TÓTH L A J O S
A Z ÉLET FALA
A vihar tombolt, bőgött, fákat tördelt. Vagdalt a villám; ítéletidő v o l t ! . . . Az épületre ma húzták fel a tetőt, de a villámhárítót itt hagyták a fal mel- lett. Holnap szerelik. J ó k o r ! . . . Már kétszer vágott az istennyila a központi gépterembe . . . Mintha meggyulladt volna a levegő is! Lábam gyökeret vert, amikor megingott a szemközti f a l . . . Felül, a vasbeton keretnél meglazult a téglasor.
Kábán bámultam a repedés vonalát. Képtelen voltam mozdulni. Üjra ször- nyű csattanás! . . . Életemben nem hallottam iyen hátborzongatóan éles hangot!
Földig repedt a f a l ! . . . Előtte állt a gépterem lelke, a drága pénzen külföldről vásárolt helyzetfúró gép, aminek összeszerelését ketten vállaltuk Terpó József technikussal — társadalmi munkában. Szerelését most fejeztük be. Erről írtak a reggeli lapok . . .
A most épülő gyárban lázasan folynak a munkák. A. jövő héten az U—2-es épületben szeretnénk az új gépek felszerelését folytatni. A technikus most oda ugrott át, hogy még egyszer megrakja a kokszkályhákat, mert a falak nyirko- sak, szárítani kell. Az éjjeliőr nem vállalta a munkát, mert gázálarcot kell használni, s ő f u l l a d ! . . . Különben is, mióta leváltották a raktárból, szíveseb- ben ártana, mint segítene . . .
De ami most történt, minden számításon kívül esett!. . .
A helyzetfúró gép hétfőn kezdené az üzemelést, de ezzel a két villámcsa- pással ránkborult a tragédia árnyéka . . .
— Ha a fal bedől, vége a gépnek! — vágott mellbe a gondolat.
A vihar tombol, a repedt fal i n o g . . .
— Most is megbillent!.. . Már a két repedés között is nyílik a fal!. . .
— Mi lesz a géppel, a gépünkkel!? . . .
A tragédia közeledése felrázott kábultságomból. A repedés között egy mun- kaasztal állt. Felugrottam arra, s hátam az ingadozó, dőlni készülő falnak ve- tettem . . .
— Ha ez a fal bedől — ha rázuhan a gépre, vagy ha rám zuhan! ? Mozog, érzem a hátamon . . . A vihar nyomja . .. Csak be ne dőlne, csak be ne dőlne . . . Ha Jóska is itt volna — de nem tudok neki még kiáltani sem!.. . Nagyon mesz- sze van az U—2-es épület...
— Úristen, ha rám dől! . . .
Eddig soha nem ismert félelem fogott el. ..
— Ezt előbb kellett volna meggondolnom!... De amikor úgy éreztem, hogy ez kötelességem! . . .
— Most már mindegy, hogy rám zuhan vagy a gépre; ez a kettő most egy az én szememben!.. .
A félelem szülte érzések elárasztottak. Verejték öntötte el a testem. Zava- ros gondolatok cikáztak agyamban . . .
A legfelső soron mozognak a téglák.
— A fejemre abból egy is elég. És könnyen lecsúszhat... Csak megállna vagy gyöngülne a szél! Még szerencsém, hogy erős az asztal, és szálkásak a deszkái. Gyalulatlan pallók . . . Bakancsom jól tapad hozzá, erőt tudok kifejteni.
— De m e d d i g ? . . . Lázas izgalom fogott el.
— Le kell győznöm az időt! Valamire gondolnom kell! Nem a falra, se nem a gépre. Másra! Így nem ülne rám a fáradtság, s ezalatt talán a vihar ereje is csökkenne...
— Ez naivitás! Nagy veszélyben nem lehet másra gondolni, mint a veszély- r e ! . . . Vagy mégis lehet? . . .
Az ellenmondások harca dúl bennem.
— Másra kell gondolnom! Időt kell nyernem! . . . Másra kell gondolnom, időt kell nyernem . . . Majd csak csökken a vihar ereje! Ki kell várnom! . . . Időt kell nyernem, i d ő t ! . . .
— I d ő ! . . . Óh, hogy mit jelent az i d ő ? ! . . . Ebben van tapasztalatom! Éle- temben — ha rövid is az útja — már többször voltam a halál markában! . . .
— És az első markolás majdnem sikerült is! . . .
