata­

festéssel nem foglalkozó Diego Velasqueznek Breda átadásá­

ban sikerült, mely képét spanyol honfitársai a rajta látható sok lándzsa miatt Las Lanzasnak neveztek el. Ez az érdekes fest­

mény, mely Breda németalföldi városnak hosszú, makacs küz­

delem utáni behódolását ábrázolja Spinola spanyol vezérnek, tulajdonképen a jobban értesült Velasqueznek művészi polé­

miája egy másik festőnek ugyanezt a jelenetet egészen máskép feltüntető képével. A kép messze kiterjedő háttere, mely az ostromlott várost és környékét ábrázolja, s melyet Snaiers németalföldi festő müvének tartanak, már szintén mutatja azt a törekvést: az egykorú küzdelmek valószerül megjelenítését azzal tenni tanulságosabbá, hogy a hadakozás területének a lőfegyverek használatával együttjáró kiterjedése arányában a képen áttekinthető terület is mind nagyobb legyen. Ez a modora

|a71 a csatafestésnek már a XVI. század végén kezdődik s a XVII.

“ “ század folyamában typikusakká lesznek az oly csataképek, a melyek az előtérben látható harczi vagy tábori jelenet hátterét majdnem madártávlatban mutatják be, rajta várost vagy várat,, ostromot vagy csatát, míg végre sok esetben az ily kép majdnem egészen térkép- és csatatervszerűvé szélesedik ki.

Legügyesebben kezdte ezt a megoldást Jacques Callot lotharin- giai képíró, a harminczéves háború festője, ki véletlenül szintén Breda ostromának képében adta legtypikusabb példáját a most jelzett ábrázolási módnak.

A mi hazai történetünk hadi eseményein is sokszoros föl- 0 dolgozást találtak ily ábrázolásokban, miközben majd egy kiemeltetni kívánt csapatfölvonulást vagy rohamot, majd vala­

mely hadvezér lovas képmását helyezték az előtérbe, gyakran röpkedő allegorikus alakok is vegyülnek a kép felső részébe;

fellengős felírások, majd versek, ajánlások kerülnek a kép alár melyekkel a művész talán épen a csata hősének akart hódolni, mert az ily képek rendesen metszetekként készülvén, nagyobb elterjedésnek is örvendhettek. Viszont azonban az ilyfajta csata-

A háború a képzőművészetekben. 15

képek szőnyegszövés mintájául is szolgáltak s ily gobelinben látható például a Bécs fölszabadítása után 1683-ban követke­

zett párkányi csata a bécsi Burg egyik termében, az az ütkö­

zet, melyben Esztergom előtt Lotharingiai Károly megverte a török sereget.

A hadviselés módjainak fejlődése, különösen a mind nagyobb tömegekben folyó hadakozás vitte rá az annak ábrázolására törekvő képzőművészetet ilyen, tulajdonképen kevéssé művé­

szies eszközök választására, valamint arra is, hogy a mennyi­

ben a művészet nem akart az efféle inkább elbeszélő, szemlél­

tetve oktató szerepre vállalkozni, hanem a maga saját, termé­

szetének megfelelő eszközökkel kívánt hatni, csupán egyes háborús episodok ábrázolására vállalkozott. Az újkor száza­

daiban már úgyis a harezokban a döntés sokkal kevésbbé volt drámai praegnantiával egyes helyen és perezben előidézhető, inkább hosszas operatiók végeredménye gyanánt állott elő az, s ezért képben megjeleníthető alig volt; ellenben az egész csatára jellemző egyes összeütközések, az egész hadviselésre jellemző egyes élmények, helyzetek nagyon alkalmas képtárgyul kínál­

koztak. így fejlődött ki a háborúi episodfestés és a háborúi genre, mint nem merőben új dolgok, mert hiszen a régiek az ő metopejaik szűk keretű dombormüvein, az ő egyes szobor- csoportjaikban helyes művészeti érzékkel tulajdonképen ugyan­

ezt művelték, a mikor nagy küzdelmeiket egyes részleteikben örökítették meg. Az ilyen episod- és háborúi genrefestés — bizonyos romantikái színezéssel, — volt eleme Salvatore Rosa olasz festőnek, ki egyébiránt kivételesen egészen képzeleti antik tárgyú csataképeket is festett, azonban, eltérőleg a classikus iskolától, a tájképelem erős hangsúlyozásával. Kizárólag egy­

korú háborús episodképekkel tett hírnévre szert Philips Wou-

Ilii

werman németalföldi művész, a ki képeit rendesen egy fehér lónak középre helyezésével tette fölismerhetőkké. A Rosa irá­

nyát követte azután Pieter Molijn, más néven Tempestá; Wou- wermanhoz közelebb áll a franczia Bourguignon-Courtois. A hollandiak közül még foglalkoztak csataképfestéssel Jan Asse- lijn és Pieter Snaiers is; de az iskolájukra nézve oly jellemző marinaképek szükségkép rávitték őket a tengeri csataképekre is, melyek terén főkép Ludolf Bakhuisen és Willem van de Veldc

16 Berczeviczy Albert.

jeleskedtek. Ez utóbbi jó barátságban lévén Ruyter híres hol­

landi tengernagygyal, ez néha külön csak a művész számára süttette el ágyúját, hogy a lövés füstjét s a víz rezgését termé­

szetben tanulmányozhassa.

