• Nem Talált Eredményt

tiszatáj 1979. AUG. * 33. ÉVF.

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "tiszatáj 1979. AUG. * 33. ÉVF."

Copied!
102
0
0

Teljes szövegt

(1)

tiszatáj

1979. AUG. * 33. ÉVF.

m ••>.

H'.J'U ' \\

[Ilyes Gyula,

Horváth István, Nagy

Gáspár, Oravecz Imre versei;

soóri Sándor és Kányádi Sándor műfordításai; Tandori Dezső

prózája; interjú Domokos Pál Péterrel;

műterem- látogatás Kopasz

Mártá-

nál

(2)

tiszatáj

I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T

Megjelenik havonként

Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÖ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF

Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 79-3363 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — 6740. Táviratcím: Tiszatáj, Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül, vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelző- számra. Egyes szám ára 10 forint. Előfizetési díj: negyedévre 30, fél évre 60, egy évre 120 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.

ISSN 0133 1167

A szerkesztőség tagjai: Csatári Dániel, Mocsár Gábor, Olasz Sándor, Tóth Béla

(3)

@

Tartalom

XXXIII. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM 1979. AUGUSZTUS

ILLYÉS GYULA versei: önhittek, Megkezeltek, Idegen-

vezetés 3 HORVÁTH ISTVÁN versei: Csikósokhoz a mén, Te is

része vagy már a íehér ösvénynek, Ózdiak 5 OSZTOJKÁN BÉLA versei: Ötödik vers, Négyezer éve 7

NAGY GÁSPÁR versei: Hő-tan, Nyelv-tan 9 BOR AMBRUS: Klasszikus elégia (elbeszélés) 11 TANDORI DEZSŐ: A játék, mint maga az idő 16 KODOLÁNYI GYULA: A tenger és John Smith (vers) 23

ACZÉL GÉZA: A mánia terjeszkedése 4. (vers) 29 ORAVECZ IMRE versei: Az első világ pusztulása, A má-

sodik világ pusztulása, A harmadik világ pusztulása 29 CSOÓRI SÁNDOR: A költészet jelenléte (Matti Rossi

versei elé) 32 MATTI ROSSI versei: Emlékbeszéd Césár Vallejó felett,

Kitől kérdezzük meg?, Ködösen virrad, Esteledik

(Csoóri Sándor fordításai) 33 ZELEI MIKLÓS: Szép zöld ágaikról zöld levelek hull-

nak (Beszélgetés Domokos Pál Péterrel) 36 H A Z A I T Ü K Ö R

SZ. LUKÁCS IMRE: A sárgacédulás 47 K E L E T - E U R Ó P A I N É Z Ő

Románia

KÁNYÁDI SÁNDOR: Arckép, rekviemmel 55 A. E. BACONSKY versei: Apokrif Hamlet, Egy dák

imája, Ars antipoetica, Alleluja, Ál-március, önarc-

kép az időben (Kányádi Sándor fordításai) 58 BORSI-KÁLMÁN BÉLA: A tiszta emberség forrásainál

(Portrévázlat Eugen Jebeleanuról) 61 EUGEN JEBELEANU versei: A szárnyak és a föld, Sze-

mirámisz, Csont és virág, Szomorúan vígan, Jobb

így, Imádság (Zirkuli Péter fordításai) 64 ENYEDI SÁNDOR: Még egyszer az erdélyi román szín-

játszás kezdeteiről 66 1

(4)

KRITIKA

GÖRÖMBEI ANDRÁS: Király László: Az elfelejtett

hadsereg 70 ISZLAI ZOLTÁN: Eörsi, elegyesen (Történetek egy hi-

deg faházban) 72 TÉGLÁSY IMRE: Mitől fél a költő? (Nagy Gáspár: Ha-

lántékdob című verseskönyvéről) 76 TANDORI DEZSŐ: Karinthy Ferenc: Marich Géza utolsó

kalandja 78 KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: Balázs József: Szeretők és

szerelmesek 79 MOCSÁR GÁBOR: Vita egy fülszöveggel (Rendhagyó

recenzió Szenti Tibor A tanya című könyvéről) ... 82

MŰVÉSZET

Képzőművészet

LÁSZLÓ GYULA: „A kő és az ember" (Beszámoló Bor- sos Miklós szobrairól írott könyvem keletkezésének

történetéről) 85 BODRI FERENC: László Gyula: Művészetről, művészek-

ről 89 HORVÁTH DEZSŐ: Műteremlátogatás Kopasz Mártánál 92

Szerkesztői asztal 96

ILLUSZTRÁCIÓ

Kopasz Márta munkái a 4., 10., 22., 69. és a 91. oldalon, valamint a műmelléklet I—II. oldalán

Kopasz Márta arcképe (Horváth Dezső felvétele) a 92.

oldalon

(5)

I L L Y É S G Y U L A

Önhittek

A török hadsereg modern volt.

Korszerűbb, mint a vele szemben álló.

Francia ágyúk, olasz stratégia, arab pengék és paripák és orvosok.

És fegyelem és hit.

A foglyok első csapata: a főurak, mezétláb már. A szultán Tomorit sem engedte a sátor elé, ahol ült.

Némi távolban rakták egyetlen gúlába a fejeket. A pontos munka része volt az is.

Harminc év s már fölépült s fénylett messze földre szépsége hírével is Pécsett a büszke dzsámi.

Az új Siklós, Szigetvár, Eger s közben Budán gyógyfürdők. Csaholtak, nyüszítettek és iszkoltak az éjben a gazdátlan kutyák.

Megkezeltek

Itt már nem fáj a fájdalom. Beadva minden adag. Csak mint beteg félálmában az arcideg:

ráng a jog érzet reflexe. Haragra rég nincs tudat. Jól érzik bár, mi végre viszik, szorgosan ők viszik, maguk az anyák a lánykát, fiút

az agy-vakítások intézetébe.

Itt már nem hat a becsület-hiány.

Nyüzsgő bogarak, kő alatt, szökdelők is (ha odatűz a nap);

lián-őserdők mélyén indián töredék törzs, — lám végzi még hős-táncát is e nép!

.3

(6)

Idegenvezetés

A templomok, a várromok nem a végomlás nyomai ezen a tájon. A kihantolt városfundamentumok sem azt

összegezik, en s o mm e, hogy ami itt ledőlt:

fölrákhatatlan.

Kaszált — köveken, terveken! — torsot csupán, itt az idő — az akarat s a márvány

architektúráin is, — ezt

hisszük néha; most is: mi, az idegenhez ekként odasündörgő ciceronék.

E műemlékek — téglakupacok — tehát nem látványul beszélnek; nem a szemnek — Hűségről, akár hiábavalóról,

tisztességről, mégsem föladhatóról kaphatnak képet, forgathatnak filmet modern membránnal és előhívóval tekercs-számra a múlt nyelvén tudók.

Kutyaszimattal kikaparható életelvről a törzs nyelvén tudók.

4

K O P A S Z M A R T A M U N K Á J A

(7)

H O R V Á T H I S T V Á N

Csikósokhoz a mén

Hányszor vontátok gúzsba lábam, földre rántván, hogy kasztráljatok:

csillaghomlokú fél-vad csikót, hogy kötőfékkel vérző számban, ha-mint a farkas úgy vonyítok, akkor is arra: mindig arra, merre, csikósok, irányítottak!

Zúzmarás már a rét avarja.

Lankadok én is, őszi árny van.

Nem a szíjostor futamított:

rétünk volt, amely megtanított buktatók közt is diadalra

vágtatni — ménként... S csak eb marja egymást, mint ti a kasztrálásban.

Te is része vagy már a fehér ösvénynek

Halott vagy, Anyám. Már közülük kiáltod:

— Egy karnyújtás ide az Urál; és onnan lépések láncszeme ér el a sarkunkig.

Te tudod, Anyám, ki átalltál közéjük.

Az ősök csontjai Kárpátok vápáin

át fehér ösvény és a nagy sztyeppék bongó, élő-babonákat, múltat rejtő terén

végig fehér ösvény, mint Tejút az égen.

Béláját, Kámát s a Dunát köti össze.

Volgától végig, a Kárpátok öléig fehér csontországút, mely fölött a sajgó, kék időbe fagyó sok jajkiáltás közt

a diadalérzet nem más letiprása a megmaradhatás boldog öröme volt.

5

(8)

E népet az élet sohase becézte.

Nem, hisz még a cserfa — és babérkoszorút, azt is úgy vágta a homlokához, hogy a

vére kiserkedett. Elődeink lépte

elér a sarkunkig. Nincsen elveszett nyom.

Nem „vak ügetők", nem „ködben eltévedett"

lovasok voltak ők; a vérük árán is

magukat m e g t art ók, másoktól ü l d ö z ö t t , hazát k.e r e s ők és t e s t v é r t a magányban.

Te is része vagy már a fehér ösvénynek, Anyám, s elszakadni ettől az ösvénytől, t ő l e d , megszakadó szívvel sem lehet már.

Ózdiak

Üjra ösvénnyé lapítottuk, megint a szivály, rossz sarat.

S hányszor és hány láb, mennyi ősé, mely ez úton elhaladt

immár egy ezredév alatt.

Mondják, makacsok vagyunk itt, mi ózdiak, de hát másként vajon állhattunk volna, s ki állhatna ezen a kötött őstalajon,

ha nem makacsul, ily szabadon?

Üsztuk térdig a sárt, de tudtuk, ösvény lesz csak a talp alatt.

