Pál József írása Főidényi F. Lászlóról

tapszatáj

6 0 . É V F O L Y A M

Tornai József, Lackfi János, Lászlóffy Csaba, Mezey Katalin versei

Dante Marianacci, Faludy György, Nagy Koppány Zsolt

prózája

Pál József írása Főidényi F. Lászlóról

Sebők Ferenc

történelmi tanulmánya Németh László-szobor

Pasaréten

Fritz Mihály rajzai

8

2006. augusztus

tiszatáj

IRODALMI FOLYÓIRAT

Főszerkesztő:

OLASZ S Á N D O R

Szerkesztő:

HÁsz

A szerkesztőség tagjai:

A N N U S G Á B O R

(művészeti szerkesztő)

D O M Á N Y H Á Z I E D I T

(nyelvi lektor)

H A J Ó S J Ó Z S E F N É

(szerkesztőségi titkár)

tiszatáj

Megjelenteti a Tiszatáj Alapítvány Kuratóriuma

a Csongrád Megyei Önkormányzat, Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata,

a József Attila Alapítvány és „••*•„

í a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma

^ T u f f f Nemzeti Kulturális Alapprogram S ^ ^ ^ ^ ^ í

1" i í - — t á m o g a t á s á v a l . 1 9 |

NL'MZLTl K U m m A U S ÖRÖKSÉG , , „ , . , , „ , . J ' M i M S A i t B H MA F e l e l ö s kiadó: Tiszatáj Alapítvány.

Szedés, tördelés: Tiszatáj Alapítvány.

A lapot nyomja: Garmond 2000 Kft., Szeged.

Felelős vezető: Kinyik Erika.

Internet: www.tiszataj.hu e-mail: tiszataj@tiszataj.hu

Szerkesztőség: 6741 Szeged, Rákóczi tér 1. Tel. és fax: (62) 421-549- Levélcím: 6701 Szeged, Pf. 149- Terjeszti: Lapker (Magyar Lapterjesztő Rt.)

Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága 1008. Budapest, Orczy tér 1.

Előfizethető valamennyi postán, kézbesítőknél, e-mailen: hirlapelofizetes@posta.hu, faxon: 303-3440

További információ: 06 80/444-444 Egyes szám ára: 350 forint.

Előfizetési díj: negyedévre 900, fél évre 1800, egész évre 3600 forint.

ISSN 0133 1167

Tartalom

LX. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM 2006. AUGUSZTUS

T

J

: Levelet írt a kis kanca; Emlékszel; Ilyen kopaszon öregen már...; A húsosan gömbölyödő far;

Semmi és semmi; Mizericordia; Kheirón politizál ... 3 N

K

Z

: Nagyapám tudott repülni; Jozefát

úr téblábolásai (regényrészlet) ... 10 P

L

: Kádár János és Farkas Mihály Rajkot val-

latja; Akt ... 19 F

G

: Rotterdami Erasmus (részlet) (Szőcs

Noémi Imola fordítása) ... 21 D

M

: Tiszavirágzás (részlet) (Lukácsi Mar-

git fordítása) ... 28 V

A

: Paganini-capricciók (részlet) ... 31 M

K

: Látja az Isten ... 35 L

C

: Újkori húsvéti krónika; Juhász Gyula

nyolcvan éve alvó feszületére ... 37 L

J

: Elsősegély; Hat családi pillanatfelvétel;

Fogatlan vén diák ... 39

T A N U L M Á N Y

P

J

: Newton álma, Blake Newtonja (Bírálat Föl- dényi F. László akadémiai doktori értekezéséről) ... 43 S

I

G

: Babits és Weöres Divina Comme-

dia fordításainak összevetése ... 50 S

F

: Egy befogadásmodell, avagy Eugenio

Montale és a magyar líra ... 67

Ö R Ö K S É G

S

F

: Nándorfehérvár, 1456 ... 76

K R I T I K A

M

B

: „Nyitva az ősz országhatára, tárva, nyitva”

(Csoóri Sándor: Futás a ködben) ... 81 B

Z

: Verses Ótestamentum (Lászlóffy Csaba:

A Biblia üzenete) ... 88 L

M

: Egy új magyar–olasz irodalomtörténet-

ről ... 92

Németh László szobra

M

F

: Németh László szobrának avatására ... 95 S

F

: Az Emelkedő Nemzet kapitánya ... 98

Szerkesztői asztal ... a belső borítón

ILLUSZTRÁCIÓ

F

M

rajzai a címlapon, a 9., 27., 30., 49., 94., 97.

és a 100. oldalon

C

R

Németh László-szobra

a 95. oldalon

T

J

Levelet írt a kis kanca

Levelet írt a kis kanca

nem hiszem el hogy hetvenen túl már nem lehet mákonyos egy kentaur szája a szerelemtől

odakínálta villamos testét a hóhérának

De nem jött el vele a szépség

nem kezdődött el az évszakok összekúszálódása egyetlen virággá

egyetlen pillanattá

nem lehetett semmit learatni és az ágy üresen várt a halálra

Emlékszel

Emlékszel hajtincsed bronzát szemedről félrehajtva azt kérdezted mi volt száz életemben

a legnagyobb hibám

nem bírtam elviselni a kentaurok

butaságát elvörösödtem és ordítottam mikor azt mondta a névnapi asztalnál egy nő

ti tudtátok hogy Bartók

zsidó volt egy életrajzban

olvastam

nem lett volna baj ha az

de egy tévedést vádként őrjöngve elrohantam este hiába egyeztünk meg a

feleségemmel valamilyen vitás kérdésben másnap ugyanazt a birkapatás

véleményt döfte a fejembe nem volt semmi orvosság apám nem akarta elhinni

az űrhajó fönnmarad a világűrben veszekedtünk megsértettem

egy kentaurtársam kinyilatkoztatta az angol nem nyelv tudsz angolul nem azt hittem megölöm úgy kiabáltam szomszédom fény-allergiás virágokat ültetett a napra látod elégnek itt a levelei ó a locsolástól

sárgulnak meg vágott a szavamba halálunk után újra meg újra testet ölt a lelkünk tanította önkéntes filozófus útitársam

a vonat ritmikus csattogását túlkiabálva udvariasan csak magamban fortyogtam emlékszel meséltem a nyakadat csókolva ezer esetet még pedig butaság miatt elveszteni a fejem ez is butaság ó az én

kín-mosolyom

emlékszel

Ilyen kopaszon öregen már...

Ilyen kopaszon öregen már minden nap öröknap

hálálkodva vizsgálom reggelenként lótestem tagjait a szemem alatti lövészgödröket

homlokom mögött tükrösen új kérdések

ember-létem éppúgy megmérem mint az állatit

szargasszólény maradtam volna ha fiatalon meghalok szép az alkonyati kentaur-kor

nem álltam meg egyetlen rögeszme völgyében sem talán

ennyit elmondhatok

fölrúgtatok egy magaslatra

susognak patám alatt a sárga fűszálak mind a testvérem

csak a dombok filozófiája érdekel

A húsosan gömbölyödő far

Nem tudtam hogy te

minden kentaurmént szeretsz aki megtetszik csak a magam hipnózisában hittem

pokoli folyóba merültem te a pikkelyeidet csillogtatva úsztál le-föl

elvetted az akaratom ahogy a többi kiválasztott ménekét is ó a kentaur nem okosabb szerelmes mint az istenek és az emberek

nem tudtam hogy legszebb az örökké újfajta párzásra szomjas kentaurkanca

ha csak mellettem maradsz egy perc alatt megöregszel egy perc alatt

csontos gyümölccsé aszalódott volna a húsosan gömbölyödő far

én is mindig

az illatába ágaskodtam

Semmi és semmi

Éppen most kapta a hírt hogy

két gyerekkori barátja is elment a kékbe nincs sok hátra

kortyolja a borát az égen testvéri együttérzéssel

hajtják le farkukat a csillagok minden út nyitva

holnap is fölkelek és figyelem a meggyvágók cinkék cikázását az etető körül

egy kentaur jobban tudja mi élet

és halál még egy kortyot üresen a pohár az asztalon

a kentaur és a mérleg most isteni szabadsággal lebegnek az űrben

a halhatatlan ezüstserpenyők

semmi és semmi

Mizericordia

Nem tudja pontosan milyen súlyos a csapás

talán nincs is súlya

talán nincs is súlya az égnek kentaurok él a barátja nem él

lehet beszélni vele többé soha nem mindenesetre nincs

sóhajt a decemberi szél a nagy fenyő-atya reszketve gyászol

a hiányzó fájdalmas barátot

az arcát a szavát a kézfogását a tekintetét a léten túli nézőt

mizericordia segítség

Kheirón politizál

Ha üldözik a csángókat

kijelentem hogy csángó volt az apám

anyám nagyapám nagyanyám

ha billogot sütnek a megkötözött

fekete rabszolgák húsába a keresztény

ültetvényesek koromtóban fürdök és testvérükként nyerítek

az embertelenítéstől

ha vagonokba hajtják a zsidókat

hogy Dachauba vigyék a cián-csapdába csak kiabálok zsidó vagyok zsidó vagyok míg bele nem lőnek a jámbor szent-istváni suhancok az ötputtonyos Dunába

semmi sem véd meg a kentaurok gyalázataitól csak ha lerúgom négy patám lófarkas zászlóm fölviszem emberfejem egy neander-kori barlangba lógok tótágast mint a denevérek

és ömlik a világra a szar

a szar

N

K

Z

Nagyapám tudott repülni

Legalábbis ezt mondták róla azok, akik hallották őt ezt mondani magáról.

