SOMOGY NÉPRAJZA 2
SOMOGY NÉPRAJZA II.
SOMOGY NÉPRAJZA П.
Szerkesztő : KNÉZY J U D I T
1 9 8 0
K a p o s v á r
ANYAGI KULTÚRA
TÁRGYI NÉPRAJZI DOLGOZATOK
1 9 8 0
K a p o s v á r
Lektorálták : К. CSILLÉRY KLÁRA
kandidátus
GYÖRFFY GYÖRGYNÉ KISBÁN ESZTER
kandidátus
ANDRÁSFALVY BERTALAN kandidátus
BARCZA GÉZA SZOLNOKY LAJOS
kandidátus
A címlapot tervezte : SEGESDY KATALIN
Technikai szerkesztő:
FARKAS BÉLA
Kiadja
A SOMOGY MEGYEI MUZEUMOK IGAZGATÓSÁGA, KAPOSVÁR A kiadásért felel: Mészáros Balázs megyei múzeumigazgató Készült a Somogy megyei Nyomdaipari Vállalat kaposvári üzemében
2O00 példányban - 80-7313 - Felelős vezető: Farkas Béla igazgató KF. eng. sz.: 38293/80.
ELŐSZÓ
Somogy megye néprajz iránt érdeklődő közönsége már régóta igényel olyan rendszeresen megjelenő kiadványsorozatot, mely az itt folyó kutatások eredmé
nyeit közzéteszi számára. Most megjelenő könyvünk második kötete annak a So
mogy néprajza sorozatnak, melyet 1975-ben indított meg a Somogy megyei Mú
zeumok Igazgatósága a nagysikerű Somogyi népköltészet című kiadványával. Ez a könyv Együd Árpád több évtizedes népköltészeti gyűjtőmunkájának legjavából adott válogatást, valamint Olsvay Imre kisebb terjedelmű, de alapvető tanul
mányát is tartalmazta (a somogyi magyarság népzenéjéről). Már ennek az első kötetnek a készítése idején megindíttatta dr. Bakay Kornél a múzeum akkori igazgatója a következő kötet gyűjtő és szervező munkálatait. Ebben a tárgyi nép
rajz körébe tartozó különböző, de részben összetartozó témákról szóló tanulmá
nyokat kívántunk megjelentetni, több szerző dolgozatait.
Somogy megye az elmúlt 10 évben néprajzi szempontból a viszonylag ke
vesek által vizsgált vidékek közé tartozott, kevés néprajzost foglalkoztatott. A Somogy néprajza sorozat egyik célkitűzése ezért az is volt, bogy a meglévő ered
mények közzététele mellett - kiadvány lehetőségével - a somogyi vizsgálatokra serkentse a szakembereket, de a rokontudományok képviselőit is. Az eddig elég
gé elszigetelten végzett gyűjtő- és feldolgozómunka összehangolása, megfelelő hatékonysággal együttműködő alkotógárda kialakítása is szerepelt terveinkben.
A Somogy néprajza II. első tanulmánya Kerecsényi Editnek a csurgói pa
raszti lakáskultúra ioo év alatt történő változásáról szóló cikke. Az emlékezet
tel és tárgyi emlékekkel még elég jól elérhető időszaktól, az 1860-70-es évektől kezdődően egészen a napjainkig tartó időszakot öleli fel tanulmánya. Sok és gon
dos megfigyelésen alapuló adatai, témájának szemléletes bemutatása jelzi, hogy bár egyetlen község és közvetlen környéke lakáskultúrájáról ír, az általános és egyedi vonások kiemelésénél egy jóval nagyobb egység - Zala megye délkeleti, Somogy délnyugati része - ismeretében jár el.
Ujváriné Kerékgyártó Adrienne a somogyi paraszti vászonviseletek fő da
rabjainak (ing-gatya, ing-péntöl) szabástípusairól ír. Több mint egy évtizede foglalkozik az ingek, pendelyek, gatyák szabására vonatkozó részletek gyűjtésé
vel, kérdőíveire az ország minden részéből, de határainkon túlról is érkeztek vá
laszok, így e témáról országos áttekintése van. A Rippl-Rónai Múzeum textil
anyagát különösen jól ismeri, többek között ennek raktári elrendezésében is te
vékenyen részt vett. A buzsáki és környéki női ingekről és hímzésükről írt dol
gozata részét és előzményét képezte ennek az egész megyei kitekintésű tanulmá
nyának, mely a felhasznált vászonféleségek, a szabástipológia leírásán túl a me
gye különböző viseleteit is körvonalazza és hangsúlyozza azokat az alapvető gaz
dasági, közlekedési, kereskedelmi adottságokat, lehetőségeket, változásokat, ame-
lyek egy-egy tájegység viseletének fennmaradását, illetve változását, kiszínesedé- sét elősegítették.
Knézy Judit a somogyi parasztság tejfeldolgozásáról és tejtermék fogyasztá
sáról, valamint sertéshús feldolgozásáról és fogyasztásáról ír. Kiszélesíti korábbi csökölyi és környéki népi táplálkozással kapcsolatos vizsgálatait az egész megye területére. Mindkét témánál a XVIII. század végének szórványadataitól kezdve nagyjából az 1945-50-es évekig tartó időszakot kísérli meg jellemezni a történeti változások, táji csoportbeli eltérések körvonalazásával.
Kapitány Orsolya kis terjedelmű dolgozata egy a XX. század első felére vo
natkozó jelenség feldolgozása, amennyiben a mézesbáb és a mézestészta szere
pét vizsgálja a somogyi parasztság ünnepi táplálkozásában. A pirosra festett mé- Zesbáb kalácstöltelékként (kuglófban, hengeresre tekert hosszú kalácsban) való házi felhasználásáról ezideig nem emlékezett meg a szakirodalom. Az egyébként számos régies formát mutató somogyi ételkészítési skálán figyelemre méltó apró újítást jelez.
Szuhay Péter fiatalos lendülettel és bátorsággal vágott neki annak a kísérlet
nek, hogy általa Dráva menti történeti csoportoknak nevezett két elkülönülő egy
séget meghatározzon. A somogyi táji, néprajzi csoportokról ezideig - ilyen ter
jedelemben és két évszázados áttekintéssel - nem jelent meg tanulmány, egyik
ről sem. Szuhay Péter a Dráva mentén vizsgált két csoport szembetűnő, vala
mint csak behatóbb, részletezőbb vizsgálatok révén megállapítható különböző
ségeinek alapvető okait a XVIII. században végbement újra- és betelepedési, gaz
dasági, jogi eltérésekkel magyarázza. A levéltári és bőséges irodalmi (demog
ráfiai írók, szociológusok, helytörténészek, utazók leírásai, gazdasági írók, sta
tisztikák) forrásanyaga mellett a tárgyi néprajz és a népi társadalomkutatás kö
rében elért kutatási eredményeket is felhasználta.
A szorosabban vett néprajzi tematika könyvünkben kiegészítődött csak rész
ben néprajzi, vagy már közvetlenül gyakorlati és közművelődési célokat is szol
gáló munkálatokról szóló dolgozatokkal. így Boross Marietta a szántódpusztai uradalmi épületegyüttes egykori építési terveiről, létrejöttéről és a jelenleg nagy ütemben folyó újrahelyreállítási munkáiról, azok során végzett legújabb (1979- évi) falkutatási, bontási eredményekről írt.
Hasonló módon aktuális L. Szabó Tündének a Szennai Szabadtéri Gyűj
temény tervező mérnökének dolgozata a Somogyban található népi műemlékek védelméről, a néprajzi értékű paraszti lakó- és gazdasági épületek áttelepítésé
ről szóló munkája.
A kötetet nemcsak néprajzos szakemberek, hanem a néprajz iránt érdeklő
dő közönség, honismereti szakkörök, önkéntes gyűjtők, leendő kutatók számára adtuk ki. Ezt mutatják - többek között - az eligazodást segítő térképek, s az irodalomjegyzék részletessége (a szakemberek számára közismert rövidítések he
lyett pl. NÉ, Eth, AÉ stb.).
A szerzők több ízben hivatkoznak kisebb-nagyobb somogyi tájegységekre, vidékekre, melyek elhelyezkedése, kiterjedése - a somogyi kutatókat kivéve - nem közismert. Nehezíti a megértést, hogy a jelenlegi földrajzi (morfológiai) ku
tatások a nagy táji beosztásra helyezik a hangsúlyt, így három egységgel, Belső-So- moggyal, Külső-Somoggyal és Zseliccel foglalkoznak A néprajzi kutatások ki
sebb egységek körvonalazására törekednek és ebben a korábbi - részletekre, táj
és ember kapcsolatára, a népi tájszemléletre is tekintettel lévő - földrajzos (Ku- gotovitz K., 1936), történész, a régebbi és jelenlegi néprajzi kutatások eredmé
nyeit is figyelembe kellett venni. Így a „Kis-Balaton", „Berek", „Vízmente", (Ka
pos mente), „Dráva mente", „Balaton melléke" elnevezések is szerepelnek e dol
gozatokban. Térképre vetítve ábrázoljuk ezeket a tájegységeket, feltüntetve a fel
használt irodalmat. De egy térképen nem tudtunk minden egységet jelezni (1.
térkép).
