„I HOPE AND BELIVE, THAT... THE OLD FRIENDSHIP AND APPREHENSION CAN RETURN SOON" MIKLÓS HORTHY'S SPEECH OF MOHÁCS, AND THE ALTERNATIVE OF THE SERBIAN ORIENTATION IN THE HUNGARIAN FOREIGN POLICY

„ H I S Z E M É S R E M É L E M , H O G Y . . . H A M A R O S A N V I S S Z A T É R H E T A R É G I B A R Á T S Á G É S M E G É R T É S "

H O R T H Y M I K L Ó S M O H Á C S I B E S Z É D E É S A S Z E R B O R I E N T Á C I Ó A L T E R N A T Í V Á J A A M A G Y A R K Ü L P O L I T I K Á B A N

„I HOPE AND BELIVE, THAT... THE OLD FRIENDSHIP AND APPREHENSION CAN RETURN SOON"

MIKLÓS HORTHY'S SPEECH OF MOHÁCS, AND THE ALTERNATIVE OF THE SERBIAN ORIENTATION IN THE HUNGARIAN FOREIGN POLICY

ABSTRACT

At the end of august 1926., whole Hungary was burning in ceremonial fever. The nation pre- pared for the ceremony of the four hundredth anniversary of the battle of Mohács. Just before the anniversary they made several events in Mohács, and country-wide. The central celebration was on the 29th august 1926. Contemporary newspapers reported the events in details: about the foundation- stone of the Votive Church of Mohács, about the wreathing of the battlefield and King Louis II.'s tomb.

This essay's first part recalls these festive events. It quotes the most important speeches. Espe- cially highlighted the speech of the Republic of Turkey's Embassy and Miklós Horthy, Hungary's governor's wreathing speech. The second part of the article presents and analysis the speech's do- mestic and international political reacts. Tries to answer the question that was Horthy's speech the announcement of the Hungarian foreign policy's Serbian orientation? In order to strike a gap on the Little Entente's ring. Or conversely. A non-coordinated governor's action, that did not brought forward the merits of the Hungarian-Yugoslav rapprochement. But on the contrary. It prevented an agreement between Hugary and Yugoslavia. Interestingly, finally the speech had forign policy re- sults: Opened up the possibility of cooperation and approchement between Budapest and Rome.

1. Bevezetés

A középkori Magyar Királyság bukásához vezető 1526. augusztus 29-i tragikus kime- netelű mohácsi csatavesztés 1926-os négyszázadaik évfordulójára emlékezve m á r hóna- pokkal és hetekkel korábban megkezdődtek az ünnepi előkészületek. A j u b i l e u m közeled- tével s z á m o s társadalmi egyesület, m o z g a l o m - Baranya Vármegyei Gazdasági Egyesület, egyetemi hallgatók Turul Szövetsége, Vármegyei Tisztviselők Országos Egyesülete, Kato- likus Legényegylet, Pécsi Egyházmegyei Tanítók Egyesülete stb. - tartott országos össze- jövetelt, értekezletet, tanácskozást, nagygyűlést, szervezett kiállítást és egyéb rendezvényt a baranyai településen. D e n e m c s a k Mohácson és környékén emlékeztek m e g a négyszáz évvel korábbi eseményekről, h a n e m azokon a településeken is útjelzőket, emléktáblákat és emlékműveket avattak, ahol a II. Lajos magyar király és Tomori Pál kalocsai érsek vezette haderő 1526 nyarán a támadó török sereg felé tartva Mohács irányába vonult.1 A z országos és megyei lapok a „Mohácsi vész naptára" vagy más hasonló címmel indítottak kronológiai

* Dr. PhD Vizi László Tamás főiskolai tanár, oktatási rektorhelyettes, Kodolányi János Főiskola.

rovatokat, melyben napról napra felidézték 1526 tragikus eseményeit, kommentálták az éppen azon a napon történteket, és emlékeztették olvasóikat a négyszáz évvel korábbi fej- leményekre.2

A megemlékező ünnepségek 1926. augusztus 20-án vették kezdetüket, és a csata négy- századik évfordulóján, 1926. augusztus 29-én, Mohácson megtartott országos gyászünnep- pel érték el tetőpontjukat.3 Az eseményt előzetesen beharangozó lapok biztos forrásból tudni vélték, hogy azon személyesen részt vesz majd Horthy Miklós, Magyarország kor- mányzója, s beszédet mond Klebelsberg Kunó kultuszminiszter,⁴ József Ferenc főherceg⁵ és Pékár Gyula,6 a Turáni Társaság7 fővédnöke és elnöke, valamint dr. Margittay Lajos Mohács város polgármestere.8 A jól értesült tudósítók arról is informálták olvasóikat, hogy a mohácsi rendezvény három részből áll majd: a fogadalmi templom alapkőletételéből és az úgynevezett Török dombon, valamint a Csele-patak melletti emlékműnél rendezendő ünnepségekből. De misét pontifikál majd Cesare Orsenigo pápai nuncius⁹ és jelen lesz a megemlékezések egy részén a budapesti török követ, Hüsrev R. Gerede10 is." Arról, hogy a koszorúzások alkalmával maga a kormányzó is beszédet fog mondani, egyik újságnak sem volt tudomása.

2. Országos megemlékezés a mohácsi csata négyszázadik évfordulóján.

1926. augusztus 29.

A mohácsi megemlékezésre Budapestről a Dunán utazók számára az MFTR (Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság) négy hajót biztosított: a Deák Ferencet, az Erzsébet királynét, a Bécsből érkező Szent Istvánt és a Zsófiát. Az első három hajót kirán- dulók és a mohácsi zarándoklatra induló fővárosiak töltötték meg - számuk meghaladta az ezerötszáz főt - míg a Zsófia-jachtra a kormányzó szállt fel a főhercegek és a meghívott előkelőségek társaságában. A Lánchíd mellett várakozó Zsófia főhercegnő nevét viselő gőzhajó¹² 1926. augusztus 28-án este tíz óra után vonta be a horgonyt, s a másik három hajót mintegy felvezetve, pontban fél tizenegykor elindult Mohács irányába.13

A dunántúli megyék küldöttei és a gyászünnepségre érkező érdeklődők ezrei hajón és vonaton jutottak el Mohácsra. Számukra a megemlékező ünnepség napján a vasút - de a hajózási vállalatok is - félárú menetjegyet bocsátottak ki.14

A Budapestről előző este indult hajók 1926. augusztus 29-én reggel fél kilenckor értek partot Mohácsnál. Érkezésüket a tüzérség 31 ágyúlövéssel jelezte. A partra szálló kor- mányzót és a vele érkező előkelőségeket: József és József Ferenc főhercegeket, Anna fő- hercegnőt, Hüsrev R. Gerede török követet, Scitovszky Bélát,¹⁵ a nemzetgyűlés elnökét, Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi minisztert, Janky Kocsárd16 lovassági tábor- nokot, a honvédség főparancsnokát, Álgya Papp Sándor17 altábornagyot, a honvédelmi miniszter helyettesét, Perényi Zsigmond¹⁸ bárót, Pékár Gyulát, a gyászünnepség főrende- zőjét, Bárczy István19 miniszterelnökségi helyettes államtitkárt, Lukinich Imrét,20 a Nemze- ti Múzeum21 igazgatóját és a többi vendéget díszszázad és Fischer Ferenc főispánnal az élen Baranya vármegye népes küldöttsége fogadta.²² A Pesti Napló kiküldött munkatársa az előkelőségek kapcsán azonban epésen megjegyezte: „A nemzetgyűlés tagjai nagyon csekély számban jöttek el, még Baranya vármegye képviselői sem voltak ott valamennyien és mindössze tizenkét nemzetgyűlési képviselő jelent meg²³ a mohácsi ünnepségen."²⁴

A vendégek leventék és cserkészek sorfala között vonultak a felépítendő fogadalmi templom25 helyéül kijelölt Szent György térre, ahol Mohács polgármestere, dr. Margittay Lajos köszöntötte az államfőt. A leendő szentély helyén a rendezők által felállított tábori oltárnál Zichy Gyula kalocsai érsek26 - Tomori Pál négyszáz évvel későbbi utóda - megál-

dotta és megszentelte a fogadalmi templom alapkövét, majd tábori misét celebrált. Az ér- sek az evangélium elmondásakor rövid beszédet is mondott, melyben párhuzamot vont Mohács és Trianon között. Kiemelte, hogy „Istenbe vetett rendületlen hit nélkül és az azon alapuló összetartó hazaszeretet nélkül nincs és nem lehet nemzeti jövő, nem lehet feltáma- dás, hanem csak pusztulás."²⁷ Az érseki misén a díszsátorban Cesare Orsenigo pápai nun- cius mellett jelen volt további három magyarországi főpap is: Virág Ferenc pécsi,28 Rott Nándor29 veszprémi és Horváth Győző30 kalocsai címzetes püspök. Rajtuk kívül helyet foglaltak még az elnökségben főispánok, városi és vármegyei törvényhatóságok küldöttei.

A fővárost Sipőcz Jenő31 polgármester és a budapesti törvényhatósági bizottság különböző pártállású tagjai képviselték.32 Fejér vármegye nevében dr. Havranek József33 alispán és dr.

