SZ. SIMON ISTVÁN
V É R
A szó h é t k ö z n a p i v á szelídült. N e m r é g i b e n riportot o l v a s t a m egy kislányról, aki nagyon f i a t a l o n e l f e l e j t e t t mosolyogni, de m a m á r ú j r a n e v e t és örül, m e r t tizenkét liter v é r r e l és egy szívműtéttel visszaadták az ö r ö m é t . . . T a l á n k é t h é t - tel azelőtt viszont egy levelet a d t u n k kézről kézre csodálkozva és m e g d ö b b e n v e a Dél-Magyarország szerkesztőségében. Azt panaszolta b e n n e egy férfi, hogy a v é r - adás gondolatával „molesztálják" őt és rokonságát a szegedi kórházban, m e r t h o z - - z á t a r t o z ó j u k ' g y ó g y u l á s á h o z v é r r e volt s z ü k s é g . . . „Molesztálják" — így f o g a l m a - ' zott, s ez n e m t e t s z e t t . . . Ez a vér hétköznapja. M i k é n t az is, hogy Pusztaszeren vagy Pusztamérgesen, vagy a Szegedi R u h a g y á r b a n egy d é l u t á n kétszáz e m b e r is felsorakozik áz orvosi rendelőben, egyik viszi a m á s i k a t : v é r t a d n i . . . Elgazdál- kodta m a g á t egy háziasszony, és n e m t u d t a megvenni m a g á n a k a divatos hócsiz- mát? „Elmegyek v é r a d á s r a . . . Levesznek h á r o m decit, m e g se kottyan, és meg- lesz a csizma!" Palackok, ládák, transzfúziós k é s z ü l é k e k . . . emberek, vélemények, érzések, aggodalmak, r e m é n y k e d é s e k — m a ez a v é r . . . „ N e k e m n e beszéljenek;
minek annyi vér, h a n e m e x p o r t á l j á k ? " . . . „ P é n z t ? . . . Ugyan, ne szégyenítsenelc meg! Szívesen eljövök m á s k o r i s . . . csak ú g y . . . " A m a m a k i o k t a t j a az o r v o s t
„ G a m m a - g l o b u l i n t tessék neki adni, doktor úr, olvastam, hogy Moszkvában is a z t , adtak a g y e r e k e k n e k az i n f l u e n z a j á r v á n y m e g e l ő z é s é r e . . . " Plakátok, jelvények, igazolványok, köszönőlevelek, lázas t e l e f o n o k . . . ez is a v é r . . . „Sose f e l e j t e m el maguknak, a m i t é r t e m t e t t e k . . . i g a z á n . . . n e m is t u d o m e l m o n d a n i . . . " „Halló,' Gyula? Egy n a g y m ű t é t ü n k l e s z . . ' . Rh-negatív, igen, segítsenek ki b e n n ü n k e t . . . tizenkét-tizenöt liter kellene összesen, t a l á n j u t n a o n n a n is v a l a m e n n y i . . . igen, a jövő h é t r e . . . " És statisztikák cikcakkos vonalai, feljegyzések egymásra halmozódó sora, t a n u l m á n y o k . . . „Négyezer liter, négyes ezer liter, ennyi a 67-es t e r v ü n k . . . "
„ M a j d bolond leszek! A m á s i k n a k m i é r t fizetnek? Az én v é r e m talán rosszabb?'.' Mondom, a vérről csak békességben lehet ilyen közönségesen beszélni, a m i - kor n e m hullik o k t a l a n u l vagy kényszerűségből, a m i k o r n e m a h a l á l t szimbo- lizálja, h a n e m az életet, m i n t rendesen.
Hosszú az ú t j a , hogy a vér titkából ilyen m i n d e n n a p i fogalom lett. Kétezer éve kergeti az ember, s h a egy-egy z á r a t felnyitott, még a k k o r i s ' a l a k a t o k végtelen és b e l á t h a t a t l a n sora állt előtte: Csak egyet tudott róla teljesen bizonyosan m á r ősidőktől: h a a vér elfolyik, elszökik a testből, l e h u l l a n a k a karok, elernyednek a lábak, lecsukódnak a szemek. Hogy a vér m a g a az élet. M i m á s é r t r o s k a d n a össze a h a t a l m a s mészároslegény — aki bokáig gázol b a r m o k v é r é b e n —, h a buzogni l á t j a a s a j á t j á t ? Mi m á s é r t tisztelte volna az e m b e r egész története során oly kegyeletesen, a k á r egy őselemet? Mi m á s é r t gondolt volna a r r a m á r az ókorban, hogy n é g y l á b ú a k vérével erősítse fel gyengülő szervezetét? Fanatikusok és m á r - tírok, szélhámosok és tudósok, r e m é n y e k és kudarcok sorozata a vér története.
Gordon és Allah Egy sebészorvos hősi élete című könyvében i r o d a l o m m á v á l t e n - nek a kétezer éves k ü z d e l e m n e k n é h á n y epizódja.
