KÁROLYI MIHÁLYNÉ
Emlékek és gondolatok az őszirózsás forradalomról
Mintha csak tegnap történt volna, úgy emlékszem arra az éjszakára, október 30-án, amelyen mély lehangoltságban a Nyugati pályaudvarról az Egyetem utcába (mai Károlyi Mihály utca) hajtottam. Az utak fényesek voltak az esőtől, mely már napok óta hullott a fővárosra. Mintha a természet is nyugtatni igyekeznék a feldúlt, izgatott embereket. Az utcasarkokon csoportok álldogáltak nagy, fekete ernyők alatt.
Különös, nyomasztó, és ugyanakkor várakozó volt a csend. A taxi kikerülte a Rá- kóczi és Kossuth utcákat, mert állítólag ott volt a tömeg. Érezni lehetett, hogy valami történt vagy történni fog.
Bécsből jöttem, ahol egy izgalmas napot töltöttem, valószínűleg életem legizgal- masabb napját. Andrássy Gyula nagybátyámmal, a Monarchia közös külügyminisz- tériumában, a Ballhausban. Andrássyt pár nappal előbb" IV. Károly bízta meg a külügyek vezetésével. Bécs utcáin ellenségesen tüntetett ellene a nép, és azt beszél- ték, hogy három német katonatiszt elrablását tervezte azért, mert különbékét aján- lott az antantnak. Utazásom fölösleges volt. Nagybátyám nem engedett a nemzeti tanács kívánságának és a magyar nép követelésének, hogy egy Károlyi vezetése alatti, független kormány alakíttassék, amely azonnal megköti a békét és megszün- teti a katonák szállítását az isonzói frontra, ö rendületlenül hitte, hogy Magyaror- szágnak jobb békét tud biztosítani, ha a Monarchiában maradunk. Hogy ő már egy nemlétező ország külügyminisztere volt, azt nem akarta tudomásul venni. Egyelőre türelemre intett, Mihály nyugtassa meg a fellázított kedélyeket, a „hisztériás" buda- pestieket. Azt remélte, hogy még az utolsó percben megmentheti a Habsburg-dinasz- tiát és Magyarországot a forradalomtól, és hitte, hogy a békét ő tudná a legelőnyö- sebben megkötni. Mihály nézeteit ismerte, és attól tartott, ha egyszer a kezébe kapja a hatalmat, meg fogja teremteni a demokratikus, szocialista Magyar Köztársaságot.
Az a mondás terjedt el akkoriban a bécsi kormánykörökben, hogy „ha Károlyi mi- niszterelnök lesz, a királyt majd telefonon lemondatja". Ami később valóban be is következett, József főherceg közbenjárásával. Wilson válasz nélkül hagyta tizennégy pontjának alázatos elfogadását a Monarchia által, amelyben elismeri Andrássy a Csehszlovák államot és Horvátország függetlenségét is. Most már megváltozott a helyzet. A Monarchia szétesett, nem volt tárgyaló fél. A nemzeti tanácsok rendelkez- tek minden hatalommal. De Andrássy, akinek forradalmat jelentett maga a nemzeti tanács megalakulása, bizalmát Hadikba vetette, hogy ő erélyes lesz, rendet fog terem- teni, letöri a forradalmat.
Ahogy megérkeztem Egyetem utcai otthonunkba, azonnal felhívtam férjemet az Astoria szállóban, ahol a nemzeti tanács székelt. A telefonon keresztül hallottam az utca zsivaját, Károlyi éltetését, az elsütött puskák zaját. Miután elmondtam, hogy misszióm eredménytelen volt, férjem csak annyit válaszolt: „Most már úgyis késő, percek kérdése a forradalom kitörése." Át akartam futni az Astoriába, de férjem kért, hogy maradjak otthon, mert az utcán lövöldöznek a visszatérő katonák. Ebben a percben berohant egy fiatal tiszt izgatott állapotban, kiabálva: „Károlyi azt mondja, nem akar vért ontani, pedig nem győzhetünk vér nélkül" — és kirohant.
