Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról
DISSERTATIONES
Redigit PÁL FODOR
Institutum Historicum Sedis Centralis Studiorum Philosophicorum Academiae Scientiarum Hungaricae
Budapestini, 2016
MAGYAR TÖRTÉNELMI EMLÉKEK ÉRTEKEZÉSEK
Pénz, posztó, piac
Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról
Szerkesztette:
Weisz Boglárka
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet
Budapest, 2016
(Lp 2015-4/2015) támogatta
© A szerzők, 2016
© MTA BTK, 2016
ISBN 978-963-416-028-1 ISSN 2063-3742
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás,
a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is
Kiadja az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet
Felelős kiadó: Fodor Pál
A könyvsorozat logóját Szakács Imre festőművész készítette Nyomdai előkészítés:
MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos információs témacsoport
Vezető: Kovács Éva Borító: Böhm Gergely Tördelés: Horváth Imre
Térképek: Nagy Béla
Nyomdai munka: Kódex Könyvgyártó Kft.
Felelős vezető: Marosi Attila
Előszó . . . 7 A KIRÁLYI HATALOM SZEREPE A GAZDASÁGI ÉLETBEN
Csermelyi József: A soproni ispánság és városkapitányság
késő középkori elzálogosításai . . . 11 Kádas István: Nógrád megye adójegyzéke 1457-ből . . . 31 C. Tóth Norbert: A Magyar Királyság 1522. évi költségvetése. . . 83 Tóth Csaba – V. Székely György: Pénzleletek a középkori
Magyarországon (1000–1437/1440). . . 149 Körmendi Tamás: Zsigmond király heraldikai reprezentációja
a pénzein. . . 167 Weisz Boglárka: A tárnokmester jogköre az Anjou-korban . . . 181 Draskóczy István: Belkereskedelem és sókamarák
a 15. század második felében . . . 201 Lővei Pál – Weisz Boglárka: A gazdaság- és pénzügyigazgatás
szereplőinek szórványos síremlékei a középkori Magyarországon 217 A VÁROSOK SZEREPE A GAZDASÁGI ÉLETBEN
Zsoldos Attila: Károly és a városok . . . 267 Szende Katalin: Mennyit ér a kiváltság? Városprivilégiumok
kibocsátása és rendelkezéseik betartása I. Károly alatt . . . 285 Kovács Viktória: A pozsonyiak vámmentessége az Anjou-
és a Zsigmond-korban . . . 341 Skorka Renáta: A budai jogkönyv lerakatra vonatkozó
artikulusainak keletkezési története. . . 367 Nyárádi Zsolt: Régészeti nyomok Székelyudvarhely piacteréről . . . . 383 Benda Judit: Marhakereskedelem és mészárszékek
a késő középkori Budán, Pesten, Óbudán . . . 407 Mordovin Maxim: Sziléziai posztó Magyarországon
a régészeti leletek tükrében. . . 439 Péterfi Bence: Egy hajdani „locus communior” és ami belőle
megmaradt. Grafitos kerámia az Árpád-kori Óbudán . . . 455 Arany Krisztina: A cipész, a céhszolga, és a szövőmester.
Magyar származású családfők Firenzében
az 1427. évi firenzei Catasto anyagaiban . . . 493 Földrajzinév- és személynévmutató. . . 513
Előszó
A kötet két nagyobb témakörben tár az olvasó elé tanulmányokat, egyrészt a királyi hatalom, másrészt a városok gazdasági életben betöltött szerepét mu- tatja be. A központi hatalom a középkorban hátteret biztosított a gazdasági élet működéséhez, ehhez azonban nélkülözhetetlenek voltak a kincstári bevé- telek és a pénzverés. Csermelyi József a soproni ispánság és városkapitányság elzálogosításainak bemutatásával egy olyan jövedelemforrással foglalkozik, mely ugyan hirtelen nagyobb pénzösszeghez juttatta az uralkodót, de egyút- tal nehézségeket is teremtett számára. Kádas István egy, a kutatók figyelmét ez idáig elkerülő forrás kiadására vállalkozott Nógrád megye 1457. évi adó- jegyzékét adva közre, a szöveget bevezető tanulmányából pedig az adó meg- határozását, az adószedés körülményeit ismerhetjük meg. C. Tóth Norbert átfogó tanulmánya részletes elemzés révén az 1522. év bevételeit és kiadásait, azaz egy egész év költségvetését rekonstruálja, miközben a pénzügyigazgatá- si rendszer s kiváltképpen a rendi kincstartói intézmény működését is megis- merhetjük az adott évben. A pénzveréshez kapcsolódóan két tanulmány talál- ható a kötetben. Tóth Csaba és V. Székely György a későbbiekben általuk el- készítendő, a Kárpát-medence egységes szempontok szerint összeállított le- letkataszterének (1000–1437/1440) forrásbázisát, módszertani hátterét mutat- ják be, kisebb esettanulmányokon keresztül pedig azokat a nehézségeket is felvázolják, melyekkel munkájuk során meg kell birkózniuk. Körmendi Ta- más nem numizmatikai, hanem heraldikai szempontból szólaltatja meg Zsig- mond király pénzeit, elsősorban az uralkodó heraldikai reprezentációjára he- lyezve a hangsúlyt.
A kincstári bevételek és a pénzverés természetesen nem nélkülözhette az intézményi hátteret: a felső vezetést, illetőleg az alsóbb szintet alkotó kamarai szervezetet. Az előbbit Weisz Boglárka, utóbbit Draskóczy István veszi górcső alá. Weisz a tárnokmesteri hivatal működését vizsgálja az Anjou-korban, ki- térve e tisztség gazdaságirányítói feladata mellett a városokkal kapcsolatos bíráskodásban játszott szerepére is. Draskóczy tanulmányából a 15. század végi sókamarák területi hatáskörét, működését ismerhetjük meg, miközben a sót mint árucikket is bemutatja a szerző. Lővei Pál és Weisz Boglárka közös tanulmányukban a pénzügyigazgatás különböző szintjein hosszabb vagy rö- videbb ideig megjelenő személyek síremlékeit elemezik, miközben e szemé- lyek gazdaságirányítói szerepvállalását is feltárják.
A Magyar Királyság gazdasági életében nem volt olyan terület, melyben ne jutott volna kulcsszerep a városoknak. A tanulmánykötet második szerke- zeti egysége a király városoknak adományozott kiváltságait, a városok saját rendelkezéseit, a kereskedelem városi színtereit, továbbá egyes árucikkeit mutatja be. Zsoldos Attila és Szende Katalin egyaránt a városok létét, műkö- dését, kiváltságait vizsgálják I. Károly korában, azonban más-más nézőpont- ból. Míg Zsoldos arra a kérdésre keresi a választ, volt-e I. Károlynak várospo- litikája, addig Szende Katalin az uralkodó által adott kiváltságok jellegét, va- lamint azok utóéletét tekinti át. Kovács Viktória egy város, Pozsony példáján keresztül mutatja be az Anjou- és Zsigmond-kori vámmentességi kiváltságot.
A további tanulmányok a kereskedelem témakörében tárnak új kutatási ered- ményeket az olvasó elé. Skorka Renáta, Nyárádi Zsolt és Benda Judit a keres- kedelem különböző színtereit vizsgálják: Skorka munkájából a nagykereske- delem intézményei közül a budai lerakat működését ismerhetjük meg; Nyá- rádi Zsolt a kiskereskedelem világába kalauzolja el olvasóit bemutatva a szé- kelyudvarhelyi piacteret, nem feledkezve meg az ott előkerült régészeti lele- tekről sem; Benda tanulmánya a Pesten, Budán és Óbudán működő mészár- székeket veszi sorra, miközben a marhakereskedelem szereplőit is elénk tárja.
A következőkben az ipar árucikkei és az iparosok kerülnek a középpontba.
Mordovin Maxim és Péterfi Bence importárukat elemeznek: Mordovin a Szi- léziából a Magyar Királyságba behozott posztófajtákat a fennmaradt plombák segítségével rekonstruálja, Péterfi a grafitos kerámia óbudai leleteit elemzi, így állítva előtérbe a település kereskedelmi tevékenységét. Az adásvétel azonban nemcsak azt eredményezte, hogy az egyes árucikkek gazdát cserél- tek, a kereskedelmi tevékenység során idegenek választották a Magyar Ki- rályságot lakhelyüknek, magyarok viszont hazájuktól távol telepedhettek le, ott keresve boldogulásukat. Arany Krisztina a 15. század eleji Firenzében dol- gozó magyar származású iparosokkal foglalkozik tanulmányában, rámutatva arra, hogy indokolatlan csupán a firenzei kereskedők magyarországi jelenlé- tével számolni a két terület kapcsolatrendszerének vizsgálatakor.
