• Nem Talált Eredményt

JŐ ATYÁM

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "JŐ ATYÁM"

Copied!
169
0
0

Teljes szövegt

(1)
(2)
(3)
(4)
(5)
(6)

KÖLTEMÉNYEK

(7)
(8)

KÖLTEMÉNYEK

#

I R T A :

BEDŐHÁZI JÁNOS.

KOLOZSVÁR,

GOMBOS É S SZ TŰ PJÁ R NYOMÁSA.

1895.

(9)
(10)

JŐ ATYÁM

FELEJTHETETLEN EMLÉKÉNEK.

(11)
(12)

ÉJJEL.

Párnáimon hánykodva fekszem itt, Kerül az álom.

Számitgatom szivem veréseit:

Egy ! kettő ! három !

Számitgatom s úgy jő sokszor nekem, Ez az utolsó;

Megáll a kis gép, csend lesz odabenn...

Agyam koporsó.

(13)

8 É JJE L

Úgy tetszik, fekszem a ravatalon, Némán, halottan;

Nem gyötri szivem semmi fájdalom : Egyet se dobban.

Megkönnyült lelkem lengő szárnyakon Repül az űrben :

Zokogva itt testvérem, kis húgom Járnak körűlem.

Sok jó barátom is meglátogat, Szemükben könnyek,

Kérdezgetik : szenvedtem- e sokat ? Szivem repedt meg ?

Akkor belépsz te, a ki sir ölén Pihensz de régen,

Jó öregem ! ágyamhoz jössz, fülém Hajolsz szelíden.

(14)

É JJE L 9

Reám függeszted fénytelen szemed, Fejed lehajtod,

Meghallgatod, hogy ver-é? szivemet, Megszólal ajkad.

„No lám fiam ! szived kihűlt, hideg Te is halott v a g y !

Ha élnék, én is mint e többiek Sírnék miattad.

De a ki meghalt tudja, hogy csupár A sir ad enyhet:

Jobb néked is a sok keserv után Ott megpihenned.

Könnyelmű voltál, másként jó gyere Baj csak magadnak ;

Ha élet ész nincs, szívért emberek Sokat nem adnak.

(15)

É JJE L 1 0

Bolond jó szivem volt egykor nekem 1..

Elporladott ré g :

Most gondolkozni tudnék hidegen, Számitni tudnék.

Van is rá szükség: tudom, hogy maradt Zavar utánnad ;

De koporsódra oh ! azért sarat Senki se hányhat.

Okosan, szépen mindent rendezek, Ma még vagy holnap :

Mindenkinél csak jó emlékezet Maradjon rólad.

Ne bántsanak most édes gyermekem ! Ez apró dolgok :

\/an egy nagyobb seb a te sziveden, De már csak volt ott.

(16)

É JJE L 1 1

Az most begyógyult, nem fáj már neked, Itt fekszel hoszszant . ..

Papot, sirásót, temetést megyek, Hogy rendbe hozzak.

Majd visszatérek én is, csak maradj Addig te csendben :

Ott alszunk aztán egy sirdomb alatt Örökre ketten... "

Lépése halkan, hallom, hogy kopog:

Egy ! kettő ! három ! . . .

Eltávozott. . . Csak a szivem dobog, Csak azt számlálom.

(17)
(18)

REGE

AZ ELVESZETT REMÉNYRŐL.

(19)
(20)

. ...HEZ.

Képzeljünk egy csomó bilincsbe vert s halálra ítélt embert, a kik közül naponta lefejeznek nehányat a többi szeme láttára; az életben maradottak saját sorsukat látják társaik sorsában, és egymásra te­

kintve fájdalommal s remény nél­

kül várják, mig a sor rájuk kerül. . . . íme az emberi állapot képe.

Pascal.

Egyszer egy hosszú téli estén, Talán el is feledte rég,

A kandalló tüzét élesztvén, Sorsunkról elbeszélgeténk.

(21)

16 R EG E AZ EL V ESZ ET T REMÉNYRŐL

Ha arról azt a sűrű kendőt Fel tudnók pillanatra bár Emelni, látnok a jövendőt:

Mi az, mi ránk alatta vár ?

Én a kigyúló lángba néztem, És néztem a mint ellobog, Pascal e pár sorát idéztem ; Hiszen jövőnk nem is titok : Elégni, fogyni minden perczczel, Előbb láng, azután parázs, Kihűlni, elhamvadni egyszer ; Sorsunk, jövőnk mi volna más ?

Szemébe néztem : fájt hogy egykor Ez angyal arcz is, e remek

Csak sárral elvegyült rideg por, S hármává lesznek e szemek,

(22)

R E G E AZ ELV ESZETT REMÉNYRŐL 17

Ez a vakító tiszta homlok, E szájnak édes mosolya, — Ez oltár, mely előtt leomlok Egykor talán az ut pora . . . .

Nem oh ! ne kérdjük a jövőt n e ! Az óra mindeniknek ü t ;

Mikor? az el van rejtve, födve, S e nem tudás nekünk csak üdv.

Az is fáj, a mi fel van tárva, A mit tudunk az is elég:

Kezdődik fényes napsugárral Az élet, s oly setét a vég.

Éltünket Isten úgy teremté, Hogy a túlsó part ködbe vesz, S mint hogyha élne mind örökké, Az ember küzd, evez, evez.

K ö lte m é n ye k . 2

(23)

18 HEGE AZ ELV ESZETT REMÉNYRŐL

S míg átjutunk e túlsó partra Az élet zajgó tengerén,

Csupán egy gyönge lámpa tartja Bennünk a lelket: a remény.

O h ! hogyha e kis fény se vo lna!

Ha már kiégett olajod, Ha átfutó vihar kioltja, Elfújja sűrű sóhajod ! ? Ha lángja lobbadozva serczeg, S a sejtelem szivedre száll, Előre érzed már a perczet:

Hogy itt a part, hajód megáll 1 ?

Ereztem oh ! e szörnyű kínt én : Sülyedt hajóm, tört horgonyom, Tűnt a remény . . . Érezte szintén Nem egyszer drága asszonyom.

(24)

R E G E AZ EL V ESZ ET T REMÉNYRŐL 1 9

Azt hitte, elborult örökre A fény, hajója fennakadt, S kereste már a sűrű ködbe’

Ama szomorú partokat.

De tévedett, bár haloványabb Lett a remény, ki nem alu d t:

Van élet czélja, szűnt a bánat, S még messzi nyitva áll az út.

És én ? . . . Ha újra gyulhat nálam Fény a barátság melegén :

Kitől ez árad, hadd ajánljam, Engedje, annak e regém.

2 *

(25)

20 REGE AZ ELVESZETT REMÉNYRŐL

A R E G E .

A büszke hajóhad szerte szórva, Velencze reménye, ereje, . Hogy a dölyfös Genuát a porba Alázza, a földig verje le.

A győzelem helytt ifjú vezére Gyalázatot hoz vissza most, A mit sebéből ömlő vére, S a bánat könnye hiába mos.

A harczban oh ! mért nem veszett e l ! Hősként gyászolták volna őt:

Most im bilincsre vert kezekkel.

Ott áll a zord bírák előtt.

(26)

HEG E AZ EL V ESZ ET T REMÉNYRŐL 2 1

A dózsé ajkán kél az Ítélet:

„Lorenzo Dandolo figyelj!

Isten kegyelme legyen te véled, Nem embereké, neked halni kell!

Magadra vállalád merészül Velencze sorsát, elbukott, A cserkoszoru helyit íme részül

Neked most a vérpad jutott."

Az ifjú vezér fejét lehajtja,

Szemét lesüti, — temetői csend, — Csak egy sóhajt röppent el ajka, S e sóhaj egy életet jelent.

A mi vágy, a mi álom, a mi reménység, Egy ifjú szívben lakhatik,

A hajnali bibor, a tiszta derűs ég, Ifjú szemet a mi elvakit,

Az éden kertje telve üdvvel, E sóhajban mind benne volt,

(27)

2 2 R E G E AZ EL V ESZ ET T REMÉNYRŐL

S e sóhaj szárnyain repült el, Mint délibáb, volt s nincs seholt.

A dózsé megérti a néma beszédet, Arczárói eltűnik a szigor:

„Halálra szólott bár az Ítélet, De nincs kimondva még mikor ? M enj! éld le édes ifjúságod, Szabad vagy, élvezd a tavaszt, Játsz napsugárban, tépj virágot, S vedd egy élet dijjában azt.