Holtfáradtan lefeküdtem. Arra ébredtem, hogy Mihály beront a szobámba: kitört a forradalom — mondja —, a piavei frontra szállított katonák kiugrottak a vagonok- ból, fegyvereiket szétosztották a nép között. — Ezzel elsietett. (Ugyanaznap délelőtt nagybátyámmal ittam a kávét, amikor a király telefonon jelentette be az olasz front katasztrófáját, a csapatok kétségbeejtő helyzetét — s ennek dacára még mindig
viszik a magyar katonákat a mészárszékre?) A bejárat alá mentem, ahol a háznép már összecsődült. Egy katona nagy hangon mesélte, hogy „Lukachich csapatai el- indultak ellenünk. A kaszárnyák fegyverraktárait a katonák kifosztották, a középü- leteket elfoglalták". Gépfegyvereket hoztak és felállították a bálterem ablakába. Va- laki azt a hírt hozta, hogy a térparancsnok a nemzeti tanács'foglya. Végre megjelent Mihály tíz matrózzal és nyolc felfegyverzett bakával. Most nagyon nyugodtnak lát- szott. „A kocka el van vetve" — mondta. Sorba állította őket a bejáró alá. Ha Luka- chichék beavatkoznak, a Dunán álló monitorok lőni fogják a várost.
Mihály huszonnyolc órája egyfolytában talpon volt, de nem látszott rajta fáradt- ság. Felmentünk valamit enni és pihenni, amikor huszárunk, Bakos jelentette, hogy kint áll egy tiszt ittas állapotban, és kéri, hogy Mihály fogadja. Férjemnek az volt a szokása, hogy mindenkit fogadott, így kiment hozzá. Bakos rosszallóan követte, egy revolvert szorongatva kezében. Én az ajtóból figyeltem, hogy mi. történik. A tiszt álig tudott beszélni, csak azt kérdezte, mit akar Mihály. Férjem csak annyit felelt: „Békét és függetlenséget", mire ő hajlongva kiment. Pár perc múlva megjött a „Világ"
szerkesztője, Purjesz Lajos, krétafehéren, egy halálrarémült ember benyomását tette.
„Bosnyák katonákat küldenek ellenünk. Hajnalra mészárlás lesz, és a vezetőket fél- akasztják! A forradalmat elsiettük." Mihály felhúzta esőkabátját és az Astoriába indult. Én követtem. Hajnalodott, néma csendben jártunk. Már nem esett. A katonák a kapu aljában maradtak, hogy a házat védjék. (Szerencsére a két gyerek' Párádon volt, ahol a nép is vigyázott rájuk.) Pár puskalövés hallatszott. „Az Astoria előtt áll- nak az ellenséges csapatok" jósolta kísérőnk. De ahogy az Astoriához érkeztünk, egy csoport nevető, boldog arcú katonát találtunk, akik azzal mulattak, hogy a levegőbe sütötték fegyverüket. Amikor Mihályt felismerték, egyikük előlépett és lelkés szavak- kal köszöntötte a független Magyarország vezérét, a béke és a szabadság ú j korsza- kának hajnalán. A hosszú, aggodalmas éjszaka után a katonák optimizmusa úgy hatott rám, mintha egy pohár pezsgőt ittam volna.
Az Astoria kis vendégszobáiban más volt a helyzet. Már ugyan kevesen voltak — a legtöbben aludni mentek —, csüggedten, borotválatlanul, kócosan ültek az ágyak szélén a sűrű füstben, mindenütt hevertek a szivar- és cigarettavégek. Üres sörös- poharak az asztalokon. „Minden elveszett" — mondta Jászi Oszkár, „a munkások / nem tudnak Csepelről idejében ideérni". „Előbb lesznek itt Lukachichék" — mondta
Kéri sötéten. „Reggelre felakasztanak" — mondta Szende. Számítgatjuk, mennyi idő alatt érhetnek ide. Időben való érkezésük volt a forradalom egyetlen mentsége.
Csakis kilencre lehetnek bent, vagyis Lukachichnak négy órája van a forradalom leverésére. Landler azzal a hírrel érkezett, hogy Lukachich katonasága megbízhatat- lan, viszont a munkások jól fel vannak fegyverezve.