„1492-ben, a m i k o r K o l u m b u s Kristóf ú t r a kelt, hogy f e l f e d j e az óceán r e j - tett titkait, egy r ó m a i orvos az életet tápláló vér titkait k u t a t t a . Mialatt K o - • l u m b u s matrózai a szárazföldet kémlelték, ez az orvos v é r t ömlesztett át h á r o m f i ú vénájából az agg VIII. Ince p á p a v é n á j á b a . A feljegyzések szerint k e t t ő j ü k közül Kolumbus j á r t jobban, Keletre ugyan n e m j u t h a t o t t el, de felfedezte A m e r i k á t , az orvos, a z o n b a n kísérlete során megölte a f i ú k a t és a pápát." De ez a szomorú tanulság n e m vette el a titok megfejtésével kísérletezők kedvét, csak több vi- gyázatosságra intette őket. 1613-ban m á r felfedezték a vérkeringést, fél évszázaddal később egy angol két k u t y a vérrendszerét kapcsolta össze. S h a a r ó m a i orvos t u d o - m á n y á n a k m á r t í r j a i t szaporította, egy francia, bizonyos J e a n Baptiste Denis egy b á - rány v é r é t vezette át egy fiú v é n á j á b a — és a fiú meggyógyult! N e m a b á r á n y vérétől, h a n e m v a l a m i m á s szerencsés fordulattól — s lehet, hogy j o b b a n j á r az • emberiség, ha n e m fogták volna rá az esetre az orvosi sikert, m e r t boszorkányos 200 esztendő következett ezután. Kuruzslók és szélhámosok hókuszpókuszává deg- radálódott az egész „vérátömlesztés" és érvágás, s nagyon nehéz volt annyi idő után összekötni a történetileg elvágott szálat. J a m e s Blundell angol orvost a k r ó - nika szerint az indította el a titok után, hogy. tehetetlenül kellett néznie a szülő anyák elvérzését. Fogta h á t a fecskendőt és idegen vérrel pótolta a veszteséget. ' Egyszer meghálálta a sors a bátorságát, másszor szomorúságát szaporította.
Miért? Ez á kérdés a X I X . századé volt. S válasz csak a huszadik h a j n a l á n jött, 1902-ben: A bécsi K a r i L a n d s t e i n e r felfedezte a vércsoportokat!-
273:
A tapogatódzás, a keresgélés nagy állomása volt ez.
S milyen furcsa szokása a világnak: mikor ezrek és milliók h a l n a k m e g ér-"
telmetlenül a frontokon, akkor dolgozik legnagyobb a p p a r á t u s á v a l az élet csepp- jeiért a tudomány. Már egész Európa dörgött, amikor két amerikai, egymástól f ü g - getlenül megtalálta a véralvadás meggátolásának módszerét. M á r a m á s o d i k n a g y háború fegyverei is megszólaltak Mandzsúriában, amikor megérkezett az első p a l a c k kísérleti szállítmány Dél-Amerikából Bordeaux-ba. Mikor patakokban ömlött a v é r , akkor kezdett beérni a cseppekért folyó tudományos tépelődés.
És m á r ú j r a itt vagyunk a mában.
Huszonöt kérdés van a blokkomban. A Szegedi Véradó Állomás v e z e t ő j é t faggatom. Miért pénzért? Mennyi az a pénz? H o n n a n és hogyan g y ű j t i k össze?
Nekifutások, kanyarok, gondolatfékezések... T u l a j d o n k é p p e n itt csak egy volna a fontos: mindenki megkapja azt a vért, ami a gyógyulásához vagy az élete m e g - mentéséhez szükséges. S ez nagyobb ügy annál, minthogy anyagiakkal e l k e v e r j ü k , tévedésekkel és ostoba hírekkel árnyékoljuk. De a gondokat és gondolatokat n e m kell és nem is lehet átlépni.
Az a d j u n k t u s egy följegyzést nyom a kezembe. Ebben ilyeneket o l v a s h a t o k :
„A véradó mozgalom feladatait a vérigény szabja meg. A Csongrád megyei egészségügyi intézmények konzervált vért 1952 óta használnak fel. Szegeden 1952- ben 300, 1965-ben 3760 liter vérrel segítették beteg e m b e r e k gyógyulását."
„Üj gyógyászati ágak kezdték meg működésüket Szegeden: tüdősebészet, s z í v - sebészet, nyelőcsősebészet, művese-állomás, amelyek különösen nagy v é r i g é n y ű e k . "
„Szegeden a szükséges vérmennyiség ötven százalékát még mindig a térítéses, véradók adják."
„Kézenfekvő lenne, hogy nagyobb városban, ahol több e m b e r található e g y ü t t , több üzem és intézmény van, könnyebb a véradók szervezése. Országos t a p a s z t a l a t , hogy egyelőre ennek éppen az ellenkezője áll."
. „Az önkéntes, térítés mentes véfadás u t á n jogosan v á r n á el a véradó, hogy a.
társadalmi értékű áldozatot méltányolják, de legalábbis észrevegyék."
„Térítéses v é r a d á s . . . Ezt a kifejezést csak azóta használjuk, amióta v a n t é r í - tés mentes véradás is. Régebben önkéntes véradókról beszéltünk, akik k a l ó r i a p ó t - lásra bizonyos juttatást kapnak. Jelenleg sem célszerű rosszalló hangsúllyal e m l í - teni ezeket a véradókat, m e r t a vér tulajdonképpen pénzzel soha n e m f i z e t h e t ő meg, és ezek a véradók biztosították lényegében éveken át az egészségügyi i n - tézmények részére a gyógyító és sokszor életmentő vért."
