kenységet rendszeresen folytatott volna.
Itteni szerepeltetését tehát csakis nagyszerű visszaemlékezései egy kisebb hányadának köszönheti. Éppen ezért, helye inkább a Világos utáni gyűjteményben lehetne.
Lisznyainak és Szelesteynek, gondolom, szintén. Jóllehet munkásságuk első periódusa a reformkorra esik, még sem mellőzhető, hogy írásaik dandárja, sőt, tevékenységük kulmi
náló pontja — fájdalom, negatív előjellel —>
Világos után mutatkozik. Azonban ad vocem Lisznyaiék; helyüket egy nem szabadságharc
korabeli, hanem reformkori gyűjteményben pl. a feldolgozásokban is méltatlanul mellőzött Bozzai Pál verseivel lehetne megtölteni.
Persze, nem a mostani arányok szerint, hiszen a tragikus sorsú Bozzai költői pálya
futása rövid. De jeles verseket felmutató:
a fiatal Arany aligha volt rossz órájában, midőn ideig-óráig azt hitte, hogy az elszórtan megjelenő Bozzai-költemények szerzője az álnév mögé bújt Petőfi.
A további pédák felvonultatása, azt hiszem, felesleges. Látható: a gyűjtemény szereplői, egy-két Világos utáni író-típust leszámítva, visszakívánkoznak eredeti helyük
re, a reformkorba. Egy esetben — ez Vachot- néé — szinte humorosan; ugyanis a reform
korba osztott férjétől jelenleg el van választva.
E példát különben egy hírlapi glossza már szóvá tette.
A Vachot-pár szétválasztása azonban, ugyanúgy amint Arany és Jókai bemutatása az időrendileg későbbi kötetben, arra figyel
meztet, hogy Pándi gyűjteményének tán bizonyos kényszerhelyzethez kellett igazodnia.
Meglehet; e gyanút az egyes szöveggyűjte
mény-kötetek megjelenési évszámai keltik.
A reformkori válogatás 1955-ben jelent meg,
a Világos utáni 1961-ben, legutoljára, azaz 1962-ben pedig a szóban forgó. Persze, más kérdés, hogy az időrendi határok és gyűjtési körök kijelölése ehhez képest szánt szándék
kal történt-e vagy nem. Lényeges az elv, az eredmény, amelynek nem megnyugtató össze
tevőit bemutatni próbáltam.
A végső konklúzió tehát csak az lehet, hogy a szöveggyűjtemény-sorozatot egy méltán várható második kiadás alkalmával tökéletesíteni, egységesíteni kellene. Legelébb- is a gyűjtőköröknek a szigorúan értelmezett irodalomtörténeti korszakhatárokhoz való igazításával. Akár annak árán, hogy a reform
kori válogatás így nem egy, hanem két kötet
ben kapna majd helyet.
Aztán az életrajzi bevezetések s egyéb jegyzetek egységesítése terén is. E tekintetben a bibliográfiai rész függelékszerű hátra vetése nem praktikus, a kiadvány használhatóságát nehezíti meg. (Jó példával itt a Világos utáni gyűjtemény egy helyre sűrített jegyzetanyaga szolgál.) Továbbá egy új kiadás alkalmával a szöveghozzáférhetőségi tényezők gondosabb felmérésére is sort lehetne keríteni, hogy senki ne járjon úgy, mint jelenleg Tompa.
Végül az újabb kiadás apróbb szerkesztési gondjait (hogy pl. mi kerüljön adatok és elvek szerint az életrajzi és a bibliográfiai bevezetésekbe) ugyancsak újra kéne gondolni.
Újragondolni és összeegyeztetni irodalom
történetünk jövőre megjelenő négykötetes
— négy fő korszak szerint tagolt — szinté
zisének anyagával. Márcsak azért is, mert ez a rendszerezés nemcsak a nagyközönség és a
„szakmabeliek" számára készül, hanem azért is, hogy egyetemeinken és főiskoláinkon a tankönyv szerepét töltse be. *
Somogyi Sándor
ERDÉLYI JÁNOS LEVELEZÉSE
1—2. köt. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: T. Erdélyi Ilona. Bp. 1960—1962.