A fal erősen nyom, tartása erőt rabol tőlem, kezdek fáradni, de nem sza- bad, hogy erre gondoljak, hogy foglalkozzam v e l e . . . El kell terelnem gondo- lataim . . .
— I d ő k e l l ! . . .
Gyerünk az emlékezés útjára! Arra, amelyiken az első próbán estem át.
Hogy is álltam ott ellent a kétségbeesésnek?
izennyolc éves diák voltam. Fehérváron a Rózsáskert-
T
ben tartottuk sportórán a vízipóló edzéseit — indul- tam el az ismerős régi utakon . . . Már vége volt az órának. Társaim kimentek, én azonban vízben ma- radtam és egyenletes tempókkal szeltem a medencét hosszában! Hetek óta — és mind sürgetőbben — egy gondolat foglalkoztatott: nem tudok a szokványeredménynél többet felmutatni sem szorgalom, sem képesség terén. S ő t ! . . . Még azt sem tudom, mihez van tehetségem!? . . .— Ma ért meg bennem az elhatározás a próbatételre; meg akarom ismerni erőmet, akaratomat, jellememet! Ehhez választottam az úszást! Tudni aka- rom, meddig tudok még úszni azután, hogyha már nagyon fáradtnak érzem m a g a m ! . . .
Kitartásom, erőm beosztása — az időbeosztás é r d e k e l ! . . . A szándék nem ilyen tömören élt bennem — de célom ez volt!
A jelen, ha pillanatokra is, de többször megszakít; visszaránt a régi utak- r ó l . . . És ez hátráltat az időszerzésben! A falat még alig-alig tartom, s ilyenkor mégis úgy tűnik, ez az idő a végtelenbe n y ú l t ! . . .
— Pedig, mi ez ahhoz képest, ami akkor v o l t ! . . . Igen, akkor! . . .
— Harminchetedik fordulót teszem — számoltam magamban . . . Már alig van erőm! Igaz, az edzés is alaposan igénybe v e t t . . . Kezem, lábam még tu- dom mozgatni... nem hagyom abba! Tudni akarom: meddig bírom?!. . .
Erőm levizsgázott. Akaratom állta a próbát. Most a jellemen a sor! . . . És ez a lényeg!
— Talán rosszul á l l o k ? . . . Rettenetes erővel támaszkodik rám ez a pokol- kapu . . .
Két lábam felváltva kissé előbbre csúsztatom . . .
— Most jobb! Érzem a hátammal. . . J ó s k a ! . . . Ez a Jóska már jöhetne!...
Reggel korán telefonhoz hívtak; megígértem, hogy ott leszek a találko- zón . . . Este kilencre még ott lehetnék. Hét és nyolc között lehet most az i d ő ! . . . Csak jönne már a J ó s k a . . . Egy szőke lány hívott... Vajon ki
lehet?... . . . • ' " '
— Igen, ha jönne a Jóska, rendbe jönne minden, s elmehetnék!
— Maflaság! — förmedtem magamra. — Alig pár perce, hogy elment!
Majd jön, majd . . . Érdekesebb volna tudni, hogy ki és miért hívott annyi év után! . . . Azt mondta: tizenhárom éve vár erre a telefonra!!
Tempóim lényegesen lassúbbak, de egyenletesek maradtak. Nem éreztem semmi különöset... azaz hogy valamit mégis észleltem! Az uszoda hírhedt volt komisz hideg vizéről, és én — milyen jól emlékszem még most is! — izzad- tam !. . .
Ez volt a kimerülés első j e l e ! . . .
Úszásom nem kamaszos makacskodás! Szándékomról nem tudott senki.
Nem volt az virtus, kérkedés! önmagam megismerésének próbája volt! . . . A szél a gépteremben alaposan lehűtötte a levegőt és mégis! . . . csöpög rólam a verejték . . . •
— Sátáni játék, pokolian érdekes. Most erre figyelek egy pillanatra . . .
— Csöpp .. . csöpp . . . csöpp . . . — számolom magamban a lábam elé hulló verítékgyöngyöket...
Egy légiós könyvben olvastam: vizet csöpögtettek egy megszökött és el- fogott légionárius fejére és — átlyukadt a koponyája!...
— Ha sokáig kell itt állnom, verejtékem átfúrja a pallót!
Lám, az idő óriást csinál a csöppből! . . .