Bocskor, mezítláb járta, gyúrta.

De soha lelki-szoligahad ezen az úton nem haladt.

Most se emelünk kalapot mi, csak ha reánk is emelintnek.

. Vagyunk annyik, mint bárki mások.

Fogadjuk, ahogy ránk tekintnek.

Magunk kötjük bé sebeinket. . S százszor, ha sár lesz, százezerszer tiprunk rá ösvényt, járhatót.

Nem bukik el, ki nem alkuszik.

Köteleznek a nyomdokok.

Az ősiek s amit én hagyok.

Magyarózd, 1968. X.

\ 6

(9)

O S Z T O J K Á N B É L A

Ötödik vers

ÚGY KEZDTEM ITT MÉGIS

Szülessen benned oly naggyá, oly hatalmassá a lélek, mint amilyen nagy és hatalmas Te- benned az összeomlás. Csúcsára, hogy fölke- rültél az Ararátnak, és lettél örök időkre

mostoha fia a szemérmetlen halhatatlanságnak, hol ellened úsznak a folyamok is; tekerőz-

nek nyakad köré, mint a piszkos kígyók, akik halált hozó tarajukban hordozzák az elérhe- tetlen békességet, a szakadékba taszított szarvasok álmatlanságát, mert galambjaidnak szétlőtték a szárnyát: harmadjára megvon- ták, betiltották az olajágat; Isten Békéje mint a sarokba vetett sóbálvány mereng maga elé, vagy kering és ébredésről álmodik, mint egy kiégett űrhajó.

Ügy kezdtem itt és kezdem naponta a verset, ahogyan kapom marokra a bal- tát. Szőnék inkább selyemuszályt vagy andalog- nék mint egy hibbant zongorista, ki önnön futa- maitól tejfehéren elcsöpög, és buja fák alatt suttognám nevét Imeonnak, ahogyan suttogja re- zegő bokrok mögött minden nő nevét a rozoga-agyú parkőr, aki ágyékából hipó illatot liheg, mert

a pávák, ezek a gőgös dísz-lotyók rettegnek itt a vértől; fölkapják fejüket minden durva szóra, ki pedig dühét köpi a hóra, elalszik, mint a sá- padt liliom.

Ügy kezdtem itt és kezdem naponta a verset, ahogyan nyüvi bocskorát a medve. Mennék inkább katonának; kábán butító gépfegyvereket zsírozni, vagy tiszta tantermek okos csöndjé-

ben követni tisztem pálcáját, fokozott szív- veréssel lesni, mikor robban határainkon túl a térkép. Mert dicsőségemet vízalatti tankok őr- zik. Kenyerem felét lövedékké gyúrják a gyárak és a nő, ki naponta lebomlik rólam, iskolába — küretre jár, és nem mulasztja el a honvédelem órát.

Ügy kezdtem itt és kezdem naponta a verset, ahogyan él bennem az ember: Méreggel itatja gyo- morfalán a gennyes szegfűt. Igazat akar, de po-

7

(10)

hara mélyén vert hadakon kívül nem lel egyebet:

Dalokba fog Tiszáról Dunáról — úgy okádja végig az országutakat, miképpen okádtak egykor Maraton- nái a bukdácsoló boldogtalanok. Mert hihetetlenül feltámadt bennem a kétség: Nem látom sem apámat, sem anyámat; tanítóm szava sem több már hitvány garasnál és sejlik, sejlik bennem a titok, hiába nyitok szememre országnyi rést, mint ólom-köd le- mez, dörrenve zuhan pillám elé a horizont.

Ügy kezd- tem itt mégis és kezdem naponta a verset, ahogyan öleli asszonyát a férfi. Menekülő népek vonul-

nak így. Izzik, porzik nyomukban a síkság. De ha tejfehérré lesz a hold, és a szerelemben hagy- nak időt szusszanásnyit, véget ér a hadak útja:

úgy száll le rájuk hűvösen a hó, mint keseredett holtakra az iszonyatos lepedő. Mert ismerem én a Várost. És nincsen hozzá bizodalmam; nem kell sziréna nékem, hogy agyamból kipattanjon a féle- lem: Tudom, nagyon tudom — elpusztulunk mi itten fegyver nélkül is.

Szülessen mégis Tebenned oly naggyá, oly hatalmassá a lélek, mint amilyen nagy és hatalmas benned az összeomlás.

Négyezer éve

Nincs még bársony idő, és a holdudvar a szerelmesek gyülekező helye:

Halottak találkozásait idézik a frissen omlott hegygerincek, itt borulnak el a vadvirágok és itt kapnak szívrohamot a riadt- szemű nefelejcsek —

s mert forgószelet tanakodnak az összecsókolódzó gyülekezők, a pusztaság fölött

sisakba öltözik a Nap

s a vihardalok elderülnek rögtön.

Emlékezz a porba fekvő templomokra, a száműzött

(11)

robinzonpapokra, hol szivarmáglyán illanó messiások kardalát

zokogja minden kocsma.

Csizmája van a hatalomnak.

Csizmákkal verik a dobot.

Piramis-idők emelkednek a távoli éjszakából

s mire a Nílus áradása végképp betetőzne, fejekre lép a győzhetetlen farkas arcú Űr.

N A G Y G Á S P Á R -/

Hő-tan

Hozzám simult fagyponton túli állások mögött amikor már a hőség könnyedén össze- keverhető a hűséggel

úgy hozzám simult hogy bőröm hét-rétegével elszállt és szétpárologtak a hadi-

jelentésekre zuhant tábornoki

könnyek mert szívünk az üstben forrponton is óraként ketyeg nem jelölve már semmilyen időt csak a hús fagy és fő meg

amit ez az éj készül lerobbantani a csontok fehérlő alkonyáról és az éjszaka sötét zászlait a normálisra tervezett langyos szél reggellé fakítja

Nyelv-tan •

Átdöcög Ázsián Európán a szamaraskordé és tomboló orrhangon iáz villanó küllők- betört behódolt behúzott nyakú és leginkább modern vonalú írástudókra akik pl.

a szárítókötélre aggatott

9

(12)

szavak színének puszta sor- rendjében vélik föltalálni majd föltálalni végül k-iá- rusítani (nincs jobb szavunk) a semmi tündöklő árnyalatait és nyomukban már védhetetlen igazságok szavak mögötti őr- mezeit tiporjai iázva vivátozva mígnem a nyelv harangnyelv és a kötél harangkötél a hang meg átkong Ázsián Európán

K O P A S Z M A R T A M U N K Á J A 10

(13)

B O R A M B R U S

Klasszikus elégia

Az esetet utólag igen hamar át fogja fogalmazni anekdotává. Az anekdota gú- nyos és öngúnyos lesz, a gúny maró, az öngúny fanyar. Néhány embernek fogja elmondani, négynek-ötnek. Amikor hatodszor mondaná el, különböző korú munka- társaival a laboratóriumban beszélgetve, hirtelen le fogja inteni magát, félbe fogja szakítani az épp elkezdett első mondatot. Az eset utóhangja egy ötször elmondott anekdota lesz, nem több.

*

— Apám — mondja az eszpresszóban — negyvennyolcban halt meg. Szívszél- hűdésben.

— Nagyon hasonlítottál apádra — mondja mellette az asszony. Ö érzi, hogy feléje fordulva mondja ezt, hogy közben néz, talán az arcvonásait fürkészi.

— Igen, főleg az orrom — bólint ingerülten, és nem tudja, miért így.

*

Jó ízléssel öltözött, láthatólag gazdag nő. Amikor ő — jó tíz perce — belökte a szállodai eszpresszó lengő üvegajtaját, a fölismerés utáni második pillanatban ezt állapította meg. Megállt, körülnézett, magányos vendéget keresett. Magányos középkorú nőt. Talán középkorút. Egyébként semmi támpont, semmilyen ismertető- jel. A legtöbb asztalnál többen ültek, kettőnél egy-egy férfi egyedül, egynél egy nő egyedül. Az aztán intett. Hogy némi habozás után-e, vagy azonnal? Intett.

Ó pedig gyorsan megindult felé, és megállapította, hogy az asszony halvány do- hánybarna kosztümje elegáns, hogy a kétsoros aranylánc, amelyet nyakig gombolt vajszínű blúzán visel, inkább keskeny, mint vastag, és hogy az integető keze csuk- lójára visszahulló három vagy négy karperec szintén inkább vékony.

Viszonylag hamar került aztán sor az apjára, az anyjára, a bátyjára meg má- sokra, akik harmincnyolc év alatt részben meghaltak, részben még nem.

*

A titkárnője reggel bevitte neki a kávét, ő fölhörpintette, közben úgy döntött, hogy a kocsiján esett karcolást nem fogja megjavíttatni. A fényezők rablók. Vagy megérzik az emberen, hogy pénzesebb, mondjuk: menő. Idővel ronda rozsdavörös vonal lesz a karcolásból a kocsi oldalán. Nem számít: motorikusán legyen jó a kocsi, hajtani lehessen, országutakon. Ekkor szólt be a házi vonalon a titkárnő, hogy egy női hang keresi, franciául beszél. Ö beadatta a vonalat, s egy enyhén rekedtes alt hang üdvözölte, bemondott egy érthetetlen nevet, ő meglepődött.

A hang aztán nevetgélt, hogy milyen okból, az nem hallatszott a rekedtes kaccaná- sokból, végül azt mondta: Rimini. És csak ez után a Rimini után mondta meg a keresztnevét, aztán a teljes lánynevét. És megint nevetgélt:

— Képzelem, mennyire meg vagy lepődve.