Tíz év, nagy idő, ha majd tova röppen, S elélted a jobb részt, a java kort, Jer vissza újra, börtönödben Pallossal várni fog bakód !“

„Lovag szavamra !“ „Lovag szavadra ! Oldjátok el a lánczokat!“

„El innen e l ! most a szabadba, A hol csak üdv, gyönyör fogad."

(28)

R EG E AZ EL V ESZ ET T REMÉNYRŐL 23

Szabad ! tiz évig az élet övé még, Az élet boldogabb fele,

A melyre mosolygó hajnali fényét Ifjú kora napja hinti le.

Hisz az ifjú kor, ha már tova szárnyalt, Mit ér, a mi még azután jöhet ? Mint nyúlik, nézni naponta az árnyat, A mit a sír éje előre vet?

Ah! ennyit élni elég, tiz éven Keresztül ifjan, boldogul !

És ment, kialudt reménye szivében Feléled, újra lángra gyúl.

Ott tükröződik a fénylő habokban Márvány palotáknak, büszke sora ; Az egyik előtt — evezője csobban, — Megáll, kiköt a gondola.

(29)

R EG E AZ EL V ESZETT REMÉNYRŐL

24

Benn a szerelem vár rá, jegyesse ; Ne ontsa tovább oh ! könnyeit, A földi menyország visszaszerezve, A melyet immár veszve hitt.

Ott rajzanak, játsznak körülte Mosolygó tündér szellemek . . . De mintha egy komor árny vegyülne Közéjük im, szive megremeg,

A lelke borzad, majd bele őrül, Csont ujjaival mit integet ?

Hogy visszataszítja e drága küszöbrül, Elzárja előle a fényes eget.

„Fejem fölött a zord ítélet:

Mit ér akármi hosszú idő ? Csak siralomház mégis ez élet, Megvárnom, a míg az az óra jő, A szörnyű óra, mikor a hóhér Eljő lenyirni majd a hajamat,

(30)

REGE AZ ELVESZETT REMÉNYRŐL 25

Tiz évért ah ! irtóztató bér E gyötrő, kínzó gondolat.

S e bús tanyára őt ide hívjam, Virasztani, sírni, remegni velem ? Hervadni, elsorvadni ifjan,

Méreg legyen neki a szerelem ? A boldogság helyett keservet, Remény helyett a csüggedést, Hogy minden óra, mely leteheti, Fájjon, döfjön szivébe k é s t;

Tövisből fonva nászkoszorúját, Virág helyett kígyók kebelén, Jegygyűrűt, a mely égeti u jjá t:

Ezt adjam nászajándokul én ? Mi lenne sorsom igy! tiz évi Tizszerte nagyobb kín, szenvedés:

Az a nap, az a perez; rettegve félni, Hogy mind közelebb van, közeleg és . ..

És menni kell, szerető karokból Kibontakozni, — o h ! e seb ! —

(31)

26 REGE AZ ELVESZETT REMÉNYRŐL

Hogy menni kell majd épen akkor, Maradni mikor legédesebb.

Elválni nem csak tőle, de tőlek, Ott lesznek a pöszke kis gyerekek, Ne lássam a mint fejlődve nőnek:

O tt! ott a szivem repedne meg.

Né lásson inkább ! el ! el in n é t!

Halott vagyok már, higyje a z t;

Miattam egyszer ontsa könnyét, Gyászoljon és feledjen o sz t\“

(32)

REGE AZ ELVESZETT REMÉNYRŐL 27

Hadd folyjon a bor ! akár bele fúljak ! Szorítsd ajakomhoz a serleget!

Mámort lehelve feledni tanuljak:

Nem látod a rém hogy integet ? így ! igy ! ez a köd ha agyamra szállott, Borzasztó jövőmet elfedi oh !

Emlékem a múltra vissza szállong, Rövid, de szép volt, mámoritó.

Mikor a harczba indulók el Búcsú csókjával ajkamon, — A remény, megtérni dicsőséggel, Hogy csókkal vár menyasszonyom . . . De nem ! nem ! el ti fénylő képek ! Vesztésem súlya összetör,

Lelkemnek fáj, sajog emléktek, A napsugár szivembe tőr.

(33)

28 REGE AZ ELVESZETT REMÉNYRŐL

„Ide lányok! ölembe! csóközönnel Borítsa ajkatok ajkam at!

Nem nézve múltra, törődve jövőmmel, Hadd szivjam a kéjt, mit a pillanat ad.

De igy se jó ! ha mámoromtól Egy perezre lelkem szabadul, Mint gátot tört folyam árja rombol A visszafojtott kín vadul.

Ezerszer jobban fáj, sajog akkor Az a mit veszték, a mi vár reám : És átkozott a mámor, a bor, Utálatos a csók, a leány."

(34)

REGE AZ ELVESZETT REMÉNYRŐL 29

„Megnyúgovást hát semmise hozhat ?“

Kétségbeesetten felzokog,

És könyvre könyvet el lapozgat:

„Bölcsek! tudósok! szóljatok!“

A bölcs, tudós mi mást felelne ? Elvégre tudása bármi mély, Csak azt a mit tanulatlan elme:

„Az Isten jó, bízzál, remélj ! Az aggastyán ott fáit metszi, Eszébe sem jut a halál, Tervez, remél jövőbe, messzi,

S holnap tán koporsóba hál.

Amott alig vonszolja testét Az a szegény kóros beteg, Lehet talán a holnap estét, De még a mát sem éri meg.

(35)

3 0 R EG E AZ ELV ESZETT REMÉNYRŐL

Azért beszélget a jövőről:

Az Isten a hivőn segít;

S míg benne halálos féreg őröl, Remél az utolsó lehelletig .

„Hiába minden ! félre könyvek ! A bölcsesség vigaszt nem ad, Csak méreg van számomra bennek, Szörnyűbbnek látva sorsomat.

Az aggot ím irigylenem kell, Azt, a ki ágyán fogva rab, Kit tört hajón sodor a tenger, S reménye egy pár deszkadarab.

Remélni! de hát szabad remélnem ? Egy évet bár, egy holnapot,

Csak egy hetet ha lehetne élnem, Azon felül a mi adatott!

Tisztán ne tudnám csak jövőmet, Lehetne éltem rövidebb ;

(36)

HEGE AZ ELVESZETT REMÉNYRŐL 3 1

Mindegy! ha holnap, hogy ha ma jő meg;

Engem halál nem rémitett.

Kit sirja be nem vesz, mint a szellem : Úgy bolygok e világon itt ;

Milyen jó volna megpihennem, Miért is tiltja azt a hit?

Irgalmat mégis hátha találhat

Lelkem ? kegyelem ha várna rám !. . .“

Ütött az éjfél, járnak az árnyak, Tánczolnak a temető során.

(37)

32

Sík tengeren himbál a csolnak, Evezőssé alszik, semmi zaj, Fodros hullámok a tele holdnak Játsznak sápadt sugárival.

Egy locscsanás, a hajós megérned, A hab gyűrűt gyűrűre tol, —

Dörzsölgeti, nem tud hinni szemének:

Gazdája eltűnt, nincs sehol.

R EG E AZ EL V ESZETT REMÉNYRŐL

(38)

A PÁSZTOR.

Hegyormon, hosszú botra dűlve Úgy áll mint egy kőszent, merőn A pásztor, nyája ott körűle Bolyász a bérezi legelőn.

Néz, bámul a nagy messziségbe, Mint a ki sejt, figyel, gyanít, Mikéntha látna valam it:

Pedig csak az ég tiszta kékje Ragyog feléje, hint mosolyt;

Nincs a min a szem megakadna, Fennlebegő sas, egy darabka Felhő foszlány, se köd, se folt.

Így láttam én őt egy néhányszor Elállni órahosszakig,

S tűnődtem rajt’, vájjon e pásztor Gondolkozik vagy álmodik ?

K ö lte m é n ye k . 8

(39)

3 4 A PÁ SZTO R

Lehet, habár egyűgyü észszel, Töpreng magában, elmerül,

Hogy ott, hol szem sugára vész el, Mi e kék bolt köröskörül ?

A melyen, hogyha jő az este, Ezernyi csillag lángja g y ű l;

Mi van tovább még ? oda túl ? Azt a világot ott keresse ? Miről a pap beszél, tan it:

A tündöklő fényes menyotszág, A hol meglátjuk Isten arczát . . . S lelkében megrendül a h it:

Vájjon e fényes égi házba’

Szegény juhász kap majd helyet ? Vagy ott is csak künn, ázva, fázva Tűr, nyomorog, mint ide lent ?