(Több évig tartotta magát a hír, hogy a király parancsa állította meg a véreng- zést, de Zita királyné — nem akarván, hogy férjét a gyengeség hírébe hozzák, amit úgy látszik szemére vetettek — azt írja visszaemlékezéseiben, hogy Károly király Lukachichot utasította a katonaság beavatkozására, és hogy Lukachich volt az, aki megtagadta az engedelmességet azzal, hogy katonái megbízhatatlanok.)
Mihály és én optimisták voltunk. Hadikot mind a ketten jól ismertük, tudtuk, hogy humánus ember, és hogy sokáig nem akarta elfogadni a miniszterelnökséget, amit Andrássy nagybátyám rossz néven is vett tőle. Feltételezni sem lehetett róla, hogy szükségtelenül vért ontson.
Végre megszólalt a telefon. József főherceg Károlyival akart beszélni. Férjem informálta a helyzetről: „A forradalom vezérkara nem enged. Várjuk a felfegyverzett munkásság segítségét." A főherceg Hadikot küldte a telefonhoz. Mindkét fél meg- ígérte a tárgyalások ideje alatti fegyverszünetet, vagyis hogy Lukachich nem fog támadni. Mihály kikötését, hogy csakis mint a nemzeti tanács elnöke kész tárgyalni, Hadik azonnal elfogadta.
Győztünk! A fáradt arcok feléledtek. A füst már nem marta a szemeket. Átölel- tem Mihályt, aki Jászival és Kunfival elindult a Várba. Én hazamentem. Egyszerre szörnyű ijedelem fogott el. Batthyány Lajos jutott eszembe, az első felelős magyar miniszterelnök, akit ebben a házban Ferenc József lefogatott és kivégeztetett. Az
1849-es tragédia nem fog-e megismétlődni? Az ágyamon feküdve a mennyezetet néztem. A kertre nyíló hálószobába az utca zaja nem hallatszott be.
: Egyszerre csak berontott a komornám, arca sugárzott: „Mindenütt kint lógnak a nemzetiszínű zászlók. Az emberek őszirózsát tűznek magukra és osztogatják."
Kirohantam pongyolában az erkélyre, még ott állt a gépfegyver. Az utca mámorban úszott. A magyar katonák és a kiengedett orosz foglyok egymás karjába borultak, énekeltek és táncoltak. Béke, béke, béke. Éltették Károlyit, a békecsinálót. Nagy boldogságot éreztem. A szemben levő házakban a lakók hálóingben és pongyolában kihajoltak az ablakokból, integetve és nevetve: „Éljen a köztársaság elnöknője!" Ez meglepett, mert eddig nem hallottam a köztársaság éltetését. Mi történt? — Vissza- húzódtam az erkélyről. Az államforma most nem fontos — gondoltam. Csak térje- nek haza épen a katonák, akik olyan soká és annyit szenvedtek: Sógorom, Cziráky József felfutott a lépcsőn, arca ragyogott. „Mihály megmentette az országot. A vá- rosházán van és kormányt alakít. Elkerültük az anarchiát, örökké hálásak leszünk neki." Ügy látszott, hogy az arisztokraták elfelejtették, hogy a forradalom győzött, csak annak örültek, hogy béke van anarchia nélkül. Lehetséges, hogy Károlyi hely- zete folytán nem ismerte jól a középosztályt, a munkásokat és parasztokat, de saját osztályát annál alaposabban. Ismerte rövidlátásukat, könnyelműségüket és önzésüket.
De tudta, hogy vannak kivételek. Jól ismerte például gróf Hadik János miniszter- elnököt, hogy okos, lelkiismeretes ember, és hogy nem fog szükségtelenül a népre lövetni, amikor már Andrássy Gyula, a Monarchia közös külügyminisztere hivatalo- san elfogadta Wilson tizennégy pontját, és a frontokon megindult a bomlás.' Ha a budapesti utca nem követ el véres erőszakot, a szervezett munkásság ereje, elszánt- sága, fegyverei és fegyelmezettsége a békés forradalmat megvalósíthatja. Nem a for- radalmat, de a céltalan véres összeütközéseket akarta Károlyi kikerülni. És úgy érzem, ez volt az akkori helyzetben, úgy mint később is, 1919-ben, március 21-én az ő nagy érdeme.