Igen, most már nagyon meg volt lepődve.

*

Negyven tavaszán találkozott utoljára a lánnyal, Riminiben. Találkozott vele, ismerkedett meg vele, látta utoljára. Húsvét hetében^ Olaszország akkor még nem lépett be a háborúba, húsvétkor még le lehetett utazni Riminibe; az ő apja minden évben kisajolt a kis budai csemegeüzletéből egy hét családi Riminit húsvétkor és három hét salzkammerguti tavat nyáron. Nagyhét hétfőjén érkeztek Riminibe, a lány is aznap, szintén a szüleivel, ugyanabba a kis penzióba. Kedden, az első reg- gelinél, a. századvégi pohárszékekkel telezsúfolt kis ebédlőben általános ismerke- dés, magyar és német vendégek részéről leplezetlen csodálkozás, hogy a nyájas

11

(14)

házaspár meg a lányuk francia. Az olaszok még nem üzentek hadat. Délután a kikötőben egy sovány, nyúzott fiatalasszony kezelte a kishajójegyeket, és mert meghallotta, hogy nem olaszul beszélnek, futólag megkérdezte, hogy lesz-e háború.

— Lesz háború, signorina? — kérdezte a lánytól, amikor visszaadta a kezelt je- gyeket. — Reméljük, nem — mondta a lány, és futólag rámosolygott a nyúzott fia- talasszonyra. Szép mosolyú lány volt. Karcsú lány, finom jelenség, de nem légies, mert érzékien fátyolos pillantású és érzékien húsos ajkú. Csütörtökön kölcsönösen azt mondták a szüleiknek, hogy templomba mennek, résztvenni a nagycsütörtöki oltárfosztás és sírbatétel szertartásán — az ő apja, mint kikeresztelkedett zsidó és árja-párja nagyon helyeselte a fia liturgikus vallásosságát: nagyon helyes, fiam, nagyon helyes —, de a tengerpartra mentek le, egy babérsövény mögött azonnal egymásnak estek, azonnali bódulatban csókolództak. Ö mint egy boldogítóan be- vallott titkot, úgy vette tudomásul, hogy a lány világoskék melltartóját sűrű tüll- rózsa domborítja, hogy milyen kicsi a melle.

*

Leült az asszony asztalához, gyorsan, tűrhető franciaságával megkérdezte, hogy rendelt-e már valamit, aztán tegezve megismételte:

— Rendeltél már valamit?

Még nem. Akkor mit inna? Egy drinket?

— Igyunk meg egy konyakot.

Ö intett a pultnál álló felszolgálónőnek. Az nem mozdult. Intett egy mellettük elsiető másiknak, az visszabólintott, hogy azonnal, s elment a pulthoz, letette a tál- cáját, a pultra támaszkodva mondott valamit a kávéfőzőnek, vagy beszélgetni kez- dett vele, és ez nem volt baj, mert néhány mondatot lehetett mondani a hazai vendéglátóipar szép fejlődéséről, amelynek azonban még korántsem jellemzője a nyugati országokban oly természetes és kellerhes figyelmesség.

Az asszony figyelmesen hallgatta. Bizonyára. Vagy figyelmetlenül hallgatta?

Mintha elkezdte volna a pillantásával le- és végigtapogatni. Az ember megérzi a halántékán, a nyakán, ha letapogatják; önkéntelenül a halántékához nyúl, bele- gereblyéz a hajába.

*

A telefonból még annyit tudott meg, hogy az asszony Rouenban él, előző nap érkezett Párizsból. Bukarestbe utazik, egy Romániába elszármazott idős nagynén- jét meglátogatni. Hirtelen döntött úgy, hogy megszakítja a légiutat, megnézi Buda- pestet és fölkeresi őt. Hogyan találta meg? Ö, kedves barátom, könnyen. Ilyesmi- hez elég egy véletlen és némi gyakorlatiasság Két esztendeje megnézett Párizsban egy magyar könyvkiállítást. Én mindig megnézek mindent, ami magyar. Te? Szó- val, egy vegyészeti szakkönyvön meglátta az ő nevét, aztán a többi úgy ment, mint a karikacsapás, a kiállítás magyar informátorai igazán előzékenyek voltak.

Ö, igen, az Akadémiai Kiadó címét is megadták, az ő vállalata nevét is tudták.

Most, itt Pesten, csak egy nyomozó telefon kellett, a másodikkal, voilà, már el is érte. Hol találkozzanak? Az .Intercontinentalban lakik.

A szálloda eszpresszójában állapodtak meg délután négyben.

ű már letette a kagylót, amikor eszébe jutott, hogy se nem adott ismertető- jelet, se nem kért. Személyleírást? Mit? Világoskék melltartón sűrű tüllrózsa. Egy behunyt szemű arc mögött sűrű zöldbarna babérbokor.

Még egy, ami utólag eszébe fog jutni:

Minek jut az ember eszébe az egész?

Olyan elégikus. Klasszikusan elégikus. Ilyenformán lehet, hogy nevetséges is.

— Meddig fogsz szeretni? — kérdezte a francia lány a babérsövény mögött.

A kérdés akkor nem volt naiv. Az adott pillanatban nem a kor és az ő életkoruk szerelmi társalgó-nyelvkönyvének a fordulata volt, az időszerű válasz sem az, hogy örökké fogja szeretni.

12

(15)

Annyi volt tény (mindössze annyival több annál, amit az érzékeik közvetítet- tek és közöltek), hogy a lány húsvéthétfőn utazik haza a szüleivel, ő pedig húsvét harmadnapján, és hogy Rómában meg egyebütt a különböző terekre kivezényelt csőcselék meg az egyetemi hallgatók már a háborút követelik, és éppen Francia- ország ellen. „Tunisz, Nizza, Korzika", ordítják karban és ütemesen az ordítok, nem a kishajójegyeket lyukasztgató nyúzott fiatalasszonyok, vagyis Olaszország be fog lépni a háborúba. (Milyen ostoba is az ember, milyen későn fogalmazza meg könyörtelenül a háborúcsinálók szertartásrendjét: először a ministránsok, kispapok, harangozok és egyéb fizetett senkik követelik ordítva a megváltást, aztán hirdeti ki a bíbor-arany főpap a megváltást.) Vagyis, ha Olaszország belép a háborúba, akkor ők ketten sem itt, sem egyebütt hosszú ideig nem fognak találkozni. Abban a pillanatban tehát azt kérdezte a francia lány, hogy csak ott Riminiben szeres- sék-e egymást, vagy annyira szívják tele magukat egymással, hogy a szerelem ki- tartson a háború végéig, talán három évig is, szerencsés esetben kettőig.

Ö azt felelte:

— Sokáig foglak szeretni.

Nagycsütörtöktől húsvétvasárnapig szerették egymást. Mindenütt, ahol épp al- kalom kínálkozott, teraszon, lépcsőfordulóban, mohón, csillapíthatatlanul, a nagy- szombati föltámadási körmenet esti órájában ugyanannak a babérsövényes park- nak egy zugában, száraz vörös agyagos földön, csak az ő leterített ballonkabátján.

Hétfőn reggel a két család kölcsönösen elbúcsúzott egymástól, a budai csemegés rosszul leplezett meghatottsággal és szorongással bízott a békében. Ök ketten cí- meket váltottak, hazaérve leveleket írtak, levelezésük mindössze két-két hosszú, erotizált célzásokkal megtűzdelt, tehát esetleg vagy tényleg szép levélből állt, aztán megindult a német offenzíva Hollandia, Belgium, Franciaország ellen, az olaszok a Riviérán elfoglaltak egy vasúti alagutat, és a levélforgalom megszűnt. A francia lány nem jelentkezett többé, ö nem kereste többé a francia lányt. Minden cím meg a világ megváltozott.

*

Futó pillantást vetett az asszonyra, aztán elfordult, megszívta a cigarettáját, és mert épp akkor közeledett végre a felszolgálónő, magasra lökött karral intett neki, megrendelte a két konyakot.

— Végre — mondta aztán.

*

— Tulajdonképpen mi a foglalkozásod? Tudós lettél?

— Dehogy. A kutató laboratórium vezetője vagyok, annál a vállalatnál, ahol hívtál.

— De csak úgy mellékesen.

— Nem. Amit még csinálok, azt csinálom mellékesen.

— Értem.

Dehogy érti.

Megint érezte, hogy az asszony hosszasan szemléli az arcát. Már koccintottak, kortyoltak, ő most egyedül nyúlt a poharáért, kortyintani akart egyet, de az egé- szet föl találta hajtani, fölöslegesen hátravetve közben a fejét. Az asszony késve nyúlt a saját poharáért, arany karperecei megcsörrentek az asztal üveglapján.

— Apám — mondja, amikor az asszony némi üres csend után a szülei iránt érdeklődik — negyvennyolcban halt meg. Szívszélhűdésben.

— Nagyon hasonlítottál apádra.

— Igen, főleg az orrom. — Düh villan át rajta, nem tudja, miért. — Elképzel- hetetlenül nagy horgas orra volt a ravatalon.

— Anyád biztosan észrevette, hogy van köztünk valami. Láttam rajta, amikor elbúcsúztunk. Rémes zavarban voltam.

— Vénségére rengeteget dohányzott anyám. Filléres szipkából szívta a rossz cigarettákat, a szája sarkában két cigaretta közt mindig ott ló ott a

(16)

szipka. Töpörödött volt, mindenkivel némán ellenséges, csak ült, ült a füstfelhőjé- ben, a kezében könyv, amit vagy olvasott, vagy nem.