A korhű realismus talajából a XVI1. század folyamában bizonyos festői irányzatosság is fejlődött ki, mely azután meg­

találta folytatását a XVIII. és különösen a XIX. században.

Értem ez alatt a háború iszonyatosságainak oly kíméletlen ábrá­

zolását, melynek nyilvánvaló czélja a háború meggyülöltetése.

A már említett Jacques Callot volt az, a ki hazájának a har- minczéves háború alatti sanyargattatásait véve tárgyul, előbb Les petites misères de la Guerre, utóbb Les grandes misères de la Guerre czím alatt készített két rézkarcz-sorozatot, melyek minden túlzás nélkül, de kérlelhetetlen részletesség­

gel s bizonyos egyoldalú következetességgel szolgálják ezt a czélzatot.

Ez a czélzat pedig annál érthetőbb lesz, minél inkább elterjedt a XVII. században a háborúnak s a háború hőseinek, de még inkább a hadat viselő országok élő uralkodóinak tömjé- nező dicsőítése a képzőművészetben. Francziaországban XIV.

Lajos alatt a Lebruntől vezetett egész művesznemzedék ebben fáradozott ; az óvilág összes példáit, az egész mythologiát, az allegorizálásnak gyakran művészietlen, sőt ízléstelen eszközeivel vette szolgálatába ez az irányzat. Ilyen allegoriás képek kelet­

keztek nálunk is, kivált Budavár visszavételekor I. Lipót és az ifjabb király, I. József glorificálására.

A XVIII. század, elődje nagy fejlesztő munkája után min­

denben mint folytató jelenik meg, lassankint finomuló, szelí­

dülő, választékosabbá váló jelleggel, míg aztán végén a franczia forradalom idéz-föl nagy fordulatot. Folytatódnak a térképekbe átmenő csatarajzok és a gobelinekbe szőtt harczi képek; a háborús genre erősen kifejlődik, az allegorikus dicsőítést a szob­

rászat nemesebb Ízléssel a halottak emlékére viszi át. A kis plasztika, kerámia, és szövőipar révén az iparművészet is mind több harczias tárgyat dolgoz föl: díszítő érczművek alakjában, edényeken és szelenczéken, szőnyegen sőt asztalkendőkön is.

A festők közül még a XVII. században látszik gyökerezni Georg Philipp Rugendas bajor festő, ki főleg a század elejének

A háború a képzőművészetekben.

török harczait s a mi kurucz-labancz küzdelmeinket is örökítette meg, részint csata-, részint háborús genre-képekben. Realismusa nem óvja a modorosságtól, de távol tartja minden stylisálástól, még inkább az idealisálástól. Jan van Huchtenburgh hollandi |34|

desto a Wouwerman modorát fejlesztette tovább, nagy készséget tanúsítva lovas küzdelmek festésében, melyekben egyébiránt gyakran ismételte is magát. Koronkintaz allegorizálással is meg­

próbálkozott, mint például a péterváradi csatát ábrázoló, ben­

nünket közelebbről érdeklő képén. A Callot-féle, a háború ellen izgatni látszó irány csak a század végén, Goyában talál követőt, de megszületik a háborús carricatura-rajz; így például a hétéves háború elején az angolok gúnyképeket rajzoltak Ausztria lowositzi vereségére.

A szobrászat teién különösen két, harczi érdemeket dicsőítő

• emlék vonja magára figyelmünket. Az egyik már a század | 35|

elején keletkezik: a Grosser Kurfürst lovasszobra Berlinben Schlütertől. Még mutatja a classicismus hatását az antik öltözékben és a lovas alak szigorúan nyugodt tartásában; de a mellékalakok heves élénksége rávall a barokkra s mindamellett az egész mű tele van nemes méltósággal és kifejező erővel. _ A másik Pigalle franczia szobrász müve s a regényes életű Ј3б|

fényes levente és győzelmes hadvezér, Móricz szász marsall síremlékéül szolgál a strassburgi Szt. Tamás-templomban.

Az elrendezésben, az allegóriában van tagadhatatlanúl sok színpadias vonás, de a kor pompázóan gazdag és szónokia- san beszédes decorativ plasztikájának kétségkívül elsőrendű alkotása.

