Válasz Kulcsár-‐Szabó Zoltán, Nádasdy Ádám és Virágos Zsolt bírálatára
Tisztelt Elnök úr, tisztelt Bizottság, tisztelt egybegyűltek!
Három opponensem olyan eltérő megközelítéseket alkalmazott, hogy a bírálatok között egészen csekély az átfedés, ezért azt találtam megfelelő eljárásnak, hogy – a szokásoktól némileg eltérve – alfabetikus névsorrendben, elkülönítve adom meg a válaszokat. De mindenekelőtt mindhármuknak szeretném megköszönni, hogy a dolgozatom mellett ejtettek néhány méltató szót az új Ulysses-‐fordításról is. Nagyon sokat jelent számomra, hogy a tudományos közgondolkodás észrevet-‐
te ezt a munkát és van róla mondandója.
KULCSÁR-‐SZABÓ ZOLTÁN bírálata olyan nyílt figyelemmel és odaadással fordul dol-‐
gozatomhoz, amely szinte leszereli a vitázó kedvet. Sokan egy önálló szaktanul-‐
mány megírására sem fordítanak annyi gondot, mint amennyit opponensem a dolgozatom elolvasására fordított. Ez a figyelem a dolgozat minden részletére kiterjed, feltárja a háttérben rejlő ideológiai konstrukciókat, közben leleplezi a következetlenségeket és pontatlanságokat is, de ezt minden gőgtől mentesen, sebészi pontossággal, ugyanakkor bajtársi tapintattal teszi. Szövegének fő moda-‐
litása nem is a bírálaté, hanem a termékeny, inspirált párbeszédé: ez önmagában is megtisztelő elismerés.
Opponensem fejezetről fejezetre végighalad a dolgozatomon, és egyfajta szubliminális kritikaként olvasható az is, ahogyan az egyes fejezetekre különbö-‐
ző terjedelmet áldoz. Tautologikus lenne, ha most minden megjegyzésen sorban végighaladnék, amelyek túlnyomó többségével egyébként fenntartás nélkül egyetértek: termékenyebb megoldás, ha inkább azt a néhány súlyosabb és éle-‐
sebben felmerülő kérdést veszem részletesebben szemügyre, amelyek tárgyalása a dolgozat egészének értékeléséhez járul hozzá, esetleg túl is mutat azon.
Az első ilyen megvitatandó kérdés Walter Benjamin nevezetes esszéjének hasz-‐
nálata, felvetéseinek pozíciója a dolgozaton belül. Opponensem bemutatása sze-‐
rint a dolgozat érvelésének elméleti hátterét biztosító szerzők közül például Roman Jakobson és Umberto Eco kellően árnyalt tárgyalásban részesül, Walter Benjamin bevonása azonban hagy némi hiányérzetet az olvasóban (ezt a későb-‐
biekben természetesen konkretizálja is). Ezt a különbséget elismerve a kritikát a magam szempontjai szerint a következőképpen fogalmaznám át: Jakobson és Eco érvrendszere, gondolkodásmódja tökéletesen hozzáilleszthető a dolgozatéhoz – akár az eltört edény cserepei Benjamin allegóriájában –, Benjamin gondolko-‐
dásmódja azonban csak bizonyos pontokon illeszkedik, számos cserép egyáltalán nem, vagy csak átalakítva használható fel a műveletben. Ennek végső soron ideo-‐
lógiai-‐eszmetörténeti okai vannak. Jakobson és Eco (akikkel ezúttal szerénytele-‐
nül egy csapatba sorolom magam) a felvilágosult racionalizmus talaján állnak, számukra a megértés csak tagolt struktúrákban, létező nyelvi kódok közvetítésé-‐
vel, szükségszerűen részlegesen, matematikai fogalommal élve végtelen közelí-‐
tésben képzelhető el. A Benjamin által elgondolt tiszta nyelv – mint bírálóm is írja
– nem közlő vagy kifejező, ideája lényegében a közvetítettség feloldódását, jel és dolog teljes eggyé válását, a tagoltság megszűnését jelenti – hiszen az értelem cserepei helyett magát a teljes edényt érinthetjük –, a megértés voltaképpen a mennyei harmónia felzengése. Minden bizonnyal nem csak a kultúrák lustasága és rugalmatlansága az oka, hogy amit Benjamin a fordítói praxistól megkíván (a szintaxist áttevő szószerintiség), annak megvalósulására máig is kevés példát láthatunk. Persze Benjamin rögtön az első mondatával egyértelművé teszi, hogy a befogadó elvárásai a legkevésbé sem érdeklik. A műfordítás megvalósult aktu-‐
sainak azonban az emberi társadalmakba és kulturális intézményrendszerekbe ágyazva kell helytállniuk magukért. Ez az a „túlzottan praktikus összefüggés”, amely nem teszi lehetővé, hogy Benjamin gondolatmenetét mindvégig kövessem és magaménak tekintsem. Benjamin esszéjét Paul de Man egyenesen vallásos szövegnek nevezi, és ez azt implikálja, hogy részben kívül áll a tudományos be-‐
széd szabály-‐ és előfeltevés-‐rendszerén, nem is kíván megfelelni a tudományos értelemben vett igazságkritériumoknak. Státusza olyasféle, mint a zseniális ma-‐
tematikai sejtéseknek, amelyek gyakran évszázadokig várnak a bizonyításra, mi-‐
közben gondolkodók sokaságát inspirálják új felismerésekre.
Benjamin rendkívüli gondolkodó, életműve számos inspiráló sejtést, a ráció kor-‐
látain túlról érkező felismerést kínál. Gondolatmenetei azonban nem illeszked-‐
nek ugyanolyan szerkezetű (azaz tényszerű, racionális, kauzális alapú, részletei-‐
ben verifikálható) diszkurzusokba, mint például Eco vagy Jakobson olykor szür-‐
kébb, kevésbé eredeti ötletei. Ezt igyekeztem demonstrálni azzal a félig-‐meddig ironikus kísérlettel, amelyet opponensem – teljes joggal – „túlzottan praktikus összefüggés”-‐ként jellemzett. Megpróbáltam „szaván fogni” Benjamint, és ez – megjósolható módon – nem sikerült. Ezt a problémát a publikálandó változatban explicitebbé kell majd tennem.
Kétségkívül elhamarkodott volt az a felvetésem, hogy Benjamin nem számol a rossz fordítókkal, hiszen egy válfajukra valóban kitér: azokra, akik féktelen sza-‐
badossággal élnek, azaz inkompetens átkódolók. Ők abban a némileg periférikus összefüggésben jelennek meg, hogy még mindig jobbak, mint a formahűségre tö-‐
rekvők – mindenesetre tehát érvénytelen fordításokra vezet a tevékenységük, kívül állnak a Benjamin által elgondolt ideális rendszeren. A rendszeren belül, a Benjamin előírásai szerint készülő fordítások körében a siker automatikusnak látszik, lényegében függetlenül a fordítók képességeitől, azaz itt már valóban nem számol az elégtelen kompetenciákkal, mint ahogy azzal sem, hogy az auto-‐
matizmust az első paronomázia megakaszthatja. A szöveg újraolvasásakor felfe-‐
deztem itt egy elmulasztott lehetőséget is: bizonyára értékes tapasztalatokkal szolgálna Benjamin praxisra fordítható javaslatait összevetni Nabokov megvaló-‐
sult fordítói gyakorlatával, hiszen mindketten elvi ellenségei a formahűségnek.
