D U M I T R U R A D U P O P E S C U
Az ismeretlen katona
A vizek csendesen, folydogáltak alá a völgybe, megszakítás nélkül. Mezítlábas gyerekek bandukoltak föl a hegyre, a patak mentén. A víz átsiklott a nyárfák fe- kete, merengő árnyékán. A gyerekek csak mendegéltek a források s z á j a felé, bele- tapicskáltak a patakba,, s kacarászva locsolták egymást. A fiúk is, lányok is hosszú ingben voltak, amelyet térdig felcsippentettek, nehogy átnedvesedjék. A szeplős fiú megbotlott, s belepottyant a vízbe. Inge 'bőréhez tapadt, de a bordái még n e m sej- lettek elő, csupán a b a s a gömbölyödött ki, mint egy dinnye. Nedves h a j a csillogott.
— Ó, b e jó! — örvendezett a szeplős, hason fekve kinyújtózkodott a vízben, s úgy kalimpált a lábával, mintha úszna.
A lányok kacagták, s tenyerükből hűsítő vizet csurgattak nyakukra, homlokukra.
— Hajtsd 'ki az ökröket a lucernásból, te! — mondta a pisze lány a csorba, göndör h a j ú gyereknek.
A csorba kilépett a vízből, s széttárt karral, berregve, a k á r a repülőgép, neki- iramodott. Begázolt a lucernásba, az ú t r a terelte az ökröket, kizavarta azokat is, amelyek a kukorica közé tévedtek; majd zihálva, virgoncan visszatért:
— A te Bojtosod egészen megkergült, biztosan bögöly rágja, m e r t egyet szalad, megállás nélkül.
— Ez f a j ökör, n e m afféle, mint a te Marcid.
— Az én Marcim akkora, m i n t a hegy, egymagában is k i r á n t j a a fogatot a z iszapból.
— Aha, de az én Csendesem, ha együtt fogod járomba, kerék alá facsarja a te M a r c i d a t . . .
— Eredj, te szájhős . . .
Ennyi fénytől az ég is kifehéredett. És oly magas lett, hogy szinte elveszett.
A gyerekek föl sem néztek, vakította őket a nap, amely megállt, s ott függött az út közepe fölött, tüzesen.
— A Mozsár, az aztán ökör, n e m a t i e t e k . . .
— Ha! — fintorgott a pisze lány. — Épp úgy lovagolsz rajta, a k á r a szamáron.
— Ho, hóó, Mozsár! — szökött a szeplős az ökör elé. — Állj meg, Mozsár! — ismételte, megragadva az orrától, aztán felpattant rá.
Az ökör leengedte a fejét, s a csuromvizes szeplős a gyerekek felé vágott a szemével:
— Állj meg, no . . . .
Az ökör úgy maradt lesunyt fejjel, s a szeplős püfölni kezdte az oldalát, meg- csiklandozta a hasa alatt. Majd lábujjait lovagolva belevágta Mozsár vékonyába.
— Gyííí! — biztatta, sarkaival ütögetve.
Mozsár lomhán mozdult meg, mint az elefánt, s a gyerekek tapsikolva indultak el a nyomában. A pisze lány belecsimpaszkodott hátradőlve Mozsárba, aki kérődzve rágott egy pofányi lucernát. A kislány talpa végigsiklott az út porában. Mozsár las- súdan vonszolta őt maga után, s a gyerekek mulattak.
A kicsik p a j k o s árnyéka átugrált a n y á r f á k halottsötét foltjain.
— A t e Jámborod elalszik a b a r á z d á b a n . . .
— A t e Zsigád meg szenet r o p o g t a t . . .
— Az én Dénesem olyan törzsből v a l ó . . .
A varkocsos lány megállt az ú t közepén, onnan sipákolta:
— Ha m a j d az ökreid becsörtetnek a nádasba, én n e m h a j t o m k i 'őket.
— Á, n e m mennek b e . . .
— Biza bemennek, a tegnap is begázoltak.
