AGÁRDI PÉTER
A FELVILÁGOSODÁS FEJTŐ FERENC HARMINCAS ÉVEKBELI IRODALOMSZEMLÉLETÉBEN
„A XVIII. század ismerete, a XVIII. század értékeinek magyar nyelvű tolmácsolása a kísérletezés
nek, a fogalmi tisztázásnak és az ésszerű fogalmazásnak annyira szükséges levegőjét hozná irodal
munkba! Márcsak azért is szükség lenne rá, hogy a görög-romantikát ellensúlyozza. S nemcsak a görög
romantikát, hanem mindazt az irracionalitást, amely ma szellemiségünkben burjánzik. Tanulhatnánk tőle eleganciát a kifejezésben, tisztaságot a gondolkodásban, felszabadultságot az erkölcsben. Meg
tanulnánk tőle a gall szellem derűs józanságát, ellenszerül a modern német szellem félhomálya ellen."
Fejtő 1935-ben kelt polemikus töltésű megfogalmazása munkássága egyik széles rétegének, fejezetének lényegét villantja fel.
Bármely korszakkal, bármilyen irodalmi jelenséggel foglalkozzék is Fejtő, írjon aktuális publiciszti
kát vagy filozófiai esszét, történetpolitikai tanulmányt vagy irodalmi kritikát, bizonyos, hogy szóba kerül az egyetemes és a magyar felvilágosodás humanista, racionalista és demokratikus hagyatéka: akár mint eleven példa, akár mint történelmi mérték. A francia irodalom iránti általános vonzalomnak is egyik meghatározó tényezője a felvilágosodás eszméinek és egyéniségeinek tisztelete; de Heine-könyvé
nek is alapgondolata, hogy: „liberalizmus és forradalmi demokrácia, szabadgondolkozás és féktelen tettvágy, - íme a XVIII. század szellemi és erkölcsi hagyatéka, amelyet Heine vállalni fog" (17. 1.).
Magyar irodalmi tanulmányain belül pedig külön kis csoportot alkotnak a felvilágosodásról, Batsányi Jánosiól, Berzsenyi Dánielről, illetve a magyar humanista tradíció aktuális jelentőségéről írott esszék.
Nem a magyar felvilágosodás kutatásának historiográfiáját írjuk. Nem lehet tehát célja e tanulmány
nak, hogy a szaktudomány korabeli s főleg nem, hogy mai „bázisáról" kérdezzen rá a szövegismeret, a filológiai készség, a történeti érzék és értelmezés, az eszmetörténeti, stílustörténeti és komparatisztikai ismeretek, felismerések és általánosítások 30-as évekbeli szintjére. S még kevésbé lenne értelme a törté
neti tudás és értékrend korabeli és mai változatai iskolás egymásravetítésének, kicsinyes összehasonlítá
sának. Egy XX. századi kritikus kortársi irodalomszemléletének történeti fedezetét vizsgáljuk inkább.
Tesszük ezt annak tudatában, hogy a jelentős kritikusegyéniségeknél még akkor is szerves összefüggés van múltszemléletük, elméleti-esztétikai orientációjuk és kortársi irodalomkritikai gyakorlatuk között, ha az alkat, az érdeklődés, az egyéni körülmények, az értelmiségi-literátori munkamegosztásban vállalt szerep a háromból csak az egyik (vagy két) terület intenzív művelését teszik lehetővé. Elég példaként utalni Ady Endre Petőfi- és Vajda-értelmezésére, Horváth János nemzeti klasszicizmus-eszményének XX. századi s főleg az Ady-kort érintő vonatkozásaira, Babits Mihály Vörösmarty-esszéire, Révai József irodalomtörténeti tanulmányainak népfrontos szerepére vagy éppen Németh László és Lukács György munkásságára.
A felvilágosodás kori irodalommal foglalkozó tanulmányokat Fejtő műhelyében koncepcionálisan azok a kutatások és értelmezések alapozták meg, amelyek a XVIII. század második felének magyar történelmét faggatták a históriai esszé és portré műfajában. A II. Rákóczi Ferenctől az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leveréséig és „utóéletéig" ívelő másfél évszázad tartósan Fejtő érdeklődésének a középpontjában állt. Érdekes recenziót írt Juhász Vilmos és Kovács György II. Rákóczi Ferenc-könyvéről. Rövid cikkben emlékezik meg 1795. május 20-ról, Martinovics Ignác és társai kivégzésének napjáról, s e cikkben haladó, a független és demokratikus magyar köztársaságért harcoló mozgalomként méltatja az összeesküvést. 1936-ban érdekes, de sajátosan szubjektív hangsúlyú, történelmileg meglehetősen egyoldalú esszét is publikál Martinovicsról, amelyet a Magyar Nap is
166
átvesz. Egyetértő, dicsérő kritikát jelentet meg Németh Andor Mária Terézia-könyvéről, s maga is bele
kezd II. József személyének és korának kutatásába; ez a munka a 30-as évek során hat esszében - pontosabban a Kalapos királyról készülő életrajzi portré előtanulmányaiban, könyvrészleteiben - tár
gyiasul. A II. József-könyv egyébként - itt nem tárgyalható koncepcióval - majd az 50-es évek elején, Párizsban jelenik meg, elnyervén végleges formáját.
Az 1930-as évtized vége felé egyre többet foglalkozik az 1830- 40-es évek forradalmi mozgalmai
val; jelzi ezt a készülő Heine-könyv és a Jean Cassou könyvéről írott recenzió. A felszabadulás után pedig már szintézissé is érnek ez irányú ismeretei, álláspontjai: Fejtő Ferenc szerkesztésében (s az ő két alapvető tanulmányával) jelent meg 1948-ban az a nemzetközi szerzőgárda írta kötet, amely Európa tavaszát, az 1848-as forradalmakat, illetve azok hatását vizsgálja. Az egyértelműen progresszív - többeknél kifejezetten marxista - ihletésű esszék füzéréből összeálló kötetet Vercors előszava vezette be.
Fejtő történelmi esszéiből csak egyet emelünk ki ehelyütt: a korabeli szellemi életben híressé vált 1936-os Martinovics-tanulmányt. Joggal utasítja itt el a szerző Szekfű Gyula és Mályusz Elemér, általá
ban a hivatalos ellenforradalmi történetírás Martinovics-értékelését. A felvilágosult abszolutizmust forradalmi funkciójúnak mondja a XVIII. század végének magyar uralkodó osztályával szemben, s Martinovics ellentmondásos alakjából a tragikus dilemmákat átélő, politizáló entellektüel „örök"
portréját bontja ki. Ez az évszázadokat merészen átívelő, különböző természetű dolgokat egységesítő esszéista bravúr kétségtelenül sok igazságot összegez, illetve érez meg a valóságból, olyanokat, melye
ket a későbbi kutatások is igazolnak. Van azonban az érvelés mélyen egy olyan alaphang, ami a maga artikulálatlanságában is kihallatszik belőle, s mind tudományos igazságát, mind 30-as évekbeli aktuális hangsúlyát tekintve vitatható.
A felvilágosult abszolutizmus stilizált, illúziós értékeléséről, az 1790-es nemesi mozgalom - általá
ban az egész nemzeti kérdés differenciálatlan megítéléséről van szó elsősorban. Elég idézni néhány mondatot: ,,Az 1790-es mozgalom a nemesség ellenforradalma volt"; ,,A kor igazi forradalmárai nem a Rousseau-ra hivatkozó, demonstráló és szabotáló rendek voltak, hanem az uralkodóház, igenis a Habs
burgok, az államtanács, a bürokrácia s az a néhány tucatnyi magyar és osztrák entellektüel, akik mellé
jük szegődtek. S bármily paradoxul is hangzik: forradalmárok voltak a szó teljes, vagyis komplikált, ártatlan és egyszersmind bűnös, nyílt és alattomos, igaz és földalatti értelmében azok az emberek is, akik. mint Martinovics, a forradalmi uralkodóház érdekében kémszolgálatra vállalkoztak." Martinovics
„mint rendőrkém, forradalmár volt, de mint forradalmár, nem volt rendőrkém". Az összeesküvés vezetői „botcsinálta népforradalmárok voltak, azért esküdtek most össze a király ellen, amiért előbb a királlyal".
Mindezek a tárgyi-történeti egyoldalúságok szorosan összefüggnek Martinovics-alakjának szubjekti- vista ábrázolásával: ebbe a portréba Fejtő mintha a saját politikai útkeresését, a „független, vívódó és lázongó entellektüel" ideálját, a forradalmi szocialista elkötelezettség szálait eltépő renegátságát, az 1932-33-as bírósági és a börtönhónapok alatti „viselkedését" minősítő megbélyegzettséget s az értel
miségi egyfajta fensőbbségtudatát, hiperönérzetét is belerajzolná - megszépítő, önigazoló módon.
Hogy mennyire nem jogtalan beleérzés ez részünkről, azt a Martinovics-esszével egyidőben szüle
tett problematikus ideológiai-politikai tanulmányok is alátámasztják, az Erasmus, avagy beszélgetés a humanizmusról c. kétrészes filozófiai esszé, az Érzelmes utazás c. útikönyv, valamint a hírhedtté vált „Ami fontosabb Oroszországnál is" c írása.