Nem akarok hőst csinálni belőle itt, hogy esetleg magamra vonatkoztassam némely képességét, melyeket – remélném – örököltem; különben is: verte a csa- ládját, ivott, káromkodott.

Azért merem leírni, hogy repült, mert nevén nevezte a dolgokat: ami a szívén, a száján, ahogy a népi bölcsesség mondja, igaz, ha azt mondta, lajtorja, arra gon- dolt, hogy létra – ennyi jutott neki ideatanból. Szóval tényleg repült, nem hasz- nált metaforákat, az azistenit az istenit volt neki.

Egyszer meghívta a püspököt a faluba, és csoda történt: azt állítják, azt mondta magáról, hogy aznap nem tudott repülni.

A faluban megszokták ezt – lassan köztudottá vált, az emberek már maguktól is el-elmondták: „Lukács repült az éjjel!” Senki sem látta ugyan őt repülni; az öregek azt mesélik, hogy régebben annál gyakrabban látták inni a „Korcsma”

nevű helyiségben („Szeszes Italok Korlátlan Kimérése” – ez állt a cégéren), vagy a mezőn, ahol a kocsmáravaló pénzt kaszálta össze, napszámban. Mégis elhitték neki, hogy repül, mert úgy tudta mondani. (A hangsúlyban lehetett valami – le- írni képtelenség.)

Senki sem merte a szemébe mondani, hogy hazudik. Vad ember volt, kostök zacskóban tartotta a dohányt, kifúrt tehénszarvban mindig volt nála vagy két deci szilvapálinka vészhelyzet esetére, és kést hordott a csizmaszárban. Nem bicskát, bicskot, hanem kést. Ha bál volt, folyt a vér, a legényeket (s mellettük, teknőben a kiontott belet) a többi legény vitte az orvosi rendelőbe, mely e ki- vételes éjszakákon hajnalig nyitva tartott. Aki túlélte, még ránézni sem merészelt többet. Az ő dohánya volt a legkarcosabb, a pálinkát erjesztett cukorból főzte, s a kése egy szike precizitásával működött – amolyan negatív hályogkovács volt

Szóval nem mondta neki senki, hogy hazudik, pedig tehették volna: mikor mondogatni kezdte, hogy már évek óta repülni tud, hatvanéves volt, kettétört ci- garettát szívott, mája kidudorodott a hasfalából, s a kést is jószerivel csak alma- hámozásra használta.

Mégsem nevették ki, jó az emlékezője a falusi embernek, bólogattak, ittak,

Indulj haza, Lukács, morogni fog az asszony, Majd repülök, ilyen szar poénok

nem hangzottak el. Komolyabb ivás volt ez annál: bólogatós ivás; mind tudtak

valamit, ökröt felemelni, hegyet lépni, parazsat enni, aki meg nem tudott sem- mit, az tudta, hogy nagyapám tud repülni.

Egyedül városra szakadt fiai nem hitték el, ha meglátogattuk, babonaság, mondták nevetve, s ilyenkor nagyapám szeme vörösre gyúlt, és egész éjjel a ház körül repkedett, és én rettegve bújtam a paplan alá, mert huhogott is közben, s a gerendákból álló mennyezetről finom fűrészpor hullott az arcomra. Sosem mer- tem megnézni, hogy valóban repül-e, de valami mindegyre eltakarta a holdat, s bár nem messze magamtól horkolni hallottam, tudtam, hogy a kéményt körözi.

De másnap újra világosság volt, és ő vágta a fát, a tűzgyújtós apróforgácsot, s kettétört cigarettát szívott, dörmögve tapogatta a mája táját, s nekem almát há- mozott. Sosem szólt hozzám.

Mindig csak másnap, a faluban hallottam: „Lukács repült az éjjel!” Nem ijed- ten mondták ezt, de nem is könnyű szívvel. És nem is nekem mondták, hanem egymásnak, a kerítésen át, suttogva, körül-körülnézve.

A férfiak még mindig a késelő Lukácstól féltek, nem a repkedőtől, sokan vi- selték hasukon a lepkeöltés nyomát, s asszonyaik esténként a heget simogatva merengtek régmúlt idők Lukácsán, ki hajdanában mindegyiküket meghódította és megkapta.

És ők is tudták, hogy repült az éjjel, de a férfiakkal szemben ők ezt izgalmas- nak találták, s kuncogva mesélték egymásnak. Ez fájt az embereknek, úgy gon- dolom.

Ne repkedjen Lukács a házaik körül. Ne késztesse kövér és csúnya asszonyai- kat tisztátalan álmokra, mozdulatokra. Reggel begyújtani, fejni, dolgozni kell.

Mégsem mertek ellene tenni. A Hivatal sem packázott vele: babonás, alszegi em- berek ültek benne, akik még hajdanában, napszámos-kollegaként félték a dia- dalmas Lukácsot. Aki szegény maradt, nem állt közéjük, s egyedül is elbánt volna valamennyiükkel, ha úgy jön ki a lépés.

De szó sem volt ilyesmiről. A falu igen belterjes módon működött: lejött a pa- rancs a központból, többnyire postán, s minden egyéb az önszerveződésre volt bízva. Ment minden, mint a karikacsapás: közös lett a cséplőgép és a határ, tin- tásujjú a béreslegény.

Lukácstól nem volt mit rekvirálni, mert így nevezték a környéken, amit csi- náltak, ezért hívták őt is, de nem ment.

Pedig neki sokan könnyebben adták volna, féltek tőle, s tiszteletet parancsoló fellépése sok méter kötelet mentett volna meg, sok gyermek nem maradt volna árva, ha ő azt mondja, ezt most elvisszük, Elek, de higgyed el, hogy visszakapod majd, Elek.

Mégsem ment ő, nem tudom miért. Nem a nagy lélek tette, nem is a tunyaság:

ebben a faluban ez a két dolog ismeretlen volt. Nagy lélek, nagy gondolat nem

született, mert megfojtotta a savanyú szőlőből préselt lőre s a pálinka. Tunyasá-

got pedig sem a gazdák, sem utóbb az elvtársak nem engedtek sem maguknak, sem egymásnak.

Csak valami emberség tehette, s nagyot nőtt a falusiak szemében. Neki, s a há- rom barátjának elhitték a repülést, a parázsevést, mindent.

– Ki vagy te, Lukács? – kérdezte egyszer zokogva az egyik megkéselt, mikor még mindketten fiatalok voltak.

– Vagyok, aki vagyok! – mondotta ő, és újra szúrt.

– Valóban, a kegyetlen és irgalmas isten volt ő, öntörvényű, és messzire látó – mondta a tiszteletes a temetés után, mikor bezárta a templomot.

Másnap vízzel árasztották el a falut, és egyetlen élő teremtmény sem maradt a környéken. Azt mondják, akik később arra merészkedtek, hogy lélek repült el a vizek felett, s néhol megállt; lebegett.

Jozefát úr téblábolásai

(

)

17. fejezet,

amelyben Jozefát úr újfent próbára teszi a Rosszarcúak türelmét; ezúttal sikerrel jár

– Már mész is, fiam? – ámul el édesanyja harmadnapon, amikor Jozefát úr meg- kéri, hogy pakolja meg a bőröndöt minden földi jóval, túróval, tejjel, oldalassal és szalonnával.

„Haza is kéne már menni”, gondolja – ezúttal másik értelemben – hősünk.

„De vajon mit fognak szólani? Sejde, setét az ég alja, Lénám, kísérj haza”, dúdolja tovább, de hangosan csak ennyit mond:

– Édesanyám, nincsen maradásom – „ebben a rongyos kis tanyában” –, vár a főváros, bár lelkem pentaton dallamokban sír, amiért itthagyom magukat.

– Ne búsulj, fiam. Ennek így kell lennie – mondja az anyja. – S aztán havazás előtt gyere még!

– Jövök, édesanyám, jönni fogok! – Jozefát úr megpuszilja anyját, kezet szo- rít apjával, és az állomásra ballag.

A fővárosig kénytelen-kelletlen az agyában dúló gondolatháborút figyeli. A csa-

tákat a józan és a hebehurgya ész vívja már évek óta, mindketten előretolt hely-

A hebehurgya ész Aladár bácsi szavai mellett kardoskodik, és a következőt su- gallja Jozefát úrnak:

– Durvaság kell neki? Hát akkor adjunk neki durvaságot!

A józan ész azonban összevonja a szemöldökét, megrángatja Jozefát úr ing- gallérját, s ekként szónokol:

– Nem verhetsz meg egy nőt az utcán, noha, mi tagadás, ez a fölöttébb sok gondot okozó perszóna ugyancsak megérdemelné… Mégsem üthetjük a testét, mert végül a rendőrségi fogdán kötünk ki, ahol aztán kiverik belőled kedves, de agyalágyult kollégámat!

