A magyar kultúra útjai Jugoszláviában
SZELI ISTVÁN TANULMÁNYA
Szeli István „eszmetörténeti tanulmánya" fölkérésre született, és része annak a tervnek (A jugoszláv szocialista önigazgatásit társadalom fejlődésének törvényszerűségei és távlatai), amely körül a Jugoszláv Kommunista Szövetség Központi Bizottsága Elnökségének Társada- lomkutatási Központja bábáskodott. Az eredetileg szerb-horvát nyelven írott művet Szeli Va- léria fordította magyarra. Nem az eredetit, hanem a szerző által módosított szöveget, hiszen Szeli István — tekintettel a magyarországi viszonyokra — elhagyta a magyar művelődésre, irodalomra, közéletre stb. vonatkozó ismertetéseket, viszont bizonyos fogalmak és nevek sze- repeltetésével, „bővebben értelmezte" a jugoszláv történelmi és társadalmi mozzanatokat.
A szerző úgy véli, a magyar kiadás, a megváltoztatott cím ellenére, mégfelel az eredeti tanul- mánynak. Meglehet, azonban A polgári örökség és meghaladása a jugoszláviai magyar szocia- lista kultúrában — ezen a címen jelent meg a szerb-horvát kiadás 1979-ben — kissé szűkebb vizsgálódási kört előlegez, mint a Kossuth Könyvkiadó gondozta könyv címe.
A magyar kultúra útjai Jugoszláviában mint kötetcím azért is félrevezető, mert Szeli a kultúra fogalmát leszűkíti az irodalomra és a jobbára e körben forgó „művelődési" életre (könyvkiadás, az anyanyelv szerepe stb.), mintha a jugoszláviai magyar kultúrába nem tartoz- nék bele a képzőművészet, a színház és a zene. Ez a féloldalasság nyilván nem volt annyira za- varó abban az „eszmetörténeti" vázlatban, mely bizonyos szempontok figyelembevételével a magyar nemzetiség fejlődését, s nem kis mértékben ennek politikai vonatkozásait hangsúlyoz- ta. Itt viszont több okból is furcsa. A magyarországi olvasó még mindig alig tud valamit a ju- goszláviai magyar kultúráról, egy összetettebb vizsgálódás minden bizonnyal változtatott vol- na a sanyarú képen. Ám ennél is fontosabb: előtérbe kerülhettek volna a jugoszláviai magyar képzőművészet és színház sajátosságai, s e fogalomalkotás segíthette volna — ahogy Romá- niában a hatvanas években segítette is — a nemzetiségi önvizsgálat kiterjesztését a korábban szemérmesen „elhallgatott" területekre. (Még mindig találkozhatunk olyan véleménnyel, amely szerint a képzőművészet, a színház és a zene nyelve közös, s ezért felesleges e művésze- tek nemzetiségi specifikumainak keresésével bíbelődni.
Szeli István „eszmetörténeti tanulmánya", ha az eredeti célt nézzük, hasznos munka.
Észrevehetően a jugoszláviai magyar nemzetiség mint érték elfogadtatása jegyében íródott.
A szerző kitűnően ismeri tárgyát, a különféle kutatások — nem csak jugoszláviai kutatások!
— eredményeit, s munkássága révén maga is formálója és elszánt harcosa a nemzetiségi iroda- lomművelődés ügyének. Úgy gondolja, hogy a polgári kulturális örökség vizsgálatával rá tud mutatni azokra a tényezőkre, melyek még ma is észlelhetők a „tekintélyes lélekszámú nemzeti- ség műveltségében", és gátolják a mai kor kívánta kibontakozást. Leginkább a fejlődésfolya- mat megrajzolása izgatja: hogyan vált a „kisebbségi" lét (irodalom, művelődés) „nemzetiségi- vé". Szélinél ez a jelző mindig minőségi ugrást (is) jelent, az elszigeteltsége folytán „perem- helyzetben" élő vajdasági magyarság fölemelkedését.