— Időt kell hát nyernem! . . . Megígértem, hogy ott leszek a találkán, és mégsem megyek el. . . Sohasem tudom meg, hogy ki keresett. S o h a ! . . .
A negyvenedik fordulót teszem . . .
— De már akkor dideregtem! Úgy éreztem, iszapban úszók . . .
— Most már elég!...
Lábaim lefelé húztak. Karjaim is nehezen emeltem. . .
— Kiúszom!...
Elégedett vagyok!... Férfihoz méltó próbatétel v o l t ! . . . Már elhagytam a medence közepét, hamarosan partra érek . . . De mégsem! Váratlan dolog tör- tént: egy fuldokló gyerek bukkant fel előttem s elkapta a hajam, lenyom a víz alá, ráül a vállamra, és két lábával görcsösen szorítja a nyakam . . .
Levegőbuborékok törnek ki a számból...
— Rettenetes! — döbbent meg az eset. A rohanó, visító, ordító, fröcskölő gyerekzsivajban ezt nem vette észre senki!...
— Itt pusztulok!... Megfulladok!...
Agyamban villámgyorsan cikáztak a gondolatok . . .
— Másodperceken belül elvesztem az eszméletem!...
Szegény mama!. . . Megreped a szive; egyik fia oda van a négy k ö z ü l ! . . . Es miért? . . .
— Nem! — kapott erőre bennem az akarat.
— Ez megfutás, belenyugvás a halálba! Lemondás az életről! Tenni, cse- lekedni! . . .
Hatalmas erő gyűlt össze bennem, amit egyetlen ökölcsapással a rám fo- nódott gyerek gyomrára mértem!
Elernyedt a két szorító láb, a hajamba kapaszkodó görcsös kéz, s lefordult rólam a gyerek . . .
Olyan erővel rúgtam fel magam, hogy derékig kiemelkedtem a vízből. Sí- polva tódult ki belőlem a fáradt levegő, s utána három-négy gyors lélegzette!
újra megtelt a tüdőm! . . .
— Győztem! É l e k ! . . .
Lám, lám. Ez az egyetlen cselekedet felülmúlta a negyven forduló erőpró- báját! . . . És már azzal is elégedett voltam!.... És ezt azután csináltam!...
Ekkor bukkant fel előttem a leütött fiú. Mintha egy le-föl mozgó liftben állana némán, mozdulatlanul! Most nem kapkodott — eszméletlen volt.
Hozzáúsztam, megragadtam a haját, és fél karral olyan gyors tempóval húztam a part felé, mintha első csapásaim lettek volna aznap . . .
— Az élet öröme milyen hatalmas erőt tud a fáradt testnek is a d n i ! . . . Akkor két ember életét mentettem meg; az egyik az enyém volt! . . . Partközei vették észre a gyerekkel való vívódásomat. Többen, körém ug- rottak, kihúzták az ájult fiút, orvosért futottak...
Észrevétlen hagytam el a strandot.
Másnap olvastam a helybeli lapban az „életmentőkről" írt magasztos cik- ket. Innen tudom, hogy Sáfár József volt.. .
— Akkor sikerült!... De ez a fal most kikészít! . . .
— Akkor csak életet ismertem, ahhoz ragaszkodtam. Ma ismerem a célját, s érte szeretnék é l n i ! . . . És ez a lány is ma, a reggeli telefonos . . . Ügy mondta, nem ismerem a nevét, de őt mégis ismerem . . . Ez különös, különös . . .
De mi e z ? . . . Zúg a fülem vagy a hallásom tompult? . . . Hallgá csak!. . . Ügy tűnik, messzebbről zeng az é g . . .
— Elmegy a vihar?! . . .
Nem, n e m . . . A szél teljes erejével tombol, és nyom a fal.
— Egyre jobban n y o m ! . . . És Jóska most sincs még sehol...
Jó volt visszagondolni a múltra! Amíg ott jártam, nem fogyott az erőm . . . Most megint a jelent érzem!. . .
— Öh, te rettenetes Gyötrelem! . ..
Üjra rámtör a kimerültség. Tüneteit nagyon jól ismerem.. .
— Csak bírnám erővel.
— I d ő v e l ! . . .
Ez a kettő is egy mostan: erőm és az idő egyenlő az enyém és. a gép éle- tével. Ez a kettő pedig az emberek sorsával...
Most egybefonódik minden!...
Zörgést hoz felém a szél. . .
— Jóska lenne?!. . .
