1
2
S
OPRONIE
GYETEMRoth Gyula Erdészeti és vadgazdálkodási Doktori Iskola
DOKTORI (PhD) ÉRTEKEZÉS
A MAGYARORSZÁGON INVÁZIÓS FAFAJOK
ELTERJEDÉSÉNEK ÉS ELTERJESZTÉSÉNEK TÖRTÉNETE
Írta:
Korda Márton
Témavezető:
Dr. Bartha Dénes egyetemi tanár
Sopron
2019
3
A MAGYARORSZÁGON INVÁZIÓS FAFAJOK ELTERJEDÉSÉNEK ÉS ELTERJESZTÉSÉNEK TÖRTÉNETE
Értekezés doktori (PhD) fokozat elnyerése érdekében Írta:
Korda Márton
Készült a Soproni Egyetem Roth Gyula Erdészeti és Vadgazdálkodási Tudományok Doktori Iskola
Természetvédelem programja keretében.
Témavezető: Dr. Bartha Dénes
Elfogadásra javaslom (igen / nem)
(aláírás)
A jelölt a doktori szigorlaton …... %-ot ért el,
Sopron, …... …...
a Szigorlati Bizottság elnöke
Az értekezést bírálóként elfogadásra javaslom (igen /nem)
Első bíráló (Dr. …... …...) igen /nem
(aláírás) Második bíráló (Dr. …... …...) igen /nem
(aláírás) (Esetleg harmadik bíráló (Dr. …... …...) igen /nem
(aláírás) A jelölt az értekezés nyilvános vitáján…...%-ot ért el
Sopron, …... …...
a Bírálóbizottság elnöke
A doktori (PhD) oklevél minősítése…...
…...
Az EDHT elnöke
4
NYILATKOZAT
Alulírott Korda Márton, jelen nyilatkozat aláírásával kijelentem, hogy A Magyarországon inváziós fafajok elterjedésének és elterjesztésének története című PhD értekezésem önálló munkám, az értekezés készítése során betartottam a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI.
törvény szabályait, valamint a Roth Gyula Erdészeti és Vadgazdálkodási Tudományok Doktori Iskola által előírt, a doktori értekezés készítésére vonatkozó szabályokat, különösen a hivatkozások és idézések tekintetében.1
Kijelentem továbbá, hogy az értekezés készítése során az önálló kutatómunka kitétel tekintetében témavezetőmet, illetve a programvezetőt nem tévesztettem meg.
Jelen nyilatkozat aláírásával tudomásul veszem, hogy amennyiben bizonyítható, hogy az értekezést nem magam készítettem, vagy az értekezéssel kapcsolatban szerzői jogsértés ténye merül fel, a Soproni Egyetem megtagadja az értekezés befogadását.
Az értekezés befogadásának megtagadása nem érinti a szerzői jogsértés miatti egyéb (polgári jogi, szabálysértési jogi, büntetőjogi) jogkövetkezményeket.
Sopron, 2019……….
………..
doktorjelölt
1 1999. évi LXXVI. tv. 34. § (1) A mű részletét – az átvevő mű jellege és célja által indokolt terjedelemben és az eredetihez híven – a forrás, valamint az ott megjelölt szerző megnevezésével bárki idézheti.
36. § (1) Nyilvánosan tartott előadások és más hasonló művek részletei, valamint politikai beszédek tájékoztatás céljára – a cél által indokolt terjedelemben – szabadon felhasználhatók. Ilyen felhasználás esetén a forrást – a szerző nevével együtt – fel kell tüntetni, hacsak ez lehetetlennek nem bizonyul.
5
Tartalom
Kivonat / Abstract 7
1. Bevezetés és célkitűzés 8
2. Anyag és módszer 9
2.1. A történeti háttér feltárásának módszertana 9
2.2. A feltárt információk értékelésének módszertana 10
3. Eredmények 11
3.1. A tárgyalt inváziós fafajok elterjedésének és elterjesztésének története 11 3.1.1. A zöld juhar (Acer negundo) elterjedésének és elterjesztésének története 11 3.1.2. A mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima) elterjedésének és elterjesztésének története 17 3.1.3. A nyugati ostorfa (Celtis occidentalis) elterjedésének és elterjesztésének története 24 3.1.4. A keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia) elterjedésének és elterjesztésének
története 29
3.1.5. Az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica) elterjedésének és elterjesztésének története 34 3.1.6. A kései meggy (Padus serotina) elterjedésének és elterjesztésének története 40 3.2. A tárgyalt inváziós fafajok szerepe a különböző alkalmazási területeken 45
3.2.1. Erdészet 45
Ártérfásítás 45
Homokfásítás 48
Szikfásítás 52
Láp- és mocsárterületek fásítása 54
Kopárfásítás 56
Alkalmazásuk üde lomboserdők termőhelyein 58
Az inváziós fafajok alkalmazásának együttes értékelése a „klasszikus” erdőművelési
szakterületeken 59
Erdőn kívüli fásítások 60
Rekultivációs fásítások 63
Energetikai ültetvények létrehozása 64
Az inváziós fafajok erdőn kívüli fásításokban, rekultivációkban és energetikai célú
ültetvényeken való alkalmazásának együttes értékelése 66
Károkozásuk az erdőgazdaságban 66
3.2.2. Kertészet 69
3.2.3. Méhészet 73
3.2.4. Selyemtermelés 75
3.2.5. Vadgazdálkodás 75
3.3. A tárgyalt inváziós fafajok természetvédelmi károkozása 78
3.3.1. A tárgyalt inváziós fafajok kivadulása 78
6
3.3.2. A tárgyalt inváziós fafajok általános természetvédelmi károkozása 83 3.3.3. A tárgyalt inváziós fafajok természetvédelmi károkozása természetes és természetszerű
élőhelyeken 85
Károkozás üde és nedves gyepekben, mocsarakban, lápokban 85
Károkozás szikeseken 88
Károkozás homoki gyepekben 90
Károkozás szikla- és lejtőgyepekben 92
Károkozás löszgyepekben 94
Károkozás liget- és láperdőkben 96
Károkozás üde lomboserdőkben 99
Károkozás száraz tölgyesekben 101
Károkozás erdőssztyepp erdőkben 105
Az inváziós fafajok természetvédelmi károkozásának együttes értékelése 101 3.4. A tárgyalt inváziós fafajok természetvédelmi célú visszaszorítása 105 3.5. A tárgyalt inváziós fafajok alkalmazását korlátozó jogszabályok 109
4. Megállapítások, következtetések és javaslatok 113
4.1. Megállapítások, következtetések és javaslatok a bekerüléssel és kivadulással kapcsolatban 113 4.2. Megállapítások, következtetések és javaslatok az erdészeti és vadgazdálkodási alkalmazással
kapcsolatban 114
4.3. Megállapítások, következtetések és javaslatok a kertészeti és méhészeti alkalmazással
kapcsolatban 116
4.4. Megállapítások, következtetések és javaslatok a természetvédelmi vonatkozásokkal
kapcsolatban 117
4.5. Megállapítások, következtetések és javaslatok a jogi szabályozással kapcsolatban 118 4.6. Megállapítások, következtetések és javaslatok az oktatással és ismeretterjesztéssel
kapcsolatban 118
Összefoglalás 120
Köszönetnyilvánítás 122
Irodalomjegyzék 123
Tézisek 183
Mellékletek 185
1. melléklet: Az alkalmazás-intenzitás elemzésének ábrái 186
2. melléklet: A természetvédelmi vonatkozások elemzésének ábrái 201 3. melléklet: A Magyarországon inváziós fafajok elterjedésének és elterjesztésének részletes
története 215
7
Kivonat
A Magyarországon inváziós fafajok elterjedésének és elterjesztésének története
A világszerte egyre nagyobb természetvédelmi, gazdasági és esetenként humán-egészségügyi problémákat okozó özönnövények történeti vonatkozásai jellemzően alulkutatottak.
Munkámmal ezt a hiányt kívántam pótolni a hazánkban legnagyobb gondot okozó inváziós fafajok közül hat faj esetében (Acer negundo, Ailanthus altissima, Celtis occidentalis, Elaeagnus angustifolia, Fraxinus pennsylvanica, Padus serotina). A dolgozat mind a hat faj történetét részletesen végigköveti a bekerülésüktől napjainkig. Az alapvetően természet- védelmi indíttatású történeti feltárás eredményeként ismertté vált, hogy mely tényezők vezettek a tárgyalt fajok felkarolásához, kiterjedt alkalmazásához és végül az ettől való eltekintéshez, illetve az, hogy hogyan vált nyilvánvalóvá a fajok természetvédelmi károkozása, és, hogy mit tettek/tesznek ez ellen az érintett szakmák. A dolgozat elemzi, és egy ötfokozatú skálán értékeli, hogy mely szakterületek mekkora mértékben járultak hozzá az egyes fajok terjesztéséhez, és, hogy az egyes fajok mekkora károkat okoznak a különböző élőhelyeken. Az elemzés kitér a tárgyalt fajok ellen való védekezés alakulására a kezdetektől napjainkig, és feltárja a velük kapcsolatos jogi szabályozás alakulását is. Végül közli a fentiekből levonható következtetéseket és az ezekkel kapcsolatban megfogalmazható javaslatokat.