— De ma n e m m e n n e k . . .
— És a kígyó beléjük m a r . . .
— Dehogyis m a r . . .
— Ha n e m adsz nekem is egy almát, nem h a j t o m ki.
— Nesze, tömd be a szádat! Pedig úgysem fognak begázolni — mondta a k é k - szemű lány, s odanyújtott egy piros almát.
A víz csendesen folydogált a völgy felé, s a n y á r f á k lábon állva elbóbiskoltak a melegben. Kora reggel indultak el a faluból, és m é g n e m érkeztek a legelőre. M e g - állapodtak egy lucernás szélén, s letelepedtek falatozni. A pisze l á n y nagy d a r a b puliszkát vett elő a tarisznyájából, s hatfelé osztotta. A pisze k é t h a g y m á t m e g tojást 'hozott.
— Esmét nincs s ó d . . .
Mindent megeszegettek, a m i j ü k volt, s trappolva igyekeztek tova.
— A gübbenőhöz, a gübbenőhöz! — kiáltotta a csorba.
A gyerekek árnyéka kicsire összezsugorodott, elrejtőzött a t a l p u k alá, s m á r nem ugrált á t virgoncan a n y á r f á k árnyékán. A levelek csüggedten lekonyultak a melegben s a vizet bámulták, amely ráérősen, lustán csordogált. A n y á r f á k á r n y é k a is eltűnt; m i n t valami szárnyak, behúzódtak a k é r e g alá.
A p a t a k k a n y a r b a n néhány n a p j a gübbenő keletkezett, a víz fehéren b u g y b o r é - kolt .benne, s a gyerekek elrémülve nézték.
— I t t . . .
— Itt, itt! — mondta a kékszemű lány. — Nézd, a n y á r f á k is!
H á r o m n y á r f a derékból letört. Félrebillent, zöld lángokhoz hasonlítottak. Csú- csos f e j ü k megsárgulva borult a földre.
— Egy 'bomba volt — m o n d t a a pisze.
— Dehogy: g r á n á t . . .
— Az se, hanem lövedék. Nekem megmondta a n y á m .
— Biztosan t a n k lehetett.
— Ha! — kacagott a pisze. — Már hogy lett volna!
— Hagyjátok a fenébe! — mondta a csorba, s az örvénylő vízre m e r e d t
— Gyertek, m é r j ü k m e g . . .
— Mivel?
— N á d s z á l l a l . . .
— A f f e n é t ! . . . Hisz ez mély, te, megvan száz m é t e r is.
— Fejre estél? Száz méter annyi, mint i n n e n h a z á i g . . .
— Vagy tán B u k a r e s t i g . . .
— Hajítsunk bele köveket.
— Ne t ö m j ü k be inkább?
— Ö, te nagyokos.
— Jó, hogy elment.
— Miféle?
— A háború.
— S h a visszajön?
— Á, neeem . . . Hiszen rég e l m e n t . . . Két n a p j a . . . Távol lehet már, n e m h a l - latszik puskalövés s e m . . .
— Ha süket v a g y . . .
— No gyerünk!
— Merre?
— Az ö k r ö k h ö z . . . .
— Hagyd a fenébe.
— Csak aztán legyen m i t . . .
A gyerekek lekuporodtak a p a r t i fövenyre. A n a p alacsonyabbra ereszkedett, a nyárfák árnyéka meghajolt kelet felé, s átesett a vizén.
— Eredjetek odébb! — mondta a szeplős a lányoknak.
— Es t e n e m mégy?
— Majd kapsz egy taslit!
— Menjetek a h a j l a t mögé, ott a fehérnépek helye! — szólt a csorba. — Amott, a nyárfákon t ú l . . .
— Hogyisne! Menjetek t i . . .
— Hát jó, manadjátok, iha nem restellitek! — törődött bele a szeplős, s lassan emelte fel inge alját.