Így talán még sikerül a randevúra eljutnom . . . Bármennyire nevetséges- nek hangzik is, a kíváncsiságnak ez a fajtája erőt kölcsönöz! Tudni akarom, hogy ki keres — tehát fokozottabban tűröm a megpróbáltatást!...
— Eh, csak a vihar zörgött!.. .
A fal viszont nyqmJ.... Ez a fal — mintha minden nyomorult terhe rajta lenne! . . . Ez a fal, az ilyen falak . . . ezek az átkozott dűlő falak úgy terpesz- kednek rám, mintha szerepem volna a tartásuk, a hordásuk — az egyensúlyo- zásuk! . . .
Ezek a falak a megpróbáltatások! — a nyomorultak életfalai. . . Most én tartom . . . még egy darabig! Utánam mások . . .
Feltétlenül ki kell kapcsolni magam ebből a deprimisztikus légkörből! . . .
— Emlékeim, segítsetek! . . . Példa kell ú j r a . . .
— Hogyan is kell állni az élethalálharcot? . . .
És finoman, észrevétlenül, mint ahogyan a tavasz nyárba át oson, máris megindultam az emlékezés egy másik útján . . .
ár harmadik éve a Balaton mellett töltöttem hat he-
M
t e t . . . Nem volt ez nyaralás: ilyen állásom volt! Mint harmadéves egyetemi hallgató, házitanítója voltam egy méltóságos fiatal úrnak. Ezért kaptam egy kis cselédszobát, maradékot a konyháról és némi zseb- pénzt. A nyár viszont az enyém volt! Majdnem min- den óráját a napnak kint töltöttem a szabad ég alatt: reggel négytől este tízig öntöztem a pázsitot, gyomláltam a gazt, és kapálgattam a virágágyakat.Pihenő is volt! Ami igaz, az igaz: egytől háromig aludhattam, vagy mehet- tem, ahová a méltóságos asszony k ü l d ö t t . . . Rendszerint mentem . . .
Együtt laktam a kertésszel a kertészlakban. Pici szoba, egy-egy vasággyal, kis szekrénnyel, középen egy mosdótál... Jól megvoltunk! Reggel megmondta, hogy mit csináljak — még ezen sem kellett törni a fejemet. Este találkoz- tunk . ..
Az egyik szombat délután is hívatott a méltóságos asszony. Mariska jött értem, ő volt a szobalány.
Mindketten aludtunk.
Amint belépett, csak úgy felém súgta: — Jánoska, hívatja a méltóságos asszony! — majd a kertész ágyához ment és ráült.
Rögtön felrebbentem. Már az is idegesítőleg hatott rám, ha ennek az asz- szonynak a megszólító nevét hallottam. Felültem, megdörzsöltem a szememet, s jó nagyot ásítottam.
Ezalatt Mariska rácsapott a kertész farára:
— De jó megy Valakinek! Még kettőkor is húzza a lóbőrt! . . .
Kihúztam dorcócipőm az ágy alól, s nagy kínnal próbáltam bennük a lábam elhelyezni, hogy ne kelljen azért lehajolnom . . .
Az ütésre a kertész felpattant, de úgy látszik, éberen aludt: — Ahová pa- csi, oda puszi is! Lehet, hogy nem tetszett neki, amit Mariska mondott, mert egyes szavakat megnyomva visszatromfolt neki: — Húzza a l ó b ő r t ! . . . Nálunk reggel négykor van a talpra magyar, amikor a konyhatündérek még fújják a k á s á t ! . . . Majd egy nem várt mozdulattal elkapta Mariska fejét, és megcsó- kolta . . .
Végre sikerült a cipőt lábamra kényszeríteni. Kicsit megigazítottam a ha- jam — szegény jó nagyanyámtól kapott formás szarufésűmmel —, miközben érdeklődtem, hová kell mennem.
— Mariska, nem tudja miért hívat a méltó . . . De Mariska éppen erősen küszködött a kertésszel...
— Nyughass már, te liliomtipró kertész . . . , majd kiszabadítva fejét a ker- tész hóna alól, válaszolt:
— Nem tudom, Jánoska. Csak annyit mondott, sürgős . . .
Már egy perce állhattam a méltóságos asszony előtt a hallban. Fotelban ült, újságot olvasott, de inkább tartotta, amint vettem észre. Engem váratott.
Végre! Leeresztette az újságot, szemüvegét levette, s a fejem búbjától a dorcó- cipőm orráig végig-végigmustrált...