Jeszenszky Antal központi főszolgabíró, míg Székesfehérvár város közönségének képvise- letében Lipcsey Lajos helyettes polgármester és dr. Kisteleki Károly városi főügyész, Vida Elemér rendőrkapitány vettek részt az ünnepségen. Rajtuk kívül Leposa László rendőrfelü- gyelő és Noszlopy Gáspár huszárőrnagy vezetésével egy harminc fős díszruhás rendőr is érkezett Mohácsra, hogy a rendfenntartásban segítséget nyújtson a helyieknek.³⁴

Az érseki szentmisét követően az ünnepség főszónokának, Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszternek az emlékbeszéde következett. A kultuszminiszteri beszéd stílusában és tartalmában egyaránt nagyban hasonlított a Mohácsi Emlékkönyvbe³⁵ írt elő- szóhoz, melyet, mint a Magyar Történelmi Társulat elnöke publikált. A négyszáz évvel korábbi eseményeket kritikusan felidéző, történelmi keretbe illesztett beszéd kimondva kimondatlanul is párhuzamot vont Mohács és Trianon között. Mindkettőhöz az a Klebels- berg által „fajhibának" nevezett lappangó kór vezetett, mely időnként a magyarság sorsát nemzeti erényei ellenére is rossz irányba befolyásolta. Klebelsberg szerint erre volt példa a Mohács előtti időszak'elhibázott bel- és külpolitikája, melynek logikus következménye lett a mohácsi csatavesztés. A l ó . századi Török Birodalom lehengerlő katonai dinamikájáról és Európa passzivitásáról azonban nem tett említést, holott ezek a tényezők döntő mérték- ben járultak hozzá a csatavesztéshez. A szónok figyelemre méltó párhuzamot vont Tomori Pál kalocsai érsek és Tisza István miniszterelnök törekvései és politikai, katonai mozgáste- rének lehetőségei között. Mindkét személyt, mint a háború elkerülésének és a nagy össze- csapás előli kitérésnek a szószólóját és következetes képviselőjét mutatta be. Ez a párhu- zam az ünnepi beszéd szintjén minden bizonnyal hatásosnak bizonyult, de jegyezzük meg, hogy a két személy pozíciója és politikai mozgástere között jelentős különbség volt, Tisza István javára. Klebelsberg külön kitért a magyar főpapság szerepére is. Hangsúlyozta, hogy a klérus színe-java hősi halálával a mohácsi síkon bizonyította be országa iránt érzett elkö- telezettségét. Kritikusan vizsgálva Klebelsbergnek ezeket a gondolatait, megállapíthatjuk, hogy ez a megállapítása még akkor is helyénvaló, ha tudjuk, hogy főpapjaink 1526-ban egyúttal igen tetemes kiterjedésű birtokaikat is védték. Trianont - a korszakban szokásos párhuzamot megismételve - Mohácshoz fogható nemzeti szerencsétlenségnek nevezte a kultuszminiszter, de mindjárt két olyan motívumot is kiemelt beszédében, amelyek ebben a kilátástalan helyzetben is reménnyel tölthetik el a nemzetet. Az egyik ilyen az események nemzetnevelő hatása. Klebelsberg szilárdan hitte, s ennek beszédében hangot is adott, hogy csak hibáink feltárása és megismerése taníthat meg bennünket azok elkerülésére. A másik, amit a miniszter kiemelt, hogy a Mohács utáni évtizedekkel ellentétben - amikor török fennhatóság alá került és elpusztult az Alföld színmagyar vidéke - most az a Dunántúllal együtt megmaradt, s nem került idegen megszállás alá.³⁶

Miközben a mohácsi Szent György téren a fent leírt események zajlottak, és a fogadal- mi templom megszentelt alapkövét elhelyezték, szentmisét celebráltak, s ünnepi szónokla- tok hangzottak el, a várostól mintegy nyolc kilométerre található csatatéren, az úgynevezett Török-dombon is megemlékezést tartottak. Itt a négyszáz évvel ezelőtti csata katonai rész-

leteit idézték fel a jelenlévők. Hüsrev R. Gerede török követnek Aggházy Kamii³⁷ alezre- des előbb a csata előzményeit, majd Gyalókay Jenő38 ezredes az ütközet lefolyását ismer- tette, amit koszorúzás követett.³⁹

A Szent György téren elhangzott ünnepi beszédet követően a kormányzó és kísérete visszament a Duna partra, ahol a vendégek ismét hajóra szálltak. A Zsófia gőzös ezúttal a Csele-patak torkolatához szállította az előkelőségeket. Az ünnepségre összegyűlt közönsé- get különhajókon vitték a következő program helyszínére, a II. Lajos emlékére felállított Csele-patak menti emlékműhöz. A Turáni Társaság által szervezett megemlékezést annak védnöke, József Ferenc főherceg ünnepi köszöntője nyitotta meg, majd Pékár Gyula idézte fel a négyszáz évvel korábbi tragédia belpolitikai okait, a jól ismert magyar bűnt, az önző, torzsalkodó pártoskodást. A Török Birodalom lehengerlő katonai erejéről és az európai passzivitásról Klebelsberghez hasonlóan ő sem tett említést. Trianont Pékár is második Mohácsnak nevezte, s kérte az égiek közbenjárását ahhoz, hogy az új Magyarország által megkezdett konszolidáció sikeres legyen, „s a mai közéleti ingovány" ne rántsa vissza a nemzetet, mint azt tette négyszáz evvel ezelőtt.40

A szónokok sorában ezt követően a Török Köztársaság budapesti követe, Hüsrev R.

Gerede következett, akinek török nyelven elmondott beszédét Dzsevad Oszmán követségi sajtótitkár fordította magyarra. A követ „Testvéreim!" megszólítással köszöntötte a jelen- levőket, majd így folytatta: „Az a tény, hogy én e nagy nemzeti ünnepélyre meghívást kap- tam és mint a török köztársaság magyarországi követe politikai hátsógondolatoktól menten itt megjelentem, a két baráti nemzet történelme és nagy halottai előtt, erkölcsi kiengeszte- lődést jelent és bárki, bárhogyan is vélekedik erről, legyenek meggyőződve, hogy e nemes, lélekemelő kezdeményezés aranybetűkkel lesz megörökítve úgy a magyar, mint a török nép történelmében. [...] Megállapítható, hogy a két testvérnemzet közti ellentét mindig csupán politikai jellegű volt e korban. Amidőn az itt porladó magyar és török hősök emlé- kének mély hódolattal áldozok, lehetetlen meg nem emlékeznem a magyar szabadságharc nagy hőséről, II. Rákóczi Ferencről, akinek nemes hamvai sokáig pihentek török földben s akinek dicső emlékét kegyelettel őrzi ma is a török testvérnemzet."⁴¹

A török követ beszédét fokozott érdeklődés és várakozás előzte meg. Igazi diplomáciai sikernek számított, hogy elfogadta a mohácsi meghívást. Ne feledjük el azonban, hogy ezt megalapozta az első világháborús közös fegyverbarátság és szövetségesi viszony is.

Beszédének közvetlensége, a két nép közti barátság hangsúlyozása, a bujdosó II. Rákó- czi Ferenc és a magyarok szabadság iránti vágyának méltatása így inkább szólt az egykori világháborús szövetségesnek, és a sévres-i majd a trianoni békékkel megalázott hajdani fegyvertársak egymásra utaltságának a mában, mint a négyszáz évvel korábbi történések- nek. A beszéd egyébként diplomatikusan óvatos volt és baráti, mentes a napi politikai ak- tualitásoktól. Maga a beszéd ténye és a török követ mohácsi jelenléte volt az, ami önmagá- ban nemzetközi jelentőséggel bírt, bírhatott volna. A húszas években ugyanis egyáltalán nem volt megszokott és mindennapos tény, hogy egy sorsdöntő csatára győztes és legyő- zött együtt emlékezzen, s nyújtson egymásnak békejobbot. A török követ mohácsi jelenléte és beszéde azonban mégsem került sem a hazai, sem pedig a nemzetközi érdeklődés kö- zéppontjába. Azt ugyanis alaposan háttérbe szorította Horthy kormányzónak a koszorúzás- kor elmondott beszéde.

Hüsrev R. Gerede felszólalása után ugyanis következett a magyar államfő beszéde, amely elhangzásának pillanatában Bécstől Prágáig, Belgrádtól Zágrábon át egészen Ró- máig izgalomba hozta nemcsak a nemzetközi politikai közvéleményt, hanem magukat a külügyeket irányító vezető politikusokat is.