A lányok ellépdeltek s meglökdösték, rásóztak egyet-egyet a ¡hátára. Aztán el- tűntek a kanyarban. A szeplős •röhincsélve intett a másiknak a tekintetével, mintha azt mondaná: hát ezek is ütések? Ingét odalökte száradni egy kidőlt n y á r f a p u h a ágaira. Mihelyt pucér lett, a n a p felé fordult, s kitátotta a száját.
— Nehogy lenyeld az egészet — mondta a csorba.
— Nektek is hagyok. b e l ő l e . . .
A csorba kinyújtotta kanálba görbített tenyerét, telemerítette napfénnyel, s megmosta vele az arcát. Utána ismét fölágaskodott, hogy a fény a m a r k á b a csurog- jon, s leöblintette fekete vállát is1. Majd nagyra tátotta a száját, nyelt egyet, s k a r - ját, l á b á t kezdte mosogatni. • Közben, amint lehajolt, a sugarak a hátára szóródtak, a k á r a meleg permeteg, ő sóhajtott az élvezettől, elmosolyodott, s végignyúlt a homokban.
A másik kettő, a csorba m e g a n é m a szintén levetkőzött, ő k is lehunyt szem- mel faltak a napból, hogy megerősödjenek.
— Éhes lehetsz, n é m a ! — mondta a csorba.
— Az m á r igaz — felelte a másik, és nagyot nyelt. Nem volt ugyan néma, csu- p á n a gyerekek akasztották r á ezt a nevet, mivel nehezére esett beszélni. Először ő lakott jól napsugárral, átforrósodott, s erőre kapva beugrott a vízbe.
— Nehogy örvénybe k e r ü l j ! — kiáltott utána a csorba.
— Biza épp oda megyek! — motyogta a néma.
— Hát hagyd a fenébe! — szólt a szeplős, s tenyerével csapkodni kezdte kerek hasát, amely kidudorodott, a k á r egy dinnye.
— T á n m é g megfialsz! — mondta a csorba, de a szeplős nem ügyelt rá, i n k á b b beugrott ő is a patakba. Rásiklott egy nyárfa ágas-bogas árnyékára, és fennakadt rajta, n e m tudott előbbre vergődni. A csorba odapillantott, s félig fehérnek, félig feketének látta. Az árnyék kettévágta.
— Gyere ki, pockos!
— Eredj a fenébe! — próbált kiszabadulni a szeplős, de az örvény elkapta a lábát. A néma' odaért, s bosszúságára, háton úszva keresztülszelte a tajtékzó vizet.
Még a fehér köldöke is látszott. A szeplős hagyta, hogy forgassa a víz, amíg vala- hogy a gübbenő szélére ért, s mérgében alá a k a r t a nyomni a némát.
— Ne viháncoljatok, te, valami bomba lehet ott! — kiáltotta a csorba a partról.
— Te meg szaladj amazok u t á n ! — felelte a n é m a kicsinylőn.
Tudták, hogy miért n e m akaródzik neki bebújni a vízbe. Legtöbbször elindult a parton, s vigyázva odasurrant a lányok közelébe. Nézte, amint pucéron nyújtóz- nak a napon, s halkan motyogta:
— Hű, anyám, hogy ezek m i l y e n e k . . .
így hallotta a bátyjától is, mielőtt az a frontra ment volna. így lopakodott oda a testvére is. Ő azonban most n e m zavarta a lányokat. A b á t y j á r a gondolt, s el- szomorodott. Semmit sem tudtak róla. Talán m á r meg is halt. A csorba hanyatt feküdt a homokon, s az eget bámulta. Az éles ragyogástól lecsukta pilláját, s ¡arra gondolt, hogy két nappal azelőtt, mikor a front áthaladt a község mellett, ugyanígy feküdt a pincében, csukott szemmel. Az ágyúk bömbölése elrémítette, s a fárasztó félelemtől elszunnyadt. Azt sem tudta, meddig tartott a harc. A második napon a kölykök azt beszélték a z utcán, hogy a németek n e m a k a r t a k eltakarodni a hegy- ről, ágyúikkal végigverték a z u t a t m e g a legelőt, s hogy a románok- bekerítették és barapóba fogták őket. Tankok, motorbicitolik dübörögtek, ő azonban n e m látott semmit, d e félt bevallani, n e m akarta, hogy nevessenek r a j t a a gyerekek, amiért félénk remegősében elaludt.
