MAGYAR NEMZETI MUZEUM 12097 12097

12097

MAGYAR NEMZETI MUZEUM

ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁRA

C i

MAGYAR KÖNYVTÁR.

• D 0 C ^ C ^ C O 0 C X X ) 0 C 3 D 0 C E 3 0 C ö 0 C S D 0 C O < f c £ 3 0 C i D 0

s z e r k e s z t i: R A D Ó A N T A L . | «

PETŐFINÉ 8ZENDREY JULIA

NAPLÓJA ÉS LEVELEI

T É R E Y M A R I H O Z .

JÓKAI MÓR ELŐSZAVÁVAL.

MINDEN FÜZET EGYENKÉNT KAPHATÓ. J

C 5 D 0 C H H 0 C 3 O J 0

> o t-^ -iO r-v -)O c^ ^ )O ci^ -3 Q < --o o r ^ -1 o c --—o r r - . c a o

LAM P E L R O B E R T (Wodianer F. és Fiai)

CS. ÉS KIR. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉSE BUDAPESTEN, ANDRÁSSY-ÚT 21. SZÁM AUTT I o

Minden hó 1-én és 15-én uj füzet jelenik meg.

,J A a |y a r .K ö n yvtár“

Szerkeszti: RADÓ ANTAL.

A „M agyar K ö n y v tá r“ czélja az, hogy a magyar és külföldi irodalom legkiválóbb termékeit oly olcsó áron hozza forgalomba, hogy azokat a legszerényebb viszonyok közt élők is megszerezhessék. Mindamellett, ho^y a legjobb minőségű fa m e n te s papíron a legtisztább nyomást nyújtja, a „M agyar K ö n y v tá r“ egy-egy füzetének ára mégis csak 30 fillér (15 kraj- czár). S e füzetek nemcsak kiváló régib b Íróink műveinek gon­

dos új kiadásait fogják tartalmazni, nemcsak a külföldi iroda­

lom remekeinek nagyobbára e g y e n e s e n v á lla la tu n k szám ára k észíte tt jeles fordításaival fogják gyarapítani a magyar közön­

ség könyvtárait; hanem közölni fogják újabb magyar Íróknak er ed eti munkáit is, természetesen szinét-javát annak, a mit a mai magyar tudományos és szépirodalom termel. A „M agyar K ö n y v tá r“ lehetőleg sokoldalú lesz ; nagy gondot fog fordítani az is k o la szükségleteire is , külön iskolai kiadásokat is nyújtva ; a mellett törekedni fog, hogy a vállalat olyan legyen, hogy az olvasó közönség minden osztálya találjon benne a maga szá­

mára valót. Fel fogja ölelni a szépirodalom minden á g á t: ad elbeszéléseket, kisebb regényeket, színműveket, verseket; e mellett közöl az aesthetika, az irodalomtörténet, a nemzeti és világtörténet, a természettudományok körébe vágó munkákat is. E programm lelkiismeretes végrehajtása mellett remélhet­

jük, hogy vállalatunkat örömmel fogják iátni az iskolában epugy, mint minden magyar házban, és hogy teljesen ki fogja szorítani a hasonló német vállalatokat, melyek fájdalom, meg ma is milliónyi példányszámban terjednek el Magyarországon.

A „Magyar Könyvtáriból legalább két szám fog megje­

lenni havonként, tehát évenkint legalább huszonnégy. E huszon­

négy számra elő is lehet fizetni három forint 60 kr.-ral; ez ösz- szeg az alólirt kiadóhivatalhoz küldendő, mely a füzeteket ez esetben bérmentve küldi meg az előfizetőknek. De minden füzet egyenként is kapható úgy az alólirt kiadóczégnél, va­

lamint minden könyvkereskedés utján.

Az 1898 májusáig megjelent füzetek a következők.

1. K a to n a , Bánk bán. Beve­

zetéssel ellátta Beöthy Zsolt.

2. G uy d e M a u p a ss a n t. El­

beszélések, ford. Tóth Béla.

3. B e r z s e n y i Válogatott Ódái.

Életrajzi bevezetéssel.

4. C o p p ée, A kovácsok sztrájkja és egyéb elbeszélő költemények. Ford. Radó Ant.

5. K is f a lu d y K ., A kérők.

Bevezetéssel ellátta Beöthy Zs.

6. S ip u lu s z , Humoros tárczák.

7. D e A m ic is , A bor. Fordí­

totta Tóth Béla.

8. Z r ín y i, Szigeti veszedelem.

9. D u M a u r ie r -P o tte r , Trilby, színmű. Ford. Fái B.

10. C s o k o n a i, Dorottya.

11—12. A r a n y J á n o s váloga­

tott balladái. (Iskolai kiadások sorozata.) Riedl Frigyes beve­

zetésével.

Folytatás a horiiék 3. oldalán.

PETÖFINÉ SZENDEEY JULIA

NAPLÓJA ÉS LEVELEI

TÉREY MARIHOZ.

*

JÓKAI MÓR ELŐSZAVÁVAL.

¥

BUDAPEST.

LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAl)

C S . ÄS K3R. ÜDV. K Ö N Y V K E R E S K E D É S K IA D Á SA .

Minden jog fentartva.

429—98. Budapest. Nyomatott Wodianer F. és Fiainál.

Slőszó.*)

Beváltom szavamat, mit néhány hó előtt tisztelt olvasónőimnek adtam.

Egy művet nyújtok át ezennel szép nagysád- tok kezeibe, — egy igaz gyöngyöt, mely a legtisz­

tább női ^{s z í v} tengermélyén hevert, — egy tündérszép virágot, mely ihletett hölgy lelkében s a költészet nap­

világánál született, szenvedések könyharmatával öntöz- tetett s a boldog szerelem által leszakíttatott, hogy koszorúként ragyogjon a legboldogabb s boldogságára legméltóbb férfinak homlokán.

E szellemkincs „Petőfiné naplója.“ Hű tükre azon érzelmeknek, mik egy magaslelkű hölgyet sze­

relme örömei és fájdalmai közt meglátogatának ; sza­

vak, minőket regényekben nem olvasunk, miket a költői lélekbe maga a szerelem istene irt le. Mennyi tiszta érzelem, mily magas ábránd, mily lélekhű szen­

vedély ragyog fel ez irt sorok minden eszméiből, min­

den gondolatából I S e természetes gyöngédség és szemérmes boldogság, mely a női s z í v gondolatjait legmerészebb röptéikben is félreismerhetlenekké teszi.

Mélység a magasságban, mint tenger tükrében meg­

látszó fellegek képei.

*) Ez előszót a nagy költő e napló első, az „Életké­

pek“ 1847. évfolyamában megjelent kiadásához irta és szíve­

sen átengedte a „M agyar Könyvtár* e füzete számára.

1*

Ha valäki a napsugárt meg tudná fogni, vagy le tudná festeni a hajnal-csillagot, az lehetne oly szép, mint e lefestett képe a szerelem hajnalcsillagának. . .

. . . Gyermekkoromban sokszor néztem a látha­

tárra hajló égboltozatot. . . úgy tudtam vágyni oda, hol az ég a földre l eér. . . gyakran néztem az ég fényes diadémját, a szivárványt; . , . úgy szerettem volna ott lenni, hol annak végei a földre hajolnak!

Most Petőfi ott van, hol az ég a földre leér, hol a szivárvány a földet átöleli: legyenek e következő sorok, üdve mennyországának vázlatául kiosztva bol­

dogok és szenvedők között.

Jókai Mór.

Szendrep Suita naplója.

1846.

(Erdőd, szept. 29.) Oh csak tudnám őt úgy szeretni, mint mennyire szerettetni érdemel! — Hátha akkor kell majd éreznem, mi a szerelem, midőn már egy más leány fogja e szenvedélyes szavak édes mérgét leikébe szívhatni; s én csak, mint a halványuló múltnak csekély emléke fogok lelke előtt állani, melyet lassanként a feledés min­

dig sűrűbb fátyola fog végkép eltakarni.

(Erdőd, oct. 10.) Ki volna képes most ez érzést bennem megmagyarázni! Hiszen a szere­

lemnek gyönyörének is kell lenni, s én csak fáj­

dalmakat érezek. Meg vagyok győződve, hogy ke­

serűn kell megbánnom e napoknak minden per- czét, melyeket ővele töltöttem ; méreg lesz azok­

nak emléke, mely minden valódi gyönyör poha­

rába keveredik, melyet ajkaim érintenek; alatto­

mos kígyó, mely hirtelen fogja fejét minden örö­

meim után nyújtani. — Elment ő, s azt mondá, hogy nem fogom őt többé látni, soha. Soha! — E szónak kétértelműségét csak most ismerém meg.