— Ügy látom, a kosztod megfelelő!... Reggel korán kelsz, de napközben alhatsz i s ! . . . Nna! . . . Tetszik itt? . . .
— Köszönöm, jól vagyok! — válaszoltam, hogy valamit mondjak.
Nem valami nagyon imponálhatott neki a válasz, mert egyet fintorított.
— Ha nincs is évközben havi fix fizetésed, de nyáron a hat hétre három pengő hatvanat is kapsz!...
Majd átvedlett újra a parancsoláshoz szokott méltóságos asszonnyá:
— Elviszel délután Balatonföldvárra tizenkét egyetemi hallgató kisasszonyt a doktornőjükkel. Háromkor indultok. A fiatalúr is megy, de ő tízig marad.
Te fél kilenckor visszaindulsz! A kisasszonyok a bár avatására mennek. Ügy öltözz, hogy beengedjenek. Igaz, te is harmadéves egyetemi hallgató vagy, de alkalmazott!... A fiam házitanítója... Ne vegyél részt a mulatságban, csak nézzed. Ügyelj az asztalnál a holmikra. . .
— Kérem, méltóságos asszony! . . .
Szemüvegét feltette, az újságot maga elé fogta, s a barikád mögül mondta, mintegy szentenciát:
— Szeretem a rendet! . . .
Amikor ideértem emlékeim pergetésével, az átélés izgalma végigáramlott minden porcikámban . . . Majdnem ott hagytam a falat, hogy a szalonból, a villa halijából kijövet, bevágjam az ajtót. Magamra kellett parancsolni:
— Vissza, Mimóza ú r ! . . . Ne nagyon érzékenykedjen, mert szórakozottsága révén palacsintát csinál magából a f a l ! . . .
— Öh, persze, a f a l ! . . .
Tulajdonképpen most ezen van a hangsúly: tartani, tartani, amíg segítség nem j ö n ! . . .
— De mikor jön már? . . .• A kis szőke várhat a presszóban! . . .
A délutáni órákban avatták a bárt, sok lány készült az ünnepségre. Gála- estnek ígérkezett.
Amint közeledtem a Macskássy-villából a szántódi rév melletti MAFC-üdü- lőhöz, a lányok megindultak a vízben, kezükben gardróbjuk egy-egy darabjá- val. Elém jöttek, mert partközei sekély volt a víz, és homokot ért a farmotor propellerje.
Egyenként beemeltem őket; holmijukat elhelyezték a csónak végében levő szekrényben. Közben nekem mégis ki kellett lépnem, mert a csónak mélyen merült a vízbe, s a propeller ezért földet ért. . .
Lábam megfeszítve addig nyomtam a csónakot, amíg a víz hónaljamig ért.
Akkor felhúztam, berántottam a motort, és megindultunk.
Sok volt a teher, mély ágyat csinált magának a csónak. Erre nem gondol- tam, későn vettem észre. Nyugtalanság fogott el, ideges lettem!
Tekintetem, a lányok feje felett, a csónak orrán lebegő fehér selyemzász- lóra tévedt, amire fekete betűkkel volt a csónak neve kivarrva: , , S Z E N T I M R E " . . .
Gondolatban hozzá fohászkodtam segítségért.
— Imriském, segíts meg! . . .
A hangulat kissé nyomott volt. A gondnoknő felett vitatkoztak, aki nem akarta, hogy csónakkal jöjjenek .. .
Közben vidám hangulatú társascsónakokkal találkoztunk, s a kölcsönös üdvözlések eltemették a rossz hangulatot. Vidáman kacagtak, önfeledten cse- vegtek, amihez hozzájárult az idő i s ! . . . Csodás volt körülöttünk minden!
A víz tükörsima, az ég opálkék, és a langyos meleg levegő fűszeres volt a part- ról érkezett virágillattól...
— Érzitek ezt az isteni illatot?! — kiáltott fel egy kis barna hajú, kék sze- mű lány.
— Földvár felől hozza a szél — állapította meg egy fekete szemüveges, kissé molett barna lány. . .
— Csak szellő — javította ki a jelzőt egy kis fitos orrú. — Ügy jön, mint
nagyapó; lassan, nyugodtan . . . — közben beleszagol a levegőbe. — Rózsa, szegfű . . . Tele van a parkja virággal!.. .