A hebehurgya ész a „sötét utcasarkon, ahol senki se lát”-kezdetű harci induló- ból lett műdallal próbál érvelni, a józan ész azonban csak harákol és kiköp erre.

Végül olyan ötlettel áll elő, hogy ellenfele szemei kikerekednek, és megalázottsá- gában nyomban kivonul néhány elfoglalt területről:

– Jozefát! – így szól. – Noha testeden a nyomok az ellenkezőjét próbálják el- hitetni velünk, én azt mondom, hogy a Rosszarcúak Kasztja igenis létezik. Lehet, hogy a szabályai kicsit mások, mint ahogy annak idején a mestertől tanultuk, de létezniük kell, másképp csúnyább és szegényebb lenne a világ és az emberek élete. Vedd fel velük a kapcsolatot, s raboltasd el a nőcskét! Aztán ha odaviszik neked, kap két pofont – persze mindenkitől –, s azt csinálja, amit mondasz neki.

– Este indulj el! – folytatja aztán ugyanazzal a lendülettel. – Nyitott szemmel járj az utcán, ne kötekedj senkivel, ne provokálj senkit! Előbb-utóbb úgyis meg- hallod azt a csúnya beszédet, sőt, káromkodást, mely mennyei muzsika lesz kajla fülednek, s melyet követve eljuthatsz a forráshoz, a Rosszarcúak közé! Szeretettel fogadnak majd, s reméljük, a fejedet sem rúgják szét.

A hebehurgya ész megpróbálja ugyan Jozefát úr figyelmét felhívni a vállalko- zás veszélylehetőségeire, de az már semmivel sem törődik: alig várja, hogy le- ugorjon a vonatról és hazaszáguldjon, aztán, „mikor pitymallani kezd az alkonyat s terhes hasából előbújik” (Ba-log Va-lér, Ba-log Va-lér!) a sok rosszarcú alak (kik jelen állapotban az utolsó mentsvárat jelentik az egyre elkeseredettebb Jo- zefát számára), portyára induljon.

Hazatér, leteszi a csomagját, kezet csókol a folyosón leskelődő Margit néninek (aki ettől annyira megilletődik, hogy csontjaiból azonmód kiperceg a kalcium, de úgy, hogy szegény Gyuszi bácsinak erejét már-már meghaladó módon egész éj- szaka alulról kell belepumpálnia az utánpótlást), s már indul is.

Miközben megy, mendegél és a körülötte elhangzó párbeszédekre vagy düny-

nyögésekre figyel, megpróbálja elképzelni a Rosszarcúak lakását, telephelyét,

hordóját vagy palotáját. Régi kedvtelése ez: mindig eljátssza, amikor első alka-

lommal megy valahová, s szórakoztatja, hogy az elképzelés sosem egyezik meg

a valósággal, a végül megtapasztalttal. Persze erre Önök azt mondhatják, hogy ez

nem is csoda, jól néznénk ki, ha így történne, mi viszont tovább védjük az állá-

sainkat, és emígy okoskodunk: egyszer, csupán egyetlenegyszer azért legalább

megtörténhetett volna, hogy minden olyannak bizonyul, mint amilyennek előtte elképzelte, és lám, mégsem történt meg soha. Mindig máshol vannak a szobák, másként néz ki a konyha, más a lakás szaga, a bútorok illata, s a lépcső még vé- letlenül sem arra kanyarodik, amerre Jozefát úr fantáziája vélte.

Sajnos az elhaladók párbeszédei olyan üresek és semmitmondóak, hogy Jo- zefát úr megijed: csak nem valami zombik lakta tájjá alakult át a város, amíg tá- vol volt?!

– A híres humoruk, az – morog, majd belép egy fagylaltozóba, és el van szánva, hogy három gombóc fagylaltot kér (egyik a combja közepéig, másik a mellbimbó- jáig, harmadik a piros ajakáig!).

Jozefát úr ugyanis nagyon szereti a fagylaltot. Gyermekkorában hol nem volt pénze rá, hol pedig – ha éppen akadt – a napnak mindig ebéd előtti fázisában jött rá a fagyizhatnék, és ilyenkor a szülői zsarnokság ragacsos vaskezekkel vágta ketté a gombócokhoz fűződő összes reménységét, egy nagy evés és a még na- gyobbra növés mára beteljesedett vízióját csillogtatva meg vigasztalásképpen.

Most azonban, hogy nem kell már tovább nőnie, minden alkalmat megragad, hogy nyalhasson egy kicsit, hogy annyi fagylaltot egyék, amennyi csak belefér.

A pult mögött egy igen csinos hölgy áll, a hasa kilátszik a pólója alól, nadrágja feszesen simul a csípőjére, s a mellei olyan hetykén szöknek előre, mint Baltazár rugós kése, ha valaki sokat hepciáskodik. Nagy undorral méri a fagylaltot a ven- dégeknek, látszik rajta, mennyire megveti ezt a munkát. Jogosan, mondjuk mi, akik a női nemnek tán még Jozefát úrnál is nagyobb tisztelői (és alkalmanként sajnálói) vagyunk, hiszen Etelka (aki itt csak másik nevét, a Vikit hajlandó hasz- nálni) színésznőnek jött ide, mint oly sokan mások. Igaz, kurva is lehetett volna belőle, amilyen a kiállása… Ő is mindig erre gondol, amikor elkeseredik. A háta mögött, a falon, kis keretben öreg anyóka fényképe áll: a vendégek (kivált az ala- csonyabbak) nemigen láthatják, mégis ott van, erőt és biztonságot adón az édes- anyja, aki már hónapok óta izgatottan kapcsolja be esténként a televíziót, hogy hátha ma, igen, ma meglátjuk benne Etelkát!

Jozefát úr nemcsak a kezétcsókolomot használja nagy előszeretettel, de igyek- szik mindig halkan és kedvesen beszélni, mint az igazi úriemberek: ez ugyan eleinte idegesíti, megrémíti vagy nevetésre ingerli a fiatalabb kiszolgáló lányokat, viszont néhány mosoly és kedves meghajlás (no meg a frakk, hölgyeim és uraim, a frakk!) után még a férfiakra leggyanakvóbban néző, erős testalkatú, alighanem leszbikus hölgyek is elernyednek, és lubickolni kezdenek a férfiúi szóval-kényez- tetés eme Jozefát úr által kevert langyos vizében.

– Feminizmus? – gondolja ilyenkor hősünk. – Ugyan már… Kezét csókolom.

Három gombóccal kérek, mégpedig három üdítő málnásat, melynek íze olyan, amilyennek imádott hölgyem csókját képzelem!

Etelka szeme kikerekedik, édesanyja a fotón hangosan felsóhajt, mi lesz veled,

te fruska, ha egy nagy mafla liliomtiprótól így elolvadsz, és tényleg, mi lesz Etel-

kával, kérdezik Önök is – sajnos semmi jóval nem szolgálhatunk: Etelka harminc év múlva is ugyanebben a fagylaltozóban árulja majd fagylaltot, két szép zabigye- reke lesz, színészek persze, és minden hónap első napján elverik anyjuk egész havi keresetét, amit Etelka boldogan ad oda nekik, tessék, gyermekeim, ti drá- gák, tessék, csak tessék, vigyétek…

Jozefát úr arcán mennyei öröm jelei mutatkoznak, és már nyalja a fagylaltot, nyalja, hja, ha Önök is láthatnák, biztosak vagyunk, hogy velünk együtt derűs mosolyra fakadnának. Amikor a tölcsér utolsó ropogós darabját is magába gyö- möszölte, valahol a nyolcszögletű tér és a vonatállomás között, az éjszaka is nyitva tartó gyógyszertár közvetlen közelében a következő párbeszédre lesz fi- gyelmes:

– Kérünk egy doboz Pevarylgot… vagy mi az istent… Kibaszottul viszket!

(Hohó, gondolja Jozefát úr, és alaposabban szemügyre veszi a kisablak előtt álló két hölgyet: fantáziája nyomban látni véli rajtuk, hogy a Rosszarcúak közé, alighanem a kurvák kasztjába tartoznak. Egyszerre visszataszítóak és kívánato- sak, szájuk és szemük túlfestett, ellenben húsuk szűziesen ruganyos, kislányosan remeg a csontjaikon.)

Közben a faarcú gyógyszerésznő, aki már sok mindent látott életében, és még több óvszert meg fogamzásgátló tablettát eladott, átnyújtja a készítményt. Míg az egyik nő fizet, a másiknak hangosan csengeni kezd a telefonja, felveszi:

– Mi? Hogy hol vagyunk? A gyógyszertárnál vagyunk, bazmeg!

Kis csönd.

– Mert tele vagyunk gombával, hogy az Isten szakassza rátok az eget!

(Ahá, gondolja Jozefát úr, szóval így állunk. Hát, kedves uram, szól magához, íme, az embereid!)