A Martinovics-esszé bekerült a Szép Szó Mai Magyarok Régi Magyarokról c. tanulmánykötetébe, amelyet Fejtő állított össze s Cserépfalvi Imre adott ki 1936-ban. A gyűjtemény szerzői A Dunánál József Attiláján és a szerkesztőn kívül a következők voltak: Horváth Tibor (Árpád), Trencsényi Wal- dapfel Imre (Küküllei János), Málnási Ödön (Werbőczi), Juhász Vilmos (Fráter György), Móricz Zsig
mond (Bethlen Gábor), Füsi József (Mikes Kelemen), Németh Andor (Mária Terézia), Hevesi András (Kármán József), Babits Mihály (Széchenyi István), Kassák Lajos (Petőfi), Vámbéry Rusztem (Szalay László), Ignotus Hugó (Deák Ferenc) és Ignotus Pál (Kemény Zsigmond). A korabeli progresszión belüli különbségeket, a sajátos megoszlást jelzi azonban, hogy például Veres Péter - s az osztályharcos elkötelezettségű, plebejus radikális, illetve forradalmi szellemű értelmiség soraiból bizonyára más is - idegenkedéssel fogadta ezt a kötetet.
Veres Péter Sárközi Györgyhöz írott 1936. júniusi levelében többek között ezt írja: „Én nem szeretem - majd azt írtam: utálom - az esszéizmust, az önmagáért való tetszelgő tudományoskodást.
3 Irodalomtörténeti Közlemények
167
(Kezemben épp a Szép Szó tanulmánykötete: csöndes undorral forgatom: nem tudomány, nem iroda
lom, legfeljebb »irodalom« - mire jó ez?! (. . . ] " A leveleket közreadó Bata Imre szerint „elfogult"
Veres Péternek ez az utalása. Valóban - mondható elfogultnak, de csak bizonyos értelemben. Valószí
nűleg nem annyira az „esszéizmus", mint inkább a történelem- és társadalomszemléleti hangvétel, a 30-as évek osztályküzdelmeire, politikai közéletére, forradalom iránti éhségére nem Veres Péter-i inten
zitással figyelő', érzéketlennek tűnő, elvont, „értelmiségi" belterjesség zavarhatta a művelt szocialista parasztírót némelyik tanulmány, illetve szerző kapcsán. S nem is teljesen jogtalanul. Fejtő Ferenc Mar
tinovicsa is közéjük tartozhatott.
Még Fejtő elvbarátai sem tudtak ugyanis azonosulni ezzel a szubjektivista felhangú, de tárgyias igényű Martinovics-képpel. A Fejtő esszéírói munkásságának kibontakozásában, tanulmányai közreadá
sában döntő szerepet játszó centrista szociáldemokrata ideológus, Mónus Illés is elveti ezt a Martino
vics-értelmezést, jóllehet általában elismeréssel adózik Fejtőnek, s a Szocializmus ugyanezen számában, egy oldallal arrébb, egy másik recenzióban melegen méltatja Fejtő Érzelmes utazás-át. A Mai magyarok régi magyarokról c. kötet Fejtő írta Martinovics-esszéjéről azonban ezt írja: „Hogy forradalmár és kém volt egy személyben - Fejtő e kettősséget akarja megértetni és elfogadtatni. Felfogásunkkal és érzése
inkkel erősen ellentétben áll Martinovics kettős szerepe. Nem tudjuk felmenteni és nem látjuk szépnek és magától értetődőnek e kétlaki életet. Nem tudjuk elhinni, hogy a forradalmat és a haladást szolgálta volna a bécsi udvarnak tett szolgálatai során."
Rendkívül ellentmondásos pályájú, de csakis a szigorú történetiség - s nem az elvont moralizálás - jegyében értékelhető Martinovics alakja egyébként mindig (máig is) kínálkozó tárgya nemcsak a törté
neti kutatásoknak, hanem az értelmiségi magatartások történelmi típusaira, modelljeire kérdező esszé- isztikus megközelítéseknek. De térjünk csak vissza Fejtő 1936-os Martinovics-írásához, illetve az ezt követően kibontott felvilágosodás-koncepciójához. Annak a történettudományilag hitelesített Marti
novics-képnek az ismeretében (ha nem is mechanikus számonkéréseként), amely legteljesebben Benda Kálmán munkáiból bontakozik ki, értékes, konzervatíve'llenes esszének tekinthetjük Fejtő tanulmá
nyát. De a portrénak egy ,,új típusú értelmiségi forradalmárára valló tónusát (amit egy újabb értelme
zés egyoldalúan méltat) már erősen problematikusnak, önigazolónak tartjuk. Igazat kell adni Varga Rózsának, aki a Magyar Nap c. csehszlovákiai lapról szóló könyvében így szembesíti Fejtőt - illetve ellentmondásos Martinovics-portréját - a konzervatív történészekkel: ,AZ ő, a rendet kiszolgáló és a rend ellen bujtogató »moral insanity« -Martinovicsukkal szemben a maga képére és hasonlatosságára - és igazolására - az izgága entellektüel képét festi a magyar jakobinusok vezéréről."
Nem elemezheti ez a tanulmány Fejtő történelmi tárgyú esszéinek koncepcióját. Csak jelezzük:
ezekben a - kortársak között nagy visszhangot kiváltott - munkákban a Habsburg-kérdés, a rendi ellenállás, az 1790-es mozgalom, a jozefinizmus, a jakobinus összeesküvés számos vonatkozásban azóta is érvényes, nem kevés pontjukon - különösen pl. a jozefinizmus egyértelműen forradalmivá stilizá
lásában - viszont problematikus felfogása érvényesül. Mindenesetre progresszív értékek, haladó társa
dalmi és szellemi mozgások történetpolitikai tudatosítója, „aktualizálója" itt Fejtő, miközben e kér
dések ,,szakmai"-filológiai megítélésében is gazdagította a magyar tudományosságot, élesen vitatkozva a korabeli hivatalos történetírással, annak „neobarokk" ideológiai szerepével, módszertani-tárgyi elő
feltevéseivel és konzervatív értékrendjével.
A nagy francia forradalom évfordulójára összeállított 1939-es Korunk -emlékszámban megjelent - II. Józsefről szóló - Fej tő-tanulmány (Magyarország és császára 1789-ben) találóan vázolja fel például a korabeli erőviszonyokat. Eszerint: a valódi - objektíve azonban mégiscsak a feudalizmus védelmét szolgáló - társadalmi reformokra, ugyanakkor az egységes birodalmi bürokrácia kiépítésére törekvő császár a francia forradalom eszméiben rögtön meglátta a veszélyt, s osztályérdekének megfelelően annak a konzervatív feudális monarchizmusnak a védelmére kelt, amelyet korábban személyesen úgy gyűlölt. A magyar nemesség viszont saját Habsburg- és zsarnokellenes, egyúttal ösiségvédő, rendi törek
véseinek megerősödését vélte kiolvashatni 1789-ből, szabadságon saját szabadságát és a jobbágyelnyo
más szigorítását értette.
Fejtő ugyanakkor - történetileg joggal s az 1930-as évekre célozva különösen érthető, időszerű nyomatékkal - élesen elválasztja egymástól a Józsefi felvilágosult abszolutizmust és az I. Ferenc-i reak
ciót. Ez utóbbi - szinte pamfletszerűen éles - bírálatával alapozza meg Batsányi János és Berzsenyi Dániel portréját. S ezzel a szűkebben vett irodalmi felvilágosodás témájához érkeztünk. A plebejusként bemutatott Batsányi 1790-es évekbeli sorsáról írva ezt hangsúlyozza Fejtő: „így élt és így kellett élnie
168
annak a magyar szellemiségnek, amely II. József »jóakaratú zsarnoksága« alatt bontogatta szárnyát, amelynek megadatott, hogy néhány évig a szellemi szabadság mámoros és serkentő légkörében éljen, hogy aztán annál súlyosabban nehezedjék rá a reakció nyomása. S ezért ült börtönben Ferenc alatt az egész magyar irodalom szinte kivétel nélkül, olyan bűnökért, amelyeket az eió'ző uralkodó alatt jogá
nak és kötelességének érzett".
A kor „nemzeti szerepet" vállaló, kibontakozó irodalma és kulturális, nyelvújítási mozgalma - illetve ezek mindenkori történelmi megítélése - elválaszthatatlan attól az alternatívától, amelyet a jozefinizmus és a feudális rendiség pólusai jelentettek. A XX. századi történelem- és irodalomszemlé
letet, ezen belül a marxista történeti-irodalomtörténeti gondolkodást is próbára tevó' vitakérdés ez.
A társadalmi haladás és nemzeti függetlenség, polgárosodás és hazafiság, magyar jelleg és európaiság - olykor neuralgikus - dilemmájáról van szó. Megválaszolása, feloldása - pontosabban ezek megkísérlése - a progresszión belül is gyakran eredményezett tragikus gyakorlati és elvi megosztottságot; s magának a forradalmi baloldalnak, a munkásmozgalomnak, a marxizmus-leninizmusnak is súlyos ellentmondá
sok, visszaesések, fájdalmas önkorrekciók árán kellett kiküzdeni a korhoz mért s méltó igaz feleleteket.
