Temetések és temetők

»ADÁSOK

TEMETÉSEK ÉS TEMETŐK

„Por vagy és porrá leszesz" — mondotta a Teremtő büntetésül a bűnös Ádámnak. Azóta minden ember ezt a szörnyű ítéletet hordja homlokán.

Minden földi út egy vak üreghez vezet. Minden lepergett perc futás a síi- felé. Minden falat kenyér, minden korty ital harc azzal az ismeretlen hata- lommal,,, mely kérlelhetetlenül kényszerít: „Menj, add át helyedet másnak."

A lombhullásos, ködös őszi hangulatba takart hant ad a nyers kenyérharc után enyhe békét, az érdekek és kötelességek zsivajára csendet, a sikoltó fájdalomra írt és a háborgó lelkiismeretnek édes békét. Sors sorshoz, fejfa a fejfához sorakozik, szomorú mezővé szélesül. Isten szántóföldje lesz, sír- kert, temető.

A temető az a híd, mely összeköti a földi utat az égi útjainkkal, ezt a világot a túlsóval. Amit a világban hiába keresünk, az egyenlőséget és az igazságot, itt megtaláljuk. Nagyon is időszerű gondolat tehát — különösen most, a Mindszentek ünnepe és Halottak napja körüli időszakban —, hogy foglalkozzunk a temetővel, ismerjük meg, keressük fel, gondozzuk szeret- teink és elesett hős katonáink sírját, szívjuk lelkünkbe komoly intelmeit és lélckalakító mély igazságait.

A „temető" szó annyi, mint elföldelő hely. Mondjuk sírkertnek is, mert a sírok kertje. Idegen nyelvekben a megjelölése: alvóhely (görögül koimeterion, latinul cemeterium, dormitorium), galambház (columbarium);

németül Friedhof (béke hona), Kirchhof (templomudvar). Gottesacker (Isten szántóföldje), Totenacker (holtak mezeje): angolul churchyard (templom udvara), holyfield (szent mező), olaszul campo santo (szent mező) stb.

A világ leghíresebb temetője a pisai Campo Santo, melynek földjét hajón hordották a Szentföldről. Csodás szép fekvésű a genovai temető, melynek arca örökké a tirrheni tenger kék tükrében vibrál. Síremlékeivel egyetlen temető sem versenyezhet. Vadregényes a prágai zsidótemető, az ónémet jellegű nürnbergi Szent János-temető. Világhíres az újabbkori párizsi Père Lacbaise, a félelmes római temető, hol a kapucinusok kopo- nyákkal rakták ki a kápolna falait, a mélabús tabáni temető Budán és a kerepesiúti temető, mely annyi nagy nemzeti kincsünket rejti ölén. Olya- nok ezek a temetők, mint valami értékes díszkötcses könyvek, melyekben a szeretet, emlékezés, viszontlátás, az eltávozott szeretteinkkel érzett mély kapcsolat van leírva.

Nekem is van ilyen könyvem, szent helyem, temetőm.

„Itt van az cn legjobb helyem a világon.

Megnyugvásomat én csak itten találom.

Elrejtem magamat lecsüngő ággal

S csókolom anvámat a kereszten által." (Tóth Kálmán.)

„Ü iiiií

A temető szent hely. Mint ilyen, a templomhoz tartozik. Régebben a templom körül feküdt. Az egyház felügyelete alatt áll. Be kell kerítve lennie.

Közepén a megváltás jele, a Szent kereszt áll. Az elhunytakat az Isten szol- gája, a pap kíséri ki ide. Megszenteli nemcsak a tetemet, hanem még a hantot is, amely azt borítani fogja. A temető kapujára az egyház j leg- titkosabb szót Íratja: „Feltámadunk!" A hant alatt csak pihenünk. Alszunk, de nem örökké, csak egy ideig. Ez a pihenő is a kereszt árnyában ad meg- nyugvást. Mécsest állít oda a hit, mely a viszontlátás, feltámadás vigasz- taló gondolatát tűzi fejfánkhoz. A katolikus egyházban, mikor a püspök a temetőt felszenteli, azt a három gyertyát, mely a beszéd, litánia és szer- tartás alatt a kereszt tövében égett, a keresztre tűzi, annak a kifejezéséül, hogy a feltámadás Krisztus Utunk kereszthalálának érdemeiért a Szent Háromság erejével történik meg. Az elhunytak nem lebegnek testtelen árnyékként valami borús alvilágban, hanem tovább élnek egy szebb és jobb hazában, az Isten boldogító színe látásában, ahol részlve.sznek a Teremtő Isten világkormányzó működésében. Ezt fejezi ki az, hogy Minden- szentek ünnepe után azonr.al a halottak napját üli meg a katolikus egyház.