Oly rettentő határozott ha vágyaink elérésének határidejét jelenti; kételkedtető, ha múlt szenve­

désre mondjuk, hogy: soha nem kell azt többé érezni. Kimondhatatlanul fáj — nem a szivem — úgy hiszem, a lelkem. Nem heves fájdalom ez,

6

mely minél hevesebben viharzik át fölöttünk, annál csekélyebb nyomot hagy maga után, hanem mély, mély fájdalom, mely örvényszerü mélységébe so­

dor minden vigaszt, minden okoskodást. — De van egy, mit későbben, ha nyugodtan gondolkod­

hatott! e tárgy felől, vigaszúl tekinthetek: s ez a tudat, hogy nem ébresztettem az ő szivében aka­

rattal oly reményeket, melyeket valósítanom nem szabad; sőt oly különösnek, szeszélyesnek muta- tám magam, milyen nem is vagyok. És ma épen, hogy viseltem magam! Mondá is, hogy én csak játszottam vele, s mert hiúságomnak hizelgett, őt is körömben látnom, azért fogadám el udvarlását.

Egy ember életboldogságával játszani! Hisz ehhez jellemtelenség, alávalóság kell; s hogy tudna épen ő ily leányt szeretni, ilyenhez ragaszkodni, kiről ezt gondolni meri, s kiről ezt feltennie kell ? Pedig mai beszédeim után ilyennek fog ő engem hinni ; igyekezni fog feledni, s talán . . . megvetni. De mi lesz már most belőlem ? semmi! Nevetni, mulatni fogok, mint azelőtt, rendben és szokás szerint, de körülem, bennem megváltozott a világ folyama;

mélységes tengerré váltak ez utolsó események benne, melyben minden későbbi boldogságnak elveszni kell. Minden örömeimnek kútfejévé vál- hatik, valamint sírjává.

Ha ő ezt tudná! Vájjon igazán boldog lenne akkor ? Oh ha bizonyos lehetnék benne!

Van egy megfoghatatlan varázshatalom lel­

kem fölött, mely még tán akkor sem hagyná ki­

mondanom, mi pedig talán az élet legfőbb üdvét teremthetné meg számomra; egy megfoghatatlan hatalom, mely óriási erővel küzd a szenvedély ellen, s még eddig nyert! Ha jó volt, hogy így cselekedtem: az nem enérdemem, mert nem en- akaratomból, hanem kénytelenségből tevék így.

Az én lelkemben fölváltva két túlság ural­

Naplója. 7 kodik: a legforróbb szenvedély s utána zsibbadt hidegség, s ez utóbbi teljes érzéketlenséggé válik, ha egy ideig nem akad tárgy, mi ismét hatalma­

san fölrázza hideg nyugalmamat. De uralkodni magamon mindig tudtam eddig s meg is fogom tarthatni e hatalmas királyi pálczát, ha csak önkén­

tesen, unalomból el nem hajítom, ezentúl is. Pedig még nem is élvezem a gyönyört, mit csak egy fölöttünk uralkodó érzelem kielégítése szerezhet, ama boldogság-mámort, mit csak önkénytelen átadás idézhet elő. Ha eddig nem ismerhetém meg e, csak szerelem által keletkezhető boldogságot, ezután sem fogom ismerni, úgy hiszem.

(Nagy-Károly, octóber 21. — Levélforma.) Én megvallom, hogy szeretem önt, jobban, mint bárkit; de én nem merek bízni magamban, hogy

#azt érezni fogom később is, midőn többszöri ösz- szejövetelünk és kölcsönös megismerkedésünk tán oly szinben fog egymásnak mutatni, mely nem lesz arra való, hogy szerelmünket megerősítse. És ha épen való az, mit egy iró mond, hogy: nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa, mint a meg­

szokás ! Ez engem elrémit, mert inkább távol egy­

mástól egy vágyteljes életet, mint közömbösséget egymás mellett! Azért nem kötöm le még most magam, nem Ígérek semmit, csak azt mondom, hogy ha eljő ön a tavaszszal s mindketten így érezünk, magunk iránti kötelességnek tartom, egy­

másban keresni fel jövendőnk boldogságának alap­

ját, de nem csak azon boldogságét, mely tán addig tart, mig a szerelem első mámora, hanem egy egész életboldogságét.

Oh ha ön oly szenvedélyes nem volna!

Mindig féltem az ily szenvedély lángjaitól, mely épen heves lobogása által nem csak mindent, mi közelébe jön, hanem csakhamar önmagát is föl­

emészti. S ha e tűz, melyre egy egész, tán hosszú

élet boldogságát bíznám, melynek szüntelen hevé­

től függne ez, egyszerre kialudnék, miután telke­

met elégeté, nem hagyva egyebet emlékénél, mi földúlt keblem nyugalmát egészen szétroncsolná!...

Oh szép az ilyen vég a regényekben; de kinek érző szive van, ezt kerülni fogja a valóságban, mert érezi, hogy ez őrültté tenné.

(Erdőd, octóber 23. — Levélforma.) Nem örül-e ön azon, hogy oly szabad, mint madár a légben, mely tetszése szerint repülhet hova kedve, merre egy szép virág csalja? Meggondolta-e ön, mi az, egy oly heves embernek, mint ön, e sza­

badságától megválni ? Engem elbájol a pacsirta varázséneke, midőn mint gondolat hasítja keresz­

tül a levegőt, s eltűnésén szinte fájdalmat érezek ; de azért, ha akkor ismét visszajőne, ha önként hatalmamba adná magát, mégsem fosztanám őt meg a szabadságától, mert félnék, hogy szerelmem sem volna képes szép szabadságának vesztét ki­

pótolni, s hogy annak csábító emléke és az utá- nai vágy fölemésztené örömét s elnémítaná bájos énekét, mely elébb oly magasztos, mintegy ájtatos érzelmekre gyulasztá az ember kebelét. Tehát.. .

Szabad legyen a költő, mint a gondolat.

Szabadság kell neki, hogy álmadozó lelkén sze­

szélyeit és ábrándjait követhesse. Kiállhatlanná válhatik előtte bármely Ián ez, mely őt röptében korlátozná, ha tán önkénytesen vállalá is ezt egy­

kor magára, nem gondolva meg következéseit . . . S ha ekkor más mód a szabadulásra nem volna, mint a lánczot összezúzni? De hátha e láncz egy lélek boldogsága volna ? ---

(Erdőd, octóber 26.) Ha életem ezen utolsó szakára gondolok, ha átképzelem ez alig múlt na­

pokat : úgy érzem magam, mint mikor egy szép álomból félig eszmélve hallom reggel a körülem fonjárók szavait s gondolom: bárcsak még folv-

9

tathatnám szép álmomat! És valóban szinte eről­

tetem magam, hogy tovább képzelhessem, mit hi­

deg eszmélésem perczenkint mindinkább csalóka álomnak nevez. De tán szebb is ez álomnak mind kettőnkre nézve, mint valónak ? Ma olvastam Day ka Gábor költőnek életirását, s kimondhatatlanul meg­

hatott szomorú házassági viszonya. Most még inkább hiszem, hogy sokkal szebb és jobb is, a költő álomképének lenni s őt a távolság ma­

gasztos fényköréből lelkesíteni és buzdítani, ha lelke pillanatokig elbágyadna, mielőtt a tetőpontra ér, hol állania keli: mintsem őt költői mennyor­

szágából a rideg mindennapi világba levonni, hideg valóra ébreszteni.

(Erdőd, november 1.) Ha kint a nap lemen­

tét nézem és szemeimmel eltűnését kisérem, gon­

dolva, hátha e tüneményt most ő is látja és áb­

rándozó lelke előtt olykor tán az én emlékem is fölmerül; ilyenkor egy különös érzés fut rajtam keresztül, s önkénytelenül azt gondolom: most telkeink találkoztak a nap végsugarai között!

(Erdőd, november 9.) En nem értem enma- gamat, soha ilyen zsibbadást nem is képzeltem, mint milyen most ólomnehezen fekszik keblemen.