Vagy álmodik! a legvalóbb tán, Nem bántja semmi gondolat,

(40)

A PÁSZTOR 35

S lát olyat az égboltozatján, Mit szive látni vágyul ad.

Lerajzolgatja rendre, sorra Szeme elé a képzelet:

A fűzek árnyán a telek, Fehér falú kis házikóra Ráhajtják a fák lombjokat, A ház előtt gyapjút seritve, Mit ő maga juháról nyírt le, Ott ül az asszony, fonogat,

Lábával bölcsőt ringat . . . . Majd ha Az őszi lomb már hullni kezd, S nyáját a hegyekről lehajtja . . . Egy tél . . . tavasz, s megéri ezt.

E pásztor hogy, hogy nem, de gyakran Eszembe jut, rég volt pedig,

A mint az ormon mozdulatlan Áll, néz merőn s tán álmodik.

3+

(41)

A PÁ SZTO R

36

Egy szempár sötét kék egébe így néztem én is egykoron ; Mit láttam ott ? nem rajzolom ; A boldogság tündöklő képe, Menyország ragyogott felém ; Mi férfit nagyra ösztönözne, Mitől lelkében támad eszme, Mind láttam azt szemében én.

Álom v o lt! eltűnt, semmivé lett Most józan, higgadt az eszem, Gondolkozom : mit ér az élet ? S a szivem fáj keservesen.

(42)

OVIDIUS

H ólepel borítja mindenütt a tájat, lm a tél keményen hozza ránk fagyát.

Lassan, mint a tolvaj, a hol rést találhat Kis szobámba lopja a hideg magát.

Megrabolta kedvem, a tüzet hiában Szítom, fázik lelkem, az nem melegül.

Olyan szomorú is e rideg magányban, Számkivetve tőle, búsan, egyedül.

Oh 1 hadd olvasom most, őt a halhatatlan Édesen kesergő bűvös dalnokot,

A mint Mősiának partján elhagyottan, Tépő bánatában lantja sír, zokog.

(43)

38 OVIDIUS

Róma lágy öléből számkivetve meszszi, Puszta vad vidékre, zordon ég alá, A hol a zajongó tengerár ijeszti, Tél viharja arczán könnyét fagylalá.

És a mint eszébe jut sok fájó emlék, Távozása percze, mind kit elhagyott, S a mi ennél százszor is keservesebb m ég:

Egykor a derültebb, boldogabb napok.

És a mint elárad szive fájdalomtól, Hallva, hogy barátja dob reá sarat,

S még ezerszer inkább, hogyha arra gondol, Szerető nejére, a ki hű maradt.

Mintha itt előttem állna tört alakja, Búsan zengő hangját mintha hallanám : Minden idegemen át meg át szaladva, Elszorul a szivem gyászos dallamán.

(44)

OVIDIUS 39

El szorul, fáj s mégis, mégis meg-megenyhűl Mint a napsugártól olvadoz jege,

Messzi űzi szét a bánatot szívemrűl, Kéjgyönyörben ringat fájó éneke.

Ez tehát a költő hivatása, sorsa ! Szenvedés ezért jut részéül neki:

Arczait, hogy a mig hulló könnye mossa, Bánatát, keservét dalban öntse ki.

S a mig élte lassan kínjain leégett, Fájdalmában lelke sorvadt, összetört, Ezred év során át annyi nemzedéknek Nyújtson e kín árán enyhülést, gyönyört.

(45)

A MENYASSZONY.

Öltöztetik tiszta hófehérbe, Szép koszorút tesznek a fejére, Fehér fátyla csak úgy libben-lebben ; Élesztgetik, hogy állana szebben!

Szép nyoszolyó leányok körötte, Vendégsereg forogva, sürögve, Kipirulva mindmegannyi boldog, Köztük ő a legszebb, legmosolygóbb.

Szeme fénylik, mintha láza volna, Ajka sírna, nyílna is mosolyra, Arcza piros, mind oda fut vére, Tüzeli az öröm, meg szemérme.

(46)

A MENYASSZONY 41

A mit eddig mondott csak titokba’, Azt is halkan, azt is csak susogva, Ennyi ember hallatára, nyíltan

Most hogy mondja : holtom ! holtaiglan !

Megbűvölten nézi vőlegénye, Bele vakul szinte szeme-fénye.

Hogy szereti! oda van miatta, Egy is, más is rendre mondogatja.

Csak az anyja egész vig csoportban, Csak az nézi szomorúan, szótlan : Érzi ő is, boldog volna s mégse, Könnyes arczán látszik kétkedése.

Nézi lányát, gyönyörködik benne :

— Nem szeretni! hiszen csoda lenne, Nem szeretni ezt a lányt rajongva;

Elhiszem most, — halkan súgja, mondja, —

(47)

A MENYASSZONY

42

Ki ne hullna most előtte térdre ! Ne akarna élni, halni érte !

Mennyre, földre ki ne esküdnék meg, Csak e tündért mondhassa övének I

Oh ! de ha majd esztendők során át Elvesztő az ifjúság bűbáját,

Szépségét az élet kínja, gondja Elseperte, pusztította romba,

Rózsa arczán mélyen végig szántott, Elhamvasztá szeméből a lángot,

S e varázsból nem marad már semmi : Akkor ! akkor csoda ám szeretni.

(48)

A JÉGVIRÁGOK.

A jégvirágok mért teremnek Szűk, nedves kunyhók ablakán ? Hogy a nyomort ne lássa benn meg A boldog elmenő talán ?

Az ablaknál hideg szobában Egy halvány kis fiúcska állt, S a tél e zord ajándokában Egyetlen örömet talált.

(49)

4 4 A JÉGVIRÁGOK

— Anyám ! a jégvirág miből lesz ? — Kérdezte a sápadt gyerek.

— Nézd! nézd csak milyen gyönyörű ez!

E csillogó szép levelek!

Az anjrja ott állt fia mellett, Nem szólt, csak sóhajtott nagyot, Ajkáról a ködös lehellet

Az ablakon jéggé fagyott.

A jégvirágok így teremnek Szűk nedves kunyhók ablakán.

Lám ! lám ! a boldog elmenőknek Meglátni ezt jó volna tá n !

(50)

A VÉN KÁNTOR ZONGORÁJA.

A féle hosszuszárnyu fajta, Divatból rég kiment alak ; Vásott minden billentyű rajta, Nincs köztük épen egy darab.

A hangolást alig, hogy állja,

Csak peng, mint egy rósz czimbalom : Ez a vén kántor zongorája,

Kopott, szúette, ócska lom.

Azért ne gúnyold ! megvetően Ne nézd le a vén zongorát!

Gondold meg o h ! hogy egy időben Láthatta szebb napok sorát.

(51)

46

Volt dicsősége, fénye hajdan, Mindig se volt ily nyomorult, Volt része dörgő tapsviharban, Látott özönnel koszorút.

Oh egykoron ha húrja zendült, Ha művész újjá játsza rajt’,

Lágy hangja o h ! de mennyi szembúi, De hányszor könnyeket facsart!

S ha átcsapott zenéje vígra, Sok szívnek búja szét oszolt, Gondülte lelket mámorítva, Oh hány ajakra csalt m osolyt!

Aztán hogy tisztes korba lépett, Letűntek fényes napjai,

Szolgált az ifjú nemzedéknek, Tanultak rajta játszani.

A VÉN KÁNTOR ZONGORÁJA.

(52)

A VÉN KÁNTOR ZONGORÁJA 4 7

Kezdődnek szárnypróbálgatása Megviselő kegyetlenül,

A míg egészen kopva, vásva A limlomok közé került.

Talán hogy épen tűzre rakják Nem engedő a kegyelet:

Szegény öreg kántornak adták Egymáshoz úgyis illenek.

Az megbecsüli, büszke rája, Hisz vágya az volt untalan, A mit megért öreg k o rára;

Hogy végre zongorája van !

Mellette ülve alkonyaikor, Mikor sok régi szép dalát Eljátsza rajta, lelke akkor A múlt időkön szárnyal át.

(53)

48 A VÉN KÁNTOR ZONGORÁJA

Felújul édes ifjúsága Emléke ajkán hangot ad, S oly szépnek, édesnek találja E tompa, zörgő hangokat.

A vén hangszerre gúnyolóan Ifjú barátom oh ne n ézz!

Hisz egykoron te is csak olyan Ütött, kopott, szúette lészsz.

Meglásd ! nagyon hamar felednek, Ha rád borúi majd aggkorod, S örülj ! ha kedvét lelve benned Marad egy öreg kántorod.

