LÁSZLÓ GYULA
Mikrokozmosz
BARTÓK-KÉPEIMRŐL
Szemünkön a világ képekben áramlik át: látványba ékelődve élünk. Ez az oka, hogy a kép, a látvány a szónál szívósabban tapad hozzánk. Képekben kél életre a múlt is. Nagyjaink arcukon, alakjukon keresztül válnak „örök útitársainkká", ma- gunk előtt látva őket jobban értjük szavukat is.
Az 1920-as évek végétől a 30-as évek végéig jóformán minden Bartók-hangver- senyen ott voltam. A hangversenyek közönsége látásból számontartotta egymást, mindig ugyanazok voltunk együtt s ha valamelyik látásból ismert alak nem jelent meg, szinte kérdeztük: tán nem beteg? A fiatal Magyarországnak és a muzsika megszállottjainak találkozóhelye volt minden Bartók-hangverseny.
Bartók Béla egyénisége, megjelenése feledhetetlen feszültséget teremtett a terem- ben, játéka pedig lenyűgöző varázslat volt. Megesett a szívem gyermekeimen, hogy ők már nem láthatták. Gondoltam: megörökítem számukra legalább a látványt, hiszen a muzsikát Bartók felvételeiben és kiváló muzsikusok játékában amúgy is megismerik. Én személy szerint nem ismertem Bartók Bélát, de megjelenésének varázsa ma is bennem él. Ezt kíséreltem meg átadni gyermekeimnek. Két festményt készítettem (valójában hármat, de a harmadik nem jelentős) és egy rajzot a „Vero- nika kendője és a pillangó" című önéletrajz-sorozatomban. A két festmény fény- képeit mellékelem ehhez a beszámolóhoz, persze színek nélkül hatásuk erősen hal- ványodik, a másik két munkámról csak rövid beszámolót adok.
Első képemet az 1950-es évek elején kezdtem festeni, 100X125 cm-es vásznon, olajjal. Színtér az Akadémia dobogója, ahol annyiszor láttam és hallottam zongora- muzsikáját. Fekete hangversenyzongora mellett ül Bartók, oldalnézetben, puha, fehér ingje világít, és a „Mese a kis légyrőF'-t játssza a Mikrokozmoszból. Ezen a képen Bartók három térrétegben jelent meg: a háttérben az orgonakarzaton fiatalok s idősek hallgatják a zongorahangot, Bartók maga a zongora terében jelenik meg és a zongora fekete tükrében a nézőtér hallgatósága látszik, önarcképemmel. Évekig nyűt- tem, javítottam, rontottam a képet s végül is erősen elsötétedett. A vakrámára hátul mindig felírtam, valahányszor dolgoztam rajta s a lécen végül már alig maradt hely.
A kép pedig hol jobb lett, hol rosszabb s végül belefáradtam. A Nemzeti Múzeum Bartók-kiállításán a központban, Bartók zongorája felett függött.
Elégedetlen lévén az elsővel, fogtam neki a másodiknak 1965-ben. 80X125 cm-es méretben, de farostlemezre festettem olajtemperával, nagyjából az első képet példázó mozdulatban, de kissé alullátásban és sokkal egyszerűbb térképletben. A régi Belvárosi Színház szűk színpadján láttam egyszer zongorázni s a rivaldafény egy- mást metsző mozgo árnyékokkal vetítette a falra Bartók árnyékát. Képemen is hatalmassá nőtt árnyékok egymást átható síkjai közé festettem a zongorázó Bartókot.
Az árnyékok ellenére is a kép világosan villózik. Szegeden 1979-ben rendezett kiállí- tásomon láthatták az érdeklődők. Ma annyit fűznék hozzá, hogy Bartók alakja kissé megnyúlt a képen, ő alacsony ember volt.
