MOZGOLÓDÁS A TÖRTÉNET- TUDOMÁNYBAN
MERKUR, 705. SZÁM, 2008. FEBRUÁR
Köztudott, hogy a történelmet idôrôl idôre át kell írni. Mint Goethe megje- gyezte, elsôsorban nem is azért, mert
„utólag még sok történést fedeznek fel, hanem azért, mert új nézetek adód- nak, mert a haladottabb kor embere olyan álláspontra érkezik, ahonnan a múltat új módon lehet áttekinteni és megítélni”. Samuel Butler pedig állító- lag ezt az öntetszelgô kérdést tette fel:
„Mi a fô különbség Isten és a történé- szek között?” A válasz: „Isten nem tud változtatni a múlton.”
Ma sokkal gyorsabban változik a tör- ténelem, mint Goethe és Butler ide- jén. A szakmán végigsöprô szélsebes változásokba a divat is belejátszik. A meglévôt ugyanis nemcsak akkor tol- ják félre, ha már kimerítették, megcá- folták vagy éppenséggel használhatat- lannak bizonyult, hanem akkor is, ha unalmas, érdektelen és ódivatú lett.
Már csak azért is újdonságra törek- szenek, mert ami új és figyelmet kelt, az lehetôvé teszi a különbözést a töb- biektôl; s ha ráadásul egy új trend elôjele, akkor még a többiek elismeré- sével is kecsegtet.
Az újdonság körül hamar nagy lesz – a legalábbis verbális – tolongás, amitôl
megcsappan az újszerûség és a külön- legesség vonzereje, új esélyeket adva a további változásnak. A szakma válto- zásai nem szoríthatók ugyan be ebbe a sémába, mivel forrásuk jóval gyak- rabban a kritika és a vita, az új leletek, a versengô értelmezések mérlegelése és a változó megismerési érdekek ref- lexiója. S ezenkívül van folytonosság, és vannak konok kutatók is – mind- kettô a divat ellen hat. Mindazonáltal a történettudományban is sok minden divat jellegû változásnak tûnik: ami ele- inte a vágy tárgya, gyorsan mulandó- nak bizonyul, nem válik igazán egye- divé, inkább szabvánnyá lesz, nyáj- szellemû és hullámzó – és a hosszú idô múltán bekövetkezô újrafelfedezések esélyével párosul.
Georg Simmel azt írta, hogy a divat uralma azokon a területeken a legelvi- selhetetlenebb, ahol csak tárgyszerû döntéseknek van helyük: a vallásban és a tudományban. Nemrégiben Klaus Laermann jelentette ki azEgyetemi il- lemtankönyvben,1hogy a bölcsészet- és társadalomtudományokban a diva- tok kialakulása „végsô soron korláto- zott igazságképességük bomláster- méke”. A tudósokat az esetek többsé- gében tényleg cseppet sem teszi bol- doggá, ha tevékenységüket és mun- káikat divatosnak nevezik. De vajon nem mondható semmi jó sem a törté- nettudományi divatokról? Walter Ben- jamin mindenesetre azt írta a Törté- netfilozófiai tézisekben: „A divat az egy- kori sûrûjében megszimatolja az aktu- álist, bárhol legyen is. A divat tigrisug- rás a múltba.”
Geoff Eley önéletrajzi könyve, a Görbe vonal2akár bevezetésként is ol- vasható „a divat és az igazság a törté- nettudományban” problémájába. Eley korábban Angliában, most pedig az Egyesült Államokban oktató, nagy ha- tású és vitákban edzôdött történész, aki elsôsorban az újkori európai és né- met történelemmel foglalkozik. Ebben a könyvében leírja, miként vált camb- ridge-i diákként az 1960-as évek vé- gén és az 1970-es években meggyô- zôdéses társadalomtörténésszé a szel- lemi-politikai klíma és azon jelentôs, nem dogmatikus marxista történészek hatására, akikkel akkoriban Anglia – Németországtól eltérôen – dicseked- hetett. Eley mélyen tisztelte Edward Thompsont, elkötelezte magát a balol-
dali politizálás mellett, és meg volt gyô- zôdve róla, hogy az osztályok törté- neteként mûvelheti az általános törté- netírást.
