MOCSÁR GÁBOR
Hány Móra van ?
Sárgás-drappos kötésű könyv a kezemben, 1927-ben nyomták Budapesten, s mi- előtt (nem tudom milyen úton-módon) birtokomba került volna, a 247. leltári szá- mon tartotta jegyzékén a „Szegedi Faragó Társulat önsegélyző és Temetkezési Egye- sületének Könyvtára". Fogalmam sincs, miféle egyesület volt ez a faragó társulat, mit faragott, a lényeg az, hogy a könyvet Móra Ferenc írta, akit most ünneplünk születésének századik évfordulója alkalmával.
Tehát megint ünneplünk. Most éppen Mórát. Vajon miért? Lássuk ezt a köny- vet, amely a Lantos Rt. jóvoltából jelent meg Nádihegedű címmel. Van egy ponto- san ugyanilyen kötésű Móra-könyvem is (Sokféle a címe), ezt is a Lantos Rt. adta ki, ugyanabban az évben, ez meg — ahogy a bepecsételésből látom — egy általam nem ismert dr. Szablya Zoltán könyvtárából került az enyémbe, sejtelmem sincs, milyen úton-módon. Nem loptam, annyi bizonyos. Aki a könyvek útját ki tudná nyomozni!
Lássuk a Nádihegedűt. Vizsgáztatni akarom magamat, az emlékezésre készülőd- vén: hogyan állok én Mórával? Szeretem, nem szeretem? Ezt a régóta foglalkoztató kérdést egyszer már tisztázni kellene s most itt rá az alkalom. Mert a kérdés csak- ugyan régóta rág, jelezvén, hogy nem vagyok tisztában önmagammal. Illetve Mórá- val. Kell-e nekem szeretnem ünnepelt írónkat?
Már az első oldalon megcsap valami ájtatos szentimentalizmussal vegyes... nem is tudom mi. Szenteskedő jámborság. „Liliomok nyíltak és Mária-énekek muzsikáltak akkor huszonháromesztendős szívemben, mint Szent Eleknek a legenda aureá-ban ..."
— nem, én ezt nem tudom tovább olvasni. Az írás címe is: Máriácska a sakalóban.
Gyermeteg gügyögés. Lapozok pár oldalt, két lapot mindössze s egy mondat elém ugrik: „A forradalom: szörnyű dolog. Nemcsak: a történelemben: a helyesírásban is."
Most már kezd jobban érdekelni a dolog. Elolvastam a könyvet, s nem tudok mást mondani róla, mint az imént: kemény idegenkedéssel utasítottam el. Nyilván- való: bennem van a hiba. Sok mindent olvastam én Mórától, valójában soha nem tudott hozzám közel férkőzni, nem jól mondom, meg kell fordítani a dolgot, én nem tudtam közel férkőzni hozzá. Hiába a megejtő stílus, az aranyos derű, az óriási kul- túrkincs, mely fölött szelleme biztonságosan röpködött, s amelyet birtokolt, nem tudtam neki behódolni.
De mi a hiba bennem? Jártam szülőházában, ismerem apjának, a „jó Isten fol- tozó szűcsének" világát, ebben a földpadlós világban otthon vagyok. Szegény világ
— otthonos világ. Anyjának, a kenyérsütögető asszonynak a világa is kedves nekem.
De amikor ezt olvasom: „Tudom, kis lányom két összekulcsolt keze, két egymáshoz lapuló liliomszirom sokszor befödte már az én bűnös fejemet az Ítélet nehéz kardja elől. Fájvirágasszonyom szemének halkan csordogáló könnyében, tudom, sokszor ki- aludt már a kherub pallosának lángja. És tudom, hogy valahol messze egy nagyon kicsi öregasszony, aki csak álmában él már, minden éjszaka fölhúzza az ünneplő papucsát, fölköti a régi gyászkendőjét, amelyikben az urát eltemette, aztán bele- takargatja a kötőcskéjébe az én forradásos lelkemet, úgy kattyog el vele a jó isten elé és azt mondja neki:
— Édes istenkém, ne haragudj erre az én rossz kis f i a m r a . . . " stb. stb. — akkor rámtör valami szomorú lehangoltság. A kimódolt, mesterségesen felidézett ájtatosság
— ez szomorít el.