Ezekben a napokban ismertem csak meg Mihályt, milyen volt igazában. Mert ilyen percekben mutatkozik meg az ember természete, a rosszban és a jóban egy- aránt, ami néha még a legközelebb állókat is meglepi. A nagy csalódások és csodá- latok órája volt ez. Mihály, nyugalmát egy percig sem vesztette el, mintha valahogy kívülről, előítéletektől mentesen, egy bizonyos távolságból nézte volna az eseménye- ket. Személyes motívumok, a múlt üldöztetése, a támadások, mintha mind feledésbe mentek volna. Csakis a jövő, az ország sorsa egyedül, a szomszédokkal való egyet- értés volt fontos. Ha a belső front az olasz összeomlás előtt támadásba megy át, a katonaságot lehetséges lett volna még felhasználni a forradalom leverésére, és az
„alkotmányos rend" visszaállítására. Meg kellett várni a forradalom érését, hogy ki- kerüljük az emberéletek fölösleges föláldozását. így a békés forradalom, mint érett alma esett a nemzeti tanács és Károlyi ölébe... de megkésve! Vesztett háború után forradalmat kirobbantani, mikor a fegyver a nép kezében van, nem nehéz, de az anarchiát kikerülni, a pillanatot megválasztani, amelyben zöld utat kell adni a nép- nek, a tényleges erőviszonyokat felmérni, a forradalom irányítóinak a legfőbb fel- adatuk. Károlyi természeténél fogva pesszimista volt, de ezekben a kritikus napok- ban nem engedett pesszimizmusának. Tisztán látta, hogy amit pár hónappal koráb- ban el tudtunk volna érni, most már elveszett, az „establishment" vak, konok, esz- telen politikája révén, amely nem akart szembenézni a tényekkel, félt saját népétől, félt a lövészárkok bosszújától, a forradalomtól, amit végeredményben saját makacs- sága idézett elő.
A Magyar Október látszólag a vesztett háború következménye volt, a népharag kitörése, de már az évek során összegyűlt hatalmi visszaélések, korrupció, jogtalan- ságok kirobbanása is, amely a háború alatt még élesebben volt észlelhető. Mintha le- hullt volna a fátyol az embertelep, hipokrita népbolondításokról.
A nyolcéves országgyűlés semmiképpen sem reprezentálta már a magyar köz- véleményt s még kevésbé felelt meg az ország igazi érdekeinek. Ha az angol parla- menthez hasonló gótikus képviselőházat emeltünk is a Duna partján, komoly parla-
méntarizmusról szó sem lehetett, mert hazánk érdekeit a dualizmus révén a Mo- narchia érdekeitől kellett függővé tenni. A Tisza-kormány idejében ott álltak a gó- tikus ívek alatt a várakozó csendőrök, hogy a hatalom parancsszavára az ellenzéket elhallgattassák. A dualizmus Magyarországon minden változástól félt, legjobban a demokráciától, mert ez a nemzetiségek egyenjogúsítását jelentette volna, félt a de- centralizálástól és remegett a földreformtól. -
Károlyi már október elején egy bizottság létesítésével foglalkozott, amely a de- mokratikus elemeket foglalná magában és mely „magva lenne annak az alakulásnak, amely az elengedhetetlen gyökeres rendszerváltozást vinné keresztül". Vagyis a nem- zeti tanács gondolata akkor született, de csak három heti késéssel alakult meg, ami- nek fő oka az volt, hogy a nemzetiségek vonakodtak a részvételtől, mert ők akkor már a saját nemzeti tanácsuk megalkotásával foglalkoztak. Október 25-én alakult meg Károlyi vezetésével a Magyar Nemzeti Tanács, amely a Károlyi-féle Függet- lenségi Pártból, a parlamenten kívülálló Jászi-féle Radikális Pártból és a Szociál- demokrata Pártból állt. Programja a béke, a reménytelen háború azonnali befejezése, Magyarország teljes függetlensége, a német szövetség felbontása, a polgári szabadság- jogok (gyülekezeti és sajtószabadság) életbeléptetése, a politikai foglyok szabadon- bocsátása, az általános, titkos és egyenlő választójog alapján kiírandó választások tartása, radikális földreform és szociálpolitika megvalósítása, a Németországgal kötött békeszerződések megsemmisítése volt. Céljául tűzte ki továbbá a népek önrendelke- zési jogát a Magyarországon élő nem magyar népek számára az ország területi integ- ritásán belül, a népszavazást a wilsoni követelményeknek megfelelően, ami azonban nem vonatkozott Horvátországra, amely már elszakadt az anyaországtól.