Egészen befedte m a g á t homokkal. Csak a z orra s a szeme m a r a d t kint. A homok égette, ellankasztotta. A n é m a és a szeplős a patakban lubickolt Nékik is csupán a szemük m e g , a s z á j u k látszott, mintha elnyelte volna őket a víz. A csorbát pedig mintha a föld k a p t a volna be.
Egybefolyó danolászás hallatszott — a lányok sütkéreztek a napon.
— Hova lettek az ökrök?
— Egy sem látszik. Alighanem a nádasban l e g e l n e k . . .
Mindenikük lábujjhegyre ágaskodott, tenyerüket tölcséresen a szájukhoz t a r - tották.
— Héé, Csendes!
— Zsiga, te . . .
— J á m b o r . . .
— Mozsár . . .
— B e t y á r . . .
— M a r c i i i . . .
Néhányszor kiáltottak, d e egyetlen bőgés sem hallatszott. Mintha az ökrök is iszapba merültek volna a nád között.
— Gyertek, jobb ha játszunk olyan i z é t . . .
— Bújócskát!
— És az ökrökkel m i lesz?
— Bent hagyjuk az ingoványban — mondta a csorba.
— Jó! — bólintott a pisze.
Valójában egymagukban jöttek, ökrök nélkül. Jöttek, megszokásból, ahogy n a p mint n a p kihajtották az ökröket, mielőtt a front átvonult a községen. Ök a z o n b a n úgy tettek, mintha semmiről s e m tudnának, s az állatok itt legelnének a közelük- ben. És játszadoztak, mint máskor, a patak p a r t j á n . A játék őszinte volt. A vizet n e m terelhették el a németek. A n y á r f á k árnyéka ott derengett a patak t ü k r é n . És itt maradt a mező meg az ég, s olyan is volt, a k á r azelőtt. A gyerekek játsza- doztak. A németek n e m vehettek e l tőlük mindent. Az ökröket elhajtották, hogy üstökben megfőzzék és felfalják. így hallotta a n é m a . A f a l u b a n csak esküvőkön ettek m e g néha egy ökröt, de csak egyetlenegyet, s a k k o r is a z egész népség m u l a - tott. A németek pedig mindet e l h a j t o t t á k . . .
— Ki a hunyó?
— Te, m e r t pisze vagy.
A lányka' odament az első kidöntött nyárfához. Lehunyta ia szemét, s a r c á t a sápadt levelek közé dugta. A fiúk szétszaladtak a kukoricásba m e g a bogáncsok mögé, a lucernába, a lányok pedig a nádas s ű r ű j é b e rejtőztek.
— Lehet? — kérdezte a pisze.
— Még n e m . . .
A csorba lehasalt a fűbe. tíz lépésnyire a piszétől. A lucerna andalítóan illato- zott, de néha trágya vastag szaga szállt. A pisze n e m vehette őt észre. Közöttük ott meredeztek az útszéli katángkórók gubancolt bokrai.
— Már lehet? — kérdezte másodszor a pisze.
— Nem, n e m ! — felelték a lányok, s megszeppenve előbotorkáltak a nádasból, mert úgy sejlett, mintha valaki zörögne; talán egy kígyó s u r r a n t tova. Aztán lela- pultak a n y á r f á k tövébe.
— Lehet? — ismételte harmadszor is a pisze.
— Kükufck.
A pisze kinyitotta a szemét, s figyelmesen körülpillantott, anélkül, hogy m e g - mozdulna. Ú j r a megkérdezte:.
— Lehet?
— K u k u k k . . .