A történelmi előzményeket kutatván a szerző megbizonyosodik, Dél-Bácska és Szerém- ség kulturális öröksége (A „Huszita Biblia", Szerémi György történetírói munkássága stb.) a magyar feudális állam széthullásával elvesztette hatóerejét, s anélkül, hogy „aktív tényezővé"
vált volna, az elkövetkező századok tudatában csak „történeti értékként" szerepelt. S többek közt ennek tudható be, hogy a Trianon utáni kényszerű váltás sokkal jobban megrázza a ju- goszláviai magyarságot, mint a gazdagabb hagyományokra épülő, mélyebb gyökerű magyar kultúrtájat, például az erdélyit. A korábbi bűn, a Pesthez igazodás-tartozás különösen a két háború közt szedi áldozatait; akkor, amikor a „fölfelé nézés" a különböző objektív körülmé-
nyek miatt már nem hajtóerő. A nemzetiségi kultúra nagykorúsítására, érvel a tanulmányíró, csak a szocialista forradalom végső győzelme, tehát 1945 után nyilott reális lehetőség.
Mielőtt rátérne több fontos kérdés kibontására (A kisebbségtudat gyökerei, Kisebbség — nemzetiség, A kultúrák kölcsönössége), Szeli rövid társadalmi keresztmetszetet ad, jobbára korabeli lapokból — Híd, Kalangya — vett idézetek segítségével. Megállapítása eléggé lesúj- tó : „A vajdasági magyar kultúra szociológiai alapjainak rendszeres vizsgálata voltaképpen még meg sem kezdődött." Ennek tudatában különösen értékesek azok a korai falu- és értelmi- ségszociológiai tanulmányok, melyeknek szerzőit sem a világnézet, sem a vizsgálati módszer nem fűzte össze, egyben azonban találkoztak: a jugoszláviai magyar kultúrát gyökértelennek, életképtelennek ítélték, a fejlődés kilátástalanságáról értekeztek. A tanulmányírónak igaza van abban, hogy a jugoszláviai magyar „valóságirodalom" megszületését a magyarországi fa- lukutató mozgalom, pontosabban a népi írók föllépése inspirálta, viszont amikor a „régi"
szöveget ismétli — ti., hogy „e »valóságirodalom« tényleges értékei és eredményei felől azon- ban már az évtized végén megalapozott kételyek támadtak a marxista világszemléletű vagy ah- hoz közel álló körökben" —, korántsem olyan meggyőző.
Mindenesetre ily általános megállapításokhoz elengedhetetlen a művek egyenkénti vizsgá- lata; különösen akkor, ha — mint Szeli figyelmeztet — „a világnézeti tájékozódástól függetle- nül is" szinte egyazon eredményre jutottak az írók a helyzet megítélésében. Vagyis, Laták Ist- ván, Thurzó Lajos, Gál László és az ún. „szociális irodalom" képviselőinek meglátása szinte azonos a polgári irodalom ténymegállapításaival. Lehet, hogy a kisebbségi létezést szépírói módszerrel vizsgáló Szenteleky Kornél „nivellált" akkor, amikor a „világnézeti harcot" meg- hagyta a többségi népek számára, s a kisebbség legfőbb tevékenységének az őrző szerepet je- lölte meg — „...a kisebbségi írót viszont minden másnál nagyobb felelősség terheli nyelve és kultúrája egyszerű létezésének biztosításáért" —, de az idő és a keserű tapasztalatok azt bizo- nyítják, hogy Szentelekynek egyben-másban igaza volt. A „jelentős és nagy hatósugarú élet- mű" hatását Szeli István vitatkozva se vonja kétségbe; az irodalomszervezőről vallott nézete már-már tényrögzítés: „...a polgári magyar kultúra korszakában elvi és eszmei állásfoglalása döntően hatott az egész jugoszláviai magyar művelődésre."
