...saorw "
VÁM) ' ^ írlaszti g'.
VÁNDOR KÁLMÁN:
TRIESZTI GYORS
Szerző kiadásunkban megjelent regényei NÉGYEN A VIHARBAN
SZERENCSELOVAG IDEGEN ASSZONY
V Á N D O R K Á L M Á N
T R I E S Z T I G Y O R S
HARMADIK KIADÁS
P A N T H E O N K I A D Á S
Minden jogot fenntartunk.
Copyright by Pajntheon Budapest, 1943.
L 4 2 0 5 8 ' O RSZ. SZÉCHENYI-KÖNYVTÁR |
1943.
LZZ--...— . w
Feleli* kiadó: Vándor Kálmán K .T, nyomda, Bp. VI., Lovag-u, 20.
I .
. Ezerkilencszázharminckilenc június tizenhatodi- kán este hét órakor Geszty Péter felállt a kényel
mes, karos kertiszékből. Mosolyogva az órájára mu
tatott.
— Hét óra, mennem kell. Egy óra múlva indul vonatom, a trieszti gyors.
Kellemes nyári alkonyat volt, a nap már rézsútosan pásztázott és olyan mélységes volt a csend, hogy hallani lehetett.
Péterrel szemben egy asszony ült. Mosolyogva a kezét nyújtotta.
— Kedves, hogy ezt a napját nekem adta.
— Kérem, ne szégyenítsen meg!
Az asszony mosolyogva nézte kipirult arcát.
— Olyan nehéz elhinni, hogy maga már túl van a negyvenen!
A férfi szeme megcsillant.
— Igazán?
— Kívánok két nagyon boldog hetet magának Egymás mellett mentek le a villa lépcsőin a kapu felé, a távolban Budapest párázott, a Dunát látták messze a lábaik alatt, amint csillogott a le
nyugvó nap fényében.
— Remélem, Péter, nemcsak boldog két hete lesz, hanem hasznos is. Felszed egy sereg benyo
mást, egy sereg érdekes embert és ebből a két hét
ből őszre megszületik Geszty Péter új regénye, vagy színdarabja.
— Higyje el, most nem is gondolok erre!
Már ott voltak a kapunál. A soffőr kiugrott az autóból, kinyitotta az ajtót.
Péter melegen, szeretettel fogta meg az asz- szony kezét.
— Mondanék valamit, de — szégyellem!
— No!
— Olyan izgatott vagyok, mint egy kis diák!
— Látom!
Az asszony, régi jó barát, az egyetlen, aki er
ről az útról tudott, mosolygott.-
— Én irigylem érte, Péter.
Aztán a soffőr elhelyezte a csomagokat, Geszty beült a kocsiba és az autó elindult.
— Viszontlátására!
— És néha azért rám is gondolhat!
Két oldalt a hárshegyi erdő fái susogtak a szel
lőben, az arcát is kellemes hűvös szél simogatta. Be
hunyta a szemét. Mosoly volt az arcán.
— Geszty Péter és Lóránt Éva — gondolta — ma este megszöknek Budapestről és két álomhét következik. Lóránt Éva és Geszty Péter a trieszti gyorssal titkos nászútra indul.
A hárshegyi erdő fái búcsút integettek a ro
bogó autó után és Péter behúnyt szemmel adta át magát a benyomások, felröppenő képek millióinak, amelyek most úgy rajzották körül, mint a méhek.
Igen, egy óra még, mindössze hatvan perc, vagy már annyi sem és együtt fognak ülni egy vasúti fülkében, ő és Éva, Lóránt Miklós válófélben lévő felesége. A legszebb pesti asszony.
Aki az övé, az övé. Üristen, micsoda társadalmi botrány lenne, ha ez a szerelem kipattanna!
Most, ahogy erre gondolt, szinte nem is akarta
elhinni. Hát ez igaz? Ez komoly? Nemcsak álom, fantázia? Ez igaz lehet?
Persze, hogy igaz! Hiszen a feleségét is ott
hagyta miatta!
Ez a gondolat megütötte. „Otthagyta"?
No, otthagyta! Micsoda ostobaság! Először is nem otthagyta, hanem igen rendesen, békésen elvál
tak egymástól és továbbra is a legjobb barátságban maradtak. Másodszor pedig nem Éva miatt történt.
Nem Éva miatt?
No igen, hát ez is közrejátszott természetesen, de a főok, úgy-e, mégis csak az volt, hogy a fele
ségével sohasem tudták megérteni egymást.
Nem, nem. Itt nincs helye semmiféle lelkiisme- retfurdalásnak, csakugyan nincs.
De azért most — hogy mindez eszébe jutott, — egyszerre kísérteties elevenséggel támadt fel benne az a nap, amikor szertefeszült a burok.
Mindenesetre próbálta elhessegetni a képet. Ez a házasság az első percétől halálra volt ítélve, ő, Geszty, csupa lelkesedés, fantázia. Az asszony ezzel szemben a földhözragadt realitás. Semmi fantázia, lelkesedés, csupa szilárd föld, papíros, ceruza és jó
zan számolás.
Hogy tiszta volt és mindig a jót akarta?
Nem kétséges. Dehát kevés időt fordított arra, hogy az élet értelmén töprengjen. Számára a házas
ság gazdasági együttélés volt, a szerelem pedig egy
szerűen illetlenség. Persze, hogy nem sikerülhetett.
ő, Péter, csupa hangulat, a felesége viszont sü
ket és vak minden hangulattal szemben, akinek a szerelem testi vonatkozásai csak kellemetlen felada
tot jelentettek. Itt igazán nincs helye semmiféle lel- kiismeretfurdalásnak. Ha ide kellett jutniok, a fe
leség’e volt a hibás! ő szerette, a fantáziáját is iz
gatta. Szép volt, kívánatos, kellett neki! Esténkint hányszor nézte kigyúlt szemekkel. Nézte, amint megvillan bodros, szőke feje, a két szép, telt asszo- nyi kar, a bársonyos váll, aztán két karcsú, lábszár, különösen szép lábak, selyem harisnyában, finom cipőben. Az egész asszony pontosan az, aki mindig izgatta fantáziáját! Nem kevés, nem sok, pontosan az, akit mindig minden nőben keresett. Kicsit fiús, mégis telt, kívánatos telivér asszony. Ragyogó a bőre, arisztokratikus a keze. Felcsillant a szeme, amint így meglátta a feleségét.
És verekednie kell azért, hogy megkaphassa.
Nem, nem, ezen az asszonyon nem lehetett se
gíteni. Ügy tekintette a szerelmet, mint a diák a svédtomagyakorlatokat. De mint az olyan diák, aki szeretné magát torna alól felmentetni!
Hogy azért szerette? Mit ér az így! Ezt nem lehetett folytatni. Nem Éva miatt. A felesége miatt, önmaga miatt! ő mindig megkísérelte, hogy egybe
hangolja életüket! Esztendők hosszú során át senki sem volt olyan hatással reá, mint éppen a felesége.
É s folyton a visszautasítás! Hát mehetett ez így, összezárva egy fedél alá?
Tarthatott ez a házasság?
A meddő hánykolódás napjaiban, ráeszmélve, hogy az érzései túlságosan elragadták és szinte mo
nománia már Éva iránt érzett szerelme, egy este, mint vízbefulló a mentődeszkáért, úgy kapott a fe
lesége után.
ő már ágyban volt, amikor a felesége színház
ból megérkezett.
Az asszony bement hozzá, nagy lelkesedéssel beszélt a színdarabról, közben alváshoz készülődött.
8
Geszty a könnyű selymen át látta háta nemes ívét, a rugalmas izmokat, két telt, szép asszonyi karját, a vállát, fínommívű, hosszú, selyembe bujtatott láb
szárait.
A szeme fellángolt. Igen, ez az asszony, ha akarná, meg tudná szabadítani ettől az egész kín
lódástól, vissza tudná irányítani maga mellé olyan testi és lelki harmóniába, mint senki más. Karja kinyúlt az asszony után.
S a felesége ásított.
— Hagyj, szívem, álmos vagyok . . . Igen, ez volt mindig. „Hagyj, szivikém!"
A foga összecsikordult. Igen, gondolta akkor, innen nincs segítség.
Persze, hogy megint Évára kellett gondolnia, aki remegő, vágyó szépségével, mint a szeizmográf fogott fel minden rezdülést.
Vége lett minden józanságra törekvő elhatáro
zásnak.
Homloka, mely most néhány pillanatra — míg a feleségére gondolt — ráncokba szaladt, újra ki
simult és az arcán boldog mosoly ült. Éva! Igen!