„A térítéses véradás még most is nélkülözhetetlen, ha n e m a k a r u n k f e n n - akadást okozni az egészségügyi intézményekben."
„A véradás és a pénz összekapcsolása ezt a legemberibb segítséget üzleti, vonásokkal diszkreditálta, ezért az egész világon m i n d e n ü t t igyekeznek a teljesen ingyenes, kizárólag az emberi segítőkészségen alapuló véradó mozgalmat m e g - szervezni, és a szükséges vérmennyiséget így biztosítani."
„A térítés mentes véradás szótlan szavazást jelent az embertársi szolidaritás é s egész társadalmunk mellett."
Nyalábolni lehet a kérdéseket és a problémákat m á r ebből a hivatalos f ö l - jegyzésből is, de a beszélgetés apróbbra szedi a szálakat. Ha az e m b e r n e k m o r a l i - záló h a j l a m a vagy kedve van, már m i n d j á r t ott lehorgonyoz: v é r t p é n z é r t ? Hát meg lehet venni és meg lehet fizetni? Az „árjegyzékben" ötven f o r i n t egy deci. Tulajdonképpen n e m is összeg. Annak, aki kapja, legfeljebb nyolcszáz-ezer forintra szaporodhat az így szerzett pénze egy esztendőben — aki meg k a p j a a v é r t , annak nem lehetne olyan összeget szabni, amit meg ne ígérne .érte. És h a n e m t u d n á megadni? Még az áru mindenható világában is leszállították a vért a pénz magas:
polcáról. Az élet vására lenne. Mit adjon érte, akinek csak a két keze v a n és az élethez való reménysége? Mit a d j u n k érte annak, aki v a n olyan szerencsés, h o g y ezzel rendelkezik és megajándékozhatja vele egy embertársát? Semmit? Száz f o - rintot? ötszázat, ötezret?
Feleselnek a válaszok. „Persze hogy semmit! Ez kötelesség!" „ K ö t e l e s s é g . . . k ö - telesség . . . Az is, de hívásra menni, dolgot halasztani, rendszeresen o d a á l l n i . . S*
„Én sose kértem, adták. Ügy látszik, valami mégis j á r érte. A d t a m én a k k o r is, amikor 25 forint volt. S adnék úgy is, ha n e m f i z e t n é n e k . . . " „ ö n t u d a t , h u - manizmus, szolidaritás?" „Az állam azt a pénzt e r r e szánta. Kinek h a g y n á m ott?"'
Azt hiszem, egyet máris tisztázhatunk: senki sem vett és vesz házat, a u t ó t , perzsabundát, de még csak televíziót sem abból az összegből, amit a v é r é r t k a p . Talán azon sem kapunk h a j b a senkivel, hogy a v é r n e k nincsen ára. A z az 50 274.
forint, amit egy deci vérért a véradó állomás fizet, n e m kerül soha a ' beteg
„számlájára", és azzal nem a vért, csak az utánajárást, a rendszeres véradással járó fáradságot és a szervezetnek szükséges kalóriapótlást lehet egyensúlyozni. És bár előfordul, hogy valakit csábít az a pénz, m e r t be lehet váltani egy m é t e r szö- vetre, egy hócsizmára, egy kardigánra, esetleg borra vagy pálinkára, az aktus:
üzletnek n e m minősíthető.
A n n a k az embernek a részéről sem, aki k a p j a a vért. „Hálás vagyok érte, köszönöm, de mit még? Mit tegyek?" „Ezzel tartozik a társadalom nekem is! Még bőrt is a d n a k az emberek b a j b a j u t o t t a k n a k ! " „Küldök egy csokor virágot a vér- adóknak . . . Igen, tudom, hogy kitől, kiktől kaptam." Nem f u t j a többre a köszönet közhelyeinél és áz őszinte hálaérzetnél.
„Hát miért nem a d j á k akkor ingyen?" — kezdődik elölről a gondolatmenet.
Szocialista á l l a m . . .
. Agliában sohasem fizettek a vérért egy pennyt sem. Ellenben a királynő le- velét elküldik a véradónak! őfelsége aláírásával üdvözlik a humanista cselekedetet.
Igaz, hogy az angol királynőnek m á s dolga sincs. A f r a n c i á k . . . azok se fizetnek.
Ott a vért vérrel kell törleszteni. A rokonok, barátok „megadják", s ezért valóban
„molesztálják" is a rokonságot. Hasonlóképpen megy az olaszoknál is. Ott legfeljebb valami a j á n d é k k a l lepik meg alkalmanként a rendszeres véradókat. Más orszá- gokban kamatostul kell „visszaadni" — de n e m keverik el a pénzzel. Régebben sok cifra hír járta a nyugati vérbankokról, de manapság m á r mindenütt a Vöröske- reszt őrködik a véradás erkölcse felett.
A mi polgáraink így gondolkodnak: „Minden pénz, amit az államtól kapok, tiszta haszon. Miért h a g y j a m ott? N e m nagy összeg, de egyébként azért a 150 forintért h á r o m napig dolgozom." És az ügy erkölcsi és gazdasági szemlélete sem egységes. Egy párttitkár így dobta vissza a labdát: „Miért pont erre s a j n á l j a az állam? Az önkéntes véradókkal megtakarítunk Szegeden évente egymillió f o r i n t o t Adnánk oda a pénzes véradóknak, és n e m kellene annyit szervezni, propagándázni!"