A tanulmánykötet az MTA BTK Lendület Középkori Magyar Gazdaság- történet Kutatócsoport szerteágazó programjának valamennyi területét érinti, ügyelve arra, hogy az egyes témák szorosabb vagy lazább szálakkal kötődje- nek egymáshoz. Az olvasó az Árpád-kortól a 16. század elejéig terjedő idő- szak gazdaságtörténetének különböző részterületeit feldolgozó, együttesen mégis szerves egységet alkotó tanulmányok közül szemezgethet, a kötet egé- sze így a Magyar Királyság középkori és kora újkori gazdaságtörténetéről ad átfogó képet.
Szalkszentmárton, 2016. április 11.
Weisz Boglárka
A KIRÁLYI HATALOM SZEREPE
A GAZDASÁGI ÉLETBEN
A soproni ispánság és városkapitányság késő középkori elzálogosításai
1Mielőtt rátérnénk a címben felvetett téma vizsgálatára, illő, hogy egy pontosí- tással kezdjük a tanulmányt, ugyanis az ispánságnak két jelentése is lehetsé- ges a korszakban, egy területi (ebben az esetben megyét jelent) és egy intéz- ménytörténeti (ez esetben a megye élén álló személy tisztségét). A címben ezt a második jelentést alkalmaztuk, késő középkori királyaink ezt adták több esetben is zálogba. Ugyanígy határozottan különbséget kell tenni a városkapi- tányi tisztség zálogba vetése és a város területének elzálogosítása között. A rendek az 1504. évi dekrétumban Sopron város és a soproni ispánság vissza- váltását követelték a királytól.2 Valójában nem arról volt szó, hogy a város és a megye területileg kerültek volna idegen kézbe (bizonyos királyi felségjogok megmaradása mellett), csak az élükön álló tisztviselőket, a városkapitányt és a megyésispánt nem lehetett leváltani, mert az uralkodó pénz fejében korlá- tozta a saját kinevező és leváltó jogkörét.
Mindkét tisztséget a király töltette be, döntéseit a kiadott törvények a 15.
század végéig csak minimálisan korlátozták.3 Ezek értelmében nem nevezhe- tett ki külföldit, csak magyart (ezt azonban meg lehetett oldani honfiúsítás-
* A szerző PhD-hallgató (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest–Piliscsaba), külső mun- katárs (Egyházmegyei Levéltár, Győr). Jelen tanulmány a szerzőnek az ELTE Középkorral fog- lalkozó doktoranduszok konferenciáján 2015. május 22-én megtartott előadásának bővített és jegyzetekkel ellátott változata.
1 Grazi kutatásaimat a CEEPUS CIII-HU-0908. sz. pályázata és az Österreichischer Austauschs- dienst GmbH tette lehetővé, korábbi bécsi kutatásaimat pedig a Magyar Ösztöndíj Bizottság Collegium Hungaricum és Campus Hungary ösztöndíjai. Köszönöm mindazoknak, akik kül- földi kutatásaimat lehetővé tették, illetve előmozdították, név szerint Domokos György kato- nai delegátus úrnak, Stephan Erdődynek, Fazekas Istvánnak, Forgó Andrásnak, Wolfgang Göderlének, valamint az Österreichisches Staatsarchiv és a Steiermärkisches Landesarchiv munkatársainak. Köszönöm továbbá Bagi Dániel, C. Tóth Norbert, Majorossy Judit, Péterfi Bence és Tringli István hasznos észrevételeit, és Baráth Dóra segítségét az angol nyelvű rezümé elkészítésében.
2 1504. évi 22. tc.: civitatem Soproniensem una cum comitatu – Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár 1000–1526. évi törvényczikkek. Szerk. Márkus Dezső et al. Budapest 1899. (a továb- biakban CJH) 684.
3 Ez csak a szűken vett Magyarországra igaz közvetlenül. Erdélyben és Szlavóniában két, a ki- rály által kinevezett tisztviselő, a vajda, illetve a bán gondoskodott az ispánságok betöltéséről.
Engel Pál: Szent István birodalma. Budapest 2001. 131–132.
sal).4 Az ispánnak nemesnek kellett lennie, később ezt tovább szűkítették a bárók és a jómódú nemesek körére, de ez valójában nem jelentett változást az eddigi gyakorlathoz képest.5 Bár a törvény előírta, hogy a kinevezéseknek a főpapok és a bárók tanácsával és akaratával megegyezően kell megtörténni- ük, ez még nem jelentette azt, hogy a király elveszítette volna a tekintélyét, vagy hogy ne tudta volna keresztülvinni a neki megfelelő személy kinevezé- sét.6 1492-ben előírták, hogy Pest és Pilis megyék élére nem kell ispánt állítani, de ez akkor már régóta így volt szokásban.7 A legnagyobb megkötéseket egy kései, 1498. évi dekrétum tette, amelyben előírták, hogy immár nemcsak az alispánnak, de az ispánnak is az illető megye birtokosai közül kell kikerülnie, és ott kell tartania székhelyét is, valamint egyháziak nem nevezhetők ki ispán- nak, az örökös ispánságokat pedig fel kell számolni.8 Az örökös ispánságok ettől még nem tűntek el, hiszen az 1504. évi dekrétumnak is foglalkoznia kel- lett, ugyancsak sikertelenül, a megszüntetésükkel.9 Az ispánok leváltását ak- kor írta elő törvény, ha azzal összeférhetetlen tisztségre nevezik ki,10 vagy megtagadja feladatainak elvégzését,11 illetve a már említett 1498. évi cikke- lyek megkövetelték a frissen hozott törvényeknek nem megfelelő ispánok le-
4 1439. évi 5. és 12. tc.: Decreta Regni Hungariae. Gesetze und Verordnungen Ungarns 1301–
1457. Collectionem manuscriptam Francisci Döry additamentis auxerunt, commentariis no- tisque illustraverunt Georgius Bónis, Vera Bácskai. Budapest 1976. (a továbbiakban DRH 1301–
1457.) 288., 290. E rendelkezést később többször is megismételtették új királyok trónra lépte után, például 1458. évi 4. tc.: Decreta Regni Hungariae. Gesetze und Verordnungen Ungarns 1458–1490. Francisci Döry collectionem manuscriptam additamentis auxerunt, commentariis notisque illustraverunt Georgius Bónis, Geisa Érszegi, Susanna Teke. Budapest 1989. (a továb- biakban DRH 1458–1490.) 92.; illetve 1492. évi 8. tc.: Decreta Regni Mediaevalis Hungariae. The Laws of Medieval Hungary 1490–1526. From the manuscript of Ferenc Döry edited and trans- lated by Péter Banyó and Martyn Rady. Budapest–Idyllwild 2012. (a továbbiakban DRMH 1490–1526.) 6. Magyar személyek kinevezésekor a király szabadon dönthetett, 1439. évi 15. tc.:
DRH 1301–1457. 291. A honfiúsításra példa Sigmund von Weispriach esete 1466-ból, aki így már magyar nemesként lehetett Sopron megyésispánja. Magyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár, Diplomatikai Levéltár (a továbbiakban DL) 24 740.
5 1471. évi 15. tc. és 1486. évi 60. tc.: DRH 1458–1490. 197., 299.
6 1486. évi 60. tc.: regia maiestas cum consilio et voluntate dominorum prelatorum et baronum suorum – DRH 1458–1490. 299. Az Anjouk idején is belefolytak az országnagyok a kinevezé- sekbe. Engel Pál: Honor, vár, ispánság. Századok 116. (1982) 885.
7 1492. évi 100. tc.: DRMH 1490–1526. 44. Vö. Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I. Budapest 1996. 163. E szokást az 1495. évi 24. tc. egyenesen libertasnak nevezte.
DRMH 1490–1526. 66. Pest és Pilis megyék e sajátosságáról lásd Tringli István: Pest és Pilis megye sajátos viszonyai a török hódítás előtt. Hasonlóság és különbözőség a középkori me- gyék történetében. In: Megyetörténet. Egyház- és igazgatástörténeti tanulmányok a veszprémi püspökség 1009. évi adománylevele tiszteletére. Szerk. Hermann István, Karlinszky Balázs.
Veszprém 2010. 377–385.
8 1498. évi 44. és 57. tc.: DRMH 1490–1526. 118., 124–126.
9 1504. évi 3. tc.: DRMH 1490–1526. 161.
10 Az 1498. évi 70. tc. a nádor, az országbíró és a horvát-szlavón bán kivételével megtiltja több tisztség viselését. DRMH 1490–1526. 132.
