van katalógusom.” Az Enciklopédia Kiadó jelentôs és terjedelmes Kortárs Mûvészeti Lexikonjának egyik váloga- tási kritériuma az volt, hogy az illetô mûvésznek van-e katalógusa.
Az állami mecenatúra és a külön- bözô szponzorok szívesen támogatják kiállítási katalógusok kiadását. Azon- ban sokszor elôfordul, hogy a rendel- kezésre álló összegek elégtelen volta (vagy más okok) miatt a katalógus elszakad a kiállítástól, és csak késôbb jelenik meg. Az is megtörténik, hogy egy-egy mûvész sikeres pályázata nyomán a katalógus a kiállítástól függetlenül jelenik meg. Vagy akár a megjelent kötet – könyv? – nem is katalógus.
E legutóbbi kategóriába tartozik Maurer Dóra és Gáyor Tibor kötete, mely a könyv és a katalógus sajátos keveréke. Megjelenését a Nemzeti Kulturális Alapprogram Képzômû- vészeti Kollégiuma, az Österreichi- sches Bundeskanzleramt Sektion für Kunstangelegenheiten, a Raiffeisen Bank Rt. Budapest, a Soros Alapít- vány, a Magyarországi Ludwig Ala- pítvány és az (impresszumban fel nem tüntetett) Artpool támogatta.
Intézményes hátteret és kiállítást nyújtott hozzá a gyôri Városi Mûvé- szeti Múzeum. Mégsem katalógus.
És jelentôsége nemcsak abban áll, hogy mint állatorvosi lovon, be lehet rajta mutatni az imént elemzett mû- vészetszociológiai tendencia számos vonását, hanem fôleg abban, hogy mint könyv jó, fontos információkat tartalmaz két jelentôs mûvész mun- kásságáról, és ráadásul kiutat mutat a sokasodó önkiadások uniformizáló- dó folyamából.
Mint Hajdu Istvánnak a kötetben közölt interjújából is kitûnik, a két mûvész reálisan értékeli saját ma- gát, és sok újat is tud mondani gon- dolkozásmódjával, munkamódszeré- vel (Maurer a pedagógiai módszerei- vel) és módszeres eljárásaival kap- csolatban. Egyértelmûen kimondásra kerül, hogy a házaspár, kihasználva a körülményekbôl adódó, Bécs és Bu- dapest között ingázó életmódját, az 1960-as évek végétôl a rendszerváltá- sig rendkívül fontos transzmissziós szerepet játszott a hazai avantgárd külföldi elismertetése érdekében. A mellékelt illusztrációs anyagból kitû-
nik, hogy Gáyor Tibornak jelentôs – és a szakma számára majdnem telje- sen ismeretlen – informel korszaka volt 1964–65 táján. A stílusösszefüg- gések közül számos további fontos szálat bogoz ki a Kaszás Gábortól származó, a tudományos szakszerû- ség minden követelményének messze eleget tevô, számos meggyôzô analó- giát felvonultató, összehasonlító ta- nulmány. Rendkívül meggyôzô pél- dául az a felvetés, hogy mind Gáyor egész festészeti munkásságában, mind pedig Maurer egyik fô mûvé- ben, a Timingcímû filmben a textília – a festôvászon, illetve a filmvásznat reprezentáló lepedô – hajtogatása al- kotja a kompozíció alapelvét. Etalon- szerepet tölt be a tanulmányok kö- zött Wessely Anna írása a tekintet- ben, hogy a gender studiesszemlélet- módját nem divatos diskurzuslehetô- ségként használva, valóban korszerû társadalmi relevanciaként tudja érzé- keltetni a férfi-nô párkapcsolat mû- vészeti hatását. A kölcsönös hatások valóban kimutatható formai és struk- turális összefüggésekben jelentkez- nek. Ugyanebbôl a szempontból ér- tékelendô N. Mészáros Júlia tanul- mánya, aki gyôri múzeumigazgató- ként elindítója a Maurer–Gáyorhoz hasonló, nemzetközi kontextusban dolgozó mûvészpárokat felvonultató kiállítássorozatnak: ô is új formai összefüggésekre tud rámutatni azál- tal, hogy a két mûvészt egyetlen szimmetrikus alakzatként fogja fel.