Abstract
History of the distribution and propagation of invasive tree species in Hungary
During this study, I revealed the historical aspects of six of the most problematic invasive tree species in Hungary (Acer negundo, Ailanthus altissima, Celtis occidentalis, Elaeagnus angustifolia, Fraxinus pennsylvanica, Padus serotina). The dissertation reviews the history of each of the six species from their introduction to the present day, with particular reference to their utilization and nature conservation aspects. The work analyses and evaluates on a five- point scale the contribution rate of each specialty to the distribution of each species, furthermore the rate of damage caused by each species to the various habitats. The analysis covers the change of the control of the species from the beginning to the present day, and also reveals the change of the legislation governing them. Finally, it presents the conclusions that can be drawn from the above and the proposals that can be made.
8
1. Bevezetés és célkitűzés
Az inváziós növényfajok által okozott természetvédelmi, gazdasági és humán-egészségügyi problémákat szakmai berkekben ma már aligha kell magyarázni. A gyakoribb özönnövények életmenet-tulajdonságai és sikerességükkel kapcsolatos további sajátosságaik alapvetően jól ismertek, ezek vizsgálata hazánkban az 1990-es évek közepétől éppúgy szerteágazó kutatások tárgyát képezte, mint ma. A folyamatosan gyűlő eredmények a számos szakcikk mellett összefoglaló monográfiákban is az érdeklődők elé lett tárva (MIHÁLY ésBOTTA-DUKÁT 2004, BOTTA-DUKÁT és MIHÁLY 2006, CSISZÁR 2012). Az özönnövényekkel kapcsolatos, egyre szerteágazóbb tudáshalmaz a 2010-es évek közepén már azt is lehetővé tette, hogy az ellenük való védekezés során szerzett tapasztalatokkal egy gyakorlati kézikönyvet is meg lehetett jelentetni (CSISZÁR és KORDA 2015, 2017). A téma fontosságára utal, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kap a szűk szakmán kívül is, így például egyre gyakrabban találkozunk laikusok tájékoztatását célzó törekvésekkel (KORDA és mtsai 2018), egyre több jogszabály igyekszik a probléma egyes szegmenseit kezelni, sőt 2015 január elsejétől hatályba lépett az az uniós szabályozás is, mely az inváziós élőlények okozta problémákat hivatott megelőzni, illetve mérsékelni.
Érdekes módon, azonban a probléma jelentősége ellenére, a Magyarországon is gondot okozó inváziós növényfajok hazai története általában alulkutatott. Sok esetben nincs, vagy csak közelítő információink vannak arról, hogy az adott faj mikor és miért került az országba, továbbá, hogy milyen tényezők segítették, vagy éppen gátolták terjesztésüket, terjedésüket.
Célom, hogy a hazánkban legnagyobb gondot okozó inváziós fafajok esetében ezt a hiányt megpróbáljam pótolni. A kutatásba a nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), a kései meggy (Padus serotina), a mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima), a zöld juhar (Acer negundo), a keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia) és az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica) került be. (A dolgozatban a mirigyes bálványfa és a keskenylevelű ezüstfa esetében a szakmai gyakorlatnak megfelelően az esetek többségében csak a nemzetségnév kerül említésre.) Szembetűnő lehet a fehér akác (Robinia pseudoacacia) hiánya a felsorolásból. Ennek oka, hogy a témában végzett tájékozódó kutatás rámutatott arra, hogy az akác történeti hátterének feltárása minden bizonnyal önmagában is nagyobb feladat lenne, mint a fent említett hat fajé együtt véve. Ennek megfelelően ezt egy önálló kutatás keretében lenne célszerű vizsgálni.
A hat faj hazai története ez idáig eltérő mértékben volt feltárva. A kései meggy esetében Juhász Magdolna (JUHÁSZ 2004a,b, 2008, 2012), a bálványfa esetében Udvardy László (UDVARDY 2004, UDVARDY és ZAGYVAI 2012), a zöld juhar esetében Csiszár Ágnes (CSISZÁR 2008), míg az amerikai kőris esetében Csiszár Ágnes és Bartha Dénes (CSISZÁR és BARTHA 2004,BARTHA ésCSISZÁR 2012c,CSISZÁR ésNAÁR 2014) munkássága emelhető ki.
Az említett szerzők az adott fajra vonatkozó számos, részletesebb információt is feltártak.
Ezzel szemben a nyugati ostorfáról és a keskenylevelű ezüstfáról, bár születtek monografikus feldolgozások (nyugati ostorfa: BARTHA és CSISZÁR 2006b, 2012a; keskenylevelű ezüstfa:
BARTHA és CSISZÁR 2006a, 2008a, 2012b), de ezekben a történeti vonatkozások tárgyalása szűkre szabott volt.
Célom tehát a kiválasztott hat faj hazai történetének minél részletesebb feltárása és elemzése volt. A kutatás során négy alapvető kérdésre kerestem a választ:
1. A tárgyalt fajok mikor és milyen körülmények között kerültek hazánkba?
2. Hogyan változott a tárgyalt fajok szakmai megítélése a bekerülésüktől napjainkig?
3. Hogyan változott a tárgyalt fajok természetvédelmi megítélése?
4. Mely tényezők befolyásolták a tárgyalt fajok terjedését, illetve terjesztését?
9
2. Anyag és módszer
2.1. A történeti háttér feltárásának módszertana
Kutatásom módszeréül alapvetően a nyomtatásban megjelent irodalmi források feltárását választottam azért, hogy minden egyes kijelentés, illetve állítás védhető legyen, azokat irodalmi adatokkal alá lehessen támasztani. (Ettől csak néhány esetben tértem el, jellemzően az olyan természetvédelmi célú projektek esetében, melyek inváziós fafajok irtásával is foglalkoztak, és az ezzel kapcsolatos tapasztalataikat a honlapjukon tették közzé.) Ennek kiemelt jelentősége van, hiszen a kutatás alapvetően „kényes” témát érint: egy napjainkban egyre komolyabbá váló természetvédelmi és gazdasági probléma kialakulásának körülményeit vizsgálja, melyben az érintett szakterületek szerepének feltárása alapvető cél. A probléma kialakulásához vezető út tárgyilagos és védhető tárgyalása érdekében elengedhetetlen, hogy a felvázolt történetek minden mozzanatát az adott szakterületek szakembereinek, az adott korban megjelent publikációival alá lehessen támasztani. (Ha esetleg valamely közölt információ esetében a hitelesség kétségbe vonható volt, akkor erre külön felhívtam a figyelmet.)
Az egyes forrásokban kulcsszavakat kerestem. Ezek a faj tudományos és magyar nevei voltak, ügyelve a szinonim nevekre, a társnevekre, illetve a gyakrabban használt rövidítésekre és a helytelen írásmódokra is. Csak azokat az információkat vettem be a történeti áttekintésbe, melyek egyértelműen a tárgyalt fajra vonatkoztak. Ennek a kikötésnek elsősorban az erdészeti szakirodalom kapcsán van jelentősége, ahol a juharokat és kőriseket gyakran csak nemzetség szintjén említik.
Kiemelt célom volt, hogy a feltárt irodalom köre a lehető legtágabb legyen. Fontosnak tartottam, hogy a természettudományos cikkek, illetve könyvek mellett az egyes gyakorlati szakterületek publikációit és a laikusoknak szóló írásokat is áttekintsem. Az inváziós fafajok terjesztése kapcsán kiemelkedő szerepet játszó erdész szakma esetében az eredmény valószínűleg közelít a teljes körű feldolgozáshoz, bár azt biztos nem éri el. Az özönfajok terjesztésében ugyancsak kulcsfontosságú kertész, illetve méhész szakma esetében a releváns irodalmak nehezebb elérhetősége miatt a kutatás csak a fontosabb folyóiratokra és könyvekre koncentrált, a ritkább, nehezebben hozzáférhető kiadványokat nem sikerült minden esetben beszerezni, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy a két szakterület szerepe jól körvonalaz- ódott.
A fajok felhasználásában érintett további szakterületek (pl. vízügy, rekultivációs tevékenységek stb.) publikációit csak érintőlegesen vizsgáltam, de érdemes megjegyezni, hogy ezeket a témákat gyakran az erdészeti szakirodalom is tárgyalta, így némi rálátásunk ezekre is van.