BELSÖ-SOMOGY: Marosi Sándor (1970) szerint a legnagyobb ki
terjedésű, s a legtöbb kistájat magában foglaló táj e megyében, a dunántúli
dombvidék nagytájának nyugati felében elhelyezkedő középtáj. E morfológiai szemlélet szerint északon a Balaton déli partjával érintkezik, nyugaton a kelet- Zalai dombság, keleten a szőlősgyöröki völgy, az osztopáni meridionális völgy, lejjebb a Zselicet is határoló Gyöngyös patak és a Kapós déli forrásának völgye szegélyezi, délen Tótújfalutól kezdődően a Dráva a határ. E nagymúltú tájne
vet az állami és egyházi igazgatásban is használták, de inkább a megye déli, az országhatárhoz közelebb eső felére vonatkozott. Néprajzosok is ilyen meggon
dolással használják e fogalmat (Kósa-Filep, 1975), tehát a Marcali háttól, Nagy
berektől délre fekvő területre vonatkozóan. E terület népe hagyományőrzésével tűnt ki már a XIX. század második felétől kezdődően. E vidéken a jobbágy
paraszti lakosság nagyobbrészt a reformációhoz csatlakozott, így a XVIII. század
ban tisztán református falvak is találhatók itt (Gige, Csököly, Kisbajom, Csok- nya, Nagybajom, Alsósegesd, Alsók, Böhönye, Nagykorpád, Kutas, Istvándi, Darány). A tájegységek délnyugati felébe evangélikus csoportok is telepedtek be (Csurgó, Gyékényes, Pat, Iharos, Iharosberény, Inke, Pátró, Pogány szentpéter, Porrog, Szentpál, Szentkirály, Sand, Csicsó, Surd, Vese). Ezek között szlovén anyanyelvűek (vendek) is voltak (Surd, Pogány szentpéter, Pat, Sand, Míháld, Liszó, Bükkösd, Szentpál, Porrog). Ugyancsak vend eredetű, de katolikus lakos
ságú a Nagyatád melletti T arany.
A Dráva mente néhány községébe, de kissé feljebb is horvát nyelvű népes
ség költözött be. Ezek nagyjából két néprajzi egységet képeznek, a Lakácsa és környéki, valamint a Babócsa-Berzence közötti részen elhelyezkedő horvátok cso
portját. Az utóbbiakról ad Szuhay Péter cikke részletes elemzést. Németek utód
jai Szulok, Mike és Barcs községekben találhatók. A tájegység nagyobb részén református, nagyobbrészt a török alatt is állandó lakottságú (sok volt a saját községbe visszaköltözködő) magyar község van, de telepítettek az uradalmak ka
tolikus magyarokat is (pl. Pelsősegesd). A XVIII. század közepétől az egykezes következtében csökkent a reformátusok száma, helyükbe szegényebb katolikusok költöztek be. A belső-somogyi református falvak egyik jellegzetes - bár még in
kább csak a néprajzosok által megkülönböztetett - körzete az ún. Szigetvidék, azaz Szigetvár környékén található harminchárom község, melyek közül ma csak Darány, Kastély о s domb ó, Drávagárdony, Istvándi tartozik Somogyhoz, koráb
ban Somogyviszló, Somogyapáti, Somogyhatvan, Merenye, Tótszentgyörgy, Pata- poklosi, Nagydobsza, Nemeske, Molvány, Kistamási és Pettend is. A többi köz
ség mindig is baranyai volt. E néprajzi csoport felderítését a Baranyai Néprajzi Atlasz munkálatai során (Andrásfalvy В., Zentai János 1969) kezdték meg a szakemberek (pl. házassági kapcsolatok, női fejfedők, jellegzetes fehér hímzés).
Másik karakterisztikus terület a Rinya menti falvaké. Külön egységnek látszik az eddigi adatok nyomán Nagykanizsa piacainak, vásárainak, kisiparosainak
7
vonzásában álló, a megye délnyugati határán lévő falvak együttese Csurgó köz
ponttal.
MARCALI HÁT KÖZSÉGEI: a fent ismertetett tájegységtől északra húzódó vidéken néprajzi szempontból több kisebb - bár még nem kel
lően ismert - csoport él. Vannak itt kisnemesi falvak: Nemesdéd, Nemesvid, Nagyszakácsi. Német telepítések történtek Bize, Kelevíz, Hosszúvíz, Fehéregyhá- za helységekben. Ismertek itt kisebb-nagyobb lélekszámú katolikus magyar pa
rasztfalvak is, pl. : Szenyér, Horvátkút, Mesztegnyő.
KIS-BALATON VIDÉKE: a megye északnyugati sarkában ta
lálható vidék része a Zala megye területére is átnyúló Kis-Balatonnak és körze
tének. A somogyi rész katolikus falvai: Csákány, Sávoly, Főnyed, Vörs, Bala
tonszentgyörgy. Szőkedencs részben evangélikus, így az egységen belül kissé el
különül, pl. házassági kapcsolataiban, lakáskultúrájában. A többi községet szo
rosabb gazdasági, házassági szálak nem a szomszédos somogyi, hanem részben a szomszédos zalai helységekhez (Garabonc, Mogyoród) kötötték. A török időkben
a Kis-Balaton jó rejtekhelyet nyújtott a környezetében élő lakosságnak, de még a távolabb élőknek is. A nehéz idők elmúltával kevesebb, de népesebb falvak alakultak itt, mint a késő-középkorban. A lápok magaslatain, szárazulatain, s a védettebb községekben rejtőzködők visszaköltöztek eredeti falujukba, vagy az ahhoz közel lévő helyre, a dombok peremére újra alakult helységekbe. A múlt században végrehajtott Zala-szabályozás, a gátak és a Zala torkolatánál a híd megépítése megszüntette azt a jellegzetes életmódot, amely a Kis-Balaton lakóit iellemezte, azt a sokoldalú, differenciált gazdálkodást, amellyel a lápos, berkes, szárazulatokkal ellátott területet megélhetésük érdekében ki tudták használni, mint erről Takács Lajos (1978) könyve oly meggyőzően írt. A korábbi kapcso
latokat a táj átalakítása és a gazdálkodás megváltozása után is megtartották a délebbre fekvő falvak, míg Balatonszentgyörgy, Vörs a Balaton melletti falvak felé fordult inkább (Balatonberény, Keresztúr).
BEREK: KIS- ÉS NAGYBEREK tája nem különül el élesen a Kis-Balaton környékétől, néprajzi szempontból is sok a hasonlóság. Az itteni községek többsége magyar és katolikus (Csehi, Libickozma, Orda, Balatonke- resztúr, Feketebézseny, Pusztaberény, Szőlőskislak, Szőlősgyörök, Kéthely, Ba
latonújlak). Csak néhány horvát eredetű falu van, pl. Nikla, de horvátul beszél
tek (sokac) még a XIX. sz. végén is Buzsák, Táska, Tótszentpál, Varjaskér la
kói. Jellegzetes színes hímzéseikről, sajátosan szabott textiliáikról (női ingek, gye
rekágyas lepedők), viseletükről, parasztasszonyok kezét dicsérő szőtteseikről, szokásaikról ezideig sokkal többet tudunk, mint a szomszédos magyar falvak életmódjáról.
ВALATОNMELLÉK: irodalmi, idegenforgalmi szempontú foga
lom, a Balaton és a Kis-Balaton szűkebb környezetét jelenti. Mind természeti, mind gazdasági, földrajzi, mind történeti-néprajzi vonatkozásban különböző együttes. Egyes szerzők (Jankó 1902, Vajkai 1964) még a Berek falvait is ide
sorolják. A Balaton-partnak Lellétől Fokszabadig tartó szakasza lényegében Külső-Somogy része. Néprajzi szempontból még nem derítettük ezideig ki, hogy vannak-e a nagyobb egységen belül lényeges, elkülönítő jellegű sajátságai (amit pl. a halászati, nádaratási lehetőségek is indokolnának), aminek alapján önálló táji csoportnak lenne tekinthető. Ezek a falvak a török hódítás után elsősorban Külső-Somogy délebbre fekvő területéről, kisebb részben a Nagyberek helysé-
geiből töltődtek fel lakossággal. Később is fenntartották velük kapcsolataikat:
házassági, gazdasági (pl. a tabi, siófoki, városhidvégi vásárokra, üzletekbe, pia
cokra jártak, valamint Enyingre), vallási tekintetben (andocsi búcsúra évente háromszor jártak el a katolikusok). Vásznat a ságvári és hídvégi takácsoktól szereztek be (Knézy 1977)- Jelentős számú református élt Kilitiben, Endréden, Kőröshegyen, hátrányban, Szárszón, Őszödön, Fokszabadiban és Siófokon.