Azzal követni kezdi a két nőt, akiknek (mikor ezt észreveszik), arcuk megeny- hül, és mosolyogva vissza-visszaintenek. Jozefát úr azonban mutogat, azt akarja a tudomásukra hozni, hogy köszöni szépen, viszket neki eléggé anélkül is, majd – most már nem tévesztvén el a sorrendet – benyúl a mellényzsebébe, s jól látható mozdulattal a cigaretta kiemelését követően kiveszi, felvillantja és a másik zse- bébe helyezi a Roppant Titokzatos Tárgyat.

A mozdulatsornak elképesztő hatása van: az egyik nő odaugrik Jozefát úrhoz, arcát két oldalról megcsókolja, majd tüzet ad neki; a másik előkap a zsebéből egy kis üveg pálinkát, megtörli az üveg száját, és hősünk felé nyújtja. Gombás hüve- lyét többé egyikük sem kínálja, hiszen ahogy a pálinkás hölgy mondja most a te- lefonba:

– Találkoztunk eggyel… igen… komolyan… kicsit hülyén van öltözve, de a mi- enk… hozzuk, hozzuk… érkezünk hamarosan.

Jozefát úr valósággal megmámorosodik, hiszen lám, hiába ment mennybe

a hajdanvolt mester, mégiscsak igaza volt, és majdnem elsírja magát örömében,

szeretne indiántáncot lejteni ezzel a két drága nővel a foga között, mert mégsem

romlik a férfi nemzedékről nemzedékre, ahogy az apja titokban hiszi, de ehelyett csak mennek, összeölelkezve, és mindegyre kortyolnak a pálinkából.

Sötét utcákon kelnek át, jellegtelen bérházak mellett haladnak el – de nem jellegtelen a környék: mindenütt szemét, kutyákkal és botokkal felszerelt bandák az utcákon, az út mentén (és gyakran a közepén is) kerék nélkül gubbasztó autók.

A kellékek alapján arra is gyanakodhatnánk, hogy valami izgalmas, a nyomasztó jövőről szóló amerikai film forgatási helyszínén járunk. A két nő mindenkinek köszön, és leintik a buzgó szembejövőket, mondván, hogy a nyakigláb úriember

„nem kliens, közülünk való, nem kell fejbe verni!”

Egy félig kidőlt kapun lépnek be, s Jozefát úr szorongani kezd, hátha csak színjáték az egész, s most aztán jön a nagy késelés, a frakk apró vászoncsíkokká szabdalása, de nem, az udvar hátsó végében álló házból zeneszó szűrődik ki, és három akkora legény áll az ajtó előtt – valószínűleg a legszebb ruhájukban –, hogy Jozefát úr megkönnyebbülten sóhajt fel: mégsem én vagyok a legmagasabb férfi ebben a városban, és persze a legerősebb sem. Szépen borotvált fejükről visszaverődik a 40 wattos villanyégő fénye, fegyvereiken megcsillan a hold, s mi- kor Jozefát úrék közelebb érnek, szétválnak, hogy utat nyissanak a kis csoport- nak. Belépés után nyomban az apró szoba közepén találják magukat, illetve csak Jozefát úrra illik ez a meglepetést kifejező formula, a két nő jól ismeri a helyet, hiszen itt élnek, ki tudja, mióta. Az apró teret tarka rongyokkal választották ketté, az asztalon étel gőzölög, egy fakádban melegvíz páráll, poharak állnak a konyhaszekrényen, és most érkezik vissza a negyedik férfi, több üveg szesszel a kezében.

Beszélni sem igen kell, elég a Tárgy sarkát még egyszer, ellenőrzésképpen megvillantani, s máris mindannyian ülnek és esznek, Jozefát úr nem tudja, hogy mit, de fenséges és istenien csúszik rá az ital. Vacsora után elszedik az asztalt, a két nő megmossa Jozefát úr lábát, a férfiak pipát tömnek, mindannyian körbeül- nek, füstölnek és boldogan mosolyognak, aztán beszélgetni kezdenek, ezer dolgot kell elmondaniuk egymásnak.

Jozefát úrnak szárnyai nőnek, verdes velük egy kicsit, aztán felröpül, egyre magasabban száll a város felett, mint annak idején Margarita kisasszony, és mi- nél fennebb repül, annál világosabb az ég, hát ez meg hogy lehet, tűnődik, de iga- zából nem érdekli, fordul még néhányat, aztán alálibeg, mint egy libatoll, és megint ott ül az ágyon, a két nő a nadrágját babrálja, s a rangidős férfi dörmögő hangon ezt kérdi:

– Melyikük tegyen boldoggá? Kata vagy Mariann?

Jozefát úr szeméből kiszökik az álom, hiszen tudja, hogy mindkét nőnek

mennyire viszket, viszont egy ilyen felajánlást visszautasítani egyenlő a biztos

halállal, ezt kikövetkeztette abból, amit a mestertől tanult, ezért lassan és meg-

fontoltan így szól:

– Drága uram, kasztunk érdemes tagja, sőt vitéze! Ajánlata végtelenül meg- tisztelő… mint tudjuk, sok az eszkimó, és kevés a fóka. Engedje meg viszont, hogy ezúttal ne éljek a felkínált gyönyörökkel… de még egy kicsit élhessek vissza vendéglátói jóindulatával. Van egy nő, uram, van egy nő – és megremeg a hangja, de aztán férfiasan folytatja –, akit évek óta nem sikerül megkapnom. Mindenki- nek odaadja magát, vagyis ezt hallottam róla, csak nekem nem… engem meg sem ismer, rám se néz, pedig gyerekkorunk óta tudunk egymásról! Csak rá tudok gondolni, csak rá, és olyan immár ő énnekem, mint üres gyomornak az élelem!

– És mit tehetnénk érted, testvérem? – kérdezi a férfi laposan pislogva, s hang- jában nincs gúny, de megértés sem.

– Hozza el nekem – mondja Jozefát úr, és kihúzza zsebéből azt a fényképet, amelyet azon az ominózus éjszakán, Baltazár autója kerekeinek a kiszúrása után a kesztyűtartóból zsákmányolt, és természetesen Lénát ábrázolja.

– Hol lakik? – teszi le a rangidős férfi a fényképet az egyik nő elé, az hosszan vizsgálgatja, s mire Jozefát úr megmondaná a címet, odahajol, és a férfi fülébe súg valamit. A férfiak felállnak, kilépnek az ajtón, a két nő újra tölt Jozefát úrnak, s hanyatt döntik az ágyon, ketten masszírozzák egyszerre, Jozefát úr cigarettára gyújt, füstöl és nagyokat kortyol a pálinkából, hagyja, hogy babrálják, újra lebeg, de most már a szoba is forog vele, és boldogan mosolyog.

Nem tudni, mennyi idő telik el, de egyszer csak arra eszmél, hogy az ajtóban Léna áll a négy férfi gyűrűjében, de nem fél, ahogy arra számítani lehetne, ha- nem vidáman kacarászik, a férfiak borostáját csiklandozza, és nem hajlandó ar- cán azt tükröztetni, hogy felismerné hősünket. Jozefát úr többször is becsukja meg kinyitja a szemét, mert nem hisz neki, intene a tünemény felé, de a karját sem tudja mozdítani, s hirtelen úgy érzi, jobb lesz most nyugton maradni, mert különben mindent össze fog hányni, szégyenszemre.

Így hát végignézi, amint a két nő vizet melegít, levetkőzteti a csodaszép Lénát, egy szivaccsal alaposan végigdörzsölik minden porcikáját, majd fehér fátyollal fedik be testét, és elindítják Jozefát úr felé. Érzi, hogy menten elájul, hiszen ez eddig minden álmában így történt; Léna az ágy felé lépdel, üvegtörmeléken és kiálló, éles vasdarabokon csúsztatja végig a talpát, de semmi baja nem történik, Jozefát úr pedig behunyja a szemét, és hagyja, hogy végre a mennybe vagy a po- kolba ragadja ez a nő. Ám ekkor Léna megszólal, s hangja csikorog, mint az érc- kakas, élesen, úgyhogy nyomban szertefoszlik a varázs:

– Nem megy, na, nem megy! Nem engedtek mégis inkább haza?

A négy férfi zavartan néz egymásra, Jozefát úr szeme felpattan, s látszik, hogy az arcokon a Törvény vív szörnyű küzdelmet a Szépség Iránti Hódolat okozta en- gedékenységgel, ám ekkor az öreg megkeményíti vonásait, és azt mondja:

– Nem engedjük haza, hölgyem. Mi testvérünknek, Jozefát úrnak hoztuk el

kegyedet, és addig nem távozhat, amíg boldoggá nem teszi őt!

Jozefát úr elégedetten visszahunyja a szemét, ám ekkor karcos hangon megint megszólal Léna:

– Mi?! Ez itt Jozefát úr?! Maguk így hívják? Hahaha… Eszem ágában sincs boldoggá tenni ezt az embert!… Légyszi, hadd menjek haza…

A négy férfi teljesen tanácstalan, Jozefát úr immár egészen kerek szemekkel nézi a tőle félméternyire álló Lénát, érte akarna nyúlni, hogy lerántsa maga mellé, és adjon neki, ha mást nem, legalább két pofont, ahogy a józan esze taná- csolta, de a karját képtelen megmozdítani, így hát hangosan felnyög és sírni kezd.