Következő témánk is ez, a formahűség követelménye. Nagyon termékeny felve-‐
tésnek tartom a következőt: „milyen alternatívát kínálhat a magyar irodalom konvenciórendszere arra az esetre, ha pl. a 21. század folyamán Devecseri mél-‐
tán klasszikus, formahű fordításairól derülne ki, hogy ezek is inkább gátolják az
»élményszerűség« megvalósulását” (3. o). Úgy vélem, komoly esély van ennek a bekövetkeztére, és bizonyos vagyok benne, hogy lesz megfelelő megoldás, hiszen szerencsére maga a konvenciórendszer is dinamikusan változik. A kérdésben foglalt „kiderülés” alighanem annak a tudatos felismerésével kezdődik majd, hogy immár nehezünkre esik hexametert olvasni, ez a kulturális képességünk
redundánssá vált, elkopott a memetikai evolúció során. A konvenciónak ilyenkor óhatatlanul módosulnia kell, részint a közoktatásban megindított pragmatikus változtatások révén, részint olyan nagyszabású és bátor gesztusok révén, mint az Isteni színjáték rímtelen újrafordítása. A formahűséget sem fetisizálni, sem radi-‐
kálisan elvetni nem célravezető. Ez pragmatikus kérdés, amelyet az érvényben lévő konvenció pragmatikusan is kezel: ennek legkézenfekvőbb megnyilvánulása a „magyar jambus”, a rendszerbe eleve beépített kompromisszumlehetőség.
Vannak esetek, amikor a következetes formahűség megoldhatatlan az értelem lerombolása nélkül (jellemzően nagyobb lélegzetű, konvencionális strófikus szerkezetet alkalmazó elbeszélő műveknél), és vannak olyan poétikai konstruk-‐
ciók, ahol a forma elhagyása törölné el a műalkotás értelmét (jellemzően a rövid, finom és egyedi kidolgozású lírai alkotásoknál). A döntés lényegében a műfordí-‐
tó képességein és felelősségén múlik.
A bírálatban felmerülő következő megvitatandó kérdés, amely talán az eddigiek-‐
nél is súlyosabban érinti a dolgozat koncepcióját, az intencionalitás kérdése.
Szükséges hangsúlyozni, hogy a szerzői szándék rekonstruálása csupán az atti-‐
tűdkövető fordítási stratégia egyik lehetséges igazodási irányaként merül fel a dolgozatban, minden más helyen az Umberto Eco által kimunkált intentio operis ideájával (kifejtését lásd: The Role of the Reader, 1984.) igyekszem dolgozni, de a háttérben természetesen ott áll Jan Mukařovský 1943-‐as tanulmánya is (Inten-‐
tionality and Unintentionality in Art), amely már W. K. Wimsatt és Monroe C.
Beardsley előtt elébe megy az intentional fallacy problémájának (ez egyébként még a hetvenes években is felbukkan, például E. D. Hirsch munkásságában). Nem akarom azonban tekintélyérvekkel kiváltani az érdemi választ. Az intentio operis tételezését egyfajta hermeneutikai konstrukciónak, gondolkodási segédletnek tekintem, amelyre szükségünk van, hogy határt szabhassunk az értelmezések – és analógiásan a fordítások – „féktelen szabadosságának” (Benjamin kifejezésé-‐
vel). A műalkotásról végtelenül sok érvényes állítás mondható, de nem minden állítás érvényes; az érvénytelen állítások kiszűrésének végső instanciája – tulaj-‐
donképpen jobb híján – a mű szándéka. Ezt a szándékot maga Eco sem tekinti va-‐
lamiféle immanensen tartalmazott, önállóan kinyerhető, esszenciális entitásnak.
The Limits of Interpretation című előadásában is inkább gyakorlatias, mintsem ontológiai érveket vezet elő, például felhívja a figyelmet annak az álláspontnak az abszurditására, amely szerint a műalkotás mindent jelenthet, csak éppen azt nem, amit szerzője mondani akart vele. A mű szándékát a részek és az egész összhang-‐
jában ismerjük fel, illetve ennek alapján tulajdonítjuk. A téves, hazug, sanda, té-‐
bolyult interpretációkat, illetve az Eco által különösen rossz szemmel nézett kabbalisztikus olvasatokat az jellemzi, hogy ellentmondanak ennek az összhang-‐
nak, például csak bizonyos, célzatosan kiválasztott részekből vezethetők le: eze-‐
ket a mű „nem akarja” mondani.
Természetesen abban is igazat adok opponensemnek, hogy a fordítás vagy adap-‐
táció során létrejöhetnek olyan érvényes jelentések, amelyek az eredeti műnek tulajdonított intenciókból nem vezethetők le. Erre a jelenségre a zárófejezetben magam is szolgálok példákkal az Antigoné és az Ifjúkori önarckép egy helye kap-‐
csán (319–321, 340.) sőt ennek előfordulását a fordítás legmagasabb rendű funkciójaként, voltaképpen a Tiszta nyelv megnyilatkozásaként mutatom be:
ilyenkor a fordítás valóban hozzátesz valamit a műhöz, amit eredetileg nem tar-‐
talmazott, s gondolatmenetemben így nyer racionális értelmet Benjamin cserép-‐
allegóriája. Ezek a jelentéstöbbletek voltaképpen konkretizációk, amelyek az ere-‐
deti mű jelentéspotenciálját olyan struktúrákra fókuszálják, amelyek a mű létre-‐
jöttének a helyén és idején még nem léteztek, vagy nem voltak ismeretesek. Ér-‐
telmetlen volna azt állítani, hogy az Antigoné szövege intencióként eleve tartal-‐
mazta volna az 1956 történelmi traumájára fókuszáló értelmezést. Tartalmazott azonban egy olyan poétikai és narratív struktúrát, amely a magyar történeti nar-‐
ratívával (pontosabban annak egyik konkretizációjával) képes volt kölcsönösen értelmezni egymást, és ez olyan, akár katartikusnak is nevezhető felismerésekre adott lehetőséget, amelyeket külön egyik struktúra sem tartalmazott.