Fejtő 30-as évekbeli felvilágosodás- és jakobinizmus-értelmezése e szocialista eszmetörténeti vonula
ton belül foglal helyet. Lehetetlen s fölösleges itt részletes forráskutatással és összevetéssel bizonyítani, hogy felfogásában meghatározó szerepet játszik a történelmi materialista, osztályszempontú elemzés, hogy konkrét minősítései, történeti és irodalmi következtetései - bekalkulálva ez irányú nézeteinek az évek során érvényesülő hangsúlykülönbségeit is - sok ponton ,,utólag" is igazoltnak tekinthetők. Az 1935-ös Szocializmus-b&li Batsányi-esszé bevezetője nemcsak az 1790-es nemzeti mozgalom tragikus korlátoltságát jellemzi találóan, de a nyelvújítási mozgalmat, Kazinczy szerepét meggyőzően köti össze a polgárosodással. Megfogalmazza emellett azt is, hogy mindez egyúttal a forradalmi szellem meg- szelídítését, őrzésének kompromisszumos lehetőségét is jelentette. Ugyanakkor Fejtő nem néz igazán szembe a konfliktusok igazi mélységeivel, nem kérdez rá arra, hogy milyen - mégoly bornírt és korlá
tolt, hamis tudatú - formák és keretek között bontakoztak ki a korabeli haladó „nacionalizmusok": a polgári honorácio nemzettudat, a progresszív irányú liberális nemesi nacionalizmus és a plebejus-jako
binus hazafiságélmény. Nem veti föl, hogy történelmileg vajon milyen „pozícióból" lehet reálisan, a helyes válaszok esélyével megítélni a jozefinizmust és a nemesi nemzet-koncepciót.
,,A nemesség igen ügyesen nemzeti sérelemnek tüntette föl a maga sérelmét, s ebben segítségére jött [II.| József kormányzatának abszolitisztikus jellege, a német hivatalnokok ellen érzett nemzeti, de voltaképp szociális gyűlölete. Olyan kettősség volt ez, amely a legvilágosabb koponyákat is megzavar
hatta: az ébredező nemzeti érzés a nemzeti autonómia minden sérelmére reagált akkor is, amikor ez az autonómia csak a nemzet egy részének, mégpedig maradi részének önkormányzatát jelentette."
Kazinczyról és koráról pedig így ír Fejtő: ,,a nyelv ügyét megfosztotta politikai és filozófiai tartal
mától, s azt, ami esz me forradalomnak indult, esztétikai, érzelmi forradalommá változtatta. A főkérdés számára nem a »világosság közönségessé tétele« volt, hanem hogy »lehet-e nekem úgy szólani, hogy szólásom elegáns, energikus, új zengésű szólás legyen«. Az eszközből cél lett, - ez volt Kazinczy tanul
sága a hetedféléves fogságból . . . Beszélhetünk magyar nyelven, anélkül, hogy felforgató eszméket terjesztenénk, sőt »boldog, ki őseink erős és régisége által is tökéletes, régisége miatt is kedves lakjuk
ban élhet«. így •' Kazinczy megnyugtatta a nemességet, s annak számára is elfogadhatóvá téve a magyar nyelv pártolását, nyelvforradalmát győzelemre vitte. Ez volt a parancsuralomhoz mért reálpolitika, vagy a hallgatás. Batsányi sértődötten és mellőzötten az utóbbit választotta. így szabadlábon szelleme fogolyabb volt, mint fogságában, mikor még remélt".
Ez a történelemszemléleti megalapozás - vitatható mozzanataival együtt is - új lírakritikai szem
pontokat kínált a felvilágosodás kori hagyományt elevenné és időszerűvé frissíteni törekvő esszéistának.
Olyan értelmezési lehetőségeket, melyek Batsányi János és Berzsenyi Dániel fojtott izzású lírájának, belső tragikumának objektív tudományos megítéléséhez is termékenyek voltak; de amelyek - emellett s ennek révén - a 30-as évek tárgyíasságba szorított, rezignált érzelmiségű kortárs lírai alaphangjának históriai „megalapozásához" és megértéséhez is irodalomtörténeti fedezetet nyújtottak.
A magyar esszéportré-írás legjobb tradícióihoz és módszeréhez híven Fejtő is egy sajátos, belső lélektani-művészi feszültségből bontakoztatta ki Batsányi és Berzsenyi portréját. De úgy, hogy ez a lélektaniság nem üres, lebegő pszichologizálásban, hanem a társadalmi és világnézeti szükségszerűségek és hatások szerves líraesztétikai „integrálásában" ölt testet. Batsányi néhány szép verse - Fejtő olvasa
t i *
169
tában - a revolúciós szellem és a rousseauizmus, az aktív politizálás igénye és a pacifizmus kettősségé
nek a Habsburg-nemesi kompromisszum eró'terébe kiszikrázó lírai pillanata. A hazától való távollét viszont ebben az - úgymond - nem is eredendó'en költó'i alkatban végleg elapasztja a műfajt.
A Franciaországi változásokra briliáns eszmetörténeti és érzelmi jellemzésével támasztja alá Fejtó' ezt az álláspontot; majd az egész korai felvilágosodás kori líráról is izgalmas - bár aligha teljesen meg
győző" - eszmefuttatást fogalmaz meg:
„Kétségtelen, hogy az irodalom, a szépirodalom inkább kénytelen kirándulás volt Batsányi számára, mint természetes életút. Igazi felvilágosító volt, politikus és gondolkozó, az akarat embere és az értelemé, akár Bessenyei vagy a nagyobb Voltaire, a típus legkiválóbbika. Mindhármuk írásaiban valami különös szárazság uralkodik, vagy nem is szárazság: elfojtottság és cenzúra az érzelmek fölött.
Öt magát, az érzést, nem engedték szóhoz jutni, csak beszéltek róla. Gondolatokat, eszméket ritmizál
tak és láttak el rímekkel, s hogy művük mégis maradandó, az a vers ellenére s nem miatta van. Csupa logika versük, csupa meghatározás és következtetés, amelyekhez jól illik az egyhangú francia vagy magyar alexandrizmus. Hiányzanak a képek, a színek, hasonlatok, hiányzik a könnyed báj, a szenve
dély mozdulatai. Hiányzott a líra, - s ezt sem maguk, sem koruk nem vette észre. Mert mellékes volt a líra, az aszkézis félig-meddig közömbösség, a társadalom és a filozófia nagy ügyét fontosabbnak vélték az egyéni érzelemnél. S afölött nem lehet vitatkozni, hogy igazuk volt-e vagy sem."
Miként századunk első felének annyi esszéistáját, Fejtöt is hevesen izgatta a Berzsenyi-életmű titok
zatossága, „kettőssége". Szabó Dezső, Füst Milán, Horváth János, Halász Gábor, Szerb Antal, Németh László, Féja Géza jellegzetesen társadalmi-ideológiai töltésű és egyúttal sajátosan szubjektív Berzsenyi
portréja mellé nem indokolatlanul kerülhet oda a Fejtőé is - itt is - többek között valamiféle „lélek
tani" kettősség, valamiféle polarizáltság foglalkoztatta, izgatta Berzsenyiben; az a kettősség, ami a gaz
dálkodó, a „durva", a fél-paraszti külső és magatartás, illetve a klasszicizáló, a „finom" líraiság között feszült. E művészileg termékennyé izzó, de leszorított, elfojtott „lélektani" konfliktus Fejtő szerint a nemesi rendiség és a felvilágosodás kettős vonzásából fakad.
„Két úrnak hódolt Berzsenyi Dániel, mint a legtöbb költő a régi Magyarországban; két istennek.
ellentétes szertartásokkal. Mint az első magyar keresztények, akik táltost áldoztak s mágikus verseket szavaltak, de elmentek a vasárnapi misére is! Az egyik úr a nemesi Osztályöntudat, a maga korlátolt vallásával, ősi dicsőségén-mélázásával, megyegyűlési retorikájával; a másik úr az emberi és polgári Művelődés, amelyre kora olvasmányai [ . . . ] tanították." E kettősség (»Az én poézisom csak egy idegen ég alatt sínlödő áloé«) polarizáló szorításában „egy neurózis szabályszerűségével két félre hasadt Berzsenyi élete: a költészetnek, az illúziónak idegen világára, téli éjszakájának magányosságára, amely
ben Múzsájával társalgott és idegen hőmérséklettel, a horatiusi középszer egyenletes melegével vette magát körül - másrészt pedig a valóság gazdálkodó parlagi, sivár világára". (A „sinlődő áloé")
Egy másik cikkében részletesebben is kibontja az itt megpendített Horatius-kérdést, s az összeha
sonlító tipológiai analógia marxizáló-szociológiai alkalmazásával törekszik újszerűen - ha ma már nem is maradéktalanul meggyőzően - megmagyarázni Berzsenyi s többi költőtársa Horatius-kultuszát.
