Még egyszer a „Sárkány"-ról
A város fölött sárkány uralkodik. Adót követel a rettegő polgároktól s a szo- kásos évi egy szüzet. Az éppen soron levő szépséges áldozat és öreg édesapja te- hetetlenül v á r j á k a sors akaratának beteljesülését. Ekkor jelenik meg a hős, és p á r b a j r a hívja a sárkányt.
Így indul Jevgenyij Svarc darabja. Szokványos mese. De lényegét, m i n t rög- tön meglátjuk, épp a mesétől való eltérések hordozzák.
A sárkánytól senki sem akar megszabadulni. „Tűnjön el a városunkból!" — ki- áltják Lancelotnak azok a polgárok, akiket apróbb érdekek szálai fűznek a h a t a - lomhoz. A polgármesternek is szüksége van ellenfelei fékentartásához a s á r k á n y r a , és nem a k a r j a a sárkány vesztét a lány apja, az öreg levéltáros, aki a jelenlegi status quót már törvényességnek tartja, és nem a k a r j a megszabadulását m a g a az áldozat sem.
— Olyan biztos volt minden! — m o n d j a a lány. A váratlanul és véletlenül ide- csöppent Lancelot épp abban a kényelmes vigaszban ingatja meg a szenvedők hitét, hogy ezen nem lehet változtatni, mert így van r e n d j é n .
Mert gyávaságuk nem közönséges gyávaság. A nyomorult levéltáros zokszó nélkül a d j a át lányát — de rögtön fellázad, mikor a sárkány meg a k a r j a ölni fegy- vertelen ellenfelét, azaz meg a k a r j a szegni a saját aláírásával hitelesített törvényt.
Félelem, megszokás és önzés. Ez mozgatja a város polgárait és a darabot. Ez m á r nem mesemotívum. Lancelot dramaturgiai aktivitása lezárul, mikor h a r m a d - szor hívja b a j r a a sárkány, aztán m á r nem cselekszik. A főszerepet átveszi a pol- gármester és fia, az áldozat vőlegénye, a sárkány személyi titkára, a „lakáj".
A sárkány—lakáj—polgármester uralkodói háromszög a lánnyal a k a r j a meg- öletni a hőst. (Sok egyéb más praktika mellett). A lány azonban m á r fejlődött. A A teljes beletörődéstől eljut addig, hogy megtagadja a parancsot. A zsarnok f e n y e - getni próbál. Ekkor éri pofonként a lány válasza, amit meghökkenve és dühöngve ismételget magában: „Fogd be a szád!"
A pozitív erők további akciói m á r a mesekerethez tartoznak: megjelenik a nép, bűvös fegyverekkel l á t j a el a hőst, aki legyőzi a sárkányt.
A haldokló sárkány megátkozza ellenfelét: „Győztél, de r a j t u k m á r n e m segít- hetsz, őket m á r a magam képére gyúrtam át." Ebben, a d a r a b b a n a puszta erőszak által külsőleg leigázott emberek helyére a tudati leigázottság szenvedő figurái léptek.
A II. felvonás végén búcsút veszünk a haldokló sárkányölőtől — a III. felvonás első képe pedig már köszönti a „győztes sárkányölőt" — a volt polgármestert.
A meglepetés tökéletes. Aztán l a s s a n - m e g t u d j u ^ , hogy a polgármester rögtön a sárkány halála után átvette a hatalmat és előlépett elnökké. A lakájból polgár- mester lett, aki apjának ugyanolyan készségesen engedi át szerelmét, mint k o r á b - ban a sárkánynak; még segít is neki.
De az embereknek már nem „olyan egyszerű minden". A sárkány valódi sár- k á n y volt, de a polgármester n e m valódi sárkányölő. De azért mindenkinek hinni kell benne, továbbá boldognak lenni, még a lánynak is. Azelőtt legalább gyászolni szabad volt, ma az emberek csiripelnek, mint a m a d a r a k , aki n e m jól csiripel, azt
„.megtanítják".
A befejezés, aztán megint mese. A lány és az elnök esküvőjén végszóra meg- érkezik a halottnak hitt, de még mindig rettegett Lancelot, akit a lakosság f a l r a írt L betűi jövendöltek. A börtönből, előjönnek a -nép fiai, de m i u t á n most mái- minden előrelátható, a befejezés nem érdekes.
A darab főmondanivalója világos: a tudati rabszolgaságban élő tömegek n e m mindig tudnak élni a megszerzett szabadsággal, és könnyen ú j szolgaságba kerül- hetnek. A darab allegóriák kusza szövevényét tartalmazza.
A legkézenfekvőbb megfejtés szerint a sárkány a régi típusú elnyomás, a feu- dalizmus (Attila bukásakor született). Öt váltja fel a polgárság u r a l m a (elnök), mely az ú j zsarnokságot (fasizmus) hozza be.
De felállíthatunk olyan allegorikus rendszert, amely szerint a sárkány a cári Oroszország elavult rendszere (utolsó sárkány), a lovag és segítői — Lenin és a győztes forradalom. Az ú j zsarnokok pedig a személyi kultusz rendszerének kép- viselői. Lenin-allegória mellett szól az ez időben a nép körében jelentkező spontán
198.
L e n i n - k u l t u s z (a d a r a b b a n L betűket í r n a k a falra). Volt szovjet költő, aki az orosz b i b l i á n a k h a n g j á n írt Leninről, aki a régi híres lovag Marxovics p á n c é l j á b a n s z a b a d í t j a fel népét.
