TEREPÉN ELHAGYOTT A TUDÓS

A TUDÓS

ELHAGYOTT

TEREPÉN

Tanulmányok

Poszler György emlékére

A tudós elhAgyott terepén tanulmányok poszler györgy emlékére

A tudós elhAgyott terepén

tanulmányok poszler györgy emlékére

szerkesztette DáviDházi Péter és Kelevéz ágnes

r e c i t i Budapest, 2017

A kötet megjelenését a Magyar tudományos Akadémia támogatta.

A borítón poszler györgyi felvétele

Könyvünk a Creative Commons

Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc (http://creativecommons.org/licenses/by-nc-sa/2.5/hu/)

feltételei szerint szabadon másolható, idézhető, sokszorosítható.

A köteteink honlapunkról letölthetők. Éljen jogaival!

IsBn 978-615-5478-41-3 Kiadja a reciti,

az MtA BtK Irodalomtudományi Intézetének recenziós portálja • www.reciti.hu

tördelés: szilágyi n. Zsuzsa

nyomda és kötészet: Kódex Könyvgyártó Kft.

tartalomjegyzék

Előszó . . . .

7

Egy tudósi szemlélet kialakulása Kántor lajos

poszler györgy erdélye . . . .

11

s. v^arga P^ál

Kétségektől a lehetőségekig – lehetőségektől a kétségekig

Poszler György módszertani és irodalomtörténeti előfeltevéseiről . . . . .

19

i^mre l^ászló

poszler györgy és a szellemtörténet . . . .

33

Tudománytörténeti leletmentés

„Könyved a »szellemtörténet« ideális megvalósítása”

thienemann tivadar és poszler györgy levelezése . . . .

43

Szerb Antal körül s^zegeDy-m^aszáK m^ihály

A Hétköznapok és csodák értékrendje . . . .

63

D^eczKi s^arolta

propaganda a jó irodalomnak

szerb Antal magyar irodalomtörténete . . . .

71

A Nyugat költőiből Kulcsár szabó Ernő

Boldogan és megtörötten?

A „fenséges” alakzatai a Hajnali részegség esztétikai tapasztalatában . . .

85

K^elevéz á^gnes

„…kincstelen és magamtalan”

A Holnap körüli botrány hatása Babits költészetére . . . .

117

Irodalomtanítás és tudomány D^áviDházi P^éter

„ez már nagyon merész inversio”

Arany János poétai osztálya és az emberség iskolája . . . .

135

K^ucserKa z^sófia

Forradalmi múlt, jelen és jövő

Időképzetek és harcias metaforák az irodalomoktatás

diskurzusában . . . .

149

Az Esztétika Tanszék vonzáskörében somlyó Bálint

Regény és filozófia – Deleuze: Proust . . . .

161

a^lmási m^iKlós Végső szavak

poszler györgy posztumusz kötete . . . .

171

Előszó

„Könyved, most nem tekintve, hogy Szerb Antalról szól, az olvasás ritka, zavartalan, tiszta örömét jelentette számomra. Mondatról-mondatra kö- vettem gondolataidat. Végigjártad mindazt az utat, mesgyét az irodalmi dzsungelben, amit annakidején, most már csak emlék számomra, magam is végigjártam, Szerb Antallal sokszor átbeszéltük, átvitattuk, de a Te lá- tóköröd ezen is túlér. Mikor valamikor, fiatal fejjel 1921-ben Minerváról és a »szellemi élet történetéről« beszéltem, ilyet akartam, ilyen munka lebegett szemem előtt. Könyved a »szellemtörténet« ideális megvalósítá- sa. […] Hadd mondjam mindjárt: különösen élveztem a tárgyhoz illő, ko- moly stílusodat. Ezt azért is mondom, mert érzésem szerint túlértékeled az »essay-stílust«, az »essay-generáció« írásmódját. Örömmel konsta- táltam, hogy Te nem így írsz. Az essay-stílus szubjektív, impresszionista hangulatoknak ad kifejezést, a forma dominálja a tartalmat, de a Te írá- sodban a gondolati tartalom ad formát a kifejezésnek.”

Amerikai emigrációjából a 84 esztendős Thienemann Tivadar írta ezt Poszler Györgynek, 1974. május 1-jén, a keltezés szerint „Szerb Antal és a magam szül.napján”, de levelének ezt a részét (sőt első két oldalának egé- szét és még jó néhány későbbi szórványos mondatát) eddig nyomtatásban senki nem láthatta. Amikor ugyanis Thienemann hozzájárulásával az Iro- dalomtörténet 1975. évi 2. száma közölte a levelet, az elejéről már minde- nestül kimaradtak e dicsérő sorok, és a két szöveg különbségeit Poszler a közlemény előszavában szűkszavúan így indokolta: „Könyvemre [Thiene- mann] elemző levélben válaszolt, amelyet most a tisztán személyes rész- letek és megjegyzések nélkül kap kézbe az olvasó.” Holott nyilván büszke lett volna rájuk, hiszen itt is kifejti, hogy mindig nagyra becsülte a levél írójának tudományos életművét, főként „Irodalomtörténeti alapfogalmak

című munkáját, amely […] a szellemtörténet eredeti kategóriáinak az iro- dalomszociológia elveivel való ötvözésével adta az irodalmi fejlődés általá- nos törvényeinek a vázlatát”.

Poszler Györgyre, az utolsó magyar szellemtörténészként is tisztelt iro- dalomtudósra alig találhatnánk jellemzőbbet, mint hogy Szerb Antal című monográfiájának megjelenése (1973) után le tudott mondani a hazai szel- lemtörténet atyjától és Szerb egykori barátjától érkezett nem mindennapi elismerés közléséről, pedig tudománytörténeti vonatkozásaira hivatkozva könnyen indokolhatta volna kihagyhatatlan fontosságát. Ebből és sok más hasonló gesztusából gondoljuk, hogy amikor az ő tudósként művelt, majd kényszerűen elhagyott terepén összegyűlve egy-egy tanulmánnyal adó- zunk emlékének, biztosan nem magasztalást várna tőlünk, hanem kuta- tásai nyomán továbblépést, a gondolataival folytatott érdemi párbeszédet.

Ezért már a kötet alapjául szolgált akadémiai konferencián, 2016. ápri- lis 4-én igyekeztünk bejárni az ő érdeklődését meghatározó szellemi tája- kat. Kezdve az indulását és egész fejlődéstörténetét meghatározó Erdéllyel, folytatva tudósi szemlélete kialakulásával és a szellemtörténettel, majd az őt mindvégig foglalkoztató Szerb Antal munkásságának értelmezésével, Kosztolányi általa is csodált Hajnali részegségének újraértelmezésével és a könyvespolcán fényképként őrzött Babits pályakezdésének elemzésével, vé- gül az irodalomtudomány és az irodalomtanítás történeti összefüggéseivel, valamint az esztétikához (és az ELTE Esztétika Tanszékéhez) fűződő kap- csolatával. Most az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának meg- bízásából az ottani előadásokat továbbiakkal kiegészítve, megszerkesztve és egységbe foglalva közöljük. Ezúton mondunk köszönetet a Magyar Tudomá- nyos Aka démiának a kiadás anyagi támogatásáért.

Előadóink egyike, a már súlyos beteg Szegedy-Maszák Mihály az ügy ér- dekében nagy önfegyelemmel írta meg és élete legutolsó írásainak egyike- ként olvasta fel itteni szövegét, mielőtt 2016. július 25-én elhunyt; Kántor La- jos pedig a konferencia idején, majd szövege elküldésekor még nem sejthette, hogy 2017. július 22-én ő is távozik az élők sorából. Kötetünk szerzőivel most mégis teljes, meg nem fogyatkozott közösségként adózunk Poszler György tudósi emlékének, akaratlanul, de vállaltan jelképezve, hogy a tudományban megszűnik a határ élők és holtak közt, s a közös munka folytatódik.

