//£
A REJTELMES ALFÖLD
ELBESZÉLÉSEK, RAJZOK
SZERZŐ KIADÁSA
A TAHITÓTFALUSI SYLVESTER NYOMDAI MÜINTÉZET NYOMÁSÁBAN, 1926
1 B 7258 '
o r s z . szícHí^'i-KöNyyriin
ÜCíClitlnÜ',[jílj
\m ii-£Jí£& __a
VÁGÓ PÁLNAK,
AZ ALFÖLD NAGY MAGYAR FESTŐMŰVÉSZ FIÁNAK HÓDOLATTAL, MÉLYSÉGES SZERETETTEL AJÁNLOM.
— Előszó helyett. — Kedves Öcsém Móricz Pál!
Szavamnak állottam s elolvastam derék könyvét:
„Pusztuló világ. Elbeszélések a hajdú földről", még pedig végtől végig, a „Szélvésztől — az „Árva Máró Mirkóig".
Köszönöm az élvezetet, mert nekem valóban az volt. Ami
óta már nagyon megsüketültem, megszerettem a magányt s amidőn szememet behunyom: azt látom és azt hallom, amit szerettem és szeretek. Világosan hallom a nyáj méla kolompját, a komondor vakkantását s azt is: hogyan ve
szik át éjnek idején sorban az őrző kutyák a hangot, mely távolság növekedtével csökkenve, végre meghal. Látom a pásztortüzet, amint megpiszkálva szikrát veteget, majd lob
bot vet; hogy fekszik körül az atyafiak, belesercegve a tűzbe, mélyen hallgatva: „elvannak": ez a mulatságuk.
Eszembe jut, néhai Horváth Gyula, ki szegedi biz
tossága idejében, királylátogatáskor, egy nagy udvari mél
tóságot kalauzolt, ki a szegedi népet kívánta látni, mikor tömegben együtt van. Horváth Gyula alkalmul a nép
lakomát választotta, amelyben ezrivel ült a magyarság a hosszú asztaloknál és „elvolt". A nagy német egy darab
6
idő múlva azt kérdi Horváth Gyulától: miért olyan szomorú ez a nép? mire Horváth ezt felelte: Exzellenz! a mi népünk nem ismeri a Hanswurstot; sőt ha tapasztalja: megveti.
Ez a magyar komolyság és — páratlan.
És előttem termettek az én legkedvesebb Hajdúim:
a szoboszlai Hőgyes Endre doktor, a magyar Pasteur, ki a legzajosabb társaságban is „el tudott lenni“ s utálta a legjobb „witzet“ is; csak a humorra reagált vagy három bajuszszőre, ami nevetést jelentett — és a szintén szobosz
lai Szívós Béla, akiben typikus, nagy hámor lakozott.
Ha szabadna úgy kifejeznem, a maga históriái mind hajdú diapasonra vannak hangolva, melynek nincsenek magasságai, sem mélységei, mert „elvannak" hajdú módra, vagyis tükröződik bennök a síkság, a nagyalföld egész ter
mészete, amelynek szépségét csak mi ismerjük, felfogjuk és mélységesen szeretjük. Hejh, az a gyékényes, amelynek szélein a fodormenta terjeszti illatát, kivált alkonyat táján, mikor a Nap, leszállóban, csodásán festi az eget s meg
jelenik a „földárnya", majd benne az első csillag, azután felhangzik a békaság összefolyó, egészben andalító hangja.
És mint a földrehullott csillagok, rendre fellobbannak a pásztortüzek, végtére pedig hazafelé ballag a földnépe vállra vetett kapával, kaszával. Hallom én az alföldi vihar üvöltését is, mikor a nádas és a kalászos élet, mintha ver
senyt futna a szél rohamaival. Mind sajátos ez és hogyne formálná az ember lényét ? !
S hogy ez mind pusztulóban van, vesztére a magyar
ságnak, a magyarosságnak, az bizonyos. Oldódik és szer
tehull a kéve s életem átka, hogy megértem.
A magyarok nagy Istene áldja meg Öcsémet! Kö
szönöm, hogy eszébe jutott
az öreg HERMÁN OTTÓ.
*
Hermán Ottó, a magyar alföldi nép megtéveszthe- tetlen nagy tudós barátja — „Pusztuló Világ“ könyvem hatása alatt — még 1912-ben, május 8-án irta hozzám látnoki bús sejtelmekkel eltelt levelét. Már akkor „élte átkát“
panaszolta a halhatatlan nagy magyar lélek. „A rejtelmes Alföld“ művem bizonyságul szolgál. Az én írói hitem, irá
nyom nem változott. Még mindig a régi szembenéző ma
gyar vagyok. Hanem a h aza! A népi... Mivé lettek?!
Mivé lettek ? ! . . . Példákat mutatni, a sírokból kell felidéz
nem az ősöket.
Magyarok Istene segíts! Apák ! Anyák ! Ébredjetek ! (1926)
„A REJTELMES ALFÖLD“ SZERZŐJE.
> .......
Tulnét a város árkán, az ősi hajdutelek lébjéban terpeszkedett a vén száraz malom. A malomház tojtott levegője a sok évszázados lisztillattal prüsszögésre ingerelt.
A szabadtűzhely földbe ásott padmalyából századok óta széllingó füsttől pedig érett tajtékként piros-feketére színe
sedett a garat, lisztfogó vályú, a sipóka, hombár, mérőce és homlok deszkáján „Anno 1670“ bevésetével az egész magasra emelt padkészség, hol kéreg alatt rejtőzködik a mozdulatlan, néma fenékkő — tetejében — az prlésnél vidám bugással szaladó hékővel. Kövér lisztpor, télesti tüzelgetések füstje, koromja tapadt a padlásnélküli geren
dákra, rózsás-barna nádszálakból szőtt belső tetőre, a malomházat a külső malomkerék sátortól elválasztó nehéz, deszka falazatra .. .
Az ablaktalan, szellőztető-lyukas malomházba csupán a melegévszakban szűrődött napközi világosság. Ilyenkor nyitva tartották az ajtót és az éhes napsugarak arany
testükkel meghengergetődztek a sipókából dúsan omló, ömlő édes fehér lisztben. . . A marcona hajdúk — arany
fényességben látván az Úr-áldását — hálásan, hódolato- san mosolyogtak.