Ez az asszony tud szeretni! Ez szerelem!
Az autó már a Széli Kálmán-tér mellett robo
gott el.
A Sportpálya tele volt vidám, acélos fiatalok
kal. A tenniszpályákon pattogott a labda.
Az autó elsuhant a postapalota mellett a Vér
mező irányába.
Most hirtelen azt a napot látta, amikor közölte Évával, hogy szabad, már nem nős, nincs az életé
ben más, mint ő, csak ő.
Azon a napon délután hat óra felé jött el hozzá Lóránt Éva. Nem égett villany, csak a kandalló
fénye teremtett félhomályt. Az asszony a pamlagon feküdt, gyönyörű bőrén a lobogó fahasábok lángja viliódzott. Micsoda remek asszony!
Az elmúlt hónapokra gondolt, amelyek azóta peregtek le, mióta ez a szerelem megszületett. Egy elkényeztetett, elrontott pesti szép asszony volt.
Igaz, hogy a. legszebb. Kicsit könnyelmű. Ez a sze
relem is inkább rövid kalandnak indult.
De hát lehetett mássá szegényke? Mit látott maga körül? Estély, estély, flört, meg pénz! Ék
szer, toalett, nyaralás. Mint mindannyian ez az egész sokpénzű, kicsit új társadalmi osztály.
Lehetett m ássá? Hiszen míg mások, gyerekek vele egyidősek a leckét magolták, őt otthon már öt
órai teához öltöztették, ékszerekkel halmozták el, cipelték ide-oda! Foroghatott a gondolata más kö
rül, mint amit társadalmi körében látott nap-nap után? ő is, meg a barátnői is! Már az iskolában, míg a többiek hűvösvölgyi majálisokról álmodoz
tak, ők Abbázia, Salzkammergut, Lido, Lovrana, strand és hálókocsi fogalmát dobták a tízpercek hangzavarába. É s arról beszélgettek, hogy a Kolthy Zsuzsi házasságához miért kellett lóhalálában disz- penzáció.
Geszty Péter elégedetten mosolygott.
Milyen változáson ment át azóta! Milyen más lett! Mennyire más!
Az elmúlt hónapok alatt napról-napra figyelte, hogyan hasonul, emelkedik ez a veszendőbe indult lélek, ez az elrontott házasságában kínlódó asszony.
É s most — félóra az egész — már a fehérvári- útón robogott az autó, jön ez a két hét, ez az uta
zás együtt.
Egy lökést érzett. Az autó megállt.
10
Kelenföld pályaudvar.
Minden idege vibrált. Vidáman, túláradó érzé
sekkel kiugrott a kocsiból, bement a váróterembe.
Fél nyolc volt. Még sok idő van.
A podgyászát átadta egy hordárnak, leült a perronon az étterem kertjébe. Vasúti jelzéseket hal
lott, kopácsolást, morsegépeket. Halk szellő járt.
Hát ez a nap is eljött. Ez az ígéretes este.
Reggel már azt hitte, hogy beleőrül estig.
Mindig az utolsó órák a leghosszabbak a leg
elviselhetetlenebbek.
Ezért is ment ki a hárshegyi villába, régi barát
nőjéhez, akivel nyugodtan beszélhetett Éváról. Ez az asszony volt az egyetlen, aki tudott kapcsolatuk
ról, aki előtt veszedelem nélkül rajonghatott.
És most itt ült a kelenföldi pályaudvaron, várta a vonatot, melynek egyik ablakából Éva fog kimosolyogni, jelezve, hogy hova szálljon be.
Itt ült a pályaudvaron, előtte pohár sör és arra kellett gondolnia, hogy ez már nem is normális. Ez a szerelem. Hiszen olyan, mint egy gimnazista. Hir
telen a saját képmását látta most megvillanni magú előtt az első hosszú nadrág idejéből s aztán egy
más után peregtek a képek, idézve a múltat, a néha nehéz, máskor ravaszkodásra késztető, aztán sike
rekben gazdag esztendőket, melyek ugyancsak al
kalmasak voltak arra, hogy illúziókat tépázzanak, eszményeket rángassanak le magas talpazatukról.
Gimnazista volt, amikor kitört a háború. A gimnáziumból vitték el. így került egyik napról a másikra, a vidéki kisváros életéből a háború görcsé
ben vonagló Bécsbe. Ebben az időben az elképzel
hetetlen is valósággá vált. A férfiak a frontokon s odahaza a rengeteg nő, férfi nélkül.
Tizennyolcévá fejjel, anélkül, hogy a kezét mozdította, merte volna mozdítani, egymás után került ,,geheimrat“-ok feleségeinek budoárjába, hogy másnap fiatal lányokkal hancurozon. Ahány nap, annyi volt a nő. Gyönyörű fiatal asszonyok, akik a háború nélkül talán sohse csalták volna meg a férjüket, egymás után lettek szeretőivé a félig gyerek önkénteseknek, zászlósoknak, hadnagyocs
káknak.
Tizenkilenc esztendős korában több nőt mond
hatott magáénak, mint békebeli Don Jüanok egy egész élet leforgása után.
Két évig Bécs, Galícia, Olaszország. Lövészárok, kaverna, sebesülés.
Járvány, kacérkodás a halállal.
Különös napok, néha húsz éves fiatalember számára elviselhetetlen felelősség, máskor a fele
lőtlenség mámora.
Aztán forradalom, négy hónapig kommunizmus, ellenforradalom. Bukdácsoló első lépések az életben.
Furcsa kis vidéki redakciók s egy nyakigláb so
vány fiatalember, aki minden áron író szeretne lenni. De egyelőre még mint ujság'iró is csak apró vi
déki szerkesztőségek asztalánál írhat.
Ez a vidéki fiatalember Geszty Péter, nem is
mert nehézséget. Végigjárta az összes budapesti redakciókat, hogy szolgálatait felajánlja. Az ered
ményről természetesen felesleges sokat beszélni. Hol kedvesebben, hol kevésbé kedvesen, de mindenütt azt a választ kapta, kívánsága nem teljesülhet.
Már csak egyetlen redakció volt hátra, ahol még nem kopogtatott. S ha ott is elutasító lesz a válasz, akkor hosszú időre felszámolhatja kedves 12
terveit. Ezt az utolsó redakciót tehát úgy akarta megjárni, hogy ne érje fiaskó.
No, de mit csináljon? Hogyan lehetne elérni, hogy itt feltétlenül győzelmet arasson?
Két napi gondolkozás után felvillant a szeme.
Megvan!
És kopott bőröndje aljáról kikapart egy kissé szegényes verskötetet, melyen mint szerzőé, az ő neve fénylett.
Ez a „fénylett" szót persze nem szabad komo
lyan venni. Egyrészt azért nem, mert a könyvet szegényes eszközökkel rendelkező vidéki nyomda ké
szítette, másrészt azért nem, mert a kötet már egy évig hentergett különböző vidéki kirakatokban, a széle bizony megsárgult, a nyomdafesték megszür
kült, s a nap is alaposan kiszívta.
A fiatalember mégis erre a versfüzetre ala
pította minden reményét. Az egyetlen rendelkezé
sére álló példánnyal elment egy kis józsefvárosi nyomdába és pénzének utolsó maradványain a fe
dőlap belső oldalára odanyomtatta a tervbevett új
ság főszerkesztőjének nevét. Még pedig a követke
zőképpen.
„Ajánlom ezt a könyvet X. Y.-nak a nagynevű írónak, az ifjú tehetségek nagyszívű istápolójának."
Aztán a könyvet hóna alá dugva, elindult a fő- szerkesztő párnás ajtajú szobája felé. És bejelen
tette magát.
Néhány perc múlva ott ült az íróasztala oldalá
nál.
— Mivel lehetek rendelkezésére?
A fiatalember szépen előadta, hogy egyetlen vágya, miszerint a főszerkesztő úr atyai irányítása alatt kezdhesse meg pályafutását.
— Nagy tisztelője vagyok főszerkesztő úrnak
— mondta, — legutóbb megjelent verskötetemet is főszerkesztő úrnak dedikáltam.
Azzal odatette az íróasztalára.
A főszerkesztő kissé kényszeredetten nyúlt a fü
zet után. Az ifjú nem tudta róla, hogy puritán egy
szerűségében igen messze áll attól, hogy ilyesmi
vel hatni lehessen rá. Szóval ügye nagyon rosszul állott. A világon semmi sansza nem volt, hogy szer
ződtetni fogja.