Eley lépésrôl lépésre bemutatja, ho- gyan kezdett el kételkedni a társada- lomtörténetben a hetvenes évek vé- gén – részben azért, mert a tényleges kutatási eredmények nem feleltek meg a nagy várakozásoknak, részben mert az értelmiségi korszellem eltávolodott a hanyatló marxizmustól, és a politikában szertefoszlottak a munkásosztállyal mint progresszív alakító erôvel kap- csolatos remények. Eley beszámol ar- ról, miként és miért csatlakozott fenn- szóval a kultúrtörténet zászlajához a nyolcvanas–kilencvenes években, mi- ért rokonszenvezett a hétköznapok történelmével, hogyan tanulta meg, hogy a genderre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, mint aclassra, miként fe- dezte fel magának Foucault-t, hango- lódott rá a kultúrtudományok konst- ruktivista és szemantikai fordulataira – s eközben hogyan fordított eltökélten hátat saját társadalomtörténészi indu- lásának. Ez a fordulat is szelektíven észlelt kortárs események – a nyugati baloldali politika hanyatlása, az új tár- sadalmi mozgalmak, az ökológiai ag- godalmak és a posztkoloniális vita – hatására következett be.
A könyv annak beismerésével zárul, hogy az nem lehet, hogy ez volna min- den: a kulturalista fordulat nyomán a történettudomány olyan nagy társa- dalmi problémákat hanyagolt el, mint az államalakulás, az osztálykonfliktus, a kapitalizmus és az egyenlôtlenség.
Eley egy új, elméletileg és társadalom- tudományosan tájékozott, a gyakor- latra vonatkoztatott és elemzô társada- lomtörténet mûvelését sürgeti, amely megôrzi és továbbfejleszti azt is, amit az utóbbi évtizedek történettudomá- nyi kulturalizmusa megteremtett, ugyanakkor újra kapcsolatot találna mindahhoz, amit a társadalomtörténé- szek az 1950–60-as évek óta megal- kottak.
Csakhogy ez a felhívás – Eley szel- lemi-tudományos útja újabb kanyaru- lata kifejezôdéseként – bizonytalan és tehetetlen. Ahhoz ugyanis, hogy kö- vetkezetes és termékeny legyen, való- színûleg határozottabban el kellene tá- volodnia a közelmúlt „kulturális fordu- latának” elemzés- és struktúratörté- 1 I Milos Vec és mások: Der Campus-
Knigge. Von Abschreiben bis Zweigutach- ten.C. H. Beck, München, 2006.
2 IA Crooked Line. From Cultural History to the History of Society.University of Michigan Press, Ann Arbor, 2005.
net-ellenes, voluntarista és fragmen- táló áramlataitól. Ettôl azonban vissza- riad.
Eley fejlôdési pályáját kétségkívül szokatlanul sok kanyar és fordulat tar- kítja. Ám amit a maga módján itt feldol- gozott, az nagyjából mégis lefedi azo- kat a tapasztalatokat és várakozáso- kat, vitákat és váltásokat, amelyekben osztozott az a sok politikailag elkötele- zett, elméleti igényekkel fellépô törté- nész, aki a hatvanas–hetvenes évek- ben a hagyományokat bíráló társada- lomtörténészként indult, majd acultu- ral turnhíve lett, ma pedig új tájékozó- dási pontokat keres. Lehet, hogy Eley fejlôdésének pályája – amint azt köny- vének címe is jelzi – különösen „görbe”
volt, nagyjában-egészében mégis a szakmának az utóbbi évtizedekben ki- rajzolódó fejleményei tükrözôdnek benne, amelyeket Georg Iggers is nyo- mon követ a XX. század történettudo- mányáról írott kis könyvének bôvített kiadásában.3Jól érzékelhetô, hogy a kulturalista hullám a történettudomány- ban is fokozatosan lecsendesül, s va- lami újnak adja át a helyét. Hogy pon- tosan minek, annak kontúrjai még alig kivehetôk, de annyi bizonyos, hogy a makrotörténeti kérdések, a gyakorlat története és az összefüggések megis- merése nagyobb hangsúlyt kap.
Eley részletesen leírja olvasmányél- ményeit, a meghatározó találkozásokat és vitákat, a gondolkodását alakító po- litikai, szellemi és tudományos tapasz- talatokat. Tanúi lehetünk, hogyan kö- vetkeztek be a kérdésfelvetés és a gondolkodás változásai a történettudo- mányban, s a szakma egy részében hogyan váltották egymást gyors ütem- ben a divatok. Egyértelmûen kiderül, hogy a változást sokkal inkább tudo- mányon kívüli hatások ösztönözték, semmint maguk a tudományos ta- pasztalatok. A megismerési célok, a kérdésfeltevések és az értelmezések efféle gyors váltakozásának nyilvánva- lóan megvolt az ára: egyenetlenség és szaggatottság, vakfoltok és az egy- szer már megszerzett tudás elsikka- dása.