10
Télen a csukott ajtós malomház földbevájt tűz
fészkéből cikázó fények lökődtek széjjel a setéten bujkáló sarkokba, a gerenda- és deszka-építkezések rejtelmes zugolyai közé és a nyugodalmasan pipázgató kemény hajdú arcokra . . . Bundában, gubában, bekecsben, köd- menben, cifraszürben kucorogtak a padlóba vájt enyhős tűzüreg körűi. A szőrkucsmás emberfejek felett az ősi magyar Isten titokzatos, morajló oltárjaként emelkedett a kővel, garattal, egész csodálatos építkezésével a — malom- pad. Hullatta, árasztotta torkán a félhomályból fehéren ki
világító lisztláng-áldást.
. . . És kintről, a száz és száz verébcsaládtól lakott gyékényes, nádfedeles malomsátor keringőjéből búsongó- san, vontatottan zengedezett az ősi pogány énekekre emlé
keztető hajdudal. Az őrlető szeres-legény a somfafogú nagy malomkerékbe fogott lovait körben hajtogatta. Együtemben órákhosszant dalolgatott.
Nagy fekete halom alatt, Jaj, de sokszor sütött a nap, Kivált, rózsám, subád alatt, Hej, bég sokszor sütött a nap . . .
Gergely, Czövek Gergely a „vámlesi“, hajnaltól későn estig, éjszakáig itt ügyelt, hogy az őriősök a szert, a vá
mot híven leadják. Az öreg Gergely a lisztlángos pogányi magyar oltárkőnek mintegy papja volt. Talán már száz esztendős volt Gergely? Még ifjú huszár korában nagy Napóleon császár vérteseivel összecsapta kardját. Gazdá
jától, a hajdú Pálházi úrtól most azért kapott bért, el
látást, ágasokra épült kis szomszédházban lakást, hogy őrlések idején a malomban üldögéljen s éppen csendes hivatala után nevezték. „vámlesi“-nek.
A horgasorrú, kiszikkadt madárkafejű vén embernek subájáról felhődzött a lisztpor. A csontok átragyogtak az
izmokig száradt bőrén. Kezecskéje, ujjai olyan élesek, érettszínűek voltak már, mint a lehántott kérgű, füstön fényesített, bütykös, vadkörtefa. . . S talán nem tuskó, ha
nem lókoponya volt az, melyen az öreg kucorogva — a malomház lihogó tüzénél — elüldögélt ? Órákig nem moz
dult, ám, vén szeméből olykor felcsillant, megvillant vala
mely különös, igézetes fény. A lisztlángos pogány-magyar oltárkőnek igazi papja, rabja volt a százesztendős öreg.
Egyszer, viharos éjszakán, vad, kóbor cigányok lopództak a malomházba. Feltörték a hármas rekeszű hom
bárt, melynek fiókjaiba az őrlők mindenkor becsületesen ömlesztették a búza, rozs, kukorica őrlés vám ját. . . Az éber vámlesi a szomszédból kutyája ugatáséra áttipegett a malomházhoz, a rajtavesztett zsiványok ekkor leütötték az öreg hajdút s tüzes csóvát dugtak a malomház eresze
iébe. Az égő malom tüze a csillagokig fellángolt... Gergelyt, a százesztendős vén vámlesit a hulló zsarát közül haldo
kolva húzták ki az összeszaladt hajdúk.
— Mondjátok meg a gazdámnak, hűségesen vigyáz
tam ! — Ez volt az utolsó szava. Nemsokára irtózatos robajjal, füsttel-lánggal - az áldást ontó pogányi magyar oltárköveket enyészetbe temetve — összeomlott, tüzláng- tengerbe merült a vén malomház és bálványfájával, ke
rengő óriás kerekével a rejtelmes malomsátor is . ..
CSUDI KAPITÁNY CSODÁLATOS ESETE A VADRÉTBEN.
Valamikor temetkeztek erre a partos földre. Az ilyen felhagyott temetőn a bodzás földdel egyszintre süppednek a régi-régi felejtett hantok. Olyik helyen tartja magát a fél
oldalt dűlt sírkő, a kettétört kőről a betűket, a múltat ám letörli az idők moha. Midőn építkezéseikhez a homokot, sárga földet ássák, az elhagyott temető partoldalaiból kor
hadt koporsó-darabok, csörmelék csontok, olykor egy vigyorgó koponya gördülnek az ásogató magyarok lába elé. Van, aki felemeli a koponyát és elgondolkozik, mielőtt félre, kisgödörbe temetné a megbolygatott hamvat. Másik röhögve rúgja tovább őse csontját. . . Olyan is kerül, aki hazaszállít egy öblösebb, épebb koponyát, a galambpad
láson itatóedénynek hasznos ez. Úgy tartják, hogy ahol emberkoponyából iszik, nem vadul el, szaporább az égnek ezen legszerelmetesebb madara.
Csudi Dániel vén házának ablakai a zöldzsalugáteres ernyővel éppen az öreg temetőre pislákoltak. A boglya
kemence enyhősre melegítette a bőrözött, porcellángombos karszékekkel, kanapéval és rézveretü szekrényekkel, nehéz diófa-ággyal, pipatartóval, fegyvertartóval benépesített szo
bát. A különös ember, mint a Palatínus-huszárok főtisztje.
életének jórészét idegen földön töltötte, most János nevű vén szolgájával egyedül lakott a vén hajdú-házban. Csudi kapitány harcból és mulatságból bőségesen kivette részét, mígnem sok metaliával, még több plezurral hazatért a
„kvietált" öreg kapitány. Fehér szobája falán, a két végső ablak között aranyrámában életnagy női kép csüngött.
Gyöngynyakékes, báli diszruhás, barnaszemü gyönyörű fiatal nőt ábrázolt ez a valahol Milánóban olasz művésztől festett kép.
— A hercegnőnk! — Csudi kapitány háta megett, ha egyszer-egyszer szóba került a gyönyörű barnaszemü nőt ábrázoló festmény, János huszár hunyorítva ennyit elárult.
A boglyakemence mellől, bőröskarszékéből a gyöngy
nyakékes nő képén meg-megpihent Csudi kapitány eleven
sárga magyar szeme, ha pedig tekintete továbbsiklott, az ablakon át kilátott a felhagyott temető néma gödröktől tátongó partjára.