A főszerkesztő kényszeredetten forgatta a la
pokat, egy pillantást vetett a dedikációra, még ket- tőt-hármat lapozott rajta, aztán letette.
— Sajnos, kedves barátom — mondotta, — nem bíztathatom. A mai nehéz viszonyok között egy új munkatárs szerződtetése . . .
A fiatalember azonban már nem is hallotta az elutasító szavakat. Megdöbbenve egyre csak a fő- szerkesztő hüvelykujját nézte. Sajna, túl frissnek bi
zonyult a dedikáció.
Amint a főszerkesztő lapozgatott a könyvben, a friss nyomdafesték hüvelykujjára kopirozta az egész költői aján lást. . .
A fiatalember olyan döbbenten, szinte szugge- ráltan nézte a főszerkesztő hüvelykujját, hogy vé
gül neki is feltűnt és hüvelykujjára pillantott.
Elakadt benne a szó.
A fiatalember nem kívánta bevárni, hogy mi lesz róla a főszerkesztő véleménye.
Szó nélkül felállt és megsemmisülten indult az ajtó felé.
— Megállj! — hangzott ebben a pillanatban a főszerkesztő kiáltása.
Ijedten megfordult.
14
A főszerkesztő még” mindig a dedikált hüvelyk
ujját nézte. De csak egy pillanatig. Aztán a kéz felemelkedett, mutatóujja kinyúlt feléje.
— Megálljon! — mondta. — Magából jó új
ságíró lesz!
Azt hitte, rosszul hall. De a főszerkesztő meg
ismételte a szavakat: magából jó újságíró lesz! Az
tán elégedetten hozzáfűzte:
— Maga már tudja, hogy a hiúságán át a leg
több embert meg lehet fogni! Én magát szerződ
tetem!
Budapest kapujáig eljutott már. Egyetlen fel
tétel meredt elébe, egyetlen próbafeladat. Interjú a magyar pénzvilág nagy nesztorával, aki tíz esz
tendeje nem fogadott újságírót. Geszty Péter ettől a feladattól sem riadt vissza. Belopózott a villá
jába s az interjút megszerezte. Ezt a történetet később igen gyakran elbeszélte, rendszerint azzal kezdte, hogy a történet azoknak szól, akik állan
dóan az öklüket rázzák és másokat okolnak, amiért nem tudtak karriert csinálni. Csendes derűvel szok
ta kezdeni a történetet, hogy ha az embert egyszer a sors abba a helyzetbe hozza, hogy megtudja a tit
kot, véletlen folytán meglátja a hétpecsét alatt tar
tott bölcsek kövét és így birtokába jut a titokza
tos eszköznek, mely holtbizonyos karriert jelent, kvázi kötelessége is, hogy ezt közölje mindazokkal, akik anélkül szűkölködnek.
— Nos, a nevezetes esemény, melynek segít
ségével a titok birtokába jutottam, egy estély volt
— szokta kezdeni s a történetben már hallgatott a belopózásról s az interjúról. Társadalmi síkra he
lyezte a történetet, előkelő estélyre, kitűnő közgaz
dasági szakférfiú villájában, ahol megjelent a pénz
ügyi világ egyik legnagyobb hatalmassága is. Egy idős úr.
— Az est folyamán — hangzott enyhe szivar
füstben Geszty Péter elbeszélése — barátságba ke
rültünk s a pénzügyi kiválóság meghívásával tisz
telt meg. Ha egyszer van egy ráérő órám, minden előzetes bejelentés nélkül látogassak ki a villájába és kopogtassak be hozzá. Nem kell semmiféle cere
mónia. Néhány nappal ezelőtt úgy alakult, hogy villája tájékán jártam. Eszembe jutott a kedves meghívás. A kapujához sétáltam, becsengettem s egy pár perc múlva már kitárta előttem az ajta
ját az inas.
— Méltóztassék, A kegyelmes úr jelezte, hogy valamelyik nap meg méitóztatik látogatni.
— Be sem jelent?
— Felesleges. A kegyelmes úr bármikor szíve
sen látja.
Késő. délután volt. A téli nap éppen lebukott a budai hegyek mögött.
Süppedő szőnyegeken megindult Geszty Péter a termek során a közgazdaság és pénzügyi világ koronázatlan fejedelmének szobája felé.
Bár már erősen sötétedett, annyi szebbnél szebb.
képzőművészeti alkotás, festmény, szobor, kerámia tárult az egyes szobákban szeme elé, hogy az út meglehetősen hosszúra nyúlt.
Egyik teremből a másikba ment, a halk, du
ruzsoló félhomályban meg-megállt egy-egy festmény előtt. Már vagy hat szoba volt mögötte, de a ven
déglátót még mindig nem találta. A hetedik szoba után rémlett úgy, hogy valahonnan távolról valami kis fény szivárog.
16
Lépései a puha szőnyegeken nesztelenek voltak, nem hallhatta közeledését.
Végre elérkezett a fény forrásához. Az ajtón óvatosan benézett.
Hatalmas termek után apró kis szobában volt.
Egy íróasztal, néhány karosszék. Az íróasztalon asztali lámpa égett s fénykörében egy nagyon öreg ember könyv fölé hajolva, hajladozva mormogott va
lamit. Az öreg úr a, közgazdasági hatalmasság volt.
Hopp! — dobbant meg a szívem — csattant fel itt Geszty Péter hangja — vigyázat! Most itt előtted mormolják az aranycsinálás, a siker, karrier varázs
igét. Jól figyelj!
És mozdulatlanul figyelni kezdtem. Néhány pil
lanat múlva a varázsigéket meg is értettem. Igen, uraim! A közgazdasági tekintély egy idegen nyelv igeragozását tanulta. . .
Nyolcvan évesen, fent a csúcson, olyan pozí
cióban, melynél magasabbra hágni alig lehet, olyan vagyonnal, mely legendás, úgy érezte, még mindig nem tud eleget s elkezdte még egy új nyelv tanu
lását . . .
Geszty Péter kétségtelenül elhagyta a törté
netből önmagát, mint kezdő újságírót és némileg megváltoztatta a történet körítését. De a tanulsá
got változatlanul meghagyta, sőt önmagára vonat
koztatva is levonta. S hogy rövid néhány évvel ké
sőbb az öreg úrról társadalmi síkon mesélhetett, azt éppen ennek köszönhette.
Geszty Péter tudomásul vette, hogy a tanulás nem ér véget az érettségi vizsgálattal. Szomjúhozni kell a tudást és fáradhatatlanul járni utána. Mint az elérhetetlennek kikiáltott szép asszony után. S ő járt utána.
így született meg Geszty Péter az író, a di
vatos színpadi szerző, akit most sikerei teljében, váratlanul kapott el az érzés, Éva iránt érzett sze
relme, teljes erejével.
Talán az is közrejátszott, hogy túl a negyve
nedik életévén egy kevés nosztalgia volt benne.
„A te életed már ott van a síneken s a sínek nem engednek kitérőt, visznek kegyetlenül egyenes vonalban az öregség felé."
Ekkor jött, mint egy csoda, Éva.
Az utolsó szerelem?
Az ifjúság utolsó gyönyörű fellobbanása ? Mindegy. Mindegy, hogy mi az ajándék!
Néha maga is megdöbbent, őrültje volt ennek a szerelemnek. Éva nem egy kellemes, forró órája volt a napnak, hanem maga volt a nap, a nappal és az éjszaka és minden gondolat.
Ült a parlamentben, a miniszterelnök beszélt és ő Éva hangját hallotta. Ült a színházban, sasért küld
ték, hogy a darabot hallgassa meg, kritikát írjon róla és ő az asszonyt látta, nem a színpadot. K l a s szikusok örökéletű szavai rohamozták a dobhártyá
ját, máskor a közönség kacagása viharzott körü
lötte. Ő nem hallotta á nemesveretű mondatokat s a kirobbanó kacagást. Csak ennek az asszonynak lágy, elhaló hangját.
Egész napja arra a másfél órára volt beállítva, amikor Éva eljön hozzá. Reggel felébredt és szinte órával a kezében várta azt a-pillanatot, amikor ko
pogtat az ajtaján. S amikor újra elment, — várni kezdte a holnapot.
Ez a napi másfél óra volt az élete. Csak a szombatok, vasárnapok voltak szörnyűek. Tudta, 18 f-
hogy az asszony ilyenkor az urával estélyekre jár, gyakran van nyilvános helyeken, mulatókban.
— Látod — mondta ilyenkor elgyötörtén, — én nem mutatom neked, nem kínozlak, hiszen olyan kevé3 időnk van együtt, miért tegyük azt gyötrel- messé. De el tudod képzelni, mit érzek én ilyenkor?