Fejtő szerint a „mindenkori" középosztályi „léthelyzet" évszázadokat átívelő életformabeü-művészi össze csengéséről, a hosszú és ellentmondásos nemesi polgárosodás előd- és hagyományteremtő ideoló
giájáról, a vélt (vagy tényleges) Horatius-mű iránti életszemléleti vonzódásáról van itt szó. „Berzsenyi, aki leginkább megérdemelte a magyar Horatius nevet, ez az »izgó és kalóz elme«, ugyancsak a nagybir
tokosi középszer öntudatos költőjét élte meg Horatiusban; költészetének s emberségének egyik része a horatiusi poézis nemesi tájba ültetett újra-kivirágzása volt."
A marxista értékelés állandó dilemmája Fejtő idejében is a „maradandóság" és a „korhoz kötött
ség", az „egyetemesség" és az „osztályszerű-eszmei meghatározottság" viszonya. A vulgármarxista kritikában - amire a 30-as évek magyar irodalmában jócskán van példa - vagy szigorúan minősíttetett és kitagadtatott a haladó hagyományból a „problematikus" író - a szociologizáló sematizmus „ered
ményeképpen"; vagy pedig „kettős könyvelés" nyittatott - az esztétikai-gondolati eklekticizmus jegyében. Fejtő - nem teoretikus és szaktudományos igényű - esszéje figyelemre méltó megoldást ad e történeti és módszertani dilemmára Berzsenyi kapcsán.
Tény - írja - , hogy Berzsenyi ódái szabályszerű nemesi költemények, a nemességért, a nemesség
hez, a nemességről szólnak, bevallottan is a „középszerű", azaz a középnemességnek. Ám az apológia mellett s helyett egy eszmény jegyében megfogalmazott önkritikus korholás és buzdítás is jellemzi őket, s éppen ez a „herkulesi indulat" motiválja Berzsenyi szárnyalását, példátlan érzékét a fenséges
iránt. Ez a szárnyalás pedig - hangoztatja Fejtő - a XX. századi olvasó számára elevenebb s maradan
dóbb, mint az elavult nemesi ideológia. Annál is inkább, mert magának Berzsenyinek is tudnia kellett, ,,hogy az »ősi dicsőségnél«, a kard dicsőségénél magasabbrendű dicsőség is van: a szellem kiművelésé
nek nehezebb és kifinomultabb művészete. De a fojtott indulat, amely benne lakozott, életének parlagi magányossága, szeretetlensége, sivársága miatt, - sértett s önbizalmatlan lelkének minden hiúsága, len
dülete, izgalma adott helyzetében s adott neveltetésénél fogva csak abban a köznemesi s vármegyei ideológiában találhatott gondolati formát. ( . . . J A társadalomtörténeti jelentőség mellett, amely főleg abban csúcsosodik ki, hogy a nemesi osztály legjobbjai, mint Wesselényi és Széchenyi fülébe Berzsenyi -ódákon át szüremlett egy magasabbrendű, áldozatkész s közösségi értelemben erkölcsösebb életforma távlati zengése - e jelentőség mellett a mesterségbeli tudás, a stílus döbbenetes, néhol a modern expresszionistákra emlékeztető elragadottsága, a pátosz és mélabú művészi megfogalmazása, a nyelv hajlékonyságának előbbrevitele teszi Berzsenyit történelmünk egyik legkitűnőbb s hibáiban is leg
rokonszenvesebb jelenségévé. [ . . . ] Mind a dagály, mind a mitológiák idegen nyelve a »magas«, a nemesi osztályműveltség kerítése volt a beavatatlan, buta »köznép« ellen, míg Petőfiben és Aranyban a népi költészet nem szakít a nemesi költészet e feleslegessé vált osztálykülönbségével. Ám aki e kerítés falait megmássza, annak megéri majd a fáradság: egy komoly költő s egy vergődő ember természet
rajzát ismeri meg, akit a költészet »mély sugallása kiemelt magából« - írja a Szocializmus esszéistája 1936-ban.
Érzelemteli, töprengő, küzdő intellektusként rajzolja elénk Fejtő a költőt. Egyrészről a felvilágoso
dás, a „város", másrészről a parlagiság, a még elmaradott társadalmi valóság kötöttségében élő, e kettősségben őrlődő, ezt tépetten megélő, de a pólusokat szintetizálni akaró progresszív magyar alkotóegyéniség tragikus alakfát analizálja ki Fejtő a Berzsenyi-legendákból s az eltelt évszázad értelme
zési rátétéiből. „Berzsenyi klasszikus, vagyis ma is élő s ható költőnk. Ódáinak »ideológiája«, osztály
tudata a múlté: de nemesi értelemben »hazafias« költészetéből is megmaradt erőfeszítése, amellyel oly romlandó közösségét eszményíteni akarta; megmaradt e versek költői izgalma és lendülete. Megmarad
tak melankolikus strófái. [ . . . ]
Leegyszerűsítve a lényegre, Berzsenyi úgy áll a mai olvasó előtt, mint egy ember, aki - adysan- romantikusan szólva - megkísérli »a szent lehetetlent«, aki a művelődésteremtésben, a maga lelki ugarának feltörésében megtalálta élete célját és makacsul küszködve olyan körülményekkel, melyeknél mostohábbakat el sem képzelhetünk, célját mégis elérte. Az erkölcs, az eszmények szolgálata, ha nem is az országok talpköve, de az ő lelkének valóban fundamentuma lett. A költészetet halálosan komo
lyan vette, a legnehezebbre, a tökéletességre törekedett".
Fejtő - esszéiben - nemcsak a konzervatív nacionalista szemléletű hivatalos tudományosság s nem
csak a Horváth János-i érték-érzékeny reform-konzervativizmus Berzsenyi-képével, hanem a 30-as évek
beli progresszió más értelmezéseivel is szembefordult. S erre annál könnyebben nyílt mód, mivel a költő halálának 100. évfordulója 1936-ban sok esszéistának adott alkalmat saját - különböző társadalmi
irodalmi eszményekben fogant - Berzsenyi-értelmezés kidolgozására. Ezekben a szembesülésekben még világosabban tetten érhető Fejtő felvilágosodás-képének történetileg s akkor időszerűén is prog
resszív, plebejus humanista, racionalista lényege, európaiság és magyarság korszerű szintézisére törekvő marxista ihletettsége; de egyúttal olykor az ezt torzító-színező-gyengítő (s a polémiákban szükség
szerűen kiéleződő) „urbánus" egyoldalúsága, némi, jozefinista" illuzionizmusa is.
Nem vállalkozunk arra, hogy minden korabeli fontos Berzsenyi-értelmezéssel (így például Szerb Antaléval és Halász Gáboréval) összehasonlítsuk Fejtőét. írásban manifesztálódott vitái közül nem értékeljük most a Gondolat-tal és a Kerélyi Károly Sziget-koncepciójával folytatott polémiáját, csak Németh László-kritikájára térünk ki.
Ezt is megalapozandó azonban érdemes idézni sokirányú vitáinak kiindulópontját, korabeli tartal
mát. A Horatius vagy Voltaire c. esszé fejti ezt ki talán a legnyíltabban: „A XVIII. század búvárlását és magyarra átültetését nem tartjuk egyetlen és főfeladatnak. Azt akarjuk csak mondani, hogy nemze
dékünk vezér- és kevésbé vezéralakjai rosszul teszik, ha csak a görögség felé fordulnak oly »megren
düléssel«. Az első, a legelső feladat ma közvetlenül azt tisztázni és rendbehozni, ami a magunk portá
ján van; történelmet csinálni és nem történelmet írni; alkotni, nem fordítani; megoldani, nem meg
oldatni. A nemzedék »java energiáit« elsősorban erre kell fordítani! S fontosságában ezután következ
nek a segédeszközök, a történelemből mindaz, ami közel áll hozzánk, a mai Európával, sőt a mai egész világgal való összefüggésünk tudatus fenntartása, [ . . . j az európaisággal együtt közelebbi, közép-
171
európai történelmi kapcsolataink kiépítése; a XVIII. századnak, az európai műveló'dés nálunk leg- ismeretlenebb hagyományának aktualizálása; és e feladatok rendszerében tiszteletre méltó helyet foglal el az ókortudomány és az ókori szellem megjelenítése is. [ . . .1
Horatius-t vagy Voltaire-t? A mi feleletünk ez: mind a kettőt. De csinálják ők Horatiust és csinál
juk mi Voltaire-t. Mi - ezalatt a szó alatt azokat az írókat és tudósféléket értein, akik a jelenben is a tiszta ész pártján, a franciás logika pártján, a társadalmi haladás és erkölcsi egyértelműség pártján lévén, szívügyüknek érzik s érezhetik a XVIII. századot, akik tudják s tudhatják, hogy kérdéseink és lehető válaszaink nagyon rokonok az enciklopédistákéval, akik aktuális küzdelmeikhez kitűnő szövetségest találhatnak bennük. Elsősorban a szocializmus szellemi mozgalmának feladata és szükséglete a XVIII.
századi szellemiség kultusza. Már azért is, mert a szocializmus tanítómestereinek gondolkozásmódjában és műveiben e század racionalizmusa, emberiessége oly fontos tényező, hogy forrásaik ismerete nélkül szocialista világszemléletünk is hiányos. ( . . . ) S nemcsak a munkásságnak, nemcsak a marxista szocia
lizmusnak fontos a XVIII. század újrafelfedezése, hanem a polgárság ama részének is, amely többé- kevésbé megmaradt a progresszivitás oly hívének, mint amely hívei a XVIII. századi bölcselők" - írja Fejtő, s a korabeli értelmiség feladatait tudatosító futammal zárja esszéjét.