A tanulmányban ugyanakkor nem marad említetlenül Szenteleky gondolkodásának sajá- tos „kisebbségi" alapozása; a vajdasági írás mentora az osztályszempontot elvetvén, a minden értéket összegyűjtő — nem véletlen irodalmi szemléjüknek címválasztása —, Kalangyába rakó szemléletre épít. „A magyar kisebbségi társadalomnak, ha nem akar elpusztulni, elsősorban szellemiségében kell megújhodnia" — idézi Szeli István Kende Ferencet, a polgári gondolko- dású közírót, s azonnal leszögezi: „a kisebbségi ideológia elutasítja a politikai szervezkedéssel megvalósítható egység gondolatát." Eme meglátását Kende szövegének bő idézésével támaszt- ja alá. Különösen érdekes, ahogyan a Magyarokról magyaroknak című könyv részletéhez ha- sonlítja a „romániai marosvásárhelyi kisebbségi kongresszus" egyik dokumentumát: „A ki- sebbségi magyarság önvédelmének érdekében elengedhetetlenül szükségesnek tartjuk, hogy a munkásság saját soraiban teljes erejének súlyával küzdjön minden elnemzetlenítő kísérlet el- len és teljes odaadással szálljon harcba, összeköttetéseivel együtt, a magyar kisebbségvédelem egyetemes nemzeti érdekei mellett."
Túlhaladta-e az idő a Vásárhelyi Találkozó záróhatározatából vett passzust, mely törté- netesen Kende egy s más véleményével összecseng, most ne vitassuk, hiszen a népfrontos összefogást tanúsító Vásárhelyi Találkozó jóval több volt, mint „kisebbségi kongresszus", mit az is bizonyit, hogy vitáinak hatása fölfedezhető a fasizmus ellen egységfrontba tömörülő ro- mániai magyar nemzetiség legjobbjainak soraiban is. Hogy mennyire nem elszigetelt, inkább önkorén messze túl mutató tanácskozás volt ama 1937-es „kisebbségi" tömörülés, bizonyítják Nagy Istvánnak A Vásárhelyi Hitvallás nevében mondott szavai: „A román népet közelről érintette a mozgalom Hitvallása, mert az erdélyi magyarság ebben a Hitvallásban írta körül el- ső ízben világosan és félreérthetetlenül a két nép együttélésének becsületes előfeltételeit."
„Többség" és „kisebbség" ma már nem helytálló fogalmak, és Lőrinc Péterrel ellentét-
ben — aki azt vallja: „...nincs nemzetiségi kérdés, hanem csupán nemzeti kérdés van..." — Rehák László véleményét fogadja el Szeli: „a nemzetiség... egy jelenlegi jogállapotnak a jelö- lése, szemben a «'kisebbség« szó által asszociált negatív jelentéstartalommal." Azért figyel töb- bek közt az akkulturáció jelenségeit vizsgáló Voigt Vilmosra és a „peremszemélyiség mint sze- mélyiségtípus" tökéletes, pszichológiai s egyben társadalmi rajzát nyújtó romániai Gáli Ernő-
r e. hogy vázolhassa, minként látja ő a kínzó problémák megoldását. Az előrelépés egyetlen záloga a nemzetiségi kultúra peremjellegének a megszüntetése. „Ez egyfelől azáltal valósulhat meg, hogy a nemzetiségi kultúra intézményesítésével és instrumentumainak létrehozásával megteremtjük számára a kulturális élet nemzeti szintű ápolását és művelését, másfelől pedig azzal, hogy a többségi nemzet (nemzetek) kultúrájának egyenrangú és organikus elemévé tesszük..."