A konkretizációkra rövidesen visszatérek, előbb azonban amellett érvelnék, hogy az intenciónak a fordítói praxisban is rendkívüli a jelentősége. Tekintsünk arra az igencsak gyakori helyzetre, amikor az átkódolás folyamata megakad: a fordító olyan jelkombinációba ütközik, amit nem tud felfejteni. A számítógépes fordító-‐
programok az ilyen elemeket rendszerint zárványként átemelik, úgy kezelik, mint a tulajdonneveket, és így, bár a fordítást nem végzik el, végső soron az in-‐
formációveszteséget is elkerülik (mondhatni, nem adnak választ, de legalább nem törlik el a kérdést). Az emberi fordító rendszerint nem így jár el, hanem gyakran úgy dönt, hogy a felfejtetlen jelkombinációt véletlenszerű zajnak tekinti, és helyébe a célnyelv morfológiájának megfelelő zajt generál – miként erre dol-‐
gozatom is felvonultat néhány példát. Mukařovský az említett esszében meggyő-‐
zően fejti ki, hogy a véletlenszerűség az intenció hiányával azonos, de ezt az elvet már Arisztotelész poétikájában is megtaláljuk: „aminek jelenléte vagy jelen nem léte semmi szembeszökő következménnyel nem jár, az nem is része az egésznek”
(8. rész) – azaz unintencionális elemnek, véletlenszerű zajnak tekinthető. A fordí-‐
tói etika egyik alapelemének tekintem, hogy a forrásszöveg minden pontján intencionalitást kell feltételeznünk, mindaddig, míg az ellenkezőjéről pozitív bi-‐
zonyságot nem szerzünk.
Hadd mutassam be a szándékoltság ideájának működését egy olyan példán, amely a bírálatban is jelentős szerepet kap. Derrida egyik központi terminusa, a différance fordításáról van szó, amelynek ismert magyar megoldását opponen-‐
sem védelmébe veszi kritikámmal szemben. Úgy vélem, az eredeti terminus ér-‐
telmét valóban nemigen lehetett volna hatékonyabban megragadni egy szóban.
El-‐különböződés: az igekötő és a névszóképző jelzi, hogy nem állapotról vagy sta-‐
tikus tulajdonságról, hanem mozzanatos folyamatról, lényegében egy műveletről van szó, amelynek jellegét tovább pontosítja a visszaható képző, az egész szó szakterminus-‐jellegéről pedig a kötőjeles írásmód ad hírt, ilyen módon a magyar terminus jóval többet elmond, mint a magában álló eredeti. Ez utóbbinak a karri-‐
erje azonban nem csupán az értelmének köszönhető, hanem elsősorban annak a poétikai elemnek, hogy illusztrálja is önnön értelmét, maga is egy el-‐különböző-‐
dés eredménye. Jelentőségéhez az is hozzájárul, hogy a különbség csak írásban érzékelhető, s ezzel alátámasztja Derrida elgondolását az írás primátusáról.
Szempontunkból azonban a legfontosabb a szövegben elfoglalt helye. A La diffé-‐
rance cím után ugyanis így hangzik az első, önálló bekezdést alkotó mondat: «Je parlerai, donc, d'une lettre.» „Tehát egy betűről fogok beszélni.” Félreérthetetlen a szöveg azon szándéka, hogy az első mondat a cím el-‐különböződött, „differan-‐
ciálódott” betűjére utaljon. A francia szöveg játékba hív, míg a magyar (legkésőbb itt, az első mondatnál) valóban enigmát nyit meg, hiszen az „egy betű” mibenléte csak jóval később, az eredeti terminusra visszahivatkozva értelmeződik.
Az intenció-‐téma alá sorolható még a „processzus vagy produktum” kérdés is, amelynek tárgyalása során a szélsőséges fordítási szituációk egyik példájaként hivatkozom Tristan Tzara kalapból kihúzott szavak felhasználásával készített versére. Opponensem helyesen érzékeli, hogy megoldási javaslatom (az eredeti-‐
leg felszabdalt újságcikk felkutatása, lefordítása, majd az így elkészült szövegen a processzus megismétlése) ironikusan értendő – bár ezt valóban egyértelműbbé tehettem volna. Az eljárás – ha elvben nem is kivihetetlen – aránytalanul nehéz-‐
kes volna, hiszen az sem biztos, hogy Tzara valóban egy létező újságcikket vett alapul, vagy hogy csak egyetlen szöveg volt, vagy hogy azt maradéktalanul fel-‐
használta. De a legfőbb ellenérv, hogy mindezzel nem nyernénk semmit, egy vé-‐
letlenszerű szavakból összerótt kompozíció nem szöveg és nem műalkotás, az eredetit is csak a legelszántabb filológusok bogarásszák végig. Tzara invenciója nem a szavak kiválasztásában és sorrendjében áll, hanem a processzus kiötlésé-‐
ben. Maga a produktum olyasmi, amiből – T. S. Eliot kifejezésével élve – egy is elég: valójában felesleges a fordítással megtöbbszörözni. A rontott grammatikájú szövegek fordításához egyébként kiváló példa a Koppar köldüs, köszönöm a ja-‐
vaslatot.
Itt kell kitérnem arra tételmondatra is, amelyet szövegkörnyezetéből kiemelve opponensem méltán nevez rövidre zártnak: „a fordítás nem értelmezés”. Kényte-‐
len vagyok röviden ismertetni az ide torkolló gondolatmenetet. A szöveges mű-‐
alkotások értelmezései – legyen szó akár intralingvális parafrázisról, akár inter-‐
szemiotikus adaptációról – szükségszerűen reduktív műveletek, hiszen a lehet-‐
séges értelmezések sokaságából csak egyet visznek színre, míg a többit háttérbe szorítják. Az inerlingvális fordítások ugyanakkor ideális esetben arra töreksze-‐
nek, hogy a jelentéspotenciált lehetőség szerint minél sértetlenebbül megőrizzék, a reduktív döntéseket elkerüljék. (A paronomázia például épp azért alapproblé-‐
ma a fordításban, mert reduktív döntésekre kényszerít.) A fordításnak tehát nem alapvető indíttatása, nem célja, nem „dolga” a konkretizáció (amely szükségsze-‐
rűen redukció is), hanem elkerülhetetlen velejárója: ebben különbözik a volta-‐
képpeni értelmezés válfajaitól. Opponensem felteszi a nagyon is kézenfekvő kér-‐
dést, hogy vajon posztulálhat-‐e a fordítás teljes jelentéspotenciált. A válasz ter-‐
mészetesen nemleges: egyrészt, mert a teljes jelentéspotenciál eleve felmérhetet-‐
len, másrészt, mert veszteség nélküli fordítás (legalábbis bizonyos szövegmére-‐
ten és bonyolultságon felül) nem létezhet. De ez nem akadályozhat meg bennün-‐
ket abban, hogy az erre való törekvést a fordítói etika egyik alapvető imperatívu-‐
szának tekintsük.
A következőkben az apróbb megjegyzésekre és észrevételekre reagálok.