Főkép az északamerikai szabadságharcz szolgáltatta tár­

gyait Anglia legnagyobb, sőt egyedüli nagy történeti festőjének, Benjamin Westnek, kinek élete már átnyúl a XIX. századba, de működése mind idejére, mind jellegére nézve a XVIII. szá-

El

zadhoz sorolandó. West egyébiránt ókori és bibliai jeleneteket is választott, de legnagyobb hatással a későbbi történeti s külö­

nösen csataképfestésre művei közül Wolfe tábornok halálának, úgyszintén a La Hogue melletti csatának képe volt; ez utóbbi azt a tengeri ütközetet ábrázolja, a melyben 1692-ben az angol

•és hollandi flotta Lord Rüssel vezérlete alatt súlyos vereséget mért a franczia hajórajra.

17

18 Berzeviczy Alben.

A nagy íranczia forradalom úgy indult, mintha a művé­

szetek terén is minden hagyományt és minden fönnállót el akarna söpörni. A mi küzdelmeiből a háborús művészet szá­

mára kialakúit, azt már a XIX. század értékesítette, melynek folyamában valamint a háború maga, úgy az azt ábrázolni, magyarázni, dicsőíteni vagy megbélyegezni akaró képzőművé­

szetek is óriási átalakuláson mentek keresztül. Itt már a fejlő­

dést és elágazódást az egyes háborús korszakok közvetetlen hatásának tükrében kell megfigyelnünk.

A század Napoleon hőskorával nyílik meg. Ez az egy ember oly óriási hatást gyakorolt egész századára, hogy a még egészen a franczia forradalomban gyökerező Jacques Louis Dávidtól kezdve a már a XX. században meghalt Verescsaginig a csataképfestők túlnyomó része kénytelen volt foglalkozni vele, s azokon kívül, a kik az ő saját korának művészei voltak, sok van olyan a későbbiek közt is, ki majdnem egészen a Napoleon-epochának szentelte ecsetjét vagy vésőjét. A már említett David a forradalom művészeti dictatorából lett a csá­

szár festői dicsőítőjévé; fiatalkorának harczias római tárgyaiból csak bizonyos classikai izü, de határozottan szinpadias pathost tartott meg; azonban nagy jellemző erő állott rendelkezésére és mindenesetre sikerült a maga korát vele együtt megörökítő műveket alkotnia.

Horace Vernetnek már atyja is, Charles Vemet a Napoleon csatáit festette; őt magasan túlnőtte fia, ki a császár bukása után is szorgalmasan és lelkesen tovább zengvén a napóleoni dicsőséget, megérte, hogy még a második császárságnak is ünnepelt udvari festője volt és hogy a versaillesi Hősök csar­

nokában képeivel ő uralkodik. Megkapó az ő Jenái ütközete, az a jelenet, mikor a császár sastekintete egy fiatal katonájára szegeződik, a ki türelmetlenül követeli, hogy vezessék az ellen­

ség ellen őket.

Nem kevésbé azonosította Antoine Gros a maga művészi oeuvrejét a nagy császár harczi dicsőségével. 0 a későbbi David- iskola legnagyobb coloristája, s Napoleon egyiptomi élményei­

nek festésével első lelt, ki a keleti világ benyomásait belévitte a franczia művészetbe.

A mint a művészi dicsőítés már életében körülrajongta a

A hdború a képzőművészetekben ¹⁹

Napoleon harczait s allegóriákban is kifejezést keresett, úgy szóhoz jutott már akkor a gúny is és kivált az angolok kifogyha­

tatlanok voltak a többnyire ízetlen torzképek gyártásában De a császár dicsősége túlélte Albionnak úgy gúnyját, mint Szent llona-szigetén beteljesedett bosszúját. Bellangé, Raffet, [ т | Meissonier, Flameng a festészetben, Rude, Cortot a szobrászat­

ban tovább szőtték a hőslegendát. Bellangé a versaillesi sorozat számára drámai erővel festett csatákat, Raffet a Napoleon-kor háborús genre-képeinek ötletes, ügyes rajzolója, de lendülettel tudott rohamokat is ábrázolni, egyszerű eszközökkel a tömeget éreztetni s még az allegorizálással is megpróbálkozott Éjjéli ___

katonai szemléjében, Meissoniertől egy egész sorozat pompás l ü J csataképet bírunk ; a császár megjelenésének bűvös hatását seregére talán egyik festő sem tudta olyan megragadó erővel állítani elénk, mint ő ; „1814“ czímű képe a maga egyszerű tárgya mellett, puszta hangulatával valódi tragédia erejével hat Ennek az 1814-iki hősies, de gyászos visszavonulásnak egy _ _ megkapó episodját magyarázza az ifjabb franczia festő-gárdá- {42|

hoz tartozó Flameng egy közkedvelt képe is: „Cest lui“, mely a császárt pihenésközben egy falusi parasztházban komoran tűnődve ábrázolja, környezve fáradt tábornokaitól és a bukott titánt jámboran bámuló parasztnéptől.