Léna undorodva fordul el, a férfiak hüledeznek.

– Testvéreim! – mondja a legnagyobb férfi. – Azt kell, hogy mondjam – ha- tásszünetet tart –, hogy itt valami tévedés történt.

A többiek bólogatnak.

– Ez az ember nem közénk való, noha birtokolja a Tárgyat…

És Léna érdes hangja harmadszor kukorékol bele a csöndbe:

– Esküszöm, bármit megteszek, csak engedjetek már el!

A férfiak összenéznek, s a legidősebb így szól:

– Úgyhogy azt javaslom, engedjük el a bájos hölgyet, aztán vegyük el ettől a méltatlan szépfiútól a Tárgyat, s dobjuk ki az utcára… Verést nem kap, hiszen az a törvény ellen való lenne. Többé azonban nem vallhatja magát a Rosszarcúak közé tartozónak!

Talán nem túlzás azt mondani, hogy Jozefát úrban egy világ omlik össze, éles szilánkjaival kiböki a könnyzacskóit, immár zokog a szerencsétlen, és a könny fátyolán át látja, hogy Léna odalép a legidősebb férfihez, sugdolózni kezdenek, ám ekkor a másik három pasas áll meg mellette, egyikük kiveszi a Tárgyat a mellényzsebéből, gondosan apró darabokra szaggatja, majd a még mindig moz- dulni képtelen testre szórja. Fejüket néhány másodperc erejéig mindhárman némán lehajtják, aztán megragadják Jozefát urat, és a két nő károgása közepette kiviszik az utcára.

Miközben Léna mellett elhaladnak, Jozefát úr hallja, amint szívének sze- relme, ő gyönyörűsége arra kéri a rangidős férfit, hogy vigyék haza, a falujába, és mintha Baltazárt is említené, sőt, Aladár urat, és istenem, kérlek, ne hagyj el, magát Jozefát úr apját is, akik – úgy tűnik – mind tagjai ennek a titkos társaság- nak, a Rosszarcúak Kasztjának, mert az idős férfi lelkesen bólogat, hogy ismeri, hát persze, hogy ismeri a jó öreg Dénest meg Aladárt, hát már hogy a picsába ne ismerné! Aztán hosszú szünet következik, s órákkal később egy rossz fotelban éb- red, az utca közepén, egy pislákoló neoncső alatt. Rettenetesen fázik, nem tudja, hogy hol van, de végre meg tud mozdulni.

Hogy hogyan ér haza, azt csak a jóisten tudja, esetleg a szerző, de lényeg, hogy

jó pár órával később kinyitja lakása ajtaját, és anélkül, hogy bezárná, a kanapéra

zuhan. Végigalussza az egész következő napot, úgyhogy erről nem is írunk külön

fejezetet.

P

L

Kádár János és Farkas Mihály Rajkot vallatja

– Van valami mondanivalód?

– Ezt akarod mondani a pártnak?

– Hogy imperialista ügynök vagyok, ez nem áll.

– Nacionalista diákcsoport volt...

– Vigyázz Rajk, a veszett fejsze nyeléről van szó.

– Szembefordítottad a párttal a NÉKOSZ-t.

– Tedd a szívedre a kezedet.

A párt nem a tenyerén hordozott téged? Mondd meg, nem a tenyerén hordozott?

– A kérésem, hogy addig, míg az ügy tisztázódik velem kapcsolatban és lezárul az ügy, hogy a feleségemnek ne legyen semmi bántódása.

– Ez a magatartásodtól függ!

– Ez az éjszaka a te életedben a legkeservesebb lesz! Ha nem írod le azt, amit mondok neked.

– Itt nincs arra szükség, hogy két napig írjál. Én megelégszem egyes mondatokkal. Bűnös vagyok ebbe és ebbe... Ezt felsorolni egy fél óra elég.

– Addig fognak verni téged, amíg

ki nem jön belőled, ami benned van.

– Van írnivalód? Igen, vagy nem?

– Van. Most nem tudok írni.

– Nem tud. Vigyétek vissza.

Akt

Milyen kár, hogy a költők nem modell után dolgoznak.

Állj csak elém meztelen kedves, mondanám neki, és nézném, ahogy megcsókolja a Nap.

Csodálnám merengőn mellét, a rengőt, nézném, ahogy háta ívén, combján, ölén fut el a napfény.

Érezném, ahogy

szempillámon épp

lefut egy könnycsepp.

F

G

Rotterdami Erasmus

(

)

Erasmus, két tanítványa és a társaság többi része 1506 augusztusának utolsó napjaiban ereszkedett le a Mont Cenis-hágón, és Szavoja fővárosa, Torino felé vette az útját. Szavoja hercegsége egy szegény és visszamaradott térség volt ab- ban az időben, és a piedmontiak reneszánszhoz való hozzájárulása is elhanyagol- ható volt. A torinói egyetemen egyetlen európai rangú professzor sem tanított.

Elképzelhető, hogy Erasmus előre tudta, hogy könnyen manipulálhatja majd az ottani intézmény doktorait. Mindenesetre, szeptember 4-én, kihasználva a ked- vező helyzetet, megjelent a torinói egyetem teológusai előtt, hogy – tizenegy év után végre – átvegye a hittudományokban szerzett mesteri és doktori oklevelét.

Ahogy ez sok hasonló dologgal lenni szokott, csak addig tűnt fontosnak, amíg megszerezte.

A Pó folyó mentén Páviába jutottak, és útközben Erasmusnak lehetősége nyílt meglátogatni a híres Certosát, a gótikus és reneszánsz építészet egyik legnagyobb emlékművét. Úgy tűnik, ez volt az egyetlen ilyen jellegű építmény, mely valaha is lenyűgözte. Tizenhét évvel később, a Colloquiában visszaemlékszik a Certosára és fényűző márvány síremlékeire – csak azért, hogy bírálja a gazdagokat, akik ilyen pazar síremlékeket építtettek maguknak.

Átutaztak Milánón, mely 1500 óta francia fennhatóság alá tartozott, majd megérkeztek Bolognába, ahová a Boerio fiúk, Giovanni és Bernardo, egyetemre készültek. De az egyetem zárva volt. II. Gyula, a harcos pápa, elindult, hogy visz- szaszerezze az összes olyan területet, amelyet a pápai államok elvesztettek az avignoni pápai fogság ideje alatt. Miután elfoglalta Perugiát, Urbinót és számos kisebb helységet (beleértve Mirandola hercegeinek kastélyát is, mely abban a kitüntetésben részesült, hogy Őszentsége saját kezűleg vette ostrom alá), Gyula most Bolognába igyekezett, hogy elűzze az ott uralkodó Bentivoglio családot.

A város az ostromra készülődött, úgyhogy Erasmus, a Boerio fiúkkal és tanítóikkal együtt Firenzében keresett menedéket.

Ebben az időben Firenze ismét köztársaság volt, bár csak átmenetileg. Semle-

ges maradt a hódító pápa és a fosztogató francia csapatok pusztítása között, és ha

rövid időre is, de hatalmas polgári szabadságnak örvendett vezetőjének, Piero

Soderininek és külügyminiszterének, Niccolò Machiavellinek köszönhetően.

A város központja, ahol Erasmus szobát vett ki, majdnem úgy nézett ki, mint manapság. Firenzében a reneszánsz még mindig virágzása teljében volt: 1506

mind életben voltak és ott dolgoztak a városban. Bármely adott napon lehetett látni Leonardót, amint végigsétál az Arno mentén, jóképű apprendisti kíséreté- vel. Michelangelo Dávidja még ragyogó fehér volt, és csak négy éve állt a Palazzo della Signoria előtt. A Dóm kupolája még mindig a legnagyobb volt, ami létezett, és a világ nyolcadik csodájának tartották. A Mona Lisa ki volt állítva, és folyton akkora tömegek vették körül, hogy alig lehetett a közelébe férkőzni.

Kár, hogy Erasmust nem érdekelte különösebben a művészet, és sohasem tett említést a Dómról, a Campanileről, Michelangelo Dávidjáról, vagy egyáltalán a többi olyan dologról, amely Firenzét egyedien széppé tette Európa városai között.

Attól kell tartanunk, hogy mindebből jóformán semmit sem vett észre. Sajnálatra méltóan ironikus, hogy az az ember, aki személyében egyesítette a korszak leg- haladóbb vonulatait, a szó szoros értelmében elárasztotta kortársait tudásának gyümölcsével, és az összes kérdést tisztábban látta bárkinél, érzéketlen maradt a művészi szépség iránt.