A történeti háttér feltárásánál kiemelten fontosnak tartottam a laikusoknak (akár laikusok által) írt anyagokat, mert megítélésem szerint ezeknek is fontos szerepe lehetett az egyes fajok terjesztésében. Lényegesnek tartottam azt is, hogy a különböző napi- és hetilapokat is bevonjam a kutatásba, ugyanis ebből számos olyan információhoz jutottam, melyeket a szaksajtó nem tárgyalt, de a téma szempontjából mégis nagyon fontos (pl. a különböző fásítási mozgalmak során telepített erdősávok mennyisége, a gyerekek által begyűjtött magok, termések tömege stb.).
A kutatás a témában megjelent első forrásoktól egészen napjainkig (2019) terjedő időszakot öleli fel.
A feltárt irodalmi adatokat fajonként külön-külön fejezetben, időrendben, az események sorrendjében tárgyalom. A fontosabb, érdekesebb, esetleg humorosabb megfogalmazásokat gyakran szó szerint idézem.
10
Meg kell még említeni, hogy az átvizsgált folyóiratokban, napi- és hetilapokban gyakran jelentek meg a tárgyalt fajokat is kínáló hirdetések. Megítélésem szerint ezek fontos infor- mációval szolgálnak arról, hogy az adott fajjal mikor indult meg a kereskedelem, és az éppen milyen mértékű volt. Ezekre a hirdetésekre azonban nem a megszokott módon hivatkozom, mivel az amúgy is terjedelmes irodalomjegyzéket ez számottevően növelte volna. A hivatkozás, minden esetben az adott hirdetést tárgyaló szövegrészben található, utalva az újságra és a megjelenés évére. A hivatkozások kapcsán megemlítendő az is, hogy számos esetben nem a megszokott szövegközi hivatkozásokat találjuk. Ennek az az oka, hogy mindig a publikációban megjelenő nevet, monogramot, vagy bármilyen más rövidítést jelenítettem meg, még akkor is, ha egyébként nagy biztonsággal beazonosítható lett volna a szerző. Ennek az az oka, hogy véleményem szerint így egyszerűbben visszakereshetők a hivatkozott írások.
Fontos azt is megjegyezni, hogy a hat faj ismertetését hat különálló, egymástól független fejezetnek tekintem. Emiatt előfordul, hogy egyes fajoknál hasonló, vagy megegyező mondatok, szófordulatok, vagy ugyanazok az idézetek olvashatók, főleg, ha azokat hasonló céllal, hasonló módon, hasonló termőhelyen alkalmazták, vagy ugyanabban a cikkben tárgyalták.
2.2. A feltárt információk értékelésének módszertana
A fajok szerepének, illetve jelentőségének értékelésére minden vizsgált szakterület esetében egy ötfokozatú, lineáris, felül nyitott skála felállítására került sor. Ez alatt azt értjük, hogy 5- ösnél nagyobb értéket akkor sem kaphat a faj az elemzett információ kapcsán, ha az 5-ös szintet elérve a jelentősége tovább növekszik. A feltárt információkat tízéves bontásban ábrázoltam. A faj adott évtizedre vonatkozó szerepének megítélése alapvetően szubjektív módon történt, arra a megjelent publikációk mennyiségéből és azok tartalmából együttesen következtettem.
A fajok alkalmazásával érintett szakterületek esetében a skála azt mutatja, hogy az adott évtizedben a faj milyen szerepet játszott a vizsgált szakterületen pozitív értelemben. Tehát minél több cikk jelent meg az adott évtizedben a fajt ajánlva az adott témában, illetve minél nagyobb arányban zajlott a gyakorlati alkalmazása, annál magasabb értéket kapott. Ha az adott témára vonatkozóan megjelentek a kritikák, illetve a gyakorlati alkalmazás bármi okból kifolyólag csökkent, akkor az érintett évtizedben kisebb értéket kapott.
A tárgyalt fajok kivadulásának mértékét ugyancsak pozitív skálán értelmeztem, tehát minél gyakoribb és minél nagyobb mértékű a faj kivadulása, annál nagyobb értékkel jellemeztem az adott évtizedben.
A gazdasági, illetve természetvédelmi károkozást ábrázoló skála negatív jellegű, vagyis minél több cikk igazolja a faj általa okozott problémát az adott évtizedben, annál nagyobb értéket kapott.
Az érintett szakterületek esetében átlagos értékek számítására is sor került. Az így kapott érték azt hivatott ábrázolni, hogy az adott szakterületen a vizsgált évtizedben összességében mekkora szerepet játszottak a tárgyalt fajok. Másképpen fogalmazva: az érték megmutatja, hogy az adott szakterület milyen mértékben járult hozzá a tárgyalt fajok terjesztéséhez.
Ugyanezt az átlagolást elvégeztem a természetvédelmi károkozás kapcsán is. Itt az érték azt mutatja meg, hogy az adott élőhely milyen mértékben érintett a tárgyalt fajok károkozásával.
11
3. Eredmények
3.1. A tárgyalt inváziós fafajok elterjedésének és elterjesztésének története
Az alábbiakban a tárgyalt hat inváziós fafaj részletes hazai történetének rövid összefoglalását közlöm. A teljes terjedelmű változatokat a 3. melléklet tartalmazza. A jobb olvashatóság érdekében az igen nagyszámú irodalmi hivatkozások (1775 tétel) szövegközi szerepeltetésétől e helyütt eltekintek, de minden alább szerepeltetett állítás irodalmi forrása a fent említett mellékletben, illetve a Tilia folyóirat XIX. kötetében tételesen megtalálható (KORDA 2018).
A hat faj történetét fajonként, külön tárgyalom. A rövid összefoglalásokban az adott faj története szempontjából legfontosabb eseményekre koncentrálok kiemelve a természet- védelmi szempontból legfontosabb fordulópontokat.
3.1.1. A zöld juhar (Acer negundo) elterjedésének és elterjesztésének története
Kezdetek
Az Észak-Amerikából származó zöld juhart az 1680-as évek végén hozták Európába.
Magyarországi megjelenésének időpontját ez idáig két szerző kísérelte megadni, igen különböző eredménnyel, több mint százévnyi eltéréssel. Simonkai Lajos az 1908-ban publikált juhar-monográfiájában a faj bekerülésének időpontját az 1770-es évekre tette. Ezzel szemben Priszter Szaniszló 1997-ben 1872-es adatot közölt, mellyel kapcsolatban azonban hangsúlyozandó, hogy nem egyértelmű, hogy az első ültetés, vagy az első kivadulás adataként szerepelteti az évszámot. (Az adatok forrása az egyik cikkből sem derül ki.) A fajjal foglalkozó később megjelenő különböző munkákban mindkét adat tetten érhető, mint a faj bekerülésének első időpontja, illetve az 1872-es dátum esetén, mint első kivadulási dátum is.
A kutatás eredményeként egyértelműen kijelenthető, hogy Priszter Szaniszló adata bekerülési dátumként és első kivadulásként is tévesnek tekinthető, azonban olyan adatot sem sikerült feltárni, mely egyértelműen igazolná a faj 1770 körüli jelenlétét, de biztosra vehető, hogy Simonkai adata közelebb áll a faj bekerülésének tényleges időpontjához.
Simonkai Lajos az első irodalmi említéseként az 1807-ben megjelent Magyar Füvész Könyvet jelölte meg. Valójában már 1802-ben szerepelt a pesti botanikus kert növényfajainak nyomtatásban megjelent jegyzékén. Bár ennél korábbi említését nem sikerült feltárni, de az a tény, hogy Diószegi és Fazekas felvették füvészkönyvükbe, arra utal, hogy ekkor már elterjedtebb volt, mint ahogy azt a csekély irodalmi előzmény sugallta.
Már az 1800-as évek első évtizedében az ország számos parkjában és angolkertjében alkalmazták a kertészek, sőt 1827-ben megjelent a fajjal kapcsolatos első hirdetés is, mely
„nagyobb mennyiségben, és jókora nagyságban” kínálta a fajt.
Az 1820-as években az erdészek is felfigyeltek rá
A kertészek által egyre inkább felkarolt fajra az erdészek is felfigyeltek. Az első jelentősebb erdészeti alkalmazására a mezőhegyesi ménes fásításánál került sor, melyről Hubeny József jelentetett meg pozitív hangvételű tudósítást. Beszámolójából kiderült, hogy a feladatban alapvető szerephez jutott a zöld juhar. Elsősorban a gyors növekedése és könnyű tenyészethe- tősége miatt dicsérték. Ekkortájt a ráckevei homokterületeken is megkezdték alkalmazását, és azt is tudni, hogy Károly főherceg (moson)magyaróvári uradalmának erdősávjaiban is ültették. Az ezt követő közel négy évtizedben csak elvétve említették, ekkor is leginkább kertészeti témában.