11 1454. évi 15. tc.: DRH 1301–1457. 382.; 1495. évi 11. tc.: DRMH 4. 60. Bizonyos mulasztásokat csak pénzbüntetéssel sújtottak. Például 1492. évi 80. tc.: DRMH 1490–1526. 36.
váltását (de ez nem valósult meg), egyébként érvényesülhetett a durante bene
placito elve. Mégis voltak olyan esetek, amikor a király nem válthatta le szaba- don tisztségviselőjét, mert lemondott erre vonatkozó jogainak egy részéről.
Ilyen helyzet állt fenn az örökös ispánságoknál, ám ezzel most nem tisztünk bővebben foglalkozni.12 Szintén ez érvényesült, amikor az uralkodó pénz fe- jében, ideiglenesen mondott le a tisztségviselő leváltásának, illetve kinevezé- sének jogáról, amelyet csak bizonyos időbeli vagy anyagi feltételek teljesítése ellenében kaphatott vissza. Ilyen zálogszerződésre találunk példát Temesvár és a temesi ispánság esetében 1456-ból. V. László jövedelmeit Hunyadi János országos főkapitány ellenőrzés nélkül kezelte, a királynak pedig csak annyit juttatott, hogy udvartartását szűkösen fenntarthassa, éppen ezért az uralko- dónak többször is nagy összegű kölcsönért kellett folyamodnia a volt kor- mányzóhoz. Ennek eredményeként 20 000 forint adósság gyűlt össze, amely- nek fejében Hunyadi megkapta a temesvári honort, amelyet az oklevél szerint egészen addig kezében tarthat, amíg a kölcsönt a király teljes egészében visz- sza nem fizeti, ráadásul Hunyadi az ispáni hivatalt örökíthette is.13 Jelentős különbség van egy-egy királyi uradalom elzálogosítása és egy ispáni tisztség elzálogosítása között, hiszen utóbbi nem csupán magánjogi aktus. A zálogbir- tokos hivatalt is kapott, el kellett látnia a tisztségéből fakadó feladatokat, és élvezhette az ezzel járó jogokat is, hivatalát pedig, amennyiben az egyezmény erre lehetőséget adott, örökíthette is, ilyen módon sérült az idoneitás elve, amely fontos (bár el kell ismerni, nem mindig kizárólagos) követelménye a hivatalok betöltésének.14
Mindezek után rátérhetünk a tanulmány témáját képező megyére. Sop- ron egyike az ország legrégibb megyéinek, története Szent István koráig ve- zethető vissza, bár a legkorábbi ispánja, akit ismerünk, 1071-ben állt a megye élén. Innentől (de inkább a 12. század végétől) kezdve többé-kevésbé ismert
12 Hajnik Imre: Az örökös főispánság a magyar alkotmánytörténetben. Budapest 1888.; Kubinyi András: A megyésispánságok 1490-ben és Corvin János trónörökösödésének problémái. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (1982) 169–180.; C. Tóth Norbert: Az örökös ispánságok Zsigmond király korában. Történelmi Szemle 53. (2011) 467–477. Legutóbb a té- máról Neumann Tibor tartott előadást, amelyben elkülönítette a grófsággal azonosítható, ura- dalmak adományozásával járó comes perpetuus címet azoktól az esetektől, amikor csak élete tartamára vagy a megyésispánság viselésének feltételével kapott valaki grófi kiváltságokat, tulajdonképpeni grófi cím nélkül. Neumann Tibor: Az örökös ispáni cím a középkor végén.
Elhangzott a Magyarország világi archontológiája 1458–1526. Eredmények és gondolatok a befejezés előtt című műhelykonferencián, Budapesten, 2015. november 13-án.
13 Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon X. Pest 1853. 497–498. Az eset körülményeihez legújabban lásd Pálosfalvi Tamás: Tettes vagy áldozat? Hunyadi László halála. Századok 149.
(2015) 388., 395.
14 Lásd Török Bálint esetét, aki apjától kvázi „megörökölte” a nándorfehérvári bánságot. Kisko- rúsága miatt nem volt alkalmas a feladatra, de mivel Török Imre jelentős összeget költött a várra és annak őrségére saját zsebből, az ifjú Bálint rokonai csak úgy látták biztosíthatónak a pénz visszafizetését, ha nem engednek be királyi csapatokat a várba, amíg II. Lajos meg nem téríti követeléseiket. Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elveszésének oka e vót, és így esött. Buda- pest 1980. 10–13.
az ispánok listája is.15 A soproni ispánságot az Árpád-, az Anjou- és a Zsig- mond-korban rendszeresen más ispáni vagy udvari tisztséget ellátó szemé- lyekre bízták, leggyakrabban a szomszédos Vas megyével volt életben effajta kapcsolat, de a megyék tényleges összevonására sohasem került sor.16 Ezzel szemben a városkapitányság nem volt sem ilyen ősi, sem ilyen állandó intéz- mény. A várossá válás időszakából ugyan felmerült létrehozásának lehetősé- ge, de az akkori városvezetés örömére III. András végül nem nevezte ki Kő- szegi Ivánt kapitánnyá.17 Ezt követően a soproni városkapitányság csak a Zsigmond-korban bukkan fel újra a forrásokban. 1412-ben nevezte ki a király a morva származású Leuchtenburgi (más forrásokban Vettaui) Smilót város- kapitánnyá, és neki rendelte a város Szent György-napi adóját (Sand Jörgen dienst), valamint a királynak járó ajándékokat (például az újévi ajándékot, há- rom vég löweni posztót). Indoklásként a város biztonsága szerepelt, a meg- előző éveket ugyanis osztrák–magyar határvillongások fémjelezték, csak nemrégiben jött létre a fegyverszünet. A megbízás a király tetszése tartamára szólt, erre az időre Smilónak a király képviselőjét megillető tisztelet járt a vá- rosvezetés részéről.18 A városkapitányság tehát ebben az időben a klasszikus honorbirtokokkal mutat hasonlóságot. A kinevezés indoklásából következik, hogy az új kapitánynak elsősorban katonai feladatai voltak, a város önkor- mányzatához tartozó ügyeket illetően nem volt jogköre, viszont feladatul kapta a város elhagyott részeinek újratelepítését különböző kedvezmények megadásával.19 Leuchtenburgi leváltásának időpontja pontosan nem ismert, 1423 nyarán (június 4. előtt) Zsigmond Rozgonyi János főkincstartónak adta a Szent György-napi adót, amivel Leuchtenburgi leváltását készítette elő, mert június 18-án utoljára nevezték kapitánynak.20
15 Zsoldos Attila: Magyarország világi archontológiája 1000–1301. Budapest 2011. 196–200.; Engel P.: Archontológia i. m. I. 178–182.
16 Engel P.: Honor, vár, ispánság i. m. 910–911.
17 Árpádkori új okmánytár V. Közzé teszi Wenzel Gusztáv. Pest 1864. (a továbbiakban ÁÚO V.) 18 Smilóra röviden: 269. Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387–1437). Budapest 1977. 55. Ő egyike volt azoknak az idegen kapitányoknak, akik az 1410- es években fontos rendfenntartói szerepet töltöttek be a Dunántúl északi részén és a Felföld nyugati részén. Uo. 53–55., 71., illetve A királyi várak területi megoszlása 1413 körül című térkép. Kinevezésében „durante beneplacito” szerepel (Sopron szabad királyi város története I–II. Közli: Dr. Házi Jenő. Sopron 1921–1943. [a továbbiakban Sopr. Tört.] I/2. 62–63.), ezt az adatot később egyik nyugtájában ő is megerősíti: „auf widerrüffung” (Sopr. Tört. I/2. 186.). A neki rendelt Szent György-napi 400 forintos adóról és a posztó átvételéről Smilo többször ál- lított ki nyugtát: Sopr. Tört. I/2. 65., 76–77., 92–94., 155., 186. A királynak és a királynénak járó posztójuttatásokról lásd Székely György: A németalföldi és az angol posztó fajtáinak elterjedése a XIII–XVII. századi Közép-Európában. Századok 102. (1968) 16. A háborús helyzetre lásd Belitzky János: Sopron vármegye története I. Budapest 1938. 814–816.
19 Hasonlóság figyelhető meg a Leuchtenburgi részére kiadott telepítési engedély és Szécsényi Tamás országbíró 1351-ben tett kijelentése között, miszerint kötelessége benépesíteni honor- birtokait. Engel Pál: A honor. Történelmi Szemle 24. (1981) 9.