Budapest, 2017. október 4-én Dávidházi Péter és Kelevéz Ágnes

Egy tudósi szemlélet kialakulása

Kántor Lajos

Poszler György Erdélye

Igyekszem hű maradni emlékezésünk tárgyához, pontosabban személyé- hez; még pontosabban Poszler György következetesen érvényesített könyv- szerkesztési szelleméhez, illetve gyakorlatához. Ő ugyanis – talán a tanári indíttatást kapcsolva össze a tudósi elkötelezettséggel – könyveit előszóval, bevezetőkkel látta el. Csupán a könyvtáramban őrzött kötetekre hivatko- zom. Irodalomelméleti kísérleteit (a könyvet a Gondolat adta ki 1983-ban, Kétségektől a lehetőségekig címmel) „Néhány szó az olvasóhoz” kísérte.¹ A Magvetőnél 1989-ben megjelent Eszmék – Eszmények – Nosztalgiák-at

„Rendhagyó bevezetés”.² 1995-ös Fényjelek esszéi sem maradtak szerzői eligazítás nélkül.³ A válogatott tanulmányokat tartalmazó, közel ezer lap terjedelmű kötet, az Ars poetica – Ars teoretica élére „Szakmai előszó – Kutatói számvetés” címmel a Szirák Péternek adott terjedelmes interjú került.⁴ De beszédesebb példákat is idézhetek, most már a műfaji megne- vezésekre koncentrálva: „Tárgyi” előszó és „Alanyi” előszó (Duna-völgyi reálfantasztikum, 1998);⁵ Önironikus bevezetés, Melankolikus bevezetés 1 Poszler György, Kétségektől a lehetőségekig: Irodalomelméleti kísérletek, Bp.,

Gondolat, 1983.

2 Poszler György, Eszmék – Eszmények – Nosztalgiák, Bp., Magvető, 1989.

3 Poszler György, Fényjelek: Esszék, Bp., Magyar Írószövetség, Belvárosi Könyvkiadó, 1995. – Ennek a kötetnek cím nélkül maradt szerzői bevezetője a „fényjeleket”

magyarázza, a tisztelt és szeretett eltávozottaknak ajánlva könyvét.

4 Poszler György, Ars poetica – Ars teoretica: Válogatott tanulmányok, Bp., Magve- tő, 2006. – A szakmai előszót, kutatói számvetést megelőzi egy ajánlás: „Két isko- lám – az egykori kolozsvári, Farkas utcai Piarista Gimnázium és az egykori buda- pesti, Mester utcai Fáy András Gimnázium – emlékének”.

5 Poszler György, Duna-völgyi reálfantasztikum, Bp., Liget Könyvek, 1998.

(Ezredvégi palackposta, 2001);⁶ Nosztalgikus bevezetés, „Teoretikus” be- vezetés (Kié ez a történelem?, 2003);⁷ „Poétikus” bevezetés, „Politikus” be- vezetés (Az Angyal és a Kard, 2003);⁸ és a leggazdagabb, mennyiségben és elnevezésben: Előszó. A nagy francia forradalom és a Farkas utcai hársak;

a Vallomások külön fejezetében pedig: Teoretikus vallomás, Ideologikus vallomás I., Ideologikus vallomás II., Lírai vallomás I., Lírai vallomás II., Lírai vallomás III. (Az eltévedt lovas nyomában, 2008).⁹

Most már témánkhoz közel, Erdély-közelben, Kolozsvár-, sőt Farkas utca-közelben vagyunk. Poszler György hajdani iskolája és az én egykori iskolám közelében. Hat év választott el minket a születési év tekintetében meg néhány száz méter a Farkas utca nyugati végében álló Piarista Gim- názium és a keleti szöglethez tartozó Református Kollégium épületére gon- dolva. Engedtessék meg, hogy most én is rövid lírai vallomással folytassam – csakhogy ennek is Poszler György a szerzője. Munkazáró, életzáró óri- ás-esszéjében (amely a Korunk 2015. szeptemberi-decemberi számaiban jelent meg, és amely nemsokára önálló könyv formájában is elkészül szülő- városunkban)¹⁰ elmélkedik sorskérdésekről, értékről, moralitásról, prakti- kusságról, dilemmáról, és egy közös szemináriumot ajánl, a következő sza- vakkal: „Jó lenne ezt megbeszélni Kántorral. Talán a Farkas utcában. Ő a Szamos felől jönne. A gótikus református templomnál lépne az utcába. Én a várfal felől jönnék. A barokk katolikus templomnál lépnék az utcába. Egy

6 Poszler György, Ezredvégi palackposta: Kérdések és kételyek, Bp., Krónika Nova, 2001.

7 Poszler György, Kié a történelem?, Debrecen, Csokonai, 2003. (Alföld Könyvek 13.) – Mint előző és későbbi köteteiben, itt is több erdélyi témát tárgyal a szerző, ezúttal azonban a könyvcím is ide kapcsolódik; egy könyvismertetés, valójában esszé címét választja kötetéhez: Kié ez a történelem? – Szabédi „sorskereke” – Kántor Lajos:

Erdélyi sorskerék – Szabédi László és a történelem.

8 Poszler György, Az Angyal és a Kard, Bp., Liget Könyvek, 2003. – A „poétikus”

bevezetés megegyezik a szerző válaszával a Korunk ankétja keretében, amely a 20.

század legszebb magyar verseire kérdezett rá.

9 Poszler György, Az eltévedt lovas nyomában, Bp., Balassi, 2008. – A nyolc ciklus- ba rendezett, közel nyolcszáz oldalt kitevő gyűjteményes kötet hatodik ciklusa, a Kötelékek tartalmazza a legtöbb erdélyi vonatkozású szöveget, de a többiekben is feltűnnek erdélyi szerzők, Kemény Zsigmondtól Szabó Dezsőig és Tamási Áronig.

10 Azóta a könyv megjelent: Poszler György, Bizonytalan remények és tétova kételyek:

Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről, Kolozsvár, Korunk–Komp- Press, 2016. (A szerk.)

padra ülnénk. A ház előtt, ahol Apáczai Csere János lakott. Kora nyári es- tén. Amikor tele az utca a hársak illatával. Beszívnám gyerekkorom illatát.

És nem gondolnék elképzelt szemináriumok eldönthetetlen gondjaira.”¹¹ Ez a találkozás most már végleg elmarad. De itt az alkalom, hogy tu- dós gyülekezetben megpróbáljuk újragondolni Poszler György Erdélyét – ahogy ez a könyveiben meg korábban folyóiratközléseiben akár utalás- szerűen megjelent, megjelenik. Objektív formában – és nosztalgikusan, bevallva a személyes érintettséget. Amihez csatlakozni ugyancsak köteles- ségem, nem szakadva el a Korunktól, Kolozsvártól.

Igyekszem kihagyni – az Akadémián vagyunk – a közvetlen találkozá- sok emlékeit, a kolozsvári Főtér északi oldalán (a mai Kolozsvár Társaság székhelye előtt) valamikor a kilencvenes évek elején történt véletlen ösz- szefutásunktól a Mikes Kelemen utcáig és a budai Kosztolányi tér 5. szám ötödik emeletéig ívelő, nem véletlen találkozásaink felidézését; így hát a két akadémiai jelenésről¹² sem lesz szó a továbbiakban. A Korunkról azon- ban igen, már csak azért is, mert néhány Poszler-esszé, tanulmány a mi felkérésünkre készült. Nem mindegyik szól Erdélyről, felerészt azonban közvetlenül hazabeszéltek.

A Korunk repertóriuma 1990–2000¹³ első Poszler-adata 1993. júniu- sát idézi, az Irodalmunk határai összeállításban szerepel a Párbeszédek és horizontok: a Nyugattól a Szép szóig, Babits Mihálytól József Attiláig követi az irodalmi látószögeket. 1995 augusztusában, a Túl a szemhatáron súlypontba illeszkedve, ismét hosszabb Poszler-szöveg olvasható, „szak- mai töprengés”: Az irodalomtörténet mint humanista tudomány. Majd csak az 1996. 11. számban (Utak, remények) jelenik meg elkötelezett erdé- lyi gyónása, történetesen Cs. Szabó Lászlóról, Egy erdélyi renegát vallo- másai címmel. Pontosan egy évvel későbbi elemzéskísérlete Tamási Áron Czímeresekéről (Elvetélt Nagyregény vagy Töredékes Novellafüzér?), 11 Poszler György, Bizonytalan remények és tétova kételyek, III, Korunk, 3. f., 26(2015/11), 104. – Az „elképzelt szemináriumok” Konglomerát (Erdély) című, 2012-ben Budapesten, a Kossuth Kiadónál megjelent könyvemre utal.

12 A „két akadémiai jelenés” Poszler György kivételes rám figyelésének bizonyítéka;

2001-ben ő volt az MTA doktori cím megszerzésében fő támogatóm, és ugyancsak ő mondta a laudációt, amikor 2013-ban megválasztott külső tagként 2014-ben akadé- miai székfoglalómra sor került.