Károlyi tisztában volt azzal, hogy a katonai összeomlás után már nem lehetséges az ország integritását fenntartani, de az ország hangulata akkor olyan volt, hogy ennek őszinte kimondása nemzeti katasztrófát idézett volna elő. Most már nem ma- radt más hátra, mint minden lehetőséget megpróbálni a megegyezésre, újabb háború kikerülésére. Károlyi utolsó reménye az volt, hogy ha demokratikus Magyarországot tudunk teremteni a szocialista erők megerősítésével és a nincstelenek földhöz jutta- tásával, ez a népszavazáskor előnyünkre válhat.
Ha 1917-ben sikerült volna kiugranunk a német szövetségből, azt hiszem, hogy Magyarország sorsa teljesen másképp alakul. Ha meg is szállott volna a Reichswehr, ez átmeneti állapot lett volna csupán, és megérte volna az áldozatot. De más orien- táció, mint a német, akkoriban nem tűnt lehetőnek, sem reálisnak, mert ez olyan mélyen rögződött a külpolitikai koncepció nélküli politikai vezetőkbe, hogy az akkor szükséges erők 1917-ben még nem voltak készek a kiugrásra. Középosztályunk alig létezett. A Jászi-csoport még maga is szimpatizált a Mittel-Európa gondolatával, és a parlamenten kívülállók, ha elvileg egyetértettek is Károlyival, erőszakhoz addig nem nyúltak volna, amíg a német győzelemnek még kilátásai voltak. A forradalom Magyarországon csak teljesen vesztett háború után volt elképzelhető, és akkor — ezt keserű tapasztalatból tudjuk — nem lehet szimpátiát és segítséget várni a győztestől a legyőzöttnek.
Amikor 1914 szeptemberében Károlyi visszatért a francia fogságból, szerfelett rosszallta pártjának azt a politikáját, hogy ellenszolgáltatások nélkül Magyarország a Monarchiának segítséget nyújtson, amikor annak háborús céljaival nem értett egyet, és külpolitikájának vezetésében semmi része nem volt. Ezt pártja vezető politikusai- val közölte is. Tiltakozott az ellen, hogy a magyar csapatokat a Monarchia leg- különbözőbb garnizonjaiba dobálják, a fronton egyéb császári és királyi, majd német csapatokkal összekeverve, német vezérlet alatt, mert ezzel a kormány és a képviselő- ház a magyar csapatok áttekintésének és ellenőrzésének • minden lehetőségét elvesz- tette. Tehát ennek a politikának következményeiért kellett most bűnhődnünk. A mai történelemírás, 40 évig tartó félrevezetések, elhallgatások és rágalmak után, végre kellő adatokkal bírva, kétségtelenül bebizonyította, hogy a háborút mi már 1917-ben elvesztettük. Erre utal Czernin memoranduma a királyhoz, amelyben 1917 tavaszán, a németországi szövetségesei részéről vesztettnek mondja a háborút, és a német trón-
örökös emlékiratai is erről tanúskodnak. Továbbá, amikor a kiterjesztett tenger alatti háború következményeként — Károlyi a képviselőház ellenséges tombolása mellett kiállott ellene — Amerika csatlakozott az antanthoz, a háború megnyerése a központi hatalmak részéről lehetetlen volt. Még tovább, amikor október 17-én IV.