20 Sopr. Tört. I/2. 247–248.
A következő kapitány, akiről tudomásunk van, Hans Reiffendorfer 1440- ből, majd ezt követően már rendszeresen betöltötték a tisztséget.21 A kapitá- nyok közül Cillei Ulrik egyéb feladatai miatt helyettesre, Christoph von Flad- nitzra bízta Sopront, átengedve neki a kapitányi jövedelmeket.22 A tisztség fontosságának megnövekedése összefüggésben volt előbb az Albert király halálát követő belső harcokkal Erzsébet királyné és I. Ulászló hívei között, majd Sopron IV. Frigyes római királynak történő elzálogosításával. A békeé- veket háborús időszak váltotta fel, ismét szükség volt valakire, akire rá lehet bízni a fontos határszéli város védelmét. A kapitányok ekkor is számíthattak a város éves adójára (census annuus). Amikor azt (jahrleichen czins) Erzsébet királyné 1440 novemberében, 1441. évi hatállyal tartozás fejében lekötötte Ni- clas Lachhuetel pozsonyi polgárnak, együtt járt azzal, hogy Cilleit leváltották utód kinevezése nélkül.23 Lachhuetel azonban nem jutott hozzá olyan köny- nyen a pénzéhez, hiszen a királyné még 1441. április 24. előtt elzálogosította Sopront és az összes hozzá tartozó jövedelmet, mégpedig úgy, hogy időköz- ben elfeledkezett Lachhuetelről.24
A következő kapitányi kinevezés már IV. Frigyes nevéhez köthető. 1441.
április 11-én értesítette a várost, hogy tanácsosát, Sigmund von Ebersdorfot nevezte ki, a tisztség kondícióiról azonban nem értesülünk, de biztosnak lát- szik, hogy a korábban szokásos kapitányi jövedelmeket ő is megkapta.25 Ebersdorf azonban az ausztriai zsoldos és hivatalviselő nemesség tagjaként, részben azért, hogy saját katonáit kifizethesse, részben vagyonának gyarapí- tásáért rátette a kezét a soproni, a fertőrákosi és a macskakői tizedjövedelmek- re is, amelyek a győri püspököt illették.26 Bár Ebersdorf kinevezésében való- színűleg szerepet játszottak a Frigyesnek nyújtott kölcsönök és kifizetetlen szolgáltatások is, amire utal, hogy kapitányságának végével sem volt hajlan- dó letenni a tizedjövedelmekről, de az ő esetében még valószínűleg nem be- szélhetünk a városkapitányi tiszt elzálogosításáról, hiszen a tisztséggel együtt járó jövedelmek élvezete más intézményt is jellemez.27 Arról sincs tudomá- sunk, hogy bármilyen írásbeli kötelezettségvállalás korlátozta volna IV. Fri- gyest abban, hogy leváltsa Ebersdorfot, mint ahogy azt kétszer (1442, 1445) meg is tette.28
21 Engel P.: Archontológia i. m. I. 416.
22 […] pro censu annuo […] racione capitaneatus ipsius civitatis deputaramus – Sopr. Tört. I/3.
205–206.; virhundert gulden, so sy […] von wegen der vorgenanten haubtmanschafft […]
schuldig sein gewesen – Sopr. Tört. I/3. 210–211.; Belitzky J.: Sopron i. m. 823.
23 Sopr. Tört. I/3. 204–207., 210–211.
24 Sopr. Tört. I/3. 213-214.; Lachhuetel 1442-ben vette elő követelését (Sopr. Tört. I/3. 224–225.), de még 1446-ban is küzdenie kellett a jussáért, lásd Sopr. Tört. I/3. 258–259.
25 Sopr. Tört. I/3. 217.
26 Bariska István: A soproni városkapitányság III. Frigyes korában. Soproni Szemle 63. (2009) 277.
27 Házi Jenő: Macskakő vára. Soproni Szemle 16. (1962) 332–333.; Engel P.: A honor i. m. 7–8.
28 Bariska I.: A soproni városkapitányság i. m. 275.
1449 után hosszú ideig nincs tudomásunk a tisztség betöltéséről. Ennek okát Bariska István abban látta, hogy Sopron zálogos ura, IV. Frigyes csak meghatározott feladatokra nevezett ki városkapitányt.29 Mivel az 1450-es évek elején Sopron helyzete kevésbé volt aggasztó az ekkoriban császárrá koronázott Frigyes számára, mint az 1447-ben megkötött radkersburgi fegy- verszünet előtt, ezért megtehette, hogy üresedésben hagyja a pozíciót. Az üresedésből arra is következtethetünk, hogy a Frigyes által később kineve- zett kapitányok esetében sem lehetett szó a tisztség elzálogosításáról, hiszen a zálogost leváltani csak meghatározott feltételek mellett lehetett, ami első- sorban anyagi ráfordítást igényelt, az pedig kérdéses, hogy Frigyesnek volt-e erre pénze.
1459-ben azonban Sopron újra ellenséges közegben találta magát, miu- tán a császárt megválasztották magyar királynak. Emiatt került sor Ulrich von Grafeneck kinevezésére, ő azonban nem csupán a kapitányi, hanem a megyésispáni tisztséget is elnyerte III. Frigyestől, aki magyar (ellen)király- ként jogosult volt (ellen)ispánokat kinevezni.30 Kinevezése azért is fontos, mert személyében ekkor először egyesült a városkapitányi és a megyésispá- ni pozíció. A forrásokból azonban ismert, hogy Grafeneck is csak ura tetszé- se tartamára viselhette e két tisztséget. Hozzá került a szokásos kapitányi jövedelem is.31
1463-ban a város visszatért az anyaországhoz. Mátyás király szüksé- gesnek látta fenntartani a városkapitányi pozíciót, és a császár által alkal- mazott módszert követve általában ugyanannak adta, akit megyésispánná is kinevezett. Az ispánok kapitányként jogosultak voltak a városi adóra, amely a maga évi 400 forintjával és egyéb juttatásaival szép jövedelemki- egészítésnek számított, annak fényében, hogy ekkorra a honorrendszerből már szinte semmi sem maradt, az átlagos ispánoknak tehát nem álltak ren- delkezésére nagy királyi uradalmak, amelyeknek a jövedelmét élvezhet- ték, legfontosabb bevételi forrásuk a bírságpénzekből állt.32 Sopron ese-
29 Bariska I.: A soproni városkapitányság i. m. 279.
30 Sopron megyének már volt ispánja, Tejedi Imre. Horváth Richárd: Sopron megye tisztségviselői a késő-középkorban 1458–1526. Soproni Szemle 68. (2014) 79.; Belitzky J.: Sopron i. m. 861.
Feltűnő továbbá, hogy ha megpróbálnánk összeállítani Frigyes császár magyar bárói karát, igen hiányos listát kapnánk. Többnyire nem nevezett ki senkit magyar méltóságra, csak jóvá- hagyta a de facto létező állapotot (például Vitovec János szlavón bánsága, Andreas Baumkir- cher pozsonyi ispánsága), Grafeneck kinevezése kivételes volt.
31 […] zu vnserm hawbtman vnd span der bemelten vnserr spanschafft Odenburg aufgenomen […] vnd die gewondlichen nütz vnd torkinnen daselbs zu Ödenburg vnd in dieselb spanschafft gehörennden vntz auf vnser widerrüfen zeuechssen vnd intzenemen beuolhen haben – Sopr.
Tört. I/4. 393–394.
32 Szokatlan módon 1461-ben két nyugta is kiállításra került az évi adó (jërlich zynnse) befizeté- séről, Sopr. Tört. I/5. 29., 33. A későbbi, decemberben kiállított nyugta nem másolata a korábbi májusinak, mert szerepel benne a már Smilo kapitánysága idején is ajándékként adott három vég löweni posztó (drew tuch von Löfen) is. Lehetséges, hogy a kapitánynak két részletben fizették a pénzt, így valójában nem 400, hanem 800 forintot húzott a várostól, de az is lehet,
tében szükség is volt erre a pluszbevételre: Grafeneck ebből fizette zsoldo- sait.33
A tisztségviselők sorában 1463-ban annyi változás mindenképp beállt, hogy Mátyás magyar származásúakat nevezett ki, előbb Ostfi Ferencet, utána fivérét, Ostfi Lászlót, majd egy volt Kanizsai-familiárist, Török Ambrust.34 Utóbbi azonban túlkapásaival elérte, hogy leváltsák és fogságba vessék.35 In- nentől kezdve hosszú ideig kizárólag idegen, többnyire ausztriai vagy cseh származású városkapitányokkal és ispánokkal találkozunk. A királyi gyakor- lat azonban nem változott meg azonnal, Wilhelm Mischullingert (Grafeneck egykori alispánját) is durante beneplacito nostro nevezte ki Mátyás.36 A követke- ző ispán, Sigmund von Weispriach méltóságviselésével kapcsolatban sok a bizonytalanság. A legkorábbi oklevél, amely őt ispánnak nevezi, 1466. július 14-én kelt.37 Ezzel jól egybecseng, hogy június 19-én Mischullinger már csak pozsonyi ispánként nevezi meg magát,38 augusztus 9-én azonban ismét hasz- nálja a soproni ispán titulust.39 Weispriach szintén megkapta a kapitányságot legkésőbb 1466 őszén.40 Később Mischullinger visszakapta az ispánságot, de eléggé valószínű, hogy Weispriachhal közösen viselték a tisztségeket.41 Ezt erősítheti egy 1467. április 20-i oklevél, amelyben a király az ispánoknak és a szolgabíráknak írt.42
1471 októberében a pénzszűkében lévő Mátyás 10 400 forintért elzálogo- sította Sopron városát Weispriachnak.43 A gyakorlat nem volt előzmények nélküli. 1461-ban Mátyás már elidegenítette a királyi városok közé tartozó Kisszebent a Rozgonyiaknak,44 1463-ban pedig a szintén stratégiai jelentő-
hogy az egyik nyugta nem a folyó évi fizetéséről szólt. A honorrendszer széthullásáról lásd Engel P.: A honor i. m. 14.; Engel P.: Szent István birodalma i. m. 184. Önmagában a bírságok- ból befolyó jövedelem sem számított lebecsülendőnek. C. Tóth Norbert: Szabolcs megye műkö- dése a Zsigmond-korban. Nyíregyháza 2008. 47.