— E j h ! . . . tárta szét két karját egy fehér csipkeblúzos, telt keblű, fekete hajú lány. — Engem meghódított a természet!... Nem ittam, mégis részeg va- gyok az illattól! . . .
Harsány kacaj követte a kijelentést.
Közben sétahajó, vitorlások húztak el mellettünk és egy különös deszka- tákolmány, aminek magasra épített fekhelyén egy fiatalember napozott...
A lányok nevetéssel fogadták a hajótól érkező hullámok befröcskölő vizét, a merész ívben feléjük kanyarodó vitorlások bravúrjait és a Kolumbusz-féle vízitákolmány eredetiségét...
Fél négykor értünk a bár elé.
Már várták a lányokat az invitált partnerek.
Amíg én leengedtem a vasmacskát, kikötöttem a csónakot, a lányok ki- szedték holmijukat, harisnyájukat, cipőjüket felhúzták, és egymást kisegítve csinosítgatták magukat.
A menet elindult a bár felé.
Én is felöltözködtem.
— öregem, szánd már rá magad és gyere, sürgetett közben a méltóságos fiatalúr, Elemér. — Ilyen helyen valakinek kell az asztalt is őrizni!. . . Anyu nem mondta? . . . — s röhögve elfutott, hogy beérje Helénkét, a kiszemelt jö- vendőbelit.
A bárban három asztalt egybetoltunk s amellé telepedtünk. Már javában állt az avatási ünnepség. Diszkrét volt a félhomály, és kellemes, andalító a zene. Tükrös oszlopfalak között táncolt az avató ifjúság, örült mindenki. Én ültem csak közömbös, merev arccal.
Az asztal végén, hátam egy tükrös oszlopfalnak támasztva, egy nagy phoenix pálma alatt ültem. Akkor divatos fehér apacsing, kávépettyes bu- rettruha és sárga cipő volt rajtam. A fiúk részéről az asztalunknál való helyfog- lalásuk a pillanat tiszteletadása volt, mert a következő percben valamennyien elmentek táncolni.
Nekem senki nem rendelt semmit! Egyedül maradtam a kopasz asztal mel- lett. Nézelődtem . . . Nem messzire tőlem, a harmadik tükrös oszlop előtt, egy csinos szőke lány ült. Kedvesen nézett felém . . .
A lány annyira bájos, magatartásában oly közvetlen és rámnézve bátorító, hogy minden otthon kapott tilalom ellenére elszánom magam: felkérem tán- colni! . . .
De — még felállás előtt! — egy gondolat megállított:
— Hátha csak felém néz és nem hozzám? . . . És ha bárónő . .. Vagy gróf- nő? . . .
Efféle gondolatok rohantak meg, melyek nem hagytak nyugton. Most már kezdtem észrevenni más jelenségeket is. Ezek nyugtalanítottak, elhatározásom- ban bizonytalanná tettek . . .
Az ünnepségen részt vevő fiatalság valamennyi tagja elegáns drága ruhá- ban volt — én viszont egy olcsó vászonruhát viseltem . . .
— Eh! — rántottam ökölbe a kezem, ilyen morfondírozással nem lehet Katát táncba kérni!. .. Odamegyek, felkérem, és majd ő megmondja, mi a vé- leménye r ó l a m . . .
Komoly elhatározással álltam fel, hogy elinduljak, amikor megszólalt mö- göttem egy fiatalember. Kérdését a barátjához intézte:
— Csinos, mi? . . . A kis baronessz! . . . Mész, vagy felkérjem? . . . Barátja csak rántott a vállán, ajka szögletében egy mosollyal. ..
— Menj, majd lekérem! — Feltéve, ha nem kapsz kosarat!. . .
Oda lett a bátorságom . . . Ez a fiatal mondta, hogy baronessz. Tehát nem hozzám, hanem a mögöttem állókra nézett... Ki is venne észre itt, ebben az olcsó burettruhában? . . . Nevetséges félreértés . . .
Kissé elfordultam, mintegy önmagam előtt is szégyenkezve, mert eleve ki- kerültem minden találkozást a felsőbbek fiatal tagjaival. Ez a félreértett báto- rítás viszont az ellenkezőjét bizonyította volna, ha lépre megyek. Most már megnyugtatott a bátortalanságom.
Figyeltem az embereket.