3. Horthy Miklós mohácsi beszéde - az ünnepségek folytatódnak

Miután Hüsrev R. Gerede török követ az ünneplő közönség éljenzésének közepette be- szédét befejezte, a megemlékezés első része lezárult. A koszorúzások következtek. Első- ként Horthy Miklós, Magyarország államfője helyezte el az emlékművön a „II. Lajos ki- rály őfelsége és vitézei emlékének, Magyarország kormányzója" szalagfelirattal ellátott koszorút. És ekkor váratlan, a szervezőkkel vélhetőleg előzetesen nem tervezett dolog tör- tént. Horthy ugyanis szakítva a koszorúzások megszokott forgatókönyvén - amikor a ko- szorúzó csupán néma főhajtással tiszteleg a megkoszorúzott emlék előtt - egy rövid, de politikailag jelentős üzenetet hordozó beszéd kíséretében helyezte el koszorúját az emlék- művön. A számos vitát és nemzetközi visszhangot kiváltó rövid kormányzói beszédet az

1926. augusztus 31-én megjelenő lapok legtöbbje teljes terjedelmében közölte: „A négy- száz év előtti mohácsi tragédiát egyik nagy költőnk méltán nemzeti nagylétünk nagy teme- tőjének nevezte.42 A királlyal élén elveszett a magyarság színe-java, mártírhalált halva akkor, amidőn a nyugati kultúra védelmében fegyvert ragadott, nyugat felé törő fajrokonai ellen. Egyenetlenség, belviszályok és a fegyelem teljes hiánya semmisítették meg nemze- tünk erejét, rabszolgasorsra juttatva a nemzedékek egész sorát.

Hosszú, nehéz idők múltak el, amíg újra megindult a vérkeringés az ország megcsonkí- tott, elernyedt testében, és újra életre kelt a nemzet. Okulva a múltakon, a késő utódok mégis csak megérték azt, hogy még ily nagy bukás után is feltámadás követte a vigasztalan reménytelenséget.

Az egykori ellenségből jó barát lett. A két ősi rokonfaj közötti ellentétek elsimultak, és helyükbe lépett a megértő barátság és a kölcsönös rokonszenv. Attól a jó baráttól viszont, akivel oly soká fűzött össze minket a déli végeken a közös védekezés életbevágó érdeke, utóbb, sajnos mélyreható ellentétek választottak el. Hiszem és remélem, hogy itt is hama- rosan visszatérhet a régi barátság és megértés.

Ma körünkben itt van a török nemzet képviselője is, és együtt érez velünk a visszaem- lékezés nekünk oly szomorú perceiben. Meghajtom fejemet a király és hős harcosai emléke előtt, és leteszem mélyen érzett kegyeletem jeléül e koszorút."43

Horthy kormányzó koszorúzáskor elmondott beszéde minden bizonnyal óvatos meg- hökkenést válthatott ki a hallgatóságból, amit nyilvánvalóan akkor és ott mindenki palás- tolni igyekezett. Miközben a jelen lévő előkelőségek fegyelmezetten folytatták tovább az előre megtervezett programot, legtöbbjük már azt latolgathatta, vajon milyen külpolitikai indítékok húzódhattak meg a beszéd hátterében, s miként fogja kommentálni az államfő beszédét a hazai és a nemzetközi sajtó, s nem utolsó sorban a hivatalos politikai körök.

A megemlékező program tehát a tervezettek szerint a koszorúzásokkal folytatódott. A Habsburg főhercegek (József, Albrecht, József Ferenc) után Klebelsberg Kunó a kormány, Scitovszky Béla a nemzetgyűlés, Hüsrev R. Gerede a török követség, Jánky Kocsárd tá- bornok a honvédség, Lukinich Imre a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Mú- zeum, Domanovszky Sándor egyetemi tanár a Magyar Történelmi Társulat, Perényi Zsig- mond a Magyar Nemzeti Szövetség és a mohácsi csatában elesettek utódainak nevében helyezett el koszorút. Majd az egyetemek, a vármegyék, a városok, az egyetemi ifjúság, a bajtársi szövetségek és a különböző társadalmi szervezetek, végül Mohács város polgár- mestere koszorúi következtek. A megemlékezés zárásaként a Hiszekegy eléneklését köve- tően a kivonult csapatok díszmenetben elmasíroztak legfőbb haduruk előtt. Ezzel a hivata- los állami rendezvények befejeződtek. A kormányzó József főherceg társaságában kora délután vonattal visszautazott Budapestre, majd onnan autón Gödöllőre ment. Virág Ferenc pécsi püspök és Cesare Orsenigo pápai nuncius autón, míg a Budapestre tartó többi dísz- vendég hajókon hagyta el a Mohácsot.44

Az emléknapi rendezvények azonban ezzel még nem zárultak le. A városban valóságos népünnepély vette kezdetét, majd este hét órakor lampionokkal feldíszített csónakok, és kisvártatva piros-fehér-zöld rakétajelzést követően három folyami őrnaszád, valamint az Erzsébet királyné gőzös jelent meg a Dunán. A mohácsi csata hősi halott csajkásaira három ágyúlövéssel és a Dunába dobott harminc babérkoszorúval emlékeztek a késői utódok.45

4. A mohácsi beszéd külpolitikai előzményei

Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés,46 majd az 1920-21 folyamán Prága, Bel- grád és Bukarest között megkötött konstruktív együttműködésről szóló konvenciók, az úgynevezett kisantant szerződések, Magyarországot teljes külpolitikai karanténba kénysze- rítették. A kisantant - melynek gondolata már az első világháború alatt megszületett - egy- értelműen azzal a céllal szerveződött, hogy a szerződő felek főként a vesztes Magyaror- szággal szemben összehangolják politikai és katonai törekvéseiket, fenntartsák a Trianon- ban kialakított status quot, megakadályozzák a magyar revíziós törekvéseket, valamint minden Habsburg restaurációs kísérletnek elejét vegyék.47 A kisantant szorításával szem- ben a magyar külpolitika meglehetősen csekély mozgástérrel48 rendelkezett. Ennek ellené- re a húszas évek első felében mégis sikerült előbb a teljes jogú népszövetségi tagság,49

majd a népszövetségi kölcsön⁵⁰ elérése. Az óvatos lépésekkel operáló és sikereket is el- könyvelő magyar külpolitika számára éppen ezért a legrosszabbkor jött az 1925. december közepén kirobbant és nemzetközi botránnyá dagadó ffankhamisítási ügy.51 A botrány azonban megerősítette azt a külpolitikai koncepciót, hogy eredményes revíziós politikát csakis nagyhatalmi támogatassál és tárgyalásos úton lehet elérni, s a kalandor vállalkozá- sok nemhogy sikert nem hozhatnak, hanem tovább ronthatják Magyarország nemzetközi megítélését.

A magyar külpolitika a fenti felismerésből adódóan legfőbb céljaként egyrészről a nagyhatalmi támogatás elnyerését, másrészről pedig az ország körül feszülő kisantant gyű- rű gyengítését, illetve annak eseteleges szétfeszítését jelölte ki lehetséges külpolitikai al- ternatívaként. Ezek a célok világosaknak tűntek ugyan, de azok megvalósításának és eléré- sének mikéntjében már kevésbé volt konszenzus. A kérdés ugyanis úgy merült fel, hogy nagyhatalmi támogatás hiányában a kisantant szétfeszítését célzó próbálkozásoknak meny- nyiben van realitásuk, s érdemes-e nagyhatalmi támogatás nélkül a kisantant valamelyik államával szemben a siker minimális reményével külpolitikai akciót kezdeményezni? A feltett kérdésre markánsan három lehetséges válasz kínálkozott: a kivárás és az egyoldalú, a kockázatot magában hordozó magyar lépések kerülése mindaddig, amíg a nagyhatalmi helyzet Budapest számára kedvezőre nem fordul; az aktív, kezdeményező külpolitika akár nagyhatalmi háttér nélkül is; törekvés a nagyhatalmi támogatás elnyerésére, de közben a kínálkozó lehetőségeknek a nemzetközi körülmények függvényében történő kihasználása.

Az 1920-as évek közepén az elsőként említett külpolitikai koncepciót a magyar diplo- mácia politikai irányítói, a külügyminiszter állandó helyettesei - akik egyben a Külügymi- nisztérium vezértitkárai (secrétaire général)52 is voltak - Kánya Kálmán53 és Khuen- Héderváry Sándor54 képviselték. A Khuen-Héderváry - Kánya-féle magyar külpolitika a

„türelmes várakozás" álláspontját vallotta, s nagyhatalmi támogatás hiányában ellenzett minden olyan külön akciót, amely egyoldalú magyar lépéssel kívánta volna a kisantant blokkját szétfeszíteni. Az ilyen jellegű kezdeményezéseket nem preferálták, s azokat a nagyhatalmi helyzet megváltozásának esetén tartották csak elképzelhetőnek. A második alternatívát egyrészt a húszas évek elején a külügyi szolgálatba lépett új diplomáciai elit egy része, másrészt az ellenzékben politizáló „fajvédők" képviselték. A két csoport elkép-

zelései és mozgástere azonban jelentős különbségeket mutatott. Az előbbieket nagyban kötötték a külügyi kormányzat politikai instrukciói és a velük szemben elvárt lojalitás, míg a radikálisabb elveket képviselő ellenzéki politikusok törekvéseit ez nem korlátozta. Utób- biak élesen kritizálták az általuk túlzottan is alkalmazkodónak és beilleszkedőnek titulált hivatalos magyar külpolitikát és annál sokkal aktívabb fellépést sürgettek. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy külpolitikai nézeteiket belpolitikai helyzetük és pozícióik is nagyban befolyásolták.55 A harmadikként felvázolt külpolitikai törekvést az 1920-as években a magyar politika legmeghatározóbb személyisége, Bethlen István mi- niszterelnök képviselte. Bethlen tevékenysége ugyanis nem csupán a belpolitikai élet irá- nyítására korlátozódott, hanem a külpolitikára is jelentős befolyással bírt.56 Bethlen számá- ra már a húszas évek első harmadában egyértelművé vált, hogy Trianon részleges revízió- ját Magyarország csak nagyhatalmi támogatással érheti el. Ennek a feltételei azonban ek- kor még nem voltak adottak. A magyar revíziós törekvéseket ugyanis a húszas évek közé- pen egyetlen győztes nagyhatalom sem támogatta. Ezért a bethleni külpolitika addig, amíg az európai viszonyok Budapest számára kedvezően nem alakultak, az óvatos kivárás állás- pontjára helyezkedett. Bethlen ezt úgy fogalmazta meg, hogy „Magyarország számára az egyetlen lehetséges külpolitika a türelmes várakozás."57 Ez azonban egyáltalán nem jelen- tett számára külpolitikai passzivitást. Miután a külpolitikai játékteret felfogása szerint „a körülmények alakítják"58 ezért Bethlen a külpolitikai mozgástér kis lépések, kis eredmé- nyek útján történő bővítését tekintette realitásnak.