A Napoleon hőslegendájából természetesen kivette részét a szobrászat is; itt főkép csak a párisi Place de l’Etoile nagy diadalkapujára akarok utalni, melynek fölállítása az I. Napo- _ _ leon eszméje volt, bár teljes megvalósulása mára második csá- j43|

szárság idejébe esik. A Cortot itt látható Napoleon-apotheosisá- nál egyébiránt értékesebb mű a François Rude csoportja, mely a nagy forradalom önkényteseinek kivonulását ábrázolja s tulaidonképen úgy hat, mint a Marseillaise kővévált zenéje. Ez a kiváló franczia szobrász a Napoleon-kor egyik legrokonszen­

vesebb és legtragikusabb sorsú hősének is méltó emléket állított: Ney marsallnak, és pedig azon hely közelében, a hol a restauratio vérbíróságának ítélete következtében agyonlőtték

A Napoleon-korszakba kell beillesztenünk a spanyol Fran­

cisco Goyát, kinek élete javarésze a XVIII. századba esik ugyan, de ki művészetének késő, nagy hatásával egészen a XIX századé. O a háborúval oly értelemben foglalkozott, mint annak

20 Berzeviczy Albert.

idejében Jacques Callot: rézkarczai, melyeknek Los desastres delta guerra czímet adott, heves tiltakozásnak tekinthetők a korabeli háború iszonyai ellen ; a modor, a hogy azokat ábrá­

zolja, egyenesen visszataszító, néhol már a torzkép szélén áll és így sokkal kevésbbé tárgyilagos a Calloténál.

A XIX. század első felének hősiesirányú művészete a néme­

teknél még túlnyomóan a classicismus hatása alatt áll. A berlini Brandenburger Tor elkészül, nyomában Münchenben is diadal­

kapu emelkedik, a Teutoburgi erdőben pedig Hermann-emlék ; Regensburg mellett görög templom alakjában Walhalla épül, oromzatára Schwanthaler, a Bavaria alkotója, a Hermann csa­

tájának csoportozatát faragja márványba. Mint látjuk, a Napo­

leon leveretése után hatalmasan föiébredő német nemzeti érzés a maga nemzeties, romantikus történeti megemlékezései számára merőben classikus formákban keres kifejezést. A német szobrá­

szatra kihat a dán Thorwaldsen is, ki Nagy Sándor bevonulását Babylonba mintázza meg mintegy a Napoleon dicsőítésére, de ugyanő a Luzern melletti gyönyörű gyászoló oroszlánban a franczia forradalom első tusájában elesett svájczi testőrök em­

lékét symbolisálja. A korszakra különösen jellemző a Rauch Nagy Frigyes-szobra Berlinben, ez az alakjainak sokaságával is élettelen apotheosis, melyen fárasztó tolongásban környezik a nagy királyt vezérei. A festészetben és rajzban Cornelius leg­

nemesebb képviselője ennek az iránynak; a mythosból és az Apokalypsisből merített cartonjai rendkívüli emelkedettséggel magyarázzák a harcz lendületét és hevét. Mint ennek az irány­

nak utolsó hirdetője jelenik meg Wilhelm von Kaulbach a maga részint elbeszélő, részint oktatni, irányítani, támadni és védeni akaró programmüvészetével, mely egykor annyi csodálatot kel­

tett s mely a mai művészeti fölfogás itélőszéke előtt még kö- nyörüietet is alig talál. Már pedig azt el kell ismerni, hogy Kaulbach gazdag phantasia mellett mint rajzoló olykor a leg­

nehezebb forma-problémák fölött uralkodni tudott s hogy korára nagy hatással volt. Ezt leginkább igazolja a Hunnok harcza a beriini új múzeumban, a mely azt a mondát jeleníti meg, mely szerint Róma kapui előtt az elesett hunnok és rómaiak szellemei is harczra keltek.

A század váltakozó háborúi és forradalmainak visszfé­

A háború a képzőművészetekben. ²¹

nyével találkozunk Napoleon bukása után is a különböző európai nemzetek művészetében. A francziák afrikai hódítása és a krimi háború keleti motívumokat vegyítenek a harczias művészetbe, a mi különösen a Delacroix hatalmas újításai alatt föllendülő romantikái iránynak válik előnyére. Horace Vemet nem gyön­

gülő ecsettel festi meg Constantine bevételét és a Malakoff- erőd megostromlását. Az erősen modoros, de kifogyhatatlan eszmebőségű Gustave Doré összes rajzai, a harezokat ábrázolók is, a mystikus Kelet fénypárájában látszanak úszni. A nagy tehetségű, az 1870-iki háborúban fiatalon elesett Régnault vérengző keleti tárgyak mellett a háborús Spanyolország pom­

pás typusát szolgáltatta Prim marsall lovas képmásában.