KÜLSŐ-SOMOGY: Szilárd Jenő szerint „a dunántúli dombságnak a Balatontól délre elhelyezkedő jelentős területét magába foglaló dombság keleti, északkeleti részének elnevezése .. . önálló tájképi vonásokkal rendelkező közép
táj" (1967). Északkeleti részét a Sió tektonikus árka, nyugati, délnyugati felét a, Kapos-völgy széles, árkos süllyedéke, a Somogyvárt és Osztopánt érintő meridio- nális völgy stb. határolja. Elnevezését a köznyelv, államigazgatási és egyház
szervezeti nyelv is ismeri, bár nem ugyanazt a területet értik rajta.
Sok XVIII. századi vagy későbbi betelepítésü községe van, jelentősebb szám
ban németek kerültek Kötcse, Bonnya, Szorosad, Somogydöröcske, Somogy szil, Gadács, Ecseny, Mocsolád, Zics, Nágocs, Pusztaszemes, Polány, Kára, Miklósi, Németegres, Torvaj, Hács, Sérsekszőlős községekbe, jelentéktelenebb számban Eddére, Kőröshegyre, Zamárdiba, Endrédre, Töreki pusztára, Ádándra, Kiliti- be. Szlovákok utódai élnek Kéren, Tabon, Gyugyon, többek között horvátok utódai Lengyeltótiban, Sárdon, Osztopánban, Pamukon, Somogyvámoson, So- mogyváron, Gamáson, Karádon, Szemesen és hellén. A magyar lakosság jelentős része református volt a XVIII. század elején (Jád, Szólád, hátrány, helle, Szár
szó, Csepely, Teleki, Kazsok, Taszár, Aszaló, Magyaregres, Kiüti, Jut, Endréd, Ádánd, Város és Kis-Hidvég, Som, Ságvár, Bálványos, Kapoly, Nágocs, Őszöd, Kőröshegy). A XIX. század végén már mégis a katolikus többségű falvak domi
nálnak úgy, mint a megye egész területén (2. térkép). A XIX. század elején a Sió és Sárvíz melléke indult először gyors fejlődésnek, de fokozatosan követte a közelebbi és távolabbi környék is (rét- és takarmánygazdálkodás, piaci lehetősé
gek jobb kihasználása).
VÍZMENTE: Somogy megye Kapos-völgyi településeinek sorozatára alkalmazott tájnév. Az ide tartozó községek a XIX. század közepétől, a lecsapo- lások lezajlásával fokozatosan gyors polgárosulásukkal tűntek ki (fejlettebb föld
használati rendszer, rét gazdálkodás on, takarmánytermelésen alapuló lótartás, majd a XIX. század végétől belterjesedésnek induló marhatartás). A kedvezőbb közlekedési lehetőségeket, a várossá alakuló Kaposvár közelségét nagyszerűen aknázták ki. Néprajzilag kissé eltér a Kaposvártól nyugatra lévő, többnyire refor
mátus és magyar falvak csoportja (Kiskorpád, Szomajom, Kaposmérő, Kapos- újlak) a várostól keletre esőktől. Az utóbbiak közül fejlett paraszti tejgazdálko
dásukkal tűntek ki a XX. század elejétől (Fonó, Gyalán, Gölle, Baté, Szabadi).
E falvak többsége magyar és katolikus (Taszár, Zimány, Toponár, Gölle, Gyalán, Patalom, Mosdós, Szabadi, Csorna, Attala, Pata, Fonó) lakosságú, református Baté. Német csoportok utódai élnek Szabadiban, Kercseligeten és Kisberkiben.
Z S Eh I С vagy Zselicség: Somogy és Baranya megyék között elterülő er
dős dombvidék, melyet északon a Kapos-völgy, délen a Szigetvidék határol. A néprajzi szerzők (Gönyey S. 1933) 46 községet sorolnak e tájhoz. A Zselic nyu
gati vonulatain, völgyeiben általában református törzsökös lakosságú magya?
falvak találhatók (Kadarkút, Hedrehely, Szentbenedek, Dada, Bárd, Szenna, Zselickisfalud, Patca, Szilvásszentmárton, Visnye, Bécz).
Az északi és északkeleti részen több a katolikus magyar község (Szentjakab, Kislak, Töröcske, Simonfa, Sántos, Szentbalázs, Cserénfa, Gyarmat).
A XVIII. századi betelepítések során a Zselic délkeleti részére horvátok (Almamellék, Lukafa, Boldogasszony fa, Szentlászló), majd ezeket felváltva rész
ben beolvasztva németek érkeztek ugyanezekbe és más községekbe (Hajmás, Gá
los fa, Bőszénfa, Tótváros, Lukafa, Boldogasszony fa, Almamellék, Szulimán, Lad, Somogyhárságy, Márcadó, Terecsenypuszta). A felsorolásból is kitűnik, milyen sokszínű néprajzilag ez a tájegység is.
A néprajzi, táji csoportok további részletekbe menő vizsgálata, felderítése az elkövetkező évek feladata, s remélhetőleg a következő Somogy néprajza egyik jő témája lesz-
Knézy Judit
A táji csoportokról szóló térkép a következő források figyelembevételével készült:
Gönyey Sándor 1931 J a n k ó János dr.
1902 Knézy Judit
1978
Knézy Judit
1979
Komlós A l a d á r n é dr.
1978
Kosa L á s z l ó - F i l e p Antal 1975
Kugotovitz K á r o l y 1933
Ladányi Sándor 1972 Marosi Sándor
1970 Szilárd Jenő
1967 T a k á t s G y u l a dr.
1934 Takács Lajos
1978 Vajkai Aurél
1974 Zentai János
1974
A d a t o k a Zselicség tárgyi néprajzához, különös tekintettel a faépítkezésre.
Néprajzi Értesítő, 8 9 - 1 1 0 .
A Balaton-melléki lakosság néprajza.
Budapest, 428.
A somogyi Balaton-mellék kulturális táji egységének problema
tikája. Studium Historicum Simighiense. 1. 1 9 5 - 2 0 0 .
Újabb a d a t o k a N a g y b e r e k b e n élő h o r v á t eredetű lakosság t e x tilkultúrájához.
Somogy, 4. sz. 5 7 - 6 4 .
Szigetvár-vidéki fehér hímzések. N é p m ű v e l é s i P r o p a g a n d a Iroda.
Budapest.
A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest. Néprajzi Ta
nulmányok. Szerk. : M a n g a J á n o s .
A D u n á n t ú l és Kis-Alföld írásban és képben.
B u d a p e s t .
1721. évi vallásügyi vizsgálat Somogy megyében. Somogy megye múltjából. K a p o s v á r , 9 1 - 1 1 7 .
Belső-Somogy kialakulása és felszínalaktana. Földrajzi tanulmá
nyok 11. Budapest. 169.
Külső-Somogy kialakulása és felszínalaktana. Földrajzi tanulmá
nyok 7. Budapest.
A somogyi N a g y b e r e k . Pécs, 38.
A Kis-Balaton és környéke. Somogyi Almanach 2 7 - 2 9 . Kaposvár.
Balatonmellék. Budapest.
Baranya magyar főkötői. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1969-70. 241.
/
!'••
л
(
/ Г. ^
», .«lentpel«» А в • Neeymart
\ ttkby e S í a n t k i r i l y
^ n * A S e r k a i
^ ^ Oythínyt»
SOMOGYI TÁJAK
TÀJCSOPORTOK
A RÓMAI KATOLIKUS ES REFORMÁTUS VALLÁSÚ LAKOSSÁG MEGOSZLÁSA SOMOGY MEGYÉBEN 1914-25. KÖZÖTT
100 ÉV NÉPI LAKÁSKULTÚRÁJÁNAK ALAKULÁSA CSURGÓN
KERECSÉNYI EDIT
i. Csurgó mezőváros majd nagyközség múltja és jelene
Csurgó egyike hazánk legrégibb magyar településeinek. Először 1019-ben említik a Szent István által a zalavári apátságnak adományozott birtokok között.
Később királyi kanászok földjének mondták. 1264-ben már hiteles hely, Zsig
mond király pedig 1405-ben városi kiváltságokkal látta el. Vára a XVI. század elején Enyingi Török Bálint és Ferenc tulajdona. 1542-ben azonban Zrínyi Miklós elfoglalta tőlük.
1A török többször fölégette, 1566-ban elfoglalta, s a berzencei nahiéba osztotta be. A felszabadító háborúk után I. Lipót 1701-ben leromboltatta.
A lakosság életmódjába, sorsába a XVIII. század hozott alapvető változást, 1727-ben ugyanis Csurgó és környéke a hatalmas Festetich család birtokába ke
rült. Festetich Kristóf uradalmának egyik központját, Csurgót egyrészt ipari, ke
reskedelmi és kulturális centrummá akarta fejleszteni, másrészt - erőszakos, feu
dális nagyúr lévén - allódiuma növelése céljából sorra kisajátította az addig job
bágyok használta irtásföldeket, erdőket és legelőket. Az elkeseredett parasztok fellázadtak, mozgalmukat leverték, a zendülés két vezetőjét pedig 1747-ben le
fejezték.
2Csurgó fejlődésében nagy szerepet játszott a haladó szellemű gr. Festetich György által 1795-ben alapított gimnázium, amelynek révén a széles környék kulturális központja lett.