E három külpolitikai alternatíva természetesen nem egymástól függetlenül, hanem egymás mellett létezett és a mindenkori nemzetközi helyzet függvényében alakult. Az 1920-as évek közepén a szerencsétlen kimenetelű frankhamisítási ügy nehéz politikai ter- hének árnyékában azonban a magyar külpolitika számára egy új lehetőség kínálkozott: a Magyarország és Jugoszlávia59 közötti megegyezés, amely akár a kisantanton történő réstö- rés sikerével is kecsegtethetett.

4.1. A magyar-jugoszláv közeledés

Magyarország külpolitikai lehetőségeit az 1920-as évek közepén kedvezően befolyá- solhatta az a tény, hogy Jugoszláviának legtöbb szomszédjával - Olaszország, Görögor- szág, Románia, Bulgária - komoly területi és hatalmi konfliktusai voltak, amelyeket ugyan diplomáciai úton próbáltak a felek kezelni, de ezek az ellentétek Belgrád külpolitikai pozí- cióit jelentős mértékben gyengítették. Ráadásul a legmélyebben gyökerező olasz-jugoszláv ellentét során Belgrád nem számíthatott kisantant szövetségeseinek támogatására, hiszen Prága és Bukarest egyaránt fontosnak tartotta a Rómához fűződő jó viszony ápolását. Ezért Jugoszlávia számára a Magyarországgal történő esetleges megegyezés azt jelenthette, hogy legalább az egyik szomszédjával szemben biztosítani tudta volna magát, s legalább északi határai felől tehermentesül. Nagyobb mozgásszabadságot biztosítva ezzel mind a belgrádi bel-, mind külpolitika számára.⁶⁰

A magyar-jugoszláv tárgyalások az angol külügy jóindulatú támogatását is élvezve, va- lamint az olasz diplomácia tudtával,61 1926. március 15-én, a Népszövetség közelgő ülés- szakát kihasználva Bethlen István magyar miniszterelnök, Walko Lajos62 magyar külügy- miniszter és Momcilo Nincié63 jugoszláv külügyminiszter részvételével kezdődtek meg Genfben.64 Bethlen már az első megbeszélésen sikerrel könyvelhette el, hogy jugoszláv partnere nem zárkózott el egy kétoldalú, és a másik két kisantant országra ki nem terjedő megállapodás gondolata elől.65 Tudomásul véve egyben azt is, hogy „[...] Magyarország nehezen vehetne részt egy közép-európai Locarno-szerü66 megegyezésben [.. .]"67

Bethlen a Ninciétyel folytatott genfi tárgyalásairól a magyar országgyűlésben is beszá-

molt. Konkrétumokat értelem szerűen nem mondott, de világos jelét adta a két ország közti közeledésnek: „Örömmel állapítottam meg, hogy nemcsak a magyar, de a jugoszláv kor- mányt is az a nézet és óhaj hatja át, hogy a két állam közt barátságos viszony létesüljön, és ennek érdekében minden akadályt elhárítson."68 Hasonlóan nyilatkozott Nincic is, amikor a Pester Lloyd⁶⁹ újságírójának a kérdésére „[...] azon óhajának adott kifejezést, hogy [az a szándéka, hogy] a Magyarország és Jugoszlávia közti viszony bizalmasabbá és barátibbá váljon."70

A Genfben megkezdett tárgyalások áprilisban, Belgrádban folytatódtak, s ennek során mindkét fél több gesztus értékű, mondhatni baráti és jóindulatú nyilatkozatot is tett a másik irányába. A két ország közti közeledés szükségességéről és a jószomszédi kapcsolatok fontosságáról Bethlen és Nincic egymás sajtójának is nyilatkozott. 1926. május-június folyamán pedig a két országnak számos szakpolitikai - kölcsönös jogsegély, politikai bű- nösök kiadatása, határ menti közlekedés szabályozása, zágrábi és szabadkai magyar, vala- mint a szegedi jugoszláv konzulátusok megnyitásnak lehetősége, kereskedelmi szerződés stb. - kérdésben sikerült megállapodnia.71 Nem vitás azonban, hogy miközben ezek fontos szakpolitikai egyezmények voltak, igazi nagypolitikai áttörést nem jelenthettek.

Erre 1926. június végén Hory és Nincic négyszemközti találkozóján, Bledben került sor, ahol a belgrádi magyar követségről hamarosan más állomáshelyre⁷² távozó Hory an- nak érdekében kereste fel Nincictyet, hogy a protokoll szabályok mellőzésével elköszönjön tőle. Hory visszaemlékezéseiben így emlékezett meg a találkozóról: „Már Bledbe való érkezésem napján sikerült is vele [Nincictyel] találkoznom a Toplitz Szállodában. Délután együtt úszkáltunk a bledi tóban. E fesztelen, közvetlen hangulatú együttlét folyamán al- kalmam volt vele hosszú, bizalmas politikai megbeszéléseket folytatni. Utolsó beszélgeté- sünk alkalmával - miután eszmecserénk legbizalmasabb módon való kezelését kérte - spontán kijelentette, hogy hajlandó volna velünk [úgy mint Magyarországgal] barátsági és kölcsönös megnemtámadási szerződést kötni."¹¹ [kiemelés az eredeti szövegben] Hory Nincic üzenetét azonnal továbbította Budapetre, ahol intézkedés történt annak érdekében, hogy a jugoszláv ajánlat hivatalosan is megerősítésre kerüljön. Nincic a magyar fél legna- gyobb diszkrécióját kérve, a belgrádi magyar követség ideiglenes vezetőjének, Wodianer Andornak74 1926. július 13-án ismételte meg ajánlatát, melyben Magyarország és Jugo- szlávia között egy olyan jellegű megállapodás megkötését javasolta, amelynek alapja lehet akár az 192l-es csehszlovák-osztrák,⁷⁵ akár valamilyen más szerződés is. Azt, hogy az

1925-ös locamoi egyezményhez hasonló tartalmat adjanak e a szerződésnek a felek, a ja- vaslat nyitva hagyta.76

A témával foglalkozó történészek előtt ma is vita tárgyát képezi, hogy Nincic, aki az ügyben teljes diszkréciót kért, mennyire gondolta, gondolhatta komolyan azt, hogy a terve- zett magyar-jugoszláv megállapodásról nem kíván előzetesen egyeztetni a kisantant másik két államával. Ervek pro és contra egyaránt felsorolhatok, s mindkét alternatíva mellett komoly indokok is felsorakoztathatók.77 Egy dolog azonban bizonyosnak látszik. Neveze- tesen az, hogy a Nincic-féle ajánlat július 13-i megismétlését követően mintha megtorpan- tak volna a további tárgyalások. Vélhetően nem arról lehet szó, hogy valamelyik fél meg- gondolta volna magát, hiszen a megállapodás mind a magyar, mind a jugoszláv fél számára kívánatos volt. Inkább az állhat a háttérben, hogy Magyarország sem a csehszlovák-oszt- rák, sem a locamói formulákat nem tartotta magára nézve elfogadhatónak, s azoknál Ma- gyarország számára kedvezőbb feltételeket szeretett volna elérni. Belgrád viszont az 1926 nyarára kialakult, egyre inkább elszigetelődő nemzetközi helyzetét látva joggal tartott, tarthatott attól, hogy egy Prága és Bukarest számára elfogadhatatlan, ráadásul a velük való konzultáció nélkül megkötendő magyar-jugoszláv megállapodás aláírásával elveszíti a kisantant országok támogatását.

Ebben a helyzetben hangzott el 1926. augusztus 29-én Horthy Miklósnak, Magyaror- szág kormányzójának a középkori Magyar Királyság bukásához vezető tragikus kimenete- lű mohácsi csata 400. évfordulóján elmondott és a fentiekben már ismertetett beszéde.

5. A kormányzó mohácsi beszédének hazai és nemzetközi visszhangja a korabeli sajtóban 5.1. A magyarországi reakciók

Az országos napilapok - mint ahogyan az a fentiekben részletesen bemutatásra került - meglehetősen részletesen beszámoltak az 1926. augusztus 29-i mohácsi ünnepségekről, s legtöbbjük szó szerint idézte a koszorúzáskor elmondott kormányzói mondatokat. Ennél többre, nevezetesen Horthy Miklós beszédének elemző kommentálására azonban csak kevés újság vállalkozott. Az elsők között volt a Pesti Hírlap és a Népszava, amelyek már augusztus 31-én kísérletet tettek arra, hogy a beszéd mögött rejlő politikai törekvéseket és külpolitikai szándékot megfejtsék.