Akadémiai K. — MTA Irodalomtörténeti Intézet. 520; 641. (A Magyar Irodalomtörténet- írás Forrásai, 2—3.)
Most derül ki, hogy ha szerették is — hisz nemigen tudunk az írói világban ellenségei
ről —, aligha becsülték igaz érdeme szerint, mert a leveleit többnyire bizony elhányták, pusztulni engedték. Ezért az előttünk álló gyűjtemény 1635 darabja közül, melynek szövegét vagy kivonatát T. Erdélyi Ilona a
tudomány rendelkezésére bocsátja, csupán kis töredék származik Erdélyitől, mindössze 279 levél. Ezek nagy része is első és második feleségéhez szól, tehát a családi hagyatékból való, vagy rendeltetése szerint olyan helyre került, az MTA-hoz, könyvkiadókhoz, egyházi fölöttesekhez, ahol félig-meddig mint hiva
talos ügydarabbal bántak vele. Egy nagy
csoportnak meg Toldy volt a címzettje, aki, tudjuk, minden kis papírt, melyen betűt látott, gondosan félrerakott. Csak ritka kivétel a levelező-társak között, aki — mint a Csengery testvérek vagy Szemere Miklós — a barátot, az írót tisztelte meg azzal, hogy leveleit megőrizte. Példájukat, sajnos, sem a két Vachott, sem Kazinczy Gábor, sem Szontagh Pál vagy Pap Endre, a legközelebbi fidélisek sem követték. Még a derék pataki diákcimbora, Mecsey Mihály sem, pedig mennyit hálálkodott azokért a levelekért:
„Mikor én azokat olvasom, veled beszélgetek én akkor, kedvesek azok nekem — de mások is dicsérik." „Leveleid. . . oly kapósak itt,
mint Lovassy István representatióji. . ."
(I. 13.). Erdélyi bezzeg féltő gonddal óvott és gyűjtött minden postai küldeményt, melyet kezéhez vett, akár szüleitől, akár az írókollé
gáktól, Vachott Nellikétől vagy Csorba Ilonától, igazgató korában az ügyes-bajos színésznéptől, később, Patakon a szárnyra bocsátott hálás tanítványoktól, pesti szer
kesztőktől. Aligha valami pedáns kicsinyesség vagy az utókorra kacsintó hiúság volt e példás rendszeretet oka, hanem az irodalom
nak az a nemes felfogása, mely nemzeti fontosságot tulajdonított nemcsak a kész írói terméknek, hanem magának az irodalom
szervezet életének is, mely megszokta, hogy nemcsak műveivel köteles elszámolni a köz
vélemény előtt, de személyes viselkedésének gesztusaival is — „Én a nyilvánosság embere vagyok egy századnegyed óta. . ." (II. 234.) Ez a felfogás még Kazinczy korának öröksége. Más tekintetben milyen sokat vál
toztak azóta a szokások ! A széphalmi mester művészi becsvággyal fogalmazta leveleit, életműve részének tartotta őket, mint egyéb
„dolgozás"-ait. A köznapitól elütő emelke
dettség jellemzi Bajza és Toldy fiatalkori levélváltását is, noha már nem a nyilvánosság
ra számító literátori műgond, hanem a két ifjú lélek romantikus, nagy barátságának érzelemhullámai emelték fentebb régióba vallomásaikat. Modorban, bár a közvetlenség modorában íródtak Petőfi és Arany levelei is:
játékos kedély, tüntető dévajság tündéri sziporkázása minden soruk, akart huncut
kodás, természetes stilizáltság, stilizált ter
mészetesség. Erdélyi és legtöbb kortársa már igazi magánleveleket írt. Episztoláikban gyakorlati közlendőiket közölték, megbízá
sokat, tanácsokat adtak, jelezték vagy lemondták érkezésüket, könyvet kértek köl
csön, műveik kéziratát, nyomdai levonatait küldözték, sürgették az oly gyakran késedel
mes tiszteletdíjat, néha pletykáltak egy kicsit.