így, hétköznapi külsődben is olyan szép vagy, olyan kívánatos, hogy néha, mikor megyek mögöt
ted az utcán, mint akinek semmi köze hozzád, ököl
be szorul a kezem és a fogtam megcsikordul, mert mindenki megfordul utánad! É s aztán jönnek ezek esték, tudom, hogy ragyogó estélyi színekben pom
pázol, a csillárok vakító fényében világít meztelen hátad, tudom, hogy a férfiak serege rajzik körülöt
ted és mind egyet próbál! Benned ital van, bor, pezsgő, buja hawai gitárokból ömlik feléd a hang, perzsel a mesterséges félhomály! Nekem pedig, tudva ezt, nyugodtan kell maradnom, nem mehetek oda, hogy mindenki félre, ez az asszony az enyém!
Hogy mennyire ez vált egyetlen, központi prob
lémájává, erre akkor eszmélt, amikor Éva néhány hétre külföldre utazott. Már régen túl voltak az együtt töltött első heteken. Az utazást megelőző napon — a vonat este indult — úgy beszélték meg, hogy indulás előtt mégegyszer egy cukrászdában találkoznak.
Most itt a pályaudvaron, mikor ugyanarra a trieszti gyorsra várt, amellyel akkor egyedül uta
zott el Éva, szinte kísérteties hűséggel élte át újra azt a napot. Igen, úgy beszélték meg akkor, hogy még egyszer találkoznak.
Ő már fél háromkor ott volt megszokott cukrász
dái páholyukban. Halkan szólt a rádió. Varsóból közvetített lemezeket. Feketéjét kavargatva, várta
az asszonyt, aki késett. Egy órája ült ott, amikor berregni kezdett a telefon. Már jöttek is érte, hogy telefonhoz kérik.
— Halló! Éva te vagy?
ő volt. Nem jöhet. Váratlanul betoppant hozzá az anyja, nem tud eljönni, búcsú nélkül kell elvál
mok.
Megkövültén tette le a kagylót. Elmegy négy hétre és nem tud arra időt szakítani, hogy elbú
csúzzék?
— Fizetek, kérem!
Hangja fáradt volt, remegett.
A délután folyamán felhívta Évát a lakásán. Az asszony idegenül beszélt, mint olyankor szokott, amikor nincs egyedül és nem szólhat szabadon.
Csalódottan tette le a kagylót. Feldúltan ült az íróasztalánál, azon gondolkozott, hogyan tudna még
is hozzájutni legalább a pályaudvaron. De nem tu
dott semmit kitalálni. Kikíséri az ura, az anyja, ő nem juthat a közelébe.
Aztán este lett és elérkezett az óra, amikor a vonat elindul a pályaudvarról. Akkor felugrott és lement az utcára. Levegőre volt szüksége, zajra és sodródó emberekre, tömegre, hogy elkábuljon.
Hideg novemberi szél fújt, párásak voltak az ablakok. Megborzongott.
Hát ez nem megy, gondolta, ez őrültség. Negy
ven éves fejjel az ember nem csinál olyan dolgokat, mint egy hetedik gimnazista. Az isten álújon meg, beszélt magához, ébredj fel! Ismert ember vagy, a neved ott van minden lexikonban, számontart az irodalom, ha valamit írsz, negyvenezer ember ol
vassa, egy csomó azonosítja a véleményét a tieddel és az élet egyes kérdéseiben mérvadónak tekint!
20
Megőrültél? Mit akarsz? Így a nők szeretnek! A férfi szeret, de alkot, dolgozik, nem a szerelem a köz
ponti problémája! Hová jutsz így?
Percekig magyarázott önmagának, csitította
önmagát. I
Ügy érezte, hogy sikerült is felráznia magát.
Hazament, fehér papirost terített az íróasztalára és írni kezdett. Egy ideig dolgozott, azután elolvasta.
Kegyetlenül rossz volt, amit írt.
Hát nem megy! Kettétépte a papírt, hiába nem megy.
Egyik barátjának telefonált, el kellene menni valahova.
Szerencséje volt, a barát ráért, rendelkezésére állott. Még el is jött érte.
Bárba mentek.
Itt megőrült a zenétől.
Egyszerre a vonatot látta, a fülkét, a fülkében Éva, vele szemben egy férfi. Ketten, egyedül. Vad képek fűtötték fantáziáját. Felugrott.
— Ne haragudj, nem bírom!
A barátja elképedve bámult utána.
— Mi van veled? Te hívtál!
Nem is válaszolt.
Hazarohant, levélpapírt kapott elő és írni kez
dett Évának. Aki alighogy túl volt a határon.
Hajnali négyet ütött az óra, amikor a levelet befejezte és még egyszer elolvadta.
Akkor kicsit megnyugodott.
Lefeküdt, kábultan aludt.
Ezzel új őrület kezdődött. Mindennap írta a levele
ket és reggel már félküenckor bent ült a szerkesztő
ségi szobájában, hogy a postát várja.
És levél nem volt. Csak az ötödik napon jött.
Belesápadt a levélvárásba. Ideges volt, ingerült, mindenkivel összeveszett.
Csodálkozva nézték. Egyszerűen nem értették, hogy mi van vele. Nem lehetett ráismerni. Azelőtt sohse volt senkivel összekoccanása.
Este mulatókba járt. Bárokba, lokálokba. Kon- zumlányokat ültetett maga mellé. Mindegy, hogy milyen, szép vagy csúnya, kellemes, vagy ostoba, minden mindegy. Csak elkábulni.
Nem ment.
A második héten írtózattal gondolt arra, hogy még további két hét van hátra. Érezte, hogy így nem bírja tovább, itt valamit csinálni kell. É s Éva után utazott. Legyen a felesége.
Persze, mikor kijózanodott, maga is látta, hogy ez őrület volt. De azért nem adta fel a gondolatot, hogy ez az asszony egyszer a felesége lesz. Ha ma
gában volt, esténkint, elalvás előtt sokszor gondolt erre. Különösen olyankor, ha egy-két napra együtt tudtak megszökni valahova.
Mint amikor Ausztriában volt két gyönyörű nap
juk. Olyan szabadok, boldogok, könnyűek voltak, hogy egyik kis Heurigerben nászutasoknak nézték őket. Kicsit becsíptek.
Apró hotelben szállottak meg, már a neve is kedves: Hotel Zukunft. A bejelentőlapra azt írták:
Geszty Péter és felesége. Lehet ilyenkor nem gon
dolni a házasságra?
Hegyek között bolyongtak, kispatakok partján ültek romantikus padokon és egymás kezét fogva lobogó hajjal szaladgáltak lejtőkön, réteken, nem törődve senkivel.
Mint két gondtalan gyerek.
De mi ez mind ahhoz, hogy most, ma este, per-
c«k múlva be fog robogni a trieszti gyors és ők két teljes (hetet, két mámoros hetet töltenek el az olasz tengerparton, Riminiben.
A pályaudvaron kevesen jártak, Geszty nem tu
dott megmaradni az asztal mellett, fizetett.
Cigarettázva sétált a perronon, lépéseit szá
molta, hogy az idő jobban múljon.
Arca nyugodt volt, de belül folyton arra kellett gondolnia, hogy Éva nem lesz a vonaton.
Mászott az idő. Adott egy pengőt a portásnak, hogy engedje ki a sinek elé. Most ott sétált nyugodt arccal, de robbanásig idegesen.
Mert azért ezt az utazást meglehetősen nehezen tudta nyélbe útni. Erre most nem szívesen gondolt, de nem tudta kikapcsolni.
A dolog még tavasszal történt. Egy este a Hű
vösvölgyben ismerősökhöz tévedt be és véletlenül az urával Éva is ott volt. Nem volt kellemes. Geszty nem örült. Sokszor nagyon vágyakozott, hogy egy- egy este valahol így együtt üljenek. Elő is fordult, nem is egyszer, kávéházban, társaságban. De a vé
gén sohasem volt jó. Sohasem találták el a hangot.
A félelemtől, hogy valaki rájöhet a kapcsolatukra rendszerint olyan „közömbösen" beszélgettek, hogy az keltett feltűnést.
— Miért utálják ezek annyira egymást? — hal
lott egyszer egy megjegyzést.
Amikor kezet csókolt, most mégis elmosolyo
dott. i
— Ha tudná! — gondolta. — De nem szabad tudnia róla, legyen meglepetés!
Az asszony csakugyan nem sejtette.