Ebben is van valami. A véradó állomáson t u d j á k legjobban. Egyszerűbb szerve- zés, ügyfélszerű fogadás, jó ütemezés. Másutt levegőbe megy egymillió — itt igazán érdemes cselekedetekért jutna. Azt mondják, Jugoszláviában ugyanannyit vagy még többet elköltenek a szervezésre. Maguk a véradó mozgalom szervezői is vegyesen beszélnek, sőt, az objektív tények is. Mert hiszen a juttatásban részesülő véradók hívásra pontosan megjelennek, nyilvántartásuk lehetővé teszi, hogy a- megfelelő vércsoportok aránya biztos legyen a vérellátásban. Az ingyenes vér- adónak u t á n a kell menni az üzembe, a tsz-be, s ott sokkal körülményesebb a vérvétel. De . . . éppen az anyagi érdekeltség miatt előfordulhat, hogy az „igazol- ványos" véradó elhallgatja betegségét, esetleg saját egészsége rovására is képes vért adni. Az ingyenes véradásnál ez az érdek kikapcsolódik. A pénzt legtöbb véradó n e m kalóriapótlásra költi, s ez különösen fiataloknál, egyetemi hallgatóknál egyáltalán nem közömbös. Bármennyire kicsinek ítéljük is ezt a pénzt, vannak a társadalomnak olyan rétegei, amelyek minden bankószagra rászimatolnak. így
„Lumpóniából" is keveredtek a mozgalomba, és sok olyan embert visszariasz- tottak, akik leginkább értelmi és érzelmi meggondolások alapján adtak volna vért.
Igaz, a betegnek teljesen mindegy, hogy melyik vérből kap, mégis, a teljes önzet- lenség valahogyan jobban illik ehhez a dologhoz.
Szóval mégsem csak körbe vezet ez az út! Az a kis összeg nem törölheti az emberi segítőkészséget — de emez a módszer jobban illik hozzánk, emberekhez, s különösen szocialista állam polgáraihoz. Nagyobb erkölcsi rangra emeli a gesz- tust, több h u m á n u s kielégülést nyújt.
Mostanság felemás helyzetben topogunk. Az egyik embernek az erkölcsi elis- merésből szelünk nagyobbat, a másiknak n y ú j t u n k valamit a több fáradságért.
De hiszen éppen az ebből eredő ellentmondások zavarják az ügyet és a közhan- gulatot. Ha előbbre pillantunk, azt a képet kell látnunk, hogy egyes emberek és kollektívák teljesen önként és térítés nélkül engednek vérükből a palackokba beteg társaiknak. Ha rendelettel vagy erkölcsi nyomással megszüntetnék a térítéses véradást egyik napról a másikra, a betegeken ütnénk. Hosszú lesz az ú t odáig, talán már éppen a megszokás miatt. De törekedni kell arrafelé! Egy kis egyszerű' számtan: Szegeden havonta körülbelül 400 liter vérre van szükségük az egészség- ügyi intézményeknek. Pénzzel vagy anélkül, ezt elő kell teremteni! De ehhez 1600 ember kell! S minden hónapban más-más 1600. Öriási szervezés, óriási fáradság. Ha minden egészséges felnőttben megérlelődne viszont az elhatározás, hogy egy évben egyszer önként és ingyen vért ad — minden megoldódna egy csapásra! De van-e Szegeden 19 200 olyan ember, aki vállalkozik erre? H á r o m - négy vagy ötezer m á r van . . .
275
Ne tessék hinni, hogy itt egymillió forintért megy a harc. Rosszindulattal s e m lehetne mondani, hogy a mi államunk fukarkodik az egészségügyi kiadásokkal.
Azt a milliót se tennék k a m a t r a — az egészségügyi tárcáé maradna, gyógyszerre, ágyra, ú j orvosi körzetekre stb. De ennyivel meg lehetne váltani az ügy m a g a s a b b
morális r a n g j á t !
Az orvosok azt mondják, hogy lehet vért venni ugyanattól az alanytól h a t - hetenként, két- vagy háromhavonként. De ez nagyon egyenlőtlen teherelosztás, ilyen módon a társadalomnak egy töredékére h á r u l az egész ország vérellátása, s ez még akkor sem egészen r e n d j é n való, ha a donor az áldozatot önként vállalja, és k a p is érte valamit.' Orvosilag sokkal ideálisabb a félévenkénti vagy az é v e n - kénti véradás. Ez pedig m á r valóban nem lenne több, m i n t a m i t a t á r s a d a l o m elvárhat pusztán emberségből, szolidaritásból! És itt lenne ennek a kacskaringós útnak a vége. Itt lenne, h a . . .
Ha m á s oldalról ismét nem tolakodnának a gondok. S h a d d v e g y e m m o s t
•elő ú j r a a m á r emlegetett föl jegyzést. A számok, adatok között böngészve ilyesmit vettem észre:
Csongrád megyében nem egyformán „gavallérosak" az e m b e r e k a v é r a d á s b a n . V a n n a k járások, városok, ahol m á r eljutottak az előbb áhított pontig. Ez a kis táblázat bizonyára elgondolkoztatja az olvasót is.