A Pesti Hírlap tudósítója kiemelte, hogy a kormányzó kijelentéseit rendkívül nagy fel- tűnés, érdeklődés és figyelem fogadta, s már a jelenlevő politikusok körében is szinte azonnal megkezdődtek a találgatások annak hátteréről. Annak ellenére, hogy a nyári sza- badságolások miatt érezhető volt a politikai „uborkaszünet", a lapnak mégis sikerült értesü- léseket szereznie kormánypárti, ellenzéki és gazdasági körökből. Előbbiek nagyon vissza- fogottan nyilatkoztak az államfői kijelentésekről, s óvtak attól, hogy „[...] eredeti értelmén túlmenő jelentőséget tulajdonítsanak [a beszédnek] mert a déli szomszédra vonatkozó passzus nem sokkal haladja túl azokat a korábban elhangzott hivatalos nyilatkozatokat, amelyek a keleti, illetve északi szomszédainkkal való megértés és barátság szükségességét hangoztatták."⁷⁸ Ezzel mintegy igyekeztek tompítani a beszéd okozta konstemációt.

Ezzel szemben az ellenzék egészen másképp értelmezte a kormányzói beszédet, s annak a véleményüknek adtak hangot, hogy az államfő nyilatkozata mögött mindenképp a hivata- los magyar külpolitikai vezetés megváltozott külpolitikai koncepciója áll, amely új irányt szabhat Magyarország külpolitikai célkitűzéseinek. A demokrata és radikális párti ellenzé- ki körök egyenesen ,jugoszláv orientáció"-nak minősítették a beszédet, s melegen üdvö- zölték a vélt külpolitikai fordulatot, amely véleményük szerint az ország belpolitikai be- rendezkedésére is hatással lesz.79 Az ellenzéki megnyilatkozásokból egyrészt az tükröző- dik, hogy politikusaik külpolitikai téren kevésbé voltak felkészültek, másrészt pedig a ma- guk ideológiai sémái mentén gondolkodva, nem utolsó sorban belpolitikai érdekeiktől ve- zérelve a kisantant orientációt, mint lehetséges külpolitikai törekvést hangoztatták és tá- mogatták. Azt azonban egyikük sem érzékelte, hogy a beszéd éppen Belgrádot hozta nehéz helyzetbe. Mentségükre legyen mondva, hogy ezt nemcsak ők nem ismerték fel, hanem általános külpolitikai iskolázottság hiányában a magyar politikai elit jelentős része sem.

Részben hasonlóan kommentálták a beszédet a magyar gazdasági körök is, csak ők nem politikai, hanem gazdasági szempontból üdvözölték azt. Kiemelték, hogy „[...] érdekeink Jugoszláviával ütköznek a legkevésbé s gazdasági és kereskedelmi téren a Jugoszláviával való kapcsolat kimélyítése sokkal könnyebb mint a kisantant másik két államával." Hang- súlyozták és szorgalmazták továbbá a Jugoszláviával kötendő kereskedelmi szerződés mi- nél előbbi megkötésének szükségességét.⁸⁰

A Pesti Hírlap , jól informált helyről", azaz minden bizonnyal kormányzati körökből származó forrásokból ezzel szemben azt is tudni vélte, hogy a Horthy által elmondottak ugyan jelentőségteljesek, „[...] de nem szabad túl messzemenő kombinációkat fűzni hoz- zájuk." A Pesti Hírlap mindamellett kiváló információkkal rendelkezett, hiszen pontos ismeretei voltak a hónapok óta tartó, de a széles közvélemény előtt mégsem publikus ma-

gyar-jugoszláv tárgyalásokról, melynek utolsó fordulóját 1926 szeptemberére81 időzítették a felek. Természetesen nem a Nincié-féle ajánlatról van itt szó, hanem azokról a tervezett szakpolitikai megállapodásokról, amelyek 1926 tavaszától folyamatosan zajlottak a felek között. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a lap még azt is tudni vélte, hogy a tárgyalások során a trianoni békeszerződésből adódó, még nyitott kérdések tisztázása mellett elsősor- ban kereskedelmi és tarifális ügyek várnak lezárásra. Ebben a relációban értelmezte a Pesti Hírlap a kormányzói beszédet, s ennek ismeretében vonta le következtetésként, hogy „[...]

túlzottnak kell [...] tartani azokat a kombinációkat, amelyek azt sejtik, hogy befejezett tények vannak a háttérben és a magyar külpolitikának teljes megváltozása várható."82

Megjegyzendő, hogy a kereskedelmi szerződések ügyében nemcsak Jugoszláviával, ha- nem a kisantant másik meghatározó tagjával, Csehszlovákiával is folyamatos és előrehala- dott tárgyalásokat folytatott a magyar kormány. Köszönhető volt ez minden bizonnyal annak is, hogy a külügyi tárcát 1925. március 5-től 1930. december 9-ig az a hazai és nem- zetközi pénzügyi körökben is jól ismert Walko Lajos irányította, aki 1922. június 16-tól

1926. október 15-ig kereskedelemügyi miniszterként komoly szerepet vállalt a rendszer külföldi kölcsönnel történt pénzügyi stabilizációjában is. A magyar-csehszlovák tárgyalá- sok, amelyek a prágai magyar ügyvivő és a csehszlovák külügyminiszter között folytak,

1926. augusztus végére jelentős kereskedelmi eredményeket hoztak. A tárgyalási folya- matban augusztus végén ugyan szünet állt be, de a két fél között megállapodás született az

1926. szeptember 4-től bevezetendő legnagyobb kedvezményes kereskedelmi megállapo- dás ügyében.83 Mindezt szakpolitikai szinten jelentős előrelépésként kell értékelni, hiszen a Prága és Budapest közötti korábbi rendkívül fagyos viszonyt legalább gazdasági és keres- kedelmi oldalon sikerült oldani és reális esélyt teremteni a legnagyobb kedvezmény elve alapján történő hivatalos megállapodásra. Ez pedig Prága korábbi álláspontjához képest jelentős előre lépésnek számított. Nagypolitikai szinten azonban mindez egyáltalán nem volt elmondható. Prága és Budapest között ugyanis Trianon következményeként kibékíthe- tetlen ellentétek feszültek.

Az 1926. augusztus 31-én megjelenő országos és megyei napilapok már kormánypárti képviselői nyilatkozatokat is közöltek a kormányzói beszédről. Megszólaltak többek között az ünnepségen személyesen részt vevők közül Scitovszky Béla, a nemzetgyűlés elnöke, valamint Platthy György,84 a külügyi bizottság tagja, Szabóky Jenő85 és Szily Tamás86

képviselők.

Scitovszky árnyaltan és tényszerűen fogalmazott, amikor úgy nyilatkozott, hogy „A kormányzó úr kijelentésének, tekintettel arra, hogy az államfő ajkáról hangzott el, igen nagy politikai jelentősége van."87 Platthy és Szabóky nemzetgyűlési képviselők ennél konkrétabb következtetéseket vontak le, s mindketten határozottan kiálltak a kormányzói beszédből általuk kiolvasott, s mindkettőjük részéről régóta szorgalmazott magyar-szerb közeledés mellett. Platthy szerint „Néhány kilométerre, a szerb határtól végre egy aktív lépés történt a szerb-magyar orientáció felé és most várjuk a visszhangot."⁸⁸ Szabóky vé- leményét úgy összegezte, hogy „Már az első nemzetgyűlésen erős volt a hangulat a szerb orientáció mellett. A parlamentnek egy csoportja kirándulást is tervezett Belgrádba, ezt a tervet azonban Rakovszky István Habsburg-érdekből meghiúsította. A kormányzó mai kijelentését örvendetes eseménynek tartom és remélem, hogy a kormány végre szakit a teljes külügyi tartózkodás politikájával és elhatározza magát a mi helyzetünkben legtanácsosabb szerb orientáció mellett."89 A nevezett nemzetgyűlési képviselők minden bizonnyal az általá- nos közhangulatot tolmácsolták nyilatkozataik során, amelyek azonban így, ebben a formá- jukban nem feltétlenül találkoztak a hivatalos magyar külpolitika álláspontjával.