12 Az elterjedt díszfa elvadulásának kezdetei
Az 1860-as 1870-es években a szakirodalmi említések alapján az erdészek leginkább élettani megfigyeléseket közöltek róla (pl. Selmecbányán Fekete Lajos a fagyok hatását vizsgálta), gyakorlati alkalmazásról nem írtak. Ugyanekkor a kertészeti szakirodalomból is szinte teljesen hiányzott a faj említése. Ez azzal magyarázható, hogy ekkor a köztereken már közönségesen alkalmazott fafaj volt, feltehetően ezért nem cikkeztek róla.
A kivadulásáról tudósító első cikk 1867-ben jelent meg a gömöri Osgyánra vonatkozóan.
Ez után tíz évvel, már a faj tömeges szaporodására, illetve ennek erdészeti szempontból negatív hatásaira utaló cikket olvashatunk. A kocsányos és a kocsánytalan tölgyek erdőművelési vonatkozásait tárgyaló cikkben a szerző, az alábbiakra hívta fel a figyelmet:
„Sokkal több elővigyázatot igényel azon állabok kezelése, melyekben […] atorna-jávor (Acer negundo) sat. alnövényzet fordul elő, főleg ha a most emlitett fanemek öregebb példányokban is közbekevervék. Az ilyen állab vigyázatlan vagy igen gyors ritkítása okvetlenül maga után vonja ezen fanemek uralomra jutását; a gyakran jelentéktelen, silány alfa rendkívül gyorsan felvergődik, sőt az elnyomott, alig tengődő egyedek is felelevenednek, rövid idő alatt záródnak, s a tölgygyel való további felújítást teljesen lehetetlenné teszik.„
A homokfásításban megkezdődött a nagyobb arányú ültetése
Az 1880-as évektől a homokfásításban megkezdődött a nagyobb arányú erdészeti hasznosítása. Ezt a földművelésügyi tárca is igyekezett elősegíteni és ingyen, illetve kedvezményesen osztották a csemetéket erre a célra. Ebben az időben országszerte az összes homokvidékünkön megkezdték erdészeti célú ültetését.
Ugyanekkor a faj kertészeti alkalmazása is töretlenül zajlott. Ennek mértékét jól példázza a Kertészeti Lapokban 1886-ban megjelent cikk egy mondata: „parkjainkban annyira el van terjedve, hogy már egészen közönséges lett”. Ezt támasztja alá az is, hogy az 1880-as évek második felében sorra jelennek meg a fajt kínáló hirdetések is.
A meghonosodott fafaj jelentősége kapcsán megoszlott az erdészek véleménye
Az első cikket, mely a faj meghonosodását tényként kijelenti, Mágocsy-Dietz Sándor írta 1890-ben. Ugyanekkor a faj értékével kapcsolatban kezd megoszlani a szakma véleménye.
Annak ellenére, hogy homokvidékeinken már évtizedek óta ültették, a futóhomok kapcsán első igazi méltatása csak 1890-ben jelent meg Illés Nándor tollából a következők szerint: „A zöld juhar nem részesül kellő méltánylásban a homokon. A neki kedvező talajban […]
rendkívüli gyorsasággal növekedik. A gazdag lombhullás talajjavító fanemül ajánlja a zöld juhart. Fája elég kemény, és szép fehér színénél fogva butorfának is használható. Fasorba éppenséggel kitűnő. Töltelékül nem ajánlhatom eléggé ültetések közé, még azért is, mert nevelése igen könnyű.”
Péch Dezső 1894-ben a fentieknek több tekintetben is ellentmondó véleményt fogalmazott meg, de alkalmazását ő sem veti el: „Fája nem sokat ér, műszaki czélokra nem való, tűzifának is gyenge, kitűnő azonban papírgyártásra és házi szerszámok készítésére.” Megjegyzi azt is, hogy „a frissen szedett magból jóformán minden szem csíraképes” […] „Már 6–7 éves korában jó magot terem”. Ezzel mintegy összefoglalását adja a faj invázióját elősegítő legfontosabb tulajdonságainak.
Ettől kezdve a szakirodalomban közel egy évszázadon keresztül folyamatosan olvashatók a fajjal, annak értékével, illetve felhasználhatóságával kapcsolatos érvek és ellenérvek.
A folyók mentén is megkezdték alkalmazását, éles kritikák is megjelentek
A zöld juhar legjelentősebb károkozása napjainkban a folyók mentén tapasztalható, így fontos kérdés, hogy ezeken az élőhelyeken mikor kezdték meg alkalmazását. Erre vonatkozó első említés a századfordulón jelent meg, és a dusnoki erdőmesternek, Cubai Antalnak
13
tulajdonítható. A „kiváló fafajként” említett zöld juharral a Duna menti erdőkben tett kísérletet, mellyel kapcsolatban csak pozitívumokról számolt be. Egy évtizeddel később már Gemencen is alkalmazták.
Az erdészeti jelentőségével, illetve fájának minőségével kapcsolatos első, kifejezetten éles kritikát Kiss Ferenc 1901-ben megjelent cikkében olvashatjuk: „Egyesek szeretik a homokon tenyészteni azért, hogy magról könnyen nevelhető, igen jól fogamzik, sárgászöld lombozatával kellemes benyomást tesz a szemlélőre a kinézésre kevéssé rokonszenves ákáczok sokaságában, alatta sokkal kellemesebb a járás, puhább talajtakarója miatt. Előbbi előnyein kívül azonban mit sem lehet felhozni mellette.” Hátrányai között megemlíti, hogy szépen csak olyan talajon nő, ami a tölgy számára is kitűnően megfelel, szerszámfának nem alkalmas, tűzifaként még a nyárfát is alul múlja.
A fajt pártoló és javasló írások a fenti ellenhangok dacára jócskán többségben voltak, leginkább az Alföld fásítása kapcsán. Az ekkor tapasztalható elterjedtségét jól jellemzi a botanikus Simonkai Lajos: „Manap teljesen meghonosodott, úgy hogy már az újabbkori kevert erdőkbe is belevegyül. Szinte versenytársa az ákáczfának”.
A faj jelentőségéről a kertészek véleménye sem volt egységes. Az alkalmazásáról tudósító cikkek között olykor kritikák is felbukkantak, így pl. a Kertészeti Lapokban 1912-ben. Az út menti fásítás kapcsán így fogalmaz a szerző: „[…] nagyon elterjedt fa, de bizony kevésbbé érdemes faj. […] Az utak mentén a közlekedésre valóságos veszedelmet jelentenek [a] korhadó öregebb fák, mert a gyengébb vihar is hamar elbánik velük.”
Az 1920-as évektől szakmai viták kereszttüzében folytatódott a homokon való alkalmazása, és megkezdődött a sziken is
Az 1920-as években a már „hagyományosnak” tekinthető homokfásítási felhasználása folytatódott, de ezzel kapcsolatban továbbra sem volt egyetértés a szakmában. Ugyanekkor jelentek meg a faj a szikfásítási kísérletekben, mellyel kapcsolatban hamar kialakultak a szakmai viták. Sziki alkalmazása már az 1920-as évek legelején felmerült, de legbehatóbban Magyar Pál foglalkozott a kérdéssel, rendszeresen publikálva a szikfásítással kapcsolatos eredményeit. 1926-ban még a legígéretesebb fafajok között tárgyalta, annak ellenére, hogy gyomfának tartotta, de úgy gondolta, hogy a termőhely javítására megfelelő lesz. 1929-re azonban már olyan eredményei születtek, melyek fényében a faj szikeseken való mellőzését javasolta a következők szerint. „Minthogy tehát csak ott fejlődik jól, ahol más értékesebb fajok is s mivel azokkal szemben semmi tekintetben nem bír előnnyel, a szikes fásításnál ezek szerint egyáltalán nem jöhet többé tekintetbe.” Ezt a szakma minden bizonnyal elfogadta, ugyanis az 1930-as évekre az alföldfásítási témában megjelent cikkek döntő többsége már meg sem említette.
Mindeközben a kertészek is egyre több kritikát fogalmaztak meg vele szemben. Ezek közül talán a legérdekesebb a Kertészeti Lapokban jelent meg, miszerint „Bár igen gyors növésű, koronája annyira szabálytalan és nem is díszes, hogy egyes vidékeken lompos juharnak is nevezik méltán. Nem a legjobb sorfa.” De tarka levelű fajtáit továbbra is ajánlották.
Megkezdődött az ártereken való nagyarányú erdészeti alkalmazása
A II. világháború után az erdőgazdálkodás mikéntjét is alapvetően meghatározó tervgazdálkodás, témánkkal kapcsolatos legfontosabb törekvése az erdőterület növelése, és a gyorsan növő fafajok elterjesztése volt. Ez utóbbi elvárás elsősorban a hullámtereken való nyártelepítésben öltött testet, de ösztönzőleg hatott több – mára invázióssá vált – idegenhonos fafaj elterjesztésére is. A születő három-, illetve ötéves tervek elvárásainak megfelelve az erdészeti szakirodalom az 1940-es évek végétől az 1990-es évekig mindenekelőtt az ártéri termőhelyek erdősítése kapcsán tárgyalta a fajt. Erre az időszakra jellemző az is, hogy a szovjet minták kényszerű utánzása, illetve a tervek által erőltetett fásítási és erdősítési
14
előírások miatt, gyakran a korábbi tapasztalatokat figyelmen kívül hagyva, újra előkerültek a fafaj olyan hasznosításai, melyeket korábban már elvetettek.