1963 Térítéses véradás Térítés m e n t e s Szeged 2887 liter 353 liter Hmv.-hely 126 „ 201 „ Szentes 56 „ 510 „ Makó — „ . 318 „
1964
Szeged 2303 liter 1540 liter Hmv.-hely — „ 708 „ Szentes — „ 765 ,.
Makó — „ 606 „ 1965
Szeged 1972 liter 1870 liter Hmv.-hely — „ 557 „ Szentes — „ 861 „ Makó — „ 625 „
A kulcs tehát Szeged kezében van. Vásárhely, Szentes és Makó — igaz, jóval kisebb igényeket támasztanak egészségügyi intézményeik — m á r „megváltotta" a maga kötelességét. I m m á r két-három esztendeje kitelik a lakosság szolidaritásából, megértéséből, együttérzéséből a kórházaiknak szükséges vér. Szegednek viszont nagyobb az egészségügyi körzete. Klinikáin n e m aszerint adagolják a vért, hogy kalocsai, bajai, békéscsabai vagy szegedi a beteg. Ezt csak a szükséglet határoz- h a t j a meg. Az orvosnak a m u n k á j á t ó l idegenek az ilyen szempontok — s t a l á n ma m á r a közgondolkozástól is.
Nem biztatásképpen mondom: Szegedet sem* lehet érzéketlenséggel vádolni.
Országos, sőt európai tapasztalat, hogy a nagyobb városok lakossága nehezebben mozdul. Talán messzebb volnának egymástól érzelmileg az emberek? Lehetséges, Ugyanakkor viszont szervezettebb s talán bensőségesebb is a közösségi élet. J o b b a n kiesik a szemhatárból a segítség célja, a segítségre szoruló személye? Ebben is van valami, de hiszen ellenkező előielű példákat is bőven produkált az élet. A 10.
sz. AKÖV dolgozói szinte egy emberként mozdultak meg egyik m u n k a t á r s u k é r t ! Az Autójavító Vállalat szolgáltatott egy másik igazán reprezentatív leckét! Vala- hogy akkora titokká nőtt ez a kérdés, mint h a j d a n a vér titka volt. Kis helyen jobban szemmel t u d j á k tartani a vér sorsát? De hiszen a véradó mindig meg- tudhatja, ki kapta a vérét. Ismét csak kérdés a felelet helyett. A rosszízű legenda, miszerint a vért más megyébe, m á s városba, sőt m á s országba (!) száhítiák, i n k á b b városi raffinériára vall, semmint falusi egyszerűségre. Ki n e m hallotta még ezt például Szegeden? Az ilyen együgyűséget, persze, n e m nehéz s z é t p u k k a n t a m . Á „vérexport" fogalma világviszonylatban is ostobaság. Vérellátásban m i n d e n ország teljes autarkiára rendezkedik be. Egy-két felemelő és igazán példás esetet tud ugyan a történelem, de azokban a legtisztább és a legszebb szolidaritás volt a
prímhegedűs. Tavaly olvashattuk az újságokban, hogy haladó amerikai diákmoz- galmak v é r t a j á n l o t t a k fel a vietnami agresszió sebesültjeinek. A szégyen, amit kormányuk az amerikai nemzetre zúdított, ennek a gesztusnak a fényénél más optikát és m á s elosztást nyer. De a legteljesebb együttérzésből felajánlott vér n e m juthatott el Vietnamba. A kormánynak volt és van akkora hatalma, hogy meggá- tolja. A kormánynak annál nagyobbak a bűnei, semhogy becsületes állampolgárokat meg ne tudjon akadályozni a humanizmus érzésének gyakorlásában! A segítség egyszeri eseteiről is tudunk. Az év elején valóban küldött a Magyar Vöröskereszt emberi plazmát Vietnamba. Ezer és ezer sebből vérzik az az ország — ki ne értené ezt meg? Máskor rádióhullámokon jön a felhívás, ennek vagy a n n a k a milánói, müncheni, athéni kórháznak valamely különleges vércsoportban életmentő vérre van s z ü k s é g e . . . Tíz helyről is összefut a segítség. Hiszen h a ez „ e x p o r t " . . . Az or- szágon b e l ü l ! . . . — korrigálhatna a suttogó. Tessék, i t t - v a n n a k a helyi adatok:
Szegeden 1965-ben 3760 liter vérrel segítettek életre vagy egészségre betegeket.
A vérátömlesztésben részesült betegek száma a szegedi járás adataival együtt ugyanebben az esztendőben 5500 volt. Szentesen, Hódmezővásárhelyen és Makón ugyanezek az adatok így sorakoznak: 610 liter — 685 beteg; 402 liter — 550 beteg;
417 liter — 516 beteg. De hogy a számokat össze is vethesse a kételkedő, és meg- győződhessen realitásukról, hozzátehetem a véradók számát is. 1965-ben Csongrád megyében 17 ezer volt, a következő megoszlásban: Szeged — 8200; Szentes — 3600;
Hódmezővásárhely — 2450; Makó — 2750. S ha m á r visszakanyarodtunk, s az előbb kicsit elmarasztaltam Szegedet, egy dolgot hadd említsek még meg, éppen ezekből az adatokból eredően. Mégpedig azt, hogy a 8200 szegedi, illetve szegedi járási véradó 3842 liter vért adott, az ötszázzal több vásárhelyi, szentesi és makói pedig csak 2043 litert, még ha azt mind ingyen is! Na m á r most, ami az eredeti témát illeti, a belső „exportot": a véradó állomások kisegítik egymást. Valahol már említettem, hogy egy szegedi műtéthez Gyula, Kecskemét, Szeged, • Vásárhely, Makó stb. a d t a össze a különlegesnek számító vért. Csoda? Vegyük azt a példát, hogy az AB vércsoportba a lakosságnak csupán 8 százaléka tartozik. Ha ugyan- ebben a csoportban Rh-negatív vérre van szükség, ennek a 8 százaléknak is csak 15 százalékával számolhatnak! Végső argumentumként azonban még valamit: az emberi szolidaritás n e m ismerhet város- és megyehatárokat!