A túlvilág örömeit jelképezik a sírokat borító virágok, hitünk élő, meleg tevékeny erejét hirdeti a sírokon kigyújtott sok lobogó mécses. A hit nem ismer a temetőben szomorúságot, csak örömet. A halott nem „hal meg", hanem az Úrban elhúny, „álomba" szenderül és ez az „elalvás" egy jobb életre való újjászületést jelent.

A felettünk fénylő csillagos ég is temető. Megszámlálhatatlan sok-sok sír van benne. Ezek a sírok égitestek, melyek égtek, mint a mi földünk most; de idővel kihaltak, üres sírok lettek, lelketlen kripták gyanánt szá- guldanak tovább az űrben. A temető csalfafényű lámpása, a ho'.d maga is ilyen temető.

Akár Dél-Amerika szívében, az azték birodalomban, akár Dél-Ázsia rengetegeiben, a sziámi és annámi romvárosokban, akár a Tarim medencéjé- ben a homok alá temetett városokban jár képzeletem, temetőben járok, melynek halottai nagyszerű kultúrák, hajdan virágzó, sokezeréves népek.

Ha a luxusgőzösök büszkén szelik a kéklő tengert, a korszerű világ vándorai gondolnak-e arra, hogy útjuk temetőn visz át? Alattuk, a néma tengerfenék homályában pihen egy-egy rég elsüllyedt világ. Minden életé- vel, érzelmével és eredményével. Az, amelyik talán egykor Madagaszkárt és Ceylont összekötötte, vagy az Atlantisz, mely Európa és Amerika közt

alussza álmát. . Az ősidők haldoklója csak egy-egy sziklamélyedésbe, vagy magahordta

kövek közé guggolva, gubbasztva roskadt !e. Csak a csonthalom és a kövek elhelyezése árulja el temetőjét.

Az egyiptomiak Kr. e. évezredekkel hitték, hogy a lélek visszatér az elhagyott testbe és újra éli földi életét. Halottaikat bebalzsamozták, b'.sszus- vászonba csavarták, emeberalakú agyagkoporsóba tették és a koporsót a sziklasírokban vagy mesterséges temetkezőhelyek (piramis) alá tették, kis kamrákba felállítva. Melléje tettek ételt, italt és mécsest, kincset és házi- eszközt olyan tömegben, hogy például a fiatal uralkodónak Tuth-An- Kaménnek több szobából álló sírjában nemrég annyi kincset leltek, hogy külön múzeumot kellett építeni befogadására. Egyiptom piramismezői, ezek a sajátságos négyszögletes helyek, temetők, melyeknek külön rendőrsége

volt, hogy a sírrablókat távoltartsa; az idők futásában mégis kifosztotta az emberi kapzsiság mindet.

A régi zsidók is balzsamozták, vászonbacsavarták a holttestet és a sziklasírba helyezték, valami árnyas hegyoldalba, eléje pedig hatalmas sziklát gördítettek. Ilyen sírból támadt fel a világ Megváltója, az Ür Jézus Krisztus is.

A görögök a legszentebb kötelességnek tartották a holtak eltemetését.

Hitük szerint a temetetlen lelkek örök nyugtalan kóborlásra vannak ítélve.

Ott tolonganak a Styx folyó partján és Charon, az agg révész nem szállítja át őket a vér- és tűzfolvón. A viteldíj egy ezüst volt, melyet a halott szá- jába tettek. Fehér ruhában gyászoltak, vagy koporsó nélkül, vagy érc- és kőszarkofágokba temetkeztek. Aki erőszakos halállal mult ki, annak a sír- jára dárdát tűztek a vérbosszú jeléül. Az elégetés is divatban volt, de költ- séges volta miatt ritkán találkozunk vele. A sírnál áldozatot mutattak be.

A feltámadás gondolatát nem ismerték, ezért hajszolták azt, hogy földi alkotásokban, szobrokon vagy költeményekben legyenek megörökítve.

A rómaiaknál gyászjelentés helyett egy hirnök kürtölte világgá a gyászesetet. Minél nagyobb gyászoló tömeget igyekeztek összetoborozni.

A temetési menet élén zenészek mentek, majd a siratóasszonyok, néma- játékosok és színészek. Ezek mögött vitték az elhunyt őseinek képeit és végül a gyászkarok, melyen a halott nem koporsóban feküdt, hanem csupa- szon, félig felülve. A fórumon megállt a menet és remek beszédben dicsőí- tették az elhúnytat, kit vagy a fórumon, vagy falusi birtokán temettek el.