3Ekkor kezdett kiépülni a mai község központi része is az egykori óvárostól délre.
A XIX. sz. elején a mezőváros népessége mind jobban differenciálódott.
Csurgó-Üjvárosban ugyanis számos ipart űző kuriális zsellér is letelepedett ek
korra. Anyagi helyzetük - mivel gyakran adtak szállást és ellátást diákoknak - általában kedvezőbb volt, mint az óvárosi jobbágyoké, hisz kevesebb úrbéri te
her nehezedett rájuk, mint amazokra, és földeket is bérelhettek, melyeket ha
szonnal műveltek.
Az 1848-i jobbágyfelszabadításról szóló törvénycikk hosszadalmas és ellen
séges viták forrása lett a Festetichek és úrbéreseik között. A földesúr változat
lanul a „maradvány-" és „foglalásosföldek" bekebelezésére törekedett, és a le
gelő- és erdőelkülönítések is a parasztokra nézve sérelmesen zajlottak le mind Csurgón, mind Alsókon és Csurgósarkadon. Hiába állították a volt jobbágyok és zsellérek, hogy a vitás földeket már nagyapjuk sőt dédapjuk is művelte, Ш.
használta, a bíróság elutasította fellebbezésüket. (Az úrbérrendezés befejezésekor, 1861-ben Csurgón 40 4/8 jobbágytelek és 15 zsellér, Csurgó-Üjvárosban pedig az 1868. évi végleges rendezéskor 171 zsellér volt.
4)
A társadalmi és vagyoni differenciálódás a kiegyezést követő kapitalizáló
dás időszakában fokozódott, tovább nőtt a nincstelen agrárproletárok és napszá-
mosok száma. A földéhség az i88o-es évekre szinte határtalanná vált. Saját be
vallásuk szerint a föld továbbaprózódásától, ill. elvesztésétől való félelem szülte a reformátusoknál az egykét is.5
Csurgó 1869-ben tanítóképzőt kapott, 1870-től pedig járási székhely. 1872- ben megnyílt vasútállomása, melynek következtében fellendült ipara és keres
kedelme.6 Számos üzem, több pénzintézet létesült. 1898-ban új épületbe költö
zött a gimnázium, ifjúsági és népkönyvtár létesült. A lendületes és sokirányú fej
lődés azonban, sajnos, az I. világháború után évtizedekre megtorpant.
Az 1944-es mélypont után a felszabadulás nyomán indult új fejlődésnek a község. Mint járási székhelyt - „kiemelt alapfokú központ"-ként - azóta terv
szerűen fejlesztik. 1950-ben hozzácsatolták a vele már csaknem teljesen össze
épült, református Alsók és Csurgósarkad kisközségeket, 1970 óta pedig nagy
községi közös tanácsához tartozik Csurgónagymarton is.7
Mezőgazdasági termelés egyetlen nagyüzemben, a Zrínyi Mezőgazdasági Termelőszövetkezetben - mellette természetesen számos háztáji gazdaságban - folyik. Dinamikusan fejlődő szövetkezeti és gyáripara nemcsak hazai, hanem egyéb szocialista, sőt kapitalista piacra is termel. Közoktatási, népművelési és egészségügyi hálózata a járási igényeket is kielégíti.
A nagyközségi tanács azonban nemcsak a jelen és jövő építésén és felvirá
goztatásán munkálkodik. Féltő gonddal ápolja a múltat, Csurgó és környéke ha
gyományait is, s az 1975-ben megnyitott Helytörténeti Gyűjteményben bemutat
ja - egyebek mellett - az ősök küzdelmesen nehéz életét.
2. A csurgói népi építkezés és lakáskultúra korszakai
Mielőtt Csurgó népi lakáskultúrájának periódusait ismertetném, vázolnom kell a vidék népi építkezésének főbb korszakait, hisz az előbbi az utóbbinak kö
vetkezménye.
a) A füstöskonyhás ház és berendezése
A múlt század közepének jellegzetes háztípusa a szalagtelken végoromfallal az utcára néző, favázas szerkezetű vagy tömés-, illetve vertfalú ház volt. Az előb
bi masszívan összecsapolt fatalpakra, sövény- vagy karóközre agyaggal tapasz
tott falazattal készült (I/i. tábla), az utóbbit szalmával gondosan összedolgozott agyagból deszka közé tömték (I/II. tábla). Készítettek ezenkívül elvétve sárgom
bócokból rakott, fecskerakású házakat is.
Mindhárom típus gerendás, deszkázott mennyezettel és mestergerendával, zsúpfedéllel épült. A ház csaknem mindig három helyiségből állt, s mindegyikbe külön ajtó vezetett az udvarról, ill. a pitar-től. Középütt volt a füstöskonyha, az utca felé az esőszoba, a konyha másik oldalán pedig a hátúsó szoba, illetve a komora. Ahol nagy család élt együtt, a hátsó szoba végéhez néha még egy há
túsó komorá-t építettek; másutt viszont az egymástól különváló családok az ál
talában nagyméretű füstöskonyhát felébe osztották, hogy „külön kenyéren" él
hessenek. Ilyenkor az osztozkodó feleknek csupán 1-1 szoba jutott.
A ház minden helyisége fődes volt. Pallás-át lesározták, mert „köllött a ra
kódó hel", de azért is, hogy a tűz ellen biztonságosabbá váljék.
Az első szoba két parányi üvegablakkal pislogott az utcára, sőt többnyire az udvarra is nézett egy kis, átlósan belécezett ablaka (l/l. tábla), melyet - ha
I/I. 1830 körül épített fatalpas, sövényfalú, „pitaros", füstöskonyhás ház Pátróból. (1959.
Kerecsényi Edit)1 8
I/II. Tömésház részlete Surdról. A pitvar mellvédjénél jól látható a ház falának vastagsá
ga. (1958. Kerecsényi Edit)
az időjárás engedte - nyitva tartottak, hogy levegőzzön a szoba. A rács a rágcsá
lók („hogy a férög be ne mönnyön") és a macskák ellen nyújtott védelmet. A konyha mindig ablak nélkül készült, külön-külön is nyitható ásó és főső ajtóval, hogy a füst gyorsabban távozzék (IV/I. tábla). A hátsó szobának többnyire csak egy ablaka nyílt a pitvarra vagy a kertláb felé.
A ház egész hosszában - néha L-alakban ölőtte is - szeglábakon nyugvó pit
var állt, melynek kb. i m széles tetőzete védelmet nyújtott az eső, a hó és a nap heve ellen. Néha csak a konyha előtti rész szolgált pitar gyanánt.
A következőkben egy múlt század közepén berendezett paraszt ház tradicio
nális bútorzatát vázolom. A berendezési mód a századfordulóig nagyjából válto
zatlan maradt. Szobáját a bejárattal szemben, az utca felőli sarokban elhelye
zett masszív, egymással kb. azonos méretű sarokpad, s a közte álló tekintélyes méretű, nagyfiókos tölgyasztal uralta (II/II. tábla). A sarokpadot mindig támlás
ra, karzatos-ra készítették, s többnyire a két szomszédos, 45 fokban levágott élé
vel illesztették egymáshoz. Máskor külön álltak egymás mellett. A padok ülő
lapja olyan széles volt, hogy a gyerekek egy rávetett hitvány cifraszűrön vagy dolmányon aludhassanak is rajta.
A vastag fedelű nagy asztal és a sarokpad körül zajlott a család élete. Itt folytak az ünnepi étkezések, körülötte ülve tereferéltek a vendégekkel, itt szab- tak-varrtak az asszonyok, fosztották télen a tollat. A pad felett hatalmas ková
csolt szeg - mely aljával sokszor a pad támláján nyugodott - tartotta az egyajtós sarokszekrénykét, az ómáriumot.
A szemközti fal nagy részét többnyire az egyvégtében egymás mellé állított két ágy foglalta el, mindegyikük előtt 2-2 faragott támlájú székkel. Némely ház
ban a legszebb ládát itt, a két ágy vége között helyezték el. (Ez attól függött, hogy milyen széles volt az ház utca felőli frontja, s milyen hosszú a sarokpad, azaz: dlfért-e az ablakok között kényelmesen a láda.) Az ágyakat házilag ken
derből szőtt, csak a végén hímes - ünnepen a módosabbaknál piros-bécsi - ágy
takaró fedte. A szabadon maradt sarokban, a szömöskályha mögött többnyire egy régi ruhásláda vagy egy kisebb pad állt.
Téli időben a kályha körül, az asszonyok felügyelete alatt tevékenykedett a család apraja-nagyja. Itt ringott a legkisebb gyermek bölcsője, s itt, a melegen helyezték el a nagyobbacska gyerekek állószékét, járókáját is. Étkezéskor sem az asszonyok, sem a gyermekek nem ülhettek az asztalhoz, ebédjüket, vacsoráju
kat a kisszékeken, kispadon, a ládán vagy az ágy melletti széken ülve fogyasz
tották el.