(54)

N I R V Á N A

K ö lte m é n y e k .

(55)
(56)

NIRVÁNA

H o l a boldogság ? égben vagy a föld szinén ? Elindul egyszer két ifjú, keresni mén.

Oh 1 ezt a tündért előttük annyi sok Kereste, s mégis hol, merre van ? titok.

Ők is reménnyel indultak mint sokan, Szentül hivék, hogy megtérnek boldogan.

De hát miért ne ? úgy hitte mindegyik, S hiszik máig is azok, kik kergetik.

Volt biztatójuk, akadt reá elég, Pedig e tündért aligha ismerék.

Legtöbbje így sz ó lt: e földön itt keresd, Bizton találod, menj nyugton, egyenest.

4*

(57)

52 NIRVÁNA

Nincs semmi könnyebb, mindenki rá akad Hisz földi lény e tündér, mint tenmagad, Hús, vér, valóság, vár csókkal ajakán, Ki sem kerülöd, ha készakarva tán.

Egyik elindult azonnal, ment vakon, A völgy ölén le, virágos Utakon, Előre nyugton haladt, tervet se szőtt, Ott hagyta társát tűnődve gond között.

A hol zene hangzott, szilaj táncz pattoga, Mámortól áradt a lég, betért oda,

A hol csak az élet gyönyöre int felé, Kereste a tündért, s ott, hitte, meglelé.

Fényes teremben, jégsíma padlaton Ott látta kerengve, szemet kápráztatón, Ruhája mint hab, testére rá tapad, Tündöklő válla, hókarja fenn szabad,

(58)

NIRVÁNA. 5 3 -

Bűbájos arcza kigyúladt, lázban ég, Szemében mintha holdfénye játszanék, Ajkán az inger, a csáb, a vágy vegyül, Az ifjú vére h a j! mind szivére gyűl.

Ő a z ! susogja remegve ajaka, Ez ő ! a tű ndér, a boldogság maga,

Bár földi lény csak, milyen magam vagyok, Úgy érzem mégis felém a menny ragyog.

Csak egyszer o h ! ha által karolhatom, Csókját ha szíttam a mézes ajkakon, Szivemre tudnám egyszer szoritni ő t : Nem volna hátra számomra semmi több!

A mint előtte a bűvölő alak

Kerengve gyorsan el-el suhan, halad:

Őt bírni! őt csak! nincs gondolatja más, Ő t! ő t! szivében szól minden dobbanás.

(59)

NIRVÁNA

54

Előtte mindig a bűvös látomány, Vakon kiséri, megy mindenütt nyomán, Megy míg eléri, míg ott csüng kebelén:

Itt a boldogság ! ez az ! már meglelém.

S a másik ? azzal mi történt azalatt ? Tűnődve, habozva társától elmaradt.

Hallotta, mondá egy rész, a kevesebb, A földön e tündért hiában keresed;

Égben lakik fenn, ott lelheted, csak o tt;

Kik így beszéltek azokra hallgatott.

Kérdezte, az égbe az út hol, merre van?

Göröngyös út az, mondták mindannyian.

Göröngyös úton megindult a fiú, Szivében titkos, ábrándos méla bú, Testét gyötörte az éh, a szomjúság, Emésztő lázzal vívott halál tusát,

(60)

NIRVÁNA 55

Feltörte lábát a durva rögtalaj:

Eltűrte, ajkán nem hangzott soha jaj, Feledteti kínját bűbájos képzelet, Az vitte, emelte czéljához közelebb.

Útjába néha ha egy virág akadt, Merengve nézte sokáig hallgatag, Míg ott merengett s fájt azt letépnie, Más törte le addig, más tűzte keblire.

És szenvedett gúnyt, a megvetés, közöny Szivét találta, sebezte vérezőn.

Tengernyi kínján oh ! még sem csüggede Az égre nézett szelid tekintete.

Hideg szobában hált durva fekhelyen, De többször gond köztt viraszta éjfelen Kis mécse mellett; oly haloványan ég, A halvány fénynél halványabb arcza még.

(61)

56 NIRVÁNA

De néha úgy jött, eloszlik a homály, Előtte ékes szép tündérasszony áll, Csillag koszoruzott fejét lehajtja im, Ott hagyja csókját eltikkadt ajkain.

Az ifjú e csóktól, mely ajakára forrt, Nem érez immár több testi kínt, nyomort, Egy perezre megenyhül, s ez a szomorú föld Előtte vonzó, ragyogó képet ölt,

Mikéntha teste többé nem volna gát, Könnyűnek érzi, mint a madár magát, Vágyó leikével csapongó szárnyakon Repül alá s fel, ég, föld közit szabadon . . .

Oszt’ rendre egy év a más után pereg, A két hu, — már tisztes vén emberek, — Közel a sírhoz ismét találkozott.

„Nem voltam boldog, egyik sóhajtva szólt.

(62)

NIRVÁNA 57

A boldogságot megleltem, úgy hivém ; O h ! mint csalódtam, az nincs,a föld színén, Tündére nem az volt, kit annak gondolák : Csalóka árnyék, tündöklő búborék.

Hő csókom arczán leperzselő a bájt, Elfonnyadt ajkán a csók undorra vált, Találtam olyant sok mást, meg újra* mást, Kergettem, addig tartott csak a varázs.

Örökös lángban kiégett a szívem, Utálat a kéj már, oly üres idebenn,

Csak kérdem most is, mint éltem reggelén : Hol a boldogság? Kerestem, nem lelém.“

„Azt hittem én is“, szólott a második,

„Hogy megtaláltam, hittem hogy boldogít, Hogy láttam a tündért igézőn, bájolón, Csókját hogy ez ajkak érezték egykoron.

(63)

58 NIRVÁNA

Szárnyán repültem fenn a felhők felett:

Káprázat volt csak, ragyogó képzelet, Egy hosszú álom, tündér mesék hona, Oh legalább ha örökké tartana!

Orczámon érzém az őszi harmatot, Felébredék, most a földön vagyok, Látom, hogy a mit az égnek hittem én, Csak puszta ködkép, csak játszi tünemény.

Most látom a földet, lenéztem gyönyörét, Kertjéből még egy virágot sem törék, Oh érzem, mindjárt síromhoz érkezem, Hol a boldogság? most is csak kérdezem."

„Itt!" hangzik a válasz a sírnak mélyiből,

„Itt! nálam, boldog ölembe a ki dől.

Jertek le hozzám, jertek nyugodjatok, A kit kerestek, a tündér én vagyok.

(64)

NIRVÁNA 59

Oh ! reg időtől ismerlek titeket,

Hisz egykoron mind ölembe’ pihentetek, Békén, nyugodtan, sok milljó évekig;

Most visszatérni miért remegtek igy ?

Hiába néztek, nem láttok engemet, Nem láttak engem soha élő szemek.

Nevem : a Semmi, nincs testem, alakom, A csillagok közit a nagy űrben ott lakom.

Mint a világé vénebb az én korom, A mely belőlem válóit ki egykoron, Most is belőlem lesz a ki él, ki van, S csak újra hozzám térnek mindannyian.

Ha látom onnan, hogy egy-egy sírverem, Ürege nyílik a földön ide lenn,

Csillaghonomból, felhőkön át, ködön, Gyorsan leszállók, belé költözködöm.

(65)

6 0 NIRVÁNA

Mint házi gazda várom vendégemet, Kit lassú lépést kisér a gyászmenet.

Mikor lebocsátják szelíden átveszem, S itt alszik a hátán örökre csöndesen/

Fejők lehajták mindketten csüggeteg:

Ez hát a czél a mért annyit küzdtetek!

A kéjnek ára, a kínért jutalom Csak egy, a rátok boruló sírhalom ! A szemhatáron leszáll az őszi nap, Aztán nekik föl többet nem is viradt, Eltették szépen a hideg föld alá . . . Öreg sírásó sírjok föl hantolá.

Öreg sírásó, vállán ásó, kapa, Végezte dolgát, elballagat haza;

A mái napra elég volt a dolog, A holnap is nap, van újra más halott.

(66)

NIRVÁNA 61

Egy régi sírra vén almafa borúi, Az alma róla az útra elgurúl;

„Az isten adta !“ — görnyedve felszedi, —

„Tudom megörvend az unokám neki."

Magában halkan beszélget, mondogat:

„Jó istenemtől nem kérek én sokat, Csak addig éljek a míg e kis cseléd Felcseperedve majd a nyomomba lép.