Esetleg a Via Appián lévő családi sírboltba helyezték. Közös temetőbe csak szegények temetkeztek. A római utak, a római világuralomnak ezek az erősségei, mind temetők voltak. Az út két oldalán beláthatatlan sora volt a szebbnél-szebb síremlékeknek. Hadrianus császár olyan hatalmas síremléket építtetett magának, hogy Angyalvár néven ma is egyik leg- tekintélyesebb épülete az örök városnak.

A keresztények magukkal vitték halottaikat a földalatti üregekbe, hova a római császárok üldözései elől menekültek. 174 ezer halott pihen ezek- ben a földalatti városokban, katakombákban. San Sebastiano és San CallÍ9to a neve a legnagyobb ilyen temetőknek. Több mint 300 éven át temetkeztek az őskeresztények ezekbe a földalatti folyosókba. Az őskeresz- tények temetés alkalmával szeretetlakomát, agapét tartottak. Valerianus császár alatt temetkezési egyletet alakítottak. Constantinus császár 312-ben felszabadította a keresztényeket. Ekkor Szent Nereus és Szent Achilleus sírja fölé templomot építettek és körülötte kertet alakítottak, melybe a katakombákból felhordották halottaikat és maguk is közéjük temetkeztek.

Ettől fogva szép keresztény özokás az, amit külföldön ma is látunk, hogy a templom köré temetkeznek a keresztények. Maga Nagy Konstantin csá- szár és családja a konstantinápolyi Hagia Sophia nevű bazilika alá temet- kezett. Innsbruckban van egy templom, mely tele van sírokkal és híres a bécsi kapucinusok kriptája is, ahova a volt monarchia uralkodói temetkez- tek. Meghatódva álltam meg 1933-ban bokrétásaimmal boldogemlékű Erzsé- bet királynénk koporsója előtt. Egyszerű vörösrézláda Ferenc József gyönyörű síremlékének oldalán és rajta semmi, csak egy töviskoszorú és egy kis bögrében nyíló tarka tulipán.

A mohamedánok a forgalmas utak mentén építették ki temetőiket, hogy a mekkai zarándokok észrevegyék és imádkozzanak az elhúnytakért.

Elragadóan szép fekvésű kertek ezek a temetők, tele fehérmárvány kő- lapokkal, melyeket benő a ciprus és olajfa és beborít a viruló rózsa. Köze- pén kioszk hívja árnyába a gyászolót.

A kínaiak temetői apró városkák. Minden halottnak külön kis háza van, ugyanolyan, mint amilyenben életében lakott. A szegény kuli meg piramist hantol az elhunyt fölé.

A japánok istentiszteletben részesítik elhunytaik szellemét, templo- mokat emelnek nekik, velők élnek, hozzájuk járnak beszélgetni, tanácsot kérni, nekik kedveskedni. Nagy ünnepeiken virágesővel borítják azokat az utakat, hol egykor szeretteik jártak-keltek.

Az indusok máglyára rakják halottaikat és elégetik, hamvaikat a szent folyóba, a Gangeszbe szórják. Régebben az elhunyt házastársát is élve temették el a halottal, sőt az özvegy önként lépett a máglyára, mert örök kitaszítottság, megvetés és gyalázat volt a rcsze annak a gyávának, aki élettársát a halálba követni vonakodott.

A perzsák a központi fekvésű, forgalmasabb helyeken kerek falakat építenek. Ide, a „hallgatás tornyai"-ba hordják messze földről öszvérre kötözve halottaikat és itt kiteszik meztelenül a fent kóválygó saskeselyűk- nek. Egy-egy halottszálító karaván szaga mérföldekre megfertőzi a levegőt.

Azt akarják talán ezzel kifejezni, hogy ha már a halott lelke felszállt a mennybe, szálljon fel e saskeselyűk szárnyán a teste is a magas égbe?

Európa északi hajósnépeinek ősei, a vikingek temetője a tenger. Amint egész életük, kenyérkeresetük és harcaik a tengeren zajlottak le, a tenger-

nek adták testüket is. A bárkába máglyát raktak, rátették az elhunytat és a meggyújtott hajót a tenger árjára bízták. Vitte a csendes áramlás a messze lobogó ravatalt. Vitte a végtelenbe, ahová a lélek elköltözött.

A gyászolók dalolva álltak a parton, és mikor az utolsó fénylobbanás is

«ltűnt a végtelen horizont alatt, elmúlt a gvászdal is és a bánat a szívekbe költözött.

A tengerészek ma is zsákbavarrva a tengerbe bocsátják halottaikat.