A d a r a b allegóriarendszere t e h á t bonyolult. A s á r k á n y n a k is több fasiszta v o n á s a van: ő a háború, a hideg stratéga, azonkívül n e m túlzottan lovagias, és de- m a g ó g célokból fajgyűlöletet szít.
Ennyi elemzés u t á n végre r á t é r h e t e k a Komor István vezette művészi kollek- tíva értékelésére. Lőkös Zoltán lapunk j a n u á r i s z á m á b a n felteszi a kérdést: „Mo- dern, m a i mesét kellett v o l n a i n k á b b rendezni, vagy pedig — amit K o m o r válasz- t o t t — a politikai szatíra h a n g j á t felerősíteni." Komor „vitatott felfogása" az előb- biek u t á n , azt hiszem, v i t a t h a t a t l a n . L e g f e l j e b b azt v e t h e t j ü k szemére, hogy n e m vitte végig s a j á t koncepcióját. Lőkös, szerintem, félreérti a darabot, ezért n e m érté- keli helyesen a szereplőket sem. Az általa kiemelt hős színész f i g u r á j á t még maga a szerző r o n t o t t a elvont sémává azáltal, hogy belső vívódását kihagyta a darabból.
D e m j é n Gyöngyvér valóban „légiesen meseszerű a l a k o t " teremtett. Ez a baj. Neki a „minden olyan egyszerű volt"-tól a „fogd be a szád"-ig u t a t kellett volna hite- lesebben b e j á r n i .
A d a r a b két kulcsszerepét K á t a y E n d r e és a Lőkös által m e g sem említett Szabó K á l m á n alakította. Az első f e l a d a t a a csúszó-mászó bolondból zsarnokká vá- l á s m e t a m o r f ó z i s á n a k ábrázolása, a másiké, az örök l a k á j f i g u r á j á n a k színrevitele.
K á t a y nagyon színesen játszott, b á r a metamorfózis n e m sikerült tökéletesre. Szabó t a l á n h a l v á n y a b b a n , viszont jóval - intellektuálisabb eszközökkel f o r m á l t a szerepét, m i n t ahogy egy politikai szatíránál ez el is várható.
K o m o r olykor b e l e m e n t a meseszerűségbe, a m i a plakátkiírástól a kosztümö- k ö n át az egyes szereplők felfogásáig sok m i n d e n b e n m e g m u t a t k o z o t t és odaveze- t e t t , hogy a d a r a b a f i a t a l a b b s az idősebb falusi korosztály meseigényeit elégítette ki. Csak a bátor, olykor egyes részek (befejezés) kihúzásán keresztül érvényesített rendezői koncepció t e h e t t e volna, hogy a mű, a színház ez évadi legmerészebb vál- lalkozása m e g t a l á l j a s a j á t közönségét.
R I G Ö BÉLA
Miért szép?
Rembrandt: Önarckép (1660) (PÁRIZS, LOVVRE)
Miért szép? De hát v a j o n szép-e egyál- t a l á n ? Szép, h a csak azt nézzük, hogyan villan az a r a n y s á r g a f é n y p ö t t y a rozsda- b a r n a h a j f ü r t ö n ; hogyan csorog végig leheletnyi t ó n u s é r t é k e k b e n a homlokon a sárga f é n y ; hogyan foszforeszkál az a r a n y és a méz-sárgák h a r s o g á s á b a n a f e h é r ; hogyan b u k k a n elő a f i n o m lázá- rok alól az arcbőr pirosa; hogyan h u l l á m - zik az áll redőin a ritkás szakáll; hogyan l ü k t e t n e k a zöldes-barnás-sárgás, mosza- tos h á t t é r és k a f t á n m e g h a t á r o z a t l a n szí- néből a b r o n z - a r a n y redők csillámai; ho- gyan z á r j a le a kompozíciót a „semmivel festett", mégis kézzelfoghatóan anyagsze- rű, v a j f e h é r sapka. Ha. csak ezt nézzük, akkor v a l ó b a n szép, sőt: nagyon szép — legfeljebb a velenceiek vagy Velázquez és Cézanne képein l á t h a t u n k még ehhez h a s o n l í t h a t ó varázsos festőiséget. De lehet csak ezt nézni, illetve lehet csak ezt látni, ha a képet nézzük? Talán, ha megpró-
b á l u n k m i n d e n m á s t kizárni, a m i ezen túl még b e n n e van, s pusztán erre kor- látozzuk az érzékelést: akkor igen. Ha ebben a késői önarcképben csak a színek és reflexek lüktetését, a pihegő tónusok és a derengő lazúrok á t m e n e t e i t vizsgál- juk, akkor szép — de h a valahol, akkor épp • R e m b r a n d t n á l dőreség megpróbálni .szétválasztani a széjjelválaszthatatlant,
elválasztani a „mit" a „hogyan"-tól. Mert itt egyetlen f o r m a e l e m n e k , a színnek és a f é n y - á r n y é k n a k a jelentése sem m e r ü l ki a puszta festőiség szépségében; minden színfolt, a f é n y - á r n y é k d r á m á j a v a l a m i olyant is sugároz, a m i több, vagy i n k á b b más, mint a szép, lehet, hogy az is, de n e m az a célja, lényege, h a az, akkor csak mellékesen az. A m i ezekből az ele- mekből, a színből, a tónusokból, a kom- pozícióból épül — mindegy, m i n e k ne- vezzük: a kép t a r t a l m a vagy a m i — csak e f o r m á b a n létezik, n e m több mint ami
199.