— Hehe h e ! — halkan elmosolyodott és tajtékpipéja füstjét derűsen fújta. A rózsáskancsóból a talpaspohárba valóságos tokajit töltött Csiha diákéknak (a tanítót hívták diáknak). A bölcs urnák, aki az élet sok fájdalmas harcát és édes gyönyörűségét kóstolta, tetszettek a temető sárga
földjét, az ősök csontját építkezéseikhez oly nyugodalma
san ásogató hajdúk. — Komám, ez a mi életünk itt, lent, a földön 1 — Cifra agárkutyájának fején végigsimitott, — mig szusszal bírjuk, szaladunk, loholunk, sokszor egy
máson keresztül gázolunk . . . Pedig, he, hen, végül leg
jobb pihenni . . . Az utolsó pihenés szokott lenni a leg
édesebb, melyből már csak az arkangyal trombitája ébreszt fel minket, ugy-e komám ?
— Hanehogy nem inkább majd dudaszóra kell eljárnunk a szoboszlói döbögős hajdú-táncot 1 — vélek- szette a volt 48-as honvédfőhadnagy Csiha diák, kinek
14
a túlsó világról tökéletesen más vélekedése volt, mint a nagytiszteletü uraknak.
— Néhány szüret még a tokaji kis szőlőmben, néhány agarászfutam kint a tuzokjárta nagylegelőn, pár vadludles, disznótor, névnap és debreceni nagyvásár, — mondta illatosfüstü pipájával csendesen Csudi kapitány, — mér befellegzett. . . Mehetünk az Alföldre deszkát árulni, öreg komák.
És jött az egyik ő sz . . . A Hort és Bágy nádrenge
tegeit, vizitökvirág indás tavait milliószámra felkeresik a rucák, vadludak. Csudi kapitány csakugyan meghűlt a vad- liba-lesen. A lesgödörbe hegyesen odacsapott a dermesztő jégeső. A víztől a szalma megcsiccsant Csudi kapitány vén lábai alatt. Elkövetkezett a köhögés és az az életerőt felégető tüzes láznyavalya is, melynek láttán Szelady orvos aggódva csóválta fejét.
— Ebben a korban már nagyon komoly e set. . . Kapitány uram, az ágyba kell feküdni.
— Ágyba pedig én nem fekszem!
— Akkor ne orvost hivasson . . .
— Hát?
— Hivassa a náddal Csengődi asztalost s csináltassa meg inkább mindjárt a koporsóját!
— A betegágy lenne az én koporsóm! — makacs- kodott a csökönyös öreg katona. — Héj, János fiam, vén tokajit a kulacsba, főtt sódart, hideg kolbászt, fehér cipót a szeredásba, azután fogjon kend. . . Megyünk a rétbe vadlibalesre. . .
Ó, a rét ott a Hármas-határ, a Tirimpó-csárda tájékán igazi ősvilág volt akkor. Nádligetek, szabadvizek, füzfés szigetek fonódtak végeden óriás bokrétába . . . Bizony zör- gött a melle, hörgött a tüdeje Csudi kapitánynak, csizmástól mégis nekivágott a jégkéregtől pillés víznek. Derékig, de
rékig a vízbe merült, lázas feje lefelé húzta. Mindamellett
nehezen kivergődött a vízzel elöntött kis szigetre, amelyen a vízből magányos szénaboglya emelkedett k i. . . A boglya tetején azután csizmáját, nadrágját lerúgta és nyakig a szénába fúrta magát a vén vadász. Alant a vízben már erjedt, füledt a széna s mintha csak forró gőzfürdőbe került volna a v ad ász. . . Ni, ni, az öreg János pogácsát is dugott a szeredásba! A sódar úgy sem ízlett, ám a tepertős pogácsára a meleg szénafészekben kellemesen csúszott az illatos, zamatos öreg tokaji bor. . . A tóra der
mesztő hideg jéglepedővel kezdett aláereszkedni az este.
Harsogó, érdes torzhangu gigározással jöttek a szilaj vad- ludak setét falkái, Csudi kapitány forró fészkéből közéjük- közéjük puskázott.
— Gi, Gá 1 — riadtan rebbent szét a setét falka. A jegedző vizen hangosat, széleset csattant egy-egy lezuhanó zsíros madártest . . . Ám, a vándorok útja kifogyhatatlan volt. Jöttek, szálldostak újabb és újabb madárfalkák, a a kulacs tűzitalától kezdett leragadozni a vén vadász lázas szeme. Karja, feje, elnehezedett. Egyszerre csak puskája is elnémult. . .
— Huhu, uhu 1 — A vad tájon szétöntötte verhenye- ges, kisérteti fényét a holdvilág és a réti kuvik a fűzfáról félelmetesen, kárörömmel megszólalt, — Uhu, huhu 1 . . . Meghalt a vadász 1 . . .
— Gi, gá 1 — a vadludak szemtelenül körülcikázták a boglyát. Meddig tartott ez az alvás, ma mér kitudná ? . . . Huszárjaival Aspern, Wagram, Lipcse, Waterloonál újból diadalmasan rohamozik Csudi kapitány. Párisban, Fonte- neblónál a francia dámák mind kerekre nyílt szemmel csodálják a táncoslovu gyönyörű huszárt. Milánó felől örök tavasz, citrom- és narancserdők bűbája mosolyog feléje, ott a huszárok sírján soha le nem hervadnak, min
dig frissen virulnak a kék nefelejtsvirágok, édes ibolyák . . .
— Hercegnőm! — ez volt az első szava, amikor a 15
16
forró boglyafészekben a fejét nyilazó napsütésre tetszhalotti álmából felébredt a vén vadász. Az éjszaka elmúlt (de vájjon hány éjszaka volt ez? János huszár később azt állította, hogy volt az legalább két éjszaka). Ám, elmúlta láz sorvasztó fájdalma is . . . A fénylő nap ragyogással szórta tele a tavakat. Itt-ott a rejtelmes éjszakai vadliba- les után holt ludak testei hánykódtak a vizen.
— Gi, g á ! — messziről nótázva szállottak tovább más szilaj csapatok.
— Hercegnőm! — Csudi kapitány elmosolyodott.
