Feljegyzések

Feljegyzések.

TISZA ISTVÁN LELKE.

ikorra ezek a sorok napvilágot látnak, talán már lelépett gróf Tisza István, az erős kéz az elnöki emelvényről és a geszti kastély puritán csendjében szemléli, miként alakulnak a magyar közéleti események az ő közreműködése nélkül. Mi nem avatkozunk a politikába, nem birjuk érezni a jelentőségét, a megalkuvások, perfidiák, kegyetlenségek és hiúságok nagy színpadán lejátszott jelenetek- nek, minket az emberek izgatnak, az őszinte egyéni gesztusok, lelki rezdülések, amelyek nem az interjuvoló újságíró, vagy a kodakkal kezében várakozó fényképész számára készül- nek, hanem pongyolában minden stilizálás nélkül nyilatkoznak meg. Tisza Istvánról je- gyeztünk fel egy mondatot, amely abban a drámai pillanatban hagyta el ajkát, mikor pártja örömkönnyek között áldotta a gondvise- lést, mely megmentette a Kovács Gyula fegy- verétől. „Amit én kivánok az Istentől csak annyi, hogy szeressenek a barátaim."

íme Tisza István, ez az erőszakos, nagy, feudális hagyományok kiskirálykodó gőgjében politizáló főúr, aki gyűlöli az új életet vil- lanyfényes, automobilos pompájával, tüzes má- morok rózsás fényében elkárhozó mohó sze- relmeivel, jogokért sikoltó proletárjaival, aki aggressziv támadást intézett minden szépség- propaganda ellen, amely a szabad művészi szárnyalás szent önkívületében született, ez a kemény junker, aki dacos életerejét nem a tömegek^ magához ölelésével, hanem azok gőgös eltaszífásával villogtatja, akinél még nem láttunk egy gyengéd, meleg, simuló gesz- tust, egy reszkető sóhajt, csak hatalmas súlyos pathetikus kijelentéseket, megmutatta a lelkét is, mely barátok után sóvárog. Ez a sok ezer holdas bihari kiskirály, akinek a föld száz- szorosan adja meg a szükségleteit, aki kál- vinista kemény röghöz tapadásában komoly nemzetgazdasági stúdiumokban, szürke prob- lémákban virrasztotta át az ifjúságát és min- dent megtanult, csak a finom életművészetet nem, akit öntudatos, hidegen megfontolt élet- útjában nem zavart meg soha szerelmes láto- 1123

mások leigázó bűbája, ennek az embernek, ki folytonosan pathetikus pózok között épít- geti a saját emlékszobrát, szintén van lyrája, vágya, hogy szeressék a barátai.

Hát szeretik is, azok a délceg úrlovasok, akik a nagyváradi akadályversenyeken ezüst- billikomokat nyertek, akiket a családi politika főszolgabírói meg alispáni székekbe ültetett, a sneidig, erőszakos, hetyke legények, akik parancsolnak és engedelmeskednek és sze- retnék visszaállítani a derest, akik gyűlölik a cucilistákat, betiltják a népgyüléseket, elkoboz- zák a Népszavát és beszállítják parancsolatra a szavazatokat. Körülfonják Tisza Istvánt, aki az ő nagy, diadalmas erejével gondolko- zik, vergődik, hadakozik, szenved érettük és szembe helyezkedik egy egész kinyílt szemű szellemi és művészeti felszabadulás Ver Sac- rumát köszöntő ifjú Magyarországgal: „hogy szeressék a barátai."

H. B.

FARKAS ÖDÖN.

S

zerényen, szótlanul lépett le földi pályájá- ról egy kedves, intelligens ember és csen-, desen minden nagyobb feltűnést nélkülözve hagyta el az ötvonalak országát egy talentu- mos, magábavonult muzsikus: Farkas Ödön, a kolozsvári zenekonzervatórium igazgatója.

Egyszerűen, simán távozott távol a vásári zsi- vajtól, a nagy dalok r e k l á m á t ó l . . . olyan em- berhez illő viszonyok közepette, aki önmagá- ból merít, a közön keresztül önmaga örömére.