A szóismétlés – és annak a fordításokban elvárt kerülése – ügyében opponensem felveti, hogy esetleg „a magyar több más nyelvhez képest általában véve jóval szigorúbb stiláris szankciókban részesíti a szóismétlést” (5. o.) Ez valószínűleg igaz, de pontosítanunk kellene, hogy vajon a nyelv súlyos, mélyen beágyazott, strukturális tulajdonságáról van-‐e szó, vagy csupán felszínes és múlandó nyelv-‐
szokásról? Én csaknem biztos vagyok az utóbbiban (gondoljunk csak Tinódi hí-‐
res valáira), de ettől függetlenül is helyesnek tartom, ha a forrásnyelv eltérő sti-‐
lisztikai hagyományai leképeződnek a fordított szövegben, rálátást engedve az idegenségre. Ez nemcsak a nyelvi kifejezés lehetőségeinek megújításához járul hozzá, hanem a fordításnak a fentebb említett legmagasabb szintű funkciójához
is, amikor a másik kód révén jutunk olyan belátásokra, amelyeket az eredeti in-‐
tenció nem tartalmazhatott.
A forrásnyelvbe foglalt célnyelvű (de akár más, eltérő nyelvű) zárványok „fordí-‐
tásának” kérdésében lényegében egyetértünk: az önálló vers/ciklus/kötetkom-‐
pozíció elsődlegessége a döntő. Érdekes példa, hogy a T. S. Eliot magyar nyelvű gyűjteményes – tehát elvileg az összes kanonikus versét tartalmazó – kötetéből (Európa, 1986.) minden jelzés nélkül kimaradt az a négy francia nyelvű költe-‐
mény, amely az angol összkiadásokban kivétel nélkül szerepel.
A Tandori Yeats-‐fordításának értelmezésére vonatkozó kiegészítést köszönöm, be fogom építeni az elemzésbe. Hasonlóképpen köszönöm a világirodalom fo-‐
galmának létrejöttére vonatkozó pontosítást is. Quine és a dekonstrukció össze-‐
függésbe hozása valóban félrevezető lehet, bár itt nem Derridára és követőire gondoltam, hanem Rorty és Eco vitájára az interpretáció érvényességéről (amelybe Quine ismeretelméleti szkepszise befűzhető volna), de ez, ha már szó-‐
ba hozzuk, valóban részletesebb kifejtést igényelne. Végül el kell ismernem, hogy a „klassz” szó a magyar nyelvben történetileg valóban germanizmus, habár mai nyelvérzékünk inkább anglicizmusnak érzékeli. A védhetetlen lapszusok feltárá-‐
sáért szintén hálás vagyok.
Végezetül szeretném még egyszer megköszönni Kulcsár-‐Szabó Zoltánnak a rendkívül figyelmes és szakszerű, ugyanakkor mélyen empatikus olvasást: meg-‐
jegyzései alapján sokkal jobb könyvvé fog válni a munkám, és az általa feltárt hi-‐
bák kijavítása után bátran állhatok a további kritikák elé.
Második opponensem, NÁDASDY ÁDÁM nyelvészként és gyakorló műfordítóként, tudósként és íróként, ráadásul anglistaként voltaképpen munkám ideális kritiku-‐
sa. Talán maga sem utasítja vissza, ha stratégiáját próbakő-‐olvasatnak nevezem:
a félreérthető helyeket célzatosan és könyörtelenül félreérti. Ezzel számos he-‐
lyen valódi pontatlanságokat és homályosságokat tár fel, amit őszintén köszönök, néhány helyen pedig a felszíni félreértés feltárása lényegi egyetértések meglelé-‐
sére ad lehetőséget, ami őszinte örömmel tölt el. A bírálat első fele tartalmazza a koncepcionális vitapontokat, második fele tematikailag csoportosított hibalis-‐
tákból áll. Válaszomat is eszerint strukturálom.
A rendkívül hízelgő méltatások után az első kritikai megjegyzés Bartos Tibor szerkesztői szerepének tisztázását hiányolja. Ez sokkal összetettebb és érzéke-‐
nyebb kérdéskör, mint a felszínen látható, hiszen – miután megtaláltuk Szentku-‐
thy eredeti, szerkesztetlen kéziratának egy részét valamint kettejük levelezését a korrektúrák időszakából – filológiai bizonyítékunk van rá, hogy Bartos befolyása nemcsak az 1986-‐os, hanem már az 1974-‐es kiadásnál is komoly súllyal érvénye-‐
sült. Ennek feltárása feltétlenül önálló tanulmányt igényel. Azért sem véltem he-‐
lyesnek ezt a jelen munkába illeszteni, mert nem Ulysses-‐fordítástörténeti mono-‐
gráfiát – vagy annak torzóját – kívántam írni.
A következő gondolatkör, amelyben opponensemmel látszólag nem értünk egyet, igen jelentős: a posztkoloniális fordításkritika témája. Opponensem első, a város-‐
nevekről szóló példája véleményem szerint nem érinti ügyünk lényegét. A Vienna, Paris, Prague, Rome városnevek használatát nem lenne bölcs dolog etnocent-‐
rikus arroganciaként kárhoztatni (nem is teszi sem Lawrence Venuti, sem én),
hiszen ezeknek a városoknak ez az angol neve: még a középméretű szótárban (ODE) is szerepelnek, mint angol szavak. Budapest még az OED-‐ben sem szerepel, ilyen angol szó nincs, a kiejtése körüli félszegség tehát érthető. Ha valaki
„budapescht”-‐nek ejti, abban én a jóindulatú igyekezetet látom, különös tekintet-‐
tel a pest angol, német és latin jelentésére. A „King István” típusú névhasználatot végképp senki sem szorgalmazza, ilyen törekvésre (Verne Gyula és May Károly letűnése óta) nem ismerek példát.
Bírálóm érvelése itt fordul a kérdés lényege felé. A koloniális arrogancia műkö-‐
désére hozott, magyar–angol relációjú példámat azzal utasítja el, hogy ugyanez izlandi vagy albán viszonylatban nyilvánvalóan nem minősülne koloniális arro-‐
ganciának. Nos a dolgozatomban pontosan így érvelek én is, csak más példákkal.
Idézek a 95. oldalról: „Amikor egy angol, francia, latin (stb.) szöveges műalkotást fordítunk magyarra, románra vagy észtre (stb.), akkor a másság kihívása eny-‐
hébben jelentkezik, hiszen potenciális olvasóink feltehetőleg rendelkeznek előze-‐
tes ismeretekkel az övékénél dominánsabb helyzetű forráskultúráról. Ebben a szituációban az esetleges »elidegenítő« gesztusok nem jelentenek az olvasónak túl nagy kihívást, a »háziasító« gesztusok pedig kevésbé visszatetszők, hiszen aligha társítható hozzájuk a felsőbbrendűség előfeltevése.” Hasonlóan érvelek a 136. oldalon Eco „sövény” példája kapcsán. Az tehát igaz, hogy Venuti elveti a sulykot, de én korántsem követem ebben, hiszen rámutatok, hogy az erőteljes domesztikáló gesztusoknak nincs posztkoloniális felhangja, ha a fordítás domi-‐
náns kultúrákból viszonylag periférikus kultúrákba történik. Ez azonban koránt-‐
sem jelenti azt, hogy ez az ellenkező irányú fordítás során is kizárt – vagyis Venutinak a saját relációjában nagyon is igaza lehet.