A belgák szabadságharcza Wappersben talált ékesszóló interpretátort ; a lengyelek szerencsétlen fölszabadulási kísér­

leteinek legmegragadóbb elbeszélője az ifjan elhúnyt Arthur Grottger, ki négy sorozatban örökítette meg hona függetlenségi harczait, melyek közül az egyik, a Polonia elnevezésű a gróf Pálffy János hagyatékából a mi Szépművészeti Múzeumunkba került. Hasonló hazafias visszaemlékezések lelkesítették a len­

gyelek legnagyobb történeti festőjét Jan Matejkót is, ki azonban inkább a Koscziusko korabeli szabadságharcz jeleneteivel fog­

lalkozott s kinek egyik, legismertebb csataképe a mi történe­

tünkbe is belévág, t. i. az, a mely 1. Ulászló magyar és lengyel király szerencsétlen 1444-iki várnai csatáját ábrázolja, melyben a becsvágyó fiatal uralkodó hitszegésének áldozata lett.

Az olasz risorgimento, vagyis az egységes olasz nemzeti állam kialakulásának küzdelmei főleg az újabb olasz szobrá­

s z a it termékenyítették meg, megszámlálhatatlan Viktor Emanuel- és Garibaldi-szobrok, valamint — különösen Rómá­

ban — sok kisebb episodot megörökítő emlékek keletkezésére adván indítást, melyeknek művészi értéke többnyire fordított arányban áll méreteik nagyságával.

A mi 1848/49-iki függetlenségi harczunk legkorábbi művészi ábrázolója osztrák volt, de olyan osztrák katona, ki nagyon sokat tartózkodván hazánkban, művészetét nagy részében a magyarföldnek szentelte. Pettenkofent értem, a kinek Budavár 1849-iki ostromát ábrázoló képe ma is legjobb megjelenítése ennek a történeti eseménynek. Mi magunk, részint a bekövet­

22 Berzeviczy Albert

kezett elnyomatás, részint művészetünk későbbi fejlődése miatt csak egy-két évtized múltával fogtunk hozzá ama korszak mű­

vészi földolgozásához és érdekes jelenség, hogy az 1868-ban megjelent Honvéd-Album számára Munkácsy, Benczúr, Szi- nyei szolgáltatták a honvédélet episodjait tárgyazó fiatalkori rajzaikat. Közülök csak Munkácsy dolgozta föl azután fest­

mény alakjában is így keletkezett egyik-másik motívumát.

Az osztrák művészet különben is mintegy gyámság alá vette az ötvenes évek elején fejletlen történeti festészetünket.

Johann Nepomuk Geiger bécsi tanár az akkori kormány meg­

bízásából egy egész sorozat képet rajzolt Magyarország törté­

netéhez, melyek ma is alig vesztettek valamit értékükből. El kell ismerni, hogy Geigert szerencsés intuitio segítette át a culturtörténetnek akkor még épenséggel homályos kérdésein és hogy sikerült neki történelmünk legfőbb eseményeinek olyan képeit adni, melyeknél vajmi kevés jobb keletkezett azóta.

Egy másik kirándulását az osztrák művészetnek a magyar történet terére látjuk Peter Krafftnak, a katona- és népélet ismert festőjének, Zrinyi szigetvári hőstettét ábrázoló festmé­

nyében. Egyébként is az osztrák festészet és szobrászat, vissza­

nyúlva többnyire a régibb háborúk emlékeire, szorgalmasan művelte a háborús műfajt. Bécs nagy átalakulása a hatvanas­

hetvenes években kedvezett a monumentális szobrok keletke­

zésének ; Fernkorn megalkothatta a külső Burgtéren két nagy hősi lovasszobrát, a Károly főherczegét és a Savoyai Eugen herczegét, melyek közül különösen az első rendkívül merész művészi megoldása az ágaskodó ló egyensúlyozásának. A Zum­

busch későbbi Mária Terézia-szobra részletekkel kissé túlter­

helt compositio.

A festészet terén Carl Blaas, Eugen herczeg hőstetteit örökítette meg a bécsi Arsenal falain ; Kossak újabbkori csata- és katonaképeivel lett ismeretessé. Defregger pedig az ő kedves tiroliainak elszánt küzdelmét a franczia hódító ellen, legendás hősük, Hofer vezetése alatt, vitte vászonra, különösen az Öreg népfölkelők kivonulásában (Das letzte Aufgebot) adva meg­

kapó történeti genreképet ebből a korból.

Az 1870-iki német-franczia háború egész forradalmat jelent különösen hadtörténeti festészetünkben, mert a had-

Л háború a képzőművészetekben. 23

műveletek méretei már itt kezdik szétrobbantani az ábrázolás addig megszokott kereteit. A győzelem katonailag egészen és teljesen a németeké lett ; a háború művészi megörökítésében azonban, ha igazságosak akarunk lenni, nem oly könnyű nekik adnunk a pálmát.