Ince pápa óta így megváltoztak a vér körüli legendák.
Továbbiak helyett azonban hadd szúrjak közbe egy kicsinyke, de mindenképpen érdekes ismeretterjesztést. Az előbb úgyis a vércsoportoknál tartottunk, kalandoz- zunk hát itt még egy keveset. Magyarországon a fő vércsoportok körülbelül a következő arányban oszlanak meg: A vércsoportú a lakosság 40 százaléka, 0: 40 százalék, B; 12 százalék, AB: 8 százalék. Az Rh-f- kategóriába ezeken belül 85, az Rh— kategóriába 15 százalék sorolható. Egy 70 kilogramm súlyú felnőtt em- bernek átlagosan 5000 ml vére van. Az orvostudósok a halálos vérveszteség mér- tékét a testsúly 2,8 százalékában határozzák meg, vagyis az előző súlyt figyelembe véve, 2000 ml-ben. Érdekes, hogy a férfiak érzékenyebbek a vérveszteségre, mint a nők, s a nagyobb sebességű vérveszteség veszélyesebb.
Nagyon mély meggyőződésemmé vált, amíg a vér t é m á j a körül keresgéltem, hogy társadalmilag elég nagy köd, homály burkolja még ma is a vér gyógyító szerepét. Kevesen t u d j á k csak, hogy h á n y és hány esetben teszi eredményesebbé az orvosi beavatkozást. Leginkább úgy gondolják az emberek, hogy csak nagyobb vérveszteség esetén van rá szükség, pedig manapság m á r sok vér gyógyszer, hatá- sos orvosság f o r m á j á b a n kerül a beteghez. Tudja-e, hogy az is egy vállalkozó embertársa érrendszeréből való?
H a eloszlottak régi legendák — születtek újak. Anekdotaként szoktam elme- sélni, hogy az egyik ismerősöm fia csecsemő korában vérátömlesztést k a p o t t Ügy hozta - a sors, hogy a gyerekből igen virgonc fiúcska serdült, afféle kis csibész.
És egyszer a papa, aki nagyon büszke lehet a „vérére", ilyesformán mentette a pedagógiai esetet: „Biztosan valami csavargó, huligán véréből kapott." Elmesél- tem ezt a sztorit a véradó állomás vezetőjének is, gondoltam, hátha kapok rá valami f r a p p á n s tudományos cáfolatot. Az esetre ezt felelte: „Ha valaki sok birkahúst eszik, attól még n e m lesz birkatürelmű!" Azt hiszem, még a válasz tudományosságát sem lehet kikezdeni! De ez még n e m minden.
Előfordul az is, hogy f a j i mítoszokkal, politikai ostobaságokkal, bűnös meg- különböztetéssel szennyezik ezt a legemberibb ügyet. A Dél-afrikai Köztársaságban, a fajgyűlölés hírhedt rezervátumában és az USA több déli államában, melyekben rettenetes szenvedélyek kerekednek felül időnként, törvény tiltja, hogy a „fehér"
é s - f e k e t e " - vért összekeverjék! Biológiailag teljesen azonos „anyagról" van" szó — ott mégis f e n n t a r t j á k a f a j i gőgöt, még életveszély állapotában is. Pedig csak ez
277.
a politika életveszélyes. Hiszen ők így gondolkoznak: „Néger v é r t egy f e h é r e m b e r érrendszerébe? Ez megrontaná, lealacsonyítaná!" „Fehér e m b e r vérét egy n é g e r n e k ? Inkább haljon meg! Hogy jönne ahhoz egy fekete?" Ez m á r az e m b e r e m b e r voltá- nak legcsúfabb, legszégyenteljesebb besározása. Ismét m á s mese: „Állott vért' k a p o t t . . . az okozott komplikációt!" — mondja egy m á s i k hozzátartozó b e t e g rokonáról. És hogyne mondaná, mikor az ötvenes évek elején még orvosok is • ide- genkedtek a konzervált vértől! Ügy kellett őket rábeszélni a vér gyógyító a l k a l m a - zására. Volt akkor ennek Magyarországon egy kiváló szovjet p r o p a g a n d i s t á j a ,
Petrovszkij professzor, aki n á l u n k segített a v é r a d ó hálózat kiépítésében is.
A gyógyítás tapasztalatai azonban nála is jobb agitátornak bizonyultak. M a m á r követelik az orvosok a vért. Nemcsak pótláshoz, kezeléshez is. S ezzel m a g y a r á z - ható az 1952. évi 300 és az 1965. évi 3760 liter különbsége.