Opponensem a továbbiakban azzal érvel, hogy a kulturális ekvivalenseket egy
„banalitási index” alapján kellene kiválasztani. „Ha Suetoniusnál banális volt, hogy milyen évet írunk és mivel fizetünk, akkor nem hiba, ha a fordító ezeket egy azonos banalitási indexű angol vagy magyar vagy albán fogalommal fordítja.” (2.
o.) Attól tartok, ez sokszor kivitelezhetetlen. Hogyan váltsuk át például Júdás harminc ezüstpénzét? Az interneten egy keresztény oldalon találtam egy számí-‐
tást, amely szerint a súly és a nemesfém árfolyama alapján a mai egyenérték
$324.60-‐ra tehető. Ezért ma az Egyesült Államokban nagyjából egy hétig, Bang-‐
ladesben két hónapig kell dolgozni, Júdás viszont legalább fél évig megélt volna belőle. Vajon melyik ezek közül a banális adat, s van-‐e joga ezt a fordítónak el-‐
dönteni? A pénzrendszer kulturális beágyazottságáról és fordítási nehézségeiről egyébként a 98–100. oldalon írok.
Opponensem megró, amiért egyetértek André Lefevere megjegyzésével, amely szerint egy fordítást csak az tud megítélni, akinek nincs rá szüksége. „Két rivális célszöveg közt igenis lehet jobbat és gyengébbet látni” – írja (3. o.) Természete-‐
sen eszem ágába sem jutna elvitatni bármely befogadó jogát a saját preferenciái-‐
hoz: azt is szabad gondolni, hogy a Föld lapos. Csakhogy Lefevere és a nyomán jómagam nem ezt értjük „megítélésen”. Egy fordításról nem lehet szakszerű ítéle-‐
tet mondani az eredetivel való összevetés nélkül. Faludy Villon-‐verziója tényleg népszerűbb, mint Szabó Lőrincé, mint ahogy Coelhót is sokkal többen olvasnak, mint Joyce-‐ot. Ez azonban nem az irodalomtudósok, hanem talán a szociológusok elemzési területe. Ezzel nem kívánom leszólni Faludy Villonját, de kétségtelen, hogy népszerűsége részint éppen abban gyökerezik, hogy nem igazi fordítás, ha-‐
nem a fordítás, a kreatív adaptáció, az aktualizáló parafrázis, az imitáció és a köl-‐
tői szerepjáték sajátos elegye. A végső elszámolásban maga Faludy sem a műfor-‐
dítások, hanem a saját versek kötetébe helyezte (vö. 154–155.)
Opponensem óv a „hivatalos fordítás” kifejezés alkalmazásától, s ennek kapcsán a diktatórikus szóhasználat árnya is megidéződik. Bírálóm averziójával olyannyi-‐
ra egyetértek, hogy a „hivatalos fordítás” kifejezés nem is szerepel a dolgozatom-‐
ban. Hasonlóról két helyen esik szó. A 124. oldalon Ezra Pound első hivatalos ki-‐
adását említem, a boltokba kerülő, ISBN számmal felszerelt kötetet szembeállítva a szamizdatban vagy másolt kéziratban terjesztett verziókkal. Itt nem szerepel idézőjel, hiszen a kifejezés valóban azt jelzi, hogy a sokáig tiltott szerző megjele-‐
nését egyszer csak engedélyezte az illetékes hivatal. A másik helyen Villon „hiva-‐
talos” recepciójáról esik szó (ezúttal idézőjelben), szembeállítva a Faludy által kezdeményezett, a fentebb említett okok miatt „nem hivatalos” recepcióval. Ez a jelző nem érinti a szövegek esztétikai értékeit, csupán az irodalomrendszerben elfoglalt pozíciójukat.
A következő fordulatában bírálóm „valamiféle fejedelmi többes” használatát rója fel nekem. Hadd idézzek egy párhuzamos példát az általam használt retorikai eszközre: „A spenótot széles csíkokra vágjuk, majd blansírozzuk.” Ez nem feje-‐
delmi többes, hanem általános alany, amelynek használata (szigorúan egyszemé-‐
lyes tapasztalatom szerint) teljesen bevett az értekező prózában. A megbírált he-‐
lyen voltaképpen egy „receptet” adok arra, hogy az adott probléma – az idegen nyelvű szövegzárvány – hogyan kezelhető a fordításban. Nem implikálok olyas-‐
mit, hogy más megoldások tilosak vagy alacsonyabb rendűek, csupán amellett érvelek, hogy az információ megőrzésének szempontját az általam javasolt meg-‐
oldás tartja leginkább szem előtt. Bírálóm azt is szememre veti, hogy példaként
„a” Dante-‐fordításra hivatkozom, s rögtön fel is sorol tíz fordítást (magyart, né-‐
metet és angolt), amelyek közül csak kettő követi az általam javasolt eljárást, a provanszál szövegrész megtartását, kettő más módon képezi le a jelenséget, hat pedig figyelmen kívül hagyja. Valóban óvatlanul jártam el, amikor a Babits fordí-‐
tását (annak Szász Károlyéval és Szabadi Sándoréval szembeni primátusát)
„alapértelmezésnek” tekintettem – bár lábjegyzetben négy sornyi idézet jelzi, hogy pontosan mire is gondolok.
A következőkben a listázott megjegyzések és kifogások tárgyalására térek.
Az első lista, a Nyelvészeti megjegyzések első tétele dolgozatom lényegét érinti: a nyelv és kultúra viszonyáról van szó. Opponensem laikus vélekedésnek minősíti, hogy „nyelvi szempontból Európán belül a cseh kultúrától a nem-‐indoeurópai nyelven alapuló kultúrák állnak legtávolabb, köztük magyar” (220. o.) Ezután amellett érvel, hogy a nyelvrokonságnak vajmi csekély szerepe van a kulturális közvetítésben: vagyis pontosan azt állítja, amit én, hiszen az egész kérdést csu-‐
pán azért exponáltam, hogy a kulturális távolság (illetve közelség) fogalmát be-‐
mutassam. Opponensem arra jut, hogy „perzsáról arabra könnyebb fordítani (pedig nem rokonok), mint olaszra (pedig rokonok)”, míg én pontosan ugyanezt mutatom be a magyar–cseh–szanszkrit viszonylatban (222. oldal).
Opponensem szakszerűtlennek nevezi azt a mondatot, hogy „a nyelvek összetett kulturális folyamatok lenyomatai” (229. o.) Ha ez egy súlyos tételmondat, végle-‐
gesnek szánt definíció lenne, akkor valóban érdemes lenne számon kérni rajta a szakszerűséget, ám a kontextusban ez csupán egy evidenciának tekintett lépőkő a nyelvek különbözőségéről (s így a fordítás szükségességéről) szóló gondolat-‐
menetben. Egy földrajzi dolgozatban lehetne helye egy olyan mondatnak, hogy „a domborzati viszonyokat alapvetően tektonikai és eróziós folyamatok alakítják”, bár laikusként is világos, hogy ez távolról sem a teljes képlet.