Végül a két „fôszereplô” talán elsô pillantásra öntetszelgésnek is vélhetô önbemutatásáról jegyzek meg né- hány megfigyelést. Maurer Dóra ko- rábbi munkásságában is folyamato- san jelen volt az írás. Akár szakmai könyvek szerzôjeként, akár mûvészek munkásságát összefoglaló katalógus- elôszó-íróként vagy kiállítások meg- nyitójaként egyéni hangú és egyéni meglátásokra képes gondolkodónak mutatkozott. Itt közölt visszaemléke- zése adatokban és részletekben gaz- dag forrás a legújabb magyar mûvé- szet történetének feldolgozásához, a cím pedig – „SUMUS”, a mûvész- házaspár és a mindenkori csatlakozó munkatársak lazább-szorosabb társu- lása – annak belátására kényszerít bennünket, hogy Maurer és Gáyor esetében nemcsak két alkotó ember,
nemcsak egy házaspár, nemcsak egy kirajzolódó mûvészeti közeg, hanem annak társadalmi beágyazottsága is tudatossá és kreatívvá vált az idôk során. Gáyor Tibor rövid írása vi- szont arról gyôz meg, hogy lehet ugyan a korszerûséget a legújabb trendekhez igazodással is megcéloz- ni, a következetesség, jelen esetben azonban a kitartás egy nem provizo- rikus eszmerendszer, a geometria mellett, paradox módon a folyama- tos egy-helyben-maradással is mind- végig aktuális maradhat.
A könyv tanulsága kettôs. Kultu- rális üresjáratok kialakulása esetén – melyek egyik jellemzô mai mellékter- méke a katalóguskönyv-hibrid mûfa- ja – helyes helyzetelemzéssel, kreati- vitással és végtelen türelemmel a pe- riférián is lehet jelentôs teljesítmé- nyeket elérni. Egy tetszetôs jelszó –
„SUMUS” – csakugyan képes tarta- lommal feltöltôdni, ha a jelentését komolyan végiggondoljuk.
■■■■■■■■■■■■■ BEKE LÁSZLÓ
Schwendtner Tibor: Heidegger tudományfelfogása
(AZ 1919–29-ES IDÔSZAK ÍRÁSAINAK TÜKRÉBEN)
Osiris–Gond, Bp., 2000. 227 old.
1080 Ft.
Schwendtner Tibor könyve már cí- me miatt is érdekes, mivel Heidegger a filozófiát nagyon határozottan nem sorolta a tudomány körébe. A tudo- mány döntô jellegzetessége számára az, hogy elmélet, elméleti viszonyu- lás eredménye, s ezért egyes jelensé- gek leírásakor torzít, és ebbôl követ- kezôen alkalmatlan a filozófia céljai- ra. Heidegger a filozófia feladatának a tényleges emberi élet leírását tartja.
Az elméleti viszonyulás azonban sze- rinte kikerülhetetlenül meghamisítja a tényleges életet, ezért megfelelô le- írása érdekében meg kell szabadul- nunk a teoretikus beállítódás ural- mától. A teória torzítás, mert eltár- gyiasítja a tényleges életet. E beállí- BUKSZ 2003 172
tódás uralma ráadásul Heidegger szerint nemcsak a tudományra érvé- nyes, hanem a filozófiára is, amely eddigi története folyamán végig a teó- ria foglya maradt. A programatikus követelmény tehát a nyugati gondol- kodás teljes hagyományának meg- haladása.
Schwendtner az 1919–29-es idô- szakban vizsgálja a tudomány hei- deggeri elemzését (15. old.). Hogy problémafelvetése nem kézenfekvô, vállalkozása indoklásából kitûnik.
Belátja, hogy nehézségekbe ütközik, hiszen „Heidegger soha nem töreke- dett arra, hogy a »tudományfilozófia«
problémáit önálló diszciplínába gyûjtse” (16. old.). A másik nehézsé- get azon „elôítéletek és értelmezési sémák” adják, „melyek magától ér- tetôdôen elutasították a Heidegger tudományfelfogására irányuló vizsgá- lódást, illetve a heideggeri gondolat- világ és a tudományfilozófiai tradíció vitáját, összekapcsolását” (15. old.).