A tanulmány leszögezi, már ma biztosítva vannak a jugoszláviai magyar művelődés intéz- tnényesítésének a feltételei. Kár — itt érzékelhető legjobban a más szempontok szerint építke- ző „eszmetörténeti tanulmány" vázlatossága —, hogy a szerző nem bizonyítja, miként szület- tek meg „a felszabadulás utáni korszak történelmi jelentőségű eredményei". Noha a könyv befejező részében kitér két fontos intézmény: az újvidéki egyetem magyar nyelv és irodalom tanszéke és a Hungarológiai Intézet történetére, adós marad annak az organikus rendszernek
a Megmutatásával, amit úgy hívunk: jugoszláviai magyar kultúra. Több izben személyesen is tapasztalhattam: élő, működő, értékrenddel bíró autonóm szervezetről van szó, mely kénye- sen büszke „különállására", eredményeire. Elzárkózása, némelykor vitatható viszonyulása az anyaország kultúrájához, nem gőg, hanem tartás, ilyenné formálta a nemzetiségi politikára sokat adó jugoszláv önigazgatási rendszer. A „külön utat" követő társadalmi és politikai fej- lődés — ehhez a Tájékoztató Iroda heves támadásai is segítettek — olyan életművek kiteljese- dését ösztönözték, mint például a Sinkó Erviné, mely egyszerre jugoszláv és közép-európai ér- tek. és ha a mi feltételeink közt így nem is jöhetett volna létre, beletartozván az egyetemes ma- gyar irodalomba — magyar.
A föntebb említett „elzárkózás" csupán az értéktudatra, a sajátosságok hangsúlyozására vonatkozik. A befogadást, illetve kisugárzást tekintve a jugoszláviai magyar kultúrát a köl- csönösség jellemzi: az érzékeny reagáló képesség, a más kultúrák értékeit fölszívó, magához hasonító gyarapodási vágy. Jólesően jegyzi meg Szeli István: mind szélesebb lesz az az ösvény, amely az egyetemes jugoszláv kultúra felé vezet. A nyilvánvaló „kötődések" fölemlítése még kézzelfoghatóbbá tette volna megállapítását. Hiszen a már-már avantgarde klasszikussá érő Tolnai Ottó költészetére Pound, Kavafisz és Eliot mellett, többek közt, a horvát Slamnig és boljan is hatott, a kitűnő festő és gafikus, Maurits Ferenc vonalhálóin ott érezni — Glavurtic- lól Veliékovic-ig — a modern szerb (horvát) grafika tudatosult fegyelmét; és hogy Dürrenmatt Play Strindbergjétői Mrozek Tangójáig, nem feledkezvén meg természetesen Gion Nándor
£-Zen az oldaton című drámájáról sem, oly kitűnő előadások reprezentálták az Újvidéki Szín- ház erejét, a belgrádi vendégrendezőknek, Radoslav Doric-nak és Ljubomír Draskic-nak is köszönhető. A romániai Harag György jugoszláviai magyar színpadokon is bizonyíthatta (Szabadkán a Tarelkin halálával. Újvidéken a Csehov-ciklussal), hogy az újra fogékony közeg
a rendezőt is átsegítheti az objektív akadályokon — és nem utolsósorban azt, hogy a legjobb magyar rendezők között van a helye.
A kultúrák (leginkább az irodalom, a könyvkiadás) kölcsönösségét vizsgálva, a tanul- mányíró arra figyelmeztet, hogy „lelassult, sőt csökkent a jugoszláviai magyar irodalom rész- vétele az egyetemes jugoszláv irodalmi műveltségben". Jól ismert fölmérést, Juhász Géza ki- mutatását lapozva rögzíti mindezt. Az 1945 és 1957 között megjelent 68 jugoszláviai magyar Könyv közül 13 — a könyvek egyötöde! — volt olvasható szerb-horvát, illetve szlovén nyel- ven, 1958 és 1970 között azonban a 277 magyar címszó közül mindössze 17 (!) — tehát min-
e n tizenhatodik könyv! — jutott el a jugoszláviai olvasóhoz a három délszláv nyelv valame-
y,kén. Ez a csökkenő tendencia különösen akkor mutatkozik károsnak, ha tudjuk, a jugo-
Szláviai magyar irodalom a hatvanas évektől kezdve rohamosan fejlődött, igy éppen azok a
6*
művek nincsenek lefordítva, amelyek megfelelően reprezentálhatnák a nemzetiségi kultúra magas szintjét. (Kár, hogy Szeli nem közöl újabb statisztikát, így az olvasó még csak nem is sejtheti, miként változott meg — egyáltalán megváitozott-e a nem éppen kedvező helyzet.) Egy valamin viszont el kell töprengenem. Ha a jugoszláviai magyar nemzetiség élete, kultúrája állandóan fejlődik — már pedig a szerző többnyire ezt az egyenes vonalú, mindig előre haladó mozgást igyekszik megrajzolni tanulmányában —, miképp lehetséges, hogy a magyar könyv iránti jugoszláv érdeklődés állandóan csökken.