Opponensem azt írja, hogy a fenti mondat csak a szókincs egy részére igaz, a nyelv többi alkotóelemére nem. Valóban így van, ha „kulturális folyamatok”-‐on csupán az adott népcsoport életét érintő reáliákat (életkörülmények, gazdasági viszonyok stb.) értjük, amelyek azonosítható lenyomatot hagynak a nyelven. A hangtan, alaktan, mondattan valóban nem változik a körülmények hatására, de ezek kialakulásának okai nem is képezték a gondolatmenet tárgyát, mivel a fordí-‐
tás számára önmagukban nem, csak a jelentéssel összefüggésben vetnek fel kér-‐
déseket. Mindezt egyébként dolgozatomban evidenciaként kezelem, a felvetés mellett a dolgozatomban ott áll a kikötés: „[n]e a nyelvtani rendszer sajátossága-‐
ira gondoljunk most, hanem egy áttekinthetőbb alrendszerre, a lexikára.” (230.
o.), majd így folytatom, „[a] szókincs, azaz a referenciakészlet és a megtapasztalt valóság között nyilvánvalóan mindig regisztrálható némi konvergencia: egy kö-‐
zösség alapvetően a számára releváns dolgokra alkot konszenzusos jeleket – en-‐
nek következményeit a lacunáról szóló részben tárgyaltuk. (A nyelvtani rend-‐
szerről ugyanez nem mondható el – lásd Chomsky univerzális nyelvtanát és az azzal kapcsolatos vitákat.)”
A fordítás szempontjából nincs különösebb jelentősége, de ha már szóba jött, fel-‐
tehetjük a kérdést, milyen folyamatok eredményeként jöttek létre a különböző hang-‐, alak-‐ és mondattanok. Gyanítható, hogy végső soron kulturális (s nem pél-‐
dául tektonikai) folyamatokról van szó, bár ehhez ki kell tágítani a fogalmat: em-‐
beri tevékenységek koordinálása, tapasztalatok megőrzése és átadása – mindez a kultúra címszó alá vonható.
A további nyelvészeti észrevételeket – különösen a szakterminológia helyes használatára vonatkozóakat – természetesen köszönettel elfogadom, és tanulsá-‐
gaikat alkalmazni fogom. Néhányukhoz fűzök csak megjegyzést.
169: A parafrázisnak verstanilag is illeszkedni kell, tehát például „Lángsírba ott dalolva ment / Biz’ ötszáz velszi bárd.”
91: A „performatív” terminus értelmezése kapcsán bírálóm olyan kérdést vet fel, amelyen már a beszédaktus-‐elmélet legnagyobb tekintélyei is vitatkoztak. J. L.
Austin performatívumnak tekint minden olyan nyelvi megnyilvánulást, amely illokúciót tartalmaz, míg John R. Searle ezek körét az explicit performatívumokra korlátozza, vagyis azokra az esetekre, amikor a megnyilatkozás azt teszi, amit mond (megígérem, megnyitom stb.) Nyilvánvaló, hogy a nem-‐explicit performa-‐
tívumok kilógnak a nyelvészet vizsgálati területéről, hiszen nem-‐nyelvi termé-‐
szetű elemeket feltételeznek, például a befogadó előzetes ismereteit. Maga a be-‐
szédaktus-‐elmélet azonban egy olyan szélesebb, antropológiai gondolkodás-‐
módba illeszkedik, amely lehetővé teszi az általam követett fogalomhasználatot.
Nyilvánvalóan vannak olyan esetek, amikor a megnyilatkozás mást tesz, mint amit mond (kapálgatunk?, Maga himpellér! stb.), és ez a jelenség, ha nem is nyel-‐
vészeti, de antropológiai értelemben mindenképp performativitásnak nevezhető.
287: A futtam–futottam különbség technikailag kétségtelenül morfológiai kérdés, a dolgozatban szereplő téves besorolás szemléleti alapja, hogy az eltérés nem a szókincs, hanem a nyelvtan körébe tartozik.
174: Whorf példáját a hó-‐szókincsről valóban nem fejtem ki részletesen, éppen azért, mert érvényességét magam is kétségbe vonom, így korlátozott relevanciát tulajdonítok neki. „Ismert és igen vitatott” példaként hivatkozom rá, és jegyzet-‐
ben e vitatás két jelentős példájára, Laura Martin és Geoffrey Pullum tanulmá-‐
nyaira utalok. A Sapir–Whorf hipotézist egyébként igyekszem mindvégig árnyal-‐
tan kezelni, vö. 174, 226–227, 230. oldal.
A következő listában, a Vegyes megjegyzések között is található nyelvészeti tár-‐
gyú, így rögtön az első, amely azért marasztal el, mert téves konvenciónak neve-‐
zem az angol „u” betű és a magyar „ö” hang automatikus megfeleltetését (256).
Valóban javítanom kell, egy konvenció nem lehet általánosságban téves, hiszen épp a konvenció mondja meg, hogy mi a helyes. Pontosabb volna tehát „mára el-‐
avult” konvencióról beszélni. A blöff és löncs ennek nem mond ellent: ezek teljes értékű jövevényszavak, amelyek a szóban forgó konvenció uralkodásának idején kerültek a nyelvbe. A kecsöp és a piköp esetében a beépülés nem történt meg tel-‐
jes mértékben, ezek az ejtésmódok (az újabb konvenció elterjedése miatt) kiko-‐
póban vannak. Azt pedig bizonyára egyértelműen helytelennek találnánk, ha Joy-‐
ce szülőhelyét Döblinnek nevezné valaki.
66. [valójában 236.]: Bírálóm szerint nem indokolt a Hamletben középkori idősí-‐
kot feltételezni. Annyiban egyetértek, hogy Shakespeare fikarcnyit sem törődött a korhűséggel, minthogy ez a fogalom még jó ideig nem is létezett. Ugyanakkor a Hamlet egy középkori történet, első ismert lejegyzése Saxo Grammaticustól, a 13.
század elejéről való, s gyaníthatóan Shakespeare-‐t is épp ez érdekelte benne. A brit középiskolákban gyakori dolgozattéma, hogy Hamlet, a reneszánsz ember miként küzd meg a világát átszövő középkori elemekkel, mint a bosszú letehetet-‐
len kényszere, a királyi nász mágikus ereje, vagy a kísértet fizikai valóságossága.
2001-‐ben Stephen Greenblatt monográfiát szentelt a témának (Hamlet in Purgatory, Princeton). Mindezt természetesen nem kötelező figyelembe venni egy fordítás vagy egy színpadra állítás során, de azért nem nevezném jelentékte-‐
len szempontnak.
237: A Hamlet híres mondatának értelmezésére vonatkozó kiegészítést köszö-‐
nöm: így sokkal világosabban látom Nádasdy Ádám megoldásának indokait.