Az amor Dei intellectualisból hiányzik a metafizika, a művészet és a költészet (ha a költészet alatt nem ügyes verselési technikát, hanem átlényegülést, igaz költészetet értünk). Az a paradoxon, hogy Erasmus, aki oly sokat dolgozott azért, amit isteninek nevezünk, érzéketlen maradt az isteninek olyan megnyilvánulá- saival szemben, melyek az ember által mutatkoznak meg, és amelyek kultúránk lényegét képezik. Ami Itáliát illeti, a korrektség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy többek között sem Colet, sem Rabelais nem írt soha egyetlen szót sem azon ország nagyszabású művészeti teljesítményeiről, amelyet oly jól ismert. Sőt, szá- mos olasz humanista munkájában – pl. Ficino, Pico, Poliziano – jóformán sem- mit sem találunk a művészetről vagy művészekről. A humanizmus, vagyis a bo- nae literae, amit Erasmus művelt (amely művelt irodalomnak vagy igaz tudo- mánynak fordítható), nem foglalta magába a többi művészetet, és legnagyobb képviselői közül sokan nem tartották figyelemre méltónak.

Erasmus most mindössze néhány percre lakott a San Marcótól, ahol Poliziano és Pico egymás mellett aludták örök álmukat, ahogy óhajtották. De sehol sem említi, hogy valaha is megnézte volna a templomot. Az egyetlen dolog, amit el- árul Firenzéről, hogy meglátogatta Bernardo Rucellait, a humanistát.

Rucellai ekkor már öregember volt, és személyesen ismerte Picót, Polizianót

és Lorenzo de’ Medicit. Lorenzo halála után, 1492-ben, a Plátói Akadémia üléseit

Rucellai kertjében tartották. Amilyen magányos és búskomor volt az öreg, bizo-

nyosan sokat és szívesen mesélt volna a holland humanistának volt barátairól, és

azokról a dicsőséges tettekről, amelyeknek tanúja volt. Ami pedig Erasmust illeti,

nemcsak hogy nagyra tartotta Valla, Poggio, Pico és Poliziano munkásságát, de

folytatója is volt ennek. Szinte hihetetlen, hogy látogatása szerencsétlenül végző-

dött. Bár teljesen tisztában volt a nemzeti nyelv új keletű tekintélyével Dante és Petrarca hazájában, mikor a házigazda olaszul szólt hozzá, Erasmus felkiáltott:

„Kiváló uram, az Isten szerelmére, ne ezt a nyelvet használja. Nem értek többet belőle, mint az indiánok nyelvéből.” Most már nyilvánvaló, hogy a párbeszéd mi- ért nem folytatódott és miért nem ismétlődött meg.

A háború nemsokára véget ért, úgyhogy Erasmus távozott Firenzéből a fiúk- kal meg tanítóikkal, és november 11-én Bolognába érkezett. Egy napsütötte őszi napon, amikor még virultak a rózsák, végignézték Gyula pápa diadalmas be- vonulását a városba. A háború etikettjének megfelelően lebontották a város ka- puját, és egy diadalívet emeltek a helyébe, amelyen a következő felirat állt:

„Gyulának, felszabadítónknak és legüdvösebb atyánknak.” A felvonulást a lovas- ság vezette, melyet a gyalogság követett és az ezredzenekar, mely katonazenét játszott. Utána következtek a bíborosok, gyalog, és a pápa, akit a magasba emelve vittek a sedia gestatoriaban, és aki egy arannyal átszőtt és drágakövekkel ki- rakott bíborvörös palástba volt öltözve. Hatalmas tömeg sorakozott az út men- tén, hogy megéljenezze a pápát, a kitűnő látványosságot és a függetlenség végét.

Erasmus mélységesen felháborodott a „pogány diadalon”, amelyet Krisztus földi helytartója ünnepelt, miután „véres győzelmeket aratott Krisztus Egyházának ro- vására”, később pedig hangsúlyozottan kinyilvánította ellenszenvét.

Miután berendezkedtek Bolognában, levelet írt Servatiusnak, melyben kifej- tette, azért jött Itáliába, hogy folytassa hittudományi tanulmányait és a görög nyelv tanulását, mely az egyetlen útmutató a teológiában.

Több mint egy évet töltött a városban, miközben a klasszikusok tanulmányo- zásával és az Adagia új kiadásának előkészítésével foglalatoskodott. Összebarát- kozott a humanista Paolo Bombasióval, aki a retorika és a költészettan profesz- szora volt az egyetemen. Bombasióról azt tartották, hogy abban az időben ő volt legnagyobb tudósa a görög nyelvnek, bár sajnos nem hagyott hátra könyveket, melyek ezt megerősíthetnék. Erasmus több levelében dicsérte, és barátságuk hosszú ideig tartott. Bombasio végül VII. Kelemen pápa titkára lett, és Róma fosztogatása közben halt meg, egy humanistához legfőképp illő módon: egy el- tévedt nyílvessző fúródott a homlokába, miközben felolvasóasztala fölé gör- nyedve dolgozott.

1507 októberében, harmincnyolcadik születésnapján, Erasmus egy hosszú levelet

írt Aldo Manuziónak (Aldus Manutius), a nyomdásznak, Velencébe. Ebben az

időben Aldus nevét minden művelt személy ismerte Európában. Az Aldine-ki-

adások olyanformán bűvölték el a közönséget, mint Michelangelo alkotásai, és

egyértelműen a világ legnagyobb nyomdásza csakis „Aldus, a római” lehetett. Ki-

nyomtatott könyveinek szépsége, betűszedésének tökéletessége, a sorok hosszá-

nak és a szóközöknek átfogó összhangja, a színeknek és a papírnak szinte miszti-

kus összehangolása a szöveg szellemével, együttes erővel tették munkáját az

irigység tárgyává a nyomdászok között akkor, és – a mai felszerelések határtala- nul felsőbbrendű volta ellenére – azóta is.

Aldus nemcsak nagyszerű nyomdász, hanem kitűnő könyvkiadó is volt. Több- ször is kockára tette egész üzletét, tudományos értékű, de népszerűtlen munkák megjelentetésével. 1494-től egészen 1515-ben bekövetkező haláláig huszonnyolc első kiadást nyomott ki a görög és latin klasszikusokból, beleértve Arisztotelészt (1495), Homéroszt (1504) és Plátót (1513). Megjelentette Pico meg Poliziano mű- veit és olyan nemzeti nyelvű írókat, mint Dante és Bembo.

Úgyhogy Erasmus nem túlzott és nem is hízelgett, amikor Aldushoz címzett levelében azt írta, szeretné, ha Aldus nyomtatná ki a könyvét, hogy biztosítsa halhatatlanságát. Követelte, hogy Aldus adja ki Plátót, akinek minden humanista sóvárogva várta a műveit, és a görög újtestamentum latin fordítással ellátott első kiadását – melyet ő, Erasmus, szívesen sajtó alá rendezne. Hozzátette, hogy eh- hez a munkához a „kurzívként” ismeretes régi petit betűt szeretné használni, azokat a betűket, amelyekkel Petrarca írásba foglalta műveit. Nem tud a nyom- dász olyan betűtestet alkotni, mely utánozza ezt az elegáns kézírást? – érdeklő- dött. A levéllel együtt elküldte Aldusnak Euripidész-fordításainak hibákkal teli, igénytelen párizsi kiadását. Mit szólna Aldus ennek a könyvnek egy pontos és szép újranyomásához? – kérdezte befejezésképpen.

Sajnálatos módon Aldus válasza elveszett, de tudjuk, hogy meghívta Eras- must Velencébe. Úgyhogy 1507 végén vagy 1508 elején Erasmus Bolognából Ve- lencébe utazott. Beatus Rhenanus azt meséli, hogy Erasmus hajón érkezett a vá- rosba, és nyomban Aldus Rialdo melletti műhelyébe sietett. Szerénységből – ek- korra már elég híres volt –, csak elmotyogta nevét az egyik alkalmazottnak, mire nagyon megváratták. Előtte Aldus ült, és korrektúrázott, Erasmusról pedig azt gondolta, hogy ő is egyike a látogatóknak, akik állandó jelleggel háborgatni szokták. Lehetséges, hogy Aldus, aki mindent tudott Erasmusról, arra számított, hogy hosszú fekete köntösben, fekete köpönyeggel és fehér csuklyával fog meg- jelenni, ami ritka látvány volt Velencében. (Viszont történetesen ez az öltözék ugyanolyan volt, mint a bolognai orvosoké, akik a pestises áldozatokat ápolták.

Egyszer Erasmus alig szabadult meg egy dühös bolognai csoport karmai közül, akik azt hitték, hogy ragályt hozott közéjük. Mivel jóformán semmit sem beszélt olaszul, egy okos asszony mentette meg, aki rájött, hogy egyházi személy. Ezt kö- vetően felcserélte öltözetét a világi papokéra és – a pápai felmentés elnyerése után – élete végéig kizárólag ilyen ruházatot viselt). Nagy sokára Aldus rájött, hogy a látogató, aki olyan türelmesen és béketűrően vár, nem lehet más, mint Erasmus, úgyhogy felugrott, hogy melegen köszöntse. Apósa, Andrea Asolani kö- zeli házában szállásolta el.