— Törékeny hölgy volt, galambszürke úti kosztümben.

*

Reggel, miután letette a telefont, még eszébe jutott a postás.

Ügy látszik, pontosan, mondhatni óraműre járnak ketten a postással. Amikor ő délután hazaér, és kettessel kúszatja föl a lejtős villanegyedi utcán a Zsigulit, ott a postás az utcában. Ő többnyire megvárja. A postásnak nagy bőrhasa van, félre- tolható. Rengeteg meghívót hoz. Az ember egy idő múlva fölkerül a meghívó-cím- listákra. Lehet, hogy ez is státus? Mulatott már ezen magában. A postást meg szokta várni. Postájából még ott a kapuban kiválogatja a meghívókat, olvasatlanul összetépi, bedobja a kapu mellett álló kukába, ö t eset közül négyben nem marad semmi.

Hogy a félretolható bőrhasú postás miért jutott eszébe a telefon után, azt nem tudta.

*

Még két konyakot rendel. Elnyomja a cigarettáját, aztán rágyújt.

— Nem dohányoztál — mondja az asszony.

— Katona koromban kaptam rá. Sokat szívok.

— Én is.

Kínos kis figyelmetlenség. Gyorsan megkínálja az asszonyt. Odafordul és tüzet ad. Az asszony nagy füstkortyot f ú j ki.

— Nem akartam dohányszagú lenni — mondja. — Nem tudtam, hogy dohányzol.

— Sokat.

Megkapják a második konyakot.

*

A lila ajak oxigénhiányt jelez. Szívbajt. Esetleg más anyagcserezavart is? Ha egy nőnek anyagcsere-zavara van, és nem festi ki a száját — általában nem festi, vagy alkalmilag nem festi —, akkor az ajka ugyanolyan színű, mint az anyagcsere- zavarban szenvedő férfiaké. Lila.

*

Most eszébe jut, hogy miért jutott eszébe a postás. Kozáktól hozott levelet a hét elején.

Kozák olyan barát, amilyen csak hajdani iskolatársakból válik: azokban meg- marad a szertelen hűség. Kozák évente két-három hosszú levelet ír Kaposvárról.

Kedvesen jólértesült és kedvesen ironikus, mindig tud az ő sikereiről, amelyeknek itt-ott a sajtóban is marad nyoma, mindig vidékien jelentéktelennek ítéli a saját egzisztenciáját. Veszélytelenül megteheti: törvényszéki elnökhelyettes. Leveleiben úgy beszélget, ahogy valaha beszélgettek. Egyébként az a fajta, aki őrzi és ápolja a kap- csolatait. ír erről, arról, kiről és kiről nem. Erről jut eszembe, öregem, hogy — mert ilyen kicsi a világ — valamelyik nap megyek az utcán, és egyszerre ott áll előttem az Aranka. Tudod: aki után az a ragyás kultuszminisztériumi titkár futott, de aki hirtelen hozzáment egy Fáraó nevű cselédkönyves orvoshoz. (Szénfekete, gön- dör srác volt Fáraó Miklós, biztosan emlékszel rá, szerintem cigány eredet, hiszen a 16—17. században fáraóknak is hívták ,a cigányokat.) Balatonbogláron lakik a kedves Aranka, Fáraóné, az egyik gyereke orvos lett, a másikat orvoshoz adták, az öreg Fáraó nyilván nem bízik másban, mint orvosban és orvosi egzisztenciában. Meg- adtam a címemet, megígérte, hogy hamarosan átruccannak hozzánk. Majd megírom, miket mesélt. Egyébként akkora, mint egy kredenc. Hja, öregem, sic transit.

*

Elmond egy sor eseményt és részletet az életéből. Az asszony szintén elmond egy sor eseményt és részletet a magáéból. Megisszák a konyakot.

— Emlékszel?

ö mondja? Az asszony? Ezt csakis az asszony.

*

14

(17)

Meddig fogsz szeretni? Negyvenkettőig szerette. Negyvenkettő tavaszán, olvadós, hólécsurgatós, tocsogós időben Arankáékhoz mentek egy délután, éppen hozzá és éppen Kozákkal, és ott ismerkedett meg Eszterrel. Eszternek mókásan szabálytala- nul nőtt fogai voltak, fiúsan vihogott, szeles és szögletes mozgásával tényleg meg- felelt volna kiskamasznak; ő két órával később úgy érezte, hogy irtózatosan bele- szeretett. Eszter majdnem betegesen félt a testi közelségtől, egy mohóbb csókolód- zástól is, Kozák úgy vélte, hogy meleg a lány, de Eszter csak önmagától félt, hama- rosan rátapadt, ráfonódott, néha azt kérdezte, hogy kurvának tartja-e, amiért olyan, amilyen. Eszter őszig tartott, aztán valahogy eltűnt, pedig nem múlt el. Aztán, mi- előtt katonának behívták volna, Verával járt, egy munkáslánnyal, akit a Gellérthe- gyen szólított meg. Verától a Károly-laktanya kapujában búcsúzott el, nem látta többé. Aranka egy kicsit telt, melles, a szeme akkora, mint két világoskék csészealj.

Eszternek mindig csak annyit kell válaszolni — és aki ilyen helyzetben válaszol, őszinte, igazat mond —, hogy nekem lány vagy, nem kurva, mire a furcsa kiskamasz puhán odaengedi a kiskamasz testét, aztán ráfonódik az övére, pajzsforma arca megszépül, a szeme párás lesz. A szőke Vera nem áll esetlenül a laktanyakapuban, nem nézi szipogva azt, aki bemegy á kapun. <3 megy el elsőnek. Én most elmegyek, mondja nagyon egyszerűen. Szépen hajladozó derékkal, súlytalanul lépdelve távolo- dik, mint a némpesék meg a munkáskerületek királylányai. A lábán 35-ös fehér tornacipő, fehér zokni, a szoknyája kékbabos karton, a blúza fehér. A francia lány- nak húsvéthétfő reggel szomorúan is csillogott a szeme a penzió halljában, de zöld- barna babérlevél is tükröződött az íriszén. Apró virágmintás ruhája alatt a tüll- rózsás melltartó egy kicsit nágyobbnak mutatta a mellét, mint amekkora valójá- ban volt.

Kozáknak értésére adni, hogy őt nem érdekli Aranka.

Amikor majd hatodszor mondaná el az anekdotáját — munkatársaival fog a laboratóriumban beszélgetni, épp túl lesznek egy munkán, tehát lazításul elő né- hány disznó viccet, házi pletykát és nőügyet —, de nem fogja elmondani, mert leinti magát, belepillant a tükörbe, amely a munkatársnők kedvéért lóg a falon. Meg fogja állapítani, hogy a fehér köpenye gyűrött, a mellzsebén kávépecsétes, és hogy a szá- jában füstöl a cigaretta. Rá fog biccenteni magára. Tudom. Nem erről van szó.

Ez is hozzá fog tartozni az ügyhöz.

Valami lassan jön benne fölfelé. Mint az alulról tölthető laboratóriumi üveg- hengerekben a víz vagy egy oldat, egy keverék. Sima szintje nesztelenül emelkedik.

Megállapítja, hogy ami fölfelé jön, az düh.

Nem beszél. Egy lakás részletes leírását hallja, a lakás nagy lehet, egy sor bú- tordarab francia neve neki ismeretlen szó.

Hány óra? Az asztal alá ejti a kezét, kabátja ujjából kicsúsztatja karórás csuk- lóját, lepillant. Aztán fölcsapja a karját az asztal közepére, a számlapjára bök, és nyers vakkantással jelzi, hogy piszkosul múlik az idő. Az asszony válaszol valamit, vagy kérdez valamit, vagy sürget. Ha még elidőzne Pesten, nézze meg a budai várat meg a várnegyedet. Megéri. A penzió halljában búcsúzik a két család, a francia meg a magyar. A nyájas budai csemegés magyarul, tehát fölöslegesen bízik a békében.

A háború mihamarabb remélt végében meg a békében. Reménykedjünk, őszintén örvendtem az ismeretségnek. Talán egyszer Pesten, szerény házamban. Fordítsd le nekik, fiam. Aggodalmát, szorongását rosszul leplezi. A kövérkés roueni úr hirtelen meg szeretné tanulni magyarul azt, hogy „au revoir". Az úr és mozgékony-ideges felesége mögött fölnyerít egy lila szájú, csontos kanca. Arany karpereceket csörget, és rekedten nyerít. Lila szájában nikotinsárga kapafogak, szederjes íny. Ezentúl örökké.

15

(18)

T A N D O R I D E Z S Ő

A játék, mint maga az idő

1. MADÁRFIÓKA A TENYÉRBEN, ÖREG MADÁR A TENYÉRBEN — MELYIK „TÖBB"?

Az idézőjel válasza sem egyértelmű. Az alcím így bizonyára azt sugallná: egyik sem, és alkalmasint mindkettő igen „sok". Ügy értem ezt, hogy ha egy ilyen madár- fiókás képet látok, megörülök, mert azt gondolhatom, hogy egy lényt megint sike- rült megmenteni ezen a Földön. Vagy: egy lény valamelyest biztonságban van. Egy apró lény. Első verebünkről, Flóriánról van egy képem. Pár napos; pár nap vá- lasztja el a kimúlástól is. Ez utóbbiról én akkor még nem tudok, hogyan tudhatnék.