Azonban e tendenciával szembeállít- ja a maga felfogását „a természettu- dományok hermeneutikájának”
programjáról, amelyben „tudatosan próbálják összekapcsolni a tudo- mányfilozófiai és a hermeneutikai tradíciót, ezen belül Heidegger filo- zófiáját, továbbá megkísérlik [...] a természettudományokban rejlô her- meneutikai vonásokat felderíteni”
(15. old.). Ezeket az utalásokat talán érdemes lett volna alaposabban kifej- teni, megadni Heidegger tudomány- felfogásának jelentôségét, rámutatni arra, hogy mi a szisztematikus tétje egy ilyen értelmezésnek, és indokol- ni, miért érdemes irányadó szem- pontként éppen a tudományfelfogást egy Heidegger-értelmezés alapjává tenni. Schwendtner, miközben azt képviseli, hogy Heidegger fontos a tudományos elemzés számára, nem fogalmazza meg kellô határozottság- gal, hogy Heidegger számára viszont a tudomány alárendelt téma. Ezért nem meglepô, hogy „miközben Hei- deggerrôl könyvtárnyi irodalom je- lent meg, Heidegger tudományfelfo- gását [...] mindössze két monográfia dolgozta fel” (15. old.). Schwendt- ner külön meg is fogalmazza: Hei- degger „alig-alig szentelt önálló ta- nulmányt a tudomány problematiká- jának” (19–20. old.).
Valójában a kötet nem pontosan határolja körül saját célkitûzését.
Igazi témája ugyanis nem Heidegger tudományfelfogása, azaz a tudomány Heidegger felôl nézve, hanem az a többször mellékesen megfogalmazott (31., 67., 126. old.), egy helyen pe- dig a könyv újdonságaként kiemelt (160. old.) s a leghosszabb, a 4. feje- zet tárgyává tett kérdés: értelmez- hetô-e az autentikus tudomány fo- galma? Ez a kérdés, könnyen belát- ható, igazán csak a tudomány felôl érdekes. Viszont két olyan témakört – világelemzés és autenticitás – kap- csol össze, melyek könnyen elválaszt- hatók egymástól. Nem véletlen, hogy eltérô értelmezések problémamente- sen voltak képesek ezeket az elemzé- seket izoláltan vizsgálni. A kötet két részébôl az elsô „Heidegger alaptö- rekvéseit” tárgyalja, a második magát a szûkebb témát, a tudományfelfo- gást. Indokolatlan azonban, hogy Schwendtner kifejezetten kizárja a tárgyalásból a „hatástörténeti össze- függéseket”, azaz például Arisztote- lész, Husserl, Dilthey és mások tu- dományra vonatkozó, Heideggert
„rendkívül erôsen” befolyásoló elem- zéseit (23. old.).
A dolgozat a tudomány jellemzésé- re az „objektiváló teoretikus beállító- dás” fogalmát hozza fel. Ez a kulcs- fogalom hivatott megadni Heidegger fejtegetéseinek újszerûségét: „Az ob- jektiváló teoretikus beállítódás a szaktudományokat jellemzi, viszont – Heidegger szerint – hiba lenne ma- gukat a szaktudományokat ezen teo- retikus beállítódás módján megköze- líteni.” (17. old.) Megítélésem sze- rint Schwendtner nem tisztázza kellôképpen ezt a fordulatot. Az idé- zett szöveghely nem azt támasztja alá, amire szánták: ott ugyanis isme- retelméletrôl van szó, nem a tudo- mányról. Amit nem teoretikus beállí- tódással kell megközelíteni, az Hei- deggernél az ismeretelmélet kérdése, még pontosabban az újkori ismeret- elmélet típuskérdései a külvilág lé- térôl stb. A tudományra irányuló teo- retikus megközelítés nehezen értel- mezhetô. Heidegger gondolati straté- giája az, hogy egy meghatározott be- állítódáshoz, nézôponthoz rendeli hozzá az újkori ismeretelmélet kér- désfeltevését, s azt állítja, hogy ez a
nézôpont nem elsôdleges, hanem le- vezetett, elsôdleges szinten nem me- rülnek fel ezek a kérdések, csak a másodlagos szinten. A tudomány le- írása szempontjából nem világos, mi lehetne objektiválás, eltárgyiasítás.