A múlt század első felében a szoba fő díszét még a geometrikusán vésett dí- szű, púpostetejű ácsolt láda, a szökröny képezte (XVI/I. tábla), melyet csak 1840 körül kezdett kiszorítani a festett tulipános láda. Készítettek ilyeneket a csur
gói asztalosok is, de gyakran vették őket vásározó muraközi horvát mesterektől.
Midőn Mód József né Ritecz Kata 1848-ban férjhez ment, az ő tulipános ládája (III/III. tábla) sarokpad mellé, a két ablak közé került. Az anyós „a mönyecske napa" - hogy saját kelengyeládájának is rangos helyet biztosíthasson - a két ágyat egymástól eltolta, s ládáját az ajtóval szemben közéjük helyezte.8
Elmaradhatatlan darabja volt a Csurgó környéki első szobáknak a sarokpad feletti, falra szegezett tálas, ill. tálasok. Ezek a keményfából házilag gyártott, később asztalos „tislér" által készített és gyakran tulipánosra festett hosszú, elöl fogasokkal, tetején karzattal ellátott bútorok a család anyagi helyzetét jelző dí-
тт т / rV P Z Pl t a r r a l"> a k é t ..szegláb" között „sajtárossal". ( i9 58 . Kerecsényi Edit) П/П. Hagyományos szobabelső. Mindkét pad mellett Г - Ï sublat; közülük a baloldali/az a,to mellem „sublatláda" a régebbi. Az ablak feletti polcokat „telázslipapír", az asztalt
ujabban viaszosvászon fedi. (1962. Kerecsényi Edit)
III/I. Szemeskályha. Szögletes „vállán" állt haj
dan a „pipics". „Pártázata" a kályhapúpot veszi körül, melynek közepéből általában hasonló máz
zal bevont cserépfigura, tyúk „tik" vagy kakas emelkedett ki. ((1960. Kerecsényi Edit) III/II. Szobarészlet a mestergerendára szegezett
„kalántartó"-val. (1962. Kerecsényi Edit) III/III. Tulipános láda, Csurgónagymarton
szes tányérok, tálak elhelyezésére szolgáltak, fogasaikon pedig a tarisznya, a ka
bát, a csutora, vagy a citera lógott. Némelyik tálasnak kevesebb foga, ám ugyan
akkor rúd-ja. is volt, amire szőttes dísztörülközőt, kendő-t akasztottak. Az ágyak fölé, azok hosszában a gerendákra két rúdtartót függesztettek, s rajtuk vastag rúd-at bujtattak át (III/II. tábla). Itt lógtak a csizmák, s esténként ezekre tették a levetett felsőruhákat is. Az ajtó melletti falra, a fiókos kályha, szömöskálha mellé általában kendőtartót akasztottak, rajta cifrán szőtt kendővel. Ezt nem használták soha, és csak nagy ünnepekre cserélték ki másikkal. Az ajtó mögött csaknem mindenütt fogast találunk még napjainkban is (IV/II. tábla). A csurgói fogasoknak rendkívül sok változatát ismerjük. Helyi ezermesterek, kovácsok, asztalosok, esztergályosok készítették őket.
A szoba bútorzatát a két ablak között ferdén lógatott, faragott keretű vagy gyári készítésű tükör, az ajtó illetve az ablak melletti falióra, valamint katoliku
soknál üvegre festett vagy papírnyomatos szentképek egészítették ki. Az ágyak alatt kisszék, csizmahúzó és egyéb apró használati tárgyak álltak.
Tárolásra szolgált a mestergerenda is, melyre imakönyvet, borotvát, szap
pant, dióolájat, leveleket tartalmazó kéregdobozt ^leveles iskátulát" és még sok egyebet helyeztek. A mestergerenda hézagaiba is dugdostak egyet-mást. Aljára és oldalára legtöbbször keskeny, gondosan faragott lécet szegeztek, mely alatt ott villogtak a csak ünnepi alkalommal használt fémkanalak és villák. (III/II.
tábla.)
A mestergerendához rögzítették a szoba közepén a kisgyermek forgó-járó
káját, jártató-\át, télidőben pedig a szövést megelőzően használt fonálgombolyí- tót, nagygombolitó-t is.
Az ablakok feletti, kis polcon állt a tökmagolajos pipics, a ménes, a gyúj
tó és a sótartó.
A szobában télen a konyhával közös falhoz támaszkodó szèm'èskàlha árasz
tott meghitt meleget. Alját többnyire agyagból rakták, felette 3-4 sor négyszög
letes, táblás szemmel. Hengeres, karikás felső részét tányéros szemek, bögrék alkották. E cserépkályhák csaknem kivétel nélkül csurgói fazekasok készítmé
nyei voltak. Legjobban a zöld színűeket kedvelték. Emléküket ma már csak a néhol még csirkeitató-ként használt tányéros szemek és a múzeumba került da
rabok őrzik. Az egyik ilyen zöldmázas kályhát a vállba karcolt cégjelzés szerint Nagy Márton készítette. (III/I. tábla.)
Miként a ládának, a kályhának is megvolt a maga sajátos élete. Többször átrakták, modernizálták. Mindig kevesebb szeme maradt épen, s így egyre na
gyobb részét kellett másfajta csempével vagy agyaggal pótolni. Az utolsó csur
gói szemeskályhát tudomásom szerint 1952-ben bontották el a Basakúti utca 33.
sz. házban.
A világítás terén korszakos változást jelentett 1880 körül a petróleumlámpa térhódítása. A lóggós lámpákat évtizedeken keresztül dróttal függesztették az asztal fölött a mestergerendára. Takarékosságból azonban még évtizedeken át használták a régi mécseseket, pipicseket és gyertyatartókat, melyeknek még a közelmúltban is számos fajtáját őrizték a padlásokon. (XX/I. tábla.)
A füstöskonyhát a hatalmas kemence uralta, melynek formája és elhelyezé
se hajdan változatos képet mutatott. A kemence szája előtt, néha körülötte is, agyagból tömött, 50-60 cm magas padka volt. Ha a kemencét „elfütötték", itt
IV/I. Füstöskonyha „asó-főső" ajtaja. (1965. Ke- recsényi Edit)
IV/II. „Hömbölgő ágy" felette a kovácsmestersé
get űző ősöktől örökölt kovácsolt fogassal. (1962.
Kerecsényi Edit)
IV/III. Füstöskonyha sarka a kenyérsütő lapáttal, fa- és vas ,,szenvonó"-val, „pemettel", meszelő-
vel. (1962. Kerecsényi Edit)
V/L Kemence. Előtte a padka végén katlanhely, „kotlahel". A kemencében száradó tűzifa.
(1962. Kerecsényi Edit)
V/II. „A kemence elfűtése". Szájánál kovácsoltvas „fialla". (1962. Kerecsényi Edit) V/III. „Kémény alá húzott" egykori füstöskonyha részlete. (1962. Kerecsényi Edit)
VI/I. Kamrarészlet ,,sublatládá"-val, ,,aggató"-val. (1961. Kerecsényi Edit) VI/II. Kamrarészlet „tálas"-sal, „póc"-cal. (1962. Kercsényi Edit)
VI/III. Kamrarészlet kenyértartó, ,,szikkasztó"-val, szemeskályhával. (1962. Kerecsényi Edit) VI/IV. Kamrarészlet „disznóbontó szék"-kel. (1962. Kerecsényi Edit)
főztek (V/II. tábla). Távolabbi része rakodóhelyként, asztalként szolgált. Építet
tek egy hosszú tűzpadkát a szobával szomszédos fal hosszában is. Innét fűtötték ugyanis a szoba cserépkályháját, melynek szája ide nyílt. Télen reggel és este itt főztek az asszonyok. Vaslábak, háromláb, fialják szolgáltak a jobb hatásfo
kú tüzelés és főzés elősegítésére. A tüszel vagy a kemence szája előtti padka többnyire magasabb katlanhel-h&a. végződött. (V/L tábla). Alatta ugyancsak gyakran kellett tüzdlni.
Az asszonyok egyike-másika már sötét reggel alágyújtott a katlannak, hogy a malacoknak krumplit főzzön, korpás moslékot melegítsen. Ha nagyon hideg volt, elfütötte a szömöskálhát is. A parázsból egy keveset kihúzott a kályha szája elé a tüzelőpadkára, hogy ott megmelegíthesse, megfőzhesse a család reg
gelijét. Reggel mindig főtt ételt ettek.
A második főétkezés este volt. Ekkor ugyancsak tüzet kellett rakni. Hogy ez gyorsan sikerüljön, a kemence feletti rúdon bőven tartottak gyújtósfát, hasíté
kot, foklát.
A füstöskonyha bútorzata rendkívül szegényes volt; egy vaskos disznóbontó szék, melyet asztal gyanánt használtak, egy falra akasztott ácsolt tálas, egy-egy faragott falipolc egy stelázsi, egy vizespad víztartó sajtárral (faedény két fül
lel, rajta esetleg fából készült fedővel). Mindezek keményfából - többnyire tölgyből - házilag, „fejszemunkával" készültek. A konyhaajtó mögötti sarokban mindig ott állt a kenyérsütő lapát, a pemet, a szenvonó, a tűzpiszkáló, a ser- hakli, a legtöbb házban pedig még a fazékvilla és a perecsütő kukoris- és tepszü-berakó lapát is (IV/III. tábla). Itt volt még a nagyfejsze és a balta, hisz ezekre mindig szükség lehetett.