A németeknél a modern csatafestés már az ötvenes-hatva­

nas évek óta fejlődésnek indult s így a nagy háború e tekintet­

ben sem találta őket készületlenül. Steffeck, Bleibtreu, Diez, Adam és Brandt a megelőző századok harczainak ábrázolása körül figyelemreméltó munkát végeztek már, mikor a jelennek minden régi dicsőséget elhomályosító eseményei nyomultak elő- _ térbe s Faber du Faurban és Anton von Wernerben erőteljes |ő l | munkatársakat találtak a föladat megoldásában. Faber du Faur, a ki valamennyi között a legnagyobb colorista, a festőit főleg ily értelemben kereste s túl is terjeszkedett a német sere­

gek viselt dolgainak körén, melyekből különösen a württem- bergiek Coeuilly melletti hadi tettét ábrázolta életteljesen.

Franz Ádámtól egyebek között a Sedan melletti hires lovas- |5 ä | csata képét bírjuk ; ő egyébiránt már az 1848-iki és 1859-iki olasz háborúk eseményeit is festőileg megörökítette. A sedani katastropha foglalkoztatta Anton v. Wernert is, a ki főleg mint Ј5з||

a versaillesi császárproclamatio és a berlini congressus festője ismeretes. A sedani csatát nagyban Bracht tájképfestő segít­

ségével panoráma alakjában festette meg. Nagy hatású képe az, mely a sedani capitulatio aláírásának történelmi pillanatát tünteti föl, a legyőzött franczia és a győztes német tábornokok

szembeállításával. ___

A francziáknál főkép Neuville és Détaillé nevével talál- Ј54Ј kozunk e korban, kikhez a panorámafestés terén még Philip- poteaux csatlakozik. Neuville a legerősebb, legeredetibb és leg­

lendületesebb tehetség. Mint katona végigküzdte a háborút, melynek legnépszerűbb illustratorává lett ; egyes képei, mint Az utolsó lövedékek (Les dernières cartouches), úgyszólván a köztudatba mentek át. Détaillé a Meissonier tanítványa;

kissé szárazabb realista, de teljesen igaz és egyes jeleneteiben ____

megkapóan életteljes. Ilyen például a Szercsapat megtáma- јббј dúsát (Attaque d’un convoi) ábrázoló festménye. Ezek a művé­

szek egyesülve is működtek a panorámafestés terén. A háború

24 Berzeviczy Alben.

modern kifejlődése hozta ugyanis létre a csatafestésnek ezt az új nemét, mely vásznának óriási méreteivel s kerek szerkeze­

tével lehetővé teszi a kiterjedt harcztéren folyó küzdelemnek legalább egy pillanatát egy képzeleti nézőpontról egészen fel­

ölelni. Kétségtelen, hogy ily panorámafestés alakjában jeles művészek jeles képeket alkottak, de az is bizonyos, hogy az ilyen mű, mint népszerű látványosság már a határán jár a mű­

vészileg megengedettnek; mert a valódi művészet föladata nem lehet érzékeink gyarlóságát hívni segítségül s valódi tárgyakat rakni elénk, hogy azoknak s a festetteknek megkülönbözteté­

sében megzavarodjunk.

A mit a győzelmes háború emlékére a német plasztika alkotott, a niederwaldi és berlini nagy s a számos kisebb diadal­

emlék, a berlini Siegesallee és a sok Vilmos császár- és Bismarck-szobor, az mind hathatós hirdetője a nagy német nemzet jogosult diadalérzetének, de művészeti szempont­

ból szintén azt tanúsítja, hogy a nagy gyakorlati ered­

mények nem a művészet, hanem a tettek nyelvén vannak hivatva az utókorhoz beszélni. A francziák, a kiknek nem volt megörökíteni való győzelmök, a múltba nyúltak vissza, hogy monumentális szobrászaikat foglalkoztassák.

Az orleansi szűz egymás után kapta a szobrokat ; de a boulognei polgárok önfeláldozása, a 111-ik köztársaság meg­

alakulása, a Gainbettától szervezett nemzeti védelem is eléggé hősies tárgyakat szolgáltattak a nyilvános szoborművek számára.