Más furcsaságra is fény derül. Ha a jugoszláv népek irodalmának magyar bibliográfiáját egybevetjük a jugoszláv irodalmak magyar bibliográfiájával, arra az eredményre jutunk — hangzik a megállapítás —, „hogy az 1945—1970 közötti időszakban 320 jugoszláv alkotás, fő- leg szerb-horvát nyelven írt könyv került a magyar(országi) olvasó elé, de csak körülbelül en- nek a fele (pontosabban 159 magyar irodalmi alkotás) a jugoszláv nyelvek egyikén a hazai ol- vasó elé". E nem túl szívderítő statisztika fölötti csodálkozásunkat tovább fokozza, hogy a le- fordított 159 magyar mű tekintélyes részét (41 százalékát) teszik ki Zilahy Lajos (42 könyv) és Molnár Ferenc (14), valamint Harsányi Zsolt és Bókay János „hangsúlyozottan polgári eszmei orientációt képviselő" alkotásai. Szeli István veszélyesnek tartja a „hídszerep" ilyesfajta értel- mezését, mint ahogy „minden idegszálával tiltakozik" az ellen — e problémáról a jugoszláviai magyar sajtó is sokat cikkezett —, hogy a különböző szerb és horvát színdarabokban a ma- gyar nők kimondottan „kétes erkölcsű kocsmatündérként, bárnőként, korlátolt cselédként, valamilyen alacsonyabb rendű embertípusként" ábrázoltatnak. (A magyar nemzetiségű sze- replők ehhez hasonló befeketítésére a szlovák színpad is kínál egy-két adalékot.)
A Kisebbség mint ideológia című fejezetben a szerző többek közt hivatkozik a tíz év előtti, a Kalangya irodalomtörténeti, eszmei, esztétikai és kulturális szerepét vizsgáló értekez- let megállapítására: a folyóirat képviselte „kisebbség"-koncepció „egy redukált irodalmi kri- tériumhoz vezetett ei, s ezért a dilettantizmus melegágyává lett". AnélRül, hogy kétségbe von- nám e megalapozott tanulmányokra támaszkodó kijelentés hitelét, a tágabb sugarú, több szempontú vizsgálódást szorgalmaznám. Hiszen a nagykorú, szabadkai Híd is, főképp a szép- irodalmi jellegű közléseit tekintve, majd mindvégig a „dilettantizmus" melegágya volt, annak ellenére, hogy a kisebbségi" ideológiánál magasabb szempontok — az osztályigazság — tuda- tában szervezte (munkás) íróit. És hova tegyük a csehszlovákiai Fábry Zoltán nem „ki- sebbségi" ideológiát tükröző, de az ötvenes évek irodalmi bontakozását épp a megértő, „elné- ző" hanggal segítő pedagógiai kritikáit, melyek egy dolgot tekintve nagyon is közel álltak Szenteleky Kornél „redukált irodalmi kritériumaihoz": a saját érték megbecsülését tűzték ki célul. Ezek a nagyon is szükségszerű „megalkuvások" kellettek ahhoz, hogy a sanyarú körül- mények közt'is működjék valamiképp a kritika „építő" jellegét hangsúlyozó rendszer.