Idébb-odább a sor rám is eljöhet, Legyen ki megássa szépen sirgödrömet, Akár magam ásnám, s nem kontár idegen:

Ez volna még ám nagy boldogság nekem 1 “

(67)

ŐSZI RÓZSA

K éső ősz volt, hervadás volt, A természet a megásott Sirba készült, haldokolt.

A szemem a merre nézett, Mindenütt halál, enyészet:

Hervadt lomb, zörgő bokor.

Végig nézve puszta kertem, Elborult, úgy fájt a lelkem \

Hervadó, kopár mezén : Vajon még tavaszt ha látok?

Vajon hoz nekem virágot ? Csüggedetten kérdezőm.

(68)

ŐSZI RÓZSA 63

így bolyongtam elmerengve, Rózsa fácska tűnt szemembe,

Rajta bimbó, csoda szép ; Mint tavasszal olyan üde, Mintha vigaszomra küldte Volna épen most az ég. _ Szállt szivemből csüggedésem, Gondolám magamba’ : még sem, A mi késett, el se múlt.

Lám hisz ősszel is virág nyit, Boldogságból egy parányit Mégis éltem hát ha n y ú jt!

Lestem ott naponta várva, Tán az őszi nap sugára, Gyenge volt bár ereje, Lánggal égő szirmait ha Csak kibontja, csak kinyitja:

Örömét ha érem-e ?

(69)

64 ŐSZI RÓZSA

Félve féltem, úgy remegtem : Hűvös esti szél ha lebben, Hogy ha tisztul reggelen, Őszi harmat hull a földre, S szép reményem összetörve Hervadottan ott lelem.

Őszi nap sütött derülten, Melegének úgy örültem, Olyan enyhe volt a lég, Hűvös esti szél sem indult, Fagylaló dér földre sem hullt, Egyre mégse gondol ék.

Hogy nem árt a dér se, szél sem, Ám hogy embertől is féltsem:

Ezt nem gondolám meg én.

A mikor kinyílott végre, Leszakítá, kebelére

Tűzte egy suhancz legény.

(70)

A KOVÁCS.

Megindultam enyhülést keresve A falun le, csendes nyári este;

Az utolsó házig elballagtam, Öreg czigány kovács lakik abban.

A munkáját elvégezte épen,

De még ott volt deszka műhelyében : Szálas, ízmos vaskötésü férfi,

A fejével majd a padlást éri.

Pörölyét az üllőre támasztván, A kezét meg a pörölyre, aztán A kezére állát, elmélázva Belebámult az izzó parázsba.

5

(71)

6 6 A KOVÁCS

Mint egy tögyfa, a mikor elállóit A vihar, oly mozdulatlan állt ott;' Beszólottam jó estét kivánva,

Rá sem ügyelt, nem is vette számba.

Oda léptem egész közelébe, Kezemet a vállaira téve

Kérdém: „Öreg 1 mondja csak nekem meg Hova áll a gondolatja kendnek ?

Oly keményen ugyan mire gondol ?“

Felriadt, mint a kit mély álomból Tűzi lárma, harang kongatása Szélviharban hirtelen felráza.

Ijedezve a mint rám tekinte,

Hogy zavartam, bánni kezdtem szinte ; De megismert, no egyéb se kellett, Rögtön eltűnt arczárói a felleg.

(72)

A KOVÁCS 67

A szemeit dörzsölgette hosszan:

„Jó uram ! bíz én nem gondolkoztam Semmiről sem, épen semmiről sem, Bámészkodtam, hogy az időt töltsem."

„Semmiről sem ?“ kérdezőm csodálva, Rá viszont meg néki volt csodája, Mire kérdem ? mi furcsa van abba’ ? Nem mondta, csak arczával mutatta.

Elegyedtünk aztán más beszédbe, Közbe mind, mind derültebb lett képe, Csendesen folyt a szavaknak árja, Mig az asszony hítta vacsorára.

Tovább mentem felsóhajtva mélyen;

Boldog ember, gondolám az ilyen:

Fárad, izzad, élet terhe nyomja, 3 ha letette, aztán semmi gondja.

5*

(73)

6 8 A KOVÁCS

Ha lehetnék csak egy perczig így én, Gondjaimat légbe elröpitvén,

Terhétől csak pillanatig oh ! ha Szabadulna életem hajója!

(74)

A KISASSZONY

Galambbúg a kapu felett Mutatja, hogy nemes telek, Azaz csak mutatta rég, rég, Mikor a czím sokat ért még ; Már manapság

Nem becsülik az efélét.

Puszta udvar, roskadó lak, Dűlő pajta, rongyos ólak, Tüzelőnek kerítését

Rég elhordták : mire nézzék

(75)

70 A KISASSZONY

Ott hiában! —

Jó kerítés a szegénység.

A gazda, — csak neve épen, — Azt se tudja, még e héten Nem ütik-e házát dobra?

Fele ára az adóba, Fele pedig

Rég ázik a fogadóba.

Egy járomszeg mit eladni, Érő nincs a telken annyi.

De feledtem mégis, nó lám ! Van a háznál eladó lá n y : A kisasszony,

így hívják, csak hogy gúnyból ám.

Biz eladó, akár ingyen, De vevője még úgy sincsen,

(76)

A KISASSZONY 7 1

Szép is, jó is, mint egy angyal, Szelidségre a galambbal

Versenyezhet; —

Fizethetnéd ám aranynyal.

De mi haszna ! csak hiába!

Született vón’ palotába’,

S nem ebben a rongyos házban, Körül vennék akkor százan, S volna érte

Valamennyi forró lázban.

A legelső napsugarat Akár szalmafedél alatt

Látta vón’ meg, tudom jól, hogy Megkapná a zsák a foltot,

És lehetne

Szegénységgel mégis boldog.

(77)

72 A KISASSZONY

így a paraszt rá se gondol, Húzódik a kisasszonytól:

Mi haszon van, ha nem szégyen, Czifra úri feleségen?

Vigye ördög I

Magam fajta, a kell nékem.

Urfiak ha meg is néznék, Szeretnék, de csak a m ézét;

De már arra nem bolondok, A nyakukba várni rongyot, Szép leány van

A világon oh nagyon sok!

Vendég sohse teszi lábát A házukba; őt se látják, Ő se lát m á st; rejtve dugva Virágot e szemét zugba’

(78)

A KISASSZONY 7 3

Ki keresne !

Felnövi a gyom, a dudva.

Mire a szív a leánynak ? Alig tudja, sejti tán csak : Hisz borult rá holdas este, Madár dalát csak^plleste, Katóbogárt

Talán ő is megkérdezte . . .

Hogyha arra viszen útam Mindig látom a kapúban, A ház egyre roskad, omlik, Ő meg szegény hervadóbb mind, Néz az útra,

Néz, néz, ő se tudja, hogy mit.

Szomorún lehajtott fővel, Mint valami nagy kérdőjel,

(79)

7 4 A KISASSZONY

— Árva madár száraz ágon, — Mintha kérdezné magában : Én istenem !

Mért vagyok én e világon ?

(80)

A MAMA

N égy volt mindössze: két fiú, Leányka újra kettő;

Mind piros arczu, szög hajú, Négy rózsabimbó egy tőn.

Mind egészséges, mint a makk, Van lárma, zaj napestig, Mig szépen el nem alszanak, Reggel meg újra kezdik.

Szegény mamának gondot ad Négy gyermek, hej de bőven ! Egy percze nem lehet szabad, Ők vannak mind eszében.

(81)

76 A MAMA

De édes a gond, volna tán Még egyszer annyi, rá ér, Nem, egy panasz hang ajakán

Nem kelne a világér’.

Bár hogy szerette, egy napon A rém, a fojtó angyal Házukra tört, irtóztatón Csapott le vad haraggal.

Gonosz munkáját a midőn Végezve tova szárnyalt, A négy közül a térítőn Ott hagyott rendre hármat.

Három koporsó födelét Öntözni sorra könnyel, Hej arra két szem nem elég, Bár könnye vón’ özönnel.

(82)

A MAMA

Egyik felett az anyjuk ott Könnyét elsírta mind már, A más kettőre nem jutott Egyéb a néma kínnál.

Eljött rokon meg jó barát, Egymásnak adtak ajtót, Hoztak szép szót, vigasztalók, Hogy szive jobban sajgóit.

Mondták: igaz, nagy veszteség, De a seb majd begyógyul, Hisz egyet a kegyelmes ég Hagyott vigasztalóul.

Mondták: fáj, fájhat végtelen, De egy is gond, ezernyi.