Frissen, életerősen öltözködni kezdett. . . Most bezzeg a főtt sódar, a kolbász is ízlett neki. A kulacs maradék
borát megitta . . . A Tirimpó-csárdából keresésére jött embe
rek egész kocsiderék zsíros vadlibát szedtek össze a les
boglya melletti vizekről . . . Találtak a fűzfa tövében egy összefagyott véres halálmadarat is, de, hogy ezt mikor és miként lőtte le, nem emlékezett vissza reá Csudi kapitány, aki még hosszú évekig elélt és a téli estéken sokszor el
mondogatta : — Komáim, amiket életemben és félig már holtan ott a réti vadliba-lesen átéltem, ha elbeszélném, kendtek el sem . hinnék . . . Csak nem szabad elhagyni magunkat. Ki kell tartani a halállal szemben i s ! . . . Higyjétek el, nem a betegség, hanem az ijedtség öli meg a legtöbb embert. . . Szégyentelenül így ám a gyáva, ijedt nemzetek is elpusztulhatnak . . .
SZTYEPANKÓ, A KOZÁK.
1849-ben, a debreceni vesztett csata után, a nád
ligetes Hajdúságot elözönlötték az oroszok. Külön-külön fehér-, fekete-, sárga-, almásderes lovu huszár- és kozék- ezredek vonultak át a megriadt, guzsbatört hajdufalvakon.
Harsogtak a kürtök, peregtek dobok. Annál busábban, szomorúbban búgott, zúgott estenként, reggel, délben a nánási, dorogi, böszörményi, hadházi nagyharang. Csak harangszóval volt szabad siratni a hazát, az elvesztett magyar szabadságot, a harctéri sírokban odamaradt, a rabságba vetett és bujdosó katonák, hajdú fiuk, testvérek, apák ezreit. . . A réteken lappangó fiatalok, kiknek nem hozott semmit, hanem a régi idők minden csendes javát magával sodorta álmodozó Kossuth Lajosék hirtelen támadt és félbemaradt nagy-szabadsága, a nádas zúgó muzsiká
jába öncsufságosan beledudolták Eljött már a hideg ősz, Kossuth Lajos dinnyecsősz;
Cörgei a bojtárja, — Ihajla, csuhajla / . . . Dembinszki a kutyája!
Az égető nyárra csakugyan következett a hideg ősz
Móricz P á l: A rejtelmes Alföld. 2
18
s a nyers uborka, éretlen dinnye zabálása és mérges láp
vizek szürcsölése miatt gerjedt rontásaival cár-atyus vitézei közül sokat a hajdú föld rejtelmes hantjai alá fektetett. . . Midőn az élen a daloló énekesekkel elvonult a fehér lovas doni kozákezred, a nehéz lázbeteg Sztyepankó kozákot kénytelenek voltak visszahagyni reménytelenül.
— Nem éri a másnapot 1 — mondta az ezred-felcser Bogolyevics ur nánási orvoskollégájának. Isten csodája volt, hogy a gondos ápolás mellett a Pálházi urék házánál hetek múltán mégis talpraállott a barna kozák. Ámde, merre ment s hol jár a doni kozákezred, nem tudták meg
mondani Sztyepankó kozáknak ? És igy a barátságos, min
den kincsét az idegennel megosztó magyar helyen ottra
gadt a kozák. A kasza, kapa és egyéb kemény paraszti munka ugyan nem volt ínye szerint Sztyepankó kozáknak, hanem lovat hajtogatni, Pálházi úrral vadászgatni, agarász- gatni, vásárokra járogatni, a juhfürösztésnél, nyírásnál, fejésnél, sa.tk szitésnél a juhásznak segitgetni, rajzáskor a méhrajt befogni, kukoricát törni, fosztani, hántani, kenyér, kalács, bélés, hurka-kolbászsütéshez a boglyakemencét fűteni, szüretkor a zsákba gyömöszölt édes, érett szőlő
bogyóból — a taposó-kádban — a csurranó mustot ki
gázolni, majd bort fejteni, disznótorozni, gyékényből kast, kosarat fonogatni, téli estéken mesélgetni, nyomtatáskor a buzakalász-ágyáson a lovakat körbehajtogatni, a szórásnál éjfélekig dalolgatni, diótverni, cseresznyét szedni, kisüstön szilva- és borszeszt párolni és más hasonlóságok, melyek
től nem tört hólyagosra a tenyere, nem fájdult meg a dereka, mind kedves, nevezetes foglalkozásai voltak Sztyepankó kozáknak. Ó, szeretett táncolni is a kozák. Egyszer-egyszer a dudás Furu Bálint nyekergős muzsikájánál elropta a kozáktáncot.
— Tud, Sztyepankó kozák valójában jól tud tán
colni 1 — a különben kevés szóval élő hajdúk megillető-
dötten mondogatták és a vadászat, a puska is Istene volt Sztyepankónak. El-eljárt lesbe az elhagyott omladozó „gyil
kos-csárdához" . . . A betyárok ott régen valakikor legyil
kolták a csárdást, a muzsikusokat, a vidám, nótás lányo
kat, mert álnokul pandurkézre adták, akasztófára juttatták a cifraszürös betyárbanda vezérét. . . Ott, azután többé nem lakott senki, hanem tulnét az árkontulról, a szom
szédos grófi erdőkből, berkekből őzek, vaddisznók, nyulak, fácánok átszökdöstek az elhagyott tanyaház körüli lucer
násra, kukoricásba. Sztyepankó kozák legalább mindig azt mondta, hogy lesből a „gyilkosnál" lőtte ezt vagy azt a Vadat. Már pirkadozni kezdett az ólomszürke őszi haj
nal, egyik éjszakán üres kézzel, sápad San, komor arccal tért a rétszéli pásztortanyára a kozák. A juhászok, kon
dások széles hodályban, alacsony akiokban őrizték itt a nyájat, a falkát.
— Mid feslett, Sztyepankó ? — az öreg Tündér ju
hász megkérdezte.
— Ahogy ott ültem a lucernás-szélen ásott lesgö
dörben, — elmélázón, borzongva beszélni kezdett a ko
zák, — az elhagyatott, átkos tanyának fekete ablakai egy
szerre kivilágosodtak és valami szilaj, vad muzsikaszó zendült fel. Élesen visító, csiklandós volt ez a muzsika.
Táncdobaj, fertelmes kurjongatés is hallatszott. Tomboló lovakon lovasok érkeztek. Lángot szórt a kocsik kereke.