33 Sopr. Tört. I/5. 72.
34 Horváth R.: Sopron megye tisztségviselői i. m. 80. Ostfi Ferenc hivatalviselését Horváth kétség- be vonja, de Ostfi László Sopronnak szóló levele, amelyben beszámol fivére haláláról és saját kinevezéséről (Sopr. Tört. I/5. 91.), arra utal, hogy elődje Ostfi Ferenc volt.
35 Sopr. Tört. I/5. 164.; Kubinyi András: A magyar városok országrendiségének kérdéséhez. Ta- nulmányok Budapest Múltjából 21. (1979) 13.
36 Sopr. Tört. I/5. 169. Ez csupán a kapitányságra vonatkozik, de két hónappal később már ispán- ként is hivatkoznak rá. Sopr. Tört. I/5. 186.
37 Magyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár, Diplomatikai Fényképgyűjtemény (a további- akban DF) 286 379.
38 Sopr. Tört. I/5. 250.
39 Sopr. Tört. I/5. 251.
40 Sopr. Tört. II/4. 260.
41 Horváth R.: Sopron megye tisztségviselői i. m. 81–82.
42 […] fidelibus nostris comitibus et iudicibus nobilium comitatus Soproniensis – Sopron várme- gye története. Oklevéltár I–II. Szerk. Nagy Imre. Sopron 1889–1891. (a továbbiakban Sopron vm.) II. 448.
43 Sopr. Tört. I/5. 303–306.
44 Kubinyi A.: Országrendiség i. m. 13.
ségű pozsonyi várat Andreas Baumkirchernek.45 Mint Sopronnál, Pozsony esetében is pénzügyi nehézségek, hirtelen jött kiadás volt a fő ok: ki kellett fi- zetni a Szent Korona váltságdíját III. Frigyesnek.46 Pozsony elzálogosítása sem volt kisebb kockázat 1463-ban, mint Soproné 1471-ben, legfeljebb annyi- ban, hogy míg 1463-ban bízni lehetett abban, hogy a frissen megkötött bécsúj- helyi béke legalább egy ideig normalizálja a Habsburg–magyar kapcsolato- kat, addig 1471-ben kifejezetten rossz volt a két uralkodó viszonya. Adódik a kérdés, miért nem követte Mátyás a korábban bevált receptet, és adta zálogba Sopront inkább Baumkirchernek? A kérdésre a válasz nagyon egyszerű:
Baumkirchert a császár még 1471. április 23-án Grazban lefejeztette.47
A források alapján úgy tűnik, hogy Weispriach 1471-ben magát a várost és az abból befolyó jövedelmeket kapta meg, de a városkapitányi hivatalt nem. A király ugyanis felmentette a várost a neki tett hűségeskü alól. Sopron az elzálogosítással kikerült a királyi ellenőrzés alól, csaknem két évig még csak arról sincs tudomásunk, hogy Mátyás levelezett volna a városi tanáccsal.
Mivel a városkapitány a király képében járt el, érthető, hogy 1471 és 1473 kö- zött, amíg Weispriach városurasága tartott, nem volt szükség e hivatal betöl- tésére. Ezekben az években Weispriach az okleveleiben épp ezért nem nevezte magát városkapitánynak, csak ispáni címét használta, amelyre Mátyás ismét őt nevezte ki.48
A Weispriachhal kötött zálogszerződés pontosan meghatározta a kölcsön visszafizetésének módját és lehetséges helyszíneit. A zálogbirtokosság elvben véges időtartamra szólt, mert a Weispriachnak rendelt koronavám (czwainczi
gisten, vectigal der cron), királyi adó (zins) és rovásadó (anschnitt) folyamatosan csökkentette a kifizetendő hátralék összegét. A király kötelezettséget vállalt a zálogos megvédelmezésére. A szerződés kiterjedt Weispriach örököseire is.49 Érvényességét még az sem tudta teljesen negligálni, hogy 1473 őszén nem engedték be Mátyás emberét a városba, és elterjedt a hír, miszerint Weispria- ch át kívánja adni Sopront III. Frigyesnek.50 A magyar király azonnal lépése- ket tett, de nemcsak a város biztosítása ügyében (elrendelve a zálogos úr em-
45 DL 100 708; Engel, Pál: Andreas Baumkircher und Ungarn. Quellen zu Andreas Baumkircher im Ungarischen Staatsarchiv. In: Andreas Baumkircher und seine Zeit. Redaktion und Lei- tung: Rudolf Kropf und Wolfgang Meyer. Eisenstadt 1983. 251.
46 A DL 100 708 ugyanazon a napon kelt, amikor Mátyás király megkötötte a bécsújhelyi békét III. Frigyessel. A császár 80 ezer forintot kért a Szent Korona visszaadásáért. Kubinyi András:
Mátyás király. Budapest 2001. 51.
47 Kubinyi A.: Mátyás király. i. m. 70.
48 […] span zu Ödenburg vnd haubtman zu Pettaw – Sopr. Tört. I/5. 306.; […] span zu Odenburg vnd haubtman zu Pettaw – Sopr. Tört. I/5. 308. Egy kivétel van, 1471. november 26-án Sig- mund „span vnd haubtman zu Odennburg vnd zu Pettau”-nak nevezi önmagát. Ugyanakkor lehetséges, hogy a Hauptman ez esetben ugyanúgy nem vonatkozik Sopronra, csak Pettaura, ahogyan a Span nem vonatkozhat Pettaura, csak Sopronra. Steiermärkisches Landesarchiv Allgemeine Urkundenreihe (a továbbiakban StLA AUR) 8942.
49 Sopr. Tört. I/5. 304.
50 Sopr. Tört. I/5. 318–319.
bereinek kizárását), hanem a zálogösszeg visszafizetése tárgyában is. Másnap már jelentős kölcsönt vett fel Ulrich von Bestnitztől. Az új hitelező kifizetését Mátyás ugyanúgy a városi jövedelemből (rent) tervezte, mint a régiét, azzal a különbséggel, hogy neki nem rendelt mellé hivatalt, csak a pénzt, nyugta elle- nében.51 A soproni ispán ismét Mischullinger lett.52 Két furcsaság azonban a kutató szemébe ötlik: az egyik az, hogy Weispriach még 1474 novemberében is soproni ispánnak címezi magát,53 a másik pedig az, hogy még 1476-ban is követelései vannak a várossal szemben, amelyet ezek szerint a kezdeti ijedt- ség ellenére Mátyás nem sietett visszaváltani.54 Sőt, 1475-ben ismét kedvelt hívének mondja Weispriachot, akinek fia, Andreas királyi palotásként szol- gált.55 A kiváltás pontos idejét nem ismerjük, legkorábban 1476-ban történhe- tett meg.56
Az utolsó adat Mischullinger tisztségviseléseire 1477. szeptember 8-i.