Mert Farkas nem volt az a zseni, aki a hét titok fátylán keresztül is elővilágít; aki mély üregekbe elvonulva és akarata ellenére is elő- hangzik és akinek tettei, cselekedetei, tényei, mint a földből hirtelen kidobott hegyek — megjelenésükkel: tiszteletet, csodálatot, félel- met k e l t e n é n e k . . . Csak egy tehetséges ember volt és a muzsika szerelmese. És ha óhajait, vágyait, szándékait nem is tudta nagy érté- kekre beváltani: nagy szorgalma, állandó, lelkes próbálgatásai mint intenzitások növel- ték a tehetségnek a zseniálitástól m e s s z e e s ő mennyiségét. Nem volt a mértföld-csizma bir-

1124

tokában, de apró lépésekkel métereket rakott ö s s z e . . . '

És ezek a lépések elég jelentékeny határ- köveket jelentenek a zene, jobban mondva a magyar zene történetében. Egy igazi, vérbeli magyar stilust teremtett; tipikus, magyar fra- zeológiával, ritmussal, kapcsolatokkal dolgo- zott . . . elhagyva a cigány-magyar és műdal- magyar korcs szülemény útját. Igaz a kísérlet még gyenge volt; félénk és tapogatodzó . . . de ez semmitsem von le a tény jelentőségé- ből. Ha nem lehetett oly nagy képességű, hogy elméleti s zenei sejtéseit egyszerre, kész Athénéként léptesse az ámuló világ elé:

örömmel és köszönettel kell vennünk a kis csirát is, amit kaptunk tőle, amely életre és fejlődésre képes.

Farkas másik jelentősége abban áll, hogy a mágyar éneklést igazzá, művészivé és ma- gyarrá tette, amely eddig idegenszerű és rossz, meg idegenül hangzó volt.

Értéket veszítettünk el hát benne és az amúgy is szegény és szürke magyar zene múzsája bizony könnyekkel töltheti ki a hiányt, amit hátrahagyott. Ha nem is volt hegy-érték, de v a l a k i . . . Gullivér volt a törpék és az óriások k ö z ö t t . . .

Munk Andor.

©ÜXÜ® ©*<D©Í©

MUTSUHITO ÉS NOGI.

(Néhány szó a harakiriről.)

A

napkeleti szigetország, Nippon új csá- szárt kapott. A régit, a nagy reformátort, M u t s u h i t o t a mult héten temették el az ősi kyotói császársírba, eredetére nézve év- ezredekre visszanyúló nemzeti szertartással.

A nagy császár temetése is egészen sablonos lett volna, ha hű generálisa, N o g i , a port- arturi hős önfeláldozása a temetés szertar- tása alatt ott a helyszínén be nem következik.

Most hát kettőt temethet Japán a nagyokból:

egy nagy császárt és egy nagy katonát, kik- nek nevét együtt irták be a história lapjaira.

Nogi öngyilkossága megrendítő. Azt irták a lapok, hogy ősi módra uráért áldozta fel magát: a halálban is vele akar lenni. Japán 1125

régi története tényleg számos példát mutat a végnélküli loyalitásnak ilyen önfeláldozó meg- nyilatkozására. A cseléd uráért, a katona csá- szárjáért sokszor lett túlzott s általunk szinte érthetetlen hűségérzeíből öngyilkos; azonban Nogi már keresztény. Mint katona egészen modern. Nagysága mellett igénytelen. Elérte a legnagyobb dicsőséget, amit katona elérhet.

De ugyanez a Nogi a portarturi és mukdeni harcok mezején két fiát is elvesztette. Dicső- séget szerzett, szívet tépő óriási fájdalom árán. Ez megzavarhatta nagy lelke nyugalmát.

Azt is hallani: évek óta melanchólikus volt.

A tőr gyógyír volt az ő beteg szívének. Ez egy nagy élet eldobása, igaz, de nem a régi értelemben vett harakiri. A harakiri hasfelmet- szést jelent s a középkorból fenmaradt hősies rnódja az öngyilkosságnak. Két nem volt már régente, u. m. kötelező és önkéntes harakiri.

Amazt a szamuraj (hadinemes) család azon tagjai követhettek el magukon, akik valami gonosztetf miatt halálbüntetéssel sújtattak. A helyet és az időt a deliquensnek kijelölték s hivatalos közegek jelenlétében végzett magá- val. Ez a szokás azonban ma már nem divik.

Az önkéntes harakirit olyanok követték el magukon, akik nagyon fájlalták elöljárójuk halálát vagy ha felebbvalójuk jogtalan bánás- módja miatt más expedienst nem találtak.