Fejtő ebben a tanulmányában - bár joggal emeli ki a korabeli dogmatikus szellemmel szemben a marxizmus mélyen humanista tartalmait, s történetileg indokoltan keresi a marxizmus alkotó megújí
tásának „humanista" irányát - egy, az alkotó marxista-leninista szellemű filozófia-és ideológia törté
net felől vitatható, tipológiailag revizionista jellegű, „humanizáló" Marx-interpretációt is ad. Ezzel együtt 3 ennek ellenére aligha vonható kétségbe, hogy az idézett álláspontnak akkor és ott, a 30-as évek magyar szellemi-politikai-kulturális életében pozitív történelmi értéke volt: a politikai népfront és az aktív, haladó, antifasiszta szellemi egységfront mind sürgetőbben időszerű megteremtésének lényegé
ben szocialista (ha nem is forradalmi-kommunista) igényéről vallott.
Fejtő antifasiszta szellemi szövetségkeresései - miként ebből az írásból is látszik - persze jócskán tartalmaztak egyoldalúságot. Az indokolt vita nem mindig következetesen marxista távlatból fogalma
zódott meg; olykor elvi engedmények (a humanizmus eklektikus aufklärista értelmezésének irányában) és gyakorlati bizalmatlanságok (a népi-plebejus értelmiség néhány képviselőjével szemben) is terhelték.
Nem „mentség", de tudnunk kell mégis: különböző előjelű - s történelmileg olykor „érthető" - egyoldalúságok, sőt Fejtőnél sokkal súlyosabb tévedések, félreismerések a progresszió, a baloldal más irányzatainak képviselőit (a „népieket" és a népfrontos kommunisták nem kis részét) is jellemezték.
Mindenesetre tény, hogy a 30-as évek derekának és második felének fő politikai-ideológiai-kulturális alternatívái, kihívásai, „stratégiai" dilemmái (illetve az erre akkor legmeggyőzőbb választ adó irányzat, a következetesen antifasiszta, népi demokratikus távlatú politikai és szellemi népfront követelményei) lényegében mégiscsak előremutató értékként igazolták vissza ezt a Fejtő által is képviselt humaniz
mus-koncepciót, ezt a vitapozíciót.
Már sokkal kevésbé.azt a másikat, amely „urbanizmus és parlagiság" hamis alternatíváján belül maradt. A felvilágosodásról, Berzsenyiről folytatott vitáinak a progresszión belüli legélesebb „frontja"
Németh Lászlóval, az ő Berzsenyi-könyvével szembesítette Fejtőt. A könyv korabeli fogadtatásában alighanem Fejtő esszéje a legigényesebb, a legizgalmasabb, a Németh László teljesítményéhez leginkább méltó, elismerve-bíráló írás.
Nem udvariaskodó, hanem.azonosuló gesztussal tárja fel és ismerteti az érzékeny, nagy erudíciójú, ugyanakkor filológiai alapozású Berzsenyi-könyv számos rétegét, a költőben lezajló lélektani dráma Németh László-i kibontását, felszínre hozását. A könyvnek azt az arcképmeghatározó gondolatát, hogy Berzsenyi őstehetség, verselő földesúr, kinek „a költészet metrumos diéta volt, ahol azért szólal föl az ember, hogy nemzetét emelje", Fejtő egyetértó'leg idézi. S hasonlóképpen a fejlődésrajznak azt a Németh Lászlói-i tengelyét, amelynek vonalán Berzsenyi a reakciós osztályszemléletből - úgymond - felküzdötte magát a felvilágosodásig. Fejtő méltatja azt az alapgondolatot is, hogy Berzsenyi konzerva
tív, rendi-nemesi szemléletű ódáiban is megragadó az emberi-művészi hitel s az erkölcsi komolyság.
Miben áll akkor a vita Németh Lászlóval? ,,E kitűnő elemzések eligazítók és eszméltetők - írja Fejtő - , míg a költő személyes lélektanát s műve esztétikai összetevőit illetik; de tétovává s immár definitív közmegegyezésekkel szentesített tényekkel ellenkezővé válnak, mikor az ember és a mű társa
dalmi vonatkozásai felé igyekeznek. így helytelenítjük az író túlságos elnézését a ferenci kor szelleme iránt; nem értjük, miért marasztalja el Kazinczyt következetlen jakobinizmusában, amikor következe-
172
tes józsefkori szabadkőműves volt; s ha egyrészt igaznak tartjuk, amit a nyelvújítás káros következ
ményeiről mond, nem érthetünk vele egyet abban, hogy a nyelvújítást nem belső szükség indokolta.
Belső nagy kényszer okozta e mozgalmat: a művelt nyugati irodalmi nyelvhez alkalmazkodás szükséges kényszere. Igaz, hogy nyelvünk organikus fejlődése szempontjából korán s külső nyomásra fakadt: de itt volt, múlhatatlanul, társadalmi fejlődésünk törvénye szerint."
„Németh László, aki gyakorlatilag már e könyvében is urbánus és literátor eszmények előtt hajtja meg a fejét, - elméletileg nemhogy nem vonja le ennek következtetéseit, hanem ellenkezőleg: leféke
zett indulattal, de mégiscsak indulatosan, hadat üzen a »literátor szellemnek«, azt teszi felelőssé Ber
zsenyi bukásáért s ennek köntösében a maga sorsának bajaiért is. »A magyar irodalomnak valóban legnagyobb betegsége a literátor-szellem« - írja, s Berzsenyi pártjára áll olyképpen, ahogy maga Ber
zsenyi sem állt a saját pártján. [ . . . ] Nem a literátor-szellem, a városi, irodalmi élet mozgékony, ser
kentő, művelt és fejlődésre kényszerítő csiszoló szelleme az irodalom betegsége; városiasságba nem halt bele egy irodalom se, az ellenkezőjébe igen. | . . . ] Németh László célt téveszt, amikor Berzsenyit védendő, Kazinczy jozefinizmusát s Kölcsey s Szemere nemes és áldozatkész urbanizmusat csúfolja s csökkenti értékében. Berzsenyi tragédiáját nem a literátor-szellem okozta, hanem a magyar irodalmi élet szegénysége e szellemben; a maga őstehetség, parlagi-zseni volta, védtelensége, tehetetlensége, kép
telensége a bírálat elbírálására. Ha összeomlásában van tanulság, akkor az, amit végülis kortársai és utódai felismertek benne; hogy fokozni kell a magyar irodalom urbanizmusat, művelni, csiszolni, hajlí
tani kell a genialitását. [ . . . ] Nem a városiasság élénk s még igazságtalanságaiban, felületességében, nyüzsgésében is mindig termékeny s hasznos szelleme döntötte meg Berzsenyit, hanem a parlagiság, a falusi magány, a diszkrepancia zsenije és műveltsége között. De így nagy ő, így példa, így nemzeti tanulság: tragédiájában, amelyet nem a külső ellenség, a jozefinus tudákosság okozott, hanem amely benne csírázott a költő lelki s társadalmi képletében."
Fejtőnek ez az írása, amelyre hivatkozva némileg érthetően s indokoltan kaphatta meg az - egyéb
ként egész akkori kritikusi munkásságára ilyen formában jogosulatlan - „urbánus" minősítést. Ez az esszé az ún. „népi-urbánus" vitának az elevenjébe - de a vita torzultsága okán aligha igazi centrumába - vág. A cikk pontos elhelyezéséhez, illetve Fejtő „szituálásához" ennek a vitának (a 30-as évekbeli viták egész láncolatának) nemcsak részletes, dokumentáló értékelésére lenne szükség, hanem „európai
ság és magyarság", „várososság és nemzeti jelleg", „hazafiság és internacionalizmus", „egyetemesség és népiség" szinte két évszázados eszmecseréinek a felvillantására is. S erre itt aligha van mód. Maradnunk kell tehát szigorúan ennél a konkrét vitánál - jóllehet maga Németh László is érezte a Berzsenyi-kérdés mélyáramait és felhangjait. Amikor könyvében felidézte a fiatal költők Berzsenyi-ihletettségének típusait s az esszéisták, tudósok (így Horváth János, Szerb Antal, Halász Gábor s mások) értelmezéseit, megjegyezte: „A szétszakadás falukutatókra és urbánusokra nem kedvez Berzsenyinek, aki minden parasztságtól s minden sznobságtól használhatatlanul messze van - fönn. [ . . . ] A költők föladják Berzsenyi egét, a tanulmányírókat pedig tulajdon rábámulásuk feszélyezi."
Mindez igaz, csakhogy áll Németh Lászlóra is. Ám elsősorban nem olyan értelemben, ahogy ezt Fejtő megítéli. Ha Németh László Berzsenyi-portréjának van történelmileg sebezhető pontja, azt nem a
„parlagiság" védelme teszi elsősorban, s nem „urbánus" megközelítésből vitatható meggyőzően.