A mái nap nagy küzdelem Csak egyet is nevelni.

77

(83)

78 A MAMA

M ondták: jobb így, ki tudja hát ? Meghalni kis gyerekkint,

Mint tűrni élethosszán át, Bajt, szenvedéseket, kínt.

M ondták: hisz ifjak s még nekik Az isten annyit adhat ! . . . És mondott rendre mindegyik Mind szebbet, okosabbat.

Volt olyan is, ki hallgatott, Eljő, gondolta bölcsen, Majd az idő, a legnagyobb Vigasztaló a földen . . .

Sok év telt, a ház újólag Megnépesült gyerekkel;

Van lárma csengnek a falak Napestig s újra reggel.

(84)

A MAMA 79

A mama ott ül, varrogat, Nézi a kis csoportot, Hallgatja vig zsivajjokat, És gondja köztt de boldog.

Most is betér barát, rokon, Semmit se lát a gyászból;

Vidám derű az arczokon ; De csak figyelj! vigyázz jó l:

A mama néha föltekint, Arczán le végig könny fut, Egyet só h ajt: ha élne mind ! Feledni lám még sem tud.

(85)

SZÖLLŐHEGYBEN

Járjuk össze-vissza a szöllőhegyet, Nyári nap az égen búcsút integet Búcsusugarával épen ide lát, Arannyal borítja a hegy oldalát.

Járunk, nézdegélünk a sorok között, A venyige lombja olyan üde zöld ; Nézzük a gerezdet, szeme még kemény, Még csak meg se zsendült, minden csak

[remény.

Az időt számítjuk, majd az ősz midőn E reményt valóra változtani jön,']

És hoz ért gyümölcsöt, annyi drága jót, S mézet öntenek majd e kemény bogyók.

(86)

SZÖLLÖ H EGY BEN 81

És tovább merengve arra gondolunk, Mikor e nedűből lesz tüzes borunk ; Iddogálva aztán balzsam cseppjeit, Téli zord időben fel-fel melegít.

Akkor majd a múltról, a mi messze tűnt,

— Mint most a jövőről, — elbeszélgetünk, S mig a tele kancsó kézről-kézre jár, Kérdezzük tűnődve : hova lett a nyár ?

Hova lett oly gyorsan ! észre sem vevők, S vissza-vissza sírjuk azt a szép időt, Mikor a hegyoldalt zöld lomb fedte b e : Zöldelő reménység boldog ideje!

K ölt* m t n y >k.

6

(87)

DAL A FÁRÓL.

Zöld lombja hűvös árnyával fedett el, Alatt a pázsit pihenőre h itt:

Ott festegettük sokszor élvezettel Ifjú korunknak álomképeit.

Ott alkotánk eszményekből világot, — Nem ismerők még a rideg valót, —

S első szerelmünk mámorán elángot Dalokba ott oh ! hányszor foglalók.

Azóta csak repültek, tűntek évek, Sok álom, mint köd oszlott szerte szét, Elhangozott a fennen csengő ének, S lett ajkainkon józan halk beszéd.

(88)

DAL A FÁRÓL 83

Megszűnt az eszmék bűvölő varázsa, A melyre egykor bennünk forrt a vér, Remegve látjuk sírunk félig ásva, S a mával alkuszunk a holnapér’.

Sorsát a vén fa sem kerülheté el, Az is leélte, mint mi, tavaszát;

Lehullott lombját a szél hordta széjjel, A tűzre jó csak már a száraz á g :

Ott hamvadoz most lassan kandallónkban, Enyhítve őszi esténk ridegét;

Merengve nézzük a mint lángja lobban Ifjú korunk egy-egy emlékekép’.

6*

(89)

A HÁRFÁN HOGYHA . . .

A

hárfán hogyha húr szakad, Megrezdül arra mindegyik ; Vélnéd, siratva társukat E búcsú dallal temetik.

E dal egy hangból áll csupán : A kezdetén zúg, mint vihar, Mind csöndesebb lesz azután, A mig a húrokon kihal.

(90)

A HARFAN HOGYHA 85

Ha egy-egy élet megszakad, Megrezzen jó barát, rokon, Szemökben omló könnypatak, S a búcsú dal zeng ajkukon.

Aztán a mint év évre jön.

E dalból oh ! se hang, se nesz : Kótája ott egy sirkövön,

Ha megmarad tán, minden ez.

(91)

HA LÁTOD EMBERTÁRSADAT . . .

H a látod embertársadat Könnyel szemében, hervatag Arczán a néma bú je lé t:

Ne kérdd ! mi bántja kebelét ? Ha tán tudod mi búja van, Ne is vigasztald hasztalan, Ne igyekezz letörleni, Omoljanak had d ! könnyei.

Kiváncsi szóra o h ! a seb Fájdalma lesz csak élesebb:

A seb ha mély s a bú igaz, Bár méz a szó, nem gyógyít az, Ha könnyed volna még, vegyítsd Úgy az övével könnyeid,

Vagy szótlan, halkan állj odább ; Tiszteld meg azzal bánatát.

(92)

A FOLYÓ REGÉJE

A

part füvére Nyújtózva hosszan, Le a folyóba tekintgeték.

Mit mormol a hab ? Ott hallgatóztam

S tanultam tőle e bús regét.

Meghalt az anyja, Utánna apja,

Szegény kis lányka árván maradt.

Hajléka nem volt, Nem egy falatja,

Meleg ruhája sem egy darab.

(93)

88 A FOLYÓ REGÉJE

De a világon Mindég akadnak

Irgalmas szivü jó emberek, Hajlékot adnak

Hajléktalannak,

Őrködni készek árvák felett.

A szeretetnek Emelnek házat,

Helyet talál sok kis árva ott, Van rájuk bőven

Gond és vigyázat,

Mit tőlük a sors megtagadott.

Őt sem hagyák hát Árván szegénykét,

Felfogták, gonddal elhelyezék : Ott árvaságát

Feledte végkép,

Nem ismeré meg a sors kezét.

Hozzájuk gyakran Sok úrnő jött el,

(94)

A FOLYÓ REGÉJE 89

Oh egy-egy angyal volt mindegyik ! Megsimogatták

Fehér kezökkel,

Babát, kalácsot hoztak nekik.

Mindenki szánta, Jó volt irántok,

Rosszat velők nem éreztetett:

Úgy ismerék meg Ezt a világot,

Hogy csupa jóság és szeretet.

Hogy felnevelték, Polyvát a szélnek,

Aként világgá eresztve őt, így szóltak hozzá:

Magadra élj meg!

Mi a miénket már megtevők.

Ha élni tudsz majd Tisztán erényben,

(95)

90 A FOLYÓ REGÉJE

A jóért, a sors majd a mit ád, Jegyezd meg o h ! jól,

Miénk az érdem ;

Ha elbukol, csak saját hibád!

Az egyik úrnő Ki hozzá régebb

Is oly kegyes volt, utána jö tt;

Csupán jó szívből, Nem is cselédnek,

Csak úgy, magához fogadta őt.

És ment örömmel, Oh hogyne 1 készen !

Angyal ha hijja, ne menne-é!

Képzelte milyen Jó dolga lészen,

S még jobb is a hogy tán képzelé.

„Szelíd lesz hozzám iMajd ezután is,

Fehér kezével megsimogat, Lesz jó czipőcském,

(96)

A FOLYÓ REGÉJE 91

Csinos ruhám is,

Oh! nem lesz senki sem boldogabb."

Szelíd bizony, de Csupán csak éjjel,

Álmában szűnt el a zsembe csak, Megsimogatta,

Nem a kezével,

De azzal, a mit kezébe kap.

Csipőcske is volt, No olyat aztán

Adott az isten mindenkinek ; Ruhája rojtos,

Az ám a foszlány,

A szél gúnyolva lebbenti meg.

És boldogabb se Lehetne senki,

Mint ő, ha egy nap rá nem virad, S nem űzték volna

Könyörtelen ki,

Mit mondjak? egy kis kanál miatt.

(97)

92 A FOLYÓ REGÉJE

Ott állt szegényke Az útra lökve,

Arczán gyalázat, a szégyen ég, Nem szánta most már

Őt senki többé,

Hová emelje könnytelt szemét?

Járt kelt nyomorban, Kereste hol van

A szeretet ? hol az irgalom ? Sokan megnézték

Reá mosolygva :

Csinos leány vagy kis angyalom !

„Hamar találhatsz Jó szívű keblet! —

A bűn kinyújtja karját felé, — Megmutatom, j e r !

Kövess ! vezetlek,

Az út meglátod, a gyönyöré.