_ A század végefelé azután szóhoz jutnak a háború pessi-

|5()j m istáiis;az 1878-iki balkáni háború adja Vaszilij Verescsa- ginnak haragos kezébe az ecsetet, hogy mint a Callot és a Goya utódja, de mindig sajátságos, keserű kéjelgéssel a festőiben, megfesse a háború borzalmait. Az elfeledett halott, a ki a hollók eledeléül szolgál a csatatéren, a koponyákból rakott pyramis, melyet a festő „a múlt, jelen és jövő minden győzteseinek aján­

lott“, az emir elé diadaljelü! hozott levágott fejek, az ágyú tor­

kához kötött hindu lázadók, a temetetlen halottak sommás

|б ?/ beszentelése, a Sipkaszoros, a melyben — a hivatalos híradás szerint — „minden csöndes“, mialatt az őrszemül kiállított katona a hófuvatagban elpusztul : ez az, a mit az érdekes orosz

A háború a, képzőművészetekben. ²⁵

megfestett, kiáltó tiltakozásul a háború ellen, melynek bűvös ereje végül mégis őt magát is áldozatul követelte. És egyes eredeti gondolkozók a művészek között, a kik maguk soha csataképet nem festettek, mintha szintén ilyenformán látnák a háborút: Böcklin, a ki úgy nézi, mint a levegőben száguldó jgsj lovas rémalakok megjelenését, kik égő csóvát dobnak a házakra, ““

pusztulást hoznak a viruló városokra; Thoma, a kinek kép­

zeletében a háború lángtenger közepében megjelenő sisakos katona, sisakdíszül mérges kígyók övezik fejét ; Franz Stuck, |б »|

a kinek képén a háború mint kaszás halál lovon ül s ke- vély közönynyel járatja lovát a halottak meztelenül vonagló testein.

Hátra van még a saját, magyar nem régi keletű háborús művészetünk rövid méltatása. A múlt század közepe táján a pesti müegyesület mülapokat osztván ki tagjai között, alkalom nyílt hazai történeti tárgyú festmények sokszorosítására. így került forgalomba a Dezső hősi önfeláldozása Molnár József­

től, A Hunyadi-liáz diadalünnepe Vizkelety Bélától, körül­

belül legrégibb hősies tárgyú hazai történeti képeink, melyek nem sok eredetiségről s behatóbb kortörténeti ta­

nulmányról sem tanúskodnak. Than Mór kissé színpadias, |r,u]

élénk színhatású festménye : Kán László és Habsburgi Rudolf találkozása a morvamezei csatatéren Szépművészeti Múzeumunk birtokában van. Ott láthatjuk kiváló mesterünk, Székely Bertalan több harczos tárgyú történeti képét is ; ezek között leghangulatosabb és legmeghatóbb //. Lajos holttesté­

nek föltalálása a mohácsi csatamezőn ; kevésbbé találja el a kívánt hatást a mohácsi csatát magát ábrázoló. Drámai erő van a Zrínyi kirohanását és Eger ostromát tárgyazó

compositióiban is. __

A magyar származású Wagner Sándor jól ismert és nép- jni j szerű képe Dugovich Titust ábrázolja, a mint Nándorfehérvár bástyájának ormáról magával ragadja a mélységbe a török vitézt, hogy az ellenséges diadaljelvény kitűzését megaka­

dályozza. A geniális rajzoló Zichy Mihály művészi inventió- jával pótolta a történelmi tanulmányt, mikor az Arany hősies tárgyú balladáihoz is rendkívül találó illustratiókat készített. ]62|

Ugyanő erősen közeledni látszik Kaulbachhoz a keresztes

26 Berzeviczy Albert

hadaknak Jeruzsálembe való győzelmes bevonulását ábrázoló- képén. Ez úgyszólván egyedüli, nem a magyar hadtörténetből meritett idevágó terméke művészetünknek ; máskülönben mű­

vészeink — mint látjuk, — könnyen érthető okokból rendesen a hazai távolabbi múlt harczi eseményeit választják tárgyúi ; így tett Benczúr mester is, mikor Budavárnak a törököktől való visszahódítását festette meg pompás, színgazdag, nagy dekorativ hatású képben a székesfőváros számára abból az alkalomból, mikor e nagy történeti eseménynek két- százados emlékünnepét ültük meg. Ellenben másik nagy mesterünk, Munkácsy — mint már említettem, — szí­

vesen tartotta magát a szabadságharcz reminiscentiáihoz, melyekből kettőt is megfestett rendkívüli közvetetlenséggel ható háborús genrekép alakjában ; az egyik honvédektől őrzött orosz foglyokat ábrázol, a másik egy sebesült hon­

védet, a ki véres élményeit beszéli el a tépést csináló ottho­

niaknak.