A főzéskor szükséges cserépedényeket helyi vagy könyékbeli fazekasoktól vásárolták. 1876-ban - sőt még 1910-ben is - nyolc fazekas dolgozott Csurgón.9
A ház harmadik helyisége, a kamra általában kisebb volt a másik kettőnél.
Lehetőleg északra nézett. Itt tartották a főzéshez szükséges alapanyagokat: a lisz
tet, korpát, babot, borsót, savanyúságot, tejterméket, tojást, füstölt húst stb. és szellős kenyértartón a heti kenyérszükségletet. (VI/I. tábla.) Ahol nem volt főd- pince, a boroshordónak, zsírosvéndőnek, káposztáskádnak, savanyítás hordónak sőt még a deszkákkal elrekesztett krumplinak, zöldségnek, répának is itt kellett helyet szorítani. A kamra sarkában mindenféle szerszám állt. A gerendáról rudat lógattak alá, ezen tartották a zsákokat és a ruhafélét, melyben a piszkosabb mun
kát végezték. Némelyik kamrában - mely korábban, a nagycsalád idején szoba
ként szolgált - megmaradt még a szemeskályha, de annak szépsége soha nem vetekedhetett az első szobában állóval (VI/III. tábla.)
Az élelmiszeres kamra (ha volt ilyen), illetve a liszt-, zsír- és húskészletek kizárólagos ura a legidősebb, még dolgozni bíró asszony volt, többnyire az idős gazda felesége. A takarékos asszony keményen markolta a kamrakulesot. A zsír
ral és főleg a húsfélével ugyancsak takarékosan bánt. Maga főzött. A fiatalabb menyecskékkel legfeljebb a tésztát gyúratta, a kenyeret dagasztatta meg. ö k , ha otthon voltak, csupán a gazdaasszony keze alá dolgozhattak: krumplit hámoztak, zöldséget, répát tisztítottak, baromfit kopasztottak. A gazdaasszony főzését nem bírálhatták, mert könnyen megkapták: „A magadéból dirigálj . . . " Az asszonyok nagy része éppen ezért csak akkor tanult meg főzni, amikor maga vált gazda
asszonnyá.
23
VII/I. 1914-ben épített jellegzetes, végoromfalas csurgói téglaház. (1978. Berentés Tamás) VII/II. Szobarészlet „vasplatni tüsszel"-lel. (1962. Kerecsényi Edit)
VII/III. „Kémény alá húzott" hajdani füstöskonyha „csikósporhelt"-tel. (1962.)
VIII/I. Konyharészlet és kenyérszakasztás. (1962. Kerecsényi Edit) VIII/II. Konyharészlet szövőszékkel. (1959. Kerecsényi Edit)
A padlásra csaknem mindig a pitarból jutottak fel létrán. Néhány padlás
deszkát kiemeltek e célból, melyeket aztán a helyükre (lehetett csúsztatni. Itt is rudak lógtak a kokasülőkön. Azokra akasztották a konyha feletti füstjáratban a húsfélét, ide rakták fel száradni a szappant, másutt „avétt" vászonzacskókban különféle terményeket, magokat, hagymát, fokhagymát, fűszer- és gyógynövé
nyeket tartottak ugyanitt. A gondosan lesározott padláson teregették szét a hagy
mát, diót. Szalmából kötött vagy fatörzsből vájt tárolókban babot, hajdinát, aszalt gyümölcsöt tartottak. Itt volt a helye a használaton kívüli kisebb fonó
szövő szerszámoknak, törekrostának, vendégséges, disznóöléses cserépedények
nek és mindannak, amire pillanatnyilag ugyan nem volt szükség, de amit gondos előrelátással mégis megőriztek: pl. csizmaszár, használt lábbeli, hitvány kasza, sarló, különféle vasalkatrészek, szíjak, szerszámnyélnek valló fa, gereblyefog stb.
A pitvaron játszottak a kisebb gyermekek, hogy anyjuk, nagyanyjuk szeme mindig rajtuk lehessen. Itt szárogatták a babot, aszalták a gyümölcsöt, a gombát.
Es®s időben a gazda is ideállította faragószékét, a szijószéket. A szoba, konyha ajtajához ágseprűt támasztottak, azzal zavarták el az okvetlenkedő baromfit.
Gyakran állt a pitvarban a konyha ajtajával szemben két szeglábhoz rögzítve a sajtáros is. (II/I. tábla.)
A mai ember el sem tudja képzelni, milyen nehéz volt a régi idők asszonyá
nak élete a füstöskonyhás házban - s még aztán is néhány évtizedig. Télen-nyá
ron hajnalban kelt, későn feküdt. A családban szigorú munkamegosztás uralko
dott.
A munkabíró fiatalabb asszonyok, lányok végezték a legnehezebb munkát:
ők dolgoztak a mezőn, a szőlőben, a kertben, s ők gondozták a jószágot. Nap mint nap hordták a vizet. Évről-évre javították, „sározták" a házat, kívül-belül meszelték. A kinti munka végeztével kezdetét vette a kender és a len megmun
kálásának összetett, sokfázisú folyamata: a fonás, a gombolyítás, a párolás, a szö
vés majd a varrás. A múlt század nyolcvanas éveiig varrógép nem volt Csurgón, tehát kézzel varrták az inget, a gatyát, a péntőt, a szoknyát. Az ünnepi darabo
kat gonddal ki is hímezték.
Keserves munkát jelentett a sok nehéz vászonruha mosása, párolása, mán
gorlása is. Házilag, maguk koptatták a hajdinát, törték mozsárban a mákot, a diót, a paprikát. Gyümölcsöt aszaltak, gyógynövényt gyűjtöttek, gombát száro
gattak. A fiatalabb menyecskéknek csak a munka jutott osztályrészül, de szavuk nem volt a merev családi hierarchiában. Gyermekeiket is az anyós, a gazdaasz- ezony nevelte, gyakran még betegségükben is ő ápolta őket.
A gazdaasszonynak ugyan viszonylag jó dolga volt, de ő is szakadásig, ere
jén felül dolgozott még öreg korában is. Félt kiadni kezéből a főzőkanalat, mert a régi feudális jellegű társadalomban a dolgozni nem bíró öregnek nem volt többé becsülete. Örülhetett, ha eleget kapott enni.
Csurgó népi építkezésébe az 1870-es évek hoztak nagyobb változást. A vas
úti hálózatba bekapcsolt, járási székhellyé vált nagyközség gyors fejlődésnek in
dult. A gimnázium mellett még 1869-ben tanítóképző intézet is létesült, de je
len dolgozat szempontjából figyelemre méltóbb az, hogy az uradalom támoga
tásával 1874-ben megalakult az Önkéntes Tűzoltó Egyesület,10 melynek felada
tát a gyakori tűzesetek ölleni védelem megszervezése képezte. Ez időtől szigo
rúan tiltották a zsúpfedeles házak építését, szorgalmazták a zsúptetők lebontását és a házak átcserepezését. Ám, mint a későbbiekben látni fogjuk, a rendelkézé-
26
seknek a község - egyrészt a szegénység, másrészt a maradiság miatt - nem tu
dott érvényt szerezni. Még 1926-ban is több mint ötven zsúpos ház állt Csur
gón,11 Alsókon és Csurgósarkadon pedig viszonylag ennél is több. Azt, hogy mennyi volt közöttük kémény nélküli, persze nem tudjuk. Kétségtelen azonban, hogy Csurgó utolsó füstöskonyhás házát csak 1971-ben bontották le a Basakúti utca 33. szám alatt. Nagy szerencse számunkra, hogy egy lelkes, 16 éves hon
ismereti gyűjtő, Papp Zoltán néprajzi pályamunkájából12 megismerkedhetünk e ház és telek valóságos történetével, mely kitűnően példázza, hogy a gyorsan fej
lődő községben miként aprózódtak el az utóbbi ïoo évben a telkek, és milyen változáson ment keresztül az építkezés és életmód.
„A visszaemlékezések szerint a 31-es és 33-as számú telek egyben volt együttesen 2 magyar hold), id. Maries Ferencné tulajdonában (egésztelkes job
bágyként 2,4 h szántót, 5 h rétet és 3 h erdőt műveltek elődei). Ezen a területen állt a két egyenlően megépített lakóház . . . mely feltehetően a XVIII. sz. vé
gén épült. Alapja 4, lábazata 5 sor tégla. Sok szalmával kevert, sárga agyagból vert falának vastagsága 68 cm, magassága 280 cm, külső hossza 900 cm, belső szélessége 650 cm. A szobák 27,7 m2, a konyhák 10,6 m2 alapterületűek. A falak
ban faanyag sehol nincs. A tetőszerkezet fa és zsúppal fedett.