Ha nem szeretem őt, hát miért gondolkodom szün­

telen felőle, miért kell sóhajtanom, ha emlékembe előidézem a rövid perczeket, melyeket vele töltöt­

tem? Sokszor gondolom: talán a lélek szerelme az, mit iránta érezek és nem a szenvedélyteljes szive, a magasztos, minden földi érzelmeken és határokon fölülemelkedett léleké, mely nyugodtan és a mindennapisághoz szokott embernek alig látszó lánggal ég, mely csak a lélekkel enyészhe- tik el aztán . . . ez pedig halhatatlan, s vele szerel­

mem i s ! Én ú g y hiszem, hogy a ^{s z í v} szerelme mindig csak halandó részünk érzése, bármily he­

ves és lángoló is a z ; s így alája van vetve a tér- Naplója.

10

mészet ezer törvényeinek és egy pillanat, félreér­

tés, hosszas távoliét, megszokás és kor, mind meg­

annyi gyilkosai lehetnek az ily szerelemnek. De nem így, ha lelkünk szeret; nincs idő, távolság, nincs földi esemény, mely őt megsemmisítse. Nem zajog, nem szenvedélyes ez, hanem szent, tiszta, a múlandóság határain túláradó s igy: örök!

(Erdőd, november 14.) A nyugalmas okos­

kodás már elhagyni készül, mert érzem, hogy sze­

relmem mindinkább növekedik lelkemben. Ügy fáj a gondolat, oly soká nem láthatni őt, úgy’fe­

szíti keblemet, mig végre egy sejtés mondja, hogy fogom őt látni előbb i s ; mert ha csak felét érzi is a szenvedélynek, melyet mutatott, úgy elfog jönni még előbb s ekkor én oly véghetetlenül boldog leszek!

De hátha addig sem fog híven szeretni, ha szerelme már is kiégett! — Én vagyok o ka; nem igyekeztem-e azt hidegen elnyomni ? Bir-e tőlem csak egy emléket is, mely szerelmét irántam táp­

lálná ? ^ És nem természetes volna-e, ha szerelem után vágyó lelke egy más lényben keresné föl bol- dogságát, ki azt szenvedéllyel karolná föl, s őt boldogítaná. Még ekkor is jól esnék reá gondol­

nom, mert tudnám, hogy él velem egy világban oly ember, ki lelkemnek rejtélyes érzéseit teljesen átérté, ha mintegy véletlenül föllebbent a fátyol, mely azt eddig mindenki elől elfödé, mint a csil­

lagvilágot, melynek milétét csak sejtenünk lehet, de ismerni tán soha nem fogjuk. — De hátha nem fogom őt többé látn i! .. . E gondolatnál go­

nosz szellemem gúny képét látom, mint mondja, hogy csak rajtam állt megismerni, mi az élv, mik azon perczek, .melyekben az ég üdvét érezi az ember, midőn a világ számtalan tárgyai között, csak az egy érte lángoló szív dobbanásait érez­

heti. Ha szétdúlják jövendőm örömeit, az ily múlt­

Naplója. 11 nak emléke megmaradna szívemben, s tudnám, hogy volt nekem is pillanatom, midőn boldogsá­

gomba merülve fölemelkedhetém az élet kínzó va­

lóságán. A hideg ész elfásult okoskodásaival ezt mind semmivé tette, mert oly erővel lánczolta le érzéseimet, hogy élettelenségöket már magam is hinni kezdtem. Lelkemben egy hang azt mondja, hogy mi visszatartott, az erény volt. . . . De nem, nem ! az bűn mégse lehet...oh Isten, légy velem! . . .

(Erdőd, november 18.) Soha ily sokszor és forrón nem kértem az Istent semmiért, mint most, hogy nyújtsa a halált, az édes, a megszabadító halált; mert én ezen a világon soha nem találom föl magam s így ez nekem nem adhat, nem fog adni boldogságot. Ha lelkem mélyét vizsgálom : mindig csak azt látom benne, mily idegennek, mily egyedül érzem magam az emberek között.

— Van ugyan oly idő, mikor pillanatokra mint­

egy elkábítom magamat, s azt hiszem, föltaláltam a tárgyat, mi boldogságot nyujtand; de ezek csak rövid pillanatok, s tán azért vannak, hogy aztán annál fájdalmasabban érezzem sorsomat: örökké egyedül, sóvár szomjúsággal e nagy embertömeg és örömei közt állanom! Azért kívánkozom min­

dig annyira a nagyobb világ mozgalmai közé, mert űz a remény, hogy tán fogok ott számomra is va­

lamit találni, mi hosszabb időre, tartósan elfoglal­

jon ; de eddig mindig csalódtam. Pedig mily örö­

mem van, ha életet vagy érdeket érezek valami iránt, mennyire táplálom ezt, de hiában: ennek oly hamar vége van, és aztán ismét oly élettelen, holt lelkem, mint a kővé vált fájdalom. Pedig én így nem élhetek, nekem fölizgatás, szenvedély kell, mi elfoglaljon, mi éreztesse, hogy élek! . . . Iste­

nem ! mily szép a világ! és benne mégis az ember

— kinek számára teremtéd azt ily széppé — oly

12

nyomorult lehet! Ha nyugodt életet rendelél szá­

mára: elfásulnak érzései, és szenvedélyek, nagy­

szerű lélekháborgások után sóhajt; ha pedig szen­

vedély lakik keblében: nincs annyi ereje, hogy azon uralkodhassék, és annak gyáva rabszolgája lesz, mi őt aztán üdvösségétől is megfosztja. De még egy átka van az ily kedélynek, mely mérgezi szívét, t. i. a tudat, hogy nem nyújthat szelid, bé­

kés örömöket, nem boldogíthat oly tisztán, mint egy csöndes, ártatlan teremtés teheti azt, bárki köti hozzá életét. E tudat elég korlátozni vágyai^

mat, ha azok kétségbe esve kiáltanak egy lény birása után, kivel megoszthassa e zajló érzéseket;

félnék, hogy önkénytelen sodornám azt is ez ör­

vénybe, mely így talán magamat fog megsemmi­

síteni.

(Nagy-Károly, deczember 2.) Szerelem keli nekem, máskép nem élhetek! Elég lelkem örökre, ha nincs, ki részt vegyen e lángban, mely benne dúl, melyet minden idegeimen keresztül, mint egy lávafolyamot szüntelen terjedni érezek, mely kény­

telen önmagát emészteni, mert nem talál tárgyat, mely lángolását megoszthassa.

(Nagy-Károly, deczember 6.) Mintha nem lenne szabad nekem szerelmet ereznem, azt, mi után szüntelen imádkozom, ihi vágyaim főtárgya, boldogságom egyedüli reménye, mi nekem szük­

ségesebb mindennél vágyaim kielégítésére. Már éreztem szerelmem növekedését, örültem a gondo­

latnál, hogy azt egykor oly lángnak látandom, mely képes lesz őt egy életen át boldogítani; és most egyszerre, mintha jég verte volna el reményeim szép virágait, miután ismét oly kopár minden, mint volt, mielőtt e szép virágokat benne ápolha- tám. Ily gyöngédtelenség, ily visszaélés képes volna a szerelmet, habár erősebb alapja lenne is, kimé- letlenül kitépni szívemből, ha széttépve maradna

Naplója. 13

is aztán, örömtelenül. — Mióta hallám, hogy nála levő soraimat ismerőseinek megmutatá, azon percz- től fogva egy magyarázhatatlan rósz érzés lepte meg keblemet. Először fellázadt bennem minden e gondolatnál, mily nyugodtan és bizonyosan hit­

tem Ígéretének. — Ha még most sem tartá meg adott szavát, most, midőn még oly nehezen és vigyázva nyerheti meg vágyai czélját: önkényte­

lenül eszembe jut, vájjon mit várhatnék akkor tőle, ha már birtokába adnám lelkem minden gon­

dolatát, ha ki lenne elégítve szenvedélye. . . . Ily gondolatok először fellázíták szívvéremet; de midőn ezt lecsillapíthatám, helyette egy nyomasztó, merev fájdalom nehezedék lelkemre és á bizalom helyét foglalá el benne, mely most száműzve onnan. S ha örökre, úgy a szerelemnek is veszni kell be­

lőle. . . . Oh de ha ekkor az ő élete sem lenne oly szép, minőnek ezt az én viszontszerelmem képes lett volna varázsolni; ha nem lenne, ki őt úgy tudná szeretni, mint én, mitől félek, mert mégis boldognak kívánnám őt tudni; félek, mert ha közeledni fognak leikéhez, elégeti szívókét a szenvedély, mely egész valóját öröktűzként lángol- tatja, és ekkor elhamvadni vagy boldogságát el­

emészteni lesz kénytelen, De forró lelkem nyújt­

hatott volna tápot érzelmeinek, mig viszont azt talált benne, s így nem enyészhetnének el oly hamar a kéj perczei, melyek után sóvár szívvel mindketten vágyódunk. Oh, ha még nem lenne késő, szívemből kitépni emlékét! — Mert épen oly kínzó ez, mint lehet a vaknak, ha szemei csak pillanatra láthatták a szép világot, melyről annyi dicső képeket alkotott magának, melyeknek látha­

tása legfőbb vágya volt, de azt elérve, egy perez múlva ismét rémteljes sötétség fogá körül, a látott fényes kép helyett. Nem jobb lett volna-e, ha is­

meretlen marad előtte e boldogság, minek emléke

14

most, mert tudja, hogy annak élvezése neki lehe­

tetlen, megkeseríteni "fogja a gyér örömöket is, melyek talán az ő sorsában is találhatók len­

nének! —

1847.