Jó, jó, tudom én, hogy sok olvasó — különösen épp Szegeden — szívesen nyil- vánosan megvesszőzne emiatt, hiszen lehetnek mások, akiknek épp ez az ájtatosság maga a bűbáj, s talán meg is könnyeznék, ha olvasnák, de én most magamról, a magam érzéséről beszélek, nem a máséról, magamat vallatom.
Magammal szeretnék békességre jutni. Ezt a dolgot csakis magammal tisztáz- hatom.
Eszembe jut Veres Péter. Nem szerette Mórát. A hozzá hasonló osztályállapotút!
Vajon miért? Kéretlen tolmácsként megmondom: Veres Péter esztétikájában nem a
„szép" állt első helyen, nem is az „érdekes", nem is a népieskedő modor, hanem a
„fontos". Nem szerette Mórát, mert nem tartotta fontosnak. De véleményét csak szűk körben mondotta ki. Tapintatosan. Falvédős realizmust emlegetett, ájtatos katoli- cizmust . . .
No, lám, nagyon kényes ponthoz érkeztünk! Veres Péter református volt, annak is tarisznyahitű, én magam is kálvinista „kultúrkörben" nevelkedtem — ez lenne az idegenkedés oka? Nem hiszem. A tiszántúli szikár és puritán makacsság elég sok fejre gyűjtött eleven szenet, olyanok is elegen vannak, akik nem hajlandók még megérteni sem ezt a különös észjárást, hát még méltányolni, de csak annyit mon- dok — nem itt van a választóvonal. Itt nincs semmiféle választóvonal. Épp most olvastam el, nem először, a görögkeleti hitben nevelkedett Gorkij Gyermekéveim című könyvét, mondhatom, ebben az írásban lapról lapra csak úgy sorjáznak a kü- lönböző szentek, fel-felbukkan a Szűzanya, meg a hol jóságos, hol büntető Jóisten, akivel éppolyan bizalmas társalgást folytat a gyermek Gorkij (akkor még Peskov) nagyanyja, Kasirin nagyanyó, mint Móra anyja — ha hihetünk az írónak. íróknak.
Nincs nekem bajom a Szűzanyával, Istennel, a szentekkel — bár ez utóbbiak létezé- sét a mi vallásunk — melyben nevelkedtem — kereken tagadja. Az ilyesmin én kü- lönben régen túl vagyok már. Mégis, mi az oka, hogy Móra „kegyeskedése" nem tet- szik, Gorkij írása, minden szentjeivel együtt, tetszik. Odaadással olvasom. Gyanítom, ott az indokolatlanul maradó magyarázat, hogy Móra nádihegedű hangulatú írásai- ból hiányzik a teljes életnek az a mélysége, viharzása, tragikus komorsága, vadsága, szinte szó szerinti véressége, voltaképpen az élet teljessége, amely a másiknál, Gor- kijnál mindenütt — engem megragadó módon — jelen van.
Az élet teljessége? Móra nem törekedett az élet totális ábrázolására. Maga több- ször is bevallotta, hogy ő erre nem képes, nem is vállalkozik rá. Legfőbb témája — ha vallomásos módon írt — a családja volt. Lányáról, Pankáról, unokájáról, a Vad- emberről — két-három könyvnyit írt össze. „Az én kislányomnak az a fátum jutott, hogy már a bölcsőjében téma-gyerek legyen." Pár sorral tovább: „Mindig nagyon csacska családfő voltam és minden családi titkunkat kifecsegtem az ú j s á g b a n . . . "
Ha valaki azt hiszi, hogy én ezt is hibájául rovom fel — téved, nagyon is téved.
Ha éppenséggel kötölőzködni akarnék, azt mondanám, ebben a „témakörben" elő- buggyan a szentimentális ellágyulás könny patak ja — de hát ki az a lelketlen, szikla- szí vű számonkérő, aki ezt felemlegetné a családszerető, világ jó apának, nagyapának, („apapának") aki Móra volt?
Hibát én ebben a kérdéskörben nem Mórában látok, hanem inkább — korunk- ban. Korunk irodalmában. Amelyből szinte teljességgel eltűnt a családi melegséget, az apai örömöket, az otthon derűjét, a fészek otthonosságát dicsérő próza, líra, amely Petőfi és Arany korában még külön műfajnak számított: „családi líra". Benjámin Lászlót kivéve, aki a Hajnali karének-kel mégegyszer megszólaltatta — és milyen csodálatosan! — ennek a „műfajnak" szinte a rekviemjét; alig van költői termés a családi líra családfáján.