A sikongató asszonynépeket valahonnét a lángolós kerekű kocsikon hozták. . . Huj, micsoda rettenetes tánc és tom- bolás volt ez! Égnek meredt a hajam szála és egy kövér őz majdhogynem a lesgödörbe lépett, mégsem mertem rá- sütni a puskát. . . A bujkáló holdvilág valami különös meleg fényt csapott szemembe . . . S mikor újból felpillan
tottam : — ismét setéten, csendesen, elhagyottan dülöngött a vén csárda . . . Valahol messze fertelmesen kurjongattak a kakasok, hát mindjárt tudtam, hogy elmúlt éjfél . . .
2‘
20
— Álmodtad te ezt, Sztyepankó!
— Ha álmodtam is, — mondta az öreg juhásznak a kozák, — valami baj ér engemet. . . Az éjféli tombolós vendégjárásnál láttam a fehér kozáklovamat, melyet a deb
receni csatában lőtt ki alólam egy magyar honvéd . . . Nyihogva, vihogva szaladozta körül a kisértetes tanyát, mintha keresett volna valakit ? . . .
Sztyepankó kozákot egyszer, nemsokára a gyilkos
csárda düledező félszerében holtan találták. Valamiként lövést kapott oldalába a kozák és az elhagyott helyen, a hideg téli éjszaka, mely éjszakán tulnét az árkon a büdi gróf cseh erdészét is szivenlőtte valaki, — elvérzett, meg
fagyott Sztyepankó kozák. A juhászok, a kondások később úgy beszélték, hogy nem éppen a tiltott grófi őz, vad
disznó, nyúl miatt támadt a két vadászember pusztulása, hanem a cseh kerülőnek volt egy hamvas fehérbőrű, fekete- szemű, vereshaju szláv asszony felesége és ez az asszony volt a két emberre oly végzetes, igazi aranyfácán . . . De, ki tudhat itt biztosat ? . . . Régi sírokról dúsan nő a bodza
virág és a korhadt fejfára rászállanak csicseregni mesél- gető madarak.
Az 1850-ik esztendő betetőzte a magyar gyászt.
Nemzetes Fodor Dániel ur, a nánási főhadnagy, jól mon
dotta később :
— Nem annyira tetőzés volt már ez, a diadalmas ellenségek koporsófedelet borítottak, emésztő sirhantot húztak minden magyar törekvésre, minden magyar re
ménységre !
A magyarnak csakugyan mór nem volt Kossuthja, katonája. Mindenfelől bitófák meredeztek. Nem a zsivá- nyoknak, nem az ellenségeknek faragták, ásták a bitót, magyar hazafiaknak készült a bitófa. A császári tartomá
nyok távol várbörtönei is mind nehéz' láncot csörgető magyar hazafiakkal voltak tele. A fiatalságot sárgazsinóros nadrágba rázták. Messze idegenben raboskodtak a császár katonái. Vármegyén, városházán, bíróságnál, hivatalokban, kaszárnyában, rendőrségen, fináncián, üzleteknél idegenek és haszonért mindenre kész árulók hóhérolták a magyart.
Az iskolákban idegen nyelven, németül kellett tanulni, a városházáról is kikergették a hajdúktól választott belső embereket.
— Ebre pedig héjat nem bízunk . . . Kendtek hiszen éppenséggel a javából való kutyák. . . Kossuth-kutyók
22
kendtek, mindnyájan! — a császári kerületi főnök így adta ki a jelszót! A szolgabirák, komiszárok, zsandárok, fináncok mindnyájan csak így „Kossuth-kutyázták“ a nánási, böszörményi, dorogi, hadházi, szoboszlói hajdúk
nak az eleit. Még az írnokok is, — kikről fennmaradt:
„ich bin ein Tagwerker, — firkálnyi mindig kell 1“ — pofáztak s a nánási nagyvárosházáról — micsoda ékes, franciás zsindelyből volt a teteje! — ki kellett takarodni a nemzetes főhadnagy uréknak. Ezentúl mindenkinek idegenek cselekedték az új törvényt. A zsandár, finánc, császári biró mellett még egész század vasasnémetet rá
szabadítottak a nánási hajdúkra. Annyi tolvajság, rablás, csalás soha nem történt, mint mióta ezek az idegen zsi- ványok vigyáztak a rendre. Szégyentelen asszonyszemély is került, aki kötője madzagát összeakasztotta az idegennel.
A fejnélkül maradt nánási hajdúk között a pereskedések, verekedések napirenden voltak, aminek megint csak az idegen örült.
— Ez bizony így tovább már nem mehet! — a nagy- erejű öreg Bikkmándi pap istentisztelet végeztével a tem
plom oldalbejáró egyik csarnokában megkockáztatta a zok
szót, Sóvári ur, az elcsapott főnótárius keseredetten dünögte:
— Ezek bizony elzüllesztik a hajdúkat! — Daróczi hadnagy, a csontos öklü volt csendbiztos tovább fűzte a beszédet:
— Hiszen csak a zsidóknak is a rabbik csinálják még ma is a törvényt 1... Hát, csupán a hajdút vezesse orránál minden jött-ment idegen ? Holott talán a zsidónál mi hajdúk sem volnánk hitványabbak ? Ami pedig a ma
gyaros bölcsességet, józan belátást illeti, a mi főhadna
gyunk sem utolsóbb bár a fehértói csodarabbinál sem !...
Csudálnám azért, hahogy nánási főhadnagy, sárkándi Fodor Dániel sógorunk és kománk, aki mig bele nem sántult, mint vice-hadnagy, Simonyi óbester alatt is vitézül
huszárkodott, éppen most nem tudna orvoslást a szép hajdú népünket züllesztő idegen nyavalyákra ?
— Hm 1 — selymes pirosarcu, fekete ember volt a főhadnagy, a templom belső ajtajához támaszkodva, hal
kan megszólalt, — Már gondolkoztam felőle . . . HaVnár szent országunk törvényeit és szabadságát elvetették, az idegeneknek, ellenségeinknek a törvényeit pedig vállalni nem akarjuk, hm, ugy-e bizony bár, leghelyesebb lesz visszatérnünk az ősi hajduszokásokhoz ? . . . Hát, én mind
járt holnap délután törvénynapot tartok kint, az öregtemető csőszházánál. Csikós Csukát Balázs vén hajdú atyánkfia temetése után legyenek ott kegyelmetek mindnyájan! . . . Daróczi hadnagy komám nézze, hogy a temetőárkon be
lülre idegenek ne tévelyedjenek, a tolvaj Dübbencs-Buga Jakab, fináncnak s zsandárnak hirtviszi Zsidó-Mák Marci, a vasasnémetekkel szemérmetlenül barátkozó Cifra Kati, Selyem Sári, a városházára német írnoknak szegődött Ártándi Mózses diák, a vagyonért család ával folyton pereskedő Dinka-Nagy Mátyás is ott legyenek.