Németh Lászlónak a magyar társadalom és kultúra fejlődéséről vallott egész ekkori koncepciója tekint
hető - részigazságaival, történelmileg viszonylagosan pozitív funkciójával együtt is - elhibázottnak. A nemzeti létről és jellegről, a polgári nemzettéválásról, a történelmi asszimüációról, a népi demokratikus és forradalmi fejlődés lehetőségeiről, távlatairól vallott nézeteit szűkítő, romantikus antikapitalista és misztifikáló vélekedések terhelik. Mert ha ő szubjektíve őszintén s expressis verbis meghaladta is a
„sznobok és parasztok" - gyakran és találóan ostorozott - téves alternatíváját, a történelem már a XIX. században sem úgy tette föl a kérdést, ahogy ezt Németh László zseniáüs egyoldalúsága rekonst
ruálta s megválaszolni szándékozta.
Az általa oly mélyen átélt, de félre is értett Ady már a századelőn meghaladta a „várososság és falusiasság" alternatíváját: egy nemzetköziség-távlatú forradalmi patrióta történelem- és valóságszem
lélet jegyében. S különösen nem ez volt az igazi, a lényegi ellentmondás a 20-30-as évek valósága, kultúrája számára. Mintha érezné is ezt Németh László, mégis: az erős szubjektív indíttatás hatására is torz következtetéseket vont le korából. Jóhiszeműen, de rosszul jelölte meg azt a történelmi és aktuális
„ellenpontot", az „urbanizmust", amellyel szembefordította Berzsenyi arcképét, magatartás-példáját.
S így szükségképpen válik problematikussá, több vonásában hamissá maga az arckép is. A polgári literá-
173
tor „urbanizmus" és a reakciós önkényuralom zavarba ejtő egymásra vetítése, torz együttlátása jellemzi Németh László érvelését. Az esszéportré zárása megdöbbentő s lebilincselő nyíltsággal vall erről a moti
vációról:
„Később korom s a Ferenc-kor mély hasonlósága tűnt fel: mindenik egy forradalom árnyékában állt, a hatalom mindenikben szemben fordult a gondolkozással, s a társadalmi korhadás mint bontha
tatlan szentség védetett. E korban az én lelkiállapotom, minden harcossaga ellenére is, közelebb állt a Berzsenyiéhez, mint a Ferenc-korba átélt jozefinisták vagy rájuk emlékeztető marxista kortársaim álla
potához. A nihilista gúny vagy forradalmi keretfeszegetés helyett én is azokat a nedvbő mélységeket kerestem gyökereimmel, melyek ilyen álló korokban is elérhetők. Így lettek közös isteneink a Virtus és a Görögség; amint szocializmusom és reformom is kétségtelenül közelebb áll a Berzsenyi szelleméhez, mint Széchenyiéhez. Mint irodalmár és író, Kazinczy s Berzsenyi közt lengtem, az előbbitől az utóbbi álláspontja felé. Ifjan tulajdonképpen a literátorszellem ellen lettem literátor."
Németh László 1937-es Berzsenyi-könyvét egy évtizeddel később - 1948-as, már lényegesen prog
resszívabb előadása (a ,,Berzsenyi ürügyén") felől - Király István elemezte. Joggal írta 1948-ban, ,,A Ferenc-kor mozdulatlanságába beszorított roppant erőt, az ellenforradalom börtönállamában tehetet
lenül vergődő s ezért önmagát tépő forradalmi alkatot, a romantikus lelket látta a költőben akkor is, s ezt a Berzsenyi művészetét alapjaiban meghatározó vonást hangsúlyozza ma is. Változott azonban az a szemlélet, amellyel [Németh Lászlói a niklai magánostól kitermelt lázadó lelki energiák feltörésének az irányát nézi.
A régi Berzsenyi-arckép azt a Berzsenyit állította példának a nemzet elé, aki a horizontálisan lezárt világot vertikálisan igyekezett tágítani, aki az elveszett távlatok helyett a magasba tört: vallást terem
tett és a mélybe fúrt: a mitizált közösségben keresett a lélek számára új, megelevenítő tartalmakat. A magyar görögség megálmodóját és a mitikus közösség emberi melegének az őrzőjét ünnepelte Németh László első Berzsenyi-tanulmánya. A romantikus költő reakciós-irracionális vonásait emelte ki. A magyar problémák nagy önálló megoldási kísérletének tekintette akkor a szerző az így értelmezett életművet; egy betemetett, elsüllyedt utat látott benne, amelyet újból járhatóvá kell tenni."
Ha 1948-ban, a Németh László-pálya „felszálló ívé"-nek kibontakozását tapintatos, de elvszerű vitáival segítő marxista kritika is éles bírálattal illette az 1937-es Berzsenyi-koncepciót, hogyne tehette volna ezt meg polemikusabb illetékességgel a kortárs. Fejtő is joggal s meggyőzően vitatta tehát Németh László szubjektivista koncepciójában azt, amit vitatott; de elhibázott volt az az ideológiai
irodalompolitikai ideál, ahonnét megfogalmazta a bírálatot. A téves kérdezés és válaszadás, az alter
natíva hamis megfogalmazása mind Németh Lászlót, mind Fejtő Ferenc vitacikkét jellemezte - ha más előjelekkel is. S ez irodalomtörténeti-szaktudományi és kortársi-ideológiai értelemben egyaránt igaz.
Mert egyrészről Németh László Berzsenyi-könyvében ott vannak azok az arcképtorzító történelmi
társadalomszemléleti tévedések, ideológiai előfeltevések, amelyek - nem kevés progresszív elgondolás és törekvés mellett - a 20-as évek második felétől jellemzik, s amelyek a Kisebbségben döbbenetesen torz s szándéktalanul is „felelőtlen" hangzású, aktualitású koncepciójában álltak össze „negatív" egy
séggé. (A pálya mélypontja ez, ha indokolatlan is persze csak efelől megítélni Németh László 1945 előtti pályáját.) Másrészt viszont Fejtő mintha nem akarná látni s kimondani ebben az esszében - állító-elemző jellegű többi Berzsenyi-tanulmányához képest is feltűnő egyoldalúsággal - , hogy Kazincyék munkásságában s az egész magyar nyelvújítási-irodalmi mozgalomban objektíve nem a
„nyugatiság", a „literátorság", az „urbánusság" a lényeg, hanem a polgári nemzettéválás. Ennek a progresszív törekvésnek akkor és ott volt egy szükségszerű hagyomány- és példatágító, a világhoz for
duló, mindenhonnét meríteni és azt a magyarsághoz hasonlítani akaró sodrása is; de ennek a mozgásnak
„csak" formái, illetve ideologikus felhangjai voltak - lehettek - a fent idézett jelszavak.
Téved s egyoldalú Fejtő akkor is, amikor a francia, a német és az angol felvilágosodás bonyo
lult eszmei örökségét vagy akár a magyar felvilágosodást az aktualizálás gesztusával olyképpen torzítja, hogy egy létező, de nem döntő vonást emel ki erősen historizáló „urbánus" gesztussal, mondván: ,,a felvilágosodás, még ha a vidéki Széphalom felvilágosodása is, tipikusan városi termék", A legszembe
tűnőbb „időszerű" félreolvasása azonban mégiscsak Fejtőnek az, hogy nem érzékelte eléggé, nem igazolta vissza egyetértő azonosulással: mennyire szemben áll Németh László is a „ferenci kor"-ral, vagyis az ellenforradalmi Magyarország hivatalos szellemével. Ha ebből indult volna ki, meggyőzőbb lett volna kritikai ellenvéleménye s szövetségkereső állítása, humanista „irodalompolitikai" feladat- és távlatadása.
174
A hamisan polarizáló 30-as évek jogosan kezdeményezett, de rossz irányból fogalmazott vitája volt Fejtó' Ferenc kritikája Németh László Berzsenyi-könyvéről. A viszonylagos történelmi igazság azonban nem kettejük között, nem az „arany középút"-on volt. Más írásaiban Fejtő maga is közelebb került a
„nemzeti-népi-városi" jelleg kérdésében egy lehetséges marxista tertium datur álláspontjához. Találó és maradandó érvényű - bár szintén nem vitathatatlan - tömör korképet olvashatunk például 1936-os Berzsenyi-tanulmányának kezdetén: ez hangvételét, sőt hangsúlyait tekintve objektívabb s történetibb, mint az ugyanekkori Martinovics-esszé és a Németh László-kritika. A felvilágosodás korának és irodal
mának szemléletes, történelmi materialista értelmezési kísérlete olvasható a Szocializmus hasábjain, ha a nyelvújítás társadalmi-nemzeti funkcióját tekintve némileg doktriner megfogalmazásban is:
„Berzsenyi egyéni története az irodalmi mozgalom történetét példázza. A magyar szellemi élet II. József és Lipót alatt példátlan virágzásnak indult. A gondolat- és szólásszabadság ózondús légköré
ben dúsan tenyésztek a versek, regények s politikai programok. A köznemesség legjobbjai az alsóbb születésüekkel vetélkedtek az előítéletek megostromlásában, a felvilágosodás zászlajának magasra emelésében. A magyar »irodalmi újjászületés« a nemzet újjászületésének gyönyörű kezdete lehetett volna, ha a francia forradalom következményeitől visszarettent uralkodóház nem szakít népbarát poli
tikájával s nem folyamodik a vesztüket érző uralmi rendszerek végzetes eszközéhez: a terrorisztikus diktatúrához. Az irodalmi újjászületés mozgató ereje, erkölcsi és filozófiai tartalma a francia forradal
mat előkészítő aufklärista eszméknek a sajátos magyar viszonyokhoz módosult változata volt. A magyar viszonyok sajátossága főképp az osztályok erőviszonyában rejlett. 1787-ben, Berzsenyi gyer
mekkorában Magyarországon 70 000 köznemes volt, vagyis a lakosságnak körülbelül egy huszadrésze, míg Franciaországban a forradalom előtt — Taine szerint - minden 180 emberre esett egy nemes.