13 A Korunk repertóriuma 1990–2000, összeáll. Imecs Ágnes, szIgethy Rudolf, Ko- lozsvár, Komp-Press–Korunk Baráti Társaság, 2002.

majd jön az első nagy vallomás, a Házsongárdi Bolyongás – a Délnyugati Szöglet, középpontban az összehasonlító irodalomtörténet kolozsvári úttö- rőjével, Meltzl Hugóval.¹⁴

Innen már töretlen az út, újabb esszéken át, egy önálló Poszler-kötetig, az Ariadné Könyvek sorozatában, 2005-ben, A „másik” város választott cím alatt.¹⁵ Ennek a 307 oldalt kitevő kötetnek – amelyet Poszler György Török Endre emlékének ajánl – négy bevezetője van (közülük az első és a negyedik eleve a Korunké volt): az Objektív előszóban (A történet vége) leírja, hogy mi az, ami megmarad. „Például a jelzőrendszer. A gyomor és torok körül. Meg valami szellemibb. Hogy a tizennégy évig élt Kolozsváron pontosan tudom az irányokat. Mi mitől merre van. Ha elindulok a Főtérről északra, délre, nyugatra, keletre, mit találok. Mi után mi következik. Jobban tudom, mint a hatvan éve lakott Budapesten.”¹⁶ Legjobban a (régi) Farkas utcát tudja, ismeri. Erről (is) szól a második bevezetés, a „konfesszionális”

(I.), „az örök iskoláról”. A harmadik, szintén „konfesszionális” (II.): Emlék- kép-Kolozsvár (részlet a Kutatói számvetésből, az Ezredvégi palackposta- beli közlés alapján). Irodalomtörténetileg, könyvtörténetileg – a Poszler- életút szemszögéből is – a negyedik bevezető a legfontosabb, a „Historikus”

bevezetés. Címe: A vesztesek!? Az alcímre még inkább figyelnünk kell:

„Borús töprengések erdélyi ügyekben”. Székely János-versidézettel kezdő- dik (A vesztesek), és folytatódik A teremtmények arca című Korunk-kötet kommentárjával. (A huszadik század legszebb magyar verseire rákérdező ankétunk válaszait és a megszavazott „legszebbeket” közöltük kötetben, 2002-ben.¹⁷ Poszler egy Nemes Nagy Ágnes versre – Ész – szavazott, utána két Babits-vers következik, a Zsoltár férfihangra és az Egy filozófus halá- lára; tovább: Ady – Az eltévedt lovas, Illyés Gyula – Haza a magasban, 14 Korunk, 3. f., 4(1993/6), 7–19; Korunk, 3. f., 6(1995/8), 61–79; Korunk, 3. f., 7(1996/9), 51–58; Korunk, 3. f., 8(1997/9), 27–32, Korunk, 3. f., 11(2000/7), 12–22.

15 Poszler György, A „másik” város: Esszék, Kolozsvár, Komp-Press–Korunk Baráti Társaság, 2005 (Ariadné Könyvek).

16 Uo., 12.

17 A teremtmények arca: A huszadik század legszebb magyar versei: A Korunk an- kétja, szerk. Balázs Imre József, Kántor Lajos, Kolozsvár, Komp-Press–Korunk Baráti Társaság, 2002. – A Poszler György tízes listáján szereplő versek közül Kosz- tolányi Dezső Hajnali részegsége a „versek versenyében” az első helyre került, Füst Milán Öregsége ugyancsak bekerült az első tízbe az ankétban résztvevő 104 irodal- már, költő szavazata alapján.

Füst Milán: Öregség, Kosztolányi: Hajnali részegség – ez a vers lett az abszolút győztes, Dsida: Hálóing nélkül, ismét Nemes Nagy: Istenről, a tí- zedik újra Babits: Mint különös hírmondó…)

Ennek a „historikus” bevezetésnek azért kell különös figyelmet szentel- nünk, mert tízéves készülődést sejtet az életművet lezáró nagy esszére; a

„borús töprengések” helyére most a „bizonytalan remények és tétova kéte- lyek” került, az „erdélyi ügyekben” az új alcími változtatásban sokkal ha- tározottabb lett, a „borús” viszont visszatér. A 2015. július 20-án a Korunk e-mail címére elküldött szöveg teljes címe tehát így hangzik: Bizonytalan remények és tétova kételyek. Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről. A küldési dátum tehát július 20. – Poszler György elhalálozá- sának napja augusztus 13. Talán egy éve vagy még régebben dolgozott köz- vetlenül az esszén, gyűjtötte az anyagot, könyveket kért, írta a fejezeteket – amíg el nem készült az összefoglalással, nem hagyta eluralkodni magán a bénító betegséget.

Ez a heroikus küzdelem önmagában is ráirányíthatná a figyelmet az utol- só műre, benne a bevezető mondatokra: „A borús gondolatok ott rejlenek valahol a lélek mélyén. Mert Erdély a gyerekkori múlt és az öregkori jelen.

A fájdalmas nosztalgiák és az öngyötrő dilemmák korszaka. Be kell lépni vagy vissza kell lépni e világba. Hogy a borús gondolatok megfogalmaz- hatók legyenek.”¹⁸ És most nem Székely Jánost, hanem Reményik Sándor versét idézi: Napkelte a várad-velencei állomáson. Az új (a Reményik-vers születésekor még új) határ átlépésének verse. És erre jön a két bevezetés: a szubjektív (a Kiáltó Szótól a Hívó Szóig) és az objektív: Trianon, Belvedere, Bukarest. Az erdélyi magyarság sorsfordulóinak (közel) száz éve. A triano- ni diktátum és a bécsi döntés közötti évek, a húsz év. És a négy. (Külön is írt erről, az Ariadné-kötetben: Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen in- nen: Az 1942. május–júniusi kolozsvári Művészeti Hetekről.) Mindig jelen van a múlt felidézésében az irodalom, a kultúra. A történelem áramával párhuzamosan, beépítve a változásokba. A történelmi személyiségek. Már- ton Áron, a Gyulafehérvárról (a Romániában maradt Dél-Erdélyből) Ko- lozsvárra látogató, 1944. május 18-án a Szent Mihály-templomban miséző püspök, a bűnökre emlékeztető – az erdélyi zsidóság védelmében. 1945 18 Poszler György, Bizonytalan remények és tétova kételyek, I, Korunk, 3. f., 26(2015/9),

72.

után a magyarságért, Erdélyért kiálló püspök, akivel Poszler György gyer- mekként találkozhatott. És a hasonló pontossággal, történelmi érzékkel kiválasztott mozzanatok. Továbbra is arcok felvillantásával. Petru Groza román miniszterelnök. A Magyar Népi Szövetség. Kurkó Gyárfás, az MNSZ volt elnöke (tizenöt évig a „demokratikus Románia” börtöneiben, illetve a dicsőszentmártoni elmebeteg-kórházban fogoly, 1964-ben szabadul), az ő „gyötrelmes titkai” nyilván foglalkoztatják Poszlert. Amiként a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960), vagyis „az autonómia illúziója”. Nagy terjedelmet kap az évszázadnyi történetben a kolozsvári Bolyai Egyetem (1945–1959) – „Sziszüphosz egyeteme”. (Mint „kelet-európai modell-bal- lada” már benne volt az Ariadné-kötetben, változatlan szövegként épül be az új konstrukcióba – csak a záró bekezdést helyezi át, a „Talán nem kellett volna elhinni mindent” tanulságnak szánt mondattal, a 2015-ös esszé leg- végére.)¹⁹ A marosvásárhelyi Székely Színház (1946–1962) fejezete Tompa László híres székely-versével, a Lófürösztéssel kezdődik. Aztán a kortársi portrék sora, Szabédi László „tragikus vereségeivel”, Gáll Ernővel, a Ko- runk volt főszerkesztőjével, a Kriterion Kiadó igazgatójaként jelentőset alkotó Domokos Gézával, a szomorú véget ért irodalmárral, Cs. Gyimesi Évával; és a szintén tragikus sorsú, a piaristáknál Poszler volt kolozsvári irodalomtanárával, Szikszay Jenővel.

Természetesen lehetséges lett volna más csomópontokat is kiemelni az erdélyi magyarság utóbbi száz évéből, ám a nosztalgián, a személyes em- lékek meghatározó voltán túl állíthatjuk, hogy Poszler tanár úr az iroda- lomelmélet, a 20. századi magyar irodalom története mellett hosszú időn át odafigyelt – idefigyelt – Erdélyre, születő és újjászülető irodalmára, Ke- mény Zsigmondtól Áprily Lajosig, a hetvenes-nyolcvanas és kilencvenes évekig (Sütő András, Bretter György és Szilágyi Domokos teljesítményét és műveik recepcióját sem hagyva figyelmen kívül). Aligha tekinthető esetle- gesnek, hogy már a „szubjektív bevezetésben” a Kós Károlyék fogalmazta Kiáltó Szót és az 1989. decemberi, kolozsvári értelmiségiek kiáltványaként számon tartott Hívó Szót²⁰ egymás mellé állította. Ezt egy olyan erdélyi, 19 Poszler György, Bizonytalan remények és tétova kételyek, IV, Korunk, 3. f.,

26(2015/12), 103.