A magyarokkal rokon távol-keletázsiai népek temetkezése hasonlít az ős- magyar temetéshez és sírjaik az ősmagyar sírokhoz.

A szittyák, akik a délorosz mezőkön éltek, viasszal leöntött halottaikat szekérre fektetve minden ismerőshöz, vagy ha király volt, minden néphez elvitték, ott nagy lakmározással fogadták a halottat, mintha velük ennék, innék. Utoljára elbúcsúztak tőle és csak akkor földelték el. Nagy vermet ástak, közepére póznákból és szalmatetőből kunyhót formáltak, köréje rakták a halott minden holmiját, leölt kutyáját is, a kunyhóba fektették az elhúnytat és az egészet beföldelték, magasra feldombolták. Utána tivor- nyázó tort ültek. Egy év múlva leölettek ötven lovat és ötvenet a legjobb szolgák közül, a lovakat is, a szolgákat is kitömték és így lovaskatonákat tákoltak össze, ezeket a sír köré állították őrzőül, hogy míg a kutya ott a sírban az elhúnyt lelkét őrzi, ezek fegyveres kíséretül, testőrökül szolgál- janak.

Az ő hitük szerint az elhúnyt tovább él a túlvilági mezőkön és ott is vadászik és harcol. A mongolok, ill. a tatárok az elhúnytat a sírba fektet- ték és legjobb szolgáját elevenen alája bujtatták. Ott addig hagyták, míg el nem ájult, akkor kisegítették onnan, és ezt háromszor ismételték. Ha a szolga kibírta, felszabadult és tiszteletben, gazdag ajándékokban részesült;

ha meghalt, elföldelték urával együtt. A királyokat a sírban asztalhoz ültet-

ték, arany edényekben adtak eléjük ételt és kancatejet, úgy földelték be.

Az elhúnyt sátorát lerombolták, szekerét összetörték, és még a nevét sem merték három nemzedékig kiejteni, nehogy a nyugalmában zavarják.

A kúnok, akiknek egy töredéke a tatárjárás elől hozzánk menekülve, itt az Alföldön telepedett meg, az elhúnyt fölé szintén hatalmas dombot emeltek. Ilyen „kúnhalmokat" ma is látni az alföldi tájakon. A dombra szobrot állítottak, arccal kelet felé, kezében serleg volt. A szobor fölé sátort, a gazdagabbak kőtornyokat emeltek, a szobor elé ételt, italt raktak, a sír fölé lóbőrt aggattak.

Az ősmagyar temetés összes keleti változatain túltesz pompa és nagy- vonalúság tekintetében. Az elhúnyt királyi daliát fehér lóra ültették, hatal- mas gödröt ástak. Ahhoz kísérték. Elől mentek a virágos, díszruhás leány- zók, majd a fehér paripán a halott hős, mögötte ült a jegyese, nyomában az összes nép. A daliák díszes sora és a sok szép vezetékló, a sok szolga és rengeteg szekéren a hős holmija. A sír fenekére állították a lovat, leölték a szolgákat és a lovakat, a hős köré rakták összes holmiját. A leölt lovak tetemeit a sírba dobálták és az egészet az élő jegyessel együtt elfödelték.

Hatalmas dombot hordottak rá. A domb tetejébe kopját szúrtak és a leölt lovak fejeit dárdára tűzve a nagy szögletes domb köré tűzdelték, hatalmas éneklést és ivást csaptak, tort ültek.

Ezeket az ősmagyar sírokat elrejti Ázsia végtelen síkja, a mult köde és csak a régiségtudomány fáklyája tudja kísérteties fényével megvilágítani.

Érdekes pogány vonásaitól megfosztotta a keresztény kultúra, de a magyar temető örökké él. Végigkíséri a magyar történelmet.

„A Kárpátok oldalában

Egy nagy fehér omladvány van, ' Azt beszéli a nép róla,

Hogy ez nagy temető volna.

Nyugosznak ott régi hősök,

Keresztjük a törpe törzsök, . . A leomlott négyszög sziklák

Évezredes titkos kripták."

Ilyen magyar temető van a Lech mezején, a mohi pusztán, Mohács alatt, Pákozd, Ács, Kápolna, Segesvár mellett. Mind megannyi temetője a magyar életnek. Hős vértől pirosult gyászterek ezek és még mérhetlenebbek az Isonzo völgye, az orosz puszták, a Doberdó kopár tete.je, a Rajna messzi völgye, — mind, mind temetők. Magyar hősök csontjai porladnak alant és magyar árvák, magyar özvegyek könnye hull, öntözi idegen rögök magyar vér fakasztotta virágait.