Hősies és reprezentatív esetei a véradásnak az életmentések, a nagy m ű t é t e k , amikor a vér literszámra csurog a palackokból a beteg érrendszerébe, de ezek n e m
hétköznapi, nem mindennapos dolgok. Egy palack, két p a l a c k . . . plazma, vörös- vértest . . . v é r k é s z í t m é n y . . . — ezek a klinikus gyakorlatában m a m á r olyan m e g - szokottak és előírtak, mint- sok közönséges, de nélkülözhetetlen gyógyszer. Ne tessék azt mondani, hogy íme, a pazarlás! A vérnek m i n d e n g r a m m j á v a l a leg- szigorúbban sáfárkodnak. Az „állott" vérrel is, a vérkészítményekkel is. A gaz- dálkodásnak azonban v a n n a k még technikai határai. Korlátlanul m a s e m t a r t h a t ó a vér. Eredeti f o r m á j á b a n 21 napig tudják megőrizni és felhasználni, bizonyos vérkészítményeket viszont m a m á r a k á r évekig. Éppen ezért követel rendszeres- séget, ritmust az egészséges emberek gondoskodása. Ezért lenne szükség a r r a , hogy minden hónapban 1600 szegedi ember oda tartsa a k a r j á t . Egyelőre se több, se kevesebb. Hiszen a gyógyító v é r iránti igény sem nő az égig, valahol, egy reális szinten tetőzik. A n n á l is inkább, mert felhasználása egyre osztottabb, egyre célszerűbb. Az évi négyezer literrel Szeged m á r közel j á r ahhoz, hogy a tetőzésre gondoljon. S bár sok oldalról feszegettem a v é r a d á s körüli anyagi-erkölcsi és egyéb dolgokat, egy bizonyos: a szegedi intézetek m i n d e n időben megkapták a szük- séges vért; a négyezer litert is.
Honnan, kitől? Sok száraz szám és sok epizód beszél erről is. H a hivatalos- kodni akarunk, százalékok is vannak. Az ingyenes véradók 33 százaléka üzemek, intézmények dolgozója, 33 százalékuk falusi ember, a tsz-tagtól a v é g r e h a j t ó n át a pedagógusig, 24 százalék katona, 10 százalék pedig egészségügyi dolgozó. F ő k é n t olyan emberek tehát, akik á m u n k á n keresztül, a közösségben ismerik m e g az emberi szolidaritás értékét. Főleg olyan rétegei a társadalomnak, amelyek ezt a gondolkodásmódot a történelemből hozzák magukkal, vagy személyes tapasztala- tukból. Kár lenne azonban az „osztályszempontokat" túllicitálni és a g y o n m a g y a - rázni. Ha valamiben fölfedezhető a teljes nemzeti egység, a v é r a d á s b a n igen.
„Ki a, legfőbb támaszuk, segítőjük a faluban?" — kérdezem a véradó állomás dolgozóitól. „A párttitkár meg a pap" — ez a tömör válasz. Pusztamérges, Deszk, Kübekháza, Mórahalom esete is példázza ezt. A p á r t t i t k á r n e m rest erről beszélni, erre agitálni, és az esperes is szívesen beleszövi vasárnapi prédikációjába az ,em- bertársi segítés kötelességét. És meg is jelennek, amikor a személyes példát lesi a falu. A szegedi karhatalmistákat sok ember emlegeti hálával. Ök is azok közé tartoznak, akik ezt az áldozatot szívesen és jószántukból vállalják. A Szegedi Teoló- giai Főiskola hallgatóiról kevesen tudják ugyanezt. Pedig a kartotékok őrzik ezt az embertársi cselekedetüket.
Igen reprezentatív listát lehetne összeállítani nevekből is. Csak meg kell pöc- cinteni a témát a véradó állomáson, és sorolják, sorolják az ismert és ismerős neveket. Ivanovics, Szabón, Szalay és Szontágh professzor, Benkő és K u l k a docens, Náray főorvos, Soproni doktor, az újszegedi szövőgyár orvosa, hogy az egészség- ügyiek hosszú listájából éppen csak néhányat k a p j u n k ki; Borvendég Béla, K á t a y Endre, hogy az építészek és színművészek közül is lássunk egy-egy nevet; P r i s k i n Sándor, L a j k ó Ferencné, Nádor Éva, Márta Lajos, P á n t y a J ó z s e f . . . — üzemek, intézmények dolgozói.
A térítéses véradók között más az arány. Ott több a háziasszony és az egye- temista. De olykor-olykor össze is fonódik a két forma. V a n egy szegedi gyár- igazgató, aki mindig elsőként jelentkezik, h a az üzemben ingyenes v é r a d á s r a agitálnak, de ugyanakkor régi véradó is, s h a berendelik a klinikára, e l f o g a d j a a pénzt. Nem rosszallással említem — ellenkezőleg: ez a m a g a t a r t á s is példás.
Sokszor és sok helyen ezen fordul meg az egész ügy. Hogy tudniillik b a l e k n e k nézik-e a véradót, vagy megbecsülik? Kap-e érte két jó szót, vagy morog r á a m ű - vezető, mert amig a rendelőben járt, akadozott a szalag. Érzi-e, hogy emberileg szépet, tisztességeset cselekedett, vagy elveszik a kedvét örökre? Sok helyen különc,
278.
másutt m á r odafigyelnek rá. Pedig ezeket az áldozatokat észre kell venni! Ha az emberben összegeződik az erkölcsi figyelem sok kis tétele, és a segítség érzése kielégül az eredményben, máris értelmét, jutalmát nyeri a csöpp; de mégsem mindennapi áldozat. A beteg köszönő levele, a véradó állomás születésnapi kö- szöntője, egy apró emléktárgy, egy kis jelvény — ezekből a téglákból össze lehet
rakni a megbecsülés kis várát.