Az udvaron volt a nagy méretű istálló és a pajta épülete. Vázát keményfa gerenda alkotta, a falakat sárral betapasztott vesszőfonat. A teteje ennek is zsúp volt. A tűzveszély miatt kb. 60 m-re épült a lakásoktól, mérete sokkal nagyobb ezeknél, 20-24 állatnak volt benne hely. A pajtarésznek is rendkívül nagy tere volt. Szénával megrakott kocsival is be lehetett hajtani. A szénát egy erős áll
ványzat tetejére rakták. Alá még szerszámok, gazdasági felszerelés, rengeteg bur
gonya vagy más termény fért. A két főépület közötti területen voltak a sertés- és baromfiólak.
A lakásba egy kis nyitott előtéren (a „pitaron") keresztül juthatunk. Innen nyílik a lakószoba és külön a füstöskonyha négyrészes ajtaja.13
A lakószoba 30 m2 alapterületű (6x5 m). Belső magassága 2,45 m. 3 ablak világítja meg, egyenként 90x94 cm-esek. Az ablakok duplák, keretük jó állapot
ban v a n . . . Ezt már felújították. Az ajtó mérete 91x165 cm. A padlózat vert föld, a mennyezet padlásdeszkás, mestergerendás, meszeletlen. Sötétbarnára el
színeződött.
A konyha ajtajának két alsó és két felső szárnya külön-külön nyílik. Együt
tes nagysága 90x168 cm. Kémény nem volt; a füst a ritkára hagyott padlásdesz
kák között távozott a padlástérbe és onnan a szabadba.
A sütés a kemencében, a főzés a szabadtűznél és az üstházban történt. A főzéshez ún. háromlábat használtak, amelyre ráhelyezték a vas- vagy cserép
edényt. A tűzhely falában egy tüzelőnyílás is volt, ezen keresztül fűtötték a szo
bai mázas cserépkályhát. A lakószobák berendezésének pontos leírására már nem emlékeznek.... Az egyszerű ágyakból, asztalból, tulipános ládából, tálasból és a mázas cserépkályhából állt."
Szerencsére a csurgói honismereti gyűjtemény adattárában fennmaradt né
hány felvétel is a már részben lebontott házról.
Sajnos, a hátsó szoba eredeti ablakait akkorra már kicserélték.
b) A füsttelenített végoromfalas ház és berendezésének átalakulása A családok - anyagi helyzetüktől függően - az i88o^as évektől mindinkább téglából (néha vályogtéglából) és cseréptetővel építkeztek, a ház alaprajzi ei-
27
IX/I. Szobarészlet négyfiókos „sublat"-tal. Felette családi kép. (Kerecsényi Edit) IX/II. Szobarészlet múlt század végi „pócos kászli"-val. (1962. Kerecsényi Edit) IX/III. Fekete Sándor alsoki gazda és családja fényképe 1914-ből. (i960. Kerecsényi Edit)
X/I. Ujabb konyha részlete téglából épült „rakottporhelt"-tel. Oldalait zománcfestékkel fes
tették be. A sütő alá kemencét építettek. (1962. Kerecsényi Edit)
X/II. Konyharészlet. A gazdasszony famozsárban ,,fejszenyél"-lel paprikát tör. (1962.) X/III. Konyharészlet. A „kékföstő" terítővel letakart ágyon egy „szakasztó"-ban kenyér
kel. Mellette a háznép felső-ruhája, „támlásszék", „stokedli". (1962. Kerecsényi Edit)
rendezésén azonban még évtizedekig nem változtattak. A téglaházak konyháit kezdetben bótbajtásos-ta, mászókéményes-te építették, s csak lassan-lassan vált általánossá a zártkéményes építkezési mód. Példaként ismét Papp Zoltán dolgo
zatából idézek.
„1891-ben id. Maries Ferenc fiai: János és Ferenc felnőttek. Szűknek bizo
nyult a meglévő lakás, ezért a kétholdas telket hosszában megosztották.
Az öreg házban maradt az id. Maries Ferenc és János nevű fia a család
jával . . ., a telek üres felére pedig a családi mintájára Ferenc és növekvő fiai részére újabb két lakást építettek. Ez az épület már téglából épült zsúpfedéllel, (!) de a konyha szabadkéményes volt. Az élelmiszerek táro
lására kamrát nem építettek, ezért ezeket a padláson és a konyhában t á r o l t á k . . .
Ifjabb Maries Ferenc fiainak életében a lakás berendezése (az 1900- as évek elején) már másként alakult. A szobák ekkori berendezése: két ágy, egy sarokpad asztallal, egy sublód, tulipános láda, fogas, tálas a fa
lon, esetenként bölcső. A konyhában néhány könnyen elmozdítható bútor
darab volt, legtöbbször házilag készített kisszékek, a régihez hasonló, csak nagyobb vizespad és egy a korábbinál nagyobb asztal. Az edényeket a kemence tetején, később házilag készített polcon vagy lábon álló, ún. te- lázslin tartották.
1924-ben az újabb házat is átalakították. A zsúpfedél helyére csere
pet raktak. A konyhát korszerűsítették: a szabadtűzhelyet a kétsütős ra
kott tűzhely váltotta fel, a kemence pedig az épület végéhez ragasztott kis kamrába került. A mennyezetet lepadlásolták, és a konyha belső felében kamrát alakítottak ki. A nagy változás oka az volt, hogy Maries Ferenc leánya, Katalin férjhez ment. Férje a régi házban lakó ifj. Maries János fia, István, tehát második unokatestvére volt. Továbbra is mezőgazdasági munkával foglalkoztak."
A túlontúl hagyományőrző id. Maries Ferenccel ellentétben a legtöbb csur
gói gazda már korábban is élt a gyorsan fejlődő ipar. és technika adta lehető
ségekkel, így anyagi helyzetéhez mérten korszerűbb lakást épített. Kétségtelen azonban, hogy már a századforduló táján is előbb építettek új istállót, mint házat.
A városiasodásra való törekvés eredményeként az 1880-as évektől Csurgó egyes belterületi utcáiban mind általánosabbá vált a zárt utcasoros építkezés. A gazdálkodás megszabta követelmények miatt azonban csak az iparosok, az alkal
mazottak s a széles telkek gazdái engedhették meg maguknak, hogy divatos, ut
cafrontos, „fordított" házat építtessenek. (XII/I. tábla) Mivel ez az építkezési mód nem befolyásolta alapvetően sem a ház beosztását, sem belső berendezését, nem sorolom külön kategóriába.
A füsttelenített házban sokkal könnyebbé vált az emberek, főleg a nők éle
te. A konyhában már nemcsak keserves kötelességként tartózkodtak, hiszen a füst nem marta szüntelenül a szemüket, és nem kényszerültek a legnagyobb hi
degben is nyitott ajtónál tevékenykedni. A konyha lakókonyhává vált, és sze
repe az egész család életében megnőtt. Anyjuk, nagyanyjuk felügyelete alatt itt tartózkodhattak most már a gyermekek is. A kenyérsütő kemence ugyan még hosszú időn át a konyhában maradt, de azt is bekötötték a kéménybe. A ke-
XI/I. Hajdan zsúpos, de már átcserepezett padlás részlete. A régi füstöskonyhában használt
„vendégségös fazekak, bugyogós korsók, masinás tálak és karikós „tepszük". A tálakban gesztenye, tökmag, napraforgómag és egyéb termény. A „rag" alatt régi vasaló, gyertyatartó,
óra. (1962. Kerecsényi Edit) _
XI/II. Padlásrészlet. A kémény mellett rúdra aggatott füstolthús: „lapicka, girinc, szalon
na, lábak". Tavasszal mindennapos látvány. (1962. Kerecsényi Edit)
XI/III. Egykor zsúpos, átcserepezett padlás részlete használatból már kivont bölcsővel és reá dobott „föstő" ágyterítővel. Az előbbit 1880 körül csináltatták, az utóbbit háziszőttes vá
szonra festették Kanizsán. Jobb szélen a „rag" alatt „kocsonyás tálak". (1961. Kerecsényi Edit)
XII/I. A Kossuth Lajos utca részlete Csurgón a századforduló körül épített „utcafrontos"
házakkal. (1977. Berentés Tamás)
XII/II. A csurgói Nagyváthy utca részlete 1977-ben. Előtérben átalakított, divatosan fes
tett végoromfalas ház, mellette 1975-ben épült magasföldszines, garázsos, sátortetős. A töb
bi ház még hagyományos formájú, de már egyik sem fehérre meszelt. (1978. Berentés Tamás)
35 5 ? /T T Iís házaspár szobájának részlete 1896-ban stafirungba kapott „kredenc"-cel.
VTTT/VTT 'íí" ?U rf0 1 s z o b a b e l s ő- A televízió felett régi „Szent Család zenélő kép". (1978)
mence „elfűtése" a friss kenyeret vagy az ünnepek közeledtét jelentette a csa
lád számára. (A szabad tűzhelynek mindaddig meg kellett maradnia, míg a szo
ba kályháját át nem rakták belső tüzelésűre. Ez családonként és a körülmények
től függően különböző időben zajlott le.)