Efajta harakiri ma is előfordul. Azonban az elszántak nem mindig hasfelmetszést szoktak magukon elkövetni. Némelyik elmetszi a tor- kát, a másik modernebb már méreggel oltja ki életét vagy olyan is akad, aki a vonat elé dobja magát. 1891-ben O h a r a T a k e y o s h i , egy yezoi hadnagy őseinek sírjánál a tokiói S a i t o k u j i nevü templom előtt végzett magán szokásos harakirit. Mielőtt ezt tette, elhatáro- zásáról az összes lapoknak tudósítást küldött s egyúttal közölte öngyilkosságának okát is.

Okot u. i. az szolgáltatott a harakiri elköve- tésére, hogy szóval hasztalan figyelmeztette hazáját az orosz veszedelemre. 1895-ben egy D s a d a nevü hadnagy fiatal felesége arról kapott hirt, hogy férje a csatamezőn vérzett el. Rendbeszedte tehát a házat, felöltözött ünnepi ruhájába s az asztalra maga elé tette férje arcképét. Leborult előtte s egy nász- ajándékba kapott tőrrel elmetszette a nyakát.

1126

Az ilyen halált szenvedők nagy ünneplésben részesülnek Japánban. Nishino Buntarof, a jeles miniszlernek Mórinak gyilkosát is ünne- pelték, mikor ez 1884-ben a minisztert túlzott- nak vélt reformjai miatt megölte.

Dr. A ^L.

NAGYASSZONYUNK.

A

lemondásban, a könnyesen, intimen, szo- rongató melankóliáva' búcsúzó boldog- ság, haldokló érzéseiben van csak annyi szép- ség, mint ebben a szeptemberben, ebben az őszben. Nincs jólesőbb ezeknél az álmodozó délutánoknál, ahogy a magyar ősz sereges szépségei, vendégjáró érzései jönnek, nincs drágább e csodakedves alkonyatoknál, vala- hányszor a leggyönyörűbb színpompáju suga- rakkal átszőtt esthomályban, mintegy álom- világ falai közt, feltűnik az őszi korzó. Tündér- álom ez: szeptember enyhén hűs levegőjének szerető, ünnepi finomsága, a szeptemberi alkony szellő-csókja kell, de így valóban nem nyilhatik szebb virágos kert a földön.

Magányos és karcsú nőket, asszonyokat keresek ma az alkonyati, szeptemberi korzón.

Valami különös bűvölet lep meg ilyenkor:

mintha egy szerelemre eszmélnék, mely csak átsuhant a szívem elrejtett világán s nem ma- radt utána, csak egy halálos űr, egy halálos, ismeretlen titok . . . Azt az idegen s nagyon szép nagyságos asszonyt keresem ma, kiről a modern kritikusok annyit irnak s kinek magányos empirszobája ott titkolódzik az éle- tünk otthonos távolain a délelőtti, délutáni csöndben. Keresem a korzón ezt a szépséges idegen asszonyt, hisz lénye édes előkelősé- gével, angyali gyöngédségével úgy odakerült az apánk, anyánk emlékei s szívünk szerelmei közé. A szeme színéről, a haja illatáról, hom- loka fehérségéről annyit olvashat a gyanútlan közönség, minden remekbekészült ünnepi kritikában van legalább sóhajtás érte vagy róla, sokszor folytatunk párbeszédet is vele, sokszor-sokszor esztétizálunk v-lc s a leg- meghittebb, legsajátabb gondolatainkat neki adjuk. És itt meghatottság és elfogódottság 1127

nélkül nem lehet már tovább rónom e soro- kat: nagyságos asszonyunk emléke a tizen- nyolcadik évünk rekvizilumai közül kél most.