Schwendtner érvelésében valójában két tézis csúszik egymásra. Egyrészt az a gondolat, hogy a tudomány ma- ga saját jellegébôl következôen nem, csak valamilyen más instancia segít- ségével képes feltenni az önmagára, mûködésmódjára vonatkozó kérdé- seket – ezt lényegében már Platón megfogalmazza –, másrészt az a gon- dolat, hogy a tudomány nem közelít- hetô meg egy sajátos objektiváló szemlélettel. Értelmezésem szerint ez utóbbi nem Heidegger álláspontja, mivel számára az objektiválás, eltár- gyiasítás az élet leírása kapcsán vetô- dik fel.
Az írás a tudomány értelmezési ke- reteként a „véges mindennapiság és az eredettudományként felfogott filo- zófia” szempontjait említi (25. old.).
Elkülönít továbbá Heidegger gon- dolkodásában két, egymásba átfolyó korszakot, melyek közül az elsôre az a kérdés jellemzô, hogyan alakul ki a filozófia a tényleges életbôl, míg a második korszakban a létkérdés ke- rül elôtérbe. A könyv az „önelsajátí- tás” fogalma köré szervezi Heidegger fôbb törekvéseit (28. old.), mely fo- galom három célt egyesít: egyrészt egzisztenciális célt, az ember önma- gához való eljuttatását, másrészt filo- zófiait, a filozófia visszajutását önma- gához, végül egy tudományos célt, a tudomány önmagához való viszonyá- nak újragondolását.
Az ember önmagához való eljutta- tása voltaképpen a tényleges élet megfelelô leírásának feladatát jelenti, amit „Heidegger a husserli fenome- nológia és a hermeneutikai hagyo- mány ötvözésével” kísérel meg (29.
old.). Az összefüggésbôl nem derül ki, hogy azért van szükség egy sajátos feltárási módra, mert az életet eddigi leírásai eldologiasítják. Az élet meg- felelô leírása újfajta filozófiát jelent, amit Heidegger „eredettudomány- nak” nevez. Az elnevezés azon a gondolaton alapul, hogy bizonyos je- lenségeket egy eredetibb szféra szár- mazékainak, megnyilvánulásainak kell tekintenünk, s ennyiben erede- 173 SZEMLE
tük felôl kell értelmeznünk ôket:
„Heidegger a filozófiát és a tudomá- nyokat is a faktikus élet kifejezôdése- ként látja, s így azokat is eredetükre kérdezve kívánja megragadni.” (29.
old.) A dolgozat az eredettudomány három értelmét különíti el: elôször a tényleges élet megragadását egy ere- detibb réteg felôl, másodszor a filo- zófia eredetét a tényleges életben, harmadszor a filozófia eredetét a ha- gyományban. Az utóbbi két mozza- nattal kapcsolatban legalább két ne- hézséget kell megemlíteni. Egyrészt paradoxnak tûnik, ahogy a filozófia létrehozza a filozófiát az életbôl, mi- vel ehhez elôfeltételeznie kell önma- gát (35. old.), másrészt eldöntetlen marad, hogy a filozófia az életbôl vagy a hagyományból ered-e.
Az eredettudományként értett filo- zófia módszere az átalakított husserli fenomenológia. A „vissza a dolgok- hoz” formula Husserl számára arra utalt, hogy elôítéletek és elméleti
„konstrukciók” torzítják el azt, ahogy a dolgokat nézzük, s ellenszerként az elôfeltevésmentes leírást és a szemlé- leti ellenôrzést javasolta. Heidegger nemcsak megállapítja az ilyen torzí- tások meglétét, hanem magyarázatot is kínál rá: a „kutatásnak és az élet- nek az a sajátságos tendenciája, hogy az egyszerût, az eredetit, az igazit át- ugorja, és a komplikáltnál, a leveze- tettnél, a nem igazinál tartózkod- jon.” Az így felfogott fenomenológia döntô vonása, hogy nem válhat „ál- lásponttá”. „Az álláspontfilozófián azt a filozófiát érti Heidegger, mely- nek képviselôje egy megmerevedett, kritikátlanul átvett pozícióba beto- nozza be magát, s […] saját elôfelte- véseit nem teszi kérdésessé, nem hozza játékba.” (37. old.) Az állás- pont ellenfogalma – és ezt a könyv nem hangsúlyozza – a „kutatás”, ért- ve ezen egy olyan gondolkodást, mely hajlamos saját elôfeltevései fe- lülvizsgálatára.