— K u k u k k ! '
A pisze szándékosan utánozta, hogy lássa, m e r r ő l szálldosnak a hangok. Této- v á n i n d u l t él a kukoricás felé. A copfos meg a kékszemű lány egyszeribe f e l r e b - bent, s m á r ott is volt, ahol a pisze hunyt azelőtt.
— B t ü . . .
— Btü! — köpdösték meg szaporán a helyet, s örvendezőn kacagták, h o g y őket m á r n e m foghatja meg.
A pisze csak úgy a tekintetével kérdezte, v a j o n hol lapulnak a többiek, a k é t
lány azonban nem válaszolt. A pisze úgy tett, mintha még semmit sem hallott volna, s ismét puhatolódzott:
— Lehet?
— Kukukk . . .
A pisze négykézláb s u r r a n t a kukoricás felé, meglepte az összekucorodott némát s a szeplőst. M á r - m á r hozzájuk ért a tenyerével, de azok megugrottak, s a lucernás felé szaladtak. Felszökött a csorba, s ő is utánuk nyargalt. A lány két lépésnyire, a nyomukban loholt. Ha most valamelyik megbotlik a lucernásban, biztosan elcsípi.
De azoknak is volt eszük, kapkodták a lábukat felfelé, nehogy elakadjanak. S ka- cagtak. Aztán a csorba hirtelen megállt. A néma és a szeplős rámeredt, m a j d egy pillanatig ia piszét nézték, aki diadalmasan hátba verte őket:
— Megvagytok — mondta.
— Sst! — emelte u j j á t az a j k á h o z a csorba. És akkor, ahogy előrehajoltak, a lucernásban egy katonát pillantottak meg.
— Alszik! — mondta a csorba. — Ne ébresszük f e l . . .
— Biztosan e l t é v e d t . . .
— S s s t ! . . .
A katona kinyújtózva feküdt, sisakja a szemébe csúszott. P u s k á j a mellette he- vert, hátizsákja egy lépésnyire tőle.
— Mi az, te? — hallatszott a kékszemű lány hangja.
— Sündisznót találtatok? — kérdezte a copfos előbbre lépve.
— Egy hadnagy! — mondta a szeplős, — A l s z i k . . .
— Nem hadnagy, hanem t i z e d e s . . . — szólt a pisze.
— Én m e g azt hiszem, t á b o r n o k . . .
— A tábornok n e m visel s i s a k o t . . .
— Akkor ezredes l e s z . . .
— Ezredes itt mit k e r e s . . .
— Hallgass, az ördögbe!
— Ez biza szakaszvezető...
— Gyertek, kérdezzük meg.
— Hagyd, hogy a l u d j é k . . .
— Hiszen román. A mienk közül való. És akkor nem lehet más, csak tábor- nok . . .
— Fogd b e a lepcselődet, n é m á j a ! Még felébreszted, s olyat sóz a nyakad közé, hogy b e l e k u k u l s z . . .
— Ssst! Lehet, hogy mindent 'hall, csak teszi magát, hogy lefülelhessen ben- nünket . . .
— Látjátok, megtehettük volna bunyónak! Ez aztán n e m lelt volna ránk, az egész hadseregével sem! — mondta a pisze, s gyorsan a többiek felé vágott a sze- mével: legalább h a hallgatódzik, legyen min bosszankodnia a t á b o r n o k n a k . . .
— T u d j á t o k mit? — suttogta a csorba. — J á r j u n k h ó r á t k ö r ü l ö t t e . . . H a les- kelődik, n e gondolja m a j d , hogy ostobák voltunk, s elhittük n e k i . . . Igaz is! Tán- coljuk körül, hadd mulasson az egész hadsereg azon, hogy itt ugrándoztunk mel- lette . . .
Egykettőre hórába fogództak:
— Piros rózsa tüskés s z á r a . . .
— Körbe, körbe, k a r i k á b a ! . . . — csujjogott a szeplős, s ördöngösen taposta a lucernát.