Másfelôl az is világos, hogy a gyors változás divatos élvezete ösztönözte a termékeny reflexiót és kritikát, és az- zal a határozott készséggel párosult, hogy az ember újra meg újra helyes- bítse önmagát. A levegôben érzett új-
donságra kihegyezett érzékenység új kérdéseket, felfedezéseket és téziseket hívott életre, amelyek érdekesebbé tet- ték a történészi munkát, megóvták a szakbarbárságtól, és megkönnyítették kapcsolódását a kor változó problé- máihoz.
A globális történelem ma az, ami a társadalomtörténet volt a hatva- nas–hetvenes és a kultúrtörténet a nyolcvanas–kilencvenes években. Az utóbbi idôben már-már ijesztô gyor- sasággal vált a „transznacionális” két- séges fogalma pozitív értékû, sokat használt jelzéssé, olykor egyszerûen divatszóvá – különösen a fiatalabbak körében, akiket a határokat átszelô vi- szonyok, összefonódások, folyama- tok, értelmezési és cselekvési mintáza- tok izgatnak, mert a szakmát máig uraló nemzeti történetírás meghaladá- sára törekszenek – akár európai keret- ben, akár egy mindenféle eurocentriz- must elutasító globális történeti szem- szögbôl.
Németországban e téren mindenek- elôtt Jürgen Osterhammel volt az út- törô.4 Ezen irányzat három fiatalabb képviselôje – Sebastian Conrad, And- reas Eckert és Ulrike Freitag – pedig most jelentetett meg egy szöveggyûj- teményt egy nemzetközi szerzôgárda legfontosabb tanulmányaibólGlobális történelemcímmel.5Bevezetést nyújta- nak a témába, kifejtik elvi állásfoglalá- sukat, megbízhatóan tájékoztatnak, s áttekintik az idôközben tekintélyesre duzzadt kutatás gyorsan bôvülô iro- dalmát.
Az ösztönzés mindehhez ismét a tu- dományon kívülrôl jött, mindenekelôtt a körülbelül 1990 óta felgyorsuló glo- balizáció tapasztalatából. S a szakma alapvetô szemléletváltásának sürge- tése ismét csak politikai törekvésekhez kapcsolódik, ezúttal a nemzetre korlá- tozódás vehemens kritikájához, a nyu- gati dominanciát támadó posztkolo- niális polémiához és – a többi földrész sokféle modernitását felkutatva – a nyugati modernizáció-elmélettôl való ideológiakritikai elhatárolódáshoz. Az új irányzat híveinek talán határozottab- ban fel kéne tárniuk annak politikai implikációit, mint amennyire ezt – leg- alábbis Németországban – eddig tet- ték. Bôvében vagyunk a tartalmas em- pirikus kutatásnak elébe vágó progra- madó, önreflexív és diskurzustörténeti
megnyilatkozásoknak. Újdonság vi- szont az a jelentôs szerep, amelyet most Kína, Japán, India és Afrika tör- ténészei játszanak a szakma általános vitáiban.
Ritkán van szó valóban mindent át- fogó világtörténelemrôl. A fô témák: a határokat átszelô problémák, térségek és folyamatok elemzése; az országok, régiók és kontinensek közti összefonó- dás és csere, uralom és alávetettség;
a nagy léptékû civilizációtörténet, mely- ben gyakorta a vallás a különösen hangsúlyos elem; a globalizáció törté- nete és újra meg újra a törekvés annak bizonyítására, hogy Európa – vagy a Nyugat – a világtörténelemnek nem- csak szubjektuma, hanem maga is a világ többi részéhez való viszonyában, velük való összefonódottságában, ha- tásuknak kitetten határozódott meg, sôt ezáltal konstituálódott, s azok nem- csak függtek tôle és átvették vívmá- nyait, hanem cselekvôen hatottak is rá. Ilyen kölcsönhatások gyönyörûen kimutathatók Nagy-Britannia és India viszonyában, de már jóval nehezeb- ben a Német Birodalom és rövid életû gyarmatai közt. Azt, hogy az európai modernitást az Európán kívüli világból érkezô hatások hívták életre, gyakran nyomatékosítják, de csak ritkán bizo- nyítják.
De már az is elég izgalmas, ami mindebbôl kikerekedik. Sok empirikus újdonság, például a gazdaságtörténeti kutatásban az Európa egyes részei és Kína egyes részei közti „nagy eltérés”
(great divergence)mértékérôl és okai- ról (Európa az iparosodással csak a XVIII. században húzott el a stagnáló Kínától); vagy a határokat és óceáno- kat átszelô diaszpórák és társadalmi
3 I Georg G. Iggers:Geschichtswissen- schaft im 20. Jahrhundert. Ein kritischer Überblick im internationalen Zusammenhang.
Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2007.
4 I Jürgen Osterhammel: Geschichts- wissenschaft jenseits des Nationalstaats. Stu- dien zu Beziehungsgeschichte und Zivili- sationsvergleich. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2001.
5 ISebastian Conrad et al. (hrsg.):Global- geschichte. Theorien, Ansätze, Themen.
Campus, Frankfurt, 2007.
6 IE. P. Hennock:The Origin of the Welfare State in England and Germany, 1850–1914.
Social Policies Compared. Cambridge Uni- versity Press, Cambridge, 2007.
7 IHartmut Kaelble:Sozialgeschichte Euro- pas. 1945 bis zur Gegenwart. Beck, Mün- chen, 2007.
terek kialakulásához vezetô tömeges migráció kutatásában és az áruk, po- litikai eszmék, fogalmak és a jog kiala- kulásának, vándorlásának és honosítá- sának történetében. A nemzeti történe- lembôl jól ismert jelenségek új fény- ben mutatkoznak meg, ha globális tör- téneti perspektívában szemlélik ôket – akár azért, mert világosabban rajzoló- dik ki transznacionális meghatározott- ságuk (példa erre az európai államok nacionalizmusa 1900 körül), akár azért, mert az egyidejûségek és analógiák pontosabb kifejtést nyernek (1848-as forradalom Európában, taiping-láza- dás Kínában, amerikai polgárháború), akár pedig (túlságosan is ritkán) a módszeres összehasonlításnak kö- szönhetôen.
Ám ami még alapvetôbb, a modern történettudomány az ismert okok miatt nemzeti történeti keretek közt jött létre.
A globális szempont széles körû érvé- nyesítése paradigmaváltást nem ered- ményezne ugyan, de mégiscsak mély- reható következményekkel járó, para- digmatikus pluralizálódáshoz vezetne.
A konfliktusok elôre láthatók, sôt már el is kezdôdtek. Egyesek azt hiszik, vé- delmükbe kell venniük a nemzeti törté- nelmi paradigmát. Mások kitartanak Európa (avagy a Nyugat) oksági és ci- vilizatorikus jelentôsége mellett, ame- lyet szerintük túlságosan is viszonyla- gossá tett a globális történelmi kritika.
Megint mások felemlegetik: a törté- nész céh egyik fôerénye, hogy min- dent aprólékosan szemügyre vesz, eredeti nyelvükön olvassa a forráso- kat, és a jelenségeket nem emeli ki gyakran igencsak sûrû szövésû kon- textusukból – ôk ezeket az elveket fél- tik a globalizáló szellôsségtôl.
Az sem alaptalan aggodalom, hogy a spatial turn némely globális törté- nésznél a történeti tárgyak szinkróniá- jának egyoldalú hangsúlyozásával, a folytonosság iránti érdektelenséggel és alongue duréevizsgálódási dimenzió- jának alábecsülésével párosul, s így problematikus egysíkúsághoz és végsô soron történetietlenséghez ve- zet. A globális történelmi szemszög di- vatba jön, termékeny, és képes átala- kítani a szakmát. Hogy mire jut vele, még nem tudni.
Sok globális történész bosszantóan csekély érdeklôdést mutat a kifejezett összehasonlítás iránt, amely sziszte-
matikusan számba veszi a hasonlósá- gokat és a különbségeket, s az egyik legbiztosabb módszer a történeti je- lenségek pontos leírására és oksági magyarázatára. Hogy mit nyújthat a szisztematikus összehasonlítás az egy- oldalú nemzeti történetíráson való túl- lépéshez, azt jelenleg jobban fel lehet mérni az európai vizsgálódások szint- jén, mint a globális szinten.
Vegyük például a liverpooli professor emeritus, Peter Hennock munkáját, amely bemutatja a szociális állam ke- letkezését Angliában és Német- országban.6A források pontos feltárá- sával fejti ki az alapvetô hasonlóságok mellett a két társadalombiztosítási rendszer fontos különbségeit: az ango- lok az adóból finanszírozás híveiként igyekeztek az állami szolgáltatásokat az egyenlôsítô alapbiztosításra korlá- tozni, a bismarcki rendszerben viszont a finanszírozás a munkaadóknak és munkavállalóknak – a bér, illetve fizetés nagyságától függô – kötelezô biztosí- tási hozzájárulásain alapul, ami a stá- tuskülönbségeket fenntartó, többszintû szolgáltatáshoz vezetett, és a keresô életszakaszban kialakult különbsége- ket a nyugállomány idején is érvényre juttatta.