A tudomány persze kapva kap e tárgyias szövegek adatain is: dátumokat rögzít, anyagi viszonyokat bogoz ki, szerkesztőségi, cenzúrai, családi szövevényekbe lát be segít
ségükkel, kilesi az irodalom hétköznapjainak titkát, a lángszellemeket, amint fennkölt eszmecsere helyett írói orzásokon torzsalkod
nak, vagy éppen a biliárdasztalnál versenge
nek, esetleg labda után szaladnak a budai hegyek tisztásán, sőt mi több, „mikén Hajna, szűzanya meztelen" megmártják magukat a Dunában. (I. 71.) Ha a múltat való színeiben akarjuk feltámasztani, szükségünk van ezekre az apróságokra, olykor pedig egyik-másik levél szándéktalanul is olyan adatokat szol
gáltat, melyek a villanófény élességével rög
zítenek egy-egy jellemző korképet. Szakái Lajos például 1840. június 26-án leírja Erdé
lyinek a békési ellenzék lakomáját. „Lehetett enni-inni torkig és rogyásig, kinek hozzá
kedve s tehetsége volt." Hát volt, nem kelt félni; ittak — mégpedig pezsgőt — először az uralkodóra, majd annak egész nemzetségére, s figyelembe véve a Habsburgok szaporaságát, ez már csinos szám, és még csak ezután követ
kezett — „már egy kissé tombolóbb zajban"
— az ellenzéki vezérférfiak felköszöntése, sorban Deáké, Klauzálé, Bezerédjé, Palóczyé, Beöthyé, Kossuthé, aki az idő tájt szabadult börtönéből, inni kellett „a nagy hazafiért, Wesselényiért", s mikor az érdemes szemé
lyekből kifogytak, de pezsgő még maradt, ittak — „több ízben" — a megyéért, és „az egyesülés szelleméért", nem feledkeztek meg, természetesen a megye követeiről, és még további libatiókat sejtet a levél „stb."-je,, de mikor a szegény kedélybeteg mártírra, Lovassy Lászlóra került volna a sor, a dicső társaság hangulata már olyan magasra hágott, hogy lehetetlen volt szóhoz jutni, és felköszöntés helyett „borral locsolódni, zsem
lyékkel kezdtek dobálni a vígkedvűek"—
micsoda szatírái kép! mintha Az elveszett alkotmányból szakították volna ki, s olvasván,, jobban megértjük Arany indulatait, és a legmulatságosabb — vagy a legszomorúbb? — az, hogy Szakái Lajos mindezt naiv lelkese
déssel adja elő, sőt hozzáfűzi, hogy élőszóval majd részletesebben is beszámol „ez igazán népszerű lakomáról". Mit akarhatott még;
elmondani? Talán, hogy kinek a koponyáján csattant az elázott zsemlye? (I. 121.) S ha már a vígasságoknál tartunk, fölidézhetjük a levelezésből egy másiknak képét is, és ez már szinte fogvacogtató; Erdélyi kérdezi 1853- február 24-én menyasszonyától: „Kegyed nem volt Bajzáné házi mulatságában? Én nem tudom, minő állásuk van szegény Bajzáéknak, de alig hiszem, hogy könnyedén bálozhassa
nak. . . " (II. 73.). Ez az egyetlen eset, hogy Erdélyit egy kis emberszóláson kapjuk (s rögtön látjuk is, amint szeretné vissza
szívni: „Azonban ez, lelkem, maradjon négy szem közt"). Persze, megértjük a puritán viszolygást, Bajzáék valóban nem bálozhattak könnyedén, épp ezekben a napokban bocsá
tották árverésre ezerötszáz kötetes könyv
tárukat, meg aztán arra is gondolni kell, hová tették a bál idejére a szerencsétlen, idegrokkant apát, esetleg ama vers is eszünkbe juthat: „Táncoljatok, lányok, táncoljatok !"'