A megszólalók közül a leginformáltabbnak a kormánypárti Szily Tamás képviselő tűnt, aki a következőket nyilatkozta: „Bethlen és Nincsics (helyesen: Nincié) múlt évi genfi

tanácskozása óta úgyszólván a levegőben van a szerb orientáció gondolata, amely az ösz- szes lehetséges utódállam-orientációk körül reánk nézve a legelőnyösebb. Rendkívül érde- kes, hogy a mohácsi ünnepségekre nem hívták meg a diplomáciai testületet és így a Jugo- szláv követséget sem, amelynek ez a mellőzés - teljesen beavatott helyről szerzett értesülé- sünk szerint - annál rosszabbul esett, mivel Jugoszlávia annak idején meghívta Magyaror- szágot a mohácsihoz hasonló rigómezei ünnepségekre.⁹⁰ A kormányzó mohácsi beszédét beavatott körök jó előre nagy eseménynek jósolták és ennek tulajdonítható, hogy a moh- ácsi ünnepségekre leutazott a jugoszláv követség egyik tisztviselője is, akinek jelentése alapján az államfő szenzációs beszéde bizonyára megelégedést fog kelteni jugoszláv hiva- talos körökben és kiindulópontjául szolgálhat a kormánypárt nagy többsége által örömmel üdvözölt magyar-szerb orientációnak."⁹¹ Szily képviselő nyilatkozatát azonban óvatos forráskritikával kell kezelni. A képviselőnek minden bizonnyal nem lehetett tudomása a Nincic-féle ajánlatról, csak a két ország között folyó szakpolitikai egyeztetéseket ismerhet- te. A magyar-szerb orientáció említésekor tehát erre gondolhatott. Természetesen a nyilat- kozó képviselő tudott arról, hogy a magyar és a jugoszláv fél között egészen magas - mi- niszterelnöki és külügyminiszteri - szinten már hónapok óta folynak tárgyalások Genfben.

A részletekről azonban minden bizonnyal nem lehettek értesülései. így a Genfben folyta- tott magyar-jugoszláv tárgyalások tényét összefüggésbe hozhatta a mohácsi beszéddel, s e kombináció eredményeként szűrte le megállapításait, s üdvözölte a magyar-szerb közele- dést. Az azonban neki is feltűnt, hogy a mohácsi ünnepségekre nem hívták meg a jugo- szláv diplomáciai testület tagjait. Erre tényszerű magyarázatot azonban nem talált. Arra azonban forrásértékkel bír a nyilatkozata, hogy a beszédet a kormányzó nem rögtönözte, hanem az minden bizonnyal előre egyeztetett volt.

A magyar kormányzathoz közeli források egyébként nagyon visszafogottan kommen- tálták a kormányzói beszédet. Ezt látszik alátámasztani az a lapvélemény, amely a kor- mány félhivatalos esti lapját idézi a kormányzói beszéddel kapcsolatosan: A kormányzói

„[...] kijelentésnek nagy politikai jelentősége van, de [...] messzebbmenő kombinációkat nem kell ehhez a kijelentéshez fűzni, mert a kormányzó csak bizonyos történelmi tényeket hozott közelebb a mai korhoz. [...] a Jugoszláviával az utóbbi hónapokban folytatott tár- gyalások során nemcsak a békeszerződésből folyó kérdések merültek föl, hanem a keres- kedelmi, tarifális és más irányú kérdések is, de megállapítható, hogy mind e kérdéseknél a legteljesebb mértékben a kölcsönös megértés lépett előtérbe. Ilyen előzmények után tette meg a kormányzó kijelentését, de [...] túlzottaknak kell tartani azokat a kombinációkat, amelyek máris Középeurópa képének megváltozásáról beszélnek, vagy azt sejtetik, befeje- zett tények vannak a háttérben és a magyar külpolitikának teljes megváltozása várható."92

A fenti idézet két lényeges momentuma, hogy egyrészt a kormányzói beszéd nem rögtön- zésen alapult, másrészt pedig nem jelentette a magyar külpolitika irányváltását.

A visszafogottan óvatos és mértéktartó kormányzati kommüniké ellenére a magyar saj- tó a magyar-jugoszláv közeledés lehetőségét elemezve, a szokásos gyenge külpolitikai iskolázottsága jegyében vad külpolitikai találgatásokba kezdett. Álljon itt erre két példa, mely egyben tanulságos látlelete a közvéleményt befolyásolni tudó lapszerkesztők és új- ságírók meglehetősen hiányos külpolitikai gondolkodására: A Pesti Hírlap cikkírója szerint

„Államfők hasonló, nagy horderejű kijelentései sohasem hangozhatnak el következmények nélkül. [Ezek a szavak] egy új magyar külpolitika enunciációja [kinyilatkoztatás, nyilatko- zat] gyanánt mondódtak el. A kormányzónak ez a rövid néhány mondata olyan lehetősége- ket tár az évek óta bizonytalanul kísérletező magyar külpolitikai törekvések elé, amelyek- nek megvalósulása az egész mai Közép-Európa politikai átcsoportosítását, Magyarország államközi reaktiválását és a hatalmi konstellációkba való bekapcsolódását jelentheti."93 A Pesti Napló 1926. szeptember 5-i vezércikke is hasonlóan értelmezte a kormányzói beszé-

det. Horthy történelmi utalásaira reagálva, részletesen, több hasábon keresztül mutatta be a magyar-szerb történelmi kapcsolatokat, s meglepő módon arról értekezett, hogy ha a szerb-horvát megbékélés sikeres volt [?] akkor a magyar-szerb együttműködésnek is ilyennek kell lennie: „A szerb... ezerévi gyűlölködés után, megbékélt a horváttal s létreho- zott egy új, nagy királyságot. Ha meg tudna békélni a magyarral is, - tisztán a jól felfogott érdek alapján - e két vitéz nép együttműködése Európa egyik leghatalmasabb politikai tényezőjét teremthetné meg."94

A magyarországi ellenzék részéről a kérdésben a Gömbös Gyula vezette Magyar Nem- zeti Függetlenségi Párt (Fajvédő Párt) is véleményt formált. Gömbös az 1926. szeptember 9-i pártvacsorán elhangzott beszédében üdvözölte a jugoszláv orientációt, amelyben saját politikai álláspontját látta igazolni. Felszólalásában azt hangsúlyozat, hogy ő „[...] már évekkel ezelőtt hangoztatta, hogy Rómába Belgrádon keresztül vezet az út." Egyben ki- emelte, hogy „Nem tudja, hogy a magas helyről [értsd kormányzói körökből] elhangzott nyilatkozat mögött [magyar külpolitikai] akció van-e, de örömmel üdvözli, akár van, akár nincs."95

5.2. A mohácsi beszéd nemzetközi visszhangja 5.2.1. A szerb-horvát lapvélemények

A kormányzói beszédről az első külföldi reakciók vegyesek és mértéktartóan óvatosak voltak. A mohácsi megemlékezésről és az ott elhangzottakról a szerb lapok már augusztus végén részletes tudósítást közöltek. Annak bővebb kommentálását azonban csak későbbre ígérték, s nem bocsátkoztak részletesebb elemzésbe. Csupán azt emelték ki, hogy a beszéd a magyar-jugoszláv közeledés irányába ható lépésként értékelendő. A Belgrádban napi rendszerességgel megjelenő Pravda ezen kívül még fotót is közölt Horthy Miklósról.96

A Zágrábban megjelenő lapok kivétel nélkül rövidítve ugyan, de ismertették Horthy be- szédét, s annak magyarországi fogadtatását. Egyelőre azonban nem értékelték azokat, s csak későbbre ígéretek részletesebb elemzést. Szűkszavúan csupán annyit jegyeztek meg, hogy a beszéd „egészen váratlanul jött" amit összességében rokonszenvvel fogadtak Jugo- szláviában, s azt a magyar külpolitika új orientációjaként értelmezték.97 Ezekből az első lapinformációkból azt a következtetést lehet levonni, hogy a belgrádi és a zágrábi tudósítók sem voltak jobban informálva a helyzetről, mint budapesti kollégáik.

Az 1926. szeptember elején megjelenő külföldi tudósítások, amelyeket a magyarországi napilapok - az MTI híradásait szinte szó szerint átemelve - részletesen ismertettek, már árnyaltabban fogalmaztak a kormányzói beszédről. Ezek közül a sajtóvisszhangok közül is kiemelkednek a jugoszláviai reagálások.

A mohácsi kormányzói megnyilatkozást szerb részről elsőként a belgrádi Pravda ismer- tette részletesebben „Új magyar politika" címmel megjelent írásában. A lap egyrészt örö- mének adott hangot, üdvözölte Horthy szavait, s a szerb fél fogadókészségét hangsúlyozta, amikor ezekkel a szavakkal kommentálta a mohácsi beszédet: „Államunk kész a békére és a jószomszédság politikáját őszintén fogja gyakorolni, ha Magyarország az új viszonyokba teljes szívélyességet visz bele [...]" Kiemelte ugyanakkor, hogy mindez csak akkor való- sulhat meg, ha Magyarországon „[...] archívumba kerül mindaz, amit a dzsentrik és ébre- dők98 csináltak." A belgrádi lapmegjegyzés tehát nem rejtette véka alá azon szerb álláspon- tot, mely szerint akkor és csak akkor lehet szó békülésről és közeledésről, ha Magyaror- szág őszintén és igazán akarja azt, s ezt a magyar kormány tetteiben is igazolja. Azaz fel- hagy revíziós törekvéseivel, s megszabadul azoknak a politikai szervezeteknek a ballaszt- jaitól, amelyek ennek szószólói és aktív képviselői. A Pravda cikkírója kormányzati forrá- sokra hivatkozva mindezt így kommentálta: „A szomszéd fővárosban [Budapest] a bosszú

politikája uralkodott sokáig, de mi azt hisszük, hogy a magyarok szakítottak ezzel, amidőn Horthy kormányzó száján keresztül a kibékülés igéit ejtették ki. Egyedül ezen az alapon lehet becsületesen és őszintén rendezni viszonyainkat. És ha ez így lesz, államunk kormá- nyának nincs oka arra, hogy ne járuljon hozzá az északi határon levő viszonyok rendezésé- hez. Ha ez a Magyarország, amely kiengesztelődést akar, egy egészen új Magyarország, a bosszútörekvésekkel telt különböző forradalmi szervezetek ballasztja nélkül, akkor kormá- nyunknak komolyan munkához kell kezdeni, hogy a mi dunai vidékeinken az államok egy külön blokkja alakuljon, amelynek meg lesz a maga Locarnója."99 A belgrádi lapok tehát már-már egyfajta olyan „balkáni Locarno" lehetőségét is felvetették, amelyben - az 1925-ös német példa alapján — a magyar-szerb együttműködésért cserébe, Magyarország garanciá- kat adna a déli, jugoszláviai határainak sérthetetlenségére. Mindez azonban aligha lehetett több hiú ábrándnál, hiszen a magyar külpolitikai gondolkodásban ilyen garancia nyújtásá- nak a lehetősége fel sem merült.