A polarizálódások (Híd — Kalangya; Szervezett Munkás — Napló) ismeretében sem sza- bad megfeledkezni arról, hogy az esztétikai vizsgálódás nem korlátozódhatik csupán az alko- tók ideológiájára, hiszen akkor például Szirmai Károly és Herczeg János prózája alatta ma- radna a Híd — hogy a Szervezett Munkás „író-levelezőit" ne is említsem — megannyi dilet- táns alkotói próbálkozásának. És a „szociális irodalom" legaktívabb művelőjének, Laták Ist- vánnak lírája is homályba borítaná az erdélyi „kispolgár", Dsida Jenő költészetét. Szeli István természetesen tudatában van mind ennek, de kötöttsége nem nagyon engedi, hogy az eszme- történeti szemponton túllépve, a teljes jugoszláviai magyar kultúra útjának megrajzolásával próbálkozzék.
A könyv két leghosszabb fejezete az anyanyelv szerepének polgári és szocialista szemléle- tével foglalkozik, illetve azt elemzi, hogy a kisebbségi irodalom miként fejlődött nemzetiségi irodalommá. A tanulmányíró úgy véli, a két háború közötti időszakban — „legfőként íróink és gondolkodóink szűkös, a céhbeliség kérdéseire szorítkozó nyelvszemlélete miatt" — nem voltak meg a feltételek a nyelv életének egészével (társadalmi és nemzeti funkcióval!) számot vető nyelvművelő tevékenység kialakítására. Csak 1945 után, s főleg az önigazgatási rendszer megszilárdításával kerül újra előtérbe a „nyelvkérdés" és az anyanyelv érvényesítése minden
területen, melyet így vagy úgy, természetesen a politika is sürget. Kossá János 1939-es tanul- mányát Szeli „elvi jelentőségűnek" ítéli, melynek végkövetkeztetése alighanem minden kor- ban megszívlelendő: „A kisebbség kisebbrendűség-érzetét csak egy erős, nyelvbe és népi kul- túrába ültetett nemzetiségi öntudat tudja ellensúlyozni. Mert a kisebbrendűség érzetével, hatá- rozatlanságával nemcsak magyarsága, nemzetisége sikkad el az embernek, hanem embersége is. Csak nyelvével, népének nyelvében élő múltjával, hagyományaival, történelmével, egész kultúrájával — csak nemzetiségének öntudatával és az egészben feloldódásával járulhat hozzá itt is a magyarság Vojvodina kultúrájához."
Noha Szeli István a hatvanas évek közepén alakult Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesületet a „legátfogóbb", „legjelentősebb" szervezetnek tartja, amely ezen a tájon nyelv- művelő céllal valaha is működött, az elismerésre méltó széles tevékenység mellett arra is kíván- csiak volnánk, hogy az egyesület mit tudott tenni a jugoszláviai magyar nemzetiséget ma is szorító ezernyi baj orvoslásában (fakult nyelvi öntudat, anyanyelvföladás, az anyanyelvű is- koláztatás jogáról való lemondás stb.). Az anyanyelvi műveltség alfája és ómegája az iskola- politika, így az olvasó azt is szeretné tudni, hogyan áll ma a jugoszláviai magyarság iskola- ügye; nem ártott volna — esetleg statisztika formájában, az 1945 utáni friss éveket mintegy ki- egészítendő — erre is némi terjedelmet szentelni. Úgy hírlik, az 1970-ben szervezett adai Nyelvművelő Napok — nálunk jobbára Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok elnevezéssel is- merik — az utóbbi években szüneteltette tevékenységét; azért is kár e rendezvény megcsende- sedéséért, mert — Szeli értékelésével — itt „történt először kísérlet a hazai magyar nyelv társa- dalmi^ életfeltételéinek, állapotának, fogyatékosságainak és fejlődési távlatainak tüzetes meg- vitat. sára". ,