Állok a nyitott ablak előtt, öklömön a repülni még képtelen veréb. Néhány órája találtuk. Lefényképezzük. Hangját kazetta szalagjára vesszük. Miért? Játék is van a dologban? Talán az, hogy Flórián az első veréb, aki hosszabb tartózkodásra laká- sunkba költözik, izgalommal tölt el bennünket. Akarjuk belőle az érdekességet. A te- nyérben fekvő fióka még túl érdekes; vagy túlságosan gyakorlatias az ügy; mert másképp nem is lehetne, ha már ott a fióka: csak kézben lehet. Mármost, ha egy öreg madár — tehát körülbelül az első vedlésen túljutott szárnyas lény — ül így a kezünkön, ahogy a mi mostani verebünk, a 14 hónapos (emberi életkorrá átszámítva kb. 22—23 éves) Szpéró, nincs szó elemi létszükségletről. Baráti viszony ez, vagy megszokás, vagy valami egyéb. Közvetlen kapcsolat, melynek úgysem derül ki min- den összetevője. Fekszem, hajnali fél négykor; három óra tízkor keltünk, kinyitottuk a kalitkáját, foglalkoztunk vele — ezt elvárja —, kapott friss salátát, még messze van hajnali fél hat, amikor füvekkel szereljük fel az egész nap nyitott kalitkát, még van csaknem két órám, hogy aludni próbáljak. Fekszem tábori ágyamon, ahová a rendes éjszakai fekhelyről átköltözöm a madár mellé. (Váltogatva tesszük ezt, így legalább megoszlik kettőnk között az a három hónap, amíg madarunk ily igen korán ébred, követelvén a kiengedést; ha egyikünk aztán „leköti" őt a kalitka közelében, nem fenyeget veszély, hogy alvó másikunkhoz odarepüljön, takarója alá bújjon, bajt hozzon magára — elég egy rossz mozdulat! —, ránk.) Fekszem, félig ébren, arcomon kendő. Mintha ravatalon lennék. A kendő szükséges, mert a veréb rárepülne az arcra. Néhányszor így is végigsétált a még szerencsésen lehunyt szemhéjamon.

A szemgolyón komoly súlya van egy madárnak, mely különben 2—3 deka, vagy 4—5, nem is tudom. Ez nem játék, ez egy berendezkedés természetes része. A madár velünk maradt, otthonosan él két szobában, helyei vannak, melyeket néha elhanya- gol, hogy azután újdonságként fedezze fel őket: ezt sem tudni pontosan. A kalitká- ban mintha füvek alatt járna, bedugja a fejét a sűrű kalászok közé, falatozik. Egész télen primőrt evett; mi magunk szinte soha. Magunkkal nem is törődünk ennyire.

Ügy élünk viszont, sok szempontból, mint az élsportolók. A „verseny": a madár.

Pontosabban, nem verseny ez, a szónak semmilyen értelmében. Hanem? A madárral való együttlétezésben van valami, ami a verseny világban is megvan; rá kell készülni nap mint nap, nem lehet hibázni, sőt, még kevésbé lehet, mert szemgolyóra, madár- életre megy a játék. Valami visszahozhatatlan vész el, ha tragédia történik. És tör- tént is, többször, majdnem; s nem kellett különösen törni a fejünket, hogy rájöj- jünk: nem voltunk megfelelő állapotban a madárhoz. Nem szabad túl későn le- feküdni, nem szabad átállni mások hullámhosszára, nem szabad mértéktelenül enni- inni, nem szabad kikapcsolni: bármit teszünk, a madárra is gondolni kell, elkép- zelni, hol lehet, merre jön, merről érkezik hirtelen; ha a kezünkön van és az ablak- hoz (a csukott ablakhoz, melyen függöny van, hogy össze ne törhesse magát az üve- gen), kedves kinézegetőhelyéhez visszük, vigyázni kell, el ne zárjuk a menekülés 16

(19)

szögét: legyen kiútja, ha kinti madármozgás megriasztaná. (Bár ismeri a gerléket, ha kalitkájában szellőzik is a nyitott ablakban és gerle száll a párkányra, fején ka- kaduformán borzolódik a toll; igazán akkor nyugszik meg, ha a betolakodót elhes- sentettük; bizonyára „közösen".) Hirtelen szárnycsapás odakint, megriad, vágódik le a kezünkről, nem tudni, hová; persze, vigyáz magára, veszély csak akkor van, ha újra beavatkozunk, esetleg közel megyünk hozzá ilyenkor. Ismét felriad, méretünk talán az iménti hirtelen idegen mozdulattal rokon, képes nekirepülni a lépésre emelt lábunknak, esetleg a mi rossz reflexünket váltja ki. A verébbel, ezzel az abszolút csapatlénnyel, aki egyébként képes félnapokat az ember vállán, fején, lábfején, ing- gallérja alatt, inge ujjában stb. elüldögélni, úgy kell „lejátszani" minden nap mér- kőzését, hogy ne zördüljön a háló. Tehát ki kell bekkelni a napokat, esetleg éveken át. Nem játék ez; ugyanakkor — most nincs helyem és módom a részletezésére — nagyon „szép", alapvető tapasztalatok szerzésére alkalmas élmény. Életforma, léte- zési mód. Nincs rá kifejezés. Déry Tibor írja, hogy némely verebek „természettől fogva" is fedél alatt élik le az életüket: beleszületnek nagy élelmiszerraktárakba, ott a röptér, ott a táplálék, ott a csoportterület; alkalmasint sosem kerülnek ki a „sza- badba". Bizonyára van ilyen is. De nincs szükség efféle „mentségre". Megmentett verébfiókával együttmaradni nem madártartás. Egy csapatjáték-változat; és ugyan- úgy, ismétlem, nem játék, ahogyan a sport csapatjátékai is mind messzebb távolod- nak ettől a jellegtől. Hivatásos tevékenykedés, némi kötetlenséggel a „polgári élet- hez" képest, másrészt tízszer annyi kötöttséggel. Állítom, hogy aki tizennégy hóna- pot így, ahogy mi, leélt egy verébbel, és kész rá, hogy nyolc-tíz évet is leéljen, saj- nálhatja, hogy nem profi kosárlabdázónak született. Vagy éppen így, épp ezért nem cserélné el magát gondolatban sem?

2. „VAJON MELYIK MONDHATJA EL MAGÁRÓL, HOGY BETÖLTÖTTE RENDELTETÉSÉT?"

Az iméntiekből felejtsünk el minden hasonlatjelleget; folytassuk viszont Déry- vel. Fákról kérdezi ezt. S megemlíti, hogy arról a bizonyos rendeltetésről fa is, em- ber is keveset tud. Nézzük, mit tudunk e tárgyban. Déry így folytatja: „Teljes egé- szünkben megvalósulni, vagyis kihordani minden lehetőségünket: ez volna a lét célja? De ha az ember esetében az így megvalósuló egyén a társadalom ellen for- dul, vagy homicid szeszélyei kerekednek? Számomra Napóleonnál rokonszenvesebb egy öreg fa, amely gyökereivel és szélben susogó leveleivel csak fennmaradásáért küzd, de semmilyen mondvacsinált cél érdekében nem tesz kárt saját fajtájában.

Veszi, amit a fák társadalmi rendje kimért számára, és termésének kifogyhatatlan- nak látszó, bizakodó igen-jével válaszol."

Nekünk itt van egy ilyen „fa-képződményünk". Hadd mondja, túlzás nélkül, e sorok írója: nevelt két különös fát. Együtt azzal a valakivel, akiről az imént a veréb dolgában is szó volt. Déry szövegéből a következőket emelném ki, futólag. „Mondva- csinált." A Nagy és Kis Koala Kártyabajnokságra sokan azt mondhatják: mondva- csinált dolog. Én nem mondom az „egyéb dolgokra", hogy mondvacsináltak. De egé- szen bizonyos, hogy az elmúlt 6 és fél év során ez a két „fa" azért terebélyesedik lassan már önerejéből, erőmet és figyelmemet (erőnket, figyelmünket) követelve, mert valami állandóbb szisztémát akarok, mint amilyet az életem bármely vonatko- zása nyújthat. És ez nagyon ravasz, közönségcsalogató kijelentés. Hiszen melyikünk ne érezné, hogy ráférne némi keret vagy szisztéma, közeg vagy állag, amely bizton- ságosabb, tartalmasabb, állandóbb és megbízhatóbb, súrlódásmentesebb, mint mégoly szép s jeles emberi kapcsolatai mindkülönben? Távol tőlem minden ilyen szándék.

Csak a magamét mondom.

A veréb rendkívül szociális lény. Élete reflexszerűen is csupa társaság. Mármost ha szabad e sorok írójának ilyen kijelentést tennie: nem véletlen, hogy verébbel hozta össze a véletlen. Szpéró ittlétét (és előtte Flóriánét, közben Némóét, akikről

2 Tiszatáj 17

(20)

könyveiben mind olvashatni majd, némileg kidolgozottabban) nem csupán a vere- bekkel való hébe-hóba foglalkozás készítette elő. Hanem a Koala Bajnokságok is.