Novemberben Mátyás Jörg von Steinnek engedte át a 436 forintos évi adót (jahrlich pflichtig), de a hivatal(oka)t nem adta mellé.57 1478-ban nincs adatunk sem az ispáni, sem a kapitányi tisztség betöltéséről.58 1479-ben Mátyás Gin- dersich von Frauenburgot nevezte ki ispánná és városkapitánnyá, a szokásos fizetéssel (jërlich güllt vnd czynnss). Itt sem beszélhetünk elzálogosításról, Frauenburg a király visszahívásáig viselhette hivatalait.59
1482-ben már zálogba került az ispánság, Sigmund von Weispriach fia, Andreas kapta meg Mátyástól öt évre, a város azon királyi jövedelmeivel (zy
nns, nucz vnd rennt) együtt, amelyek előtte Frauenburgnak jártak, ám kapi- tánnyá nem nevezte ki.60 Az ifjabb Weispriach azonban nem tudta sokáig él- vezni ispáni jövedelmeit, mert 1485-ben császári fogságba került.61 A városka- pitányságot illetően gondot jelent, hogy bár a hozzá tartozó fizetés elvileg még Andreas Weispriachnak járt, 1484. január 17-én a király azt parancsolta a városnak, hogy Frauenburg városkapitánynak fizessék meg. Frauenburg ka- pitányságát tovább erősíti egy 1524-ből származó visszaemlékezés, amely arra az időre vonatkozott, amikor Gindersich kapitány és Trenka János felkér- tek egy soproni házat a királytól.62 Utóbbiról tudjuk, hogy 1484-ben Mátyás
51 Sopr. Tört. I/5. 319–320.
52 Horváth R.: Sopron megye tisztségviselői i. m. 82.
53 StLA AUR 7523c.
54 Sopr. Tört. I/5. 346.
55 Sopr. Tört. I/5. 330.
56 Sopr. Tört. I/5. 346.
57 Sopr. Tört. I/5. 361.
58 Horváth R.: Sopron megye tisztségviselői i. m. 82.
59 […] auf widerrůfung – Sopr. Tört. I/5. 378.
60 Sopr. Tört. I/6. 8.
61 Horváth R.: Sopron megye tisztségviselői i. m. 82. 1485. június 17-én már fogoly volt. StLA AUR 8040.
62 Sopr. Tört. I/6. 25.; Sopr. Tört. I/7. 85.
Sopronba küldte, ekkorra datálható tehát az a bizonyos kérelem.63 1486 no- vemberében már Kanizsai László volt a városkapitány.64
Innentől kezdve évekig nincsenek adatok a két tisztség betöltéséről, egé- szen 1493. július 19-ig, amikor Ludwig von Weitmühl tűnt fel ispánként.65 A cseh Weitmühl (Veitmile) család tagjai szintén zálogként bírták a két tisztsé- get, eredetileg Beneš von Weitmühl karlštejni várgróf, Ludwig fivére kapta meg II. Ulászlótól,66 de hivatali működésének nem maradt fenn nyoma, úgy tűnik, a soproni tisztségeket, mintegy családi vállalkozásként, természetesen királyi engedéllyel rábízta Ludwigra, ő pedig diplomataként és pénzügyi szakemberként szolgálta az uralkodót egészen 1496-ban bekövetkezett halálá- ig.67 Mivel Beneš részt vett a pozsonyi béketárgyalásokon, de a békeokmány- ban nem szerepel tisztségei közt a soproni ispánság,68 valószínűleg a békekö- tést követően történt az elzálogosítás. Weitmühlnek korábban nem állhatott érdekében fizetni e tisztségekért, vagy hitelfedezetként elfogadni őket, hiszen addig a város és a megye sorsa, hovatartozása az ellenség karmai közt feküd- vén eléggé bizonytalan volt.69 A szerződés részleteit jól ismerjük. A zálogösz- szeg 4000 forint volt, cserébe a zálogbirtokos megkapta a tisztségeket, a város 436 forintnyi rendes adóját (census ordinarius) és 160 forintot a soproni har- mincadjövedelmekből. Időbeli megkötés nem volt, a zálog időtartama a visz- szaváltásig tartott.70 A zálogbirtok, amennyiben nem váltották ki, természete- sen örökíthető volt, 1496 és 1502 között Beneš fia, Michael viselte az ispáni méltóságot, halála után pedig fivére, Johann.71 Feltűnt még egy családtag is, Ladislav, aki 1497-ben átvette az időközben elhunyt apjának járó hátralékot, de ő maga nem viselte az általunk vizsgált két tisztség egyikét sem.72
Ugyan a király nem tudta teljesíteni a rendek azon 1504. évi követelését,73 hogy váltsa vissza az elzálogosított soproni ispánságot és városkapitánysá- got, de meg kell említeni, hogy II. Ulászló igyekezett nem teljesen kiszolgál-
63 Sopr. Tört. I/6. 25–26.
64 DL 19 204.
65 Horváth R.: Sopron megye tisztségviselői i. m. 83.; DL 20 039.
66 Horváth R.: Sopron megye tisztségviselői i. m. 83.
67 Trnka, Pavel: Finanční situace českého krále Vladislava Jagellonského v letech 1471–1490. Kéz- irat. Praha 2008. 270.
68 DF 276 001.
69 II. Ulászló háborúját a cseh főurak kölcsönökkel segítették, amelyek fejében zálogbirtokokat kaptak. Sopron azonban semleges volt a Miksa elleni háború alatt, így arra következtetek, hogy e város kapitányságát a béke megkötése előtt az uralkodó legfeljebb megígérni tudta, de Weitmühl addig nem vehette át. Vö. Neumann Tibor: Békekötés Pozsonyban – országgyűlés Budán. A Jagelló–Habsburg kapcsolatok egy fejezete (1490–1492). (Első közlemény.) Száza- dok 144. (2010) 344., 368.
70 Sopron vm. II. 599.
71 Horváth R.: Sopron megye tisztségviselői i. m. 83.
72 Sopr. Tört. I/6. 155. Znojmói kapitány volt, vagy Beneš, vagy Ludwig fia. Regesten Kaiser Friedrichs III. (1440–1493) Herausgegeben von Heinrich Koller, Paul-Joachim Heinig und Alois Niederstätter. Heft 27. Wien–Weimar–Köln 2012. 183.
73 CJH 684.
tatni a lakosságot egy teljhatalmú kapitánynak. A zálogszerződés csak a fenti hivatalokra és a hozzá tartozó jövedelmekre vonatkozott, amikor Ludwig von Weitmühl törvénytelenül adóztatni kezdte a zsidókat, a király gátat vetett a kapitányi önkénynek.74 Újlaki Lőrinc lázadása idején arra utasította a várost, hogy (saját kapitányuk helyett) Pogány Péter pozsonyi ispánt informálják a hírekről.75 Ennek ellenére nem mondható el, hogy a Weitmühlöket minden végrehajtó hatalmuktól megfosztották volna, és csupán névleg voltak ispá- nok.76
A városnak ekkoriban egyre többször okozott nehézséget a kapitányi il- letmény kifizetése, főképp amiatt, mert Mátyás és Ulászló elkezdett rendsze- resen rendkívüli segélyeket kérni, amelyek ráadásul több mint kétszeresen haladták meg a Szent György-napi adó összegét. Amíg tudott, Sopron igyeke- zett mindkét irányba fizetni, bár egy oklevél tanúsága szerint 1499-ben szeret- ték volna elérni, hogy a rendkívüli befizetésből a király fizesse ki a zálogbirto- kosoknak járó azévi összeget, vagy váltsa ki a zálogot egészen.77 Mivel a zá- logszerződés szerint a városnak meghatározott időre ki kellett fizetnie az illet- ményt, a király nem parancsolhatta meg a Weitmühlöknek sem az összeg el- engedését, sem annak csökkentését, vagy a fizetési határidő meghosszabbítá- sát, az engedmények megadása a zálogbirtokos belátásán múlott. Ha a város késlekedett, a zálogos urak a királyhoz fordultak panaszukkal, aki nem tehe- tett mást, megparancsolta Sopronnak az összeg kifizetését.78
II. Ulászlónak nem álltak rendelkezésére a szükséges pénzeszközök, de a visszaváltás egyre időszerűbb lett a rendi követelések, a felfokozott idegenel- lenes hangulat és a mind feszültebbé váló Habsburg–magyar viszony miatt.
Kétféle módon is sor került a probléma kezelésére. Egyrészt a király engedé- lyezte Sárkány Ambrusnak, hogy ő fizesse ki a zálogösszeget. Ennek eredmé- nyeképp Sárkány vált az új zálogbirtokossá, a Weitmühlökhöz hasonló felté- telekkel.79 Sárkány a király nevében fizetett elődeinek, tehát nem vált azok alzálogosává, a királytól kapta ő is a zálogbirtokot.80 Másrészt egy 1506. júni- us 24-én kelt oklevelében Ostfi Ferencet nevezték ki soproni ispánnak.81 Az aktus furcsasága abban rejlik, hogy ekkor már Sárkány volt az ispán, az enge- délyadás 1505 októberében történt, a következő év márciusában megtörtént az elzálogosítás Sárkány részére, és 1507 áprilisában is az övé volt az ispáni
74 Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon. Budapest 1884. 446.