Festőink a panorámaszerkesztés modern technikai vívmá­

nyát is szerencsésen használták föl harczos múltúnk esemé­

nyeinek széleskörű megjelenítésére. Egész a honfoglalás idejéig nyúlt vissza Feszty Árpád, hogy tárgyat keressen merész com- positiójához, melynek kivitelében Vágó Pál és Spányi Béla voltak társai. Az óriás képnek mintegy középpontja s egyik legsikerültebb csoportja Árpád vezér megjelenése serege főbb­

jeivel lóháton, mialatt a szláv hadifoglyokat vezetik elébe;

távolabb még dúl a csata, látható a kunyhók pusztulása, a leány­

rablás, a bevonulok ökrös társzekerei, de egy kiemelkedőbb halmon a táltos már a győzelem örömére áldozatot mutat be Hadúrnak. Vágó Pál, ki e körkép lovas-küzdelmének megfesté­

sével kitűnő csataképfestőnek bizonyult, Spányival s a lengyel Stykával szövetkezve egy más körkép létrehozásában is tevé­

keny részt vett. Ez a szabadságharcz egy jelenetét ábrázolja : a nagyszebeni csatát, Bem tábornok és Petőfi Sándor igen jel­

lemző lovas alakjainak föltüntetésével. Életteljes csatakép s már tárgyának szűkebb körénél fogva is egységesebb compo­

sitio, mint a Fesztyé.

Szobrászaink is kivették dicséretes részöket a haza harczias múltjának művészi fölújításából. Legtöbb munkát szentelt e

A háború a képzőművészetekben. ²⁷

műfajnak Zala György, ki a szabadságharcz leggyászosabb emlékű helyét, Aradot jelölte meg méltó monumentummal, melyet a vértanúkat megkoszorúzó Hungária hatalmas ama- zoni alakja tetőz be, míg a talapzatot a nemzet önvédelemi har- czának négy sarkalatos erényét példázó alakok foglalják el.

A budai honvédszobor megragadóan fejezi ki azt a halálmegvető, hősi lendületet, melylyel honvédeink Budavár falait megmász­

t á l Még munkában van a míllennáris emlék, melynek hemi- cyklusára ugyané mesterünk a békével szemben a háború szilaj géniuszának allegoriás alakját mintázta s már áll Árpád marczona lovas alakja, mely köré a többi vezér fog sorakozni.

Lovasszoborban jelenítette meg Róna József Savoyai Eugent ; e műve a királyi palota elé került ; Strobl Alajos pedig egyszerű, de sokatmondó csoportban beszélte el a Dobó és társai hősi- ségét, melylyel Eger várát megvédték a török ellen; a szobor ott áll az egri piaczon, hátterében láthatjuk a várat, melyre emlékeztet.

Rendkívül szerencsés ejhelyezése — Kolozsvár főterén, a szép, ősi főtemplom előtt, — még fokozza hatását a magyar szobrászművészet legnemesebb és leghatalmasabb alkotásának, a korán elvesztett Fadrusz mester Mátyás-szobrának. Ott áll a nagy király, mintegy megpihenve egy meghódított vár bás­

tyáján, környezve hódoló vezéreitől ; mintha elmélázva várná a soká nélkülözött, az immár a távolban újra megdördülő csatazajt, mely — ezt várja ő s ezt reméljük mi, — nemzetének új harczi dicsőségét fogja neki hírül adni a túlvilágon.

És ezzel szemlénknek végére értünk. Hogy a jelen világ­

háború mit fog hozni a művészet számára? arról még korai volna elmélkedni. Egyelőre az ágyúk beszélnek; ha azok el­

hallgattak, akkor majd szót kérnek a művészek is. A mit eddig a közönség mindennapi kíváncsiságának kielégítésére a fénykép és a harczi tudósítók hevenyészett rajzai nyújthattak, az e háború művészi feldolgozásához legfőlebb nyersanyagot szol­

gáltathat.

Eltekintve attól, hogy a históriafestés már régóta válsá­

gos helyzetbe jutott s a modern művészeti fölfogással szemben nehezen küzd létjogáért, kimondhatatlanul nehéz helyzetben fogja magát a képírás különösen e háborúval szemben találni,

28 Berzeviczy Albert.

mert az a csatafestés összes tiszteletreméltó hagyományait ha­

lomra döntötte. Nincs az az óriás panoráma, a mely több száz kilométerre terjedő harczvonalat felölelhetne ; és mit csinál­

jon az a boldogtalan festő oly rajvonallal, a mely elásta magát a földbe, oly sortüzeléssel, a mely füstnélküli lőporral folyik, oly hajókkal, melyek víz alatt járnak, és oly gépekkel, melyek a felhők közül dobják le bombáikat? A ki ma egy hadvezért a csata sorsát intéző tevékenységében híven akar ábrázolni, az ne ültesse őt lóra, ne állítsa hegytetőre, ne adjon látcsövet kezébe ; az fessen egy embert, a ki füstös szobában térkép felé hajol és telefonkagylót szorít a füléhez.

Hanem azért mi ne aggódjunk a művészek miatt. Ez a háború már eddig is sok nagy, új igazságra tanított meg bennün­

ket, reméljük , hogy a művészet is teremtő erejű igazságokat fog belőle meríteni. Csak legyen kivíva a győzelem a harcz- téren, majd fognak találkozni mesterek, a kik le fogják győzni a rájok váró művészi feladat nehézségeit is.

Berzeviczy Albert.