Amelyek nem szűntek meg azóta, sőt, igen érdekes hátterük lett újabban Szpéró, valamint a most már csak egy klub nevében nálunk tartózkodó Némó. Verebeket eleinte temettem. Mindig elástam, valahány halott veréb az utamba került. Érdekes, mit mondott egyszer egy értelmiségi barátom, amikor a Tihany környékén az út- szélen talált — s eltemetésre kerülő — sok halott madárról beszámoltam neki. „Té- ged megkeresnek a halott madarak", ezt mondta; mintha ezt személyiségem szem- pontjából aggasztónak vélné. Szerintem ez aggasztóan mondvacsinált elképzelés: mi- ért nem azt állapította meg, hogy az autók túl sok madarat ütnek el? Ha van ellen- tétel a verébügy és a Koala Bajnokságok, illetve a világibb szokások között, ilyen szelíd csupán. Fanyarul érzem, hogy senkinek sincs „igaza" ez ügyben; viszont a terep nem is igazságkeresésre rendeltetett.

A bajnokságok 1972 tavaszán kezdődtek. Vagy még korábban. Gyerekkoromban még, amikor állandó „sportlégkör" vett körül. Végeláthatatlan bajnokságokat ját- szottam, s nemcsak gombokkal (bolgár, holland, szovjet, magyar, nyugatnémet, oszt- rák labdarúgó-bajnokságot), de papíron is, dobókockával. Sakktornákat bonyolítot- tam le újra, még a századfordulóról. Meglehetős ötletességre tettem szert a játék- szervezésben; lehet, hogy játékkaszinósnak ma különb lennék, mint írónak. Nagyon valószínű; sajnos — vagy szerencsére, mondom megint — a dolgok végérvényesen úgy alakultak, ahogy.

Fájó időszakot kártyáztam végig, egymagamban, úgy tizenvalahány éves korom- ban. Kitaláltam, hogyan küzdjön egymás ellen a kártya négy színe. (Nem nagy vicc;

tavaly egyszer, a Kis Koala Kártyabajnokság szünetében — egyetlen nap nem sza- bad túl sok meccset játszani belőle! — Hvar szigetén kipróbáltam azt a több mint húsz évvel ezelőtti játékomat; untam. Tehát van lineáris fejlődés itt is, bár akadnak visszacsatolások.) Életem legszebb azonnalian szociális élménye, amikor egy ked- vemre való dologba, Budapest gombéletébe kapcsolódtam be pár évre; sajnos, diplo- mamunkám érdekében megfutamodtam. De aztán visszatértem; és láttam, milyen szépen nyitva állnak a kapuk a megtérő élgombozó előtt. Ennek a játéknak így is vége szakadt. Változott az életformám; 1967 és 1971 között főleg dolgoztam. Tehát ellentét volna játék és munka között? Alig hihetem. Bennem lett volna a hiba?

Bizonyára. Négy évig nem vállaltam a játékot. 1971—72 mindent egyenesbe hozott.

A Nagy Koala Kártyabajnokság alapját egy — említettem már magát a szót — ka- szinó nevű egyszerű kis kártyajáték teremtette meg. Alapvető szociális érzékem von- zott a medvék — játékmedvék, lényszerűségek — sokaságához. Itt a sokaság is fon- tos. Ám ez egyéniségek sokasága volt. Okvetlenül gondot okoz viszont, ha valakinek nem gyerekkorában támad kapcsolata ilyen egyéniségekkel, hogy sokaságukban mi-, ként lehetne úgy megőrizni sajátosságaikat, hogy ez utóbbiak netán tovább fejlőd- jenek, a medve- és lényprofilok egyre élesebbé, kedvesebbé, behelyettesíthetetlenebbé váljanak. A rádióadók és televíziós csatornák „folytatásosainak" is ez az elve. Csak nálunk levált minden „mondvacsináltan-köz" jelleg, és ösztönösen is azt akartuk, hogy valami manipulálatlan-köz jelleg érvényesüljön, amiből tanulhatunk. Nem ilyen konstruktívan gondoltuk (gondoltam) ezt el; ám a játék fogalmában a motívum — előkészítve — benne foglaltatott.

3. JELLEGEK ALAKULNAK, ÉRDEKLŐDÉSÜNK SZEMÉLYESSÉ VÁLIK

Hogyan bírja a hajrát Lasker Emánuel? Megismétli-e tavalyi bravúrját a bécsi Rapid? Sikerül-e mindkét vágtaszámot megnyernie Ármin Harynak? Ilyen kérdések örökké akadtak; olykor az utcán járva, boltokban várakozva már-már megszólaltam, feltettem magamnak ezeket a . . . kérdéseket? Hol volt valós létezésük? Az én agyam- ban csupán? A magam szisztémájában? De hogyan valósabb az igazi Liverpool- 18

(21)

jelenség? Egy valódi távolugró? Persze, önmagának mint létezőnek: minden részlet eleven, minden mozzanat a személyiség összetevője, az előrejutás eleme. A klubok és a sportolók valósak, mint szerveződések és személyek, valósak továbbá az érdek- lődők, a szurkolók, a hozzáértők s z á m á r a . . . Itt azonban van egy bizonyos határ.

A konkrét élmény viszonylagossá vált. Az újság, a rádió stb. — hogy a filmet és a televíziót ne is említsem — másodlagos élménye lassan helyettesíteni kezdi „az iga- zit". Sőt, ha láttunk néhány atlétikai versenyt, ha magunk is műveltünk ilyesmit, ha fociztunk, sakkoztunk, ha versenyeztünk — bármilyen fokon —, ha fontos volt szá- munkra ezeknek a dolgoknak a szervezetszerű lényege (ismét a „szociálishoz" érke- zem el! nem szabadulok ettől az alapállástól, bármennyire az egyéni végétől közelí- tem is), előbb-utóbb megtaláljuk azokat a formákat, amelyek másodlagos, de nem pótjellegű cselekvésként „ugyanazt" adják, mint az eredeti. Itt különbség van a mechanikus játékok, a szerencsejátékok, a „gyermetegen" kezdetleges játszadozások és a személyiség kiteljesítését, legalábbis kiegészítését szolgáló szerves, egyszeri ala- kulások között. Nem azt mondom ezzel, hogy pusztán azért, mert magunk találtunk ki egy szisztémát, mert a magunk személyét éljük át rajta keresztül, „értékesebb", mint az eleve adott kínálat. Általában mégis így van. A kreativitás mozzanata nem nélkülözhető.

Ennél a különbségnél azonban mintha fontosabbnak látszana a következő: a játék során nemcsak a — mondjuk — bajnokság jut előbbre, nemcsak a kezdeti for- dulók izgalmait váltják fel a későbbiek másfajta szerveződésű feszültségei, a hajrá, a „befejezettség" (amikor mintegy visszalatolás kezdődik stb.), hanem előbbre halad

— jó ésetben, és én itt jó esetről beszélek — kapcsolatunk is a küzdőkkel. Ahogy 1972 tavaszán a Nagy Koala Bajnokság első sorozata (14 torna; 16 indulóval, egye- nes kieséses rendszerben, tehát mint a teniszversenyek, mint egy 14 viadalból álló teniszpontverseny) a kétharmadához érkezett, már a játék egyéniségeihez a lejátszás időpontjainak hangulata társult, mintegy kölcsönösen kibontakoztatta egymást a helyszín és a mezőny. Természetesen ez nem volt gépies folyamat. Akadtak verseny- zők, akik valamelyest a háttérben maradtak; mások jellege élesebben kivált. De hogy 1972 nyarán miként pihentem egy-két hetet, arra csak a bajnoksággal együtt emlékszem; például: „ . . . hogy az volt az a két hét Balatonszéplakon, amikor a ház mögött ültünk, besüppedt az asztal lába a földbe, megfigyeltük a f ü v e k e t . . . és holt- versenyben lett első a Bronzék és a Lapos klub" (Bronzék mintegy százhúsz éves medvék, tehát múlt századiak, alighanem Nürnbergből kerültek hazánkba a nagy- apámmal, és Lapos egy kis szivacsmedve, szintén régi családi dobozban; de ezek a körülmények önmagukban nem lényegesek, legalábbis én már fontosabbat, szerve- sebbet tudok róluk, a bajnokságok során kialakult „profiljuk" szerint érzékelem őket, és meglehetősen harmadlagosnak érzem az iménti közlést; valahol azonban kezdeni kell; másrészt ugyanígy bontakoznak ki — és térnek vissza ismerősként — a regényalakok, a sportolók stb.), valamint így emlékezem vissza arra, hogy „Szokolt hallgattuk, és vártuk az őszt, amikor újra Hvar szigetére utazunk". És akkor ősszel Hvar szigetén még nem játszottunk Koala Bajnokságot, de 1973-ban ott indult el a harmadik sorozat, amely merőben újat hozott: húszra emelkedett a klubok száma, ez — nyolcaddöntős, egyenes kieséses rendszert játszva — egészen friss elemeket kö- vetelt a szisztémába: megalakulhattak a négyes csapatok (minden csapat négy klub- bal), a dolog szociális jellege erősödött, hiszen most már nemcsak önmagáért küz- dött egy-egy klub, hanem a csapateredménybe is beleszámított minden pont. A klu- bok — többnyire egy-egy „személy", néha párok, máskor kisebb „kolóniák" — össze- tartozása ú j minőséget jelentett a velük való személyes kapcsolatunkban is. Hvar, 1973 ősze, erre így emlékezem vissza: „Amikor az első négy tornát lejátszva a me- zőny hajón átkelt a dalmáciai partra, majd Belgrádban került sor az ötödik tornára, a Tasmajdan parkban." És a Tasmajdan parkban került sor valamivel korábban az úszó- és vízilabda-világbajnokságra; és ahogy ott mászkáltunk, minduntalan a ma- gam versenyzőinek személyisége hangosítódott fel az úszó- és vízilabda-világnagysá- gok emlékétől, attól a sugárzástól, mely a tudatomban megmaradt az alig másfél