20 A Hívó Szó és a vándor idő: Emlékezések, dokumentumok: 1989. december 23. – 1990. április – május, Kolozsvár, szerk. Kántor Lajos, Komp-Press–Kolozsvár Tár- saság, 2010. – Ez a kötet tartalmazza az 1989. december 23-án tizenöt kolozsvári

a gyermekkori tizennégy kolozsvári évet örökre magában hordozó ember tehette meg, aki úgy maradt meg erdélyinek és európainak, mint az esszé- író Cs. Szabó László vagy a költő Jékely Zoltán. Bevallottan elfogult erdé- lyinek és igaz európai értelmiséginek. Irodalomesztétának, történésznek, akit nem tett vakká a hangoskodó értéktelen. Aki az értékszempontot nem rendelte alá semmilyen (kérészéletű) politikának.

értelmiségi által aláírt, december 24-én az új kolozsvári napilapban, a Szabadság- ban leközölt forradalmi kiáltványt. Az aláírók: Balázs Sándor, Balogh Edgár, Balogh Ferenc, Benkő Samu, Cseke Péter, Csép Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Csetri Elek, Gáll Ernő, Jakó Zsigmond, Jenei Dezső, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Nagy György. (A felsoroltak közül Balázs Sándor iskolatársa volt Poszler Györgynek;

és természetesen egyike a Kolozsvári köszöntő: Öregdiákok köszöntik a nyolcvan- éves Poszler Györgyöt című kiadvány szerzőinek, amelyet a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság jelentetett meg Kolozsvárt, 2011-ben, Cseh Gusztáv rézkar- caival, erdélyi íróportréival, valamint Kántor László és László Miklós fényképeivel, Poszler-képekkel és a régi, Farkas utcai iskoláról készített felvételekkel.)

S. Varga Pál

Kétségektől a lehetőségekig – lehetőségektől a kétségekig

Poszler György módszertani és irodalomtörténeti előfeltevéseiről

Poszler György, saját tudományos eszményéről szólva így ír a Kétségek- től a lehetőségekig című 1983-as könyvének előszavában: míg „a magyar irodalomtörténetírás, a tradicionális nemzeti irodalomtörténetírás tra- dicionálisan elméletellenes, legalábbis filozófiátlan volt”, „a magyar esz- tétika, a tradicionális német típusú esztétika tradicionálisan tényidegen, legalábbis történetietlen volt”. „Ha szintézisről ábrándoztam – folytatja –, ez volt az ideálom”: „Az irodalomelméleti–filozófiai általánosítás és az irodalomtörténeti–műközpontú konkretizálás egysége. Absztrakció, amelynek a magam szintjén – Lukács az eszménye. Történetiség, amely- nek a magam szintjén – Horváth az eszménye. Bár a két elv következetes érvényesítése mindkettejük meghaladását is jelenti – mind a kettőt mes- teremmé fogadtam.”¹

Az előszó szerzője számos további mestert felsorol Szerb Antaltól és Ba- bitstól Marcus Aureliusig és Goethéig, akiknek leróni tartozik adósságát; a kötet gerincét azonban valóban a két, kételyekkel vállalt mester örökségé- nek kritikus felmérése adja.

Ami az absztrakció mesterét illeti, az elfogadás és elutasítás ket- tős szempontját már Lukács pályakezdésével kapcsolatban úgy alakítja Poszler, hogy az – mutatis mutandis – munkássága későbbi szakaszaira is érvényesíthető legyen. Vizsgálandó – veti fel –, hogy „a fiatal Lukács látszat-műfajelméletében, műfajelméletté redukált-konkretizált filozófiá- jában mennyi a valóságos műfajtörténeti tény, mennyi az érvényes mű- 1 Poszler György, Néhány szó az olvasóhoz = P. Gy., Kétségektől a lehetőségekig: Irodalom-

elméleti kísérletek, Bp., Gondolat, 1983, 10–11.

fajelméleti általánosítás”, hogy aztán (a khiazmus általa kedvelt alakzatát alkalmazva) levonhassa a következtetést: „le kell választani a filozófiáról a műfajelméletet, a műfajelméletről a filozófiát. Csak így lehet megkap- ni a filozófia műfajelmélete helyett a műfajelmélet filozófiáját.”² A kriti- ka saroktétele, hogy a lukácsi esztétika gyökere egyfajta megváltás-tan;

Lukács alapélménye eszerint a természeti-közösségi létből kiszakadt, in- dividuummá vált egyén modernkori elidegenedése. Ennek az állapotnak a felszámolását a korai, kultúrkritikai beállítottságú filozófusnál az egyén felemelkedése jelenti a jóság vagy a bölcsesség állapotába. Ez a „megváltó megoldás” ugyanakkor, amely megnyitja az utat lélektől lélekig, elszaka- dást jelent az esztétika szférájától, az esztétikai formához kötött „zseni”

állapotától; „A jóság embere túl van a formán”.³

Lukács – az általa kitüntetett Wilhelm Meister, illetve Tolsztoj regé- nyei alapján – azt jósolja, hogy a regény vissza fog térni az eposzhoz – ember és természet újraegyesítéséhez. Poszler szigorúan – és ezúttal is a későbbi életműre kitekintve – ítél: „Innen származnak az évtizedekkel ké- sőbbi tévedések. A regénynek az eposzhoz való visszakanyarodásáról szó- ló jóslatok. Amelyeknek a század egész regényfejlődése, a legellentétesebb típusokat jelölve, Kafkától Gorkijig, Joyce-tól Thomas Mannig, Prousttól Solohovig és Musiltól Márquezig egyaránt ellentmond.”⁴

A filozófus 1918-as fordulata után a szocializmus bizonyult olyan alter- natív világállapotnak számára, amely visszahozza az emberlét elvesztett szervességét, autenticitását. Poszler kimutatja, hogy a Történelem és osz- tálytudat című, „neofita” marxista művében Lukács a korábbihoz hason- lóan jelöli ki a művészet helyét. A művészet eszerint az el nem idegenedett szféra az elidegenedett világban, „benne az ember azonos lehet magával és a világgal”⁵ – a marxista Lukácsnak a művészet státusát is meghatározó programja eszerint, hogy nem a proletárt akarja felszabadítani, hanem az embert a proletárban. Korábbi kritikáját kiterjesztve Poszler az – újabb 2 Poszler György, A történetfilozófia műfajelmélete – a műfajelmélet történetfilozófiája:

A költői műfajok a fiatal Lukács esztétikájában = P. Gy., Kétségektől a lehetőségekig, i. m., 126.

3 Uo., 154–155.

4 Uo., 240–241.

5 Poszler György, Filozófia és műfajelmélet: Költői műfajok Hegel és Lukács esztétikájában, Bp., Gondolat, 1988, 278.

– megváltástanon alapuló műfajelmélet kapcsán megállapítja: „A dráma- elmélet prognosztikája nem válik be. A műfaj fejlődése a félreértett gro- teszk és degradált tragikomikum irányába megy. És mit sem valósít meg a klasszikus tragédia újjászületésének álmából. A férfi Lukács jövőt jósoló alaptétele nem teljesedik. A szakrális eposzból lesüllyedt profán műfaj, a regény nem emelkedik újra szakrális műfajjá, eposszá. A század epikája más irányba fejlődik.”⁶

Ami Poszler kritikájának lényegét illeti: Lukács általánosításai – akár- csak a Hegeléi – „a filozófiai rendszer vagy majdnem-rendszer igényeiből, másfelől az irodalomtörténet tényeiből indulnak. De nem egyformán.

