nem a jóért élt, amit tenni tud, ha- nem az igazságért, amit a történelem szolgáltat neki — méltatlanok gyü- lekezetében harcol törött lábú szé- kért, s megérdemelné, hogy a róla írt zagyvaságok tömegét kapja a pokol- ban olvasni.
PERRAULT: De hát ha sem Isten, sem az emberiség — mi marad, amit munkáját itt hagyva, mint reményt, igazolást magával visz?
COLBERT: Amit sem az ördögök, sem a történetírók villája le nem piszkál- hat rólam? Talán a s z á n d é k . . . Ez a hét megtanított engem is kétel- kedni, mint Cartesiust Ulmban a ke- mence. S a mindenben kételkedéssel létét addig csupaszította, míg a gon- dolkodás marad meg csak belőle. El- indulva azon, hogy helyes volt-e a királlyal közös dolgainkra szövetkez- ni, én is megtanultam kételkedni a munkám értelmében, az eszemben,
ítéleteimben, az emberi ítéletben ál- talában — amíg csak a szándék nem maradt az életemből: a jó szándék, hogy óráimat az emberek javára hasznosítsam.
PERRAULT: De ez az, amit Isten is felmér.
COLBERT: Nem törődtem vele, hogy felméri-e, hogy ki mit mér fel. A szándék tudata az, ami mint egy da- cos mag megmaradt belőlem. Persze ö n azt mondja, a pokol ú t j a is jó szándékkal van kikövezve. De h a ag emberjogiét,np^ ~",an a v állatoké felett értelme^ hát csak az, hogy valami magánál különbet teremtsen. S en- nek a többnek szolgáltam én — jól vagy rosszul — telhetetlen mohóság- gal s szorgalommal; akár egy bűnös, szétőrlendő csíra ez á szándék, akár egy ú j világvetés~
PERRAULT: Így halni meg! Egy Col- bert, ilyen kétségbeesésben!
(Függöny)
36-