Ez a téma megérne külön egy misét, mondhatnám: gyászmisét. Itt csak annyit:
modern irodalmunkból nemcsak a „családi líra" tűnt el — s itt a magyarázat, az ok
—, hanem az a fajta írói-művészi családtípus is, amely Mórából, Benjáminból még kivirágoztatta az eltűnt líratípust. Merész megállapítás, sőt ellenőrizhetetlen: ki- derülne, hogy az amúgy is leverő országos átlagból magasan kiemelkedne a csődbe jutott, válságossá vált író-művész házasságok „görbéje", s ha már az őszinteségnél tartunk, magamra hadd mutassak: én ebben a gyötrelmes statisztikában még ezt a meredek átlagot is segítenék megemelni. Ám hagyjuk ezt a kínos témát, dicsérjük a családszerető Mórát, adjuk meg a tiszteletet az általam is tisztelt és ismert mai ki- vételeknek — neveket itt nem említek —, haladjunk tovább.
Mondom, hogy magamat vallatom én, nem Mórát, akivel szeretnék tisztázott viszonyba kerülni végre. S ezt megkönnyítendő, vegyük elő az Irodalmi Lexikont, ami majd bizonyosan eligazít.
Zavartan teszem le. Én eddig ismerni véltem egy Mórát, a magam Móráját, azt, akit ügyetlenül bár, de megrajzolni akartam. S itt jön a kérdés: hány Móránk van tulajdonképpen? Jó, jó, tudom én azt, hogy az író bonyolult szerzet, sok minden rejtekezik benne. De ez a lexikonbeli... !
Elém lép egy teljesen más Móra, mint amit én ismerni véltem. A jámbor, gü- gyögve realistáskodó, a világra gyengéd kézzel, meleg szívvel vattacukrot terítgető író helyett egy dühös, lázadó, majdnem forradalmár, de mindenképpen elsősorban politikus alkatú, keserű Móra — hát ez is Móra? Az imént még azt idéztem tőle, hogy „A forradalom szörnyű dolog.'..". Idézhettem volna a köztársaságról alkotott véleményét is, amelyre jellemző, hogy egy afféle „városbolondja" szájába adja a köztársaságot éljenző mondatot s mikor kiderül, hogy a köztársaság nem váltja be a Kossuth-bankót — még ez a bolond is lemond a köztársaság éljenzéséről. „Hát akkor egye meg a fene a köztársaságot, azzal együtt, aki kitalálta..." Ezt a bolond mondja, de Móra miért írta meg a maga furán ironizáló módján? A lexikonbeli Móra viszont ilyen idézetet kínál: „a köztársaság semmiképpen nem öncél, csak eszköz és szim- bólum, és nem végezte be, csak megkezdette a forradalmat." A forradalmat — amely
„szörnyű dolog"? És a bolondnak sem kell az a köztársaság, amely a forradalom- hoz vezet?
Most már végképp nem tudom, hány Móra van.
Olvasmányaimból úgy értesültem, magától az írótól, hogy „Se tehetségem, se gusztusom a politikára, sőt kibicelni se szeretek benne" — írja önmagáról az író, aki a lexikon szerint csupa politika. Észhez térítem magam: persze, Móra akkor politizált, amikor — 1918 októbere után — mindenki politizált. Akkor vélte a forra- dalom kezdetének a köztársaságot, amikor mindenki annak vélte — minthogy az is volt. De amikor a kezdet után jött a folytatás, maga a 19-es forradalom, akkor Móra már nem volt forradalmár. Elfordult az ügytől. De van itt egy sokak számára bizo- nyosan meggyőző idézet arról, hogy ez a mélységesen istenhivő író mégis mennyire
„forradalmár" tudott lenni például az állam és az egyház szétválasztásának kérdésé- ben. Azt írta: „a vallás magánügy, egyház és állam tökéletesen elválasztandó..."