Mikor lázasan, szívszorongva, mindent átölelő rajongással valami naiv, égi boldogságra vágy- tunk: egy kisvárosi gimnázium padjai közt, egy vidéki redakció délutánjának szegénysé- gében, csendjében, reménytelen évek, magá- nyos órák elhagyatottságában szívvel-lélekkel, hivő, áhítatos érzéssel megálmodott szezon- kritikáink vagy tárlat-beszámolóink mindig- mindig így kezdődtek ábrándjainkban (ismert nevü impresszionista kritikusaink nyomán:

erről beszéltünk a nagyságos asszonnyal a szezon e l s ő z s ú r j á n . . .) Azóta évek teltek el (sok idő valami két év, amellyel végkép el- temettük a tízennyolc éves és tizenkilences fiatalságot s most a legszomorúbb gyászt viseljük, mivel úgy temettük, hogy nem sirat- tuk és soha-soha nem sirathatjuk meg) a nagyságos asszonyról ma is gyakran irunk, de — immár bizonyos, hogy így akarja a sors, — csak kritikáinkban s verset s o h a : a mi szegény és boldogtalan nagyasszonyunk- nak be kell érnie azzal, hogy ő a kritikusok asszonya, kritikusi szívvel és szerelemmel pedig versre, vagy boldogságra még csak készülni sem lehet.

Tulajdonképen ettől a szerelemtől, ilyen szerelemtől van a mi egész impresszionista kritikánk. Az impressziónisla kritika lelkét csak az tudja megérteni, ki ebből a szere- lemből vett valamit részül. De ennek észre kell vennie, hogy a modern kritika impresz- sziónista volta nem színes cafrang, hanem egy magasabbrendü formája a megértésnek:

a megértés élet-formája, harmonikus, tökéle- tes érzés, mely megértésben, szeretetben üdvözít. És mind-e nobilitást, mélységet, köz- vetlenséget lelkünknek az a szerelme adta.

Keresem a nagyságos asszonyt; csupa intim finomságtól összetevődő tökéletes, ra- gyogó szépség, karcsú termetű s szőke, ham- vasszöke lesz, tudom. Ha megtalálnám a kor- zón, mit mondana, hogyan fogadna, mivel bocsátana útra ? Tovább, tovább megyek, egyre beljebb a nyirkos mélységű őszbe, a szépségek, színek körülállják még utamat, de egyre titokzatosabbak, fantasztikusak lesz-

1128

nek, sziníe rémképek már, kimerülök és érzem, hogy e hideg sivárságba pusztulok bele, de egy öntudatos érzés nem engedi, hogy két- ségbe e s s e k : itt kell élnem-halnom, tudom.

És azt is tudom, hogy így is lehet „így is történhetik."

L. i.

©t©©?©

EGY LEANY MEG KÉT LEGÉNY.

E

gy igen mocskos környezetben lejátszó- dott, egészen undorító részletekkel tar- kázott, nagyon szomorú, nagyon szűzies és romantikus históriát adtak tudtomra egy vidéki város újságjai. Pápán történt, hogy egy leány, akinek hivatása a szerelem, meg két legény, akik nagy téglákat raklak össze dagadt vörös kezükkel, hogy boldog nyugodt emberek szá- mára meleg hajlék emelkedjék belőlük, három fáradt lelkes fiatal ember bezárkózott egy szobába, ahonnét a két férfit halva, a lányt haldokolva hozták ki egy fél óra múlva. A tragédiát az idézte elő, hogy a két legény sok forró nászos éjszaka után annak tudatára

ébredt, hogy tiszta teljes szerelemmel sze- retik az utca virágot, a vad férfi vágyak el- sanyargatott tömlőjét és a cifra perdita még több vad, durva csókos orgia után arra ébredt, hogy eltemetett lelke felfrissült és tiszta teljes szerelemmel szeret két kőmives legényt, egyformán mindkettőt és boldog volt és mo- solygott lányos sugaras mosollyal. Most pedig belegázolt ebbe a megható idillbe a férfiön- zés, a két legény, akiknek nap-nap mellett minden három koronáig fizetőképes himmel osztozniok kellelt a lányon, nem birták el- viselni, hogy ez az ujjáébredés, egy agyon- gyalázott, besározott lélek feltámadása mind- kettőjükre sugározza bágyadt fényességét.

Parancsoló, sürgető, forró kérdésekkel ostro- molta a lányt. M e l y i k e t . . . m e l y i k e t . . . és a Perdita, a nyilvános ház „Margitája", két élet királynője nem tudott, nem akart válaszolni...

És a három szegény nyomorúlt szürke ember egy éjszakán megtöltötte a gyomrát maró szeszekkel és vad, színes mámor extá- zisában megoldotta az élete első nagy színes problémáját és vad, brutális csókok, sóhajok és hörgések kísérete mellett elment a halálba.

H. B

1129 1119 1129