Geszty Péter egész délelőttjét utazási irodákban töltötte. Prospektusokat tanulmányozott, szállodák
iránt érdeklődött. Vonatösszeköttetésekről tanács- kozott és nyári garderobját egészítette ki.
Rengeteg név merült fel a tanácskozások során, deGeszty Pétert egyetlen olasz tengeri fürdő érde
kelte: Rimini.
Ahol egyik este valamelyik terraszon hátulról Éva elé kerül, ismeretlenül meghajol majd és — táncra kéri.
A gondolat az előtte való este fogamzott meg benne. Mikor megtudta hogy Éva egyedül megy nyaralni. Az ura, szülei nélkül. Csak külföldi roko
nokkal, akik őt nem ismerik, akik előtt együtt le
hetnek, mint fürdőismerősök, akik előtt úgy szere
pelhet, mint nyári udvarló.
Egy kiskocsma bora előző este kicsit a fejébe szállt, felfűtötte a fantáziáját, álmodott megint.
Előre élte a bolyongásokat a kék olasz éjszaka ege alatt, a táncos estéket, sétákat, amiben itthon — az örökös óvatosságban — olyan kevés része volt.
Néhány gyönyörű hetet álmodott, amiből eddig csak kóstolójuk volt.
Egész este a nyaralás körül forgott a beszélge
tés. Elmúlt nyarak emlékét idézték, s aztán az új, az elkövetkezendő került sorra. Mosolyogva hallgatta a tervezgetéseket,nagyon jó kedve volt. Gyönyörűség
gel töltötte el az a gondolat, hogy együtt lesznek.
Általában jó volt a hangulat. Lóránt Miklós is meglepően felvillanyozott hangon beszélgetett, tré
fálkozott. Igaz, hogy kicsit kényelmetlen volt, mert a tréfái állandóan egyedül nyaraló feleségekről szóltak. Aztán egyszerre azt mondta:
— Most jut eszembe! Rimini egy órányira van attól az úrtól! Hogy is hívják? Angelo Pe- 24
sotti! Szerelmed Ostendéből! Megöl majd a félté
kenység!
Ebben a pillanatban Péter szeméből kialudt a társasági mosoly. Érezte, hogy vonásai merevedni kezdenek.
S ugyanezt a merevedést figyelte meg az egész társaságon.
A néhány tréfásnak szánt mondat igen kínos perceket idézett elő. Az első impressziója nem a fél
tékenység' volt. Hanem az undor.
A második pedig egy kérdés:
— Én is ilyen hülye vagyok? Vagy ez se hülye, csak egyszerűen aljasul gyáva?
Geszty Péter — és vele együtt, úgy látszik az egész társaság tudott az Angelo Pesotti ügyről. Ez a szerelem egy esztendővel előbb zajlott le. Amint feljött most benne — eddig keveset gondolt rá, — amint felmerült, szinte érezte, mint fagy meg benne minden érzés. Tehát Pesotti. Angelo Pesotti merült fel a múltból.
Több szó nem esett a dologról, ő is nyugodt arc
cal beszélgetett tovább, más témákról. Azután leül
tek a vacsorához.
Utána együtt mentek be a városba is.
Kifogástalan társasági formák között zajlott le az egész este, egy tekintet, pillantás, egy hangsúly sem árulta el, hogy történt valami.
Pedig történt.
Lóránt szavai teljesen felborították az egyen
súlyát.
Tehát Angelo Pesotti.
É s ezért a férje nélkül. Ezért egyedül. Bosszan
kodott.
Miért éppen most, miért éppen ma kellett en-
nek az eszébe jutni. Tíz perccel a trieszti gyors ér
kezése előtt? Mikor titkos nászútjukra indulnak?
Próbálta lerázni magáról.
Ostobaság. Agyrém. De nem tudott szabadulni.
Végig kellett gondolni. Fene ette volna meg ezt az egész Angelo Pesotti ügyet!
Szóval másnap, amikor először találkoztak a je
lenet óta, még tudott uralkodni magán. Udvarias mo
solyra kényszerítette arcvonásait. De a szombati mondat a harmadik percben szóba került.
És nem is Péter hozta fel, hanem Éva.
Egyszerre, minden előzmény és összefüggés nél
kül azt mondta:
— Kérlek, nem szeretném, ha félreértés lenne köztünk!
— Mire gondolsz, Éva?
— Angelo Pesotti Olaszországnak nem is azon a részén lakik.
Péter száraz hangon válaszolta:
— Tudom. Hat óra vonattal Riminitől. Egész pontosan öt óra ötvenhét.
Az asszony felkapta a fejét. Ránézett.
— Honnan tudod?
— Szeretek a dolgokkal tisztában lenni.
— No — mondta halkan — ami az uramból hiányzik, benned ugyancsak megvan.
Geszty megrándította a vállát. De többet nem beszéltek a dologról.
Másnap azonban kirobbant a feszültség, anél
kül, hogy Angelo Pesotti neve akár célzás formá
jában is előfordult volna.
Az asszony késve érkezett s mert éppen egy nyelvtan óráról jött, hát a tanár neve szerepelt a je
lenetben, egy pipiskéid emberkéé. Péter kiabált.
26
Nem is nagyon udvarias formában azt mondta Évá
nak, hogy fel is út, le is út, vagy ő vagy a tanár.
Voltaképpen egészen nevetséges volt. Később maga is határozottan szégyellette.
Az asszony megdöbbenve nézte. De nem ment el, próbálta megmagyarázni, hogy ez ostobaság, értelmetlenség.
Péter ekkor már nem válaszolt. Ült szótlanul, konokul, a pamlag sarkában és nem nézett rá. Egy
szerűen megmozdíthatatlan volt.
Később azután már Éva is hallgatott.
Ültek, egyik a pamlag egyik végén, másik a másikon és mind a kettő hallgatott.
Kínos percek, negyedórák teltek el.
Végül Éva felállt és öltözni kezdett.
A férfi meg sem mozdult.
Hagyta, hogy feltegye a kalapját, hagyta, hogy a keztyűjét vegye.
Az asszony útra készen megállt előtte. Nem tu
dott elmenni. Egy jó szót várt, egyetlen jó szót, hogy maradhasson.
A végén természetesen kibékültek, meg is be
szélték, hogy elmennek este egy józsefvárosi kis
kocsmába.
Este, ott a sarkon, ahol randevút adtak egymás
nak, Péter rettegve gondolt arra, hogy felkavart ál
lapotában ezzel a nevetséges jelenettel igazságtala
nul bántotta meg az asszonyt. É s nem fog jönni.
Hiába vár reá.
Az óra elütötte a nyolcat, amikor találkozniok kellett. Vibráló szemekkel kémlelte az utcát, nem látja-e közeledni.
Háromszor is úgy látta* hogy ő jön s mind a Ihá-
4 romszor tévedett. Már sötétedett, az arcok, alakok elmosódtak.
Negyedkilenc lett. Még mindig nem jött.
— Vége, gondolta, vége.
És most egyszerre ezer indokot tudott, ami mind kétségtelen bizonyossággal igazolta, hogy ez a gyanú Pesottivel ostobaság, indokolatlan. És a szerelem lezajlott már és kettőjük kapcsolata még az emlékét is elmosta.
Mikor végre Éva megérkezett, nem tudott szólni, csak gyorsan taxiba ültette.
Ott aztán a kezére esett.
— Édes! Édes, ne haragudj!
Az asszony szeme könnyes volt.
— Ügye, nem bántasz többé? Hidd el nekem nincs okod rá, hogy rossz perceket okoz nekem és magadnak.
A kiskocsmában megint egy-kettőre nyugodt- nak, boldognak érezték magukat. A zene nekik ját
szott, a bor itatta magát, az ég csillagos volt.
— Látod, mondta Péter, ilyen ostoba az ember.
Felfordul benne minden, mert valaki néhány idét
len szót mondott!
De már mind a ketten mosolyogtak.
És másnap reggel Péter újra az Ibusz Vigadó- téri utazási irodájában bújta a prospektusokat.
*
Másnap délután azonban ismét történt valami.
Éva az utazásáról beszélt.
Hogy müyen vonalon kell utaznia.
— Mestrén és Bolognán át — mondta Péter.
Éva csodálkozva kapta fel a fejét.
— Honnan tudod üyen jól?
28
Péter mosolygott.
— Tudom.
Az asszony egyszerre ijesztően izgatott lett.
— Péter! Te utánam akarsz utazni!
Ismerte Éva félelmét, tudta, mennyire retteg attól, hogy kapcsolatuk valamiképpen kiderülhet.