Az utóbbit, az irodalomtörténet tényeit alávetik az előbbinek, a filozófi- ai rendszer vagy majdnem-rendszer igényeinek. Ebből részigazságok, de egész igazságnak tűnő részigazságok következnek.”⁷ Lukács példái azért szűkkörűek, mert csak azokat a műveket méltatja figyelemre, amelyek alá- támasztják elméletét,⁸ s az elmélet despotizmusa okozza az olyan értékbeli aránytévesztéseket is, mint Dosztojevszkij és Balázs Béla egymás mellé helyezése.⁹

Poszler kritikája tehát nem magukra a megváltástanokra irányul; a mester tévedését abban látja, hogy e messianisztikus történetfilozófiákat – s általában aktuális bölcseleti-ideológiai téziseit – ráerőszakolta a mű- fajokra és történetükre, s gyakran ideológiát, filozófiát, politikát olvasott bele irodalmi szövegekbe. Poszler saját irodalomelméleti működésének kimondott-ki nem mondott célja – s ez Lukács-képének másik aspektusa –, hogy a mester orientáló kategóriáit felhasználva gyakorlatias, az eszté- tikum konkrét megnyilvánulásainak megértését segítő fogalmi apparátust dolgozzon ki. Ahogy az epikai művek elemzésének szempontjait keresve kifejti: „az esztétikai elmélet annyit ér, amennyivel közelebb visz az eszté- tikai jelenségek […] megértéséhez.”¹⁰ Így vonja le a következtetést, hogy „a hegeli–lukácsi filozófiai–esztétikai kiindulópont lehetséges kiindulópont,

6 Uo., 407.

7 Uo., 408–409.

8 Lásd uo., 340.

9 Uo., 242.

10 Poszler György, Az elbeszélés metamorfózisa: Szempontok az epikai mű elemzésének kér- déséhez = P. Gy., Kétségektől a lehetőségekig, i. m., 326.

de nem elégséges kiindulópont. Tételei orientatív kategóriák.”¹¹ Ugyanak- kor – a kötet címének egyik szavával élve – megmarad a kétség, vajon Lu- kács „orientatív kategóriái” leválaszthatók-e messianisztikus filozófiájá- ról, ideologikus olvasásmódjáról és objektivista ismeretelméletéről (vagy hogy önálló életre kelthetők-e annak a Hegelnek az esztétikai fogalmai, aki szerint „az igaz csak mint rendszer valóságos”). Nem tudni, vajon e kétség, vagy a kifinomult esszéstílus az oka, hogy Poszler elemzéseiben alig találni a mestertől vett kategóriákat; filozófiájának inkább bizonyos, leginkább a nembeliség fogalmához és a művészeti jelenségek történeti- társadalmi beágyazottságához kapcsolódó tanulságai hatnak rá. Hasonló távolságtartás egyébként más elméletek kapcsán is jellemzi. Bármennyire fontos számára a szellemtörténet ösztönzése, s ad róla briliáns összefog- lalást már a Szerb Antal indulását bemutató korai kötetben,¹² a szellem hármas definíciójából (szubjektív, objektív, normatív) származó deduktív módszert elutasítja; dicséri Thienemann Tivadart, amiért észreveszi, hogy

„e sterilen teoretikus összefüggés- és mozgásrendszerrel konkrét fejlődé- si folyamat, például irodalomtörténeti folyamat rajzában-értelmezésében mit sem lehet kezdeni.”¹³

Ugyancsak távolságtartó módon viszonyult később a recepció-eszté- tika, Bahtyin, Propp, Panofsky elméletéhez is (bár a horizont-összeolva- dás, a hatástörténet fogalmát ismételten alkalmazza). Azt keresi bennük, hogyan használhatók az egyedi esztétikai jelenség megértésében – külön is kiemelve, ha elmélet és annak bölcseleti bázisa összhangban van egy- mással – mint Uszpenszkijnél,¹⁴ vagy ha éppen – mint Freud esetében – a művészet ismét csak az elmélet alátámasztásának szerepét kapja.¹⁵

11 Uo., 359.

12 Poszler György, Szerb Antal pályakezdése, Bp., Akadémiai, 1965, 99–105. Lásd még:

Poszler György, Egyetemes történet – sugalmazott költészet: A „szellemtudomány” vál- tozatai = P. Gy., Ezredvégi palackposta: Kérdések és kételyek, Bp., Krónika Nova, 2001, 60–88.

13 Poszler György, Illúzió és értelem: Vázlat az „esszéista” nemzedék portréjához = P. Gy., Eszmék – Eszmények – Nosztalgiák, Bp., Magvető, 1989, 356.

14 Poszler György, Éva almája és Hermész botja: Hézagos töprengések a művészet nélkülöz- hetetlenségéről és értelmezhetőségéről = P. Gy., Eszmék – Eszmények – Nosztalgiák, i. m., 461.

15 Poszler György, Ödipusz és a múzsák: adalékok Freud művészetértelmezéséhez = P. Gy., Találkozások, Bp., Liget könyvek, [1992], 369.

Meglepő lehet, hogy a másik, mesterként aposztrofált tudóselőd kri- tikájának alapszempontja egyezik a Lukács-bírálatéval. Horváth János, úgymond, „Zárja, abszolút rendszerré építi a rendszert. De az irodalmi fejlődés nem zárt és nem rendszer. Hanem szüntelenül változó ezerarcú folyamat. Éppen ezért rémlik fel – éppen az irodalmi tudat [Horváth kulcs- fogalma] kapcsán – Horváth rendszerében minden rendszer réme. Az, hogy a folyamatot igazítja a rendszerhez, nem a rendszert a folyamathoz.”¹⁶ Még az is közös a két bírálatban, hogy Poszler szerint a zártság és a rend- szerszerűség mögött Horváthnál is ideológiai indítékok húzódnak meg: a magyar irodalmat kizárólag nemzeti meghatározottságra korlátozó „ret- rográd nemzetkép és retrográd történetfilozófia”, amely „nem tisztán te- oretikus, mert politikai koncepció is lesz belőle”, s „nem tisztán szuverén, mert jól kitapinthatók a gyökerei”.¹⁷ Ami az előbbit illeti, Poszler itt Hor- váth Aranytól Adyig című 1912-es munkájára céloz, amely szerint (Poszler summázatában) „Ady tehetsége idegen faji érdekek zsákmánya lett, és a Nyugat a beolvadt, zsidó-magyar értelmiség pártérdekeinek szellemi or- gánuma”. A megfogalmazás – Poszler szerint – „indulat szülte módon túl- élezett, de az egész életműben bennerejlő tendenciákat élez túl és mond ki egyértelműen.”¹⁸ A tanulmány összegzése szerint Horváth művének csak (tudományos és pedagógiai) tartása maradt eleven hagyomány – e tartás- nak mind világnézeti-politikai, mind esztétikai irodalmi tartalmát „szige- telő rétegek választják el a mától, sőt a tegnaptól is”.¹⁹

Ha ezek után azt keressük, hogy Poszler mégis miért tekinti mesteré- nek Horváth Jánost, korábbi és későbbi írásai adnak eligazítást. Már ko- rai Szerb Antal-könyvének a szellemtörténeti irány magyar vonatkozásait bemutató fejezetében azt írja Horváthról, hogy irodalomtörténeti szinté- ziséhez „az anyag rendszerezésének önelvű szempontjait keresi, és e ve- zérelvet a fejlődés fogalmában találja meg”. Horváth koncepciója, írja itt Poszler, „a fejlődés gondolatának középpontba való állításával, a fejlődés technikai tényezőinek a vizsgálódásába való bevonásával már túlmutat a szellemtörténet szemléletén, amely fejlődésen csak a normatív szellem 16 Poszler György, Tartalom és tartás: Meditáció Horváth János emlékére = P. Gy., Kétségek-

től a lehetőségekig, i. m., 80.

17 Uo., 102.

18 Uo., 107.

19 Uo., 118.

önmegvalósításának kibontakozását érti”²⁰ – vagyis szakít a szellemtörté- net deduktív módszerével. Hasonlóan fogalmaz a Szerb Antal-monográ- fiában is: „A lelki struktúrák és pszichológiai típusok változásai helyett a kauzálisan alátámasztott […] haladást vizsgálja, és az irodalomban nem a normatív szellem változásainak tükrözését, hanem a belső tényezők ál- tal meghatározott önmozgást keresi. Emellett az egész irányzat látókörét a szellemtörténet eredeti, német válfajától nem idegen módon kiszélesíti az irodalomszociológia felé”. Azt is megjegyzi, hogy „Horváth életművében […] az objektivitásra való törekvés és a tudományos egzaktság dominál”.²¹ (Thienemann Tivadar az utóbbi könyv Horváth-értékelésével vitatkozik a Poszlernek 1974-ben írt, e kötetben olvasható levelében – Horváth poli- tikai felelősségét is felvetve, „nyíltan antiszemita írás”-ként jellemezve az Aranytól Adyig című füzetet.)

Poszler utóbb idézett tételeihez tér vissza 2000-ben írt tanulmányá- nak Horváth-jellemzése: „Az önelvűségre törekvő tudományosság az első lépcsőben főként Horváth János munkásságát jelenti. Nagystílű, a pozi- tivizmus hagyományát és a szellemtörténet hozamát is beépítő nemesen konzervatív szintézis” – írja, s az iméntiekhez hasonlóan foglalja össze eredményeit, miután elkülönítette a „Babits-iskolá”-val szembenálló, nem- zeti bezárkózást hirdető „Szabó [Dezső]-iskolá”-tól.²²

A Lukács kapcsán feltett kérdés ezúttal bonyolultabb: milyen viszony- ban is állnak Horváth teoretikus eredményei ideológiájával és a kor „vesze- delmes világnézeté”-vel, s ha összefüggnek velük, leválaszthatók-e róluk.