A legelső, akin megakadt tekintetem, egy magas, kopasz, frakkos pincér volt. Tőlem jobbra, egy oszlopfal mellett állt. Engem figyelt. Valószínű, hogy észrevette a köztem és szőke lány közötti tekintetváltásokat. De különösen a három üres asztalt, ahol ültem . . . Még képes lesz elém állni, s közli velem, hogy a vendég urak személyzetének a söntésben terítettek . . .
A borlap után nyúltam.
— Valamit rendelnem kell!.. .
Nem kívántam a bort, de málnát restelltem kérni. Miután hanyag mozdu- lattal asztalra dobtam a borlapot, megjelent előttem... Egy deci szicíliai vö- rös bort rendeltem...
Négy pengőbe került. Szerencse, hogy induláskor öt pengőt zsebre vág- tam. Fizettem is rögtön. Az asztalra raktam szépen sorba az öt darab pen- gőst . . .
A borhoz nem nyúltam. A szagát sem bírtam.
Mindenki napsütött barna és elegáns volt.
Véletlenül ismét a szőke kislány asztala felé tekintettem . . . Üresen állt. . .
— Táncba vitték a kis szöszit — állapítottam meg, és néztem az asztalán levő fél pohár málnát, legyezőt és narancssárga tüllsálat. . . Éppen a hátam mögött állt fiatalemberre gondoltam, aki elvihette táncolni, amikor váratlanul asztalom elé perdült a kis szőke lány:
— Maga kismulya! Hagyta, hogy felkérjen ez a nyápic likőrgyáros gyerek!
Rögtön láttam, hogy maga is afféle háztartásbeli! Miért nem jött hát? . . . Az egész jelenet váratlanul ért, de egyetlen mondatot mégis ki tudtam nyögni:
— Akartam, de nem mertem!...
Erre az időre már odakanyarodott a likőrgyáros fia is:
— Katinka; könyörgöm — sietett a szőke kislányhoz —, ha meglátják, hogy maga engem otthagyott, holnap ezen röhög Földváron minden mágnás faty- t y ú ! . . .
— Akarni kevés, kismulya, tenni kell!.. . Tenni! — fejezte be hozzám in- tézett dorgálását, majd megszánva a nyápic likőrgyáros fiút, eltáncolt vele.
Nem láttam többet.
Eltűnt, de még sokáig visszaidéztem gondolatban . . . Még évek múlva is!
Sőt! Kerestem is. Feltételeztem, hogy Pestről jött le valami nagy úr családjá- val, mint afféle nörsz . .. Nem találtam . . .
Az unalmat egy darabig a gondolatban vele való foglalkozás kötötte le . . . Végre eljött az indulás ideje. Alig vártam, örültem is, a szégyen is ége- tett .. .
Most egyetlen perc alatt erőt vett rajtam a fáradtság. Kényszerült tétlen- ségem és az agyamban keringő gondolati zűrzavar idegileg kimerített. Álmos, lettem. Szerettem volna elnyúlni a végig egyedül uralt három asztalon, és aludni, aludni, mindaddig aludni, amíg egy emberséges holnapra nem ébre- d e k . . .
Gobeliny doktornő sietett az asztalhoz.
— János, kérem, indulunk! A lányoknak szóltam... Jó volna, ha előre- menne . . .
. Kimentem a csónakhoz. Levetkőztem, ruhám összehajtva betettem a szek- rénybe, felhúztam sortom, trikóm, visszahúztam a vasmacskát, letekertem a.
láncot, s kézbe fogva vártam . . . vártam!
A fiatalok nehezen váltak el. A lányokat a csónakig kísérték. Búcsúzkod- tak — mindenkinek volt k i t ő l ! . . . Majd, Gobeliny doktornő sürgetésére, gyor- san csónakba szálltak...
Én is beléptem. Az evezővel ellöktem a csónakot a parttól, amikor odaért.
Elemér Helénkéjével. Felém kiáltott: .
— Jankó, remélem kiszórakoztad magad?... Klassz nap volt, mi? Hehe . . -
— Azután megfordult, s karján Helénnel egyenesen visszament a bárba.
A kis motor egyetlen rántásra beindult. A parton állók integettek, nevet- géltek, majd megindultak a betonszegélyen. Nem mentek már vissza a bárba.
A lányok lehúzták cipőjüket, harisnyájukat, visszatették a szekrénybe, és:
sálat, kendőt emeltek ki helyette . . .