Sebesen forogtak, körbejárták háromszor is, de még többször is. Hiába1. A k a - tona n e m törődött velük, s ez még jobban bosszantotta őket.
— Gyertek, fegyverezzük le!
— Ne, m e r t meggyűlik a b a j u n k . Ügy elcsépel bennünket, akár a lótolvajokat.
Inkább nézzük meg, hogy mi v a n a hátizsákjában — javasolta a csorba, s hirtelen mind odagyűltek. Kibontották, és a m i akadt, kiszedték belőle: egy doboz konzer- vet, amelyre értetlenül pislogtak, egy fél száraz cipót, egy képek nélküli könyvet,
amelyet rögtön félre is tettek, két p á r lyukas gyapjúzoknit meg egy almát. A z t á n mindent visszarakosgattak, s csalódottan felegyenesedtek, mivel a katona s e m m i figyelmet n e m mutatott irántuk.
— Hogy hívnak, katona? — kérdezte a csorba. — Talán Ionnak?
— Dehogyis. Miklós a neve.
— Haralambie közlegény! — kacagott a néma, m e r t jól tudta, hogy egyszerű baka, n e m tábornok. Azelőtt is csupán csak azért tette m e g oly magas r a n g ú n a k , hogy kinevethesse a lányokat, s hogy rávegye a katonát, álljon fel, s ereszkedjék szóba vélük. Hiszen most lett volna ideje; lám, n e m dúl semmiféle harc.
— Úgy hallgat, mintha a p a p még n e m keresztelte volna meg, m i n t h a n e v e s e m volna! — tette a haragosat a szeplős, h á t h a ezzel sikerül r á v e n n i e a katonát, h o g y feltápászkodjék.
De a b a k a n e m törődött vele. Kinyúlva feküdt a hátán, szemébe csúszott sisak- kal, kezét fölhúzva a halántékáig, a k á r h a az égnek tisztelegne. Szalutálva a l u d t el, vagy úgy lehet, álmában az eget, a földet, a vizet meg a n y á r f á k a t köszöntötte.
A gyermekek n e m tudták, mivel k é n e szóra bírni, hogy elmesélje n é k i k a gübbenő történetét, hogy megmondja, bomba, gránát vagy lövedék csapódott-e b e oda.
— Gyertek, ijesszünk r á ! — javasolta a pisze. M i n d a h á n y a n kiszaladtak a z ú t - szélre, göröncsöket kapdostak fel, és sorra feléje hajigálták, anélkül, hogy eltalál- ták volna.
— Bum!
— P i r - p i r - p i r ! . . .
— Tyü, t y ü ! . . .
— Buf! P u m !
A göröncsök, kavicsok a katona felé röpködtek, s lehullottak k ö r é a l u c e r n á b a . A gyerekek támadásba kezdtek:
— H u r á á á ! . . . H u r á á á ! . . .
De a katona számba sem vette őket. A csorba, laki f u t v a közeledett hozzá, m o s t még ijedtebben állt meg, m i n t először. A bátyja villant a z eszébe. És h a ő ? A k k o r olyan istenes r u h á t szakít, hogy életére elmegy a k e d v e a tréfától!
— Megálljatok! — intette le a többieket, félénken. Ugyanabban a p i l l a n a t b a n valami tátongó űrt érzett magában, m i n t h a elalélt volna, m i n t h a a víz kiszívta volna minden csepp erejét. Sápadtan meredt a pajtásaira. És hogyha halott?!
— És ha meghalt? — dadogta.
— M i i ? ! . . .
Erre még egyikük sem gondolt. A néma hitetlenkedve megcsóválta a fejét, s azt mondta:
— Semmi b a j a Meg sem s é r ü l t . . . Alszik.
A csorba lábujjhegyen óvakodott közelebb. Mindannyian csendben követték.
A csorba letérdelt a katona f e j e mellé, megérintette a sisakot, s lassan felémelte.