Károly felszólította népeit, hogy alkossanak nemzeti tanácsokat és Ausztria föderali- zálását proklamálta, a képviselőházban Tisza István is elismerte, hogy elvesztettük a háborút. 19-én a király Armeebefehl alapján szavaztatta le az egyes hadtesteknél a monarchia vagy a köztársasági államformát, és október 24—28 között a frontról a magyar csapatokat Wekerle rendelte vissza. A közös osztrák—magyar külügyminisz- ter 26-án elfogadja a Csehszlovák állam és Horvátország elvbeli önállóságát, feladja a magyar integritást. Milyen mérhetetlen cinizmus és történelemhamisítás az a be- állítás, amellyel a népköztársasági kormányt és személyében Károlyit akarta a régi rend a háború elvesztéséért, az ország feldarabolásáért felelőssé tenni. Ne felejtsük el Franchet D'Esperey, az antant délkeleti hadserege tábornokának azon szándékát, hogy Magyarországra bevonuljon, ha nem kötünk fegyverszünetet, vagy annak pont- jait be nem tartjuk.
Október 30-án Horthy átadta az osztrák—magyar flottát a jugoszlávoknak, ami- vel megnyitja Pola, Trieszt és Fiume kikötőit, utat engedve a piavei fronthoz. Ilyen körülmények között arról beszélni, hogy a nemzeti tanácsnak vagy a Károlyi-kor- mánynak gerillaháborút kellett volna indítani a szlovákok ellen, tudatlan vagy rossz- akaratú beállítás.
Pár héttel a forradalom után Szmrecsányi György függetlenségi képviselő fel- kereste férjemet azzal a kívánsággal, hogy állítsanak rendelkezésére katonákat, hogy a Felvidékről kiverjék a megszálló csapatokat, amelyek a fegyverszüneti szerződést megszegve behatoltak az országba. Károlyi természetesen ezt visszautasította, látva célszerűtlenségét és azt a nagy veszélyt, amelyet Franchet D'Esperey fenyegetése jelentett, aki kész volt azonnal szövetségesei segítségére sietni. Egy ilyen vállalkozás az egész ország feldarabolására is vezethetett volna és úgy mint a múltban, Lengyel- ország sorsára kerülhettünk volna. Később Károlyinak Hodzsa Milán elmondta, hogy ugyanakkor Szmrecsányi felkereste őt, hogy megnyugtassa, célja nem a csehek meg- támadása, de Budapest elleni felvonulása volt, hogy ott a szocializmus felé haladó Károlyi-kormányt elkergesse.
Károlyi realizmusa és humanizmusa nem volt arra kapható, hogy patriotikus szólamok árán s hogy népszerűségét növelje, tovább is ontsanak magyar vért, nem is beszélve arról, hogy négy és fél év óta harcoló és levert csapatokat, amelyek főleg parasztokból álltak, lehetetlen lett volna ismét harctérre küldeni.
Garami emlékirataiban azt írja: „A hazaözönlő katonaság akkori lelki beállított- ságát ma már mindenki elfelejtette. Pedig az minden volt, csak nem háborús, egyes apró osztagokat nem tekintve, nem fegyelmezett rendben és ú j harcra kész állapot- ban tódultak haza, hanem teljesen felbomolva, és anarchiával fenyegetve az országot.
Nem pacifista rajongás késztette a kormányt arra, hogy a leszerelést a legnagyobb energiával siettesse, hanem a hazatóduló katonaság zabolátlanságától való félelem."