Velence szellemi élete nem volt túl eleven, kivéve azt a művelt társaságot, mely

Aldus köré csoportosult, és amely Neacademia néven volt ismeretes. Nagy lelke-

sedéssel fogadták Erasmust. Vitáik kizárólag görögül folytak. Tagjai közt akadtak neves humanisták is, mint például Pietro Bembo pap, a Lucrezia Borgiának (esélytelenül) írt szerelmes szonettek szerzője. Később X. Leó pápa titkára lett, majd Bergamo érsekévé és bíborossá avatták.

Girolamo Aleandro is pap volt, és Bembónál semmivel sem tehetségtelenebb.

A jóképű, huszonnyolc éves fiatalember, aki szerette a jó életet, ugyanolyan ín- ségben élt, mint Erasmus, és ő is magánórákat tartott a gazdagok fiainak, hogy megkeresse kenyerét. Most az Asolani házában lévő szobáját megosztotta a hol- land szerzetessel. Összebarátkoztak, és Aleandro őszintén bevallotta Erasmus- nak: teljesen hidegen hagyja a vallás. 1520-ban ismét összetalálkoztak. Aleandro ekkor a birodalom pápai legátusaként érkezett Löwenbe, és rendületlenül védte a római igazhitűséget a humanisták bírálatai és a lutheranizmus támadásai ellen.

Később Németalföldön Aleandro volt felelős az első lutheránus eretnekek meg- égetéséért, és ő lett a konzervativizmus egyik fő szószólója az Egyházon belül.

Erasmus más tudósokat is megismert a Neacademia révén. Az egyik Ioannes Lascaris volt, az a humanista, akit VIII. Károly, itáliai hadjáratának trófeájaként magával vitt Párizsba, és aki most a velencei köztársaság francia nagykövete volt.

Továbbá megismerte Battista Egnaziót, azt a patríciust, aki Poliziano tanítványa volt; Frater Urbanót, a ferencest, aki egy görög nyelvtant írt olaszul; és a krétai Marcus Musurust is, aki a görög irodalom professzora volt a páduai egyetemen.

Erasmus fáradhatatlanul dicsérte „a humanisták önzetlen barátságát és nagy- lelkű segítségét, amelyet – az Aldine Akadémia nemes szellemének megfelelően – egy olyan idegennek nyújtottak, akit nem is ismertek, egy olyan mű érdekében, mely az emberi elme általános oktatását szándékozott szolgálni”. Lascaris, akit Lorenzo de’ Medici egy alkalommal elküldött a Görög Szigetekre kéziratokat gyűjteni (és aki megtartotta saját magának a legtöbb kéziratot, amit talált), es- ténként szokás szerint benézett Aldus műhelyébe, olyankor, amikor az alkalma- zottak már hazamentek, és Erasmus egymagában dolgozott. Ilyenkor magával vitt egy-egy görög kéziratot, hogy Erasmus új anyag után kutathasson az Adagiá- hoz. Aleandro hasonlóképpen cselekedett: időnként meglepte Erasmust egy-egy kézirattal, melyet valamelyik könyvtár mélyén talált.

Erasmus a Bolognában töltött év alatt sokat dolgozott az Adagián, de még

mindig nem találta megfelelőnek a kinyomtatásra. „Nagy vakmerőséggel részem-

ről, egyszerre láttunk neki, én írtam, Aldus pedig nyomtatta.” Erasmus ott ült

a zajos nyomdaműhelyben és dolgozott, általában emlékezetből, és annyira el volt

foglalva feladatával, hogy a nyolc hónap munka alatt, saját szavaival élve „arra

sem volt ideje, hogy megvakarja a fülét”. Külön korrektort rendeltek melléje, és

végül elkészültek az utolsó javítások is. Aldus is átnézte a korrektúrát, és amikor

Erasmus rákérdezett, hogy miért kíváncsi rá, a nyomdász így válaszolt: „Azért,

mert én is tanulni akarok”. Az Adagia kinyomtatása után, Erasmus továbbra is

Aldusszal dolgozott, valószínűleg Horatius kiadását készítvén elő.

Az együttműködés minden szempontból eredményes volt. Egy ideig Erasmus azt fontolgatta, hogy addig marad Velencében, amíg Aldus az összes klasszikus szerzőt kiadja – vagyis életének végéig. Időközben elleste a nyomdai mesterség minden csínját-bínját, és a munkálatok sebességéhez is alkalmazkodott. Az el- következő években többször is előfordult, hogy egyszerre kellett írnia és kiadnia, az új találmányt elsődleges céljának megfelelően használván fel: terjesztvén a tu- dást és irányítván a közvéleményt. Erasmus volt az első, aki ezt a munkamód- szert alkalmazta, és egy ideig ő is volt a legsikeresebb benne. Sem nevét, sem teljesítményét nem lehet elválasztani a könyvnyomtatás diadalától. Aldus iránti csodálata azon alapult, hogy a mester oly dolgokat nyomtatott ki, amelyek a leg- hasznosabbnak bizonyultak Európa szellemi szintjének felemelésében. Mélysé- gesen utálta azokat a nyomdászokat, akik a közízlést szolgálták, és akik miatt fennállt annak a veszélye, hogy a klasszikus értékek rekonstruálásából „tragikus és értelmetlen zagyvaság” lesz. És Erasmus épp elég hosszú ideig élt ahhoz, hogy ezt a tragédiát is megélje.

Mindamellett voltak jelentős véleményeltérések is a két férfi között. Huizinga találóan jegyezte meg: „Erasmus azon igaz könyvszeretők közé tartozott, akik nem valamilyen művészi preferencia miatt kötelezik el magukat szívvel-lélekkel egy bizonyos nyomdabetű vagy könyvméret mellett, hanem azért, hogy az olvas- ható és alkalmas legyen.” Azt akarta, hogy könyvei kicsik és olcsók legyenek.

Azonkívül Aldust és barátait a klasszikus antikvitáson és főleg a plátóizmuson kí- vül nem sok minden érdekelte. Erasmus ebben egyet is értett velük, meg nem is, kicsit olyanformán, mint Machiavelli, amikor kijelentette, hogy a „reneszánsz a holt dolgok feltámasztása”.

Az Adagia új kiadásához Erasmus mellékelt egy kommentárt, melyben kriti- zálja a társadalmi intézményeket, és a keresztény meg az antik etika visszaállítá- sát javasolja. Viszont – természetesen – sohasem emelt szót egy halott társada- lom felélesztésének érdekében. Ez magyarázatul szolgálhat arra, hogy Bembo és Aleandro, akik a múlt szelleme után kutattak, és akiknek nem volt biztosabb tá- maszuk (pogányságuk végső értelemben csupán színlelés lévén), cinikusan be- adták a derekukat az ellenreformációnak; míg Erasmus ellenszegült és minden támasz nélkül állt az ellenséges világban.

Valószínűleg ezen véleménykülönbségek járultak hozzá ahhoz, hogy Erasmus

végül úgy döntött, hogy távozik Velencéből; főképp mivel barátait nem igazán

érdekelték azok a reformok, amelyeket ő támogatott. Viszont más okai is voltak

távozásának. Erasmus – saját szavával élvén – „borzongott” házigazdájának,

Asolaninak fukarsága láttán. Az étkezések nevetségesen szerények voltak: nem

volt reggeli, ételt először délután egy órakor szolgáltak fel. Kenyeret csak két-

hetente sütöttek, úgyhogy kőkemény volt. Hét darab salátalevelet szolgáltak fel

kilenc embernek. És mindenekfölött az volt a legszörnyűbb, hogy a bort úgy

kotyvasztották, hogy felengedték vízzel azt a seprőt, „amely már tíz évet állt”.

Amikor Erasmus panaszkodott, Asolani azt felelte, hogy számításba kellene ven- nie a déli éghajlatot, mely csökkenti a test ételigényét. Mindehhez Asolani még hozzátett néhány olyan külföldiekről szóló mesét, akik eljöttek Velencébe, és nem tudták megfékezni északi étvágyukat, úgyhogy vagy idő előtt meghaltak, vagy szörnyű betegségekkel tértek haza.

Ez a história egyik oldala, melyet Erasmus komikusan eltúloz. Ellenségei sze- rint viszont saját kárára túlozta el. Julius Caesar Scaliger a reneszánsz pirospozs- gás embereként festette le, aki élősködött Aldus asztalánál, és felfalta az összes rajtalévő ételt, és aki félember munkáját végezte, miközben annyit ivott mint há- rom, magyarázván, hogy ösztönzésre van szüksége. Scaliger azzal is vádolta Eras- must, hogy vigasztalhatatlan volt, mivel a féltékeny velenceiek távol tartották tőle asszonyaikat, úgyhogy ezért is hagyta el a várost, miután kiürítette Aldus élés- kamráját, pincéjét és erszényét. Akárhogy is történt, Velencében érte utol Eras- must első epekőrohama, amelyet valószínűleg az ital okozott. Ő mindenestre Asolani konyháját hibáztatta, és később a Colloquiában állt bosszút zsugori ven- déglátóján. Azt hitte, hogy a bor a legjobb gyógyír betegségére, mivel abban az időben ez volt a legelterjedtebb orvosi vélemény. Mindenesetre úgy látszik, hogy egészsége ismét előtérbe került, és távozott Velencéből.

