BODOR PÁL:
MONOLÓG ZÁRÓJELBEN Röplapok versben, prózában — mondja az alcím, mintegy jelezve a kötet nehezen meghatározható műfaját.
Komoly, szavahihető íróval van dol- gunk, s vallomását is igaz írói-emberi megnyilvánulásnak vehetjük: „Ked- venc műfajom . . . . a lehetőség. A né- hány perc alatt elolvasható írás, amely lehetett volna regény, novella, elbe- szélés, film, dráma, bármi, összeka- csintok az olvasóval: neki regényt ol- vasni, nekem regényt írni nincs időm."
— Mi ez? — kérdezhetjük. Meg nem írt művek miatti mentegetőzés, vagy egyszerűen olyan művészi szándék, mely végre az olvasó igényét is figye- lembe veszi? — Ez is, az is. A szerző által röplapnak nevezett műfaj tanú- sítja, hogy Bodor Pál nem szeret arról beszélni, ami nem a lényeg. Ugyan- akkor az olvasóra is gondol, a rohan- gáló, ide-oda rángatott átlagolvasóra, akinek bizony több kötetes regények olvasására nem nagyon jut ideje. (Va- lami persze sántít! — Egyáltalán nem biztos, hogy az olvasóknak éppen e
„néhány perces" műfajra van igényük.
Regényeket manapság is írnak, sőt — horribile dictu! — olvasnak is.) Mind- ez természetesen még nem, vagy csak részben minősít.
A kötet apró írásaiból egy morali- záló író rokonszenves képe bontakozik ki. Mindegy, miről elmélkedik Bodor Pál, gondolatai leggyakrabban a hu- mánumhoz, az értékteremtő és érték- őrző humánumhoz kanyarodnak visz- sza. — Küzdelem a közöny, az elgé- piesedés ellen. Vágyódás a belső csönd után, vágyódás, de nem valamiféle parnasszista magányba, mert az író nagyon jól tudja, hogy „csak együtt, közösségben lehetünk egész emberek:
nem-tehetetlenek". Szép, de nem új gondolatok ezek! Így aztán természe- tes, hogy a kötet érdekessége nem a gondolkodás végeredményében, hanem folyamatában van. A „nagyrészt pró- zában" írt versek éppúgy mértéktar- tással párosított bölcsességről vallanak,
mint A hallgatás nyelvtana cím alatt összegyűjtött vázlatok, krokik. Nem a jól értesült mindentudó beszél bennük, hanem az okosan szemlélődő.
„Verseiben" népi-szürrealista és in- tellektuális elemek összefonódását fi- gyelhetjük meg. „ . . . ne elemezzétek jelzőimet, már nincsenek külön ben- zinszagú és külön földszagú költők"
— írja egy helyen. E természetes kap- csolódás számtalan példáját idézhet- nénk. Nem mehetünk el szó nélkül a kötet egészére jellemző emelkedett hangnem mellett sem. „ . . . patetiku- san, biblikusán fogalmazok, úgy lát- szik, a végső tanúságokat, megrendü- léseket csak szitkozódva vagy zsoltári hangon lehet kimondani." Nem tagad- juk e kijelentés igazát! De naivitás és túlértékelés lenne azt állítanunk, hogy a kötet egésze igényli a pátoszt, hiszen Bodor Pál nem mindig „végső tanú- ságokat és megrendüléseket" közöl. Ha nincs meg a kellő gondolati töltés, a pátosz is sallanggá, felesleges többletté válik. Tudja ezt Bodor Pál is, sőt be- csülendő nyíltsággal és önkritikával mondja: „ . . . van valami kellemetlen, kántálásszerű alaphang bennem, lassú, fájó, monoton üteme fáraszt, és néha untat, hamisnak érzem; aki csak ezt hallja ki belőlem, ványadt, holdképű, cingár szomorúságnak gondol, pedig — noha mozdulatlanul — mindig szalad- nék." Természetesen az olvasó nem- csak ezt „hallja ki" Bodor írásaiból!
Bíráló észrevételünk is csak egy ve- szélyre akart figyelmeztetni. A másik, komolyabb veszély: a f elaprózódás.
A Mit látott a bokszoló utoljára? című ciklus „majdnem karcolatai" bizonyít- ják, hogy szerzőnk például kiváló no- vellista lehetne, ha nem ragaszkodna olyannyira kedvenc műfajához, a le- hetőséghez. Az ötleteket nem szétszór- ni, hanem egy műalkotás gyújtópont- jába sűríteni — ez az, amit tanácso- lunk, s miközben ezt tesszük, nem fe- ledjük a Monológ zárójelben erényeit sem! (Kriterion, 1971.)
OLASZ SÁNDOR 93-