— de éppen ez az, ami alig elviselhetően fájdalmas ebben a históriában: hogy inoghat a családi hajlék, mardoshat nemzeti bú, az élet komisz makacssággal követeli jussát, istenem, férjhez kell adni Lenkét. . .
A Csorba Ilonához írt levelek különösen becsesek: Erdélyi szemérmes lénye ezekben tárulkozik ki a leginkább. Szerelmes volt?
Elhinnők, ha mondaná, de nem mondja;
A merengőhöz prózai parafrázisa ez az egész mátkái levelezés; a legtöbb, amit a huszonegy évvel fiatalabb lánynak kínál, egy szilárd
jellem becsületes ragaszkodása, a sorstól bizony megvert, de panaszra néma ajkú magányos férfi csendes vágyakozása a házi boldogság után és írói öntudata. „Kegyed, édes Iluskám, azzal a szép kis okos fejével igen jól tudja, hogy nem gróf Károlyi Eduárdhoz megy feleségül. . . Neki mindent ősei hagytak. Amit nem hagytak, azt talán meg sem szerzi; nekem őseim semmit sem hagytak, de hála isten ! olyat is szereztem, amit ők nem is hagyhattak. így én magam embere, magam ura és szolgája, de magam műve is vagyok." (II. 66.) „Szegény ember létemre megvagyok, megélek anélkül, hogy császári fizetést húznék. Engem ezelőtt a nemzet fizete, most már szűkebb körre vonulva, egyházi felekezetem fizet, de azért nem vesztém el a nemzet előtt sem becsüle
temet. . ." (II. 48.) így, ilyen nyugalmas méltósággal tudott szólni magáról az egykori jobbágyfiú, akiben sem az alacsony származás
tól fűtött forradalmi indulatoskodás nem volt meg, mint Petőfiben, sem a fogyatékossági érzés bénító görcse, mint Tompában; szeren
csés alkat, ő mindenkor megtalálta támaszát önértékének tudatában, melynek fokmérője munkásságának nemzeti hasznáról vallott erős meggyőződése volt, és ha sérelmeket kellett elviselnie, mint például házasságának akadályoztatásakor, nem lázadt, de nem is alázkodott, a hántások nem tudták kivetni egyensúlyából, legföljebb elmondta Kármán Fannijával: „Bezárom számat, és nem pana- szolkodom. . ." Ritka egyensúly jellemzi stílusát is, leveleiben éppúgy, mint írói mun
káiban; írtózott attól, hogy pongyolában mutatkozzék, anélkül, hogy keresettség lett volna úrrá szavain, és ha csak egy honorári
umot kellett nyugtáznia, éppoly igényesen fogalmazott, mint amikor Hegel filozófiájá
nak csontrendszerét öltöztette magyarosan érzékletes hasonlatai izomrétegeibe; stílusa maga volt a megtestesült fegyelem és tartal
masság, az jellemző rá, amit ő maga írt egy helyt: „Lehetetlen rosszul írni, ha szellemmel s gondolattal megrakva ír valaki.. ." (Válo
gatott művei, Bp. 1961. 466.) Miért hogy ez a stílus mindmáig nem talált méltatójára?