SZŐCS NOÉMI IMOLA fordítása

D

M

Tiszavirágzás

(

)

Még nem hajnalodott. Hatodik emeleti szállodai szobájuk apró balkonjáról Ma- rianna és Giorgio a magyar alföldön lustán végigkanyargó, békés Tiszát nézték.

Az utcákon olyan háborítatlan csönd honolt, hogy szinte irreálisnak tűnt. Szem- ben egy nagy, hatszögletű épület állt, főhomlokzatát magas féloszlopok díszítet- ték, fölöttük kőből faragott dombormű volt látható. Jobbra egy széles, kerék- nyomok szántotta úttest húzódott. Az épületen túl kettős harangtorony magaso- dott, órájuk ki tudja, mióta ugyanazt az időt mutatta, s kissé alább, középen egy templom látszott. Valamivel balra egy harmadik harangtorony emelkedett, ám ez alacsonyabb volt a másik kettőnél. A folyón hosszú híd vezetett át, hatalmas, fe- hér acélív tornyosult fölötte. A rakparton vezető utat – ilyesmit olvasott róla Giorgio valahol – a tavaszi áradáskor teljesen elönti a víz. A Nemzeti Színház épületéből csupán sötétzöld kupolás teteje látszott. Szemben egy másik impo- záns, aranysárga épület uralta a város látképét. Piros cserepes teteje alatt az ÉPÜLT felirat volt olvasható, mellette római számokkal írt dátum. A hatszögletű, márványdomborműves épületen is volt felirat, ám azt ilyen messziről nem lehett kibetűzni, az ereszcsatornán sorban verebek gyülekeztek.

Előző este Marianna egy örökkévalóságnak tűnő időre bezárkózott a fürdő- szobába, s amikor kijött, bebújt az ágyba és azon nyomban elaludt. Giorgiónak ellenben végtelenül hosszú volt az a ködös gondolatok uralta éjszaka, s ráadásul nyugtalan, emésztő vágy gyötörte. Azt álmodta, hogy véget nem érően, féktelen szenvedéllyel ölelkeznek, s közben Marianna arcán örömkönnyek folynak végig.

Álmában Marianna másvalakinek tűnt, és nagy szemei fénylettek a sötétben.

Aznap késő délután, a szakértők jóslata szerint, ismét virágozni fog a Tisza,

megismétlődik a nagyszerű látvány. Giorgio álmában szentimentális volt, s egyre

akörül forogtak gondolatai, hogy ez az élmény örökre összeköti vagy talán éppen

szétválasztja őket. Ám a valóság másként festett, tökéletesen tisztában volt vele,

hogy éjszakája üres képzelgésekkel telt, és Marianna gondolatban most aligha-

nem máshol jár, ki tudja, merre kalandozik. Ugyanis voltak pillanatok, amikor

úgy tűnt, mintha nem volna jelen, tágra nyílt szemmel bámult a semmibe.

Reggeli előtt Marianna fölhívta az egyetemi tanárt, ám egy női hang azt vála- szolta neki, hogy a professzor úr két napja elutazott az Egyesült Államokba egy kongresszusra.

Reggeli után mindjárt elindultak a belváros felé. Kimentek a Dóm térre, és jó ideig ott ragadtak, egyenként megnézegették a művészek, politikusok, tudósok portrészobrait, amelyek körben az árkádokat díszítették. Ezen a téren minden évben nagyszabású zenei fesztivált rendeznek. Valahol az áll, hogy 1935-ben az elsőt Pietro Mascagni nyitotta meg. A Dómba is bepillantottak, és megnézték a hatalmas orgonasípokat. Aztán átmentek a barokk stílusú szerb templomba, amelyben egy vért könnyező madonna-festményt őriznek. A sekrestyés elmesélte a kép történetét. Mindvégig szótlanul álltak az ikon előtt, egy veszélyes árkádív tövében, melyen itt is, ott is fenyegető repedések futottak végig.

Amikor elérkezett az ideje, lementek a folyó jobb partjára, ahol a bérelt csó- nak várt rájuk. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy magukban élvezzék a nem mindennapi látványosságot. A távolban, a folyó közepe táján a víz olyan volt, mint a sima tengerfelszín. Éppen oda igyekeztek. A város zaja, az élet moraja már csak tompán visszhangzott, miközben az alkony rózsaszínbe vonta a templom- tornyok és a háztetők között előbukkanó látóhatárt. Eveztek, s nagy erőfeszítések árán jutottak el a megfelelő helyre. Akkor fölhúzták az evezőket a csónakba, s hagyták, hogy nagyon lassan sodorja őket az ár. Már-már valószerűtlen békesség uralkodott mindenen, miközben a várakozás egyre aggasztóbbá vált és szinte végtelennek tűnt. Giorgio és Marianna ekkor mélyen egymás szemébe néztek.

Giorgio most egészen másnak látta Mariannát, mintha elbódult volna, mint aki kábítószert vett be. Fürkészték a homályló vizet, s közben várták a csodát, amely egyre késett. Ám egyszerre csak alig hallható zümmögés borzolta meg a sötét vízfelszínt. Majd a zümmögés szétterjedt, s mint egy Janaček-zene, egyre erősö- dött, míg végül egy hatalmas, ködszerű felhő lepte el a vizet, s ez a felhő hirtelen Mariannát és Giorgiót is beburkolta, s egyre szélesedett, míg a szem ellátott, és a vízfelszínt széltében-hosszában betakarta. Egyszerűen csodálatos látvány volt. Apró, szárnyas lények milliói bukkantak elő a semmiből, kibomlottak, mint a virágbimbó, s most ott rajzottak körülöttük, kergették egymást a víz fölött, ör- vénylő röptükkel bizarr kacskaringókat írtak le. A lassan mindent elborító alko- nyi homályban Marianna ámuló szemei hirtelen úgy kigyúltak, mint két világí- tótorony lámpája.

Vajon ez a hatalmas, lebegő felhő nem a világmindenség végtelen tengerébe

merült ember létének metaforája? S vajon ezek a falánk hímekből és tüzelő nős-

tényekből álló foszforeszkáló rajok nem a világot igazgató kéj metaforái? Nem

sokkal azután, hogy a hímek kiélik vágyukat a nőstényekkel, amelyek mintegy

utolsó aktusként a vízbe potyogtatják egy újabb, hosszú életperiódusra szánt pe-

téiket, ez a milliónyi rovar szükségszerűen elpusztul, vízbe fúlnak valamennyien.

Ott, az egyre jobban imbolygó csónakban állva Marianna egyszerre csak meg- részegülten vetkőzni kezdett, lassú, boldog vonaglásokkal, mintha egy távolból hangzó muzsikaszót hallgatna. Olyan szép volt így, mint még soha, a világ leg- szebb asszonya volt, talán egy álom, talán maga az álom. Ez volna hát az a vég- zetes perc, amelyre egyszer tréfásan célzott? Giorgiót szinte az őrület határát sú- roló, parancsoló vágy kerítette hatalmába, majd’ szétfeszítette. Szinte állati, vad hévvel szabadult meg ruháitól. Tünékeny lényekként a tünékeny rovarok között, összegabalyodott testük újra és újra egyesült abban az ezüstös ködfelhőben, mi- közben a szabadon lengő csónak vonaglásuktól immár vészesen hányódott. Észre sem vették, és hirtelen a vízben találták magukat összeölelkezve, a tiszavirágok örvényében. Majd elsodródtak, s kétségbeesetten kapálóztak egymás után, ám az iszapos mélység beszippantotta mindkettőjüket, miközben a tiszavirág-felhő, mely hatalmas, ezüst palástként terült a vízre, láthatatlanná tette és messzire hömpölygette őket a folyóparttól. Amikor újra felbukkantak, immár alig-alig eszmélve, valahonnan a távolból, mintha a túlvilágról, kiáltásfoszlányok hallat- szottak, majd egy motorcsónak berregése, mely a végtelen, foszforeszkáló tengert hasítva közeledett feléjük.

LUKÁCSI MARGIT fordítása

V

A

Paganini-capricciók

(

)

„Ott áll egy magas, sovány alak régimódi, fekete frakkban, magasra tartott vonóval, jobb lába előretolva és behajlítva, semmi több, csak szellem és csontok bő, lebegő ruhában…”

(Der Komet, 1830,41.)

5.

Holtában láthattam csak, legutóbb két éve talán. Apa megkért, mutatnám meg Ondriček úrnak nagyapát ( ismét gyengélkedett, a végett testálta rám a szívélyes házigazda szerepét ).

Kedvelte František Ondričeket szép hegedűkoncertjeiért, s mert nem félt nagypapa gúnyolt műveit műsorán tartani, ezért ígérte meg apám, hosszú gyötrődés után,

hogy pillantást vethet a nagy halottra.

Alkonyodott, midőn a temetőben

a sírra leltünk és a munkásokra,

kik a követ elemelték, majd ketten

a koporsót is kihozták, s letették

elénk. Ondriček hangtalan remegett,

míg nézte Őt, ki az üveglap megett

lezárt szemekkel, holló fürtjeivel

homlokán pihent: a Varázslót, kinek

lábainál egykor egy világ hevert.