Az új házak szobáit az 1880-as évektől kezdték belső fűtésű cserépkályhák
kal építeni. Eleinte csak a „szömöskályhák" hengeres része elé készítettek alul tüzelőtérrel ellátott vasplatnis tűzhelyet olyan megfontolásból, hogy télen egy- egy reggelit, vacsorát a szobában is megfőzhessenek, s ezáltal takarékoskodjanak a tüzelővel. (VII/II. tábla.) Később a módos gazdák öntöttvas vagy városias formájú „táblás" cserépkályhát állítottak a szobába.
A szoba bútorzatában a ruházat tárolására szolgáló ládák divatjának vál
tozása a legszembetűnőbb. Az 1860-as évektől Csurgón nem készítettek már tu
lipános ládát, helyette sublatládát kapott a menyasszony. Ez a tulipános ládá
nál jóval magasabb, alján egy hamis vagy valóságos fiókkal ellátott ládaféle (V/III. tábla) kb. 30 évig éke virágkorát. Polgári hatásra azonban némely meny
asszony már 1880 körül is három- vagy négyfiókos sublattal (IX/l. tábla) ment férjhez. Ennek a közkedvelt bútordarabnak még ma is számos változatával ta
lálkozunk Csurgón és környékén. A századfordulón jelent meg stafirung darab
ként az egy- de inkább kétajtós szekrény (XIII/III. tábla), melyből a módos „pó- gár"- vagy iparoslány kettőt is kapott.
A mind nagyobbá, díszesebbé váló kelengyeládák híven tükrözték a hihetet
len szorgalmú és ügyességük révén gyorsan vagyonosodó csurgói és környékbeli parasztgazdák anyagi helyzetét. Egy módos menyasszony a századforduló előtt egy tucat vászonlepedőt, hat dunyhahuzatot, tizenkét vánkoscihát, négy alsó
párnahuzatot, kb. 30 törülközőkendőt, ugyanennyi véka- és kenyérruhát, 18 pár vászon férfiruhát (azaz inget és gatyát) és néha még ennél is több női inget, péntőt és egyéb ruhaneműt vitt a házasságba. A szarvasmarha- és lóltartásáról híres - nem egyszer országos díjat is nyert - pógár-ok lányának letevő ruhája már nem fért be egy sublatládába. Felsőruháit, boltban vásárolt selyem- és szö
vetszoknyáit, bájkó-it, nyakravaló kendőit, bundáját sifonyér-Ъа rakva vitte ma- gával. (Ez az az időszak, midőn az egyke végképp elharapódzott a református parasztság körében. 1880-ban még stagnált Alsók és Csurgósarkad lakossága, 1890-től azonban már csökkenő tendenciát mutat.14) A vagyon vagyonnal háza
sodott . . . Sorra épültek a pompás új házak, istállók, magtárak, bennük egyre kevesebb lakóval, egyre kisebb családdal. Előfordult nemegyszer, hogy a va
gyonos szülőknek örökbe kellett fogadniuk valakit, mert saját egyetlen gyerme
kük elhalálozott, s nem lett volna senki, aki öregségükre a gazdaság terhét le
vette volna vállukról, s gondjukat viselte volna.
KüLső formájában és belső tartalmában egyaránt sohasem látott gyors vál
tozás kezdődött tehát Csurgó lakáskultúrájában és családszerkezetében a század elején.
A szoba többi bútora az 1920-as évekig - aziaz a szekrény, sifonér divat
ba jöttéig - nemigen változott. Megmaradt a sarokpad egy nagy, „belülfiókos"
asztallal (a régi, faragott, nagyfiókos asztal a támlásszékkel együtt időközben ki
került a konyhába), az ágyak, a tálas. Üj bútordarabként helyenként megjelent az alul kétajtós, felette fiókos kászli vagy a felül polcozattal is kiegészített po
hárszék, a kredenc, pócoskászli. (IX/II. tábla.)
XIV/I. Konyhareszlet Csurgón A regi „rakott sparhelt" Propupek Ferenc kőműves munka- YTxr/T?" Û ™tokcl»reaeket ' Vágó lakatos készítette. (1978. Berentés Tamás)
XIV/II. Hajdani kisparaszti porta „nagyszobá"-ja Csurgón. (1978. Berentés Tamás)
Ahol korábban nem volt falióra, most az is került a falra, másutt eklekti
kus keretű nagyobb tükör, egy-egy díszes nagyméretű nyomat, világháborús em
lékkép, esetleg fénykép. Az utóbbi divatja az I. világháború idején terjedt el.
(II/II. tábla.) Az ágyakat a korábbi fehér vászon- vagy föstőkék terítő helyett piros bécsivel vagy szövettel takarták be, s az újabb divatú kendőtartóra is igé
nyesebb, szélesebb hímű - esetleg színes fonállal hímzett - törülköző került. A berendezésben tehát mind jobban tért hódított a gyári áru.
A századforduló előtt forradalmi változás zajlott le a világítóeszközök te
rén is. A gyújtó-val szemben végképp csatát vesztett a tűzcsiholó acél és a kova.
Minden szobába vettek lóggós petróleumlámpát, s a pipicset sokan már csak a konyhában használták, vagy a fakeretes istálló- illetve útilámpába tették bele.
1908-tól mind több család bevezettette házába a villanyt is. Az áramot a Lang- féle malom szolgáltatta.
A konyha berendezésében a tűzhelyek változó divatja a legfigyelemremél
tóbb. Az 5-10 holdas gazda kemencével egybeépített tűzhelyét még téglából rakatta, majd olaj- illetve zománcfestékkel festette be. A kemencerész hátsó, boltozott vagy szögletesre formált részét azonban csupán fehérre meszelték, s ra
kodótérnek, polcnak használták. A rakott sporbeltek anyaga és a lakatosmunka minősége csakhamar a család anyagi helyzetének fokmérőjévé vált (XIV/I. t.).
Némelyik házban még a közelmúltban is valóságos építészeti remeket alkotott a konyha alapterületének néha az egyharmadát is elfoglaló kemencét ill. tűzhe
lyet építő kőműves.
Az 1930-as években kezdett elterjedni az asztali tűzhely vagyis a „takarék"
(X/II. tábla), mely napjainkban is közkedvelt maradt. A konyha bútorzata is ki
egészült; előbb csak asztallal és a szobából kikerült néhány székkel, sarokpad
dal, majd edénytartó állvánnyal, telázdi-val (X/II. tábla), vizespaddal és vala
miféle heverővel, hitvány ággyal, supi-vái, priccsel. Üj bútordarabként jelent meg a konyhai ülőke, a stokedli és a gyári készítésű festett bádogmosdó. Miután a konyha egyre inkább lakókonyhává rukkolt elő, az első szoba igazi tisztaszo- Ъа-чк válhatott. Ahol több nemzedék élt együtt, az idősebb házaspár azontúl a konyhában hált, sőt néha a gyerekek egy része is. Az ő fekhelyüket, a kerekes supi-t nappalra az ágy alá szokták lökni, hogy ne foglalja a helyet. Télen - ahol a hely engedte - a konyhában állították fel a szövőszéket, ott fontak, gombolyí- tottak, „áspóztak".
A megnövekedett anyagi jólét eredményeként egyetlen kamra nem bizo
nyult már elégségesnek, még a megfogyatkozott családok szükségletének kielé
gítésére sem. A legtöbb házhoz tehát újabb kamrát és nyári konyhát toldottak, sőt földpincét is építettek.
A régi házak korszerűsítéséhez hozzátartozott a belső padlásfeljáró kialakí
tása is. A padláslépcső többnyire a kamrából vezetett a padlástérbe, ritkábban az udvarról, a kertláb felől, ám ez esetben hosszú létrán mentek fel, s a padlásajtót lakattal zárták. A füsttelenített padlás ugyanis alkalmassá vált mindazon szemes
termények tárolására, melyeket a gazda akkor szándékozott értékesíteni, amikor legmagasabb áruk van. Továbbra is itt tárolták a füstölt húst, a levesbe szánt
„bürkét", a füstölt csontot. Felkerült a padlásra sok féltettebb, időszakosan hasz
nált háztartási eszköz is, így a régi tulipános láda, a gyermek nélkül maradt bölcső, állóka, a divatját múlt ruhanemű, s a régi füstöskonyha fölöslegessé vált cserépfazekai, háromlábú lábosai stb. (XI/II. tábla.)
XV/I. Svájci tenyészmarháival díjakat nyert, 15 holdas alsoki gazda 1908-ban épített emeletes magtára a lakóház végénél. A gabonát szabályozható vastagságú csövön engedték le a fel
ső szintről a középsőre ill. az alsóra. A földszint nagyobbik része eredetileg istálló volt, most sertéseket tartanak benne
XV/II. 1952-ben rakott kemence a magtár szomszédságában. Kenyeret már nem sütnek ben
ne, csak kalácsot, „kukorést" és rétest.
XV/III. Ugyanezen portán álló, régi favázas szerkezetű, fűzfavesszőből font, omladozó ku
koricakas
XVI/I. Ácsolt láda, „szökrény". Szenta XVI/II. Tulipános láda, „mönyasszony láda". Pátró