Szép emlékbeszédében Greguss jól hatá
rozta meg Erdélyi működésének három egymást követő főirányát: a költőit, a kritikai- műbölcseletit és a filozófiait; ő maga, Erdélyi, e hármas ágú tevékenység, közös gyökeréről, egységes éthoszáról vallott: „Senki sem olvas
ta hívebben a történetírókat, mint én. . . Figyelemmel voltam az ipar, céh- s jobbágy
rendszer múltjára, s már-már történetíró lett belőlem, de mind nem láttam, mind nem találtam még fel azt a lényeget vagy inkább ős alapot, mely középpontja fogott volna lenni az én bölcsészettörténeti dolgozatom
nak. Mikép a festesz, midőn arcot másol, a szemet rajzolja ki legelőbb, hogy mintegy
folyvást nézhessen a másolandó egyén lel
kébe: úgy kerestem én azt a szemet, melyen a magyarság szellemébe láthassak..." (Válo
gatott művei, 427—8.) Kereste a nép dalaiban, melyeket utánzott is, kereste a nemzet író
inak műveiben, kereste filozófiai hagyomá
nyainkban s végül magának a nyelvnek böl- cselmi viselkedésében, s ekként, a történeti szempont hegeli csillagvilágától vezérelve, alkotta meg, ritka céltudatossággal, hármas
egységű életművét, ezt a zenei rondót, vissza
térő ütemeivel, a magyar irodalomnak ezt a páratlanul arányosan szerkesztett kupola
boltozatát. És nyilván nem a hegeli dialek
tika vérré hasonított leckéitől függetlenül alakult ki, eredendő hajlamából is táplálkozva, életművének az a tulajdonsága, melyről a szakirodalom eddig nem beszélt: Erdélyi
— ellentétben Bajzával, Gyulaival, mások
kal — nem abban látta hivatását, hogy kritikáival egy üdvösnek fölismert irányzat mellett, törik-szakad, mindvégig kardoskod
jék, nem mintha szenvedélyek nélkül való, pulya vagy állhatatlan természetet kapott volna a sorstól, hanem mert semmi sem volt lényétől annyira idegen, mint bárminő meg
merevedés, betokosodás, és semmit sem áhí
tott jobban, mind maga, mind az élete értel
mével azonosított magyar irodalom számára, mint a szabad szárnyalást, a szüntelen meg
újulást, mely állandóságot csak abban az egyben ismer el, hogy mindenre valami újnak kell következnie. íme vallomásai: „Nem tar
tok immár amaz ítészettel, mely örökösen példányt rakott elénk. . . Ezért vagyok ellene az irodalmi korszakok becsomózásának úgy előre, mint hátrafelé. . . Szeretem a szellem útját nyitva tartani. . ." „Én mindent szere
tek az irodalomban, csak az egyoldalúságot nem. . ." (Válogatott művei, 374, 466.) Ha e szavakban, mint véljük, megleltük Erdélyi egész törekvésének kulcsát, szelleme nehéz- kedésének irányát, magyarázatot kapunk látszólag különös pályafordulataira: a nép
költészet nagy evangélistája, aki 1842-ben biblikusán szép igékkel hirdette a népi elem elsajátításának korparancsát, miként tudott elsőként szembefordulni a népieskedőkkel, Seribe fordítója miként a színi hatás trónra ültetőivel, a romantika gyermeke az egyéniség kicsapongásaival, s ha levelezéséből ideírjuk még egy nagyon jellemző — 1850 április 12-én kelt — nyilatkozatát: „Mikor az egész világ politikus volt, én az esztétikát faggat
tam, most, mikor sem hír, sem kelet nem jár érte díjul, politikát tanulok..." (II. 19.), világosabban látjuk azt is, miért kellett Vörösmarty verseiről írt bírálatában a politi
kai költészet egyoldalúsága ellen — koránt
sem valamiféle elgyávult meghátrálás vagy széplélek finnyásság következtében — föl
szólalnia. Csak semmi becsomózás, csak semmi megrekedés ! ez a kritikus az útmuta-
tásnál is fontosabb feladatának tartotta, hogy a zsákutcától óvjon, s ehhez páratlan érzékenységgel rendelkezett, kivételes fogé
konysággal a változás és minden iránt, ami új, s a mondatot Kazinczy Gábor levelében, ahol tudtunkra először tűzetik ki egy majdan sokat emlegetett szó programul: „A Táboro
zások központja leend a literatura modern irányzatainak (I. 54.) — írhatta volna, s több joggal, Erdélyi is.