A dolgozat Heidegger eljárása, módszere kapcsán a hermeneutikai hagyományt is említi a fenomenoló- gia mellett. Ezzel kapcsolatban azt az ellenvetést lehet tenni, hogy Heideg- ger a hermeneutikát nem újragon- dolja, hanem a hagyományostól el- térô értelemben használja. Tulajdon- képpen Schwendtner ezt meg is fo-
galmazza: „A hermeneutikai tradíció átértelmezésének döntô pontja, hogy itt nem áthagyományozott szövegek interpretációs mûvészetérôl, nem a szellemtudományok módszertanáról, hanem a faktikus élet önértelmezé- sérôl van szó.” (41. old.) A herme- neutika újragondolásáról akkor le- hetne beszélni, ha ki lehetne mutat- ni, mi köze a szövegértelmezésnek az élet önértelmezéséhez.
A könyv a vizsgált 1919–29-es idôszak elsô részével kapcsolatban Heidegger egyik alaptörekvését telje- sen figyelmen kívül hagyta: viszonyát a görög filozófiához, fôként Ariszto- telészhez. Ez a téma nem öncélú, mivel a tényleges élet leírása Heideg- ger szerint csak Arisztotelész-inter- pretáció formájában lehetséges. Ezt azzal indokolja, hogy saját kora és a megelôzô filozófiai hagyomány bele van bonyolódva az Arisztotelész által meghatározott gondolati perspektí- vákba. Ennek a hagyománynak a megfelelô feldolgozása csak Ariszto- telész „destrukciója”, leépítése által lehetséges, ami az eredeti kérdés- perspektívák visszanyerését jelente- né. A dolgozat gyakorlatilag eltekint ezektôl az összefüggésektôl.
Heidegger második, Schwendtner által megkülönböztetett korszakára a létkérdés dominanciája jellemzô. A dolgozat komolyabb átmenet nélkül tér át a létkérdésre, nem foglalkozik sokat azzal, hogyan merül ez fel Hei- deggernél. A szerzô Heidegger gon- dolkodásának ezen egyik legismer- tebb témaköréhez a tudomány felôl közelít, s nem tárgyalja részletesen értelmezési lehetôségeit, esetleges elutasítását. Ismeretes, hogy Heideg- ger a létkérdést kívánta saját gondol- kodása centrumának látni és láttatni.
Egyesek azonban kétségbe vonják a létkérdésnek még az értelmességét is, s ezért talán több teret lehetett volna szentelni tisztázásának.
Az írás a következôkben áttekinti azokat az alapvetô struktúrákat, jel- lemzôket, melyeket Heidegger az emberi létezés elemzése kapcsán ír le. Eközben lényegében együtt kezeli a filozófus elsô és második korszakát, hallgatólagosan azt sugallva, hogy nem lehet ôket jól elkülöníteni egy- mástól. Ezzel a gondolatmenet az itt- lét elemzést, és nem a létkérdést kö-
veti, kimondatlanul is alátámasztva, hogy a két törekvés elválasztható, és a tudomány leírása szempontjából az elôbbi a fontos. A tudomány felôl az emberi ittlét elemzése azért jelentôs, mert a tudományt mint a „világban- való-lét egyik létmódját” lehet felfog- ni (52. old.). Az a mód, ahogy léte- zünk, Heidegger szerint mint világ- ban-való-lét határozható meg, s en- nek az összetett struktúrának Schwendtner elsôsorban azt a moz- zanatát követi, amelyet a „világ” ki- fejezés jelez. A „világ” kezdettôl alapfogalom Heidegger számára, ahol az a belátás irányadó, hogy az
„élet önmagában világravonatkozta- tott, »élet« és »világ« nem két önmaga számára fennálló objektum” (53.
old.). A világ eleve „hozzáférést je- lent, s nem a dolgok valamilyen hal- mazát.” (uo.) E megfogalmazásban pontatlan az, hogy a világ nem pusz- tán hozzáférés Heidegger számára, hanem egyszersmind az a lehetôség- tér is, amely hozzáférhetôvé válik.
A tudományfelfogás szûkebb té- máját tárgyalva a könyv abból indul ki, hogy Heidegger számára a filozó- fia a „tudományosság igazi letétemé- nyese” (61. old.). Ebbôl két követ- keztetést von le: egyrészt a tudomá- nyok tényleges gyakorlata a tudomá- nyosság meghatározására nézve irre- leváns, másrészt mély kapcsolat léte- zik filozófia és tudomány között.