A harmadik és negyedik képemről csak röviden számolok be. A harmadiknak az az emlékem szolgált alapul, hogy egyszer a Zeneakadémia bal oldali erkélyén ülve, a nyitott zongora húrozata és fedele közti résben láthattam őt, és az egyik hirtelen lapozásnál felvillant tekintete, mintha rémeket látna. A negyedik kép nagy tusrajz a „Veronika" sorozatomból. Kavargó erővonalak és egymásrazúduló tömbök összetöredezett terében jelenik meg és tekintete világít. Arcának fehérségére Kassák Lajos találta meg a szót, halcsont fehérségéhez hasonlítva.
*
60-
Most pedig igyekszem felelni, hogy miért is kíséreltem meg a lehetetlent, miért küszködtem a képekkel.
Nem vagyok gyakorló festő, aki napról napra folytat párbeszédet palettájával és a benne feszengő festői világgal. Nehezen, néha évekig formálódik bennem egy- egy kép s inkább a megfestése ellen küszködök mint mellette, de aztán mégiscsak nekifogok. Nem a festésből élek, bár a főiskolát elvégeztem nagy Mesterek (Rudnay, Csók, Réti) vezetése mellett. Sőt Bartók Bélát is lerajzoltam egyszer. Talán 1935-ben a Tudományos Akadémián olvasott fel s akkor készítettem egy kis rajzot róla, szeme uralkodott sápadtságán, de aztán a nagy világégésben nyoma veszett a rajznak.
Hangversenyein kívül még emléktöredékek is hozzájárultak a bennem élő Bar- tók-képhez. Emlékszem például, hogy egyszer a Nemzeti Múzeum folyosóján jött Zichy Istvánhoz; a kongó, üres architektúrában mozgása tiszta ritmus volt: tengelyé- ből finoman kilengő járásának pontozott üteme most is bennem él. Napról napra olyan barátaim társaságában éltem, akik sűrűn voltak vele: Veres Sándor, Bartók János, szegény Deutsch Jenő, Bartha Dénes, Ottó Ferenc és mások az ő daimonjá- nak sugárzáskörében éltek. Fiával, a fiatalabb Bartók Bélával együtt jártunk unitá- rius hittanra s mai napig tartjuk az akkori barátságot. Feleségem rajzolta Kórus- műveinek címlapját. Sok-sok apró mozzanat telítette még azt a légkört, ami a hang- versenyeken teremtődött körülötte. Ezt az örökséget kell átadnom gyermekeimnek — ezért kezdtem el festeni őt, sem kiállítás, sem eladás nem volt szándékomban s mai napig sincsen.
Kérdezhetik: használtam-e fényképet, rajzot munka közben? Voltaképpen csak fülének labirintusát lestem el Ferenczy Béninek a bécsi gyorson készült pompás rajzáról. Egyébként nézegettem ugyan fényképeket — sőt a fiánál levőket s őt magát is lerajzoltam — de egyiket sem használtam közvetlenül. Képeimen az arc, a moz- dulat, a kezek játéka tisztán emlékezésemen alapul, nem egyik vagy másik fénykép másolata. A harmadik változatnál — amelynek alapja felvillanásának szikrázó pilla- nata volt — felhasználtam egyik fényképét, de a kép — sajnos — hideg lett, el is ajándékoztam.
Milyen segítséget használtam még? Nos, kézirat-gyűjteményemben több Bartók- levelet őrzök. Munka közben megtettem azt — elsősorban a nagy tusrajznál —, hogy egy-egy leírt szavának óriásira nagyított rajzán újra s újra az írás lendületének megfelelő gyorsasággal, végig és végighúztam ceruzámat, hogy írásának ritmusát, vonalainak ívelődését, fűződését, zökkenését, újrakezdését magam is megéljem, mint- egy rajzzá váltsam életérzését. Tusrajzomon fel is használtam ilyen vonalakat: egy- mást áthatva örvénylenek.