XIX. századi irodalmunk legnagyobb esztétikai gondolkodóját manapság többnyire szűkkeblűén ítélik meg. Nem méltatlanság-e vajon, ahogy a legújabb népszerű magyar irodalomtörténeti mű bánik vagy inkább elbánt vele?' 1849-ig terjedő első kötetében néhány fanyalgó sort olvashatunk róla, a másodikban, mivelhogy amott már „letár
gyalták", semmit, így tehát van egy terje
delmes irodalomtörténetünk, mely a műbírá- lat olyan remekéről, mint az Egy századnegyed a magyar szépirodalomból, a filozófiai eszmé- lődés olyan fő-teljesítményéről, mint A hazai bölcsészet jelene, olyan kőtáblákra kívánkozó gondolatokról, mint aminőket Erdélyi Egye
temes irodalomtörténetének bevezetőjében ol
vashatunk, egyetlen szóval sem emlékezik meg. Pályafutásának a szabadságharc utáni szakaszára már-már valamiféle gyanú árnyé
ka hull; Pándi Pál legalább még óvatosan fogalmaz, mondván: Erdélyi munkássága ekkor „nem éri el a 40-es években írt tanul
mányok magaslatát". (Szöveggyűjtemény a forradalom és szabadságharc korának irodal
mából, 123.) Ebből legföljebb annyi igaz, hogy a forradalom után írt művekben elhal
ványul a korábbiaknak pirospozsgás egész
sége, mert hiányzik a közös erőfeszítés társas öröme is, légzésütemük akadozóbb, mert köröskörül megritkult a kor levegője — de azért is, mert a magányos kapaszkodó, éppen most, magasabb csúcsokra ért. Mily áldozatok árán, minő viszonyok közepette, arról leve
lezése tanúskodik. „A népszerűség nagy s z ó . . . Van-e nekem? Keménynek? Toldynak? Tom
pának? Egy-kettő a választott, és már e két számba Vörösmarty sincs befoglalva. Nép
szerűség ! De azért csak írjunk. Ez a mi éle
tünk ! az irodalom." (II. 39.) „Nagy meggyő
ződés kell ahhoz, hogy az ember ily kevéssé csiklandós tárgyakról írjon; de én tudom, hogy nem hiába írok." (II. 375.) Rosszul esik olvasnunk Toldy váll veregető bíztatását:
„E Pataki Füzeteknek örvendek. Nem elég nekünk egy centrum... Bár mindenüvé teremthetnénk egy Erdélyit!" (II. 157.) — de az bizonyos, hogy Sárospatak történetének fényes korszaka kezdődött, amikor Erdélyi elfoglalta katedráját. Tanórák, könyvtár
rendezés, egyházi hatóságokkal való hossza
dalmas levelezés, családi fészkének építése közben, céltáblájaként féltékeny kollégák rosszindulatú bosszantásainak, meggyötörve
a „kálvinista bornírtság", a „kálvinista ízetlenségek" zaklatásaitól, melyek „örökös hánykodásban" tartják elméjét (II. 249.), küzd lankadatlanul a nagymúltú főiskolának, a nemzeti szellem egyik mentsvárának fenye
getett önállásáért és pedagógiai reformjáért, szervezi a hazafias tüntetésnek szánt jubi
leumot, kitűzi a Kazinczy-ünnepségek orszá
gos jelszavát, tanácsokkal, könyvekkel szolgál tudós-barátainak, vívja filozófiai csatáit, történeti búvárlatokba mélyed, és klasszikus tanulmányokat ír — csak megismételhetjük Greguss ámuló kérdését: „Honnan kerül neked mindenre időd? Sárospatakon tán több az idő, mint Pesten?" (II. 358.) S ami politikai nézeteit illeti: „Mindenki tágít az elvekkel, én fejeskedem" (II. 19.) — írja 1850-ben, s nincs semmi, ami ezt a vallomását megcáfolná. Mert az nem cáfolat és.nem eltán- torodás, hogy néhány év múlva, Petőfi arcképét rajzolván, már csak rezignációval szól „ama sebes léghuzam"-ról, „mely az akkori nemzedéket gyorsabb vérűvé ideg
zetté", hogy fanyar filozófiával tekint vissza amaz idő „szakálltalan bölcsészet"-ére, mely
nek „előjoga van minden népek és idők megegyezése szerint, az, hogy szabad neki hibázni" {Válogatott müvei, 240, 241.) — ó, az a sebes léghuzam neki is jó ismerőse volt, az röpítette őt, noha óvatosabban, tűnődve haladót, pályafutása első szakaszában, az adta ajkára a nagy maga-fölszánás repeső igéit, midőn azon lelkendezett, hogy megy, siet „segítni mozgatni a közvélemény gépeze
tét annál sebesebben, hogy aki forgó kerekeibe kapkodni merész, kapassék el s töressék össze" (I. 149.); hűthette aztán ezt a lelkese
dést a nemzeti tragédia „vérfagylaló keze", lehetetlen nem kiérezni Erdélyi szavaiból a nosztalgiát, valahányszor „ama küzdelmes kor"-ra emlékezik, „mely egy nagy szakulás- ban tört meg" {Válogatott müvei, 369.), pedig az olyan jellemek, mint az övé, a könnyen hevülő, de szalmalángú elméknél jobban megszenvedik az efféle töréseket, de az ilyen szellemek őrzik is aztán a kilobbant tüzek megmentett parazsait, s nekik köszönhető, hogy a reformkor hajdani izzása, noha gyor
san elsistergett, hatására nézve mégis tartós fénytüneménynek bizonyult, és a sötétség csak lassan tudott megbirkózni vele.