2* 19

(22)

hónappal korábbi belgrádi televíziós közvetítések nyomán. De ahogy megkezdődik egy-egy labdarúgó-bajnokság, akár a magyar, akár az angol, akár a jugoszláv — ezek iránt érdeklődöm elsősorban —, és a párosítást nézem, úgy rémlik, többet tudok az egészről, mert van nekem is ilyen bajnokságom. Szervesen van; manipulálatlanul;

tehát az eredmény mindig valóban az, ami az eredmény. Az argentínai labdarúgó- világbajnokságot figyelve jutott az eszembe először, hogy tulajdonképpen a futball is szerencsejáték. Hiszen egyéneknek egy bizonyos tárggyal — a labdával — való találkozásától függ az eredmény, és az ilyen ütközések, perdülések, elcsúszások lé- nyegében — magasabb fokon — fizikai hazárdjátékot jelentenek. Nem beszélve arról, hogy a csapat ténye máris a kiszámíthatatlanság elemét lopja be: nem mind- egy, melyik csapat mikor játszik egy bizonyos csapattal, ez utóbbi — vagy az előbbi

— akkor épp hullámvölgyben lehet, a játékosok fásulttá válhattak, bajba juthatott a kulcsemberek valamelyike (családi vagy egyéb gondok), és így tovább; nem szól- tunk itt akkor még a végkimenetelt esetleg befolyásoló számítgatásokról, érdekszfé- rák vagy „tényezők" hatásáról. Továbbá a pénzről. Egy-egy csapatot a legtöbb or- szágban összevásárolnak stb. Valamint: gyakorlatilag a szaksajtó teremti meg a já- tékosok profilját, a mérkőzések jellegét. Ezt úgy értem, hogy az esélylatolgatás mel- lett bőven teret kap az előzetes jellegelemzés. Az angol Football Magazin című ki- tűnő folyóirat, de a Népsport is ugyanígy, részletesen taglalja a klubok szerkezeti felépítését, taktikai terveit, és az az érzésünk, hogy csupa frissen kicsomagolt, ki- fogástalan zseni fog pályára lépni. A z t á n . . . ahogy a pálya különbözik az újság- papírtól, ugyanúgy nem sima a tökély megvalósulása sem. Viszont ha nem „igazi" pá- lyákon zajlik bajnokságunk, szinkronba kerülünk a közlés eszközeivel, mintegy ezek- nek hitelesen megfelelő szisztémánk lesz. Ilyen a Nagy — és a húszas mezőny sike- res öt sorozata után újabb húsz klubbal lejátszott Kis — Koala Bajnokság, azzal a különbséggel, hogy semmiféle érdek nem vezérli játszóit, csupán az a remény, hogy a torna alakulása mindig a lehető legizgalmasabb lesz, az indulók személye önma- gukhoz híven formálódik, vagy éppenséggel meglepetést hoz; így esetleg lassan át- értékelődik („hajrázó klub"; „megbízható pontgyűjtő"; „kimagasló teljesítményekre képes, egyenetlen szellemű társaság"; „komolyabb sikerre régóta számító, balszeren- csés csapat"; vagy maguk a tornák, a bajnokságok is összehasonlíthatók stb.), azután az eredetihez mégis visszalebeg a kép; és a bajnokságok lényegének tiszta élvezete adódik, mintegy ezek eredendő — és eredeti — eszméje valósul meg. Nem is élet- telenül. S nemcsak azért nem, mert mi magunk, mint élő személyek, akárha ön- magunkat valósítanánk meg egy-egy klub jellegével, egy-egy versenyzőnk emlékei- nek — hozzá fűződő, vele akármilyen esetlegesen, de már historikusán összefüggésbe került s maradt emlékeink — révén; tehát szó sincs róla, hogy „megelevenítenénk nemlétező dolgokat", hanem önmagunk „filmjét" többféleképpen forgatjuk! Saját történetünk bizonyos vonatkozását több színpadon játszatjuk. Vagy, ami szintén nem csekélység, mint már mondottam: van egy határozott kis „világunk", a maga helyén és idején megtartva, persze, ám olyan szervesen, mint egy terebélyesedő fa, és ennek előnyei a lelki — esetleg a fizikai — térképzés szempontjából nem megvetendők.

Nekem például másmilyenek az estéim, ha van a bajnokság. Nemcsak az a tíz- tizenöt perc számít, amíg a két-három mérkőzésre sor kerül, de az egész napot be- folyásolja a várakozás, utána az eredmény — a torna, az összetett egyéni, az össze- tett csapateredmény — változása olyan, mint egy kis alakzat, mint egy csoportozat, és igazán nem látom be, miért különbözne az ilyesmi hangok, gondolatok, térformák stb. csoportozatától; maga ez a bajnokság már kompozíció; és ha egészen reálisan tekintem, azt állíthatom: amit a szerencseelem, számos előnyös oldala mellett, hát- rányosan lop be, bőséggel ellensúlyozza azt az egész szisztéma épületes tisztasága, rendje, sok-sok személyes formációja. Nem akarok neveket említeni, hiszen sokszor

— a Tiszatájban is — szóltam róluk; annyit mégis megjegyeznék, hogy eddig még sosem sikerült — s nem mindig a magam hibájából — egészen objektív, tárgyszerű képet adnom ezekről a bajnokságokról; holott elképzelésem szerint azok számára, akiket így, efféle együttesben érdekel „az élet folyamata", valóban tűrhetően izgal- 20

(23)

mas folytatásos vagy sorozat lehetne a bajnokságok efféle sorjázása; egészen rövid könyvek formájában. Gyakorlatilag szinte kivihetetlen. Nemcsak bizonyos lassúság volna gátja; kockázatosnak is ígérkezhetne, hogy a „valódi" sportközönség az úgy- nevezett „valódi" sportesemények mellett érdeklődni bír-e főjelleggel ilyesmik iránt.

És itt mintha az egész máris visszautalódna oda, ahonnét vétetett: a magánszférába.

Holott ezt bőven meghaladta! Gondoljuk csak meg: fogadjuk el a bajnokságot, mint keretet; ahogy például — nem okvetlenül alacsonyrendű a hasonlat tárgya — a bűn- ügyi regénynél a bűnügyet stb. Kiderülne az ilyen tornakönyvben mindig, hogy ki lett a tornagyőztes. Formálódna a könyv és a befogadói élmény a háttércselekmény által — amely, szokvány alakjában, „az idő". Ami közben történt. És állandóan visszatérnének a szereplők, akiket megismernénk — ahogy mi is a dolog folyamatá- ban, bajnokságról-bajnokságra, a tornákkal kapcsolatos cselekedeteikből és mondá- saikból, magatartásukból ismertük meg itt mind jobban Dömit, Tituszékat, Ala- csonyt, Lapost, Aloysiust, Bulmárt, Fülöpkét stb. —, s csak azt az időélményt kel- lene a könyvek „struktúranyelvére" átültetnem, amelyikről fentebb pár példa erejéig szólni próbáltam már. Tavaly ősszel jöttem rá hirtelen, hogy egy-egy ilyen bajnok- ság: maga az idő.

4. A VÁRAKOZÁS TELJESSÉGE; A MEGVALÓSULÁS, MINT Ü J VÁRAKOZÁS KEZDETE

Ahogy végignéztem egy körmérkőzéses táblázatot — az angol labdarúgó-bajnok- ságét történetesen —, a bejelölt időpontok, tehát a lejátszandó mérkőzések eljövendő dátuma, egy évet előlegezett. És egy-egy ilyen képlet, mint: Liverpool—Arsenal, 1978. márc. 5., akárha tok lett volna, melyből kipereg a pillanat. A bevégzett idő.

Mely már kevesebb is, több is, mint amikor még csak várakoztunk rá. És mert a várakozást is, a végeredményt sosem hozó „eredményes" megvalósulást is ismerjük, mi másra vágyhatnánk, mint a folyamat folytonosságára; ahogy a madár újra meg újra kapcsolatot talál velünk. Nemcsak impresszionisztikus „emlék", amit egy-egy bajnokság (játékrendszer) felidéz, magára telepít. Eredendően ott a játékban az idő- elem: a megmenthető idő lehetősége. Ahogy a madár új térlehetőségeket tár fel lakásunkban, úgy mozogván, amiképp nekem arra módom nincs (testalkatom miatt;

mert súlyos vagyok; nincs szárnyam stb.), valahogy úgy tagolja terünket (létezésün- két) a játék. Az állandó játékrend; amely az úgynevezett igazi valóságban is fontos szerephez jut. Mennyivel volnánk azonban magánszféránkkal kevésbé „igazi" való- ság, mint a magánszférák összességéből szerveződő külvilág? Nem a szociális kap- csolat ősképe-e a veréb? A csoportos játék bármi formája? Főként, ha közérvénnyel próbálunk beszámolni róla a z u t á n . . . Tulajdonképpen semmiféle „tanulsághoz" nem vezet ez a gondolatsor. Olvasom, egy repülőgép személyzete egy üveg pezsgővel aján- dékozta meg fiatal kardvívó-világbajnokunkat. Nagyon helyesen! Ettől teljességgel függetlenül gondolkoztam már magam is azon, hogy a napokban újra kezdődő Kis Koala Kártyabajnokság — házi nevén az Old Trafford — nyitányán pezsgőt kellene bontanunk. Megajándékozván ezzel az egész mezőnyt; amelyet összefüggéseiben lá- tunk, érzékelünk, szeretünk — barátainkat! —, értékelünk (létezéselemként). Jó nap lesz, amikor az egy ideje szünetelő tornák megindulnak. Hetedik éve zajlanak. És ez eléggé nagy idő, ha valami végig intenzíven „ugyanaz" (nem ugyanaz). Játszani kez- denek, akikről sokszor írtam már. Jó lenne egyszer „csak így" írni róluk. Üdvösen befolyásolja a hangulatot, hogy az ősz — sokféle igazi torna nyitánya is. Bár a mi bajnoki szisztémánkat már önsúlya lendíti, belső színei hitelesítik, eleven kapcsola- tunk van a „valóság" híreivel. A Hajdúk Split, a Manchester United és a többiek:

mondanak nekünk valamit. Mondanak valamit a verebek odakint; mert tudjuk, mi lehet egyetlen verébből, ha lehetőségeit — ezek egyik változatát — kiélheti. Nem a pezsgő a lényeg; hozhatok akár Szpérónak is egy szép adag füvet. A lényeg az, hogy a magunk részéről is megpróbáljuk emlékezetessé tenni a napot, amely a bajnokság révén már mintha tőlünk függetlenül lenne ünnepélyes és ígéretes. ígéretes azért,