Túlértelmezésnek tartom azt a tézist, mely szerint a filozófia a tudomá- nyosság hordozója. Schwendtner dolgozata, bírálat helyett, túl komo- lyan veszi ezt a gondolatot, holott ô maga adja meg azt a döntô kritikai szempontot, hogy e tézis teljesen fi- gyelmen kívül hagyja a tudományok tényleges gyakorlatát. Megállapítja, hogy a „tudományok eredetére vo- natkozó heideggeri kérdezés ketté- ágazódik, az egyik alapirányt a filo- zófia képviseli, míg a másikat a fakti- kus életvilág, illetve a mindennapi vi- lágban-való-lét jelenti” (62. old.). Ez némileg zavarba ejtô, mert ellent- mond annak a korábbi állításnak, hogy a filozófia a tényleges életbôl származik. Nem világos ugyanis, mi- lyen értelemben lehetne a filozófia a tudomány eredete. Továbbá ha elfo- gadjuk, hogy a tudomány a filozófiá- ból eredeztethetô, még akkor is kér- BUKSZ 2003 174
déses, mi értelme lehet annak a to- vábbi tételnek, hogy a tudomány az életbôl ered. Az elemzés egy késôbbi ponton a két irányt „az úgynevezett konkrét, illetve produktív logika” ré- vén tartja összekapcsolhatónak. Ez a logika a heideggeri elképzelés szerint egyes tudományos szakterületek olyan alapvetô meghatározásait adja meg, melyekkel azok eleve dolgoz- nak, s ennyiben feltételezik ôket (111. old.). Ez a pontosítás a megfo- galmazott feszültséget nem oldja fel, csak eltolja a produktív logika irá- nyába, s így az válik tisztázatlan ere- detûvé. Feltûnôen hiányoznak to- vábbá a meggyôzô példák a produk- tív logikára.
A dolgozat idézi Heideggertôl, hogy „a tudományok felé orientáló- dástól a filozófia tudományossága kedvéért éppen meg kell szabadulni, hogy így a »tudományosságot« annál eredetibben fedhessük fel” (64.
old.). Ezzel újra hangsúlyozza azt, amit már korábban kimondott: Hei- degger vissza akarja szorítani a tudo- mányok gyakorlatát a „tudományos- ság” elemzéséhez. E tudományossá- got a könyv leírásában Heidegger „a hozzáférhetôségért, a módszerért folytatott szakadatlan küzdelemben, a kérdés és a kritika abszolút radika- lizmusában, a saját elôfeltevéseinek feltárásában, az önátvilágítás felada- tában látta” (uo.), amit „sokkal in- kább tartásként, beállítódásként, sôt szenvedélyként kell felfogni, olyan nyitottság kiharcolásaként és megôrzéseként, amely képessé teszi a filozófiát a folyamatos megújulásra […], illetve annak elkerülésére, hogy megmerevedett álláspontként veszít- se el magát” (65. old.). Könnyen fel- ismerhetô ebben az álláspontfilozófia elleni, korábban említett polémia.
Kérdés azonban, elégséges-e akár csak egy durva közelítés részeként is ennyivel meghatározni a tudomá- nyosságot. Ellene vethetô, hogy na- gyon kevéssé értelmezzük a tudo- mányt, ha pusztán a kutatás e tág fo- galmával jellemezzük. Megfontolan- dó továbbá, szembe lehet-e állítani a szóban forgó pólusokat azzal az éles- séggel, ahogy ez a dolgozat ábrázolá- sában megjelenik. Nyitottság csak ál- láspontok kialakítása révén mutat- kozhat és valósulhat meg, s ennyiben
az álláspontokat nem lehet puszta negatívumnak tekinteni.