Ez a különös középosztály, amely bár kétségtelenül mereven ragaszkodott előjogaihoz, mégis két
ségtelenül »széles népi réteget« képviselt, a közszabadság, egyenlőség és testvériség eszméit a nemesi szabadság, egyenlőség és testvériség eszméiként fogta fel s egyebet többségében egyszerűen nem volt hajlandó észrevenni belőlük. A Martinovics-féle összeesküvés után Ferenc azt követelte ettől az osztálytól, hogy mondjon le zavaros ideáiról, rosszra vezető forrongásáról és cserében ő lemond elődei
nek minden reformisztikus tervéről, a jobbágyok terhének könnyítéséről, az adómentesség megszünte
téséről, a vármegye megrendszabályozásáról, s megmenti őket a feltörekvő értelmiség és jobbágyság nyugtalanító mozgalmaitól. »Quieta non movere« (a poshadó vizet nem felkavarni), ez a metternichi jelmondat volt a korszak vezérigéje.
A nemesség könnyűszerrel mondott le az eszmékről, amelyekhez mint testületnek amúgy is kevés köze volt. Azok, akikben, mint Kazinczyban is, mindenek ellenére mozgott az alkotási vágy, a művelő
dést teremtés óhaja, kénytelenek voltak a lényeg helyett a technikát, a formát, a nyelvet forradal
masítani. Amikor, mint Berzsenyi, megszöktek a szigorú »Atya«, a király zsarnoksága elől, úgy lázad
tak, mint a fiatal költő: nem véleményei, intézkedései, előítéletei ellen, hanem csak »általában«, ártal
matlanul, lojálisán, csak irodalmian."
A progresszív, baloldali történelem- és irodalomszemléleten belül több típussal szembesíthetnénk Fejtő koncepcióját. A további kutatásoknak érdemes lenne pontosan rekonstruálni Fejtő álláspont
jának és a szociáldemokrata párt értelmiségi vezetőinek, ideológusainak, a szorosabban-lazábban hozzá
juk tartozó történetíróknak, publicistáknak a viszonyát. Termékeny összevetés kínálkozik Halász Gábor, Szerb Antal, Illyés Gyula, Féja Géza és a szegedi fiatalok nézeteivel is a XVIII. század utolsó harmadáról. S nem utolsósorban Révai József - szintén a 30-as évek második felére kikristályosodó - felvilágosodás-koncepciójával, a nyelvújítás koráról, a polgári haladás és nemzeti függetlenség dilemmá
járól kialakított álláspontjával, amely évtizedekre meghatározza - és sok tekintetben ma is meg
alapozza - a hazai marxista közgondolkodást.
Fejtő 30-as évekbeli felvilágosodás-tárgyú történelmi és irodalmi esszéi egy olyan „pillanat"
szülöttei, amelyben a szaktudományi kutatások fellendülése és a történelmi helyzet kínálta új rálátá
sok eszmei-ideológiai ösztönzései az egész témakör korszerű - s persze kor-szerű, vagyis a forrásisme
retek tekintetében is elöl járó, friss - marxista értelmezését követelték. Fejtő egyértelműen a hazai következetesen baloldali gondolkodáson belül kísérelte meg ezeknek az éveknek-évtizedeknek a meg- elevenítését, újraélését és időszerűsítését. Az antifasiszta, racionalista és demokratikus eszmekör a távolabbi szocialista alternatívában is gondolkodó radikális reform-ideológia termékeny ösztönzéseiből és illúzióiból egyaránt merített. A hazai felvilágosodás humanista, citoyen-népi, polgári demokratikus.
175
racionális és szervesen magyar örökségének kiemelése mind a korabeli hivatalos és nyíltan jobboldali, mind számos progresszív ellenzéki áramlattal szemben előremutató volt Fejtő koncepciójában.
Ugyanakkor: a források ismeretének korlátozottsága, a nemzeti függetlenség és társadalmi haladás ellentmondásos viszonyának elméleti tisztázatlansága, a „város" kérdésének - nem időrendileg, hanem eszmetörténetileg - Ady előtti, inkább Ignotusra és Schöpflinre valló polgári megválaszolása, illetve a marxizmust több elméié ti-történeti vonatkozásban torz, revizionista módon értelmező társadalom
szemlélete, némely irodalmi elfogultsága (s bizonyosan más okok) már az akkori ,,erőviszonyok"
között is számos pontján elhibázottá tették koncepcióját. Jellemezték Fejtőt - még a szigorú kritikai észrevételek ellenére is, buzgárszerűen feltörő - „történelmi" illúziók a felvilágosult abszolutizmus és II. József iránt. Tévedése volt az 1790-es nemesi-nemzeti mozgalom haladó-függetlenségi és feudális
reakciós tartalmai, funkciói közötti differenciálás elmulasztása. A magyar jakobinus mozgalmat Marti- novics-központúan szemlélte, s ezzel együtt, ennek következtében nem (vagy alig) ismerte fel az egész mozgalomnak nemcsak a feudális rendiséghez, hanem a jozefinizmushoz és a haladó nemesi reform
törekvésekhez képest is minőségileg új, forradalmi szerepét.
Ha mindezek a szempontok, későbbi felismerések persze nem kérhetők is számon Fejtőn történel
mietlenül, objektív problémákat jeleznek, amelyek mögött a polgári nemzettéválás bonyolult kérdései
nek tisztázatlansága áll. Irodalomelméleti tanulmányainak a magyar társadalom és kultúra fejlődészava
ráról megfogalmazott - itt nem elemezhető - „későnjövés" -koncepciója is bizonyítja ezt. Több vonat
kozásban hatott Fejtőre például a szocialista Szabó Ervin képviselte - a leninisták által a 30-as évek
ben már élesen s jórészt okkal bírált - történelemszemlélet is. Ezt a hatást Fejtő hivatkozásai is igazol
ják, például az Illyés Petőfi-könyvéről írott cikk bevezetésében, ahol Illyést egyébként tévesen minősíti Szabó Ervin „követőjének".
A jelzett történeti és eszmei korlátozottságok, tévedések ugyanakkor mintha kevésbé érvényesülné
nek a felvilágosodás irodalmának tömör esztétikai értelmezéseiben, Batsányi és Berzsenyi helyének kijelölésében. A Németh Lászlóval folytatott vita ugyanis, amelyben egyoldalú polarizálással talál
kozunk, nem elsősorban irodalomtörténeti-esztétikai, hanem irodalompolitikái-ideológiai eszmecsere.
Az meg az utókor kérdése lehet, hogy vajon miként fért volna bele e koncepcióba - ha Fejtő részlete
sen kidolgozza - Csokonai alakja s költészete.
JEGYZETEK
Ez a tanulmány részlet egy terjedelmesebb kritikatörténeti munkából, amely Fejtő Ferenc 30-as évekbeli irodalomszemléletének rekonstrukciójára és értékelésére tesz kísérletet.
1. Fejtő Ferenc idézett, illetve említett írásai
Bacsányi János = Szocializmus 1935. 5. sz. 211-218.1.
Bacsányi János = Népszava 1935. május 1.61-62.1.
1795. május 20. (Martinovics halálának évfordulójára) = Szocializmus 1935. 6. sz. 275.1.
Horatius vagy Voltaire? = Szocializmus 1935.12. sz. 557-561.1.
„Ami fontosabb Oroszországnál is." (Gide: Retour de l'U. R. S. S.) = Szép Szó 1936. III. 193-209.1.
Berzsenyi Dániel. = Szocializmus 1936. 2. sz. 66-68.1.
Erasmus, avagy beszélgetés a humanizmusról. (I. rész.) = Szép Szó 1936. III. 9-22.1.
Erasmus, avagy beszélgetés a humanizmusról. (II. rész.) = Szép Szó 1936. III. 157-167.1.
Érzelmes utazás = Bp. 1936. Cserépfalvi
Juhász Vilmos-Kovács György: A fejedelem = Nyugat 1936.1. 150-152.1.
Martinovics Ignác (Tanulmány az „Új magyarok régi magyarokról" c. összeállításban.) = Szép Szó 1936. II. 118-136.1. = Magyar Nap 1936. szept. 18-26.
A „sinlődő áloé". Berzsenyi Dániel halálának századik évfordulójára = Szép Szó 1936.1. 9-18.1.
Illyés Gyula: Petőfi = Szép Szó 1937. IV. 1. r. 86-88.1.