A legnagyobb példányszámban, Zágrábban megjelenő horvát napilap, az Obzor [Szem- le vagy Figyelő] szerint a kormányzói kijelentést leginkább az ipari és kereskedelmi körök fogadták örömmel.100 A magát független demokrata lapnak definiáló zágrábi Rjecs [Szó]

szerint a jugoszláv-magyar jó viszony igazi akadályai a magyar revíziós illúziókban kere- sendők. Nevezetesen az a Magyarországon uralkodó felfogás, amely szerint „Csehszlová- kia, Románia és Jugoszlávia gonosztevők módjára kirabolták Magyarországot." A lap rá- mutatott továbbá arra is, hogy ezek mögött a magyar kezdeményezések mögött az a törek- vés áll, melynek célja, hogy „[...] megingassa a kisantant frontját. A magyarok meg akar- ják akadályozni a jugoszláv akciószabadságot a többi utódállammal [értsd ez alatt a kisan- tant többi államát] szemben. Ez szuggerálta a szerb orientáció gondolatát. Nyilvánvaló, hogy ez a szándék nem hozható össze a mi érdekeinkkel. A Horthy Magyarországgal való megegyezés politikája veszélyeztetné a békét."101 A Rjecs tehát nem horvát, hanem közös délszláv álláspontra helyezkedett, s fogalmazta meg azon véleményét, hogy a beszéd mö- gött véleményük szerint a magyar külpolitika kisantantot szétbomlasztó törekvése áll.

Hasonlóan fogalmazott és hűvös hangot ütött meg a kormányzói beszéddel kapcsolato- san a jugoszláv távirata iroda, az Avala-hírügynökség is.¹⁰² A zágrábi sajtó mellett tehát a belgrádi hírügynökség is úgy értékelte a mohácsi beszédet, hogy az nem a közeledésnek, hanem éppen ellenkezőleg, Jugoszláviát a kisantant szövetségeseitől leválasztani akaró magyar politikának az eszköze.

A zágrábi Morgenblatt [Reggeli Újság] emellett azt is kiemelte, hogy Horvátország fenntartással fogad minden magyar-szerb közeledési kísérletet, s nem támogatja egy eset- leges jugoszláv-magyar antant gondolatát. Ilyen együttműködést csak Jugoszlávia vezeté- sével tudna elképzelni, s kizárta a magyar vezetésű Duna-konföderációnak minden lehető- ségét. Hitet tett a kisantant mellett, mely a húszas évek elején főképp a „magyar veszede- lem" ellen alakult meg.103 A felsorolt és a hivatalos körökhöz közel álló szerb-horvát lap- vélemények alapján az a következtetés vonható le, hogy azok a mohácsi beszéd valós dél- szláv visszhangjai voltak, melyek aztán a másik két kisantant ország sajtójában is vissza- köszöntek. Ilyen értelemben a teljes kisantant véleményét tükrözték.

A fent idézett sajtóreakciókkal szemben a zágrábi Radical a horvát szeparatista állás- pontot képviselve sokkal békülékenyebb hangot ütött meg. A kormányzói beszédet a lap

„valósággal történelmi fordulat"-ként értelmezte, s azt hangsúlyozta, hogy „Horthy Miklós a politikai bölcsesség, erkölcsi bátorság és erő tényét cselekedte s ezzel mindent megtett, amit első ízben magyar részről tenni lehetett." Kiemelte, továbbá, hogy „Most Jugoszlá- vián a sor, hogy kellő módon feleljen. A kinyújtott kezet nem szabad, nem lehet visszauta- sítani. A Duna folyása, a magyaroknak a tengerhez jugoszláv területen át való útja, olyan körülmények, amelyek a legnagyobb barátság kötelékeivel kapcsolhatják a két nemzetet

egymáshoz."104 Horthy mohácsi beszédét, mint az a fentiekből is kitűnik, máshogy értel- mezték a zágrábi nemzeti körök és máshogy a hivatalos belgrádi lapok. A horvát politikai gondolkodás nemzeti alapra helyezkedve, saját vélt vagy valós nemzeti érdekeiket tartotta szem előtt, s semmiképpen sem akartak a belgrádi politika esetleges áldozatává válni. Ön- álló véleményük hangsúlyozásával pedig deklarálni kívánták a Belgrádtól való mozgássza- badságukat.

5.2.2. A szerb politikusok nyilatkozatai

Nem kétséges, hogy a mohácsi beszéd a szerb diplomácia vezetőit is váratlanul és meg- lepetésszerűen érte. Joggal érezhették magukat kellemetlen helyzetben, hiszen tudtuk és a velük történő egyeztetés nélkül került nyilvánosságra a magyar-jugoszláv megegyezés lehetősége. S bár vélhetően igyekeztek, mégsem tudtak kitérni az elől, hogy a sajtó megke- resésére megszólalásra, nyilatkozatokra és magyarázkodásra ne kényszerüljenek. Ezt tá- masztja alá Markovié jugoszláv külügyminiszter helyettesnek a Belgrádban megjelenő Vremje című lapnak Horthy Miklós beszédével kapcsolatosan feltett kérdésére adott vála- sza. A politikus a kormányzói beszédet a korábbiakkal ellentétben egészen új dimenzióba helyezte és a magyar-jugoszláv közeledésben egy magyar-kisantant megállapodás lehető- ségét látva, annak fontosságát hangsúlyozta. Miközben leszögezte, hogy „[...] a magyar kormányzó rokonszenves hangú kijelentése politikai szempontból igen nagyjelentőségű...

rámutatott arra, hogy Magyarország és Jugoszlávia közeledéséből milyen jótékony hatású következmények származhatnak. Hangoztatta, hogy mindkét állam Közép-Európa békéjé- nek és haladásának ügyét szolgálja. Jugoszlávia igen hasznos szerepet tölthet be azon a téren is, hogy kapcsolatot biztosítson Magyarország és a kisantant között. Fontos érdekek szólnak e közeledés mellett és a magyar kormányzó nagyjelentőségű nyilatkozata fontos állomása annak az útnak, amely ebben az irányban vezet."105 Markovié külügyminiszter helyettes tehát a mohácsi beszédre válaszul a magyar-jugoszláv közeledést úgy próbálta magyarázni, s ezzel kisantant partnereit is megnyugtatni, mintha az egy magyar-kisantant megegyezés felé történő kezdő lépés lenne.

A jugoszláv diplomáciát irányító Momcilo Nincic, jugoszláv külügyminiszternek az el- ső megnyilatkozása a kormányzói beszéddel kapcsolatosan ezzel szemben érdemi informá- ciókat nem tartalmazott, s csak általánosságokat rögzített. Az Excelsior párizsi lap belgrádi tudósítójával ugyanis csak annyit közölt, hogy „Magyarországnak nehéz beletörődnie a dolgok új rendjébe, [értsd ez alatt a trianoni kereteket] [S] Nem szabad rossz néven venni Magyarországtól velleitásait." [gyenge tehetetlen akaratát, határozatlanságát], A jugoszláv külügyminiszter ezek után annak a reményének adott hangot, hogy „[...] idővel a magyarok el fogják fogadni a status quot."106 A nyilatkozatból kiolvasható, hogy Ninciéet nagyon kellemetlen helyzetbe hozta a kormányzói beszéd, hiszen néhány hónappal korábban a Horyval történt megbeszélés során magyar-jugoszláv megállapodást javasolt. Ráadásul külön kérte a magyar fél diszkrécióját az ügyben, amit most, a mohácsi beszéd elhangzását követően joggal kérdőjelezett meg.