Annyit bizonyára elmondhatunk, hogy Poszler végül is nem csak elődje (tudományos, pedagógiai) „tartásá”-t tekintette követhetőnek, ahogy a centenáriumi megemlékezés zárlatában írta.²³

Az 1978-as Horváth-megemlékezésnek az a mozzanata, amelyik a magyar irodalom önelvűségének kérdését firtatja, egy olyan vonulatba is illeszkedik, amely Poszler egész tudósi életművén végighúzódik. Amikor a magyar irodalom történetének „autark-autochton” koncepcióját bírálja 20 Poszler György, Szerb Antal pályakezdése, i. m., 107.

21 Poszler György, Szerb Antal [1973] = P. Gy., Ars poetica – Ars teoretica, Bp., Magvető, 2006, 54.

22 Poszler György, Az önértékelés válaszútjai: Trianon és az irodalomtörténet-írás = P. Gy., Ezredvégi palackposta, i. m., 100.

23 Poszler, Tartalom és tartás, i. m., 118.

Horváthnál,²⁴ ezzel Babitsnak Az európai irodalom történetében kifejtett álláspontját állítja szembe, amely az európai irodalom egységéből indul ki, s a nemzeti irodalmak elkülönülését utólagos fejleménynek tekinti.

Babits eszménye, tudjuk, az az irodalomtörténész, aki „a közöset keresi a sokfélében, az egységes szellemi folyamot nemzetileg széttagolt világunk- ban”.²⁵ Babits – állapítja meg Poszler – nemcsak a nemzeti bezárkózáson alapuló irodalomtörténeti felfogásokkal áll szemben, de még „a híres goe- thei formulát” is megfordítja. „Goethe ugyanis a differenciált állapotból, a nemzeti irodalmak különállásából indul, és ezek egységesedéséből vezeti le a világirodalmat. Babits pedig az integrált állapotból, a világirodalom egységéből indul, és ennek megbomlásából vezeti le a nemzeti irodalma- kat.” E fordulatra ugyanakkor Poszler nem elméleti vagy tipológiai, ha- nem történeti magyarázatot ad: „Goethe gondolata mögött a szellemi em- beriség közeledésének optimista hite, Babits gondolata mögött a szellemi emberiség megbomlásának tragikus víziója. Az első felfelé ívelő pályát konstatál. A második törvényszerű hanyatlást diagnosztizál.”²⁶ Az egysé- ges európai irodalom víziója tehát a jelen kihívására adott válasz Babits részéről: „A harmincas évek derekán a kérdés kemény egyértelműséggel is vagy csak kemény egyértelműséggel fogalmazható”.²⁷ A „legjobbaktól létrehozott és továbbörökített, nemzeti előtt és fölött álló, azt szintetizáló, egyetemes-humanista irodalom- és kultúrafogalom azért születik, hogy legyen mihez kapcsolni a társtalannak-veszélyeztetettnek érzett magyar literatúrát. Ez összekapcsolás Babits a nacionalista mítoszok ellen tiltako- zó magyarságtudatának végső argumentuma.”²⁸ Babits állásfoglalásának eszerint az adott viszonyok közt csak olyan felfogás lehetett az alternatí- vája, amely a „vér és talaj” Josef Nadler-féle szélsőséges ideológiájába tor- kollik; az alternatíva „az irodalmi kultúra megőrzésének” és „az irodalmi barbárság létrejöttének” alternatívája volt.²⁹

24 Uo., 84.

25 BaBits Mihály, Az európai irodalom története, Bp., Nyugat Kiadó és Irodalmi R. T., [1936], 6.

26 Poszler György, Magyar glóbusz vagy európai magyarság? Vázlat Babits magyarságtuda- tának irodalomtörténetéhez = P. Gy., Eszmék – Eszmények – Nosztalgiák, i. m., 243.

27 Poszler György, Az irodalomtörténet mint humanista tudomány = P. Gy., Az eltévedt lovas nyomában, Bp., Balassi, 2008, 229.

28 Poszler, Magyar glóbusz vagy európai magyarság? i. m., 244.

29 Poszler, Az irodalomtörténet mint humanista tudomány, i. m., 233.

Ez az alternatíva nagy történeti távlatot kap Poszlernél; az újkor haj- nalán Erasmus és Luther képviseli a „rugalmas európai egyetemesség”

és a „konok nemzeti elkülönülés” pozícióit. Erasmus a latin elitkultúra által átölelt későközépkori Európa embere, Luther a német népnek szól német dalaival és Bibliájával. A nacionalizálódó Európában utóbbié a jövő; „Nyilvánvaló: erre mutatott a történelem logikája. De nyilvánvaló:

odalett Európa egysége.” Erasmus és Luther szembenállását a 20. szá- zad eszmei kollíziója teszi aktuálissá Poszler számára; amikor a két nagy szellem pozícióját azzal hozza összefüggésbe, hogy az újkorba lépő „tör- ténelem logikája részleges-nemzeti alapra” épült, míg „Európa egysége egyetemes-latin alapon nyugodott”, hozzáfűzi: „Erről beszél – a világ- irodalomról szólva – Babits”.³⁰ (NB Erasmus és Luther ilyenféle szem- beállítása nem Babitstól származik; Luther „népisége” nála a Rabelais- éval kerül párhuzamba, s az elvont magas műveltségre adott reakcióként jelenik meg.³¹) Poszler kitér Babits koncepciójának kortárs európai kon- textusára is. Utal az összeurópai kultúráért elkötelezett Stefan Georgéra és Hugo von Hoffmansthalra, a kérdéskört tárgyaló írás címét pedig Er- win Panofskynak A művészettörténet és a humanista hagyomány című 1940-es művétől kölcsönzi, amely azon a tételen alapul, hogy „a huma- nista hagyomány pusztulása vagy túlélése a tét”.³² Ernst Robert Curtius 1919-es könyvét (Az új Franciaország irodalmi úttörői), úgymond, „a né- met és francia kultúra közelítésé”-nek szándékával írta meg, a második világháború után megjelent főművének „meghatározó, humanista mó- don ideologikus tétel”-e szerint pedig „az irodalom- és történetszemlélet európaivá tétele ma politikai követelmény”.³³

Poszler a Babits vonzásköréhez tartozó, „a magyar és európai fejlődés egységét kutató” táborban Thienemann Tivadart és Szerb Antalt tartja a legfontosabbaknak. Előbbi – Poszler tömör jellemzése szerint – az Iroda- lomtörténeti alapfogalmakban (Horváth Jánossal ellentétben) „a magyar irodalom európaiságához igazodó összehasonlító irodalmi rendszert kere-

30 Poszler György, Az írástudók autonómiája: „Szerény javaslat” és „jámbor szándék” = P. Gy., Vonzások és taszítások, Bp., 1994 (Liget könyvek), 82, 86.

31 BaBits, i. m., 216–217.

32 Poszler, Az irodalomtörténet mint humanista tudomány, i. m., 228.

33 Uo., 234.

si”,³⁴ vagy (későbbi megfogalmazás szerint) „a magyar s az európai iroda- lom szerkezeti azonosságát” mutatja ki.³⁵

Ami pedig Szerb Antalt illeti, Poszler szerint ő valósítja meg Babits el- gondolását a magyar irodalom történetére alkalmazva. Szerb művében a magyar irodalom „fejlődését az Európától való elszakadás-elmaradás és a hozzá való igazodás-felzárkózás ritmikusan változó egységei határozzák meg. Felfelé ívelő szakaszai az igazodás-felzárkózás előkészületei, virág- korai az igazodás-felzárkózás megvalósulásai.” Poszler ezúttal is hangsú- lyozza, hogy a Horváth János-i koncepció ellentétéről van szó: Szerb Antal eszménye a „nem bezárkózó, hanem szintézist kereső, nem autochton mó- don független, hanem humánus módon nyitott európai magyar irodalmi eszmény”.³⁶ A Szerb Antal-monográfiának a Magyar irodalomtörténetről szóló fejezete (amely az Irodalomtörténet „Dévény felől” alcímet viseli) ugyancsak az Európához képest mutatkozó szinkron/aszinkron vezető szempontját emeli ki, az ellenlábasok sorát azonban – Toldy Ferenc, Gyu- lai Pál, Beöthy Zsolt – ezúttal nem hosszabbítja meg Horváth Jánosig.³⁷ Horváth nehezen is illeszkedne a sorba, hiszen az előző fejezetben még Thienemann-nal szerepelt együtt „Minerva műhelyében”, amely Szerbnek

„első tartós és rendkívül nagyhatású szellemi otthona” volt.³⁸ (Horváth és Thienemann Szerb Antalra gyakorolt együttes hatására később részlete- sebben is kitér.³⁹)

Babits koncepciójának alkalmazhatóságát Poszler konkrét elemzések- kel igazolja. A kiindulás maga Babits – a Halálfiai és a Timár Virgil fia kapcsolata az európai családregénnyel. A Babits által képviselt magyar csa- ládregény, amelynek hősei „megvalósítják és persziflálják a nagy európai dinasztiák, a Buddenbrookok, Thibault-k, Artamanovok […] nemzedékvál- tását” (a háttérben a Forsyte-ok is feltűnnek), azért válik „álcsaládregény”- nyé, mert a magyar polgárság története is deviáció az európaihoz képest.