„Azt tudjuk, hogy miért jön v a l a k i . . . , azt nem, hogy miért húzódozik" — ez is tapasztalat. Legtöbbször valóban csak húzódozás, közömbösség, tájékozatlanság lappang a tartózkodó magatartás mögött, amit el lehetne hessenteni. „Biztosan f á j . . . " — pedig nem. Egészséges ember föl sem veszi, annyi mint egy injekció;
„A Rozi e l s z é d ü l t . . . " — pedig a Rozi n e m akkor és nem attól szédült el. T a n ú - síthatja az az ásotthalmi diák is, aki a készülődés izgalmában bekémlelt az orvosi
rendelőbe, ahol technikumi társai m á r soron voltak, s attól, hogy meglátta a vért, elfehéredett és elájult. De végül úgy összeszedte magát, hogy csak bement és m a - gától a véradástól az égvilágon semmi b a j a sem lett. Nem is lehet, m e r t a szer- vezet a vérraktáraiból az elvesztett v é r t azonnal pótolja. Van miből, hiszen a kerin- gésben a vérnek nem teljes mennyisége vesz részt, a többi a májban, a lépben, a bőrerekben 'raktározódik. Jöhet még más ellenvetés is: „Elbliccelem ott az i d ő t . . . ki é r rá ilyesmire?" — de ha számításba vesszük, hogy folyamatos, csoportos vérvétel esetén az uzsonnával sem több az erre szükséges idő 45—60 percnél, s ez is beleszámít a munkaidőbe, talán meggyőző a válasz.
Közel j á r u n k az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy talán nem is az egyes e m - bernek kell „kiosztani" azt az erkölcsi leckét, amit a véradás kapcsán időszerű elmondani. Az igényt, mint teljesítendő emberi parancsot, az élet fogalmazza meg.
A staféta aztán gyorsan végigfut a közbeeső állomásokon, s eljut az utolsó stáció- hoz, amely mögött m á r nem áll senki. A diktátor című Chaplin-film híres jelenete ismétlődik itt. Emberek kellenek, akik törődnek vele! Ott is, ahol nagyobb súlya van a szónak, ott is, ahol egyszerűen ismeretségi alapon kerül szóba a téma. Sokat emlegetik a Szegedi Véradó Állomáson Kiskundorozsmát. Itt olyan szocialista szerződésféle mozgalom bontogatta szárnyait, amely szerint minden családból ad valaki vért, hiszen sose tudni, mikor kerül vissza. Az egyik évben meghozta a k a m a t á t ez a kezdeményezés — a másikban m á r nem. Mi történt? Megváltozott volna a dorozsmaiak meggyőződése? Dehogy! Csak beteg lett az akció egyetlen mozgatója, szervezője. Most Pusztaszerre vitte a szél ugyanezt a magot. Ott ugyan
„lefutja-e" magát egy év alatt, vagy megkapaszkodik a gondolat a koponyákban?
Nem pénzt, n e m beruházást követel tehát a mozgalom, de sokkal drágábbat: meg- értést. hivatalos és amatőr támógatást az esztendő minden napján. A közömbösség leküzdését. Egy szőregi véradás alkalmával elhangzott egy ilyen türelmetlen és rosszízű szólás is: „Nem elég az idegrendszerünk, még a vérünket is? . . . " Nem vi- tatkozni akarok ezzel az emberrel, m e r t ha nincs is igaza; erkölcsi fölénvben van velem, ö adott vért, ha így beszélt is — én még soha. Csak a dolog teljességéért kell elmondani: ez aztán tényleg a legteljesebb önkéntességen aianul.
Mégis, önkéntes cselekedetekre is biztatni kell az embert. Biztathat a meg- értés, biztathatnak érzelmi indítékok, de sokszor egy kérdés is. „Te? Te még sosé gondoltál r á ? " — kérdezheti egy másik ember, egy élmény, egy palack vér a kórteremben.
„Csak hogy lássa, hogy benyomásokat szerezzen! Nézzünk meg egy művese- kezelést!" — invitált harmadik látogatásomkor a véradó állomás vezetője. Kis csöveken szivárgott a vér, többen sürgölődtek a beteg ágya körül. Én csak az arcát néztem. Fiatal arc volt, azt sem t u d t a m megjegyezni, fiú-e vagy lánv. Fiatal arc volt és születőben volt m á r r a j t a a mosoly. „Ezt kellene megmutatni tizen- hatezer embernek!" — gondoltam magamban. Vagy azt az asszonyt, aki h a t v a n - hetven ember vérével maradhatott itt köztünk. Megindító pillanatai az életnek.
Azzal kezdtem, hogy hétköznapivá szelídült ez a szó: vér. És azzal fejezem be: a legünnepibb érzéseket váltja ki az emberből. Nehéz ezeket megfogalmazni.
Emberség, emberi felelősség, az e m b e r f a j felmagasztosulása... és még sok ^zóval lehetne próbálkozni. De az embert sohasem lehet kihagyni belőle.