Igen ám, csakhogy ez engem egyáltalán nem győz meg semmiféle forradalmi- ságról. Mert hadd mondjam meg, hogy a forradalminak egyáltalán nem mondható debreceni Lelkésztár című református egyházi időszaki lap 1919. április 14-i száma is teljes egyértelműséggel az egyház és az állam elválasztása, sőt az iskolák államo- sítása mellett foglalt állást. Igen, mondhatná valaki, minthogy mondta is egy szegedi Móra-rajongó kedves ismerősöm, csak ahhoz ismerni kell a katolikus Szeged bigott- ságát, itt másként hangzik ugyanaz, mint a kálvinista Debrecenben. Mire én: ha bigottságról van szó, mindegy az már, milyen a hitbeli háttere, s talán a kálvinista bigottság olykor dühödtebb tud lenni, mint a másik.
Hagyjuk ezt a tétova perlekedést, úgyis a lexikonnak van igaza, mert az a tudo- mányosabb fórum. Csupán egy megjegyzés kívánkozik még ide. Mi az oka, és mi a célja, mi a haszna, ha egy olyanféle írót, mint Móra, aki igazából és lelke szerint sohasem volt politikus alkat, le is nézte ezt a mesterséget, halála után minden igyekezettel politikussá „léptetünk" elő? Miért kell írókból, művészekből — az olyan melegszívű, varázsos hangú költőből is, mint Móra. — de nem csak vele történik ilyesmi —, előkaparni az „aktualizált" politikust? Megvörösített republikánussá avatnunk azt a Mórát, aki maga mondta arról a republikánus időszakról: „szégyen, nem szégyen, mindnyájan republikánusok voltunk".
Álljunk meg egy cseppet, mondja vitatkozó Móra-rajongó ismerősöm, csakhogy Móra igenis politizált, még elkedélyesített karcolatai alatt is ott lázong a csakugyan republikánus, politikus indulat. Ez előtt az érv előtt meghajtom a fejem: ma sincsen másképpen, humorba szatírába oldjuk olykor a keserűségünket, düheinket. S az ér- vet nyomatékosítja Móricz Zsigmond nekrológja, amiről érdemes megjegyezni, hogy
életkorban 15 nap van a két író között (nem akarom azt mondani, hogy amúgy egy világ), s midőn 1934. május 8-án Móra meghalt, május 11-én már megjelent Móricz nekrológja a Magyarország című napilapban. Többek közt ez áll benne Móra humo- ráról. „Ezt már Mikszáth felfedezte, Tömörkény tökéletesre csiszolta és Móra Ferenc élt vele, mint aranypénzzel..." Arra most ne térjünk ki, hogy mi volt Móricz véle- ménye Mikszáthról, Tömörkényről, ne gyűjtsünk több bajt magunknak, hanem foly- tassuk valami lényeges megállapítással, ami kvadrál az iménti baráti véleménnyel:
„Humorának titka az volt, hogy a legfájóbb, legkényelmetlenebb érzéseket vidám szavakba csomagolva tálalta ki: az életben való elbúvás és az élettől való megszelí- dültség, ez volt az ő humora. Sose mondott olyat, aminek ne lett volna egy adag keserűség a mélyén." Ez így igaz, nem azért, mert Móricz mondta, magam is így érzem.
Volt benne, csakugyan volt valami kesernyésség akkor is, amikor látszólag könnyedén humorizált. S bizonyára volt benne republikánus, radikálisan demokrata indulat is, de hát mit várjon az ember egy kiskunfélegyházi szegény foltozó szűcs és kenyérsütögető asszony fiától, ha nem republikanizmust? Akkor, amikor sokkal
„magasabb" körökből származó és körökben forgolódó írók, költők és egyéb lateine- rek már évekkel előbb tudták, írták, hogy rohanunk a forradalomba? Azt is töké- letes megértéssel fogadtam, hogy a forradalom bukása után mit mondhatott és írha- tott mást, mint amit mondott és írt? Ez előtt az érv előtt is meghajtom a fejem, de kérdésemet továbbra is érvényben tartom: kell-e vörös medáliát rakni a fölé a szív fölé, amely annyi mindent kibírt, megélt s amely fölött van annyi megérdemelt me- dália, hogy nincsen szüksége meg nem érdemeltekre.
Különben is, mi jogon mondok én véleményt olyan dolgok fölött, amiken ma- gam sem tudok kiigazodni? Nem értem én azoknak a szegedi időknek különösségét, számomra érthetetlen emberi, társadalmi viszonyait — nyilván azért, mert ismere- teimet leginkább vulgarizáló történelmi dolgozatokból veszem, amelyek nem tudnak választ adni például arra, hogy miképpen tartozhatott Móra baráti köréhez az a dr.