267: Emisszió vagy omisszió? Ha már ennyi szó esett a szakszerűségről, nem kí-‐
vánnék nőgyógyászati kérdésekben vitába bocsátkozni. Szerencsére a válasz ma-‐
gában a szövegben található: „mit tudom én nincs e valami baj a beleimmel vagy nő bennem valami hogy minden héten megjön mikor volt utoljára Pünkösdhét-‐
főn igen ennek még csak három hete el kellene mennem ahhoz az orvoshoz…”
(666.) Mollynak tehát kétségkívül a túl gyakori emissziókkal van problémája.
281 (gondolások): Köszönöm az érdekes kiegészítést, bár tartok tőle, hogy a for-‐
dítón az sem segített volna, ha ma is járnának gondolák Mestrében. Egyedül a szótár használatában látok reményt.
123: Az Isteni színjáték készülő fordítására vonatkozó megjegyzést szintén kö-‐
szönöm, fel fogom használni.
Az Apróbb megjegyzések, kiigazítások című lista néhány eleméhez is szükséges vagy érdemes megjegyzést fűznöm: azokat hagyom ki, amelyeket fenntartás nél-‐
kül elfogadok.
87: A Yeats-‐sor jambusai valóban harmonikusabbak így, és kizártnak tartom, hogy amikor negyedszázada a fordítást készítettem, ne mérlegeltem volna ezt a verziót. Mindent egybevetve ma is egyetértek az akkori döntésemmel, de ezt hosszú és célszerűtlen volna itt kifejteni.
252: Bár opponensem kedvesen a fiatalságomra céloz, biztos vagyok benne, hogy a „vízhatlan” szót a mai óvodások is ismerik. Főnévi értelmére azonban nem ta-‐
láltam utalást a szótárakban. (Esetleg a francia imperméable áthatásáról lehet szó.)
212: A „falástan” valóban a „vallástan” változata lehet, bár iskolában inkább hit-‐
tant tanítottak, a vallástan az egyetemi teológia magyarításának tűnik. Köszönöm a javaslatot.
240: Vajon láthattak-‐e kék virágot Homérosz kortársai? Bár dolgozatomban a fordítói kompetenciák kiterjesztése mellett érvelek, ez a kompetencia (amelyet talán paleobotanikának kellene nevezni) nem áll rendelkezésemre. Szerencsére az érvelés szempontjából ez tökéletesen irreleváns is. Ha voltak kék virágok, bi-‐
zonyára látták is őket, de csak a szemükkel, s nem az elméjükkel (legalábbis a kékséget), pontosan ugyanúgy, ahogy a mi elménk sem lát синий-‐t és голубой-‐t, noha ugyanazok a hullámhosszok vetülnek ugyanolyan retinánkra, mint orosz kortársainknak.
66: Ha a börtönre annak helyével utalunk, az valóban nem pars pro toto, itt azon-‐
ban nem ez történik, hanem egy konkrét börtön nevével utalnak bármilyen bör-‐
tönre, a börtön absztrakt fogalmára. Hasonló eset, mint amikor valaki azt mondja,
„Tiszta Lipótmező” (=bolondokháza).
187: Joyce magyar zárványai pontosan azt mutatják, hogy volt magyar ismerőse, akitől megkérdezhetett dolgokat, de aztán a kész szövegrészt már nem mutatta meg neki. „Nagyaságos Uram Lipóti Virag.”
287: Elfogadom, hogy a „kelletett” nem túlragozás, sőt azóta kikerestem Nádasdy Ádám erről szóló jegyzetét is (Magyar Narancs, 2008/03/06), amely megnyugta-‐
tott, hogy ezt ő sem tudta mindig. Ugyanakkor a konkrét megnyilvánulásnál mér-‐
legelni lehet, hogy a beszélő valóban ezt akarta-‐e mondani. Ha valaki rendszere-‐
sen használja a „kelletett” alakot, de soha életében nem mondta ki a jelen idejű verziót („kelletik”), az valamelyes gyanút kelthet.
108: A vombat azért felel meg attitűdkövető fordításként, mert álmos-‐szőrös-‐
helyes állat, és a mai olvasó ezt már tudja is róla. Varróék megoldása talán onnan származhat, hogy Dante Gabriel Rosettinek valóban volt egy vombatja, aki gyak-‐
ran az asztalon aludt, s Carroll ezt látva alkotta meg a dormouse figuráját.
A „paslag” a „pasas” verziója, valószínűleg Bartos Tibor leleménye, nincs rá adat, hogy volt-‐e valaha használatban.
A Szöveghibák közül kettőhöz fűzök kommentárt.
149: „purple song that the shop window” – ezt nem én rontottam el, hanem a Babylon fordítóprogram állította elő: mellé fogok helyezni egy [sic!] jelzést.
97: Amikor a köttetés után átpörgettem a szöveget, a Laurel és Hardy páros téve-‐
sen írt neve akadt elsőként a szemembe. Igazán sajnálom.
Végezetül szeretném megköszönni opponensemnek a munkámra fordított gon-‐
dot és szigort, azt a figyelmet, amely számos megoldatlanságot hozott a felszínre, és számos pontosabb megfogalmazásra kényszerített. Legfőképpen azt a néhány megjegyzést köszönöm, amelyekben saját műfordítói gondolkodásába enged be-‐
pillantást – ezekből valóban sokat tanultam. A műfordítói praxis általában is so-‐
kat nyerhetne az olyan párbeszédekből, mint amilyen most köztünk kialakult.
Harmadik bírálóm, VIRÁGOS ZSOLT opponenciája három részre oszlik. Az első rész kifejezetten méltató hangvételű, a középrész tartalmazza a voltaképpeni bíráló megjegyzéseket, míg a harmadik rész dolgozatom témájának továbbgondolása-‐
ként, a kontextus kitágítására irányuló kezdeményezésként olvasható.
A munkámat méltató sorokra – a köszöneten kívül – nehéz a szerénytelenség ódiuma nélkül érdemben reagálni, azt a szempontot azonban mégis ki kell emel-‐
nem, hogy Virágos Zsolt nem csupán tudományos tételek köré épülő érvrend-‐
szerként, hanem írásműként is mérlegeli dolgozatomat. Ennek azért örülök kü-‐
lönösen, mert felfedi (amúgy kevéssé leplezett) szándékomat: a disszertációként benyújtott szöveget egy monográfia kéziratának is tekintem, a bírálatokat pedig – opponenseim szíves hozzájárulásával – lektori véleményként is figyelembe kí-‐
vánom venni. Opponensem éles szemmel veszi észre, hogy a bevezetőben egy helyen könyvként hivatkozom az opuszra, bár ez a hivatkozás kétértelmű: erede-‐
tileg arra gondoltam, hogy az Ulysses új fordítása fogja elérni a bajuszbögre szó meggyökerezését a magyar szókészletben, de való igaz, hogy egy olyan könyv, amely címében viseli a lexémát, szintén érdemben hozzájárulhat ehhez. A mélta-‐
tó mondatok közül külön szeretnék még köszönetet mondani azért, amelyik a műfajfogalomként értett anatómia terminusát vonja be az értelmezésbe: ez való-‐
ban igen pontosan leírja a szándékaimat, noha eredetileg nem is gondoltam rá.