A magyar ál- vagy ellencsaládregény arról szól, „hogyan nem tud megszü- letni, lesz korccsá és hanyatlik virágzás nélkül a progresszív-forradalmi 34 Poszler, Tartalom és tartás, i. m., 114.

35 Poszler, Az önértékelés válaszútjai, i. m., 101.

36 Poszler, Illúzió és értelem, i. m., 367.

37 Poszler, Szerb Antal, i. m., 66.

38 Uo., 44.

39 Uo., 74.

magyar citoyen”.⁴⁰ A skála másik pontján Illyés Gyula áll, az „archaikus- patriarchális műveltségi mélyrétegekből táplálkozó népi klasszikus” – aki azért illik a képbe, mert „újjászületik benne a magyar latin”. Illyés „gyalog járó latin klasszikus”, aki ugyanakkor hűséges maradt a közeghez, ahon- nan elindult.⁴¹

Európai egység és nemzeti bezárkózás alternatívája azonban akkor is felvet bizonyos kérdéseket, ha meggyőző elemzések bizonyították az előbbi modell alkalmazhatóságát, s ha Poszler azt is hangsúlyozza, hogy „Babits víziójában a nemzeti szempont nem tűnik el”, mert a magyar irodalom – úgymond – „jól hallható egyéni hang a nagy énekkarban”.⁴² Már az is kétséges, levezethető-e az irodalom nemzeti és európai alapú szerveződé- sének oppozíciója Babits elgondolásából, aki elfogadja, hogy az irodalom a

„nemzet létét” fejezi ki – amennyiben „felfedezi és napvilágra hozza mind- azt a külömböző belső állásfoglalást, ami egy nemzet gyermekei számára lehetséges e világgal szemben”. „Nagy dolog ez – állítja Babits –: a nemzet ezzel lesz lassankint tudatos lény”. Ehhez képest minősül nála „még na- gyobb s még ritkább”-nak „egy-egy új egyéni attitüd fölfedezése és kifeje- zése, mely nemcsak egy kisebb közösség, hanem minden ember számára érvényes állásfoglalást tesz tudatossá a Mindenség előtt”.⁴³ Amikor Babits a Bevezetésben európai és nemzeti viszonyáról szól, nem is az (ugyanazon kottából éneklő) énekkar metaforáját használja, hanem (horribile dictu) a talaj és az eső metaforáját. A világirodalomból kiszakadó nemzeti iro- dalmak „[n]emcsak saját nemzeti talajukból táplálkoztak, hanem világiro- dalmi áramlatokból is. Hisz a fának sem elég a föld nedveiből szívott erő:

szüksége van az esőre is, melyet az ég szelei hoznak. Ezek az esők végigvo- nulnak Európán, mindenütt üdítve és termékenyítve.”⁴⁴ Európa nemzetei- nek irodalmait tehát nem az egy kottából énekelő kórustagokkal, hanem a maguk talajából táplálkozó növényekkel szemlélteti, amelyek saját életüket 40 Poszler György, Magyar glóbusz vagy európai magyarság? i. m., 228.

41 Poszler György, Illyés Gyula iránytűje: Illyés Gyula: Iránytűvel. Szépirodalmi, 1975 = P.

Gy., Eszmék – Eszmények – Nosztalgiák, i. m., 403–404.

42 Poszler, Az irodalomtörténet mint humanista tudomány, i. m., 238.

43 BaBits, i. m., 12.

44 Uo., 5. Babits a középkori himnuszköltészet kapcsán írja, hogy „Nemcsak a tudós és szent Párizs énekei zengenek Európa minden templomán és klastromán keresztül. Minden nem- zet külön hangokat is ad a nagy kórusba, variánsok vagy önálló énekek alakjában, melyeket a saját szentjeihez intéz, vagy a saját liturgiájának szokásaihoz idomít”, Uo., 163.

élik, ám létükhöz elengedhetetlen az európai irodalom kontinentális felhő- iből rájuk hulló áldásos csapadék.

Babits és Thienemann irodalomtörténeti előfeltevéseinek rokonítá- sa sem zökkenőmentes. Babits irodalomfogalma történetietlen (hiszen – ahogy Poszler maga is többször hangsúlyozza – Babits valójában olva- sónaplót ír), Thienemanné történetileg reflektált; az előbbi esszéisztikus, az utóbbi elméleti igényű meghatározása az irodalom fogalmának. Thie- nemann a világirodalmat továbbra is Goethe nyomán határozza meg, s megjelenését az irodalom öntudatosodásaként értett szellemi fejlődés egy adott pontjához kapcsolja. Goethe, úgymond, „abból indult ki e fogalom meghatározásánál, hogy a növekvő forgalom által bizonyos kiváló irodalmi alkotások nyelvi és nemzeti határokon túlterjedve olvasóközönséget talál- nak különböző nemzeteknél, ennek következéseként a legkiválóbb írók is a nemzetinél nagyobb és egyetemesebb olvasóközönség felé fordulnak és egymás munkáit olvasva, egymást bírálva és serkentve nemzet-fölötti iro- dalmi életet hívnak életre.”⁴⁵ Akár azt is mondhatnánk, hogy Thienemann felfogása közvetít Horváth János és Babits koncepciója között. (Thiene- mann és Horváth elgondolásának – szellemtörténeti gyökerű – rokonságát egyébként Poszler is többször hangsúlyozza.)

Az is gondot okoz, hogy a goethei elv babitsi megfordítása ellentétes az összehasonlító irodalomtörténet alapelvével. Már Friedrich Gundolf köny- ve sem illik a képbe, amely arról szól – hogy Poszler György tömör össze- foglalását idézzük –, hogyan hatol be Shakespeare „heroikus, kozmikus, harmóniateremtő, formaadó szelleme” „a deheroizált, kaotikus, diszhar- monikus, formátlan német világba”.⁴⁶ Ha tovább haladunk ezen a nyomon, hasonló kettősségre találunk, mint amilyet Horváth János megítélése kap- csán tapasztaltunk.

Az összehasonlító irodalomtudomány nagy francia művelőit – Paul van Tieghemet és Fernand Baldensperger-t – maga Poszler jellemzi úgy 1973-as monográfiájában, hogy „a nemzeti irodalmak eredendő létének tényéből indulnak ki”.⁴⁷ Szerb Antal hozzájuk fűződő viszonya kapcsán így fogalmaz: Szerb „alaptétele ezzel szemben jellegzetes humanista- 45 thienemann Tivadar, Irodalomtörténeti alapfogalmak, Pécs, Danubia, 1931, 41.

46 Poszler György, Egyetemes történet – sugalmazott költészet, i. m., 75.

47 Poszler, Szerb Antal, i. m., 73.

antinacionalista indíttatású torzítással az európai irodalom feltételezett erkölcsi és szellemi egysége, amelynek a nemzeti literatura, így a magyar irodalom is csupán sajátos speciesze”.⁴⁸ Ebben a megközelítésben a népi- esség sem a nemzeti bezárkózás sarkköve („a nemzeti kultúra konzerváló ösztöne”⁴⁹) Horváth János felfogásában, hanem „a nyugati szellemi ha- tások egészséges kiegyenlítésének eszköze”⁵⁰ (hasonlóan, mint Luther és Rabelais Babits irodalomtörténetében). Poszler ekkori ítélete szerint Szerb Antal „irodalmunk népies jellegének háttérbe szorításáért folytatott harcá- ba tudományos elgondolások mellett polémiákban gyökerező indulatok és távolabbi ideológiai tendenciák is beletorkollanak” – „a hazai konzervatív történetírás nacionalizmusát és a fajelmélet gyilkos germán mítoszait cé- lozva magát a népit is találja, és a zavaros és emberellenes ideológiákkal együtt a népi fogantatású költészet eszményét is megtagadja.”⁵¹