Csikós Csukát Balázs temetése bizony szép teme és volt. Mind megszólaltak a nánási harangok. A németek a városháza elől bámulták a temetést.
Tán a főhadnagyjokat temetik kendtek?! — még incselkedett egy tubákos finánc-káplár, egyébként békén hagyták a temetkezőket. . . Az ősz odakint az ákácfás temetőben már csörgette, pergette az aranypiros leveleket.
A gyászének hangjain reszketve hulldogéltak a hervadó levelek. Olykor károgó varjak szállingóztak a rideg puszta felől és a főhadnagy* Csikós Csukát Balázs elhantoltatésa után, egyik régi hajdú főkapitány koporsóformáju emlék
kövére állott, népéhez beszélni kezdett:
* A polgármestert nevezték így a hajdanta katonai szer
vezetben élő hajdúk
24
— Véreim, csak a becsületünk maradt meg. .. Ezért, nehogy az idegenek örvendezhessenek, a hajdubecsületre ügyeljen minden rendes hazafi! . . . Hm ! — a tizedesektől előretolt Dübbencs-Buga Jakabék mintha csak véletlenül tűntek volna szemébe, — H m ! Annyit mondok, Jakab, hogy ne lopj! . . . Tik is, Cifra Kati, hagyjatok fel a vasas
németekkel ! . . . Zsidó-Mák Marci fiam, jó vége annak sem lesz, ha ezentúl is az idegenekhez hordod a hirt...
Ártándi diák, neked meg, ha kenyér kell, jöjj az egyház árkhivumába, rendezd (tisztes bérért) a régi leveleket.. • Te pedig, Dinka-Nagy Mátyás, stemplis perekkel ne pusz
títsd az atyádfiáit, minden kövér pernél jobb a sovány egyezség és rokonok között a jó békesség. . . Hm ! . . . Aki pedig nem ért az egyenes hajduszóból, ne csodál
kozzék, ha ezeknek utána magunk közül kivetjük és a hajdúk ősi földjén kártékony idegennek tekintjük az ilyent...
Megértettétek, fiam, Buga Jakab?
— Hemm! Hömm! — a szóbanforgó érdekeltek sunyin pislogtak, hümmögtek, mintha csak mondták volna i s : — Beszélhetsz nekünk! Hiszen, ahol nincsen pálca, nincsen hatalom sem . . .
. . . A zsandároknak, fináncoknak — mindamellett — nem sokáig hordta a hirt Zsidó-Mák Marci. . . Egyik haj
nalban a zsandárkaszárnya kapufélfáján felakasztva ta
lálták Zsidó Marcit. (Szégyenletében lett öngyilkos! — mondták a hajdúk.) Dübbencs-Buga Jakab sem szűnt meg a birkát, lovat, ökröt lopni, házat ásni, mígnem egyszer csak a Lopóhalomnál akadtak rá az arrajárók. A holtteste mellé nehéz furkósbot volt lökve. . . Azzal verték szét a fejét. (Elébb kellett volna ! — véleményezte a pánási nép.) Cifra Kati, Selyem Sári meg addig jártak a kútra a kor
sóval, hogy csúnya setét éjszaka a faluszélen kigyulladt a házok. Véletlenül rájok kötötték az ajtót s vagy három vasasnémettel a házba-égtek a vidám asszonyok. (Hát
már a magáéval sem lehet szabad az ember! — váltig sopánkodtak a halálra rémült társnők.) Ártándi diák az egyháznál viszont (arkhiváriusnak) kitünően bevált. Ám, Dinka-Nagy Mátyás csak akkor állott el a perlekedéstől, mikor Debrecenből jövet (hozván a „Rosszkor-jött“ fiskálist) a nagyhidnál (tengelyakasztással) kocsistól a mély árokija fordították s a debreceni fiskális nyakát, Mátyás hajdú pedig bordáit törte Nánás népének közmegnyugvása mel
lett, hogy lám az Isten még sem ver bottal. . .
Fodor Dániel főhadnagy és Nánás város elcsapott elöljárósága a bikaakolnál (az idegen ilyen helyre nem szereti dugni az orrát), a réten nádvágáskor, a szőlők füst, száraz virág, cefreszagu kunyhóiban, gazdasági kertek vén csürjében egyszer-egyszer még tartottak törvénynapot.
Utóbb azonban a régi tisztes erkölcsökkel és szokásokkal annyira rendbejöttek a hajdúk, hogy midőn az estharang- szót elhúzták, csupán a zsandárnak, fináncnak, vasas
németnek, császári hivatalnoknak és egyéb idegen fajzat- nak nem volt tanácsos mutatkozni a város utcáin, hatá
rában . . . A nagyerejű Bikkméndi pap, ki béres-kocsis fogadásnál próbálkozás kedvéért és szoktatásul rendszerint földhöz szokta vágni újonnan szegődtetett cselédjeit, könyüs szemmel rebegte:
— Ó, én szerelmeseim ! . . . A lelkűnkbe nem Iát be az idegen s ha egymást, a magunkét megbecsüljük, régi vezetőink mellett össze- és kitartunk, a mi lelki törvényünk és akaratunk mindig s biztosan diadalmaskodik a rezgő nyárfalevélhitü idegen zsiványok felett.
A CÉHMESTER LELKI-HÁBORGÁSAI. ' Amikor még nemzetes Böszörményi István céhmester úr kormányozta a debreceni nemes csizmadia céhet, nemcsak a műhelyabíakokból virított a dús muskátli virág, csengő alakú, vérpiros bimbóival a lécecskére fonódó fukszia, a csizmadia házaknál mindenütt virágos kiskert ékeskedett. Rezeda, papucsvirág, tátogó cirmos törökszegfüvei elegyesen bokrétázták, illatosították a portát.
A kiskert méhecskéi elégülten duruzsoltak. A műhelyekből nótaszó zengedezett. Böszörményi István céhmester meg
engedhette magának napközben is a pihenő órákat, hiszen a nemes céhet is negyedszázadnál szaporább idő óta kormányozta, tehát az orgona, rózsabokroktól körülölelt pádon á méhesnél legszívesebben bibliát olvasgatott.