(98)

A FOLYÓ REGÉJE 93

Becsületedben

Nem hisznek így se ;

Mért tartogatod h á t! mért habozol ? Szived búbánat

Mért keserítse ?

Ajkadra szebben áll a mosoly . . Ment és szerették,

Volt benne része ;

E szeretet j a j ! utálat oh ! Égő pokolnak

Kínszenvedése

Se volna tán oly iszonytató ! Miért nem hagyták

Elveszni árván ?

Mért öleié fel a szeretet?

Hogy megtanuljon Pokol kín árán

Átkozni istent, embereket!

(99)

94 A FOLYÓ REGÉJE

Ha nem kell többet Már senkinek se,

Akkor magamhoz hivom, csalom Lelkét habomban

Hogy megferessze,

Elmúlik attól sok fájdalom.

Keblemre zárom, Az altató dal

Halk mormolásom, elrengetem, Lelkét kiszívom

Ezernyi csókkal,

A lelke, az kell csupán nekem.

Szelíden partra Kitéve testét,

Jó szivek majd ha ott meglelék, Emberhez illőn

Hogy eltemessék:

Takarja a por porhüvelyét.

Szép őszi reggel Mikor vizemből

(100)

A FOLYÓ REGÉJE 9 5

A tiszta köd felemelkedik, Megtisztult lelkét

Azzal viszem föl,

Hol irgalom van, az egekig.

(101)

FELVIDÉK ÉS ALFÖLD.

Uélibábos alföld végtelen rónája, S erdő koszoruzta bérezés felvidék,

Mint az anyák szoktak, egyszer szóba állva, Mindegyik dicsérte maga gyermekét.

„Az én gyermekeim, — így szólott a róna, — Oh tudom nagyon jól, nyersek, szilajok.

Mintha az a szélvész lelkűkben tombolna, A mely pusztáimon végig kavarog.

(102)

FELVIDÉK ÉS ALFÖLD. 97

De hát itt a keblem végtelenjén nőttek, Szivök, mint a síkság, végig nyitva tárt, Leikök szabadon száll, hisz tekintetöknek A lehajló égbolt szab csupán határt.

Hogyha örömük van, hogyha bánatuk van, A mikor a szivök gyűlöl vagy szeret, Nem tudják viselni csöndesesen, titokban, Ajkukon az érzés nyíltan kiered.

Öröm kurjantása, bánat zokogása, Átok avagy áldás: nyári zivatar, Gátot tört Tiszának zugó árad á sa:

S aztán?. . közbe zeng a nóta, szól a dal.

Míg a dal határról elszárnyal határra, S eldalolják azt az érzést ezeren:

Hová lesz a zápor ? Tisza széles árja ? Csöndesen felissza anya kebelem.“

K ö lte m é n ye k . 7

(103)

98

Szólt a havas orma: „akkor az enyémek Nem olyan boldogok, mint a tieid.

Csendesebb örömük, de bánatok mélyebb, Elkíséri őket a sír széléig.

Ott a hol születtek, csendes völgy ölében, A hírt sem bocsátják a hegyormok á t : Minden érzet, emlék elevenen, épen Megmarad s szivökbe vési be magát.

Ismerősük minden, patak, szírt, halom, fa, Mindenikhez egy-egy emlékük tapad, Tündér építette régi várak romja Felidézi bennük az elmúltakat.

Míg szemünk merengve a múlton tekint át?

S eltűnt szép időkről szólal a rege:

A jelen keserve sajog százszor inkább, Leikükön örökös bánat fellege . . . “

FELVIDÉK ÉS ALFÖLD

(104)

FELVIDÉK ÉS ALFÖLD 99

Én, ki ott mélázva, e beszédet haliám,

— Feledést kerestem, ah 1 de nem lelém, — Sírva leborultam erdős bérezek alján, Kárpátok vidéke, anyám kebelén.

Csevegő madár dal zengett a faágon, A mező virága intett, üdvözölt:

Rólad álmadoztam eltűnt menyországom . . . Minek is születtem a hegyek között 1

7*

(105)

FENYVES ALJÁN

Itt lenn a zúgó fenyves alján Heverve puha pázsiton, Mélázva a patak morajján, Beteg szivem had’ gyógyítom.

Fejem fölött a zöld fenyőág Arczomra balzsamot lehel, Hiú szerelem ! perzselő vágy 1 El most szivemből, messze e l !

Csak űzöm, űzöm mindhiába : A lég oly tiszta, fűszeres, A lomb, a rét csillagvirága, Azt súgja minden, hogy szeress !

(106)

FENYVES ÁLJÁN 1 0 1

A szent, fenséges némaságban Átrezg e hang, erdőn, m ezőn:

Szivemben a mi gyötrő vágy van, Felújul a seb vérezőn.

És mintha látnám angyal orczád, Érzem szemed sugárait,

Enyém ha volnál: e menyország Szép édes álma mámorit.

Érzem, hogy itt a hol köröttem E tiszta szép világ ragyog, Bár őrület téged szeretnem, Lemondani mégsem tudok.

Itt balzsamot, szegény szivem t e ! Sebedre hasztalan keressz,

Hisz fű, fa, lomb, patak fülembe Azt súgja mind, mi fá j: szeress!

(107)

1 0 2 FENYVES ÁLJÁN

Jer vissza a lármás piarczra, A hol az önzés szánt, arat, Hol zúg az élet durva harcza Bekérgesülsz ott hamarabb.

(108)

HA LÁTLAK . .

H a látlak néha téged, Rád alig ismerek;

Szép, jó vagy, a ki régebb, Mondják az emberek.

Mégis nekem olyan más vagy, Mint itt szívemben a kép, Csak úgy egy-egy vonásod Maradt a régi még.

(109)

104 HA LÁTLAK . . .

De tán az vagy ki voltál, Én változám, te nem;

Lehet, hogy szét foszolt már Az álom szememen.

Vagy tán tündöklő orczád Bámultam hosszasan : Most vak vagyok s azért lát Szemem homályosan.

(110)

hídon álldogáltunk Zúgó patak felett.

Örökre! úgy fogadta, A sírig nem feled.

Örökre 1 oh az ember Mi mindent felfogad 1. . Csak néztem a patakban A futó habokat.

A HÍDON.

(111)

A TE FEHÉR LELKED . . . 1 0 6

A TE FEHER LELKED. . .

A te fehér lelked olyan,

Hogy ha könny van a szemedben, Mint mikor a napsugára

Megtörik egy harmat cseppen.

Mint szivárvány, annyi színben Játszik, csillog ragyogóan : Akkor tudom csak, hogy benned Mennyi szép van, mennyi jó van.

Ha felszárad aztán könnyed, Az a sok szín egybe olvad, S úgy ragyog ki a szemedből Lelked, mint a mosolygó nap.

(112)

SIR A CZIGÁNY HEGEDŰJE 107

SIR A CZIGÁNY HEGEDŰJE . . .

S ir a czigány hegedűje, Elfojtom a zokogásom, Pedig szívem megenyhülne, De a világ úgy ne lásson.

Azt mondaná ez a népség, Érted sírok, te éretted;

Fájna nagyon, hogy említsék A nevedet durva lelkek.

Imádkozó tiszta ajkon Hangozzék csak a te neved : Könnyeimet visszafojtom, Ha a szivem meg is reped.

(113)

108 A TŐÉT SZERELEM DALA

A TÖRT SZERELEM DALA.

E gyenge silány dalt rég mikor írtam, De szépnek, igaznak ítéltem.

A tört szerelemre nem hittem, hogy ír van, Csupán a halálba’ reméltem.

Később nem adtam e dalra sokat, A tűzbe dobám rég a sorokat.

Már-már csak alig emlékezem arra, Feledtem a legjava részit,

Csak néha úgy egy perezre nyilaivá Ha rezzen a szívben, enyészik.

Tagadni minek? fáj most is e dal Töredékes, csonka soraival.

(114)

A SZÍRT f o k á n . . . 109

A SZÍRT FOKÁN . . .

A

szirt fokán pásztor legény A völgybe nézeget le,

A hegyi tündér énekén El-elszorúl a keble.

„ Jer! kedvesem a völgybe le, Rég epedek utánnad,

Ölem virággal van tele Kucsmádra bokrétának. “

„Várj édesem ! nehéz nagyon Az út, a nap hanyatlik, Hegyormon, vízmosásokon Ma el sem érek addig."

(115)

1 1 0 A SZÍRT f o k á n

„Jer hamarább én kedvesem!