— Ott lesz a nagynénim — mondta izgatottan, egyre izgatottabban —, semmi körülmények között nem egyezem bele, hogy odagyere!
— Jó, kis szívem — nyugtatta meg és kitérően azt fűzte hozzá: — Tudod, hogy nem teszek semmi olyant, amivel ártanék neked.
Csend volt, szívták a cigarettájukat.
Aztán egyszerre csak megint megszólalt Éva.
Egészen váratlanul azt mondta:
— Azért tudod, hogy nem is lenne rossz egy darabig’ együtt utazni?
Geszty Péter felkapta a fejét.
— Együtt?
— Együtt! Titokban! Egy darabig.
Péter ránézett. Irónia volt a hangjában.
— Ügy gondolod, hogy Kelenföldig?
— Mondjuk Velencéig!
A férfi szeme felragyogott.
— Kezet rá!
Mintha kicserélték volna az asszonyt.
Egyszerre tele volt tervekkel.
— Idefigyelj! Engem kikísérnek a Délivasútra, neked tehát majd Kelenföldén kell beszállnod. Ér
ted? Ha a vonaton nem lesz ismerős, akkor minden rendben van, de ha lesz, akkor meg kell játszani a véletlen találkozást.
— Jó!
Éva most hirtelen felállt.
— De megígéred, hogy Riminibe nem jössz utá
nam. Ezt meg kell ígérned!
Péter mosolygott.
— Mondtam már, hogy semmi olyant nem csi
nálok, amivel ártanék neked.
Ekkor már régen házhoz szállította az Ibusz Péter Riminibe szóló vasútjegyét.
De nem érezte, hogy becsapja Évát, félrevezeti.
— Az első pillantban, amikor meglát, meg fog rémülni, gondolta, ez mindig így volt. Aztán látja, hogy a dolog nem veszélyes és három gyönyörű he
tet töltünk együtt. Igazán csacsiság volna, ha ki- hag'ynók.
Egy pillanatra még felmerült benne, hogy Éva tiltakozása azért van, mert Angelo Pesottival akar együtt lenni, de a gondolatot már abban a pillanat
ban el is vetette.
Most a tervezgetés napjai következtek. Délutáni találkozóikra prospektusokat hozott Velencéről, szállodákon töprengtek, ahol nem találkoznak ma
gyarokkal, tehát nyugodtan megszállhatnak.
Csak azt nem tudta, hogy Éva melyik szállodá
ban fog’ lakni Riminiben.
Hiába kérdezte, mindig azt a választ kapta, hogy nagynénje nem írta még meg, hol vett szobát.
— Nem is fontos, mondta. Majd írsz nekem po3te restante!
Végül is kénytelen volt egyik hotelben szobát
rendelni. »
Legfeljebb átköltözik.
Szóval az egész Pesotti ügy teljesen lényegte
len.
Igazán ostobaság, hogy pont most kellett az eszébe jutni! Hiszen rögtön itt lesz a vonat s rajta 30
Éva! Mire jó most zavaró emlékeket hánytorgatni?
Idegesen újra az órájára nézett.
Ebben a pillanatban acélmellével bezúgott a trieszti gyors.
*
Az első pillanatban meglátta Évát. De a kocsi másik végén szállt fel, ahogyan megbeszélték, mint
ha helyet keresne, benézett a fülkébe, azután való
sággal beleütközött az asszonyba. Jól játszotta.
— Nohát! Ezt a kedves véletlent! Kezét csó
kolom.
— Maga is utazik?
— Velencébe, onnan Bolognába. És Maga?
— Riminibe. De egy délutánt én is Velencében töltök.
— Hiszen ez nagyszerű, akkor együtt utazunk!
Van hely a fülkéjében?
Már intett is a hordárnak, hogy rakja be a bő
röndjeit.
— Az édesapja, édesanyja?
— Köszönöm. Maguknál mi újság?
Azután egy mozdulat:
— Meg kell ismertetnem egymással az urakat.
— Éva mellett egy férfi állt. — A múlt évben együtt voltunk Ostendében.
Ez olyan hirtelen jött, hogy alig tudta elrejteni dühét a kellemetlen ismerős jelenléte felett. De az
tán kényszeredett mosolyra húzta az arcát.
— Geszty!
— Kovács!
Egymás kezét rázták, dögölj meg, gondolta Geszty Péter és n»m volt kétséges, hogy a jókíván
ság kölcsönös.
A fiatalember, egyébként nem az a típus, akire érdemes lett volna féltékenynek lenni, szintén lát
ható bosszúsággal fogadta az új ismerőst.
Ezt nem is tudta leplezni.
Ügy látszott, ő már elkönyvelte magának ezt az édes-kettőst. Olaszországig.
És most meglehetősen csalódott volt.
A vonat elindult.
Lassan eltűnt mögöttük Budapest külvárosa.
Péter, hogy gyanút ne keltsen, bement a fül
kébe, elrendezte a bőröndjeit és kicsit körülnézett.
Azzal még nem volt tisztában, hogy a kellemetlen ismerős ebben a fülkében foglalt-e helyet, de látta, hogy rajtuk kívül még két férfi ül ott. Rögtön a fejük fölé nézett a podgyászhálóba s megnyugodva állapította meg, hogy legfeljebb a Balatonig utaz
nak.
Elégedetten megtömte a pipáját és rágyújtott.
Mosolyogva Éva nézett be az ajtón.
— Nem ül le? — kérdezte Geszty Péter.
Éva leült. Halkan odasúgta:
— Ügy féltem, hogy elkerüljük egymást! Ren
getegen utaznak.
— Hol szedted fel ezt a szerencsétlen figurát?
— Egy perccel előtted szólított meg, hogy Os- tendében együtt voltunk. Én különben azonnal fel
ismertem, csak nem akartam észrevenni. Nem bor
zasztó, hogy ismerősbe ütköztünk?
— Le kell építeni! — súgta Péter. — Minél előbb túl kell adni rajta.
De a leépítendő ifjú már ott is volt a fülkében.
Jól játszhatták a szerepeiket, mert az ifjú szemmelláthatóan magát tekintette a közelebb álló ismerősnek és Gesztyt a felesleges harmadiknak.
32
Pétert bosszantotta, hogy az asszony ebbe belemegy.
A fiatalember egész hangján, viselkedésén ér
zett, hogy ő most át fogja venni az irányítást. Az ostendei útról beszéltek, amelyről Geszty — fájda
lom — lényegesen többet tudott, mint ez az ifjú, aki ott volt. De persze neki nem volt szabad tudni róla, hiszen ő e pillanatban csak egy ismerős, amilyen száz van mindenkinek egy nagyvárosban.
No, majd a vacsoránál túladunk rajta. Addig csak legénykedják. Mindenesetre megpróbálta elte
relni a beszélgetést, de sikertelenül. Folyton vissza
zökkentek Ostendére. Voltaképpen ez természetes volt, hiszen más közös témájuk nem akadt. Mégis határozottan rossz érzéssel hallgatta.
Megy Évával Velencébe, egy kis romantikával azt mondhatja, hogy a nászútjukra és a nássúton kénytelen folyton olyan témát hallgatni, mely mö
gött ha kimondatlanul is, egy másik férfi áll. És éppen az a férfi. Angelo Pesotti.
Lassankint olyanná vált előtte ez a név, mint a vörös posztó. Bosszantotta, hogy minduntalan közibük áll.
Mintha egy elvált asszony a második nászút- ján folyton az első uráról beszélne.
No, nem tehet róla, gondolta, ha ez a fráter nem lenne itt, eszébe se jutna. Legyünk fölényesek.
Újságot vett elő, udvariasan Éva felé fordult és megkérdezte:
— Nem haragszik, ha megnézem az esti lapo
kat?
— Dehogy, dehogy, olvassa csak. Hosszú az út.
Majd én is elkérem.
De persze, csak nézte az oldalakat, betűket. Az értelmük nem jutott el hozzá. Végül is letette és pi-
pázgatva hallgatta őket. Néha-néha még közbe is szólt.
Egyszer el is kapta az asszony hálás, köszönő pillantását, amiért vállalja a közömbös harmadik szerepét.
Ettől kezdve könnyebb volt. Csak beszélj, bará- tocskám, erőlködj. A lényeg a fontos. T e m e n n i fogsz s én maradok.
Székesfehérvár körül éhes lett és azt is r e mélte, hogy így sikerül az ifjútól megszabadulni, hát ajánlotta, hogy menjenek át az étkezőbe. Éva rögtön elindult, de ugrott az ifjú is. Hogy tömé ki a nyakát!