A csónakban általános a frissen szerzett élmények kicserélése. Ki-ki össze- bújik meghitt barátnőjével, és kuncogva csevegnek. Általános a jókedv, vidám, hangulat. Sok a part felé igyekvő vitorlás. Több csónak húz el mellettünk; köl- csönös az integetés. Űjra találkozunk a Kolumbusz korabeli vízitákolmánnyal.
Gazdája most a pihenő közepén ül. A lányok jó előre észreveszik, és hangos- kacagással fogadják. A magányos tutajos most egészen közelről látható. Har- minc év körüli, markáns arcú, hollófekete hajú. Fogai fehéren ragyognak. Egy angol dalt énekel, igen kellemes hangja van. A lányok között van egy karcsú, barna lány, aki ismeri az angol dalt; magyarul elkezdi énekelni. Gyönyörű hangja van. A többiek zümmögő kórusként kísérik...
Egy pillanatra elfelejtem én is megalázó szerepemet. A kellemes hangulat belém lopódzik. Magam mellé képzelem a kis szöszit, akit a bárban szerettem, volna ölbe kapni, amikor kismulyának nevezett. . .
Csak egy percig tart a kölcsönkapott hangulat...
A valóság visszaránt; Badacsony felől sűrű fekete felhő tornyosul az égen..
Forgószél kerekedik. A tükörsima Balatont tarajos hullámok árasztják e l . . . Pillanatok alatt koromsötétség borul ránk!
Mélyen bent járunk a hajójáratban, ahol öt-hat méter a vízmélység.
A szél ereje nőttön-nő; a víz erős mozgásba lendül. Méteresre híznak a hullá- mok, és ütik, verik, ostromolják csónakunkat. A víz befröcsköl, a csónak előre- hátra erős mozgásba lendül. A farmotor mágnese vizet kap; egyet-kettőt még;
pöfög, majd elhallgat. A lányok is. Mintha mindenki megnémult volna . . . A csónak kétpárevezős. Szép, karcsú, hófehér. Egy pillanatra magára ha- gyatva billeg.
Evezők után nyúlok. A lányok is beteszik a másik p á r a t . . . Most már tel- jes erejéből tombol a balatoni v i h a r ! . . .
Sokat eveztem hullámzó vízben, ismerem az evezés technikáját. Sajnos,., nem így a lányok! Állandóan „luftot" húznak, hanyatt vágódnak . . .
Már a hetedik próbálkozik!... Hasztalan minden próbálkozásuk, erőlkö- désük; nem sikerül!
Talán ez a reménytelen önsegítés válthatta ki egy magas, karcsú szőke- lányból a hisztérikus, tébolyító sikongatással eljajgatott kitörést:
— Itt pusztulunk!... Elsüllyedünk!...
Már nem próbálkozott az evezéssel senki. A szőke lány őrjöngését ideges,, ide-oda topogó mozgások követték. így is nehéz volt egyensúlyoznom, de most
313:
az előre-hátra billegést fokozta és veszélyessé tette, hogy jobbra-balra is tán- colni kezdtünk. Megremegtem, mert felismertem a leselkedő veszélyt, ami előt- tünk á l l t ! . . . Hangtalanul, ínfeszülésig húztam a mázsás súlyú evezőket. Érez- tem, hogy úszunk, de az előrehaladást nem lehetett lemérni, szuroksötét v o l t . . .
Semmit nem láttam! Az ösztönöm vezetett; jobbra tartottam.
A percek alatt keletkezett tragikus állapot, a gyönge idegzetűek fel-felvak- kanó sikongatása pattanásig feszült légkört teremtett. A helyzet kezdett félel- metessé válni, mert a vékony ruhák átáztak, a szél erősen lehűtötte a levegőt, s a lányok dideregve együtt sírtak soha nem hallott v i n n y o g á s s a l . . .
Az ismétlődő monoton jajok, a kirobbanni készülő kétségbeesés rám is át- ragadt . . . Remegtem egész testemben. Éreztem, hogy sürgősen cselekednem kell; véget vetni ennek az idegőrlő állapotnak, mert így nem bírom tovább . . .
Ösztönösen, váratlanul szakadt fel belőlem a hang, mely hatalmas volt, és meglepően érte őket:
— Mit félnek? — vágta felém a szél saját hangomat. — Nem tudják, hogy evezek? . . . Üljenek csendben! Bízzanak bennem, hazaviszem magukat! . . .
(Folytatjuk.)
CS. PATAJ MIHÁLY LINÓMETSZETE