Nincic - akit időközben Genfoen a Népszövetség teljes ülésének elnökévé választottak - a Pesti Hírlap ottani tudósítójának kérdésére is kitérő választ adott: „Ami a szomszédos államokkal, elsősorban Magyarországgal való viszonyunkat illeti, Magyarországgal már a megállapodások egész sorát kötöttük, ami által sok olyan kérdést sikerült tisztázni, ame- lyek súrlódásokra, vagy félreértésekre adhattak alkalmat. Ez a körülmény a politikai viszo- nyok állandó javulásával egyengeti a kereskedelmi szerződés megkötésének útját, amitől mind a két állam kereskedelmi tényezői nagy előnyöket várnak."¹⁰⁷ A jugoszláv külügymi- niszter azt a nem elhanyagolható tényt is megemlítette, hogy a kisantant képviselői meghosz- szabbították szövetségüket, s azt népszövetségi képviselőik - Jovanovic szerb, Petrescu-

Commen román és Veverka csehszlovák - útján a Nemzetek Szövetsége titkárságánál re- gisztrálás céljából letétbe is helyezték. Ennek célját a jugoszláv külügyminiszter úgy rögzí- tette, hogy az „[...] a kisantant kormányainak lehetővé teszi, hogy Európa legfontosabb kérdéseiben teljesen egységes és szilárd álláspontra helyezkedjenek olyképpen, hogy állás- foglalásuk mindig összhangban álljon a három szövetséges állam politikájával."108 Mindez világos és egyértelmű beszéd volt Nincic részéről. Hiszen ezzel hitet tett a kisantant szö- vetség mellett, s biztosította Belgrád elkötelezettségét Prága és Bukarest irányában.

5.2.3. A mohácsi beszéd prágai kommentálása

Mielőtt a prágai lapok kommentárjait ismertetnénk, fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy Prágában hagyományosan minden olyan apró jelre figyeltek, amely pozíciójukat veszélyeztetheti. így történt ez 1926 nyár végén is. A mohácsi beszédre történő első reagá- lásaik alapvetően a kisantant esetleges felbomlásától és Csehszlovákia elszigetelődésétől tartottak. Éppen ezért arra fókuszáltak, hogy partnereikben kétséget ébresszenek a magyar kezdeményezés őszinteségét illetően, s ezáltal a szövetség egységét és megbonthatatlansá- gát erősítsék. Ezt a célt szolgálhatta a csehszlovák fővárosban megjelenő Bohémia című lap minden bizonnyal kormányzati körökből kiszivárgó hírekre alapozó vezércikke is, amely már-már azt vizionálta, hogy a folyamatok eredménye akár egy Róma vezette és Prága nélküli olasz-magyar-jugoszláv-román szövetség is lehet, melynek haszonélvezője így kétségtelenül Olaszország lenne, s egyben megkérdőjelezné a kisantant jövőjét. Je- gyezzük meg, hogy miközben ez a lehetséges forgatókönyv csekély realitással bírt, arra azonban kellően alkalmas volt, hogy ezzel a felvázolt koncepcióval szemben a kisantant szövetséget, mint a Magyarországgal szembeni közös fellépés működőképes alternatíváját állítsa.

A Bohémia arra is felhívta figyelmet, hogy „[...] a kormányzó beszéde elszakítja azt a hurkot, amely Magyarország nyaka köré a békeszerződések óta fonódott, és úgy látszik, a kisantant, mely a kötél két végét húzta, most a kötél két végén a földre esett."109 Mindez pedig Csehszlovákia nemzetközi elszigeteléséhez vezethet, s annak következményeként ezúttal Prága kerülhet olyan helyzetbe, amilyenbe Budapestet 1920-at követően kényszerí- tették.110 Ennek elkerülése érdekében pedig elkerülhetetlen a kisantant egységének a fenn- tartása és a magyar kísérletek közös visszaverése.

A hivatalos csehszlovák orgánumnak számító Cesko-Slovensko Republika nevű napilap vezércikkében a mohácsi beszéddel kapcsolatban a magyar fél őszinte szándékait kérdője- lezte meg: „[...] vajon Horthy barátságajánlata elég őszinte-e ahhoz, hogy komolyan lehes- sen róla beszélni. Nem egyszerű gesztus-e ez, amely megett kevésbé egyszerű és titkos célok rejlenek?" Majd így folytatja: „Szkeptikusan ítéljük meg Horthy nyilatkozatának őszinteségét, sőt úgy véljük, hogy a nyilatkozat, legyen bár egyéni tekintetben még oly őszinte, egészen biztosan nem tekinthető a magyar nemzeti hangulat és meggyőződés tol- mácsolójának." A cikkíró a továbbiakban eljátszik a gondolattal: „Mondjuk, hogy Horthy nyilatkozatával tényleg a jugoszlávokhoz való közeledést akarja elősegíteni. Ezt természe- tesen csak örömmel üdvözölhetjük, mert jobb a két államnak barátságban élnie, mintsem, hogy ellenségeskedésben éljenek. Ilyen közeledés Magyarországnak csak használhat, vi- szont a szomszédokkal [értsd kisantant országai] szemben való megátalkodott ellenséges- kedés, aminőt eddig tanúsított, csak árthat neki." A cikk szerzője végezetül megállapítja,

„[...] hogy a magyaroknak szomszédaihoz való viszonya csak akkor javulhat meg, ha fel- hagynak a revanspolitika hirdetésével."111

5.2.4. A mohácsi beszéd osztrák értelmezése

A külföldi reakciók között érdemes megemlíteni, hogy a kormányzói beszédre Bécsben miként reagáltak. A Wiener Allgemeine Zeitung 1926. augusztus 31-i száma „Helyes jel- adás a kiengesztelődésre" című vezércikke a békülékenység és a megegyezés irányába történő lépésként értelmezte a beszédet. A vezércikk írója idézve az osztrák alkancellárt, aki úgy fogalmazott, hogy „Mohács egyszer már új korszakot kezdett a történelemben [...]

Most úgy látszik, mintha a 400 évvel később a mohácsi nap ünnepe ismét új korszak kez- detét jelentené, és ha a jelek nem csalnak, ezt a korszakot a békesség és a kiengesztelődés szelleme jellemzi." Az osztrák alkancellár nyilatkozata Bécsnek azt a külpolitikai állás- pontját tükrözte, amely egyaránt jó viszonyra törekedett Magyarországgal és a kisantant államaival. Nyilatkozatát úgy folytatta, hogy „[...] a magyar államfő szavaiban elsőrangú politikai tényt lát. A jövő politikája [ugyanis] csak a szomszédokkal, a tegnapi ellenségek- kel való megegyezés politikája lehet."112 Az osztrák alkancellár bécsi nyilatkozatában utalt továbbá arra is, hogy a mostani magyar kormányzói akció minden bizonnyal a magyar külpolitika egyfajta reagálása volt az olasz-román közeledésre.113 Másrészt pedig felhívta a figyelmet arra, hogy a térség országainak békéje attól függ, vajon sikerül-e a kisebbségek védelmén alapuló jó szomszédság politikáját érvényesíteniük. Mindezt a jelen helyzetre vonatkoztatva így értelmezte: „A kívánatos közeledés egyik alapfeltétele [...] hogy a jugo- szláv területen élő nemzeti kisebbségek teljes kulturális szabadságot élvezhessenek, ami egyrészt kiküszöböli a legkínosabb súrlódási felületek egyikét, másrészt magának Jugo- szláviának kulturális és gazdasági fejlődésére a legáldásosabb következményekkel lehet.

Mert a kiengesztelődés első sorban a kisebbségek védelmét jelenti és ezen a védelmen kell felépülnie." Az osztrák alkancellár ennek, a kisebbségvédelmi gondolatnak a jegyében tekintette korszakhatárnak a kormányzói beszédet, s 1926. augusztus 29-ét a kiengesztelő- dés napjának."4 Aligha tévedünk akkor, ha az alkancellári véleményről - amely a mohácsi beszéd kapcsán a kisebbségek védelmére és a megbékélésre, illetve a kiengesztelődésre helyezte mondanivalójának hangsúlyát - megállapíthatjuk, hogy az nélkülözött mindenfaj- ta külpolitikai realitást.

5.3. A sajtóban megjelent hivatalos magyar álláspont

Miközben a hazai és a nemzetközi sajtó képviselői találgatásokba bocsátkozva értékel- ték, elemezték és vontak le következtetéseiket Horthy Miklós mohácsi beszédéből, addig a hivatalos magyar külpolitika érdemi nyilatkozatot nem tett a kormányzói megnyilatkozás- sal kapcsolatosan. Csupán a kormány félhivatalos lapjában jelent meg egy óvatos nyilatko- zat,"5 amely sejtetni engedte, hogy az államfői megszólalás nem feltétlenül volt összhang- ban a hivatalos magyar külügyi állásponttal. Erre utal az a tény is, hogy Walko Lajos ma- gyar külügyminiszter óvatosan kivárt az ügy kapcsán, s viszonylag későn, 1926. szeptem- ber második hetében, miután az érintett kisantant politikusok már mindannyian véleményt formáltak, és a nemzetközi reakciók is lecsengőben voltak, szólalt meg, s fogalmazta meg a kormány hivatalos álláspontját. Ez pedig érdemben nem különbözött az 1926. augusztus 31-i kormányzati állásponttól, s szinte szó szerint azt ismételte meg: „A kormányzó úr azzal a kijelentéssel [utalás a mohácsi beszédre] afeletti örömének akart kifejezést adni, hogy a Jugoszláviával folyó tárgyalások, amelyek különböző, a békeszerződésből folyó függő kérdésekre vonatkoztak, részben befejezettek, és különösen, hogy a kereskedelmi szerződést illetőleg tárgyalásaink eredménnyel jártak. Egyúttal az a remény vezette a kor- mányzó urat kijelentései megtételében, hogy a Jugoszláviával való szomszédi viszonyunk- nak ez a javulása tartós lesz és folytatódni fog."116