No, mindegy — nyelt egy nagyot tehetetlensé
gében — Ezzel úgy látszik meg kell alkudni egész Velencéig.
Meglehetősen sivár képe volt az étkezőnek.
Csupa férfi, meglehetősen vegyes társaság. Abban azonban megegyeztek, hogy valamennyi Évát nézte.
És megint és folyton az az átkozott Ostende!
Sőt még egy megjegyzés is.
— Ha jól emlékszem, nagyságos asszonynak olasz társasága is volt.
Geszty érezte, hogy megint kezdenek m e g m e r e vedni az arcvonásai.
— Azt hiszem, helyesebb, mondta, ha vissza
megyünk a fülkébe. Kényelmesebb.
Hívta a fizetőt. Egy pillanatig tétovázott, de eszébe jutott az asszony kérése és csak a maga va
csoráját fizette ki. Éváét nem. A szerepet tovább kell játszani, ő csak egy közömbös ismerős itt.
A következő pillanatban az ifjú fölényes hang
ját hallotta:
—- Két vacsora!
U
Úgy érezte, hogy menten szétrobban, de össze*
szorította a fogait, hogy egy arcizma se ránduljon meg. Éva természetesen úgysem fogja elfogadni.
De az asszony hallgatott. A fiú pedig helyette is fizetett.
Amint a fizetőpincér elment, Éva csakugyan azonnal elővette a pénztárcáját és az ifjú tiltakozása ellenére átadta a maga részét. Péter mégis úgy érezte magát, mint a leforrázott kutya. No, ha ez Így megy Velencéig! Ehhez aligha lesznek elég erő
sek az idegei!
Mikor a fülkébe visszatértek, az ifjú néhány pillanatra átment a saját fülkéjébe.
Éva hálásan súgta oda:
— Köszönöm! Olyan aranyos vagy, hogy vi
gyázol rám!
Péter szeretett volna valami olyant válaszolni, hogy ő viszont vigyázhatna kicsit az ő érzékenysé
gére, például azzal, hogy nem hozza kínos helyzetbe és már eleve egyetlen erélyes mozdulattal vissza
utasítja, hogy helyette fizessenek, de nem mondta.
Igyekezett közömbös hangon válaszolni:
— Légy valamivel kevésbbé kedves, mert kü
lönben nem tudunk tőle szabadulni!
— Túl kedves vagyok? — nézett rá ijedten.
— A kelleténél is kedvesebb!
— Félek, hogy észrevesz valamit,- azért csiná
lom! Nem szabad, hogy félreértsd!
— Éppen azért lett volna helyesebb, ha már akkor hűvösen fogadod, mikor jelentkezett. Most aem tudná, hogy én Geszty Péter vagyok és veled együtt ki száll le Velencében.
De ezt a mondatot már alig tudta befejezni.
Hjra ott volt az útitárs. Cigarettával kínálta az asz-
szonyt, aki rágyújtott. Geszty hűvösen elhárította a cigarettát.
Most már határozottan az idegeire ment az ifjú.
A Balatonnál jártak.
Fantasztikus, gondolta, hát csoda, ha ennek az asszonynak folyton kellemetlenségei vannak? Itt van ez a kölyök, a világon semmi kapcsolatuk és olyan kedves vele — csupa félelemből, nehogy meg
lásson valamit, — hogy ha velem beszélne így az asszony, rövidesen becsukatnám az ajtót a ka
lauzzal.
Ebben persze volt egy kis túlzás, de azért Geszty közeljárt az igazsághoz.
Siófok tájékán végre kicsit fellélekzettek. A kellemetlen harmadik kiment, néhány percig egyedül maradhattak.
— Mondd, hogy fáradt vagy — súgta Évának,
— és most aludni akarsz.
Éva is bosszús volt.
— Hát nem borzasztó? A határ után meg kell szabadulni tőle.
Szemben az egyik férfi leszállt.
Most már csak egy idegen volt a fülkében. Disz
kréten kinézett az ablakon, amíg ők sugdolóztak de a szája körül mosoly bujkált. Nyüván felismerte a helyzetet. É s derült rajta.
— Valami sportbajnok lehet — intett feléje az asszony. — Láttam a pályudvarön, mikor búcsúz
tatták. Egész sereg sportfiú rázta a kezét. Talán tenniszbajnok.
Az ajtóban megjelent az ifjú.
— Elintéztem az éjszakát — jelentette ki fölé
nyesen Évának. — Szereztem egy kupét, ahol mi 38
férfiak lefektetünk és magának itt rendelkezéséi*
áll majd az egész pamlag. Szépen mondjon érte kö
szönetét, megérdemlem.
Péter úgy érezte, hogy nem megy tovább. Fel
ugrik és megfojtja ezt a frátert.
Az ablaknál az idegen férfi arcán egy pilla
natra mosoly jelent meg, aztán egy szolidáris pillan
tást vetett Geszty felé és diszkrét mozdulattal, ami inkább rebbenés volt, jelezte, hogy ő megy majd ki.
Péter szerette volna megszorítani a kezét.
Nincs semmi baj.
— Köszönöm — mondta szárazon az ifjúnak.
— Rólam ne gondoskodjék, nekem van itt helyem.
Az úr leszáll.
Kínos csend volt. A vonat ütemes zakatolása hallatszott az éjszakában.
Éva, hogy megszakítsa a csendet, kekszet kí
nált.
Előbb az ifjúnak nyújtotta oda, aztán Péter
nek.
Döcögve megindult a „társalgás". Péter igye
kezett közvetlenül beszélgetni a fiatalemberrel, a foglalkozása iránt érdeklődött, sokat utazik-e, de feszült volt a légkör, minduntalan elakadtak. Hall
gatva rázatták magukat az álmosító, zakatoló vo
nattal.
Végre elérkeztek a határhoz. Jöttek az útleve
lekért. valutalapokért.
Az idegen úr fogta bőröndjeit és kiment.
Már a határőrök is tovább mentek, mikor Péter észrevette, hogy Éva nem pecsételtette le a valuta
lapját.
— Adja csak ide! — mondta és elindult a ha
tárőrök után.
A z ifjú kikapta a kezéből.
— Majd én elintézem! — mondta fölényesen
— Ehhez én jobban értek!
Ez már sok volt. Most már ingerült lett Geszty Péter hangja.
— Nagyon kérlek, — csattant fel Éva felé — a legsürgősebben építsd le ezt az éretlen kölyköt, mert megpofozom!
Az asszony kínosan ült a helyén és Péter kény
telen volt elhallgatni. A fiú jött vissza a valutalap
pal. Le volt pecsételve.
Ezt nyilván igen nagy teljesítménynek ítélte, mert rendkívül fölényes és túlzottan hangos kez
dett lenni.
Péter, hogy az idegességét leplezze, ismét Ciga
rettát vett elő és tárcáját, — amit tőle kapott aján
dékul — odakínálta Évának.
A következő pillanatban egy kezet érzett, mely igen erélyesen eltolta a cigarettáit.
— Elég! őnagysága már éppen eleget cigaret
tázott!
Geszty Péter szikrázó szemekkel kapta fel a fejét. Nincs tovább!
Éva is érezte, hogy nincs tovább. Gyorsan, hogy a botrányt megelőzze, felállt.
— Fáradt vagyok. Aludni szeretnék — fordult a kellemetlen ifjú felé — Feküdjön le maga is a fülkéjében. Viszontlátásra reggel!
— Hogy a fene ott ette volna meg, — tört ki Péterből az elfojtott düh, — ahol beléd akadt! Meg
tettük a feleutat és tiz szót sem beszélhettünk.
De amint eltűnt a kellemetlen ifjú, már el is felejtette, el is szállt a bosszúsága.
Szeretettel n y ú l t a e a s s z o n y k e z e u t á n , csillo
gott a szeme.
— Édes! Magunkra maradtunk!
Mosolyogva nézték egymást. Mintha mázsás sú
lyoktól szabadultak volna meg.
Alvásról persze szó sem volt. Hátra vannak a jugoszlávok.
Mindenesetre behúzta az ajtót és a függönyö
ket.
Mindketten végigfeküdtek a fülke két oldalán és beszélgettek.
Pár perc múlva aztán megérkezett a jugoszláv vámvizsgálat. Megnézték a csomagokat, elszedték az útleveleket és lámpával bevilágítottak az ülések alá. Végre ezen is túl voltak.
Hűvös szellő jött az ablakon, a vonat tovább in
d u l t
Betakarta Évát, a lábára rátette még az eső
köpenyegét, eloltotta a villanyt. Szeretettel megsí - mogatta az arcát, megcsókolta.