Somody Klára hű feleségével hiszen ellakták az arany
lakodalmat is. Nyolc élő gyermekük negyvennégy unoká
val, tizenhat dédunokával örvendezett körülöttük, amikor az aranylakodalmas pár a csendes-kopogóst táncolta.
Tagja volt a városi nagy-tanácsnak (ma közgyűlésnek nevezik), a református szent eklézsiánál, mint kurátor buzgólkodott. Földi javakban is dúsan bővelkedett Böször
ményi István. Inkább régi hírnevéért folytatta mesterségét.
Vásári munkát már nem dolgozott. Két öreg legényével
uj lábbeliek előállítása, mint a viselteseknek javítása tekintetében csupán a jóbarátok, bizodalmas ismerősök, nomeg a városi és egyházi főemberek háza részére szol
gált. Maga a céhmester mind ritkábban ereszkedett le a tőke mellé a háromlábú kerekszékre, hűséges legényeit inkább szóval irányította és legszívesebben olvasgatott.
— Édes apjukom, jöjjön már 1 Jöjjön már, n o ! El
hűl, megfagy mind az étel 1 — némelykor annyira bele
mélyedt az írások könyvébe, hogy a céhmesterné nagy
asszonynak az étkezés idején többször ismételni kellett a hívást, sőt az öreg mester a hivószóra is álmadozva térült a terített asztalhoz. Imádság, éneklés nélkül sohasem vá
gott a mindennapi kenyérből, bár a könnyebb sestakertit (a vinkót), a zamatosabb érkágyi borocskát (bakatort) sem vetette meg, úgyhogy midőn az Úr nevével nyugovóra tért, a vén emberek tejecskéjétől hamarosan elszenderült, békésen aludta végig az éjszakát. A céhmesterné nem- zetes asszonynak annál inkább megháborgott a lelki nyugalma, midőn egyidőtől észrevette, hogy öreg gazdája a puha tollaságyon féléjszakákig forgolódik, minduntalan felriadozik. Kérdezés nélkül megszólalt az aggodalmas
kodó jóasszony: — Édes apjokom 1. . . Lelkemnek-testem- nek kedves élettársa, már tovább nem nézhetem szó nél
kül a kegyelmed mostani vergődését és, ha megharagszik is, kérdezek kegyelmedtől valamit ? . . .
— Jól van ! Hallgatlak! — a setétből olyan megadólag hallszott ez a válasz, hogy a céhmesterné még inkább nekibátorodott.
— Apja lelkem . . . Szóljon hát 1 Mondja ! Mi oka lehet a kegyelmed lelke ilyen megháborgatásának ?
— Asszony! . . . Mire értsem ezt a beszédet ?
— Ügy áll a dolog, kedves apjokom, hogy régen figyelem a kegyelmed nyughatatlan éjszakázásait, melyek
kel az én nyugalmamat is tönkretette. Édes gazdám, én
28
tehát már engedelmével megkérdezem, hogy miért vagyon ez így? . . . Hiszen a jóságos Jehova szent Úr Isten mi
nekünk mindeneket bőven megadott, melyekkel a földi halandót boldogíthatja . . . Édes jó uram! Szóljon! Nyug
tassa meg az én lelkemet.
— Édes an yja. . . Hűséges öreg társam ! — a céh
mester a setétből elérzékenyülten hallgatta felesége szo
katlan, aggodalmas beszédét, felsóhajtott, — lelkemig hatottak szavaid, különösen amiket az Isten őszent felsége áldásairól mondottól . . . Belátom, hogy igazad van. Ma
gamtól tudom mindezeket, de az én lelkem ugyannyira fel vagyon zavarodva, hahogy a jó Isten nem könyörül rajtam, talám bizony meg is háborodom ?
— Én jó Teremtőm J — a nemzetes asszony az ő józan, okos férjének ezen zavaros beszédjétől egész meg
rendült, rémült sikoltással kiugrott az ágyból, gyertyát gyújtott, férje ágyszélére ült, — kedves öregem, no mi baja?
— Édes anyjokom 1 — a céhmester ajkáról ,búsko- moran, szégyenkezőn kezdtek felszakadozni a tompa, nehéz szavak, — nagy az én bajom . . . Istenem 1 Istenem!
Hirtelenében, haj, nem tudom, hogy miként értessem meg veled.
— Apjokom, a rövid beszéd mindig a legérthetőbb.
— Jól van, kérdeztél, most mór kimondom . .. H át..
H át. . . Kedves anyjokom, azon tépelődik, azon emésztő
dik az én lelkem még az éjszakai pihenő időn is, hogy lészen-e feltámadás, vagy pedig nem lészen 1 . . . Eljutunk-e az örökélet forrásához, vagy sem ? — A céhmesterné összecsapta kezét:
— Ejnye, hejnyeh, én édes jó apjokom. . . Mindjárt tudtam én, hogy egyszer csak ez lesz a vége ennek a sok olvasgatásnak. . . Node, talán még nem késő ! ? Eddig, igaz ugyan, csak akkor szóltam, ha kegyelmed kérdezett- most azonban ez egyszer feleljen kelmed nekem !
— Hm ! — a céhmester zavarodottan hummogott e tekintélysértő asszonybeszédre, aztán lehorgasztotta fejét,
— hm ! Hallgatlak . . . Kérdezhetsz, asszony.
— Úgy ? I . . . Hát kérdezhetem ?
— Hm . . . Lehet. . . Megengedem !
— Úgy! . . . Hát megengedi ? ! — a céhmesterné urára villantott, — akkor mindenekelőtt azt mondja meg nékem, édes apjokom, hogy a nagyságos és főtiszteletű szoboszlói Papp István püspök urunk vájjon tudna-e varrni egy pár gordoványi bőr uj csizmát?
— Anyjokom. . . Micsoda ostoba beszéd e z ! — a céhmester sértődötten felfortyant, — már hogy tudna, mikor nem tanulta. . . Hm, hiszen, hm, mikor még a talpalást is hozzám szokta küldeni . . .
— No, látja, apjukom . . . Ha ez igy igazság, akkor bizony ugye az is igaz, hogy apjokomnak sem tanult mestersége a papság!
— Hászen, nem mondtam én azt soha.