Késő lesz már a holnap.

Más kérte meg már a kezem, Virágod összefonnyadt."

„Várj! várj! repülök, ég velem!

A földet már nem érzem, Szilákba is tört a fejem Meredek sziklabérczen."

A hegyi tündér énekén Megborzad, szive reszket, A szírt fokán pásztor legény Magára vet keresztet.

(116)

MESE

A DACZOS KIRÁLY LEÁNYRÓL.

(117)
(118)

MESE A DACZOS KIRÁLYLEÁNYRÓL.

É lt egyszer hajdanában nagy fényben, gazdagon, Ki tudja hol vagy hol nem ? délen vagy éjszakon ? Elég az hozzá, hogy volt, élt egy öreg király, Vénebb királyi kertje legvénebb fáinál.

Kormányozott szeliden temérdek tartományt, Azért szerette isten és ember egyaránt;

De bárhogy is szerették, nem élhetett tovább, Vén volt nagyon, alighogy értették a szavát.

Halálát a király is érezte jól ekép’, Hivatja hát magához egyetlen gyermekét, Tündéri szép leányát sürgetve kéreti, Kit késő aggkorára rendelt az ég neki.

K ö lte m é n ye k. 8

(119)

MESE A DACZOS KIRÁI.YLEÁNYRÓL

114

így szólt: „ha unokákat már meg nem érhetek, De látni haj! szeretném királyi férjedet,

Ki bírja koronámat kezeddel egykoron ? Nyugton csak úgy halok meg, válassz, paran­

csolom !“

És a királyleány bár szép volt, hogy szebb se kén’, De dacz meg büszkeség ült a szive rejtekén;

Felcsattan nagy haraggal, gőgjében kipirúl, Hogy hallá a parancsot atyjának ajkirúl.

„Jól van ! ha megtagadtad tőlem a koronát, Hogy egy magam viselve fejemre száljon át, S parancsod férjhez mennem erővel kényszerít:

Legyen miként kívánod, parancs szavad szerint.

Bár férfi nem vagyok, de erőtlen gyenge sem, Királyi koronád jól megállna fejemen,

Hogy lánynak mért születtem ? ne nézd mi nem [hibám, Ha gyámot rendelsz mellém, legyen, de férfit ám !“

(120)

1 1 5 MESE A DACZOS KIRÁLYLEÁNYRÓL

Atyjának a királylány felelt nagy daczczal így, Elkérte tőle aztán kincstára kulcsait;

Tárnoknak a király int, a kulcsot adja át, Nyissák meg a leánynak a kincstár ajtaját.

Volt ott kincs halmazával, a szem vakult bele, Aranyn>al és ezüsttel hordó meg zsák te le;

Ott a király kisasszony egy zsákot kiszemel, Tizenhat szolga vállán alig emelte fel.

A palotán a zsákot letenni rendelé, Aranyhímes térítőt borittatott felé, Reá ül nagy kevélyen, és gőggel ajkain Hírnöknek a parancsot rögtön kiadja ím.

„Kezem a koronával együtt az nyerje meg, E zsák aranynyal ölben ki elvisz engemet, Ki elvisz innen ölben egész a templomig, Szerencse bár királyt, bár koldust találjon így.

8*

(121)

1 1 6 MESE A DACZOS KIRÁLYLEÁNYRÓL

E hírrel a világ hogy mindenfelé betölt, Hát jöttek mindenünnen szerencse kergetők, Grófok, meg herczeg urfik, s mi e föld kerekén Lovas, gyalog vitéz volt, s vándor szabó legény.

Szivükből a reménység hej ! eltűnt gyorsan ám, Hogy látták a királylányt nehéz zsák aranyán, Csak bíztatgatják egymást, próbálni egy se mer, Hiszen tiz, húsz legénynek sok volna e teher.

Gondolták, a leányt csak elbírnák egy magán, Az nem is volna épen keserves munka tán ! A zsák arany se tréfa, nem mindenütt terem, Bizony nem hagynák ott, ha vihetnék szekeren.

Míg a királyleány így emberre nem talál, Három testvér királyfi hát egyszer arra jár, Hogy hallják ott a dolgot, megvillan a szemök, Próbálni jó szerencsét betérnek egyben ők.

(122)

MESE A DACZOS KIRÁLYLEÁNYRÓL 117

Mint illik a nagyobbik, próbát a tett elébb, Szájtátva nézte őt a sok úri rend s cseléd, A húsz embernyi terhet felkapta hirtelen, Nem volt erőre párja földön, se tengeren.

Nézték irigy szemekkel mind a királyfiut, Hej 1 nem sokáig tartott, a templom messzi út, Alighogy hármat lépett, letette a terűt,

A dereka megroppant, ereje kimerült.

A másodikra sem várt különb szerencse hej ! Kettőt se lépett, immár lenyomta a teher, Erőlködött hiában, hogy csontja ropogott, Kevésbe múlt, a lelkét hogy ki nem adta ott.

Utánnok a legifjabb is néki türközött,

Ő volt a déiczegebb, szebb mindegyikök között, Egészen gyermek arczu, oly lenge mint a nád, Gondolnád egy fúvással a földig hajtanád.

(123)

1 1 8 MESE A DACZOS KIRÁLYLEÁNYRÓL

Csak nézték gúnyolódva: hát mit akar ez itt ? E gyermek bátyjaival csak tán nem mérkezik?

Arany helyett a zsákban bizony ha volna toll!

Mig felveszed fiacskám egy-kettőt alhatol.

De ő semmit se szólott, nem is figyelt oda, Közel hajolt a lányhoz, lágy hangon suttoga, Mint napraforgó naphoz, aként hajolt felé, Sóvár tüzes szemével majdnem hogy elnyelé.

„Szivemnek szép szerelme! ha nem lehetsz enyém, E próba életembe kerül, úgy érzem én,

A terhet nem teszem le a míg emelhetem, Bár nyomjon össze súlya, szakadjon életem."

Azzal ölébe kapta a zsákot s rajt a lányt, Vér futja el az arczát, piros lett mint a láng, Felduzzad minden izma, de már ereje fogy, Lépést se tett előre, s immár le térdre rogy.

(124)

MESE A DACZOS KIRÁLYLEÁNYRÓL 119

Próbálna mind hiába felállni újólag, Vadul zihál a melle a szörnyű súly alatt, A csontja ropogása elhallik messzire :

Öléből hej ! a terhet de mégse teszi le.

A lány mikor beszélni hallotta a fiút,

Halk suttogó szavakkal, szép arcza csak kigyult, Hogy látta küzködését, nagyon megszánta őt, Eltűnt ajkáról nyomban a büszke dacz s a gőg.

Kezén hogy érezé a meleg lehelletet, Szivében szerelemnek tűzlángja éledett, Nem bírt magával immár, készté a szerelem, A zsák kötőjét fogta, kioldta hirtelen.

Ontotta hej 1 magából az aranyat a zsák, Szolgák meg ott a népség hamar felkapdosák, Zsebelt mindenki aztán a mennyit csak tudott -r

Öreg apám is ott volt, csak annak nem jutott.

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

Mivel a szegedi iratok között vannak olyanok, amelyek egy vélhetően nyu- gat-dunántúli, esetleg közép-dunántúli–kisalföldi nyelvjárási régióból származó jegyző-

Az adatfelvétel forgatókönyv szerint zajlik a BEA (BEszélt nyelvi Adatbázis, MTA Nyelvtudományi Intézet) elnevezésű felnőtt beszélt nyelvi korpusz mód- szertanát

Ezután természetes, hogy megkérdeztem, hova valók: a fiú angol volt, a leány finn.. – És

Nem győzöm e látszólagos kitérőben is hangsúlyozni, hogy a középkori magyar nyelvű irodalom vonatkozásában a hu- szitizmus szempontjából nem is a

És vagy arról beszélt, hogy találkozott veled, vagy, mint Nagybányán egy magyar tanárnő, beszélt arról, hogy amikor még Fogarason laktak, akkor ott milyen kedveset írtál

Az ugyanezen adatbázisból származó százelemű véletlen minta elemzése azt mutatta, hogy a véleményjelölő 65%-ban (abszolút) kezdő pozíciójú (tehát a BP-n

A második leggyakoribb típus az értelmez ı határozó volt, részben ez is tekinthet ı sajátos azo- nosításnak (Károly Sándor is annak min ı síti említett

Kádár Edit ezzel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a topikismétlı névmás a beszélt nyelvi re- dundancia egyik sajátos esetének tekinthetı: „funkciója nem más, mint