176
Németh Andor: Mária Terézia = Szép Szó 1938. VH. 6 4 - 6 7 . 1 .
Urbanizmus és parlagiság. Németh László Berzsenyi-könyvére = Szép Szó 1938. VII. 1 4 - 1 6 . 1 . Ezernyolcszáznegyvennyolc = Szép Szó 1939. VIII. 3 0 9 - 3 2 1 . 1 .
Habsburg-tragédia • Korunk 1939. 3. sz. 2 1 2 - 2 1 9 . 1 .
Magyarország és császára 1789-ben. (II. Józsefró'l) = Korunk 1939. 7 - 8 . sz. 6 3 5 - 6 4 0 . 1.
II. József erdélyi utazása 1775-ben = Korunk 1939. 6. sz. 4 9 3 - 5 0 4 . 1 .
Parancsuralmi haladás és szabadelvű maradiság ~ Szép Szó 1939. VIII. 1 3 2 - 1 4 5 . 1 . Heine. Bp. 1947.
Un Habsbourg-révoiutionnaire: Joseph II. Portrait d'un despote éclairé. Paris 1953.
2. Rövid szakirodalmi apparátus
A szocialista irodalmi múltszemlélet történetét feltáró újabb szakirodalomból lásd: K, NAGY Magda, Irodalmi hagyományaink az 1920-as évek kommunista publicisztikájában. Párttörténeti Közi.
1972. 2. sz. 8 4 - 1 2 2 . - 50 éves a Korunk (Tanulmánykötet a tudományos emlékülés anyagából + bib- liogr.) Bp. 1977. - LACKÓ Miklós, A 100%. Ideológia, kultúra, irodalom. (Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében.) Száz 1979. 4 3 - 9 5 . ; újabban: L. M., Szerep és mű. Bp. 1981.
Fejtő Martinovics-esszéjéhez lásd: [MÓNUS lllés)-s-s: Múlt a felen tükrében. Szocializmus 1936.
3 5 1 - 3 5 2 . - Áz újabb Martinovics-értelmezésekhez: BENDA Kálmán tanulmányai, melyek össze
gyűjtve a szerzó' Emberbarát vagy hazafi c. kötetében jelentek meg. Bp. 1978. (A kötet 221. lapján a szerző' el is helyezi Fejtő esszéjét a Martinovics-kutatások és értelmezések történetében) - HANKISS Ágnes, Martinovics Ignác. Egy sorskonfliktus szerkezete. Valóság 1978. 10. sz. 3 1 - 4 9 . - Színek Marti
novics-képünkhöz. Székely Anna beszélget BENDA Kálmán történésszel. Magyar Hírlap 1980. aug. 20.
8. - BÓKAY Antal, Egyén, haza és emberiség József Attila kései költészetében, ItK 1980. 6 0 1 - 6 0 2 . - VARGA Rózsa:Keressétek ami összeköt. Bp. 1 9 7 1 . 1 6 3 - 1 6 5 . - FEKETE SÁNDOR, A Martinovics- modell. Új Tükör 1982. febr. 2 1 . , febr. 28, és márc. 7.
A II. József-kérdéshez: KOSÁRY Domokos, //. József - két évszázad múltán. Kritika 1980. 12. sz.
1 6 - 1 7 .
NÉMETH László Fejtő által vitatott könyve: Berzsenyi. (Bp. 1938.); N. L.:Az én katedrám. Bp.
1969. 2 4 4 - 3 4 0 . - A Németh László-könyvhöz lásd: KIRÁLY István, Berzsenyi ürügyén. Fórum 1948. 5 6 6 - 5 6 8 . ; K. L, Irodalom és társadalom. Bp. 1976. 3 5 3 - 3 5 5 . - A Németh László-szakirodalom ismert darabjai mellett a legújabb kutatásokból lásd ehhez: LACKÓ Miklós, Egy szerep előtörténete.
A fiatal Németh László és a húszas évek. Új írás 1979. 2. sz. 3 - 1 9 . ; újabban: L. M., Szerep és mű.
Bp. 1981.
A korabeli esszéisták felvilágosodás-értelmezéseihez lásd: CSAPLÁR Ferenc, A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma. Bp. 1967. 159-160. - SZERB Antal,Magyar preromantika. Minerva-könyvtár.
Bp. 1929; Sz. A., id. kiadás 2 8 9 - 3 5 6 . ; Vo. ezzel POSZLER György, Szerb Antal. Bp. 1973. 1 4 2 - 1 4 3 . A felvilágosodás korszakáról napjainkban, az 1970-es években is izgalmas értelmezési viták folynak, amelyeket az új forrásfeltárások, szövegpublikációk is ösztönöznek. Nem vállalkozva semmiféle - akárcsak vázlatos teljességű - bibliográfiai szemlézésre, csak néhány újabb munkát említünk e rend
kívül gazdag történelmi és irodalomtörténeti szakirodalomból, mely - a tudományos igazságkeresés történelmi „spiráljának vonalán - újból es újból feleleveníti a „regi" kérdéseket, sőt választípusokat és új, „magasabb szintű" szintéziseket is érlel.
A történettudomány köréből említhető: BENDA Kálmán tanulmánykötete, Emberbarát vagy hazafi? Bp. 1978.; KOSÁRY Domokos, Napóleon és Magyarország, Száz 1971. 5 4 5 - 6 2 9 . (majd bővítve, a vitákra, reflexiókra is válaszolva a „Gyorsuló idő" c. sorozatban: Bp. 1977.); uő: Felvilágo
sult abszolutizmus, felvilágosult rendiség. Tört. Szle 1976. 4. sz. - uő: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp. 1980.
Az irodalomtudomány köréből: SZAUDER József tanulmánykötete, Az estve és Az álom. Bp.
1970. - MEZEI Márta, Felvilágosodáskori líránk Csokonai előtt. Bp. 1974. - WÉBER Antal, Irodalmi
111
irányok, távlatból. Bp. 1974. - Irodalom és felvilágosodás. Szerk., SZAUDER József és TARNAI Andor. Bp. 1975. - BÍRÓ Ferenc, A fiatal Bessenyei és íróbarátai. Bp. 1976. - BOJTÁR Endre, A kelet-európai felvilágosodás. Valóság 1977. 12. sz. - A felvilágosodáskori kutatások eredményeinek új szempontú összefoglalása BÍRÓ Ferenc, A felvilágosodáskori magyar irodalom értelmezéséhez, ItK 1979.
A Révai-analógiához lásd: RÉVAI József, Marx és az 1848-as magyar forradalom, Uj Hang 1940.
1 - 3 . sz.; R. J., Válogatott történelmi írások. Bp. 1966. II. kötet 124-176.; 318. (jegyz.) Az idézett mondat: 162. - E tanulmány filológiai és eszmetörténeti értékelése: LACKÓ Miklós, Révai-problé
mák L. M.: Válságok = választások. Bp. 1 9 7 5 . 1 9 4 - 2 9 7 . - RÉVAI József, Kölcsey-esszéje, amelynek elején kifejti álláspontját a „haladó gondolat három típusa"-ról a XVIII. század végén, a XIX. század elején: Válogatott irodalmi tanulmányok, Bp. 1968. 9 - 4 7 . ; 365. (jegyz.) - A Révai-esszé újabb értel
mezését lásd: KOSÁRY Domokos fent idézett tanulmányában: ,.Napóleon és Magyarország" címmel, illetve TARNAI Andor ezzel részint vitatkozó cikkében. Magyar jakobinusok, bonapartisták és nyelv
újítók. ItK 1972. 3 8 3 - 3 9 6 . - Az egész kérdéskörró'l legújabban lásd még: PÄNDI Pál, Kazinczy gyöt
relmes igazsága. Népszabadság 1981. aug. 20. 13.
Péter Agárdi
LES LUMIERES DANS LA CONCEPTION LITTÉRA1RE DE FERENC FEJTŐ AUX ANNÉES TRENTE
Le publiciste hongrois, historien et ideologue qui vit aujourd'hui en France, a été connu en Hongrie aux années trente comme Tun des essayistes et critiques littéraires les plus considerables. Sa perfor
mance de critique s'est réalisée en premier lieu dans la qualification durable de la littérature hongroise de son époque, avant tout dans celle des aspirations lyriques, dans son exigence théorique, dans son orientation poétique et esthétique issue d'une exigence socialiste. Cetté activité de critique a été complétée d'une maniére organique par son intérét au XVHIe siécle et aux Lumieres francaises et hongroises. Presque dans tous ses etudes et articles, il s'agit de l'héritage humaniste, rationaliste et démocratique des Lumieres en tant que mesure historique d'une part, et en tant qu'un exemple vif, actuel de l'autre. Son attirance pour la littérature francaise, de plus son livre sur Heine se concentrent autour de cetté conception speciale des Lumieres qui était unanimement progressiste dans ia vie spirituelle hongroise de son époque. II a écrit de nombreux essais et articles de polémique sur les deux grands poétes des Lumieres hongroises, János Batsányi et Dániel Berzsenyi aussi. L'étude essaie de reconstruire la conception! lumiériste de Fejtó' a cetté époque et de la situer dans l'histoire des idées.