Szalay József kerületi rendőr-főkapitány — egyáltalán hogyan lehetett főkapitány! — aki „literátus" melléknevet érdemelt ki kortársaitól, könyvtárat alapított és sokáig elnöke volt a Dugonicsról elnevezett irodalmi társaságnak. (Érdemes volna egyszer valami közelebbit is megtudni az ellenforradalmi korszak eme érdekes szereplőjéről.) Homályban van a két forradalom másik fontos szereplője — Mórának szintén ba- ráti köréhez tartozott — aki volt ügyvéd is, városi főügyész is, majd hol proletár- kormánybiztos, hol főispán. Arról a Dettre Jánosról van szó, aki bízvást lehetne egy Lukács György értelmezésében írott dráma hőse, hiszen benne megvalósul a lukácsi esztétika egyik alaptézise: a kettős kötöttség. Ugyanis balról is, jobbról is árulónak tartották. Továbbá Mórának ugyancsak a baráti köréhez tartozó polgármesterről sem tudom, hová tegyem: Somogyi Szilveszter a neve. Megint bonyodalmas kérdés, hogy a velejéig reakciós, Ady-gyűlölő Rákosi Jenő miként vált annyira Móra tisz- teletének tárgyává, hogy boldogan írta róla: közel jutott a szívéhez. Halála után meg azt, hogy „az Úristen aranyasztalánál nincs nála nagyobb szószólója a magyar igazságnak". (Ez a hírhedt újságfejedelem felajánlotta lord Rothermere-nek Szent István koronáját.)
A különös névsort nem folytatom tovább, hiszen ideje, hogy magához Mórához térjek vissza Természetesen sárgán az irigységtől. Nemcsak ő maga „fecsegte ki" az újságban családjának „titkait" — fontosak voltak ezek, úgy látszik, a közvélemény számára is. Micsoda idők lehettek — hova tűntek? —, amikor megírták az újságok
— mert megírták —, hogy egy magyar író elutazott az Adriára üdülni. Unokája születéséről Pesten, egy ottani újságból értesült Móra. Ezt is megírták. Írónkat szülő- városa, Kiskunfélegyháza díszpolgárrá választotta, az állomásról virágcsokrokat do- báló diákok sorfala közt „hajtatott" a városházára, útközben láthatta egy kirakat- ban saját, nemzetiszínű szalaggal keretezett arcképét. A szegedi egyetem díszdok- torrá avatta. Még nem volt verskötete, amikor a Petőfi Társaság a tagjai közé vá- lasztotta. Tagja lett a Kisfaludy Társaságnak is. (A társaság elnevezése ne tévesszen
meg bennünket, akkorra például a Petőfi Társaság már bizony meglehetősen reak- ciós lelkületéről volt ismeretes. Móricz Zsigmondot például 19-es írásai miatt mind- két társaság kizárta a soraiból.) Manapság már talán mindennél többre értékelendő az a tisztesség, hogy halála előtt 19 nappal a szegedi ipartestület — a szűcsmester apa előtt is tisztelegve — tiszteletbeli elnökévé választotta. Mikor vesz manapság körül írót ilyen díszes közéleti társaság, ennyi írást szerető közéleti ember? Mikor ér egy mai írót, költőt — akármekkora — ennyi tiszteletadás? És ha már emberi gyengeségemet — az irigységet — így közre adtam, hadd nevezzem meg irigységem legfőbb tárgyát: a Kincskereső kisködmönt.
Bizonyosan tudom, hogy sok haragost szereztem magamnak ezzel az írással Sze- geden is, máshol is a Móra-rajongók körében. Hiába kezdenék én most már ma- gyarázkodni, hogy kérem, félreértettek, én nem Mórára haragszom, hanem Móráért haragszom, az igaziért, akit elfödnek előlünk a bármikori aktuálpolitikai interpretá- ciók ködéi, de hát ez nemcsak Móra esetében szokott előfordulni. Történni. Mennyi példa van rá! Védekezésül arra az igazán elemi írói jogomra is hivatkozhatnék, hogy miért ne írhatnék én úgy Móráról, ahogyan írtam? Igenis így is lehet róla írni! De nem beszélek jogokról — inkább zavartan abbahagyom a tűnődést. Mert továbbra sem tudom — vagy talán mégis tudom? —, hogyan is állok én Mórával.
És azt sem, hogy hány Móra élt tulajdonképpen.