, v kötet legizgalmasabb fejezetei A kisebbségi irodalom átfejlődése nemzetiségi iroda- lomn á, A téma kifejtése könyvnyi terjedelmet érdemelne, csak így lehetne viszonylag átfo- góan kjmeríténi a kérdésben rejlő, még ma is egymással csatározó vitapontokat. Ha ez ügyben egyálíalán beszélhetünk véglegességről, hiszen itt is fejlődésfolyamatról van szó. A tanul-"
mányíró, feladatának tartva a nemzetiségi irodalom „viszonylagos új fogalmának" körülírá- sát, vitázik pókkal a nézetekkel, melyekben az egységesnek tudott magyar irodalom képzete és viszonyításrendszere az uralkodó, ahelyett, hpgy a másféleség mozzanatára esne a hang- súly. Szeli úgy gondolja, a szomszéd országok magyar irodalomtörténészei — Kántor Lajos, Csanda Sándor és Turczel Lajos — s a jugoszláviai magyar és a magyarországi irodalmárok műveikben egy ma már meghaladott felfogást tükröznek; s ezt leginkább szóhasználatuk bi- zonyítja: aNromániai, csehszlovákiai, jugoszláviai magyar irodalom ekkor és ekkor „keletke- zett", „született", „alakult", „bontakozott ki" stb. E nézeteket a következőképp nyugtázza:
„Mindez csak abban az értelemben igaz, hogy Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia 1918-ban létrejött államalakulat, s ezért csehszlovákiai stb. magyar irodalomról természetszerűleg csak ettől az időponttól kezdve beszélhetünk, más vonatkozásban azonban elégtelennek érezzük e meghatározásokat."
Olvasatában a fönti tanulmányok „az irodalmi önnemzés képtelenségét" visszhangozzák;
vélelme szerint pusztán módszertanilag sem fogadható el az autogenezis elmélete, mert az iroda- lomteremtés számtalan (társadalmi, közösséglélektani, gazdasági, állami, tudati stb.) összetevője közül csupán egyet emel ki: az államit, „azt sugalmazván, hogy ez az addig soha-sem-volt új iro- dalom egyedül az új államnak köszönheti létezését". Szeli István okfejtésére meg kell jegyez- nem: az új államalakulatok létrejötte: tény, s ez — akárhogy is veszem — döntően hatott az új
„kisebbségi-nemzetiségi" irodalmak megszületésére. (Különben, hogy a romániai, csehszlová- kiai stb. magyar irodalom úgy érzi, hogy szervesebb része az egyetemes magyar irodalomnak, mint a jugoszláviai, nem intézményrendszerük fejletlensége, az öntudat hiánya stb. magyarázza, hanem számos politikai, társadalmi körülmény, és Erdélyt tekintve, talán az egyetemes magyar irodalom hagyománykincsének közelisége, példateremtő-sugárzó hatása is.)
A tanulmány példák sokaságával bizonyítja: a két háború közötti viszonyokból követke- zett a „kisebbségi" irodalom milyensége; változást csak a Jugoszláv Szövetségi Szocialista
Köztársaság alkotmánya hozott: a „nemzeti kisebbség" terminust „nemzetiségre" módosít- ván, véglegesen fölszámolta a korábbi jogegyenlőtlenségen alapuló státuszt. Ez volt az a dön- tő lépés, mikor lehetőség nyílott arra, hogy a jugoszláviai magyarság az irodalmát, kultúráját illetően is államalkotó legyen. Szeli figyelmeztet: a Vajdaság mint autonóm szocialista közös- ség csak összetettségében érthető meg, és sok minden mellett kiemelendő a „gazdasági- politikai önkormányzattal rendelkező földrajzi-területi egység" általános fejlődésének nem egy (viszonylagosan) önálló vonása, „amely csak önmagából és sajátos külön fejlődéséből ér- telmezhető". A jugoszláviai magyar irodalom — mely a könyv szerzője szerint egyenrangú a magyarországi! a romániai és a csehszlovákiai magyar irodalommal — azért dajkálhatott föl egyedi, sehol máshol meg nem születhető opuszokat (Sinkó Ervin), mert a „más-másféle »sza- badságok« és »kötöttségek« által befolyásolt esztétikai tudat" s nem utolsósorban az őt létre- hozó számos körülmény bátorítóan hatott az alkotások kiteljesedésére.