(Erdőd, február 3.) Még ennyire nem tá­

madta meg a világ lelkem minden érzeményeit, rút árnya nem sötétíté el ennyire annak minden világosságát, mi föltárta benne az életkedv oly sokszor majdnem elölt virágát. De büszke öntu­

dattal emelkedhetem e gyáva világ kíméletlenségei fölé, mely — mert nem érti szívem érzelmeit —■

azért fürkészi azt boszús kíváncsisággal, és gázolja megvetve annak legszentebb helyeit. Hadd legyen ! erősnek szoktattam telkemet, és most sem fogom magam eltiportatni. — Oh de e hideg büszkeségért valódi boldogságomat kellett adnom, föláldoznom szívem lángérzeményeit, magasztos önalkotta vilá­

gomat, s azt most álomképnek nevezni; végre a fagylaló rideg felébredésnél még a vágyat is utána elnyomni! — Most kíváncsian várom a jövőt, várom, mit küld benne a sors még reám; szen­

vedtem már sokat, de ezentúl sem fogok könyezve összeroskadni hatalma alatt, hanem küzdeni min­

den szeszélye ellen.

(Erdőd, február 8.) Mi oly magasztos, mint földünk szerelme a nap iránt? és ez előképe az én szerelmemnek. Jól tudja ő nap kedvesének hűtlenségét, mikor ez őt elhagyja, de mégis sze­

reti őt, mert leikévé vált szerelme. Nézd, mint borul el bánatában, ha nem láthatja őt, elsötétül a féltés rémes fájdalmában, ha az elvált tőle; de mint örül, ha az reggel ismét visszajő, fájdalom- könyűi, melyeket kedvese távolléte miatt sírt, egyszerre az öröm ragyogó harmatává lesznek, mig azt a nap forró csókjai föl nem szárítják; s ekkor oly epedve tárja elébe legszebb virágait,

Naplója. 15 nem bánva, ha azok égető sugarai és a boldogság özöne alatt elhervadnak i s ; hisz csak kedvese számára növeli őket, növeli könyeivel is, csakhogy szerelmesének örömét szaporíthassa.

Oh lásd, így szeretlek én, mint lelkem mennyországát; szeretlek, mint földi üdvösségem teremtőjét. Ha téged nem birhatnálak : elsötétülne életem, de kínos éjjelét nem vigasztalnák csilla­

gok; a fájdalom széttépné szívemet, és szabadu­

lásérti könyörgésem az átok visszapattanó szavai lennének. — Most tudod, mennyire szeretlek, tudod mennyire bírod szívem, lelkem minden ér- zeményit. De hátha talán elveszti becsét szerelmem már most előtted, mert tettszomjú telkednek nem kell érte küzdeni. . . . Oh irgalom! mondd, hogy még jobban szeretsz! Küzdj és tégy ezentúl egy szent czélért: a hon javáért! Most küzdhetsz bát­

rán, mert tudódj ha pillanatokra megtörhetnék ifjú erődet, lesz mar most, ki telkednek új erőt, új életet adhat; s ha sikere nem lenne fáradságod­

nak, van rokonkebel, hova fájdalmadat temethe­

ted; van lény, kinek nincs saját fájdalma, csak ha te szenvedsz, nincs öröme, csak a te boldog­

ságod fölött; ki egy világ szenvedését birja el addig, mig téged bir!

(Nagy-Károly, martius 2.) Ismét életemnek egy hatalmas átka nyomá le érzéseimet: a csüg- gedés, kimerültség. Bármire gondoljak, mindent oly leverő színben látok, nem vagyok képes jele­

nemben vagy jövőmben egy reményt, egy csilla­

got találni, mi egy kis életkedvet szerezne: oly hideg, holt vagyok, hogy vérem mintegy megzsib­

badva érezem. Lelkem is oly levert, elégedetlen, mintha elvesztette volna már türelmét, el forro vágyát egy rokonlélek föltalálására. Mártius 2.

Egykor azt gondoltam, hogy e nap reám fogja árasztani a legboldogabb viszontlátás minden üd­

16

vét, örömét; de csalódtam ! E nap is csak úgy folyt le, mint a többi, enmagamat ámítva és hitetve.

Nem fog ő eljönni, nem fogom őt látni, tán —

— soká; nem mondhatom: soha, mert ez lehetet­

len, de tán igen soká, midőn már részünkről min­

den veszve lesz, mikor egy élet fog bennünket elválasztani. Tán akkor már nyugodt leszek és megadom magam ez életnek, melyben mindig egyedül, egy lelket-tépő, soha ki nem elégített vágygyal kell állanom. S ez örök szomjú élet engem elemészt, elkárhoztat, mig nem lesz szá­

momra szabadulás. Mit ér nekem, ha mindennel birok is, mit csak adhat a szerencse, ha a szere­

lem boldogságát nem élvezhetem; mit használna nekem egy világ birtoka, ha e lángoló szenvedély, mi szívemben lakik, nem talál .tárgyát, melylyeí egyesülj ön, mely kielégíthesse. — Önkénytelenül kell a szerelem hatalmának rajtam uralkodni, nem pedig nekem erővel kikönyörgenem ismeretségét.

— Nem érezhetek úgy szerelmet; csak magamat csalom, hogy az érzék mi csikland, mi kissé elfoglal, ama menynyet alkotható, dicső érzelem.

(Erdőd, martius 27.) Ha eljön ő, sokat kell szenvednem, de örömmel! Mert akkor aztán tisz­

tában leszünk egymással; s ha látni fogom, hogy becsűi, hogy mennyire lehet nyugodt: talán ha övé nem lehetek is, boldogíthatok mást, mert öntuda­

tom nyugodt és szemrehányás nélküli lesz. De hátha még meglehet! . . . így is lehet végeden fájdalom életem; mert ha minden szerelmem mel­

lett sem lehetnék képes őt tartósan boldogítani, őt, ki joggal birná az élet minden örömét? Sőt talán mikor hozzám lenne kötve élete, ő látná, hogy csalódott bennem, s ekkor találna egy lényt, ki képesebb lenne megfelelni magasztos ideáljá­

nak, ki tartósabb boldogságot teremthetne szá­

mára, s midőn ő utána nyujtná ki kezét, én vá­

Naplója. 17 laszként állanék közte és vágyai között ? Ha csak egy szemrehányó kínos sóhaját hallanám, meg­

törnék lelkem . . . Dicső volna, ha ekkor akara­

tom szerint meghalhatnék; de a szív nem szakad meg, míg csak egy erecske van benne, mely szen­

vedni bir. — Oh, ha én volnék az élet, örökre enyém lennél; cserébe minden boldogságomat, gyönyöreimet bírnád !

(Erdőd, április 5.) Már lehetlen, hogy soká így tarthasson 1 E megfeszített idegek elpattannak, ha valami változás nem történik, vagy jóra vagy roszra. Nem tűrhetem tovább! . . . Minden remény, béketűrés elhagy. Kedélyem oly izgatott, lelkem ingerültsége oly fokon áll, hogy kell lépést tennem, előre vagy vissza, különben e merev egyformaság elkábít, és szédülve kell a kétségbeesés alattam tátongó örvényébe merülnöm. Soha sem hittem volna, hogy valaha ily rettentő helyzetben legyek!