Tán eléggé kiviláglik már eddigi megjegy
zéseinkből és idézeteinkből, milyen nagybecsű forrásanyagot nyert tudományunk e levél
gyűjteménnyel, nélkülözhetetlent, akár egy korszak pulzusritmusának kitapintása, akár egy alkotói életpálya fölmérése a célunk.
Köszönet illeti a családot a hagyaték megőrzé
séért, T. Erdélyi Ilonát a kiadásért. Az a néhány kritikai észrevétel, mely — nem a teljesség igényével — idekívánkozik, érdemét nem homályosítja el. A bőséges jegyzetanyag néhány tévedését már felsorolta Mályuszné
Császár Edit (Századok 1962. 1—2. sz.
342—5.). Egy vidám nevezetességű botlását mások is szóvá tették (Kortárs, 1961. I. 471., A könyv, 1961. 4. sz. 21.); ugyanebben a tárgykörben másutt sem sikerült a szerkesztő
nek eligazodnia: „Mózes törvénye halállal büntet, ha elfelejtik az asszonyok rovását" — a levélíró itt nem Mózes I. könyvére utal, mint a jegyzet véli, hanem a Léviták köny
vének rendelkezéseire. (II. 515.) Dobrossy, a titokzatos és kitűnő Dobrossy, midőn azt írja: „Mióta itt vagyok, németből Worte des Glaubens-t fordítám le" — aligha Schiller verséről beszél, hanem Lamennais művéről (Paroles d'un Croyant), melyet valóban lefor
dított. (1.372.) Amikor egy levél Borsiczkynak Pozsonyba érkezéséről tudósít, nem valószínű, hogy az Dénes, a pozsonyi jogakadémia tanára volna, inkább István, Trencsén híres ellenzéki követe. (I. 385.) Félreérti a jegyzet
író ezt a szövegrészt: „Szegény (Vachott) Sándor gazda, de nem tudja, hány csomó élete volt. Felesége sem tudja, hanem a napá
ja. . . " — nem családtagokról van itt szó, hanem gabonáról. (II. 423.) A II. 444. lapon és a névmutatóban tévesen „Karsai" áll Kassai helyett. A „nyomtatási hizbák" anek-
Az Idő valóban szétporlasztotta volna Kosztolányi versei nagy részét s csak a pró
zája élne? Mindenekelőtt ezzel a kérdéssel kellett szembenéznie az összegyűjtött versek
ben kalauzoló Szauder Józsefnek. A látszat, a felszín első pillarításra mintha a szkeptikus olvasó kérdésként megfogalmazott ítéletét igazolná. Hiszen hol van ebben a lírában nemcsak Ady egyetemessége, de akár Babits nemzeti értelemben is mindig érzékeny költői felelőssége? 19 utáni lelkiismeret-furdalásában megszületett időtállóan nagy prózája; lírában azonban ekkor is csak a szociális színezetű érdeklődés s mindenekelőtt az emberi fáj
dalmak kiéneklése felé tágult költészete.