Jól példázza a fentieket, ha összevetjük Torday Ervin Erdőgazdasági alapismeretek címmel 1948-ban megjelent tankönyvét az egy évvel később megjelenő erdőművelési utasítással, melyet már az Állami Erdőgazdasági Üzemi Központ adott ki. Míg az első a zöld juhart „másodrendű, erdősítésre nem alkalmas díszfa[ként]” tárgyalta, addig a második ennél lényegesen több szerepet szánt neki. Ültetését, egyebek mellett, elsősorban ártereken irányozták elő, kiemelten a „kanadainyárasokba” „hézagtöltő fának” alkalmazva. Egy fél mondatból azért nyilvánvaló, hogy továbbra is alárendelt szerepet játszott a faj: A „kanadai nyár” „Nem szereti, ha talaja erősen füves, nem szellős, ezért kell alatta második szintet, ha más nincs: zöldjuhart telepíteni.”
Koltay György 1949-ben megjelenő cikke hűen tükrözi a fentieket. Véleménye szerint az ötéves erdősítési terv keretében, hazánk erdősültségének emelését hullámtereink erdősítésével eredményesen szolgálhatjuk. Megítélése szerint hullámtereink 20%-a erdősületlen és „csak savanyú füveket és teljesen értéktelen gazt terem.” A termőhelyi adottságokra hivatkozva a szóban forgó területek erdősítésének főfafajául elsősorban a fehér füzet és az amerikai kőrist jelölte meg, míg a második lombkoronaszintet zöld juharból tartotta kialakíthatónak. Témánk szempontjából fontos megjegyzése, hogy „Csemetét rendszerint eleget emelhetünk a természetes újulatokból.” Bár már korábbi cikkek is utaltak a faj spontán felújulására, mégis Koltay írása az első melyből, egyértelműen a természetes újulat tömeges megjelenésére következtethetünk.
E fenti néhány írás tehát jól példázza a zöld juhar hirtelen felfutását, de emellett érdemes arra is felfigyelni, hogy az irodalmi előzményekkel ellentétben alkalmazását elsősorban ártéri termőhelyekre javasolják. Ez azt a feltételezést erősíti, mely szerint a publikációk által körvonalazottnál lényegesen nagyobb arányban volt már korábban is jelen a folyóink mentén.
Ugyancsak erre a következtetésre juthatunk a tömegesen jelenlévő újulat említéséből is. Bár az ártéri termőhelyeken betöltött szerepének korábbi mértéke nem ismert, de feltételezhető, hogy az ártereken való tömeges elterjedésének, illetve elterjesztésének első jelentősebb lépései erre az időszakra tehetők. Ezt a későbbiekben számos közlemény alátámasztotta, melyek tanúsága szerint az 1960-as évek végére az összes jelentősebb folyónk mentén megkezdődött a telepítése. Azonban az is egyértelműen kitűnik, hogy a zöld juharnak az ártéren sosem szántak értékfa-termelő szerepet, szinte kizárólag alsó lombkoronaszint kialakítására, illetve töltelékállományként alkalmazták.
Az 1940-es évek végétől egyre gyakrabban olvashatók említései az erdősávokban is. Babos Imre ezzel kapcsolatban országos léptékű tervet készített, mely szerint a zöld juharból mintegy 10 millió csemetére lesz szükség az erdősávrendszer létrehozásához. Hozzá hasonlóan Vlaszaty Ödön is nagy hangsúllyal tárgyalta ugyanebben a témában, de velük szemben Lády Géza alárendelt szerepet szánt neki.
Megjelent az amerikai fehérmedvelepke
A faj történetének ezen a pontján érdemes visszautalni egy, a II. világháború alatt bekövetkezett eseményre, amikor is az amerikai fehérmedvelepkét (Hyphantria cunea) behurcolták Magyarországra. Az első példányokat 1940-ben fogták. Ez azért kiemelkedő esemény, mert az egyébként polifág lepkefaj egyik leginkább kedvelt tápnövénye a zöld juhar. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a faj érzékeny károkat okozhat a gyümölcskertészetben. Erre való tekintettel, a faj rohamos terjedésének gátlása érdekében, számos szerző a zöld juhar ültetésének mellőzésére szólított fel. A faj alkalmazásának teljes elvetése nem következett be, a visszaesés az erdőn kívüli fásításokat érintette, mivel elsősorban ezek érintkezhetnek gyümölcsösökkel. Ezt a törekvést számos cikk igazolja, melyek a lepkére hivatkozva a faj mellőzését javasolták, sőt a helyi ipar miniszter-
15
helyettesének 1952-es utasításában a díszfaként való alkalmazását meg is tiltotta, és a meglévő állományok cseréjét is előírta.
Ezzel szemben a „klasszikus” erdészeti felhasználás kapcsán szó sem volt mellőzésről. Az ártereken tapasztalt egyre nagyobb jelentősége mellett ismét felbukkantak a szikesek a faj hasznosításával érintett termőhelyek között. Nem volt ez másképp a homokkal sem. Így tehát az évtizedekkel ezelőtt született kutatási eredményeket figyelmen kívül hagyva a faj alkalmazása sziken és homokon is megkezdte reneszánszát. Ennek megfelelően az 1950-es évek közepén szerte az Alföldön, az ártértől, a tőzegen és a homokon keresztül a szikig széles körben alkalmazták, de javasolták a Kisalföldre és dombságainkra is.
A fajjal kapcsolatban továbbra is jelentős ellentétek voltak tapasztalhatók. Érdemes megemlíteni, hogy az 1950-es évek közepén az egyetemi oktatásban (jegyzetekben, illetve az oktatók által írt cikkekben) inkább a faj ültetését pártoló nézetek jelentek meg.
Egyre több kritika illette tömeges alkalmazását, de az továbbra is folyt
Bár a faj ültetésével kapcsolatban egyértelműen jelen voltak az ellenhangok, de minden bizonnyal az alkalmazását pártolók tábora volt népesebb. Erre utal, hogy a szaporítása és alkalmazása egyre nagyobb mértékű volt, sőt minden bizonnyal jócskán túllépte az ésszerű léptéket. Ezzel kapcsolatban elsőként Káldy József fogalmazott meg kritikát 1954-ben, aki az indokolatlan mértékű szaporítás mellett a túlzott ütemű erdősítéseket is kritikával illette. Ez utóbbit leginkább azért, mert gyakran nem állt rendelkezésre a megfelelő szaporítóanyag, így – a kötelezően teljesítendő tervek miatt – azt ültették, ami éppen rendelkezésre állt. Ezzel magyarázta pl. azt, hogy ártereken a töltelékállományokban túl sok a zöld juhar. Néhány évvel később már Magyar Pál is „indokolatlan mértékű felkarolásá[ról]” írt, és Koltay György is megemlítette, hogy „sokszor kellemetlen gyomfaként jelentkezik”.
A fajjal szemben az első, kifejezetten természetvédelmi szempontú ellenérv először 1955.
október 26-án, Balatonfüreden a Balaton környékének fásításával kapcsolatban megrendezett ankéton hangzott el. Itt a Város- és Községgazdálkodási Minisztérium képviseletében részt vevő Szabó József főagronómus az idegenhonos fajok (köztük a zöld juhar) telepítése ellen érvelt, többek között azzal, hogy „a balatoni táj, mint földrajzi, florisztikai és növényföldrajzi fogalom, feltétlenül súlyos kötelezettségeket és kívánalmakat ró a szakemberekre és szinte jóvátehetetlen hiba volna a tájjelleg és tájhűség meghamisítása.”
Az 1970-es évekre erdészeti jelentősége megszűnt
1963-ban jelent meg Danszky István szerkesztésében a hazai erdőgazdasági tájakat részletesen tárgyaló 6 kötetes mű, amelyet később a „Danszky-féle zöld könyvek” néven emlegettek. Ezek egyértelműen alátámasztják a faj jelentőségének drasztikus visszaszorulását, hisz a célállományokban már csak néhány esetben szerepelt.
Az 1960-as évek végétől sorra jelentek meg az olyan írások, melyek egyértelműen a faj erdészeti szempontú negatív megítélését, teljes jelentőségvesztését támasztják alá. Így pl. a Danszky István által szerkesztett, 1972-ben megjelent Erdőművelésben a fajra vonatkozó érdemi információt már nem találni. 1976-ban a Botanikai Közleményekben már azt olvashatjuk, hogy „veszedelmes gyomnövénnyé” vált. Az 1980-as években a zöld juhar erdészeti hasznosításával kapcsolatban számottevő publikáció már nem jelent meg.