Poszler György mindazonáltal később, a nyolcvanas években sem lát- ta feloldhatatlannak a két irodalom- és művelődéstörténeti modell sarkos szembeállítását. Amikor a „lesüllyedt kultúrjavak” Naumann-féle tételét bírálta, hangsúlyozta a kultúra „alulról” való megújulásának lehetősé- gét – kiemelve, hogy „a Petőfi–Arany-féle, nemzetivé lett irodalmi klasz- szicizmus népi fogantatású volt”, és „ez szülte az új magyar zenét, például Bartókot és Kodályt”.⁵² A két szemlélet kölcsönös feltételezettségét éppen Bartókkal kapcsolatban fogalmazza meg. Ha „a népművészet egyrészt va- lóban a népfaji sajátosságoknak, a népi kultúrák egyediségének hordozója, másfelől azonban a folklór tele van nagy térségekben vándorló nemzetközi motívumokkal”, Bartók „művészi, tudósi, humánus nagyságát bizonyítja, hogy munkássága elején az első mozzanatot, munkássága végén a máso- dikat hangsúlyozza.”⁵³ (Tudniillik az utóbbi összefüggést Bartók tudatosan a rasszizmus ellenében deklarálta, Faji tisztaság a zenében című – egyéb- ként 1942-ben angolul megjelent – írásában.⁵⁴)

48 Uo.

49 Poszler, Tartalom és tartás, i. m., 82.

50 Poszler, Szerb Antal, i. m., 86.

51 Uo., 89–90.

52 Poszler György, Az esztétikum integritása: Bátortalan gondolatok a művészet védelmében

= P. Gy., Eszmék – Eszmények – Nosztalgiák, i. m., 487–488.

53 Poszler György, Gondolkodó magyarok = P. Gy., Eszmék – Eszmények – Nosztalgiák, i. m., 192.

54 Bár Bartók megjegyzi, hogy „a »faji« szót itt magára a zenére értem, nem pedig az embe- rekre, akik a zenét alkotják vagy előadják”, a cikk bevezetőjének tükrében nyilvánvaló a

A két modell viszonylagosságát Poszler akkor fogalmazta meg általá- nosságban, amikor szembesült Lyotard-nak a nagy humanista elbeszélé- seket illető bírálatával – azzal ugyanis, hogy „a partikuláris közösségek nem haladnak az egyetemes polgárság felé”, s „a közös európai kultúra, az európai irodalmi kultúra közössége merő fikció”.⁵⁵ A megoldást Richard Rorty válasza kínálta, aki – Poszler szerint – „egyoldalú nemzeti elfogult- ság és egyértelmű világpolgári utópia között keres józan-teoretikus modus vivendit”. A humanizmus egyetemes eszméje eszerint olyan „pragmati- kus utópia”, amely elősegíti a részleges „mi”-csoportok boldogulását és a köztük létrejövő szolidaritást. Ami ebből az irodalom ügyére vonatkozik:

„nemzeti és általános irodalomtörténetre is szükség van”.⁵⁶

Poszler György immár elhagyta a terepet, amelyen – a tájékozódás le- hetőségeit keresve – oly otthonosan mozgott, s amelynek feltárása közben – az eltévedés eshetőségétől tartva – kétségeit megfogalmazta. Ami bizo- nyos: a lehetőségek és kétségek felmérésével fontos tájékozódási pontokat hagyott maga után azoknak, akik a nyomába szegődnek.

kettős értelem – és ezáltal Bartók rasszizmussal szembeni állásfoglalása, amikor úgy fogal- maz a népzenei kultúrák kölcsönhatásai kapcsán (mint Poszler is idézi), hogy a „»faji tisz- tátalanság”« tehát határozottan jótékony hatású”. (Bartók Béla, Faji tisztaság a zenében

= B. B., A népzenéről, előszó, jegyz., sorozatszerk. szigethy Gábor, Bp., Magvető, 1981, (Gondolkodó magyarok), 85, 88.)

55 Poszler, Az irodalomtörténet mint humanista tudomány, i. m., 241.

56 Uo., 243.

Imre LászLó

Poszler György és a szellemtörténet

Ha figyelembe vesszük, hogy Poszler György életművében Szerb Antal, il- letve Lukács György (főképpen Lukács első, szellemtörténész korszaka) mekkora súlyú, akkor túlzás nélkül állítható: valóban döntő a szellemtör- ténethez fűződő viszonya. Kiváltképp, ha még arra is tekintettel vagyunk, hogy alkati és gondolkodástörténeti okokból (főleg a pálya utolsó harma- dában, de tulajdonképpen mindvégig) őrá magára is jellemző a szellem- történet módszere, sőt szemlélete, fogalmazásmódja is. Tegyük hozzá: ez utóbbi körülménynek jelenünk számára is eszméltető analógiái lehetnek.

A szellemtörténet ugyanis köztudomásúlag a XX. század elején a termé- szettudományos elveket olykor mechanikusan alkalmazó pozitivizmus korrekciójának szándékával lépett fel, s a XX. század derekától (sőt az- óta is) újra érzékelhető a humán tudományok kisebbértékűségi komple- xusa. A szellemtörténet egykori ambíciói tehát egyáltalán nem vesztettek aktualitásukból. 1999-ben megjelent Egyetemes történet – sugalmazott költészet (A „szellemtudomány” változatai) című tanulmányában Poszler nyíltan is beszél a természettudományoktól való függetlenedés fontossá- gáról, a pozitivista indukció ellenében az élmény, az intuíció szerepéről.¹

Szirák Péternek adott interjújában is van egy árulkodó nyilatkozata:

„Néhány hónapja egy kitűnő fiatal kolléga egy felolvasó esten – több is- mérv mellett – így mutatott be: az utolsó szellemtörténész. Elismerés ér- ződött benne.”² Akár tudatosodott ez az ő esetében már korábban is, akár

1 Poszler György, Ezredvégi palackposta, Bp., Krónika Nova, 2001, 61–62, 86.

2 Poszler György, Kutatói számvetés: Válaszok Szirák Péternek = P. Gy., Ezredvégi palack- posta, i. m., 32.

nem, majdnem szükségszerűnek vélhetjük e kontinuitást, hiszen kora if- júságában, a 40-es években az ún. keresztény-nemzeti elvek, s az ezekhez bizonyos pontokon kapcsolódó konzervatív hagyomány devalválódott az ő számára. A marxista Lukács Györggyel kapcsolatban pedig nem egyszer kimondatlan elvi fenntartásai és kételyei voltak. A Szerb és a fiatal Lukács szellemtörténeti logikájához fűződő rokonszenve viszont lényegében érin- tetlen maradt.

Szerb Antalról szólva – mondanunk sem kell – szellemtörténeti forrása- inak, mestereinek számbavétele elengedhetetlen volt egészen addig, hogy a világirodalom történetét szembeötlően a spengleri kulturmorfológia alap- ján dolgozta fel. Magyar irodalomtörténetében – mutat rá Poszler György – Gundolf és Strich szellemében lázad a pozitivista magyar irodalom- történet-írás avult hagyományai ellen. A Minerva (a magyar szellemtör- ténet fóruma) körében otthonra lelve követi Gundolf romantika-kultuszát, viszont nem veszi át a fajmítosz következtetéseit, a germán mitológia feltá- masztásának a német fiatalság átnevelésére irányuló koncipiálását.

Természetes, hogy Szerb szellemi fejlődését taglalva Poszler is a pozitiviz- mussal való szembefordulást hangsúlyozza: „A fejlődés törvényszerűségeit a pozitivizmus az organizmusok biológiai fejlődésének analógiájára képzeli el, és az emberiség haladását elsősorban a technikai eszközök és az anyagi körülmények fejlődésében látja. A szellemtörténet fejlődésen csupán a nor- matív szellem önmegvalósításának folyamatát érti és az egyes történelmi szakaszok értelmét – Ranke nyomán – a korok istenközelségén méri.”³ Szerb az udvari ember vagy a preromantika körvonalait, s a szellemi jelenségek tipológiájának megalkotását is a szellemtörténet klasszikusainak alapján kí- séreli meg. „A szellemtörténetre jellemző pszichologizáló módszert alaposan elsajátító és becsvágyóan alkalmazó Szerbet elsősorban nem a művészi alko- tás és az irodalmi érték érdekli, hanem Kölcsey és Vörösmarty költészetének felhasználásával – Dilthey és Gundolf lélekelemző metodikáját követve a két individuum legmélyebb rugóit akarja feltárni, az emberi lélek és érzelemvi- lág szerkezetéről kíván általános következtetéseket levonni…”⁴

Tehát Szerb nem a társadalmi jelenségekre adott reakciókra helyezi a hangsúlyt, hanem valamiféle transzcendens lélekmozgást követ. Ahogy 3 Poszler György, Szerb Antal pályakezdése, Bp., Akadémiai, 1965, 104.

4 Uo., 117.