Szanyban a templom körül minden hősnek egy-egy fája van. Szent temető ez is, melynek hősi halottai ismeretlen tájak jeltelen sírjaiban por- ladnak, de felettük honszerelmünk mécsese virraszt.

Temető a mi szívünk is. Csonka hazánk minden igaz magyarja egy-egy sír, melybe régi dicsőségünk ősi homályban késő töredéke van eltemetve.

Ügy rejtjük azt, mint az oltár a vértanú testét. Rejtjük félve, szeretve, rá^£ borulva. És a vérünkkel írjuk fel a magyar égre: „Feltámadunk, nem lesz

* örök temető hazánk. Csak alusznak a hősök. Ha egyszer megszólal Csaba trombitája, feltörnek a sírból a magyar égre és ránk derítik a szebb magyar jövő boldog mennyországát."

Keressétek fel gyakran a temetőt, de ne szomorúan, hanem remény- kedve, megvigasztalódva. Ápoljátok szeretteitek, főleg a hősi halottaik sír- ját, és várjátok Istenbe és magyar jövőnkbe vetett hittel a nagy feltáma- dást, — a holtakét is, meg az élőkét is. Feltámadást az örök életre. A dicsősé- ges magyar örökkévalóságra.*

Kokas Kálmán NEWTON

Háromszáz évvel ezelőtt, 1642 december 25-én született a világ egyik legnagyobb tudósa, Newton¹ Izsák. Érdekes tünetként állapítják meg élet- rajzírói, hogy abban a naptári évben született, amikor nagy elődje, Galilei meghalt. Akik a lélekvándorlásban hisznek, ebből következtetéseket von- hatnak le. Nem tudom ugyan, hogy a lélekvándorlás tana megengedi-e azt.

hogy a lélek test nélkül kóboroljon majdnem teljes évig. A dolog ugyanis úgy áll, hogy amikor Newton született, Angliában még a régi naptár szerint számítottak, Galilei halálát pedig a Gergely-naptár szerint jegyezték fel.

A két naptár közti különbség figyelembevételével, Newton 1643 január 5-én.

tehát majdnem egy évvel Galiliei halála után (1642 január 8) született.

Nagy emberek, nagy tettek és történések évfordulójáról meg szokott emlékezni az emberiség. A tudomány az életben is szerény, nem kíván dobravert megemlékezéseket, de azért e háborús időben is illőnek találom, hogy csendben megemlékezzünk a tudomány e nagy bajnokáról. Életének történetéről nem akarok beszélni, az nem olyan érdekes, mint nagynevű elődéé. Sem anyagi terhekkel, sem szellemi sötétség ellen küzdenie nem kellett. Dicsőség és elismerés kísérte pályáján. Tragikus vonás életében csak az, hogy elméje idő előtt elborult, ha átmenetileg is.

Ki volt Newton és mit adott az emberiségnek? Röviden így lehet rá felelni: a világ egyik legnagyobb matematikusa és fizikusa. Nevével a mennyiségtan és természettan majdnem minden fejezetében találkozunk.

Érettségi vizsgáink egyik kedvelt kérdése Newton binomiális tétele, mert aránylag könnyű és mutatós tétel. E tétellel kéttagú (binom) algebrai ki- fejezések magasabb hatványait számíthatjuk ki az alacsonyabb hatványok ismerete nélkül.

A matematikában Newton az ú. n. infinitezimális módszer, a differen- ciálszámítás felfedezésével tette halhatatlanná nevét. Ez alapozta meg az egész felső matematikát. Az infinitezimális módszer nyomait ugyan már régebbi matematikusok műveiben is megtaláljuk, de Newton ismerte fel az általános módszert, mely a változó mennyiségek növekedéseiből képezett határértékek felkeresésében áll és ő mutatta meg azt, hogy miként lehet a matematika különböző ágaiban és a mechanikában alkalmazni.

* Forrásmunkák: Nagy Gcza: Archeológiai Értesítő XIII. (1893). — Ethnograíia VII. (1896). 297, 1. — Malonvai: A magyar nép müvészele. — Steincckcr Ferenc:

Magyar Közigazgatás, 1926. évf. — Tremkó György: Temetökultúra. — A temető költői: Ányos Pál, Vajda János, Tóth Kálmán, Gr. Zichy Géza stb. Népies mű- dalok a temetőről: „Ha kinícgyek a temetőbe, megsiratom a s í r o d a t . . . " „Temetőben . láttalak meg először .. .'* „Üj sír van a temetőben ... " „Két lánya volt a falunak . .."

„Végigmentem az ormódi temetőn .. . " „Ha majd egyszer a síromon ... " „Kitették a holtestet az udvarra . . . " -stb.

' Ejtsd: njútn.