R A F F A I S A R O L T A
Hozzád érkezem
Hol mészfehér szigorú hallgatásunk, hol téli zöld, hol hályogos lila.
A papír lázad. Elborzadva réved a rárótt kínok vad soraira.
Hogy néhanap általa menekülnék, ösvénye egy — de mindig ugyanaz.
Fél ív a lap.
Hogy terhét sokszoroztam,
fémet hasít szét, földet megszakaszt.
Hínárujjak, a rejtett-kapcsosak kegyetlenebbek, mint az értelem, önmagamtól, vagy tőled távolodva se bánts.
Hisz úgyis hozzád érkezem.
Ingem alja
ingem alja
kicsipkézve, megszaggatva.
Vér sápasztja vakfehérré, fagy üti vértarjagosra.
Ha már mindeneknek alja:
viselje az isten anyja.
Rajt'felejtett szemek fénye fakuljon el mázos lakkra.
Uram, uram, mivé tettél, milyen zúgba rekesztettél!
Állok talpig csontszikáran, megvasalt páncélba zártan.
Hol az érvénye-sincs ének?
Hol maradt le — kérdenélek.
De ha voltál is, csak voltál, amint egyéb semmiségek.
Amint csupán az emberség:
egy akarás — váll a vállnak.
Amit csupán magam hittem:
testvérszívek megtalálnák.
Hogy majd mindünk, hogy majd mindünk — senki nem esküszik másra.
Hadakozás kurta szele ingem álját hadd cibálja.
Űgy cibálja, hogy a fodra akadjon őszi bokorra, fanyar gyöngyök keserűje jégnövésig ajnározza.
S E R F Ő Z Ő S I M O N
Ahogy éltem
Kiszolgáltatottként, ahogy éltem, lehettem volna magam
s mások ellen kijátszható,
kihasználható is egyben.
Elballaghattam volna visszafelé is
az időben, mint egykor
széthagyott lábnyomaimhoz, szállt állott szaguk
a szélben.
De már intek csak a múlt fészerein verdeső lobogóra.
Tudom mit
s kikért tegyen a tett, hogy nem kár a szóért, s ne a hallgatás
hállatszon messzire.
Gyűjtsek biztonságot, a tévelygés se
csapongjon el velem.