Virágos Zsolt első elmarasztaló megjegyzése arra vonatkozik, hogy a disszertáció címében szereplő, a fordításelméleti problémák sorát Pandora-‐szelenceként tar-‐
talmazó bajuszbögre, noha várható volna, nem tér vissza a konklúzióban. Ez per-‐
sze valójában nem is elmarasztalás, hanem inkább egy konstruktív javaslat, ho-‐
gyan tehetném a szöveget élvezetesebb írásművé. A felvetés nagyon is kézenfek-‐
vő, és megvalósítása jól alátámaszthatná a mostani konklúziót, a fordításon ke-‐
resztüli megértés és megismerés lehetőségeiről. Számba kellene venni azt a tu-‐
dást, amelyet a bajuszbögre mibenlétének megértése nyithat meg az olvasó szá-‐
mára. A tárgy birtoklásának kizárólag férfiak számára van értelme, így maszkulin, patriarchális szimbólum. Kulturálisan az idegen Bloomot befogadó-‐kirekesztő brit birodalmi hagyomány egyik sarkkövéhez, a teázáshoz asszociálódik, amely azonban maga is kulturális import, a gyarmatosítás egyik hozadéka. Bloom a fér-‐
fias attribútumot kislányától, Millytől kapta ajándékba, akinek szemében az apa csorbítatlanul testesíti meg a férfiasság esszenciáját, Bloom felesége, Molly azon-‐
ban gyanakodva és féltékenyen tekint erre a viszonyra (és szimbólumára, a ba-‐
juszbögrére), különösen annak fényében, hogy őelőtte nem maradnak rejtve Bloom férfiasságának és patriarchális szerepkörének sem szimbolikus, sem na-‐
gyon is konkrét fogyatkozásai. Tudjuk továbbá, hogy a bögre egy drága és exklu-‐
zív márka (Crown Derby) termékének olcsó másolata, azaz utánzat, hamisítvány, következésképp az ajándékozásában rejlő elismerő-‐meghatalmazó női gesztus is eleve visszavont, kitérő, a reflexió által megsemmisített. Ilyenformán a bajusz-‐
bögrét nemcsak a fordításelmélet, hanem egy gender-‐alapú vagy posztkoloniális interpretáció is használhatná inspiratív Pandora-‐szelencének – ennek azonban alapfeltétele, hogy megértsük, mi is az, és a megértés lehetőségeinek ez a kitáru-‐
lása értelmezésemben egyet jelent a benjamini tiszta nyelv megnyilatkozásával – mint ezt Kulcsár-‐Szabó Zoltánnak írt válaszomban kifejtettem.
Következő megjegyzésében Virágos Zsolt azért marasztal el, mert a cím vagy al-‐
cím nem jelzi, hogy „ez a dolgozat kizárólag a brit-‐angol irodalomból veszi kor-‐
puszát” (2. o.) Mi sem természetesebb, mint hogy példaanyagunkat túlnyomó-‐
részt az általunk legjobban ismert közegből merítsük, amely esetemben nem tit-‐
koltan az ír-‐ és brit-‐angol kultúra, specifikusabban a modernizmus, az Ulysses és annak közeli és tágabb környezete. A brit és ír szemelvények viszonylagos túlsú-‐
lya tehát kétségtelen, a kizárólagosság vádját azonban túlzásnak érzem, hiszen dolgozatom szövegszerű francia, olasz, német, orosz és cseh nyelvű példákat is elemez, ezen felül portugál, japán, koreai, vietnámi, holland, szlovák fordítói tel-‐
jesítményeket is ismertet. Opponensem minden bizonnyal nem is erre gondolt, hanem inkább az amerikai irodalmi példák viszonylag kisebb számára. Úgy látja, hogy az amerikai irodalomból csak E. A. Poe-‐t és Robert Frost kap említést (2. o.), holott igen fajsúlyos helyen tárgyalom Ken Kesey egy novelláját (183–184.), pél-‐
dálózom Ezra Pound magyarországi fordításával (124–125.), számos helyen em-‐
lítem T. S. Eliotot (aki a húszas években, szóban forgó verseinek írásakor még egyértelműen amerikai szerzőnek számított), és legtöbbször hivatkozott szerző-‐
im közé tartozik Vladimir Nabokov. (Persze az utóbbi három példa azt mutatja, hogy az amerikai identitás megítélése bonyolultabb lehet, mint amit Európában megszokhattunk.) A dolgozat végén szereplő nyolc filmes referenciából hét ame-‐
rikai, bibliográfiám szakirodalmi részében pedig – különösen a kurrens munkák tekintetében – inkább az amerikai szerzők javára billen a mérleg. Az amerikai irodalommal szembeni elfogultság felmerülő vádját műfordítói portfolióm is cá-‐
folná (ha lenne ilyen): ifjabb koromban fordítottam például Philip Freneau, Wil-‐
liam Cullen Bryant, William Carlos Williams, Louis Simpson, Kenneth Koch, James Wright, Lawrence Ferlinghetti verseit, Ezra Pound Mauberley című költeményét, egy egész kötetre valót T. S. Eliot 1914 előtti (tehát végképp amerikainak számí-‐
tó) verseiből, továbbá Kurt Vonnegut egy regényét és még sok egyebet, még egy paronomáziák sokaságával terhelt Gertrude Stein prózarészletet is. Mindent egybevetve úgy látom, ha az Ulysses tapasztalatát kivonnánk a dolgozatból, akkor viszonylag kiegyenlítetté válna a referenciák eloszlása, azonban az Ulysses ta-‐
pasztalata nélkül a dolgozat létre sem jött volna. Ettől függetlenül Gertrude Stein magyarul túlnyomórészt ismeretlen munkásságának bevonása a példák közé va-‐
lóban megfontolandó.
A következőkben javaslatként merül fel – némi bíráló éllel –, hogy a dolgozat cí-‐
mében vagy alcímében szerepeltetni kellene a paronomázia fogalmát. Ez valóban meggondolásra érdemes javaslat, hiszen a dolgozatban tárgyalt fordítási nehéz-‐
ségek és lehetetlenségek igen nagy része valóban e terminushoz köthető. De ko-‐
rántsem mind (hiszen például a lacuna, vagy a célnyelven beszélővé váló nevek problémája semmiképp sem sorolható ide), másrészt pedig a dolgozat nem kizá-‐
rólag a fordítási lehetetlenségekről és nehézségekről szól, hanem (reményeim szerint hangsúlyosabban) a fordítás mentális folyamatáról, kulturális funkcióiról, a fordító felelősségéről és általában a kulturális minták közvetíthetőségéről. Az opponensem által hiányolt funkciót véleményem szerint jól kiváltja, hogy maga a