Szauder József tanulmányába beolvasz
totta a Kosztolányi irodalom legjobb darab
jainak (József Attila, Szabó Lőrinc, Barta János, Komlós Aladár s mások írásai) időt álló gondolatait. Szabó Lőrinc művészi érzé
kenységű felismerései mellett a legterméke
nyebb hatást, nem kétséges, Bóka László:
Kosztolányi Dezső: Vázlatok egy arcképhez c. írásától kapta. Bóka bontotta ki Kosztolá
nyi társadalmi élményeinek hiteles osztály
gyökereit, a bácskai magyar kereskedő pol
gárságból jött literátor világlátásának alap
ját. Ez kétségtelenül sok mindent megmagya
ráz korai műveltségéről, amelyben a Szabolcs-
dotába illő esetét nem Arany János találta ki, megtörtént az valóban; ha jól emlékszem, az Életképek szedőjével. (II. 476.) Az Ellenőr Deregnyei álnevű írója nem Lónyay Gábor, hanem — miként köztudomású *— Kossuth.
(II. 499.) Guyon az 572. számú levél keltének idején, 1860-ban nem élhetett „Kursid pasa néven Keleten", mert már négy évvel azelőtt meghalt. (II. 505.)
A jegyzetelés munkáját nem kis mérték
ben segítette, és a magyarázatok becsét is növeli, hogy a szerkesztő fölhasználta az Erdélyi Tár eddig kiaknázatlan, értékes forrásanyagait. Mint idézeteiből látni, az még sok fontos szöveget s adatot rejteget, Erdélyi naplóit, drámáját, verseket, számadásköny
vét, világtörténetének tervezetét, s elkészült fejezeteit, félbemaradt tanulmányokat, önélet
rajzi vázlatait, s ki tudja, mit még. Mikor kerül sor mindezek kiadására? Remélhetjük-e Erdélyi-kutatásaink reneszánszát, míg nem ismerjük hagyatékának egészét? Erdélyi, a klasszikus író jogán, megkövetelheti, hogy életművének végre teljes és kritikai kiadása napvilágra kerüljön.
Lukácsy Sándor
ka előtti hódolás megfért a polgári kultúra dekadens hajtásai iránti rajongással. S főleg megérteti 19 körüli magatartását. Az össze
gyűjtött versek előszóírójának ezt a felismerést a művészet nyelvére kellett fordítania, s Kosztolányi lírai pályáján megtalálni s fel
mutatni a versbeli lecsapódását mindennek.
Szauder, aki a Hajnali részegség motívumai
nak kialakulását végigkísérte egy régebbi tanulmányában, biztos érzékkel ismerte fel most is azt a három nagy verset, amely össze
foglalóan reprezentálja Kosztolányi líráját:
Hajnali részegség, Halotti beszéd, Szeptemberi áhítat. Jó ízléssel, s biztos irodalmi érzékkel ítélkezik az addig vezető út etapjairól.
Kitűnően jellemzi mindjárt első kötetét, a N.égy falközöttet: „ . . . az átmeneti, de inkább a régi ízlésre, régi stílusra visszamutató álla
potot veri vissza a Négy fal között című kötete, s mindazt, amit ennek időkörében (1904 és 1907 között) írt." (9.) Kosztolányi első maga
megtalálását A szegény kisgyermek panaszai
ban ismeri fel. Elemzi rétegeződését, s találóan beszél még ekkor is a „szerepbe stilizált"
költőről (5.). Közben számba veszi az az idő tájt fordított (Modern költők címmel kiadott) külföldi költő-példák (pl. Heredia, Leconte de Lisle s még Maupassant versei is) hatását Kosztolányi induló korszakának verseire.
KOSZTOLÁNYI DEZSÓ' ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI
1—2. köt. Sajtó alá rendezte: Vargha Balázs. A bevezető tanulmányt Szauder József írta.
Bp. 1962. Szépirodalmi K- 488; 514.