Schwendtner írásának fô célja, amint bevezetésként utaltam rá, az autenticitás lehetôségének tisztázása a tudományra nézve, s ennek szenteli a legterjedelmesebb fejezetet. A kér- désbôl adódik, hogy az autentici- tás–inautenticitás fogalompárt elôbb eredeti összefüggésében kell tisztáz- ni. A Lét és idô a mindennapi világ- ban-való-lét, illetve az egzisztencia elemzésének keretében fogalmazta meg ezt az alapvetô különbséget, melynek alapja az önmagunkhoz va- ló viszonyulás. A distinkció kulcskér- dése, mit jelent az az önmagunk, amellyel kapcsolatban adekvát és inadekvát viszonyról beszélhetünk, és hogyan határozhatók meg e viszo- nyulások. Az adekvát és inadekvát viszonyulás megkülönböztetésének alapja az, hogy az ittlét mindig az enyém, s ez az, amit el lehet véteni, illetve aminek meg lehet felelni.
Alapvetô nehézség Schwendtner cél- kitûzésével kapcsolatban, hogy az autenticitás tudományban való értel- mezéséhez az szükséges, hogy utób- bi tartalmazza az elôbbi lényegi ele- meit. Kérdés azonban, hogy elgon- dolható-e a tudományban egy olyan önmagunkhoz viszonyulás, mint a mindennapi életben. Ha nem, akkor csak hasonlóságról lehet szó, de nem a tudomány autenticitásáról.
A könyv szerint az önmagunkhoz való inadekvát viszony abban áll, hogy az ittlét feloldódhat tevékeny- kedése világában: „a világban való szétszóródás egyben elfordulás ön- magunktól.” (131. old.) Schwendt- ner itt nem különböztet meg két mozzanatot: egyrészt a feloldódási hajlamot – bármit jelentsen is ez kö- zelebbrôl –, másrészt azt az önállót- lanságot, amelyet a nyilvános és szo- kásos viszonyulások meg az értelme- zések felettünk való uralma vált ki.
Amikor „az emberre” orientálódva éljük életünket, akkor olyasmit csiná- lunk, amit az ember tenni, gondolni, választani szokott. Ilyenkor nem konkrét személy befolyásol bennün- ket, hanem anonim módon a többi- ek. Az önállótlanságnak világos értel- me van az utóbbi esetben, az elôbbi- ben, a tevékenykedésben már sokkal kevésbé. Ezen a ponton újra felmerül
Heidegger gondolatmenetének azon tagoltsága, amelyre korábban már utaltam, nevezetesen, hogy a világ- elemzés elkülöníthetô az autenticitás problémakörétôl. Az önmagunkhoz való adekvát viszonyt Heidegger nem pozitíve jellemzi, hanem a megszo- kott értékelésektôl való megszabadu- lással írja le. Az autenticitáshoz ve- zetô „három tapasztalati út” a szo- rongás, a halál felé irányuló lét és a lelkiismeret, s ezek „közös pontja, hogy a nyilvános értelmezettségekbôl való kiszakadás az emberi végesség megtapasztalásával válik lehetôvé”
(144. old.).
Az autenticitás párhuzamát Schwendtner Heidegger tudomá- nyosság-fogalmában rögzíti, annak elérése vagy elvétése felel meg a két alaplehetôségnek: a tudományossá- got egyrészt a filozófiából kell átvin- nünk a tudományokra, másrészt a nyitottság elérésére irányuló tartás- ként, beállítódásként kell felfognunk.
Schwendtner az igazi tudomány jel- lemzôjét „több irányban értendô nyi- tottságként” pontosítja (168. old.), vagyis a filozófia három irányban vál- hat a tudomány számára hasznossá:
elsôként „a tudományossághoz mint tradícióhoz való viszonyt” említi, az- után „az emberi egzisztencia eredeti bázisához való visszafordulást”, s vé- gül „a dolgok eredeti tapasztalásának megnyitását” a tudomány számára.
Heidegger tudományfelfogásának fontos jellemzôje, hogy a kérdésessé válás meghatározásával a válságokat figyelembe veszi (171. old.). Az au- tentikus tudomány elemzésének vég- következtetése, hogy Heideggernél
„mind az autenticitást, mind az in- autenticitást a tudomány lehetôsége- ként” kell tekinteni (184. old.).
Mindezen kritikai megjegyzések nem vonhatják kétségbe, hogy Schwendtner Tibornak sikerült meg- oldania azt a nehéz feladatot, hogy elemi világossággal tárgyaljon egy nyelvezetében oly nehéz szerzôt, mint Heidegger. A kötet ezzel a telje- sítményével a magyar nyelvû Hei- degger-irodalom fontos eredménye.
■■■■■■■■■■■■■■OLAY CSABA 175 SZEMLE