Alig eszmélhetek világosan, oly kin szakgatja lel- kemet, hogy elkábulok őrült eszméitől és feledek mindent, mi szerelmem körén kivül esik, minden köteléket, határt s még nyomorultabbá teszem ma­

gamat. Ez a szenvedély hatalma! . . . Jól tudom, hogy ily szenvedély pokollá teheti az ember életét, s én mégsem menekülhetek! .. . S ha mégis csa­

lódás és nem való az, miért én annyit szenvedek ...

úgy Istenem, hagyj megőrülnöm, mert csak ez sza­

badíthat. Ha látnom kellene, hogy csak képzetem csalj átéka az üdv, melynek elérhetéséért én e ki­

merítő harczot küzdőm, akkor . . . ha meg nem őrülök, elvesztem lelkem üdvösségét, és nem lehe­

tek többé tiéd, Istenem! . . . Oh ha már most sem szeretsz, ember! számadásod nehéz, rettentő lesz egykor. — Es mégis leimádkoznám a mennyet számodra, ki a szenvedély egy alig képzelt hatal­

mával lelkembe ennyi harczot, ennyi kint teremtél.

Ha tudtad volna, hogy lángszavaid ily irgalom

Szendrey Julia naplója és levelei. 2

nélkül fogják telkemet égetni, mig fölemészthetik nyugalmát, minden boldogságát: megkíméltél volna e fajdalomtengertől. Hisz nem vétettem ellened;

miért tettél volna úgy, mint tettél, csupán pajzán, könnyelmű időtöltésből ? Pedig ezt akarják vetem elhitetni, és ezeknél még sokkal rosszabbakat, de nem! én nem hihetek e hideg, kiszámított sza­

vaknak. —

(Erdőd, április 26.) Tegnapelőtt kaptam tőle levelet. Megmutatám atyámnak. Természetesen nem szabad rá felelnem, mert elvesztem különben sze- retetét, mi nélkül pedig nem élhetek boldogan:

Hanem följegyzem, mit feleltem volna, s ha egy­

szer eljön ő, megmutatom neki, ha még . . . —

„Ha egyetlen koczkára bízzuk egész életünk boldogságát, s e koczka veszt: mi marad akkor?

Ha ön szerelme a koczka, mire üdvösségemet föl­

teszem, s ha egykor látnom keltene, hogy csak álom, csak képzetet volt az ön szerelme: mi lesz ekkor sajátom? Semmi, mi örömet terem. Mit nyerhetnék kárpótlásúl? Gúnyt, megvetést vagy legfölebb szánakozást együgyűségem miatt, még azoktól is, kik mióta étek, szeretnek; még szülőim sem mondanának egyebet, csak hogy magam szer­

zőm boldogtalanságomat, mert ők ezt jövendölik nekem most mindig, ha életemet az önéhez kapcsol­

nám. — Gondolja meg az Istenre és mindenre, mi szent ön előtt, kérem gondolja meg jól: ismer-e ön engem annyira, miszerint meg tehessen győ­

ződve, hogy szerelmem s bírásom önt mindenek felett boldogíthatják? De jól megértsen ön, én tar­

tós boldogságot értek, nem rövid kéjmámort, mi elszédíti a telket, hogy észrevétlenül és biztosan ássa meg boldogságunk sírját. Kielégítheti-e ön forró telkének vágyait egyetlen nő, habár leglán- golóbb, szerelme ? A megszokás és folytonos aka­

dályok nélküli bírás nem untatná-e meg önnel a

Naplója. 19 nőt, ki hogy boldogíthassa önt, mindenét elhagyd, s kinek életüdvet csak ön szerezhet? Ezek oly kérdések, melyekre nem esküdhetik meg senki, mert a jövő sokszor a leghihetetlenebb dolgot is lehetővé teszi; de esküdjék meg ön, hogy sze­

relme most szent és tiszta minden egjyéb érdektől s hogy hiszi, miként életével egyhatárú szerelme.

Akkor, ha ezt megteszi ön, akkor nincs akadály, nincs gát, mely öntől elszakíthasson, akkor jobban nem szerethetem ugyan, mint most, mert ez lehe­

tetlen, de imádni fogom és boldogítani önt lelkem egész hatalmával és szenvedélyével!

Ha nem teszi ezt, úgy ön nem szeret; tehát elfeled könnyen és boldog lesz. Könnyen el fogja feledni a lyányt, ki hideg okoskodással űzé el élve­

zetlenül a perczet, mely gyönyört, kéjt teremtett volna. Hisz „már-már elfeledett“ ön, mint versében mondja. Mikor ezt olvastam, önkénytelenül jutott eszembe a kérdés: ha feledhetjük-e azt, kit min­

denkinél jobban szeretünk, csak pillanatra is? És a felelet kínt hozott rám . . . mert szeretlek vég- hetetlenül, jobban, mint mindent e világon! Ha el nem jösz is most,' ha kerülni fogsz is, mi azért találkozni fogunk még, tán sokára, de egyszer mégis. A mi elválásunk hosszú, de örök nem lehet.

Már most kezedben jövőm; ha szép lesz az, neked köszönöm, ha fájdalmat adsz bérűi, könyörögni fogok, hogy te boldog lehess, s ha e kérelmem meghallgattatik, én sem leszek boldogtalan.

Mikor együtt voltunk, elmondhattam volna önnek mindent őszintén, nyiltan felelhettem volna kérdésére, de nem tehetém ezt egy titkos hatalmas erő miatt, mely visszatartott, kínos sejtelemmel töltvén el lelkemet. Szabadulni akartam sokszor, küzdöttem; de ilyenkor mindig átölelt jégkarjai­

val, magához szorította forró lelkemet, s hideg lehelletével elfojtotta szavaimat, s ilyenkor látott

2*

ön szótlanul, mint szobrot állani, látszólag rész­

vétlenül; pedig végetlen kínt okozott a harcz ben­

nem, s én féltem még tekinteni is önre, nehogy egy szikrája fájdalmamnak átszökelljen az ön szí­

vébe s habár egy századrészét is ismerje annak, mi engem majd őrültté tett. Meglehet, hogyha ismét összejövünk, újra megkísért e rém, hogy szétzúzza boldogságomat; de már most lesz erőm legyőzni őt, s kibontakoznom a sötét fátyolból, mely öntől elválaszt. Merész kézzel fogom meg a kormányt, mely sorsom hajóját vezeti, s ha le fogják a viharok győzni erőmet, elmerülök a bánat tengerébe, hová engem megszámlálhatlanok követnek, mig ember élni fog, miként megszám­

lálhatlanok előzőnek meg, mióta csak teremtve van ember. De én álmodtam szép bájos szigetről, szépről, mint csak lehet a boldogság lakhelye, s melyen egy pillanat eltörölné száz hosszú év fáj­

dalmát. Öntói függ, megismerjem-e valóságban is e varázs-szigetet, vagy csak álom maradjon az, bár odadnék érte mindent, mit bírtam ; öntói függ, hogy az teljesedjék be, mit a világ ez összekötte­

tésből jósol, minek neve: kárhozat, szülője: csa­

lódás.

(Erdőd, május 11.) Azt beszélik, hogy itt lesz ő, hogy e napokban megérkezik. Már három napja, hogy ezt mondják, s még sincs itt! Én nem is hiszek nekik, mesének tartom az egészet

(Erdőd, junius 2.) Május 16. érkezett meg ő, s ekkor rövid öröm után következtek oly napok, melyeket nem feledhetnék, bármily hosszú lenne is életem. Annyit szenvedtem tizenegy nap alatt, mennyit még soha. De május 27. kezdődött a bol­

dogság, mely ismét jóvá tenné egy élet keserűsé­

gét. É napon együtt voltunk, e nap óta vagyok Petőfi jegyese ! . . .

Ma levelet kaptam Sándoromtól, és szabad

Naplója. 21 neki felelnem. Nem hiába állt sárga rózsa aszta­

lomon, midőn e levelet kaptam, mert ennek olva­

sása után az irigység föltámadt bennem, pedig erről az érzésről eddig semmit sem tudtam. Nem is lehet csodálni, hogy is ne ? Azt írja, hogy kez- tyűmet, melyet neki adtam, minden reggel és este csókolja; s én irigy ne legyek, ily pazarlás föl ne ingereljen! De jól van, én is így teszek; nekem megvannak az ő levelei s én ezekre pazarlóm azt, mit ő neki még nem adtam.