A katona nyitott szemmel meredt a z égre. Egy fekete h a n g y a szaladt 'alá a h o m l o - kán, A gyerekek egy szót sem tudtak kinyögni. Csönd lett. Csupán a víz csobogása hallatszott a gübbenő felől.
A n y á r f á k árnyéka megnyúlt, s áthajolt a lucernás felett, m i n t m e g a n n y i hosszú nyak. Nézték a katonát. És a víz lassan folydogált, s éppoly lassan ágaskodott a k ö - vér lucerna is. A katona mozdulatlanul feküdt. Szemei különös, ijesztő f é n n y e l teltek meg. Talán a halála előtt utolszor az égre pillantott, s csak a végén e n g e d t e az arcára a sisakot, hogy a n a p n e tűzzön rá, eső n e verje, legyek n e d o n g j á k k ö r ü l . Az arcára borította a sisakot, a k á r valami kalapot, mikor a mezőn h e v e r le. K é t lépésnyire a lucernában marhalepény szikkadt, ö k r ö k hullatták oda, mielőtt e l h a j - tották volna őket.
A gyerekek felegyenesedtek. A csorba helyére csúsztatta a sisakot. A pisze m a - réknyi lucernavirágot szórt a- katonára. És szórni kezdte a szeplős, a k é k s z e m ű lány még a copfos s a n é m a is. Aztán elszéledtek, s a z ingükét teleszedték fűvel, lucer- nával, virágokkal. Még egyszer fordultak, és fehér virágét szakítottak a z ú t szélé-
ről, pipacsot, boglárkát, pipevirágot a patak partjáról és sárga színű gyemeklánc- füvet. Aztán tavirózsát, nefelejcset, muhart, s azt is ráhelyezték a katonára.
Az ég kékje lassan megfakult, a sírhalom magasabbra domborodott, de a gye- rekek még nem indultak haza. Újra teleszedték az ingük alját lucernával, virággal.
A mező zöldje haragos színűre változott, s a föld felett esti homály imbolygott.
A gyerekek elborították a katonát, a sírhalom nőtt, az ég szürkéje éleseb lett, a nap lenyugodott. A lucernás sötéten megborzongott. A puha szél szürkülettel vonta be az eget, s megrezzentette a nyárfák árnyékát a patak vizében. Három csillag emelkedett a magasba. A hold elgyengülve, sápadtan suhant a mező felett. Mint valami látomás. A gyerekek nem sírtak, nem remegtette őket félelem. Ahogy távo- lodtak, a sír már nem látszott, összesimult a földdel. Mintha a föld lassan magához ölelte volna.
(Bálint Tibor fordítása)
*
Dumitru Radu Popescu Váradpósán született, 1935-ben, de gyermekkorát olténlal kör-•
nyezetben töltötte. Két évet orvostanhallgatóként végzett Kolozsvárt, majd ugyanitt szer- zett tanárt diplomát román nyelv és Irodalomból. Jelenleg a Tribuna nevű irodalmi és kultúrpolitikai folyóirat felelős szerkesztője és az írók kolozsvári társaságának elnöke.
D. R. Popescu a román prózairodalom középnemzedékének legérzékenyebb és egy- ben legmarkánsabb alakja, akinek megnyilatkozása a villanó lírai reflexióktól az átfogó társadalmi körképig terjed. Ez a körkép máris a teljesség felé tágul, hiszen jóllehet a szerző mindössze harmincöt éves, négykötetnyi elbeszélés, ugyanannyi regény és több színdarab áll mögötte. Magyarul eddig megjelent az Oltyánok nyara című regény és két kötet novella: a Vágy és a Fehér eső. F. című átfogó művéért a szerző elnyerte Romá- nia Szocialista Köztársaság Írószövetségének 1969-es prózai díját. Az alább közölt novella eredeti címe: Soldatul neeunoscut, és először a Somnul pamtntului (Tikkadt föld) című kötetben jelent meg 1965-ben, az ifjúsági kiadónál.
REDLINGER ALMA: FALUSI MUZSIKÁSOK