Az 1990-es évektől egyre nagyobb hangsúlyt kapott a természetvédelmi károkozása A rendszerváltást követően a zöld juharral kapcsolatban szinte kizárólag természetvédelmi vonatkozású, illetve a faj által okozott gazdasági problémákat tárgyaló írásokat olvashatunk.
A fentebb tárgyaltak ismeretében nem meglepő, hogy ezek többsége a ligeterdők vonatkozásában jelent meg a nagyobb folyóink mentéről. Az ekkortájt a fajról alkotott
16
véleményt jól jellemzik az őt tárgyaló cikkek jelzői, így pl.: „nemkívánatos”, „nagy gondot jelent”, illetve „igen súlyos” biológiai és gazdasági problémát okozó faj stb.
Ekkoriban az ellene való fellépéssel kapcsolatban szkeptikusak az érintett szakmák képviselői. Többek között így nyilatkoznak róla: „Mai ismereteink alapján ezekkel szemben védtelenek vagyunk, ebbe azonban nem nyugodhatunk bele.”, illetve „teljesen megszabadulni tőlük ma már aligha lehet” stb. Néhány évvel később, már optimistább véleményekkel is találkozhatunk, így pl. a Gemencen dolgozó Kövesi Sándor így vélekedett 2002-ben: „A tájidegen zöldjuhar, a gyalogakác, az amerikai kőris az elsőszámú közellenség, de elbánunk velük.”
A ligeterdők mellett számos egyéb élőhely érintettségére is fény derül, melyek között különösen veszélyeztetettek az ártéri gyepek, de károkozását említik a homoki tölgyesekből is, és városi környezetben is gyakran elvadul.
„Átalakító inváziós faj”
2004-ben jelent meg a hazai neofitonok inváziós szempontú besorolása, mely szerint a zöld juhar átalakító inváziós faj, ez természetvédelmi szempontból a legkedvezőtlenebb.
Ugyanekkor jelent meg a fajról Udvardy László természetvédelmi célú monográfiája is.
Az ezredforduló utáni években már az irtását sürgető, illetve az ezzel kapcsolatos kísérleteket bemutató írások jelentek meg, erdővédelmi és természetvédelmi jelentőséget egyaránt tulajdonítva ennek. Így például Czeglédi István a hullámtéri erdőkben terjedő inváziós fásszárúak kapcsán kijelentette, hogy „visszaszorításuk a közeljövő egyik fontos erdészeti feladata.”
A 2000-es évek közepétől már a kertész szakma is egyre inkább elhatárolódott a faj alkalmazásától. Ezt egyfelől a gyomosításával indokolják, de az ellenérvek között az inváziós mivolta is szerepel. A problémák orvoslására Orlóci László előremutató javaslatot tesz, miszerint „porzós fajtáit ültessük inkább”.
2008-ban az Erdészeti Lapokban Csiszár Ágnes foglalta össze a faj történetével kapcsolatos fontosabb eseményeket.
A 2000-es évek végétől jogszabályok is korlátozzák alkalmazását
A 2000-es évek végén több jogszabály is megjelent, melyek a faj inváziós státuszát rögzítik, és az ellene való küzdelmet elősegítik. A sorban elsőként a 269/2007. (X. 18.) Kormányrendelet jelent meg, mely a Natura 2000 gyepterületeken írja elő a faj visszaszorításának szükségességét. Egy évvel később a 346/2008. (XII. 30.) Kormányrendelet a fás szárú növények védelméről című jogszabály jelent meg, mely kötelezi a faj előfordulásával érintett ingatlan használóját, hogy az inváziós fásszárú növények továbbterjedését megakadályozza. A jogszabályt 2012-ben jelentősen szigorították, melynek értelmében már nem lehet alkalmazni, elpusztult egyedeit mással kell pótolni. (A jogszabály hatálya az erdőkre nem terjed ki.)
2009-ben inváziós mivolta már törvényi rangon is kimondásra került, amikor az erdőtörvény, illetve annak végrehajtási rendelete az intenzíven terjedő fajok közé sorolta.
Ugyanebben az évben fontos esemény, hogy az erdészeti és vadgazdálkodási szakképzések tankönyveként megjelent Nagy Csaba Erdészeti növénytan című könyve. Ebben a szerző felhívja a figyelmet a faj veszélyeire, így innentől kezdve ez a középszintű szakképzés tananyagában is megjelent.
Egyre gyakrabban jelentek meg az irtásáról tudósító cikkek
A 2010-es évektől számos közlemény jelent meg, melyek az érintett szakmák gyakorlati erőfeszítéseiről, illetve tapasztalatairól szólnak a faj irtásával kapcsolatban, a természetvédelem és az erdőgazdálkodók részéről egyaránt. Ennek természetvédelmi
17
indokoltságát igazolja egy 2017-ben készült felmérés is, melynek tanulsága szerint hazánk védett, illetve Natura 2000 területein a legtöbb gondot okozó inváziós növényfajok között a zöld juhar a 7. helyen szerepel. A fentiek tehát arra világítanak rá, hogy az erdész és természetvédő szakmák, bár nem azonos okok által vezérelve, de egyaránt célul tűzték ki a zöld juhar visszaszorítását.
3.1.2. A mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima) elterjedésének és elterjesztésének története
Kezdetek
Az 1751-ben Kínából Európába hozott bálványfa Magyarországra kerülésének pontos dátuma nem ismert. A témával foglalkozó publikációk legtöbbször az 1841-es dátumot jelölik meg a bekerülés időpontjaként, de találni utalást az 1810-es és az 1820-as évekre is. Érdekesség, hogy minden évszám esetében Bartosságh József 1841-ben „Beobachtungen und Erfahrungen über den Götterbaum (Ailanthus glandulosa L.)” címmel megjelent publikációjára hivatkoz- nak forrásként, és a faj behozatalát is neki tulajdonítják. Mindez akkor válik igazán érdekessé, ha az idézett írást elolvasva azzal szembesülünk, hogy egyik évszám sem helyes. A fajt Bartosságh valójában 1804-ben (vagy 1805-ben) vitte a somogyi Ladra, illetve a baranyai Pellérdre Pozsonyból vagy Bécsből. (A bizonytalanság oka, hogy a két időpontban, illetve a két városból számos további egzóta csemetét hozott, és később már maga sem tudta megmondani, hogy a bálványfa melyik szállítmányban szerepelt.) A feltárt irodalmi források azonban rávilágítottak arra, hogy a bálványfa a pesti botanikus kertben már 1802-ben jelen volt. Azt nem tudni, hogy oda kinek a jóvoltából került, de a fentiek szerint biztosra vehető, hogy ez nem Bartosságh Józsefhez köthető.
A faj felkarolásának első jelentősebb mozzanata azonban valóban az ő nevéhez fűződik.
Miután a Ladon és Pellérden elültetett csemeték a behozatal után egy-két évvel gyors növekedésükkel magukra vonták a figyelmet, Barthosságh 1812-ben villányi birtokán is ültetett néhány egyedet. Erőteljes sarjadzása és rendkívüli szívóssága arra sarkallta, hogy részletes megfigyeléseket tegyen a fajjal kapcsolatban. Ennek eredményeit 1841-ben egy füzetben a fenti címmel adta közre. Harmincéves tapasztalatai alapján a leggazdaságosabban és legkönnyebben termeszthető fafajnak tartotta, mellyel az általa ismert őshonos és idegenhonos fajok egyike sem veszi fel a versenyt. Mindig nagy hangsúlyt fektetett a faj terjesztésére hazánkban és határainkon túl is.
Munkásságának jelentőségét a legtalálóbban Rodiczky Jenő foglalta össze 1913-ban, aki a fentieket röviden a bálványfa ügyében végzett „apostolkodásnak” nevezte.
Vele párhuzamosan az országban mások is foglalkoztak a fajjal. Az 1810-es évek végéig az ország több pontján már ismert volt gyűjteményes kertekből, parkokból, de Bartossághgal kb. egy időben Johann v. Klaniczay a Temesvártól kb. 40 km-re délre fekvő fólyai birtokán is kísérletezett a honosításával, melyről hasonlóan pozitív tapasztalatokat közölt.
Az erdészek is ismerik
A faj erdészeti hasznosításának kezdeteiről keveset tudunk. Ennek az az oka, hogy az ilyen irányú kísérletekre évtizedekkel a magyar nyelvű erdészeti szakirodalom kialakulása előtt került sor, így ebből az időszakból kevés adat maradt fenn.
Az erdészeti alkalmazására utaló első adatot Rodiczky Jenő 1884-ben megjelent cikkében találjuk, amely a homokfásítások történetét foglalja össze. Ebből tudjuk, hogy az 1826-ban a Coburg-ház tulajdonába kerülő (puszta)vacsi birtokon a homok megkötése akáccal, kanadai nyárral és bálványfával „ritka erélylyel foganatba vétetett”.