A jugoszláviai magyar irodalom része a „jugoszláv irodalmaknak". A szerző a szlovén, a macedón, a szerb és a horvát irodalmat „önmagában is tisztázott, önálló történetiséggel, nyelvvel és belső kritériumokkal rendelkező fogalomként" értékeli, míg a Vajdaságban élő né- pek irodalmára történetileg nézve a hármas determináltság jellemző. „Képzettartalmaival, kulturális emlékeivel, régebbi üzeneteivel, nyelvi, stiláris és verselési hagyományaival mind- egyik a maga „anyairodalmához" kapcsolódik (vagy pedig azonos vele, mint a szerb), földraj- zi, állami, politikai hovatartozása, valamint eszmei tartalmai szerint azonban a jugoszláv kö- zösség alkotóeleme, ezen belül pedig egy ma még csak inkább alkotmányjogi autonómiát élve- ző területnek, mintsem endogén kulturális közösségnek a szellemi tartalma. Tehát vízszintesen és függőlegesen is többszörösen tagolt jelenség."
A művelődés alapjainak mennyiségi változásai 1945 után című fejezet a szocialista ma- gyar kultúra kibontakozása szempontjából a következőképpen összegzi a 45 utáni három évti- zed „etapjait": a negyvenes és ötvenes évek erőfeszítései a tömegkultúra létfeltételeinek meg- teremtésére irányultak; a hatvanas években a közép- és felsőfokú oktatás minőségi változása együtt járt a káderképzés föllendülésével; a hetvenes éveket — újabb minőségi változás ered- ményeképpen — a magyar nyelvű és tárgyú humán tudomány felvirágzása jellemzi. Kár, hogy a tanulmánynak ez a lényegbevágó része csupán egy 1952-es kiadvány statisztikai összefogla- lójára támaszkodik. A rossz magyarsággal írott jelentés ily mérvű — szó szerinti! — idézése azért is zavaró, mert fontos megállapításai már-már komikussá válnak, nem szólva az értelme- zést is megnehezítő dirib-darab nyelv egyéb homályairól. Nem tudhatni, hogy az első bő fél évtized eredményeit követték-e újabbak, mert a következő három évtized fejlődését (megtor- panását?) bizonyitó statisztikák közzététele sajnálatosan elmaradt.
„A jugoszláviai magyar szellemi élet jóval többre képes, mint amennyit eddig felmuta- tott" — olvasható a két intézmény kialakulását tárgyaló részben, s ez összecseng egy „fiatal"
kutató, Bosnyák István megállapításával: „...a mi szellemi életünkben sokszor nem tudunk, nem merünk élni ugyanazokkal az objektív társadalmi és művelődéspolitikai lehetőségekkel, amelyekkel kollégáink nemcsak az egyébként sem távoli Belgrádban, Zágrábban vagy Ljubl- janában élnek, hanem itt, Újvidéken is. Csak éppen más intézményekben, más művelődési fó- rumokon. Mintha lenne tehát valamiféle sajátságos nemzetiségi színezete is ennek a mi szóban forgó provincializmusunknak."
Szeli István eszmetörténeti tanulmánya, vázlatossága ellenére is, számot tarthat a ma- gyarországi olvasó érdeklődésére. Örömem, örömünk nagyobb lenne, ha a jeles irodalomtör- ténész professzor, részletesebb kifejtéssel azt is megmutatta volna, ami a jéghegy víz alatti ré- szére vonatkozik. Lehet, hogy vannak ilyen munkák, de azok nem, vagy nehezen jutnak el hozzánk, holott a kultúrák ilyesféle cseréjével nép és nemzetiség egyformán gyarapodhatnék.
(Kossuth.)
SZAKOLCZAY LAJOS
