C S O Ó R I S Á N D O R
Egy kiáltás a hóesésbe
Hideg vasak reggele ez, hideg szemek reggele ez, siető lábak hétköznapja, fejem fölött a hó harangja
a szél tornyában meg-megkondul.
Egy borzongásban bent van a sors, egy ásításban bent a világ — a tegnap esti ezüst Hold most:
zsebemben alvó ötforintos.
Boldog vagyok, mert másom nincsen, csak ez a fagymarta szegénység, e szivét-zaklató kivertség.
Kirakatokba nézek hosszan, árnyékom ismer csak magára, tükör-időmbe nézek vissza s múltam nem ismer önmagára.
így jó, így jó, emlékek nélkül, múlt és jövő közt csavarogni s várni a megbontott időben:
lángok sebezzék föl a számat.
Mi nem voltam, mi nem lehettem, vérem szerint még lehetek:
egy kiáltás a hóesésbe, kétkedők első nevetése, jókedvű őrült, aki békül, hogy fogadják el ellenfélül;
országos vad, akit ha űznek, hideg szemhéjak fölhasadnak, s loboncos, zöld fák üszkösödnek.
1959.
9>
Megosztva a homályt
Menni a hóban,
menni a csipkés utcán, a kirakatok borújában,
megosztva a homályt magammal,
megosztva járdaszéli fákkal — a pályaudvar kivilágított órája nem az isten egyszeme többé,
nem is a te világot-látó egyszemed, menni a tőled kettévált idő medrében,
villamossínek gázlóin át, ágyékok átkelőhelyén, menni a menésért, a távolodásért,
fűtetlen világ lovagja,
menni a kopogás sötét anyanyelvével párban,
zúzmarás már az ing, behavazva a csontváz,
menni, lélegzetemet megelőzve, mintha valaki elé,
valaki után, pedig senki elé, senki után.
U T A S S Y J Ó Z S E F
Immár tízest lő
Ezen a szélbe bugyolált bolygón, e méregzöld, megkergült Földön, mit keresel te köztünk mosolygón, mondd, mit akarsz itt, szerelem, álom, e mozgósítható világon?
Énekeimre Isten is ráunt.
Futnék, de gömbölyű Földön hova?!
Huzatosak a lőtéri bábuk:
tízest lő immár a kiskatona.