A polgárság akkor állandóan és a legenergikusabban a lefegyverzést követelte. Ezt a frontfelbomlási vádat rosszhiszemű ellenségei vetették Károlyi szemére, de igazi oka a gyűlöletnek Károlyi földosztása volt. Ez volt a nagy bűn és nem a frontfelbomlás, amiről ők a legjobban tudták, hogy hazug vád. Annál is inkább, mert a Tanácsköz- társaság 1919 áprilisában megkísérelte a területek visszafoglalását oly sikeresen, hogy Kassát is elfoglalta a Böhm- és Stromfeld-féle győztes proletár hadsereg, akik el vol- tak szánva, nem többé a német militarizmus parancsára, de saját független hazájuk megvédésére, ám az antant visszarendeltette őket. •
Andrássy és IV. Károly azzal, hogy a wilsoni pontokat elvileg elfogadták, a rá- következő magyar kormány tárgyalásainak sorsát már eleve eldöntötték. Ha hiba történt a Károlyi-kormány részéről, az abban állott, hogy nem mondott le azonnal az integritásról. Erre sajnos még a magyar közvélemény sem volt megérve, még saját pártja, a Károlyi-párt sem, amelynek tradíciói a legmesszebbmenően nacionalisták voltak. De még Jásziék és a szociáldemokraták sem mertek volna erre az alapra
állani. Ma már azonban az utókor is tisztán látja, hogy ha ez meg is történik, az
ország sorsán nem változtatott volna. '•
Január után Károlyi már tisztán látta, hogy a wilsoni elvek, amelyek hazánkra nézve is legelőnyösebbek lettek volna, Versaille és Clemenceau számára már elfogad- hatatlanok voltak. Teljes megértés nélkül állottak Magyarországgal és az Európa délkeleti részének problémáival szemben. A franciák a háború alatt szövetségesükké nyilvánították a csehszlovák és később a román államokat. A külső és belső politika állandó rosszabbodása által a magyar kormány két tűz közé került. A nacionalisták és a szélsőbal támadásainak volt nap-nap után kitéve. Károlyi állásfoglalását leg- világosabban decemberi beszédében szögezte le. A következőket mondta: „Én a tulaj- donjog elvét csak a modern kor követelményeinek megfelelően fogadom el .... Nem csak az ingatlan, hanem az ingó tőke terén is nagy reformokat akarok életbe lép- tetni . . . Nem akarok olyan ugrásokat tenni, amelyek ma, amikor a körülöttünk élő országok a tulajdonjog elvének alapján állnak, teljesen izolálnának m i n k e t . . . Ha' az egész világ a kommunizmus elvei szerint volna berendezkedve, akkor Magyarország- nak is így kellene berendezkednie." ' •
• December 22-én egy nagygyűlésen elhangzott programbeszédében azt • mondta :
„Én megvetem a konjunkturális politikát, és azokat a politikusokat, akik csak azt nézik, hogy merről f ú j a szél. A politikustól meg kell követelni, álljon és bukjon a maga nézetével! Az ország- közvéleményének azonban nemcsak joga, hanem sokszor kötelessége is, hogy alkalmazkodjék a viszonyokhoz, ehhez vagy ahhoz az irányhoz, amellyel jobban tudja az ország érdekeit megvédeni. De akkor a politikusokat kell kicserélni és nem a politikusoknak az elveiket kicserélni. Más szavakkal, Magyar- ország ideig-óráig talán előnyösebb feltételekhez és helyzetbe jufna más kormánnyal és rendszerrel, akkor vegye át az uralmat ez áz irányzat, de akkor nerri nekem és' társaimnak kell ezt megtenni, hanem másoknak kell ezt az irányt képviselni. Én csák egy pacifista, demokratikus, szocialista tartalommal telített radikális politikára vá- gyok kapható." Vagyis ha az antantnak ő túl baloldali volt, vegye át Lóvászy, ha ezek Lovászynak jó feltételeket ajánlanának. (Ezt mondogatták a polgárság vezetői.) De Lovászy tudta Vyxtől, hogy ez semmit sem változtatna az ő bánásmódjukon, és hogy Károlyi nélkül kormányalakító belpolitika teljesen sikertelen volna. Károlyi a polgári miniszterek kilépése után csakis a szocialistákkal akart kormányozni. Férjem többször mondta nekem áz emigráció évei alatt, hogy kezdettől fogva, amikor a hatalmat átvette, választania kellett a szocialista vagy a reakciós politika között, ' és mert — ahogy mondta — a politikát sem lehet a levegőbe építeni, egy létező erőre kellett alapoznia és választani a különítmények, leszerelt katonatisztek és a felfegy- verzett munkásság között. A szocialista politikát csak a megszervezett munkásságra lehetett felépíteni, és meg volt győződve arról, hogy egy polgári kabinét rövid időn belül a MOVE eszköze lesz, . . . a különítmények politikáját előre látta és nem vál- lalta. Károlyi tudatosan maga választotta sorsát, és ezzel a kizsákmányolt emberiség nagy táborához csatlakozott. Ezt a lépését soha meg nem bánta, akármilyen követ- kezményei lettek is. ' '