18
Az 1860-as évekre a faj országszerte sokfelé jelenlévő parkfává vált, melyet az erdészek is többfelé kezdtek szaporítani és ültetni (pl. Gemenc és Szeged környékén), sőt egyes szerzők már meghonosodott fajként említették.
Széleskörű erdészeti kísérletek indulnak, a selyemtermelés kapcsán is említik
A bálványfa selyemhernyó tenyésztésében betöltött potenciális szerepére az 1860-as évektől kezdve rendszeresen találni utalást. Bár a bálványfán tenyésztett selyemhernyó selymének hazai előállítására utaló adatot nem sikerült feltárni, de a faj ültetését ajánló cikkek gyakran említették az erre való alkalmasságát, így a terjesztésében kisebb szerepet biztosan játszott.
Ugyanekkor az erdészek figyelme is egyre inkább a faj felé fordult. Az 1860-as évektől sorra jelentek meg az erdészeti kísérletekről tudósító cikkek, kivétel nélkül pozitív hangvétellel. Ezekben közös, hogy gyors növekedését és erőteljes sarjadzását is méltatták.
A faj lelkes pártfogója volt Bedő Albert, aki 1864-ben különböző helyszínekről származó tapasztalatokat közölt. Ezt fontosnak tartotta, mert úgy vélte, hogy „ügytársaink ellen vétenénk”, ha a bálványfa – „mint a természet megbecsülhetetlen ajándéka” – tenyésztésével kapcsolatos adatokat nem közölné. Három évvel később „Becsüljük a bálványfát!” című írását tette közzé, melyben többek között külföldi adatokra hivatkozva fájának sokrétű felhasználhatóságáról is beszámol.
A sorra megjelenő cikkekből hamar körvonalazódik, hogy az erdész szakma a szélsőséges termőhelyek erdősítésének sikerét látja „a minden nyomorúságot békével tűrő” bálványfában, így a kopárok, de különösen a futóhomok esetében.
A homokfásításban egyre nagyobb a jelentősége, faanyagáról eltérők a vélemények Láng Gábor 1869-ben a homokkötés kapcsán szerzett szabolcsi tapasztalatait közölte.
Témánk szempontjából a legfontosabb megállapítása, hogy „Egyébiránt a bálványfa semmi különös előnyt nem nyújtván csak kivételes esetekben ajánlható”, és kijelenti azt is, hogy „fája csak silány tüzelő- és még silányabb épületfa képen használható.” Ezek ellenére a faj alkalmazását nem veti el.
Ugyancsak a faanyag hasznavehetetlenségét támasztotta alá Illés Nándor egy 1870-ben megjelent cikkében, melyben megjegyzi, hogy: „A sátoros fellengről (Ailanthus glandulosa) Vacson igen megvetőleg nyilatkoztak puha, hasznavehetlen fája miatt, s csak a homok kötésre dicsérik.” (Érdekes módon a fentiekkel ellentétben a későbbiekben számos írásában dicsérte a faanyagát.)
Az 1870-es évek elejétől egyre többen felhívták a figyelmet arra, hogy a legelő jószág elkerüli a bálványfát, mely tény a nagyarányú felkarolásának hamar kulcstényezőjévé vált.
Illés Nándor szavaival: „leveli büdösek, ugy hogy semmiféle állat sem nyúl hozzájok.”
Ekkortájt kezdtek egyre rendszeresebbé válni a faj szaporítóanyagát kínáló hirdetések is.
Erdészeti alkalmazása miatt ellenhangok is megjelentek
Bár a homokkötésben a jelentősége nőtt, de egyre gyakrabban olvashatunk ellenvéleménye- ket, melyek jellemzően a bálványfa intenzív sarjadzásával okozott problémák miatt fogalma- zódtak meg, de utaltak az értéktelen fájára is. A sarjak okozta problémákra vonatkozóan Fuchs János 1877-ben megfogalmazott véleménye a legszemléletesebb: „S akad hely, hol az útszéli szántóföldeket egészen ellepi gyökér sarjaival, melyek még 15–20 lépésnyire a törzstől is kiütik magukat, s folytonos harczban, vivódásban vannak ellenök, de valósággal olyanok, mint a hydrafejek, minden levágott hajtás nyomán 10 más tolja fel magát.”
Az ellenvélemények között találni olyat is, melyek a faj által okozott gazdasági károkra utalnak. Ez derül ki Wickl Antal 1879-ben publikált írásából, mely szerint a Csepel-szigeten
„az uralkodó család ujfalusi pagonyában, holis az erdőben kiültetett bálványfának gyökérsarjai a közbeeső nemesebb fáknak növekvését megsemmitették. Számításba véve az
19
előadottakat, továbbá a sok tápot igénylő és a fagyok következtében egy színvonalban megállapodott sarjakat, valamint a fának igen kétes haszonvehetőségét, bűnt nem követünk el, ha azt itt az erdei dudvák osztályába sorozzuk.”
Hasonló tapasztalatokat közöl Kiss Ferenc is 1901-ben, az akác sarjadzásával kapcsolatban: „[az akác] mellé homoki fanemeink közül csak a bálványfa sorakozik, mely a terjeszkedési harczban előbbinek nem csak gátat vet, hanem az élet-halálharczból mint győztes kerül ki.” Megfigyelései szerint a bálványfával elegyes akácosokban a bálványfa sarjai „annyira át meg átszövik” a talajt, hogy ezzel gátolják az akác fejlődését.
Tehát már a XIX. század végén ismertté váltak azok a hatások, melyek miatt a fajt ma az egyik legveszélyesebb inváziós fásszárúnak tartjuk. Hangsúlyozandó azonban, hogy az említett példákban nem volt szó a futóhomok megkötéséről, sem kopárfásításról, tehát nem olyan céllal ültették, mely esetében a sarjadzás előnyt jelenthetne.
Bár, még egy évszázaddal később sem volt teljes egyetértés a faj faanyagának felhasznál- hatósága kapcsán, de az 1880-as évek második felétől fokozatosan túlsúlyba kerültek a fájának rossz minőségét hangoztató írások. Hogy ennek ellenére népszerűsége miért volt mégis töretlen, arra Illés Nándor világított rá A futóhomok megkötése, befásítása és használata címmel 1885-ben megjelent könyvében. Tapasztalatai szerint „szép sugár fává felnevelni nehéz, de hisz itt nem is a fatermelés, hanem a homok födése a czél.” Tehát a homok megkötése és a kopárok fásítása kapcsán korántsem volt elsődleges kérdés a faanyag.
Ezekre a célokra egyébként a m. kir. földmívelésügyi miniszter adományozott is csemetéket, 1899-ben például 13 000 db-ot.
Egyre elterjedtebb díszfa
Az 1880-as évek második felétől egyre gyakrabban olvashatunk a bálványfa kertészeti célú alkalmazásáról is, jellemzően a por- és füsttűrését, illetve ezzel összefüggésben a városok fásítására való alkalmasságát kiemelve. Dísznövényként való hazai elterjedtségének mértékére következtethetünk Fekete József 1889-ben megjelent cikkéből, aki Kínából és Japánból származó dísznövényekről közölt cikket, melyekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy: „nincs az a kis házi kert, melynek flórájával e két nagy birodalom képviselve nem volna, még ha egyébbel nem is, egy eperfával, (Morus) vagy a ma már annyira elterjedt […] Ailanthus glandulosa-val.”
A századfordulón kertészeti alkalmazása kapcsán is megjelentek a kritikák. Ezt olvashatjuk ki a kertész szakember, Ilseman Keresztély 1901-ben megjelent írásából: „[…] az ember, idegen országba idegen nép közé jutva, külső megjelenésben, az uralkodó szokásokban, erkölcsökben és nyelvben járatlan, és ismeretlen lévén, idegen lesz, úgy van ez a növényvilágban is. Milyen különös hatású például a hazai sűrű erdőben vagy ennek fáiból alkotott ültetvényben egy minden összefüggés nélkül közbe ékelt Ailanthus. Okvetlenül érezzük, hogy itt nincs a helyén […].”
Fontos méhlegelővé vált
Az 1890-es évek közepétől egyre gyakrabban cikkeztek a faj méhészeti jelentőségéről is.
Méhészeti célú hasznosítását alapvetően a kertészeti alkalmazással együtt kívánták megoldani. Azért lobbiztak, hogy az utak mentén, köztereken és magánkertekben alkalmazott díszfák között minél több mézelőt telepítsenek. Erre példaként álljon itt Vámossy Mihály felszólalásának részlete, mely az 1896-ban tartott magyar méhész kongresszuson hangzott el
„A méhlegelö javításáról“ címmel. „A kongreszszus a méhlegelö javítását sürgősen szükségesnek tartja, mire nézve a következőket javasolja és ajánlja: Kéressék föl a magas kormány, hogy a méhlegelő följavitásához szükséges fák, nevezetesen [az …] aylanthus, […]
tenyésztéséről gondoskodjék és hogy ilyen fák az állami faiskolákban és erdészeti hivataloknál legyenek ingyen kaphatók; továbbá utasítsa az útépítési hivatalokat és a többi állami
20
intézmények, valamint a vasutak igazgatóságait, hogy a közutak, vasutak, közterek, állami épületek, terek mentén és környékén első sorban az eperfák mellett mézelő fákat ültessenek.”