21

(24)

mert egyszer majd azt mondjuk: 1978. augusztus derekán, amikor az Old Trafford új sorozatának első tornája kezdődött, é s . . . És játszik már, például, a Némó klub.

melynek névadója tavaly ilyenkor még itt próbálta „elkapni" a kapukirúgásom nyo- mán félé guruló gesztenyét; de aztán „el kellett mennünk nyaralni Hvarra", és mire hazajöttünk, elengedték, és nem láttuk soha többé. Mégis, azok a tavalyi hetek

— egy hónapot volt nálunk — valami módon Némó hetei. Ahogy a fejünkre szállt, mikor megfürdött... pedig milyen vad madár volt! Ahogy behasalt ő is a gallérom a l á . . . Ahogy és ahogy és ahogy. És van egy hely, ahol csak ő járt, ahol Szpéró pél- dául nem volt még soha: egy lámpa teteje a mennyezet alatt. Persze, a lámpát ki- cseréljük egyszer, de valami módon az a hely akkor is megmarad. És itt végképp visszakanyarodunk az időhöz, amely — „már nem is madár és nem is koalák b a j - noki tornája". Megint a névtelenig jutunk; csak közben sok minden történt, és meg- valósultunk egy kicsit; és ha úgy érezzük, erre érdemesebb módunkon, akkor vala- mivel jobb lett a megnevezhetetlen. A ragaszkodáselvű gondolatvilágnak nem ez a tanúsítványa csupán itt; az újra és újra ismételt szertartásos formák — fordulók, nyolcad- és negyeddöntők stb. — szintén azt a rilkei eszmét próbálják követni sze- rényen, amely szerint: „riadt és esztelen a század, / ha hívsága mögött nem állhat / valami mozdulatlanul". Játék a szavakkal, mit nevezünk mozdulatlanságnak, mit valódi mozgásnak. Ezek a — játék — formák, szerencsére, nem összebékíthetetlenek.

Sőt. Mintha egymást ösztönöznék. Azaz a dolog egyoldalú. Házi szisztémámat ösztönzi a külső való. De nem hiúság, remélem, ha abban bízom, hogy a külső való meglétéhez rejtelmes módon a belső valók is hozzájárulnak.

E N L I B 1 I S

E B i l f c E H J I T I B O R

K O P A S Z M A R T A M U N K Á J A 22

(25)

K O D O L Á N Y I G Y U L A

A tenger és John Smith

„ T u d ó s u g y a n n e m v a g y o k , d e m á r i s k o l á s - g y e r e k s e m , s c s a k azt k í v á n o m tudni, m i az, a m i t t u d t o k ti v a g y e z e k itten, s é l e t e m s z ü n t e l e n v e s z e d e l m e á r á n . "

( J o h n S m i t h )

„ m e r t S m i t h e l m o n d t a o l y a n p r ó z á b a n , a m i - l y e n b e n a z ó t a s e m s e n k i , m e r t e g y s z e r ű e n ö v é v o l t az elsőség, ú g y , a h o g y K o l u m - b u s z é s e m , a h o g y m o n d j u k K o l u m b u s z k o r - m á n y o s á é , c s a k h o g y S m i t h e l m o n d t a , s z a - v a k b a f o g l a l t a "

(Charles O l s o n : J o h n S m i t h k a p i t á n y )

I vers arról

hogy márciusban [hét hónap múltán gázoltam először tenger

parti fövenyben

másfél kilométernyire volt tőlünk az öböl kövér vadlúdnyi sirályok

landoltak reggelente

a szomszéd fészer kátránypapír tetején és a szél

a szél szüntelen mégis csak hét hónap múltán gázoltam először tenger

parti fövenyben [az az első tenger part

október végén Rhode Islandban sziklás volt inkább

mint az Adria

vagy Anglia déli partja meg aztán ott kábelhíd

>vakító fehér villanás de azért híd szökkent föl

a szél a szél

szüntelen mégis csak hét hónap múltán

márciusban csak márciusban gázoltam először tenger

parti fövenyben fent Branfordon túl

tíz kilométerre a 95-ösön északra találtunk végre szabad

strandot

23

(26)

gázoltunk vakító fövenyben kinyílt szájjal

messze egymás mögött a képen lka és Clive

egyszerre lép ki egyformán dől a szélnek a szélnek a hullámtaraj mentén ujjongásra

nyílt szájjal

a szélnek ki tél burkából

II

másfél kilométernyire volt tőlünk az öböl csupa

raktár olajtartály tartály hajó teher hajó autó pálya kamion

autó autó kissé kijjebb csupa

magánterület

Trespassers will be shot [ezt Virginiában a birtok

háborítok lelövetnek a tilosban járók a betolakodók

a szél a szél szüntelen

mégis csak márciusban először a branfordi fövenyen

háttal a szárazföldnek gondolhattam John Smithre is

erről a partról ő rajzolta

az első térképet végig föl Kanadáig

[Virginiából idelökte Európa hulláma

tavasz diasztoléja hogy Erdélyben befejezte dolgát betört utat lőtt éket a török birtokba kerítés elkerítés bekerítés ős [ösztönös nem esküdt

ellensége a szél a szél

fia trespasser tilosba hágó előjogokat háborító

háborúzó is ha kell [ingóságai közt

címerlevél Báthory Zsigmondtól:

három török fej egy pajzson otthon azt hitték

Angliában hazudik Smith smith

(27)

Erdélyről Amerikáról Báthory Zsigmondról humánus indiánokról nemességről a köz ember smith a kalandor Smith nők gyöngye a méltán gyűlölt tovább sodorta őt ide

a szél a szél a tilosban járó a birtokháborító idelökte

a branfordi föveny re [ide is akár Európa hulláma tavász diasztoléja

idesodorta [hogy a gyarmatosokat Jamestownban hagyta békében barátságban az indiánokkal

s méltán

kitiltották Virginiából elbocsátották persze távollétében

e zavaros kalandort

a jogarcsinálta tisztesek aranysóvár kupecek idelökte őt

Európából tovább ki Európa burkából

tavasz hulláma [repedjen csak föl a burok ha már szárad ha bele már maggá nőtt idelökte

idehozta a szél ide is talán a névtelen fokra járni a fövenyen önfeledten

míg á többiek körülevezik a földnyelvet mérik a víz mélységét függőónnal keresnek zátonyt és medert

s a hajó odakint a szabad

tengeren .

tétlen lebeg magányosan

III mert szép nő

vad föld

Új Világ mind maga tökélye bejárható

maga törvénye szerint hódítható hódolva szerethető

térképe

mindnek más

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

Szívem szerint ez utóbbi megoldást választottam volna, lévén, hogy nálam a keresztényi szeretet is életforma, csakhogy az élet ebbe is beleszólt, kíméletlenül, vadul

Amikor mi román, angol, francia, német, orosz nyelven megjelentetünk egy szakcikket, tanulmányt, kongresz- szusokon számolunk be eredményeinkről, akkor gondolom, pontosan olyan

Egynek az eleje (első foliója), egynek a vége (utolsó foliója) hiányzik. Hogy korai, Balázs Béla első alkotói korszakából való levelekről van szó, mégis nagy

— Ne jöjjön ilyenekkel ... — Ha írni akar valamit, akkor három-négy sorban azt írja meg, hogy a vállalatnál hogyan kezdődött ez az egész ... ki idézte elő nekem azt

Amit nekem mesélt aznap, nem mondta még senkinek. Nem tudja még a nővére sem, mondta, de ebben tévedett. Szükségét érezte, hogy megajándékozzon a bizalmá- val. Nagyon

Megcsókolják egymást, majd Pármenion gyorsan el, anélkül, hogy Bétiszt észrevenné.. Földre döntött, vak isteneink között szedi áldozatait az

Az az érv, hogy ti az „egyház és tudomány&#34; harcát vártátok tőlem, én pedig a „pápa és Galilei&#34; harcát adtam — azzal a' megszorítással igaz — hogy engem

A lányok nem szokták meg, hogy megharagudjék rájuk, ez a tárgyilagossággal leplezett ingerültség meg egyenesen vérfagylaló volt — úgyhogy már a legegyszerűbb