V é g r e e g y e d ü l .
H.
A trieszti gyors zakatolva zúgott az éjszaká
ban. Éva nyakig beburkolva feküdt a félhomályos fülkében, csak az arca látszott ki. Szeme melegen fénylett.
— Milyen jó vagy! Mintha mindig itt lettél volna mellettem! Pedig csak hat hónapja ismerjük egymást!
Péter mosolygott.
— Nem hat hónap. Három éve!
— Három éve?
— Három és fél. Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, Vízkereszt volt, január hatodika, amikor először megláttalak. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert azon a napon, igen pontosan azon a napon vették le műsorról a darabomat. Künn voltam a Hűvös- völgyben, közös barátunknál. Egyszerre te léptél be.
Pongyola, kék, valami égszínkék felhő volt rajtad.
Nem soká maradtál. De amikor elmentél, azt mond
tam: ez az asszony egy éven belül megcsalja az urát.
Éva meglepetten, kérdően nézett rá. Péter hal
kan felnevetett. Tekintetében az emlékezés jóérzése fénylett.
— ők is megrovóan néztek rám. Hogyan mond
hatom ezt? Azt válaszoltam: látom a szemén.
Hangja hirtelen felcsattant.
— Most jut az eszembe! Nem is akkor láttalak először. Persze, hogy nem!
A szeme elrévedt és most egész halkan a kat
togó vonaton, beszélni kezdett. A hangja lágy volt, zsongító. Mint egy duruzsoló kandalló.
— Ez sokkal előbb, a Zugligetben történt egy vasárnap délelőttön, nyári vasárnap délelőttön.
— Zugligetben? Nem is emlékezem!
— Szép lánnyal jöttem az árnyas úton. So
káig egy pádon ültünk és azt hiszem, valami volt is közöttünk, valami kezdődő, én a karomat a vállára fűztem és a kezemben ott vibrált a mozdulat, hogy az arcát felém fordítom és megcsókolom a száját.
Éreztem, hogy ő is várja és behúnyt szemekkel szót
lanul fogja a száját adni. De csak elmaradt vala
hogyan. Vele jöttem visszafelé, a megnemtörtént 40
•sók után, a Szarvas körül jártunk, araikor ismerő
sökkel találkoztunk, akik a Hűvösvölgy felől köze
ledtek. Politikáról kérdeztek, mit hallottam, mi vár
ható és mögöttük tizennégy éves kislány állott. Ez voltál te. Bácsinak szólítottál.
Éva halkan felnevetett.
— B á cs i. . . . !
— Igen, bácsi... De a két találkozás között is hallottam rólad. Egy lány volt nálam, a szerkesztő
ségben, keresett fel, verseket hozott és arra hivat
kozott, hogy veled járt iskolába. Ott Vízkeresztkor, amikor újra találkoztunk, te már nem voltál gyermek.
Nagyon szép voltál. Én nagyon szeretem a szépet, a nőket, de nem gondoltam reád vággyal. A strandon történt, a Balatonnál először, hogy valami meg
ütött. Egyedül voltam, az étterem terraszán ültem és ebédeltem.
— Egészen hátul a fal mellett! — kiáltotta Éva
— Emlékszem!
— Igen — bólintott Péter — hátul a fal mel
lett. Egyszer csak a terrasz pereménél felállt egy nő, karcsú ragyogó szőkeségben. Két nagyszerű vonalú, hosszú lábat láttam, egy gyönyörű hátat.
No nézd csak gondoltam, no nézd csak, milyen szép ez az asszony.
Éva mosolyogni kezdett.
A keze kinyúlt a férfi keze után.
— Milyen kedves tudsz te lenni! És hogyan emlékszel mindenre.
Geszty Péter felkapta a fejét.
— Te nem?
— Én mindent elfelejtek . . .
— Erre sem emlékeztél?
Éva belefúrta fejét a férfi ölébe.
— De igen — súgta — emlékezem.
Most Péter nevetett.
— Tudod-e, akkor az az érzésem volt, hogy gyűlölsz engem?
— Gyűlöltelek is!
— No?
— Egyszer találkoztunk egy színházban — Éva hangjában neheztelés volt — úgy szerettem volna beszélni veled és rám sem néztél.
De karját máris Péter nyakára fűzte:
— Mondd tovább, mondd tovább!
— Tovább? No várj csak, hogyan is volt! Hopp!
Megvan! De nem írnod még?
*
Évát egészen az ölébe húzta, a szeme a sötét éjszakába révedt, a mozdonyból kiröppenő szikrák közé és beszélni kezdett:
*
— Szóval a strandon hagytuk el. Nézzük csak!
Te a lépcsőn a víz felé mentél, én pedig idege
sen kopogtam pincér után, hogy utánad mehessek, el ne tűnj a szemem elől. De tudod, így strandon rossz a kiszolgálás, különösen előszezonban és a Balaton
nál.
— Igen! Igen!
— A pincérre várni kellett és mire utánad mehet
tem nem voltál egyedül, barátnőkkel ültél s be
szélgettél. Nem akartalak elveszíteni, a közeledben én is leültem. Te nem láttál. Vagy legalább is úgy tettél. Nagyon sokáig kellett azonban várnom, amíg felálltál és a barátnőddel vízbe mentél. Ja j de csú
nya lány!
42
S v a h a l k a n k u n c o g o t t .
— Lea volt!
— Én odaálltam a korlát mellé és néztelek, — mondta Péter. — Nagyon szép voltál. Egyideig egy
más mellett úsztatok, azután a barátnőd kiszállt, te pedig még a vízben maradtál.
— Mhm!
— No most! — gondoltam, — de azért erősen tétováztam, mert megvallom neked nem szeretem a hideg vizet. Mindig igen erős elhatározásra van szükségem, amíg belemegyek, most pláne így volt.
Egy órával előbb majdnem a vízbe fúltam. Hát ad
dig tnártogattam a lábamat, amíg te a másik olda
lon kiszállottál.
— Ügy kellett!
— Gyorsan arra igyekeztem, de mire odaértem, a barátnőd már megint ott volt. Határozottan bosz- szankodtam. Próbáltam odaköszönni neked, de nem vettél észre.
— Nem akartalak észrevenni!
— Később még néhányszor elsétáltam a terrase előtt, ahol ültél. De aztán öt óra lett, indulni kel
lett. így maradt el. Ezen az éjszakán sokat gondol
tam rád, nagyon sok vágy volt bennem. Igen. Elkép
zeltelek úgy is, hogy karomba simulsz, ölellek és csókollak téged.
Éva fejét Geszty Péter ölébe fúrta.
— D rága. . . A férfi nézte.
— Ezután egy estély következett. Véletlenül ta
lálkoztunk egy kis osztrák fürdőhelyen. Rögtön a leg
elején táncra kértelek. Nagyon erősen szorítottalak magamhoz. De olyan riadt volt a szemed — akkor már asszony voltál —, hogy elkedvtelenedtem. És
különben is jött valaki, gyönyörű fekete asszony, aki nekem már régóta tetszett és nem táncoltam töb
bé veled. Néha-néha megvillantál előttem, de én ak
kor már csak azt az asszonyt láttam, csak vele tán
coltam az egész éjszakán át. De egyszer megérez- tem magamon a pillantásodat. Ez már az estély vége felé volt. Én kijöttem vele a hallba, hogy nyu
godtan beszélgessünk, ő a fal mellé állott, csillogott a szeme, én egészen hozzásímulva előtte álltam és arról beszéltünk, hogy gyakrabban kellene talál
kozni.
— Majd Budapesten, mondta.
— Még nem is ismertél és már meg' akartál eaalni!
— Ekkor volt, hogy azt éreztem — emelte fel hangját Péter, — azt éreztem, hogy valaki néz.
— Kicsoda?
— Te állottál az ajtónál férfiakkal és néztél minket. Éreztem, hogy nagyon utálsz.
*
— Azután? Azután? — súgta Éva. — Mondd tovább.
*
A trieszti gyors zúgva zakatolt az éjszakában.
— Ezután sokáig nem láttalak. Csak egyszer egy kávéházban, de akkor nem beszéltünk egymás
sal. Körülbelül ez az, ami megelőzte. Ezenfelül leg
feljebb hallottam rólad, egyszer ezt, másszor amazt.
Úgye nem haragszol, hogy őszinte vagyok? Soha
sem jót!
Éva hallgatott.
— Te! Olyan különös ez most! Visszanézni!
44