Arcának kifejezése? Erről a legnehezebb beszélni, valami „szívük izzik, agyuk jégcsapos" (Ady) magatartás hatotta át játék közben, vagy például, amikor V. vonós- négyesének próbáját hallgatta végig a Végh-quartettől. Feszes fegyelme arckifejezé- sét is áthatotta, játék közben is csak néha, egy-egy pillanatra gyulladt ki tekintete.
Ahelyett, hogy szavakkal küszködnék, inkább elmondom, hogy mi adott bátorságot ahhoz, hogy gyermeki tisztasággal sugárzó arcának szuggesztióján belül a részekkel (szem, száj, orr, arcizmok) többszólamúvá tegyem a kifejezést. Nem nagyképűség ez részemről, rögtön érthetővé válik e veszélyes kísérlet, ha egyik rajzom keletkezésé- nek történetét elmondom.
Atyai jóakarómként tisztelhettem Bánffy Miklóst. Ö Bartók Béla barátja is volt, és operaházi intendánsként ő tervezte Bartók táncjátékának színpadját. Egyszer Ko- lozsvárott nála voltam és beszélgetés közben kértem, engedné meg, hogy lerajzoljam.
Szívesen beleegyezett, hiszen nem kellett közben mozdulatlanul ülnie. A rajz ki- fogástalan lett, csak éppenhogy — nem élt! Minden a helyén volt, de üres forma- ként. Küszködtem, kínlódtam, nem tudtam mit tegyek. Bánffy észrevette ezt — maga is kiváló rajzoló — és együttérzőn, kedvesen elmosolyodott. Hirtelen egy-két milliméterrel hosszabbra húztam a száj vonalát, úgyhogy ez a mosoly belekerült a mozdulatlan arcba s a rajz kezdett éledni. Azután valamin elgondolkozhatott a „ke- gyelmes", mert homloka pillanatokra ráncba borult. Ez is rákerült a tekintetre, de
61-
úgy, hogy a ráncolódást n e m követték az arc többi izmai, a m e l y e k i l y e n k o r e g y ü t t - mozdulnak. Nos, n e m a k a r o m folytatni a dolgot: négy-öt k ü l ö n b ö z ő k i f e j e z é s került így reá az arcra é s egyszerre a rajz élt. — Nos, valami i l y e n f é l e történt v e l e m a Bartók-képek f e s t é s e közben is: persze akarva-tudottan n e m lehet e z t csinálni, hiszen néha e g y m i l l i m é t e r tört része megváltoztatja az e g é s z kifejezést, h a n e m ú g y történnek a dolgok, h o g y : „ezt a vonalat egy kicsit l e n n e b b , ezt a foltot kissé h a l - ványabbra" stb. E m l é k s z e m például, hogy az egyiken akkor h a g y t a m abba a kezek festését, amikor szikrázni kezdtek, sőt — n e m bánom, h a m e g is m o s o l y o g n a k é r t e
—, amikor zongoramuzsikát, sőt pontosabban a „Mese a kis légy"-ről z ü m m ö g é s é t hallottam. A lobbanó tekintet mellett a csukott száj hallgat. S o k m á s i l y e n — m a - g a m is csak utólag észlelt — ellentét szövi át a kifejezést. D e ezzel t a l á n át is l é p - t e m az illendő v a l l o m á s határát.
Mit m o n d h a t n é k v é g ü l m é g Bartók-képeimről? A z t h i s z e m W e ö r e s S á n d o r b a - rátomnak kell igazat adnom. N é z t e egyik képemet s n a g y j á b ó l i l y e n f é l é t m o n d o t t : miért festetted Bartókot zongorázás közben, zenével átitatva, miért n e m e g y ü r e s szobában, a m i n t szorongva ül e g y fal melletti széken s néz — n e m v a l a h o v á , h a n e m magába, v a g y a s e m m i b e .
Lappang b e n n e m a vágy, hogy m é g egyszer m e g f e s s e m Bartókot, n y i l v á n azért, mert eddigi k é p e i m e t n e m é r z e m véglegesnek.
b f t K T Ó K bfiL.fi
d b
BARTÓK TOLLPROBAl 62