75 Sopr. Tört. I/6. 140.
76 Sopr. Tört. I/6. 146., 149.
77 Sopr. Tört. I/6. 178–179., 182. További segélykérések: Sopr. Tört. I/6. 195–197., 200–201. Az effajta kéréseket főképp a déli végvidék sanyarú helyzete motiválta, és nem csupán Soprontól kért a király. Kubinyi András: Városaink háborús terhei Mátyás alatt. In: Házi Jenő emlék- könyv. Szerk. Dominkovits Péter, Turbuly Éva. Sopron 1993. 155.
78 Például Sopr. Tört. I/6. 182., 203.
79 Wiesflecker, Hermann: Kaiser Maximilian III. Wien 1977. 321–325.; Sopr. Tört. I/6. 219–220.
80 […] nomine et in persona nostris ad se redemit – Sopron vm. II. 600.
81 Sopron vm. II. 601. Ostfi 1504-ben még alispán volt. Sopron vm. II. 593.
cím.82 A korábbi kutatás ezt az 1506. évi Habsburg–magyar háborúval magya- rázta, mivel Sárkány a Habsburgok egyik legfőbb informátora volt, tehát tú- lontúl nagy kockázatot jelentett volna az ő kezén hagyni a tisztségeket háború idején.83 Ugyanakkor furcsa módon a szintén stratégiai jelentőségű pozsonyi ispánságot és a neki elzálogosított pozsonyi várat nem vették tőle vissza.84 Kubinyi András a Habsburg-barátságot is árnyalta: egyrészt a Sárkány által kiszivárogtatott információk tulajdonképpen nem ártottak az országnak, másrészt a császár iránti lojalitás is inkább 1510-ben nőtt meg, miután I. Miksa birodalmi báróvá nevezte őt ki.85 Továbbá különös, hogy az Ostfit kinevező irat az ő elődjeként Kanizsai Jánost nevezte meg, igaz, az ő ispánságáról mindössze innen, illetve egy másik, ám keltezetlen forrásból lehet értesülni.86 Feltevésem szerint Kanizsai és Ostfi kinevezése nem járt együtt Sárkány Amb- rus elmozdításával. Utóbbi zálogjogon bírta az ispánságot, onnan csak kivál- tás esetén lehetett volna leváltani, erre azonban nem kerülhetett sor, máskü- lönben nem valószínű, hogy alig pár hónap múlva újra neki zálogosították volna el azt. Azonban a szerződés hagyott egy kiskaput: nem tiltotta meg a királynak, hogy ispántársat nevezzen ki. A kettős hivatalviselés amúgy sem példa nélküli a magyar középkorban, Sárkány Ambrus a pozsonyi ispánságot is Holy Pállal közösen viselte. Mindössze egy dologra kellett ügyelni: Sopron esetében az ispántárs nem volt jogosult a zálogba vetett jövedelmekre (város- kapitánynak nem is nevezték ki).87 Ostfi hivatalviselése tiszavirág-életű volt, 1507 januárjában ismét Kanizsai János viselte a tisztséget. Források hiányában nem tudjuk pontosan, meddig állt fenn ez a kettős hivatalviselés, mert ezután nincs nyoma.88
1509-ben ismét gazdát cserélt a zálog, Nagypalugyai Platthy (vagy a for- rásokból jobban ismert nevén Trenka) György szerezte azt meg Sárkánytól. A zálogösszeg és a feltételek továbbra sem változtak.89 Trenka családja Fel- ső-Magyarországon, Liptó megyében volt birtokos.90 A tárgyalások királyi engedéllyel (mint annak idején a Weitmühlök és Sárkány között) most is a régi
82 Érdekes módon 1506. május 7-én még Johann von Weitmühl alispánja volt hivatalban, Lien- hardt von Wossenperger, aki ura megbízásából a kapitányi tisztséget is viselte. Sopr. Tört. I/6.
225–226.
83 Horváth R.: Sopron megye tisztségviselői i. m. 84.
84 Kubinyi András: Egy üzletelő és diplomata várúr Mohács előtt: Ákosházi Sárkány Ambrus. In:
Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Pamer Nóra. Budapest 1994. 266.
85 Kubinyi A.: Sárkány i. m. 272–273.
86 Sopron vm. II. 598.; vö. Péterfi Bence: A Lajtán innen, az Innen túl. Századok 150. (2016) 450–451.
87 Kubinyi A.: Sárkány i. m. 266.
88 Horváth R.: Sopron megye tisztségviselői i. m. 84.
89 Bél Mátyás: Sopron vármegye leírása – Descriptio comitatvs Semproniensis I. Sopron 2001.
63–64. Magyar fordítása: uo. 138–140.
90 Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Bars vármegye. Budapest é. n.
[1903.] 545.
és az új zálogbirtokos között zajlottak, üzleti kapcsolatuk minden jel szerint régebb óta tartott, a soproni tisztségek adása-vétele pedig egy kiterjedtebb, a Szentgyörgyiekkel kötött zálogegyezségnek képezte részét.91 Ulászló Sár- kányt és Trenkát kinevező oklevelei kifejezetten beszélnek a hivatalok örökít- hetőségéről is, amely szintén visszaváltásig tartott, az örökös személyét utób- bi esetben Trenka választhatta ki, amelyhez a király már előre beleegyezését adta.92 Ez a városkapitány szintén nem csak címében viselte tisztségeit, a ki- rály több feladattal is megbízta, többek között azzal, hogy érvényt szerezzen annak a bírói ítéletnek, amely szerint Lánzsér várát a Weispriachoknak ki kell engedniük korábbi zálogkezelésükből.93 Utóbbi konfliktussal kapcsolatban e témára nézve kiderült, hogy a polgárság nem zárhatta ki jogosan a kapitányt a városból.94 Ekkoriban ismét gondok adódtak az illetmény kifizetésével, ez ügyben a város ismét a királyhoz fordult, de ő nem tehetett semmit, ellenben arra lehetősége volt, hogy a lánzséri hadműveletekben való részvétel alól, amelyet a városkapitány szorgalmazott, felmentse a várost.95 Trenka is több- ször túllépett hatáskörén, megkísérelt bíráskodni a polgárok felett.96 Ennek ellenére és dacára annak, hogy megromlott a kapcsolata a városvezetéssel a behozott zsoldos katonaság és a Sopron nyakára hozott Weispriachfehde mi- att, Trenka 1518-ig hivatalban maradt, köszönhetően annak, hogy a király le- váltási jogát korlátozta a zálogstátusz.97 Még az sem változtatott ezen, hogy az 1514-es országgyűlés előírta az elzálogosított királyi javak visszavételét, mindössze annyi történt, hogy 1515-ben, vélhetően II. Ulászló nyári soproni látogatása és ott szerzett személyes negatív tapasztalatai eredményeképp rö- vid időre ispántársat kapott Szapolyai János vajda, királyi főkapitány szemé- lyében.98 A bácsi országgyűlésen ismét előkerült a téma, ami Sopron esetében ezúttal sikerrel járt, 1519-ben már II. Lajosnak fizették be az évi rendes adót (census et taxa ordinaria).99
91 Kubinyi A.: Sárkány i. m. 270–271.
92 Cuiquidem testamentarie legationi ex nunc prout ex tunc, et ex tunc velut ex nunc, consensum etiam nostrum Regium prebemus… – Bél M.: Sopron i. m. 64.
93 Sopr. Tört. I/6. 257–258., 281.; Csermelyi József: Weispriachné háborúja. Történelmi Szemle 55.
(2013) 475–476.
94 Sopr. Tört. I/6. 269.
95 Sopr. Tört. I/6. 268–269., 295–297.
96 Sopr. Tört. I/6. 271–272.
97 Csermelyi J.: Weispriachné i. m. 476–482.
98 1514. évi 1. tc.: DRMH 1490–1526. 176., 178. A királyi látogatásra lásd Sopr. Tört. I/6. 322–325.
A korszak archontológiájában nem említenek ugyan kettős ispáni hivatalviselést, de mivel a visszaváltás csak később történt meg, ezért megfontolandónak tartom, hogy Trenkát nem mozdították el, de a feladatokat Szapolyaira bízták. Vö. Horváth R.: Sopron megye tisztségvi- selői i. m. 85. Megjegyzendő, hogy a vajdától fennmaradt, illetve a nevében kelt oklevelekben soproni ispáni címe egyszer sem fordul elő. Vö. A Szapolyai család oklevéltára I. Közreadja:
Neumann Tibor. Budapest 2012. 370–375.; Collectio Diplomatica Hungarica. A középkori Ma- gyarország levéltári forrásainak adatbázisa. Szerk. Rácz György. Internetes kiadás (DL–DF 5.1) 2010.
99 1518. évi 7. tc.: DRMH 1490–1526. 222.; Sopr. Tört. I/6. 377., 379.
Változás csak a mohácsi csata után következett be. Ugyan itt már kora újkori vizekre evezünk, de csak így lehetséges végigkövetni a hivatalok va- gyontárggyá válásának történetét.