Hennock e máig érzékelhetô különb- ség okait firtatja, s azokat egyrészt a Német Birodalom feszült pénzügyei- ben leli fel Bismarck idején, amikor is hiába tartották kedvezôbbnek az adókból való finanszírozást, nem volt rá lehetôségük; másrészt az angoloknak a kényszertakarékosság elvét illetô sú- lyosabb kétségeiben találja meg. S megvizsgálja a következményeket:
egyfelôl a közvetlen állami beavatkozás Angliában hamarosan sokkal mélyre- hatóbbá és kiterjedtebbé vált – pél- dául az egészségügyben –, mint Né- metországban; másfelôl a német rend- szer olyan belsô dinamikát fejlesztett ki, amely egyre magasabb hozzájárulá- sokat, egyre több szolgáltatást és új feladatokat eredményezett, ami máig ismeretlen Angliában. Ez a meggyôzô érvelés alkotja azt a belsô szerkezetet, amely elbírja a lenyûgözô, sokrétû és információgazdag, számos elágazás- sal és kitérôvel tarkított ábrázolást – egy élet sikeres munkájának eredmé- nyét.
Az összehasonlító történetírás mes- termûvét tette le az asztalra Hartmut
Kaelble Európa társadalomtörténete címmel.7A középpontban Európa ré- gióinak összehasonlítása áll, illetve vele összefonódva Európa különös társa- dalomtörténeti vonásainak kérdése.
Európa sokszínûségét a könyv méltó módon mutatja be: jó néhány elôdjével összhangban Kaelble is ebben látja az európai dinamika forrását. Könyvében gondosan nyomon követ számos Eu- rópán belüli eltérést, különösen a Ke- let és Nyugat közti különbségeket, amelyek társadalomtörténeti szem- pontból Kelet és Nyugat konfliktusában csak mélyültek egészen 1989/90-ig, s tompításukat azóta is konfliktusok kí- sérik.
Viszont a végeredményt tekintve Kaelble mégis az összeurópai konver- genciát és az Európán belüli összefo- nódásokat hangsúlyozza, az emberek, az áruk, az ismeretek és az értékek határokat átszelô „mindennapi transz- ferét”. Világtörténeti összehasonlítá- sokra támaszkodva azonosítja az összeurópai különös vonásokat, me- lyek részben újak, részben a régmúlt- ban gyökereznek, például az európai család sajátosságait, a munkához való különös viszonyt, az élénk kíváncsisá- got és nyitottságot a többi nemzet iránt, a (maga korlátaiba ütközô) sze- kularizációt, a szkepszist, a polgársá- got, a szociális államot és az évezrede- ken át különösen harcias kontinens új keletû tartózkodását az erôszaktól.
Megszoktuk már, hogy az európai integrációt a politikai elitek elmeszüle- ményének, avagy vállalkozásának te- kintsük. Persze az is, de a társada- lomtörténeti kutatások jelenlegi állását szintetizálva Kaelble azt is kimutatja, hogy a politikai integráció számos tár- sadalmi konvergenciával és összefo- nódással párosul, melyek részben a korábbi katasztrófák, részben a hatá- rokon átnyúló modernizáció eredmé- nyei, részben pedig az EU politikai in- tervencióinak köszönhetôk. Világossá válik, hogy az európai integráció nem- csak politikai, hanem társadalmi és kul- turális folyamat is egyben.
Senki nem fogja Hennock és Kaelble munkáit divatosnak mondani. Viszont kétségtelen szerencséjük, hogy ille- nek a mai korszellemhez: egyrészt ha- tározottan a nemzeti történelmi keret viszonylagossá tételén fáradoznak (amelyet mellesleg meg is erôsítenek
azzal, hogy nemzeti rendszereket ha- sonlítanak össze); másrészt a nagy összefüggéseket vizsgálják. Mindkettô benne van a levegôben, és szorosan össze is kapcsolódik. A transznacio- nális folyamatok iránti fokozott érdek- lôdéstôl hajtva a történettudomány is-
mét a széles látószögek, a nagy struk- túrák, az átfogó összefüggések felé fordul, melyeket sokáig háttérbe szo- rított a mikrotörténelem, a kulturaliz- mus és a narrativitás. Ezért lesz a tör- ténettudomány nemcsak transznacio- nálisabb, hanem ismét határozottab-
ban érvelô, elemzôbb és elméletileg nyitottabb – anélkül azonban, hogy el- feledné a tapasztalatok, az értelmezé- sek és a cselekedetek vizsgálati di- menzióját. S hogy ide eljuthassunk, abban a divat is segít.
IIIIIIIIII JÜRGEN KOCKA
Wessely Anna fordítása