Az áttekintett dokumentumok alapján arra is ismertek példák, hogy a kormány valóban osztott mézelő fákat.
A méhészek között sem volt egyetértés a faj értékével kapcsolatban. 1901-ben pl. arról cikkeztek, hogy a méhlegelő javítására van szükség ott „a hol a virágok túlnyomó része csak igen silány minőségű vagy éppen kellemetlen izü mézet ad, mint például a hol túlnyomóan sok a bálványfa-virág […].” Ugyanis a cikk írója szerint „A bálvány fa virágnak kiállhatatlan émelygős izü, csúnya zöldes-sárga szinü méze van”.
Erdészeti jelentősége rohamosan csökkenni kezdett
Az 1900-as évek első évtizedének végétől egyre inkább előtérbe került a bálványfa száraz szikeseken való alkalmazásának ötlete, melynek legnagyobb pártfogója ekkor Bernátsky Jenő volt. A megfigyelései szerint az Alföld kötött, szikes talajaira „szánalmas eredménnyel”
ültetett akác helyett – többek között – a bálványfát ajánlja.
A faj rövid sziki „pályafutása” végül az 1920-as években ért véget, amikor is Magyar Pál szikfásítási kísérletei igazolták e célra való alkalmatlanságát.
Ugyanekkor a faj erdészeti jelentősége látványosan csökkenni kezdett. A problémákra rávilágító számos cikk között a legérdekesebb talán Matusovits Péter 1925-ben publikált,
„Fanemdivatok” című cikke. Ebben így írt a bálványfáról: „Mint az öltözködésben, úgy a fanemekben is megvan a divat.[…] Volt idő, amikor az Ailanthust felkapták, majd az akácot, az amerikai kőrist stb. A legtöbb visszaélés azonban minden bizonnyal az Ailanthussal és az akáccal történt. Hogy mily haszontalan fa az Ailanthus, azt minden erdészember tudja.”
Mindeközben a kertészek is egyre gyakrabban említették problémaként a kerteket elárasztó sarjait, illetve magoncait.
Spontán terjedéséről ekkor már a botanikai szakirodalom is rendszeresen beszámolt.
Mindeközben a méhészek továbbra is igyekeztek minden követ megmozgatni, hogy a faj ültetését fokozzák. Erre szemléletes példa Bartsch Lajos méhész írása, aki 1942-ben így fogalmaz: „Szeretném, ha minden egyes méhésztársam egyetértene velem abban, hogy a magyar méhészetnek nincs sürgősebb, nincs fontosabb, életbevágóbb problémája, a közterületek és közútak mézelő fákkal, elsősorban bálványfákkal való beültetésénél.”
Szerepe az erőltetett erdősítésben
A második világháború után a tervgazdálkodás hatására megindult erőltetett erdősítések a bálványfa esetében is előidéztek egy kisebb újra felkarolást, de ez nem volt olyan kirívó mértékű, mint pl. a nyugati ostorfa esetében. Elsősorban ismét a szélsőséges termőhelyeken (futóhomok és kopárok) kezdték alkalmazni figyelmen kívül hagyva a korábbi évek tapasztalatait.
A korábban már elvetett, de újra előkerülő hasznosítási lehetőségek látványos példái Magyar Pál 1949-ben és 1950-ben megjelent írásai is, melyekben a korábbi teljes mellőzés után egyszerre a III. osztályú szikesekre ajánlott fajok között szerepeltette a bálványfa is.
Az 1949-ben megjelenő első erdőművelési utasításban csekély hangsúllyal szerepelt a faj, bár futóhomokra és kopárokra javasolta alkalmazását. Ez arra utal, hogy alkalmazását a szakma politikai vezetése nem erőltette. Ebből sejthető, hogy sokhelyütt nem azért alkalmazták, mert megkövetelték, hanem azért, mert az erdőterület növelésének általános elvárását – az értékes fajok szaporítóanyagának hiánya miatt – máshogy nem tudták teljesíteni, vagy éppen túlteljesíteni. Tehát a gyakorlati szakemberek minden bizonnyal kényszerűségből nyúltak ismét a fajhoz.
A fentiekkel ellentétben erdősávokba előszeretettel ültették, leginkább azzal indokolva, hogy a jószág nem károsítja.
21
Megjelentek a természetvédelmi aggályok, erdészeti jelentősége megszűnt
1954-ben jelent meg az első jele annak, hogy a botanikus szakma felismerte a faj őshonos flórára gyakorolt káros hatását. Ekkor Jakucs Pál a Tornai-karszt fásításával kapcsolatban hívta fel a figyelmet arra, hogy „Nem helyes az Ailanthussal való fásítás sem (Tornanádaska), mely amúgy is értéktelen, amellett gyomosít, és elnyomja az oda települni akaró természetes fafajokat.”
Az 1950-es évek végétől erdészeti hasznosítása a cellulózgyártás kapcsán került többször említésre, de ilyen célú felhasználására tudomásunk szerint érdemben nem került sor.
Az erdészeti hasznosítása már az 1950-es években is egyre inkább kezdett háttérbe szorulni, míg az 1960-as évektől az erdészeti szakirodalomban jócskán túlsúlyba kerültek a negatív hangvételű írások, és a fajt jellemzően veszedelmes gyomként említették. Bár később még néhány kísérletbe bevonták (pl. izotópos kutatások, meddőhányók rekul- tivációja), de érdemi erdészeti hasznosítására többé nem került sor.
A faj erdészeti „pályafutásának” végét igen szemléletesen jelzi Magyar Pál 1960-ban megjelent Alföldfásítás című könyve, melyben a fajról így vélekedett: „Erdőgazdasági jelentősége csekély. Erdőbe nem való.” Az egy évvel később megjelenő II. kötetben még azt is hozzá teszi, hogy „egyenesen veszedelmes gyomnak kell tekintenünk, mert a rossz, száraz homokon szintén nem megy, a jobb talajon pedig minden más fafajt kiszorít maga mellől, kiirtása pedig nagyon nehéz.”
A faj erdészeti története kapcsán feltétlenül említést érdemel még Faragó Sándor munkássága, aki 1964-ben publikálta a bálványfával kapcsolatos kutatási eredményeit, mely az erdészeti felhasználásának kiskunsági lehetőségeit vizsgálta. A rendkívül alapos vizsgálat több pozitív eredménye végül nem vezetett a faj újbóli felkarolásához.
Túlsúlyba kerültek a természetvédelmi vonatkozású írások, sor került első természet- védelmi célú irtására is
Az 1980-as évektől egyre gyakrabban került említésre természetvédelmi vonatkozásban.
1981-ben Terpó András a biológiai környezetszennyezésre hívta fel a figyelmet, hangsúlyosan kitérve ennek természetvédelmi vonatkozásaira: „Védett területeinkre is egyre- másra behatolnak ezek az agresszív növények és nem kellemes helyzetbe kerülünk akkor, amikor a nemzeti parkokban vagy egyéb védett területeinkben (mint a Harsány-hegyen) az Ailanthus irtását kell elvégezni. Ez a probléma, úgy látszik, általánossá válik […].”
Eközben az 1990-es évek közepén már jócskán túlsúlyba kerültek a természetvédelmi vonatkozású cikkek. Bár Terpó Andrástól származó fenti idézet egyértelműen utal arra, hogy a faj természetvédelmi célú irtására már az 1980-as évek elején is volt példa, de a feltárt irodalom tanúsága szerint az első dokumentált visszaszorítására 1995-ben a Kiskunsági Nemzeti Park bócsai területén került sor, de két évvel később már a Tihanyi-félszigeten is megkezdték visszaszorítását.
Ugyanekkor váltak rendszeressé a faj természetvédelmi károkozásáról tudósító írások is.
Az alkalmazási előzmények ismeretében nem meglepő, hogy a terjedésével érintett élőhelyek folyamatosan bővülő listáján elsőként a homokon (homoki tölgyesek, borókás-nyárasok), illetve a száraz mészkő és dolomit alapkőzeten (lejtőgyepek, sziklagyepek) kialakult fás és fátlan élőhelyek jelentek meg.
1997-ben Udvardy László egy újabb veszélyforrásra hívja fel a figyelmet, mely szerint a faj erős allelopátiás hatású, ezzel magyarázva a bálványfák környékén elszegényedő gyepszintet.
Várostűrése miatt kertészeti alkalmazását még az ezredfordulón sem vetették el, az egyre élesebb kritikák ellenére sem.