(Erdőd, junius 11.) Tegnap írtam neki. Sok bohóságot fecsegtem össze vissza, szinte félek, hogy megunja, míg végig olvassa, pedig ettől az Isten mentsen m eg! De úgy szeretem kedvesemet, hogy még a gondolatot is szeretem, melyet vele közölhetek.

(Erdőd, junius 12.) Tegnap ismét kaptam Sándoromtól levelet, melyben többek közt azt mondja, hogy ő már most csak nekem kiván tet­

szeni, a többivel, az egész világgal nem gondol.

Nálam ez máskép van, én nem így érezek. Én csak mióta te szeretsz, kivánok tündökölni, vágy:

nám a legjelesebb lenni a világon, vágynám istennő lenni, csakhogy te mondhatnád az embereknek:

„e hölgy, kit ti csodáltok, kit ti imádtok, e hölgy enyém, én birom e hölgy örök szerelmét!“ . . . Csak most örülnék, ha dicsérne mindenki, mert én ismerem a kéjt, mit érzünk, ha azt halljuk di­

csértetni, kit lángolón szeretünk s kinek viszon- szerelmét bírjuk . . . s én e kéjt szeretném veled megismertetni. Oh ha tudnád, mit érzek én, mikor téged dicsérnek, mikor gondolhatom, hogy e férfi, kit magasztalnak, kihez mint felsőbb lényhez te­

kintenek, ki szavaival századok múltán is föllel­

kesítheti nemzetét, e dicső szép lélek engem szeret és boldogságát egyedül tőlem várja! — Oly szép is a lelked, szerelmem ifja, mint maga a boldog­

ság, mely után vágytam, mely után örökös kíván­

ság űzött, mióta csak eszmélek. Oh csak most tudnám kifejezni, mit érzek, csak most tudnám leírni e boldogságot, mely lelkemben lakik, és azt fényével elborítja, mintha sötét éjszakán egyszerre Isten angyalai szállnának alá a földre, és tarta­

nának hosszú, ünnepélyes menetet, mialatt fényes­

ségűk fölvilágít mindent, mintha száz nap ^ ra­

gyogna, és énekelnek oly szépen, oly szelíd lágy eneket, hogy még a teremtő is kedvtelve hallgatja ez égi gyönyörtől reszkető hangokat. Mily öröm remegteti lelkemet! Szinte leborulok e boldogság özöne alatt. Istenem, Istenem! milyen a szere­

lem ! . . . Átváltoztatja előttünk a világot, megren­

díti életünket, hogy az többé soha olyan nem lehet, mint azelőtt. Mig Sándorom szeret, nem panaszkodhatnám a világ ellen, habár száz hosszú életet kellene átélnem; nem panaszkodhatnám, mert ő lett már most az én világom, kedves egyet­

len világa lelkemnek, mindenható gyönyörűsége életemnek! De ellenben csak változhatlan forró szerelem elégíthet ki engem; ha hűlni látnám ér­

zelmét irántam, széttépné a csalódás vad fájdalma lelkemet s azontúl, mint gyönge virág, ha kegyet­

len szeszélyében elsodorja a förgeteg, így lennék én is lelketlen játéka a szenvedélyességnek, mit a természettől nyertem, s min egyedül csak állandó forró szerelem uralkodhatik, uralkodhatik zsarnok­

ként, de ezenkívül minden hatalmat megvet és le­

rombol; s mi ellenáll, azt vagy vak indulattal tiporja le, vagy önéltét zúzza rajta szét. — Most mégis úgy félek az élettől; sokkal boldogabb le­

hetek és vagyok, semhogy ennek árát meg ne kelljen adnom. — Azt mondják, nincs ember, ki keserű csalódásokkal ne fizetné a jót, mit ritka növényként életében talál, s ha ez áll, úgy nekem is át kell e csalódáson mennem . . . Csalódjam

Naplója. 23 inkább mindenben a világon, csak egyedül Sán­

dorom szerelmében n e ! mindent eltűrök békével, megadással, csak ez egy tenne őrültté, tenne esz­

telen lázadóvá. És épen, mivel mindenem ettől függ, mert a boldogságnak minden szálát e szerelemhez kötöttem: tán épen ezt fogja a sors tőlem elsza- kasztani; tán épen ezt fogja az Isten elvenni tőlem, hogy ennek elvesztővel szerezzek érdemet egy jövő élet boldogságára. — Mily fényes képeket láttam e sorok kezdetén, és most! . . . De épen azoknak ragyogása vakította el szerelmemet s azért lett most oly sötét minden! . . .

(Erdőd, julius 4.) Múlt héten egy különös álmom volt; leirom, mert meglehet, hogy egykor életem képére ismerek benne; minthogy remé­

nyeink könnyen csalnak, tehát nem lehetetlen.

Álmodtam, hogy egy nagy hegyre mentünk fel Sándorral, de együtt, bár mindig akartuk, soha nem mehettünk; majd ő volt messzeJtőlem előre, s én kértem, hogy várjon meg . . . O megállt, s mikor már közel voltam hozzá, hirtelen egy titkos erő oly sebességgel vont fölfelé, hogy mellette el­

rohanva, csak messze tőle állhattam meg; ekkor ismét ő kért, hogy várjam meg, s szintoly gyor­

san tűnt el mellettem. így mentünk soká, űztük egymást elérhetés nélkül, s midőn végre közel voltam a tetőhöz, ama láthatlan hatalom kétszeres erővel vont magával, mig végre fenn a legmaga­

sabb bércztetőn megállva, hallottam Sándor kérő szavait, a mint kiáltott utánam a szerelem legepe- dőbb hangján: „várj meg engem, édes kedves Juliskám, csak mig egy égő csókkal olvasztom telkemet a tiédhez, oh csak addig várj, azután nincs hatalom, mely elválaszszon bennünket!“ Én mozdulatlan álltam és láttam, mily sóvárgó vágy- gyal tekintett föl hozzám, önkénytelenül nyújtot­

tam feléje karjaimat, és egyszerre mellettem volt,

remegve borúit váltamra, szorosan ölelt magához és egy lángoló, lelketégető csókot éreztem. Soká álltunk így; századok, mint pillanatok, repültek el fölöttünk, mig végre a szerelem istenítő gyönyö­

rével szívemben föltekintettem s egy bájos völgy­

ben láttam, magunkat, hol mind a ketten virágokat szedtünk. Én minden virágot átadtam Sándorom­

nak s ő koszorút kötött belőlök. Mikor készen volt, fejemre tette azt, megállt előttem és egy hosszú, mély tekintetet vetett rám, oly szenvedé­

lyest, mely tőle mindig lelkemet reszketteti meg.

Mintha nem bírtam volna el a boldogságot, mely fölmagasítá egész valómat, lehajtóm fejemet. Midőn fölnéztem, távozni láttam őt, lassú csendes léptek­

kel, melyeknek úgy tetszett, mintha mindegyike egy világot tolt volna közénk; egyszerre hervadni kezdett fejemen a koszorú s a lankadó virágok homlokomra és arczomra hajoltak le .. . Oly távol volt végre, hogy alig láthatám, mintha köd szállt volna le előttem, s ekkor égetni kezdtek a virágok;

a hova hajoltak, egy-egy égő sebet éreztem, égett homlokom, arczom és *egy fehér rózsa, mely szí­

vem fölé hajolt, ott is a legnagyobb fájdalmat okozá. Ekkor végkép eltűnt a láthatár szélén, s én semmit sem éreztem, megsemmisülve, föloszolva voltam, csak szemeim tárták meg életöket s látták őt visszarohanni és felvenni a koszorút, mely hervadt virágaival a földön hevert. Fejére tette e koszorút, mely hirtelen föléledt és sugárkoronát képezve ragyogott fején. így állt ott, mint az ókor félistene, büszkén, dicsőn; csak arcza volt halo- vány, mint a holdnak legsápadtabb fénye. Oh ha képzelem e sápadt arczot, borzadás fut el, szeret­

nék hozzá repülni és az élet pírját rá csókolni, szeretném lelkemet átadni neki, életemet, boldog­

ságomat, csakhogy ő ne szenvedjen!

(Koltó, szeptember 22.) Csak mióta asszony

Naplója.

vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát. Annyira külömböznek ezek attól, miket leánykoromban éreztem, hogy ügy tetszik előttem, mintha két egészen új érzelem volna ez, milyenről azelőtt nem is hallottam.