A Mohács után trónra lépő királyok mindegyike gondoskodott az ispán- ság betöltéséről. I. János Frangepán Kristófot nevezte ki, a városkapitányi tisztség betöltéséről nem maradt fenn forrás. Frangepán 1527-ben bekövetke- zett halála után nincs tudomásunk arról, hogy Szapolyai mást állított volna a számára ekkor már elveszett megye élére.100
Riválisa, I. Ferdinánd 1527. február 1-jén Dietrich von Hartitschot nevez- te ki, hivatalosan ekkor csak kapitánnyá, de minden bizonnyal a megye élére is ő került, egészen 1529-ig, amikor ispánként sógora, Hans von Weispriach váltotta.101 A király és kapitánya között szabályos szerződés jött létre, német nyelven, formuláival pedig az örökös tartományok és a salzburgi érsekség korabeli, hasonló tárgyú okleveleit idézte. A kinevező okiratot Hartitsch átírta saját reverzálisába, amellyel a maga részéről érvényesnek fogadta el az abban leírtakat, és elfogadta a kinevezést.102 Az oklevél szerint a király a korábban Hartitschnak elzálogosított retzi uradalomért cserébe kiutalt neki (és örököse- inek) évi 105 font pfenniget az alsó-ausztriai vagyonkezelő (Viztum) hivatalá- ból, illetve ráruházta a soproni kapitányságot, annak minden bevételével. Bár a kinevezés elvileg a király tetszése tartamáig szólt, a fenti körülmények még- is arra utalnak, hogy zálogbirtoklásról van szó.103 A szerződés megtiltja a ka- pitánynak, hogy Sopront bevonja személyes viszályaiba,104 illetve hogy a szo-
100 Fallenbüchl Zoltán: Magyarország főispánjai 1526–1848. Budapest 1994. 96. Frangepán Kristóf 1527. július 15-én kelt levele StLA Familienarchiv Stubenberg Karton 39. Heft 361.
101 1527. február 21-én Sopronba kérette az alispánt, Vicai Jánost. Sopr. Tört. I/7. 243. Vö. Horváth R.: Sopron megye tisztségviselői i. m. 85. 1528 végén biztosan ő viselte. Sopr. Tört. I/7. 329.
Weispriach kinevezésére: Csermelyi József: Egy 16. századi soproni ispán és városkapitány, Hans von Weispriach életútja 1550-ig. Soproni Szemle 69. (2015) 11.
102 Hasonló tartalmú iratok például: Sigmund von Weispriach reverzálisa 1450-ből a neki nyolc évre átengedett raini kapitányságról (StLA AUR 6260b), Hans von Weispriach reverzálisa 1458-ból a salzburgi érsek által a főpap haláláig átengedett raini kapitányságról (StLA AUR 6669b), Georg Gradner reverzálisa 1463-ból a vansdorfi várért és hivatalért (StLA AUR 6987a), Heinrich Truchsetz reverzálisa 1463-ból obersachsenburgi várnagyi kinevezéséért, amelyet élete végéig viselhet, amely kinevezés fő oka egy 200 forintos kölcsön volt a salzbur- gi érseknek (StLA AUR 6994), illetve Sigmund von Weispriach reverzálisa 1465-ből a pettaui várért és kapitányságért (StLA AUR 7089d). E példák többsége olyan hűbér, amelyben a hűbérúr nemcsak birtokot, hanem hivatalt is ad hűbéresének (Amtslehen), de akad köztük olyan is, ahol az adományt részben pénz ellenében nyerték. Peters, I.M.: Amt IV. Die Ämter in Deutschland 3. Ämter und spätma. Landesherrschaft és Weyhe, Lothar: Pfandschaft, -spo- litik. In: Lexikon des Mittelalters. CD-ROM. Stuttgart 2000.; Niederstätter, Alois: Das Jahrhun- dert der Mitte. Österreichische Geschichte 1400–1522. Wien 2004. 52., 271.
103 Hartitsch reverzálisa: Österreichisches Staatsarchiv Haus-, Hof- und Staatsarchiv Allgemei- ne Urkundenreihe (a továbbiakban ÖStA HHStA AUR) 1527 II. 1. A kinevezés a király részé- ről „bis auf vnnsern Wolgefalln” tartott.
104 […] khainen Kriege, Vehde, noch Angriff daraus anfahen, treiben – ÖStA HHStA AUR 1527 II. 1. A Fehde fogalmának szerepeltetése mutatja, hogy mennyire német mintára készült ez az oklevél, ugyanis ez a jogintézmény nem magyar. Bariska I.: A soproni városkapitányság i.
kásosnál több adót vagy szolgáltatást várjon el az alattvalóktól. Meg kell vé- denie jogaiban a szegényt ugyanúgy, mint a gazdagot, a királyt pedig hűen kell szolgálnia, tíz nehézpáncélos lovassal, egyenként 8 font pfennig havi zsolddal. A kapitányi fizetése évi 300 rajnai aranyforint volt, de a soproni szá- madáskönyvek (igaz, foghíjasan) fennmaradt adatai arról árulkodnak, hogy ezt nem közvetlenül a várostól kapta. A szerződés rendelkezik továbbá a ka- pitányságról való lemondás vagy leváltás körülményeiről, ilyen esetben fél évvel előre értesíteni kell a feleket.105 A feltételek többsége ismert a birodalmi hűbérrendszerben.106 Ez azonban nem szabad, hogy megtévesszen, jelen eset nagyon messze áll a hűbériség ún. tiszta típusától.
Hartitsch halála után I. Ferdinándnak új városkapitányról kellett gondos- kodnia, a megfelelő személyt pedig a soproni ispánban, Hans von Weispria- chban találta meg. Weispriachot több tényező is ideális ispánná tette: Lánzsér és Kabold uraként az egyik legtekintélyesebb megyei birtokos volt, származá- sa és felesége révén udvarhű, nagyapja honfiúsítása révén magyar nemes, az előző ispán rokona. Mivel mindeme jó tulajdonságokon túl a király hitelezője is volt, el lehetett tekinteni attól, hogy korábban nem ápolt éppen jó viszonyt a várossal. Weispriach már egy ideje szemet vetett a városkapitányságra, ezt kérte Szombathelyért cserébe, és 1532. július 18-án Hans Katzianer meg is ígérte neki, hogy Hartitsch lemondása esetén meg fogja kapni.107 A kinevezés 1537. január 24-én kelt, Weispriach másnap adott ki róla reverzálist. A kineve- zésben a király előbb Hartitsch haláláról és az előállt nehéz helyzetről, majd az új kapitány alkalmasságáról beszélt.108 A kapitányságra való kinevezés mellett további tíz évre megerősítették Weispriachot a soproni ispánságban.
Eddig nem beszélhetünk zálogról, ezután viszont kiderül, hogy Weispriach- nak az általa leszállított élelmiszer miatt 1100 rajnai arannyal tartozik a kincs- tár, így Ferdinánd ígéretet tett, hogy a tízedik év letelte vagy a kapitány halá- la után csak akkor teszi le Weispriachot, illetve örököseit, ha előbb kifizeti az adósságot.109 Ismét előkerülnek a korábbról ismert feltételek: hűség és az uralkodói főhatalomnak való engedelmesség, a lakosság jogainak védelme,
m. 271. Tringli István: A hatalmaskodás és a Fehde. In: Magyar történettudomány az ezred- fordulón. Glatz Ferenc 70. születésnapjára. Szerk. Gecsényi Lajos, Izsák Lajos. Budapest 2011. 413–420.
105 ÖStA HHStA AUR 1527 II. 1.
106 Lehner, Oskar: Österreichische Verfassungs- und Verwaltungsgeschichte. Linz 2002. 52.
107 Csermelyi J.: Egy 16. századi i. m. 10–12.; ÖStA HHStA AUR 1532 III. 21.
108 […] als yetzo unnser Haubtmanschafft Ödenburg durch Absterben weylanndt unnsers Rats, Dietrichen von Hartitsch ledig worden und unnser auch unnserer Lannd und Lewt Notturfft ervordert solhe Haubtmanschafft mit ainer ansehenlichen tauglichen Person zuersetzen.
Dartzuo wir den edlen unnsern lieben getrewen Hannsen von Weisprach, Freyherrn zu Kob- lstorff für aufrichtig und tauglich erkhennt – ÖStA HHStA AUR 1537. I. 25.
109 […] das wir nach Ausganng der zehen Jar Ine oder nach seinem Abganng, seine Erben an- getzaigter Haubtmanschafft und Spannschafft Ödenburg nicht enntsetzen wollen, Sy sein dann zuvor der aindlishundert Guldin Reinisch volligclich entricht und betzalt – ÖStA HH- StA AUR 1537. I. 25.