Leánykori bánataimra fátyolt vetett előbb-utóbb a remény, hogy sorsom majd megváltozik tán, hogy lehet oly jövőm, mely helyrehozza a mit szenved­

tem, s ily gondolatok után festettem magamnak képeket, melyeknek minden oldala fény volt, s ide menekültem és lassanként elhagytam bánato­

mat, mig e képeken merengtem. Ha pedig örömem volt, eszembe jutott, mily bizonytalan a leány sorsa, és a kétség elűzte azt tőlem, hogy nem szállhatott szívem fenekére. A boldogság csak mint könnyű pillangó repkedett körülem, melyet elkaphatott magával a virágok sóhajából támadt esti szellő is, vagy tarka szárnyain ringatta lelke- met, honnan az minden pillanatban lebukhatott, mert nem volt, a mi föntarthatta volna. — Nem így van, mióta határképen két élet áll előttem, jóban roszban; ezóta értem tökéletesen, mi a z : boldognak lenni! Csak ezóta foghatom föl az élet legszebb, legistenibb oldalát. Én szeretek, s mikor látom, hogy szerelmemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát. Isten előtt tett esküm bonthatlan biztosítékul tetszik előttem, hogy gyönyöreim a végtelenségbe nyúlhatnak és a jelen fényességével vonom be a mérhetlen hosszúságú jövőt, mig az úgy ragyog a többi életek között, mint csillag az éj sötétében. Nem féltem azt, hogy homály boríthatja el, mig, férjemnek mosolyát, nyájas tekintetét láthatom. És ilyen most bánatom is ; szintoly határtalan, mint örömöm, szintoly sötét, dúló, mint fénylő, éltető boldogságom.

(Koltó, szeptember 23.) Hová lettél, tarka.

25

26

ezerszínű világom ? Eltűntél hál’ Istennek, örökre eltűntél, nem hagyva egyebet nálam, mint emlé­

kedet, melyen mindig mosódik el egy-egy sötét folt, mig végre nem marad meg belőle, csak a mi édes, a mi jó volt. A fájó kínos perczek úgy tűn­

nek föl előttem, mint sírhalmok, melyeken virágok sarjadzanak, hogy később viruljanak ott és elföd­

jék zöld leveleikkel és piros virágaikkal a helyet, hol a kiszenvedett élet nyugszik. Ezen elenyészett tarka világ, mig benne éltem s ő bennem, szünte­

len fölverte nyugalmamat és fölgyujtá fejemben a gondolatokat, hogy azok, mint pattogó szikrák égették nem egyszer agy velőmet. Mint múltra, jól esik rá visszagondolnom, de ha jelenem is olyan volna, megölne, széttépné szívemet. Habár egy­

hangú volt is ez élet, de egyhangúsága zajos és lelket kimerítő volt, zajosabb, semhogy kábulás nélkül tovább ki állhattam volna. Több sötét holló szállt el multam egén . . . Mint vidító, nyájasan éneklő madár; csak utoljára szállt fölém a fülemile, és dalolt oly édeset, oly kínosat a szerelemről, hogy szokatlan éneke felröpíté lelkemet magához, s mig az bámulva hallgatta saját érzelmeit han­

goztatni, észrevétlenül közelgett a vész reá és csattogó madarára . . . Dúlt a vihar fölöttük, hogy elválaszsza őket, hogy többé soha ne találkozzanak.

Fülmilém látásomtól nyert erőt a viharban is le- győzhetlenül hangoztatni énekét, s nekem viszont éneke adott erőt ellenállhatni, midőn meg akarták őt fosztani látásomtól. Végre elzúgott a vihar, s mi ketten, én és a fülemile elszálltunk és Örökre egymáséi lettünk; ekkor elmaradtak tőlem a soha ki nem elégített vágy rémei s helyökbe jött az édes nyugalom. Nem esengek a múlt után, nem sóvárgok szebb jövő felé . . . jelenem elég, hogy egészen elfoglalja lelkemet, nem hagyva ott helyet tartós emlékezetnek vagy többet Ígérő reménynek.

Naplója. 27 (Koltó, October 3.) Borult fénytelen arczczal tekint le az ég, haragos zúgó szél ütötte föl tábo­

rát közte és a föld között és kergeti indulatosan a könyező felhőket, mintha a napot akarná kiküz- deni tőlök, melyet barna szárnyaikkal úgy elföd­

tek, hogy az csak ritkán és csak egyes sugaraival nézhet le közölök. Végképen eltávozott a nyár, s helyette itt az ősz titokteljes lényével, melyből nem tudhatni: diadalt vagy sajnálatot érez-e lépé­

seinek pusztító hatalmán ? — Az előttem fekvő tájat nézem, mint hal ki rajta lassan-lassan fű és virág, fa és bokor; alig észrevehetőig bágyadnak és sárgulnak el végre a levelek, mintegy fájlalva, hogy el kell hagyniok a fát, bokrot vagy virágot, melyen születtek s melytől most örök búcsút vesz­

nek. Olyat érezek, mintha életemnek egy igen szép, de régen-régen visszahozhatlanúl elvesztett öröméről gondolkodnám, melynek édességét és keserűségét egyformán az utolsó cseppig kiittam már, és többé se jót, se roszat nem várhatok be­

lőle. A bérezek, mint szerelem nélküli jegyesek, néznek erre sötéten, komoran; fejeiken a hó­

koszorú, melylyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának. A köd részvéttel borítja legsötétebb fátyoléba bánatos arczaikat, a fák is sajnálva ta­

karják be őket lehulló sárga leveleikkel, mintegy ótalmul a tél hideg ölelései ellen.

(Koltó, octóber 5.) Mint utolsó föllobbanása a leégett gyertyának, mielőtt végkép elaludnék, mint utolso csilláma az életnek a haldokló szemé­

ben, mielőtt azt örökre behunyná: olyan e szép derűit őszi reggel. Mintha az eltávozott éj minden csillagát a földre ejtette volna, úgy ragyog ^ az egész mező, úgy csillog, mint százezer gyémánt­

tal behintett szőnyeg, mig a nap leküldi sugarait, hogy felvigyék neki e kis cseppeket, melyeket a levelek és virágok sírtak örömökben, midőn őt oly

28

hosszú távoliét után ismét föl látták jóni egész pompájában. Vagy mint boldog szeretők játszanak együtt a harmat és a napsugár, mig végre egye­

sülvén lényeik, fölszáll sugár kedvesével a boldog harmat. Semmi kellemetlen különváló zaj nem háborgatja a vidéket, csak távolról hallatszik egy tompa, elnyomott, egyhangú zuhogás, mi se meg nem szűnik, se meg nem élénkül. Néha száll föl egy-egy kis madár, vígan csevegve, vígan dalolva örömében a szép nap fölött, mig csendesen e dal is elhangzik, elhal a tiszta kék magasban. A fák és a virágok mozdulatlanúl állnak, mintha méla figyelemmel tekintenének a távolba, várva kedve- siket, hallgatva minden neszre, mely azoknak jöt­

tét jelentheti. Egyszerre oly élénk örömmel kez­

denek mozogni a fák levelei, pajkosan tánczol- nak és simulnak egymáshoz, lágy suttogás hallik köztök . . . megérkezett a kit vártak. A virágok is elkezdik hajtogatni kis ábrándos fejeiket, nyá­

jasan integetnek egymásnak, majd jobbra vagy balra, majd lehajtják alázattal kelyheiket, vagy büszke örömmel vetik hátra és állnak egyenesen, mig a jövő pillanatban újra kezdenek mozogni, integetni . . . A kaczér, könnyű szellők jöttek lá­

togatni hű kedveseiket kik epedve várták őket, hogy mielőtt elhervadnak és halva hullnak a földre, elbúcsúzhassanak és édes csókkal válhassanak el életöktől és kedveseiktől.

(Koltó, October 17.) Milyen kár volt kita­

lálni, hogy tulajdonképen mi az a csillagfutás! — gondolom — valahányszor azt látok. Akárki födözte föl, nagy kegyetlenséget követett el, mikor azt másokkal közölte; mert ha tudományával elrabolt magától egy élvezetet, legalább hagyta volna meg azt másoknak, hadd bámulnák örömet szerző tu­

datlanságukban és értelmeznék szóról-szóra azt a szép csillagfutást. Azonban csak rá jött volna

Naplója. 29 elébb-utóbb más, ha egy elhallgatott volna is vele.

Ejh, zárta volna ez a más is magába fölfedezését, hadd maradt volna meg nekem és sok ilyen magamfélének ez a gyönyörünk, kik bizony még véteknek tartottuk volna ilyen levegő gyuladásban keresni az előttünk oly nagyszerű es rejtelmes jelenetnek az okát, mig fájdalom! fölvilágosítot­

ták a mi elménket is és széttiporták költői eszméin­

ket. Azelőtt ha szép tiszta nyári éjszakán fölnéz­

tem az égre és bámultam hosszan a csillagok számtalan ezreit: elkezdtem vágyni föl hozzájuk, és úgy tetszett, mintha közelebb-közelebb látnám őket ragyogni, mintha emelkedném fölfelé a ma­

gasba, és mindinkább fénylettek és vontak maguk­

hoz sugaraikkal. Ilyenkor, ha hirtelen sebes fé­

nyesség futott le előttem: én mintha vele együtt estem volna le, összerázkódtam, és mint a villám czikkázott valami rajtam keresztül. Úgy tetszett, hogy épen az a csillag esett le, melyet néztem, melynek legtöbb vonzó hatalma volt fölöttem, melybe épen szállni akartam. Futtában, úgy hit­

tem, nemcsak az eget, hanem lelkemet is athasí- totta, és önkénytelenül kaptam szívemhez, mert olyan metsző fájdalmat éreztem ott, mintha éles kés esett volna rá. Szegény csillag! gondoltam ilyenkor, nem volt boldog, azért inkább lemondott az örökkévalóságról, inkább akart sötét semmi­

ségbe ^ enyészve nyugalmat keresni, mint, fájdal­

mát fényes ragyogásba burkolva, szenvedni. Ilyen és még tudj’ Isten hány szebbnél szebb gondola­

tom támadt, valahányszor csillagfutást láttam.

Egyszer szerencsétlenségemre lelkesedett őszinte­

séggel mindezeket elbeszéltem egy okos ember­

nek, ki szánakozva tudatlanságom fölött, és mert több esze volt, mint szíve: fölvilágosított felőle, mi az, mit én úgy szeretek és csodálok. Nem kö­

szöntem meg neki, de nem is köszönöm soha.

Láthatok már most egész sereg csillagesést, se jót, se rosszat nem érezek mellette; tán csak harag­

szom, ha eszembe jut, hogy semmivé lett az én bálványozott csodám, és a szép gondolatok még futnak tőlem, nem hogy meglátogatnak. Most már hidegebben néznek le rám a csillagok és nem von­

zanak föl magokhoz sugaraikkal, mert én is más­

képen tekintek föl hozzájok, mióta tudom, hogy tán örök idő óta s örök időkig mindig ott ragyog­

nak és tán még boldogtalanságukban is inkább ott fönn fénylenek a magasban, hogysem leszálL nának s eltemetnék búj okát magokkal együtt! — Ha minden tudomány ennyi költészetet ront le, mint nálam ez, úgy sajnálom a tudósokat, kik mindenről lefosztva az ékességet, egész életökben úgy áll a világ minden szépsége előttök, mint egy meztelen váz, melynek csontjainak és belsejének alkotását vizsgálják. Szegények! ők az egész vilá­

got fölkutathatják, mig egy kis elragadó szépet találnak benne: mig én tudatlanságom mellett egyet fordulva is látok annyi szépet, hogy szívem lelkem röpös a bámuló gyönyörtől. Hát még mikor nem tudtam, mi az a csillagfutás!

x x x x x x x x x x x x x x x x

Szenclrep Sulia levelei Terep íltarilioz.

i.

Erdőd, 1846. szept. 22.

Kedves Marim !

Megbocsáss, hogy vasárnapra tett Ígéretemet még csak most teljesítem, de oly sok mindenféle akadály jött közbe, hogy most is csak nagy siet­

séggel kell azt végeznem.

Ki nem mondhatom, mennyire örültem ked­

ves, bizalmas levelednek!

Hidd el, oly jól esett, hogy hálával tartozom a boldogító érzetért, mit olvasása okozott.---

De most Ígéretem főczéljáról, azaz: a szom­

bati napról kellene Írnom, de .. . mondani igen sokat tudnék felőle, de irni, hogy kezdjek hozzá, azt nem tudom még. Tehát: szombaton délbe jöt­

tek : Petőfi, Pap Endre és Riskó és elmentek dél­

után 6 órakor. Ez a fő. Hogy jól mulattam, azt nevetséges volna még ide írnom; arról úgyis bizo­

nyos vagy, hogy egy szóval, azaz hárommal: ke­

délyesen, erélyesen, szívélyesen. Hanem — figyel­

met kérek !! furcsán érzem magamat — az a Petőfi gonosz egy fiú — oly szenvedélyesen tud az em­

berre nézni, hogy vigyázzon a baloldalára, külön-

32 Szendrey Julia

ben annak úgyis tüzes lakosa fellázad ellene és azt a száraz, hosszú, ily eseteknél tehetetlen ház­

őrt úgy kiveti onnan, hogy idő kell hozzá, mig ismét részt vehet az uralkodásban. Ezt nekem előbb senki sem mondta; tehát úgy egy kicsit majd elkéstem a vigyázassak — (Most veszem észre, hogy még nem mondtam meg, hogy a házőr alatt az észt értem.)

Restaurátióra P. — ismét Károlyba lesz.

Ha tudnád, hogy örülök erre az időre!

Igazán, ha nem ismerném magam jobban;

azt hinném, hogy sze—s vagyok ! de így avval vigasztalom magam, hogy majd elmúlik.

De mégis borzadok tőle, ha elgondolom, hogy a lehetőség határain túl nincs, hogy komoly tartós érzelem váljék belőle — jaj — költő! tán büntetésül ? Miért ? fogod kérdezni. Ha elbeszél­

ném, azt mondhatnám végül: én arról nem te­

hetek .. .

De elég a bohóságból ennyi.

Vasárnap itt volt Barna s tánczoltunk és nevettünk nagyba. Erről egyebet nem mondhatok.

Az itt levő hadnagyocska Koppantó — vagy mi a neve — önkénytelenül a tavalyi harmadnapos hi­

deglelésemre emlékeztet, csakhogy ez még rende­

sebben jelenik meg. Különben úgy látszik derék ember, ez egy rósz szokását kivéve. Na idővel tu­

dom majd megjavúl.

Tegnap Szatmáron voltunk s azért halasz- tám e levél bevégzését mára. Igen jól mulattam, ugyan egyre mindig esett az eső. De ki örömmel látja az embert, az esőben is felkeresi. Petőfi le mondott tervéről, Mármarosba és Erdélybe utazni és Szatmáron fog a restaurátióig maradni. Jelen­

leg legalább ez a szándéka, igen lehető, hogy mily

Levelei Térey Marihoz. 33 hamar jött e gondolata, szint oly hamar fogja azt megváltoztatni. Megengedj édes Marim, ha talán türelmedet nagyon is próbára tettem. Ily sokat Írni egy érdektelen dologról!

... maradok téged imádó barátnéd

Erdőd, 1846. deczember 29.

Kedves Marim !

Még mindeddig nem voltam képes leveledre felelni, kedélyem oly zavart, mondhatnám vad érzésekkel küzködött, hogy lehetetlen volt, gondo­

lataimat csak némileg összefüggésbe is hoznom.

Csalódtam Mari, véghetetlenül csalódtam ! S ez nekem igen,igen fájt; de már elnyomám e fájdalmam és legalább látszólag nyugodt vagyok.

Oh, mert oly kegyetlen a világ ellenem;

miért dúlja szét ily kíméletlenül azt, mit én vég- hetetlen örömmel láttam feltámadni szivemben, mert egyedül ez alkothatna számomra egy új vi­

lágot, mely sóvár lelkemet kielégíthetné ? Ha e ke­

letkező varázsálmom szétrombolása volt czélja, fájdalom, azt elérte, mert az már egészen szétröp­

pent s én ismét oly rettentő pusztának és elha­

gyatva érzem lelkemet, hogy ha az emberek ezt képesek volnának látni, én hiszem, hogy vissza akarnák adni oly régtől óta keresett kincsemet, mert megszánnának. De ezt én tolok nem akarom elfogadni, mig egyet bírok, mit nem is lehetne nekik megsemmisíteniük s ez : a hit, mit most meg- mentheték. Oh ha ez nem volna, fölemésztette volna e küzdés szivemet.

P . . . .-nek ismét oly gondatlan és véghetet- len gyöngédtelen tetteit és nyilatkozatait hallám ellenem, mi semmivé tette egyszerre minden remé-

Szendrey Julia naplója és levelei. 3