— Az már igaz, hogy nem mondta apjokom, de mégis, imhol la, a papok dolgába ártotta magát. . . Pedig, ha kelmedet lelkigondok furdalják, ne a kaptafától kérjen tanácsot. . .
— Ejnye, te asszony, bég rám erősödött a nyelved...
— Nem az itt most a kérdés, kedves gazdám, hanem az a dolog bibije, ha már így kihozta belőlem a szót, ne mulassza el, holnap reggel templomozás után ballagjon be kelmed a püspök úrhoz és inkább őkegyeimétől kérjen tanácsot lelkének háborgásai felől?
— Édes anyjokom! — előbb ugyan dörmögött a céhmester, majd lesimultak homlokáról a ráncok s a régi derűs kedvével hujjantotta, — Most jól beszéltél! . . . És bár az a gyönyörű hófehér hajad mostan is olyan hosszú, amilyen, tudod, bogárfekete korában volt. . . Húzódj már közelébb . . . Tudod ? . . . Mikor az utcaajtóban elő-
30
szőr csókoltalak meg . . . Mégis, mondom, amit mondok, mostan hosszú hajad dacára okosan beszéltél és életem
ben ez az első eset, csakugyan szót is fogadok neked ...
* * *
A borotvált bajszú, szikár szoboszlói Papp István püspököt szerették a debreceniek és mivel az emberek a régi világban személyválogatás nélkül szívesen nyeleget- tek „gargarizátum gyanánt" reggel és ebéd előtt kispohárnyi szépasszonyfőzte gyümölcspálinkát, a gazdálkodó polgá
rok és céhbeli mesterek a püspököt, a nagytiszteletű prédikátor urakat, a kollégiumi és egyéb tanító embereket bőségesen ellátták különféle gyümölcs-szeszekkel, Böször
ményi István céhmester ur is tehát hogyne lett volna bizodalommal püspökéhez, első papjához, mikor (tisztele
tének bizonyságéul) egy-egy karafina (négyszegletes üveg) kisüsti gyümölcsszeszt szintén szokott küldeni minden esztendőben. A püspök is, midőn a reggeli könyörgés után bekopogtatott, örömmel fogadta régi kedves emberét.
Kezet fogott vele, leülésre megtessékelte, majd illendően feltette a kérdést:
— Mi jóban fáradt hozzám, kedves Böszörményi István nemzetes uram ? . . . Szent házasságot jött bejelen
teni talán ? Vagy mi egyéb másnak köszönhetem, hogy meglátogatott ?
— Haj, jaj 1 — Böszörményi István zavarodottan fészkelődött a bőrös karszékben, végül kibökte, — nagy baj van itt! Igen nagy baj 1 . . . Nagyságos uram!
— Kedves céhmester uram 1 — a nyugtalanító sza
vaktól az öreg püspök szíve megrezzent, — Isten őrizzen bennünket!. .. Talán csak nem a nemzetes asszony beteg?
— Nem! . . . Nem ő, hanem én vagyok a beteg 1
— Mi a szösz ? ! — a püspök megkönnyebbülten pislantott öreg híve rózsás arcára, — hiszen, nemzetes uram olyan egészséges, mint a makk. Nemzetes uramat,
hálá Istennek, talán még kővel sem lehetne agyonverni...
De, félre a tréfával, halljam, mi hát az a nagy baj ? . . . Ami emberi erőmtől telik, mindent megteszek és szivem
ből segítségére leszek a nemzetes uramnak . . . Mindazon
által, hé, te Zsuzsi, h é ! — az öreg püspök kikiáltott az iroda ajtón, Zsuzsi szolgálóleány kopogósán belépett.
— Parancsoljon a főtiszteletű úr.
— Zsuzsi leányom, he, — szólt a püspök, — itt a pince kulcsa . . . De, várjál csak . . . Várj csak még, hadd hadd nézzem meg a lajstromot.. . Rendben van . . . Jól van, n o ! Hát lemégy a pincébe és felhozod a nagyobbik polcos állóról a szélső sorból a huszonötödik számú üve
get ! — Zsuzsi iziben hozta a cédulával megjegyzett, gondosan lepecsételt karafinát. A püspök hófehér törlő
kendővel végigsimította a penészhamvas üveget, két met
szett, talpas kis pohárkát is az asztalra helyezett, — no, kedves Böszörményi nemzetes uram, esméri-e ezt az üveget ?
— Esmérem-e ? . . . Hogyne esmérném, hiszen én is küldöttem . . . Noha, már nem emlékezem, hogy melyik esztendőben?
A püspök elmosolyodott.
— Hát, az aranylakodalomkor. . .
— Annak is négyesztendeje ! — a céhmester boron- gósan mélázott maga elé, — pedig, hej, nagyságos uram, négy esztendő nagyidő egy öreg ember életében . . .
. . . A kidugaszolt üvegből, szinültig töltött pohárkák- ból illatosán áradozott az őszibarackszesz nemes zamatja.
A vén püspök az almáriumból egy tányér friss sütésű, apró tepertőspogácsát is előkeresett.
— Tessék fogyasztani,nemzetes Böszörményi uram!...
Nyomtassuk le 1 — majd vendége mellé telepedett, mert, bár nem mutatta, aggodalmaskodott, öreg híve beszédjén,
— úgy, úgy kedves Böszörményi István uram, ne kíméljük a
32
gazdát. . . Most azután rátérhetünk arra a panaszos dologra, hadd halljam, hogy voltaképen miről van itten szó ?
— Fájdalmas, nehéz lelkisor ez, drága főtiszteletű uram 1 — a céhmester bibliai szavakkal ékesen kicifráz- gatta, kanyargós, hosszú beszédben feltárta jámbor lel
kének örvényléseit. Az öreg püspök türelmesen végighall
gatta az egyszerű ember emésztő gondolatait. Amikor pedig befejezte a mondókát, elébe állott, vállára tette kezét, tiszta kék szemével az öreg csizmadia nyugtalan tekintetébe mélyedt.
— Meghallgattam Böszörményi István uramat. . . Most már kegyelmed is hallgasson meg engemet. . . Ugy-e bizony bár, hogy ami a hazával és egyházzal, polgár
társaival és családjával fennálló kötelezettségeit illeti, mindezek felől nyugodt a lelke kedves Böszörményi István uramnak ?
— Hiszen világéletemben mindig istenfélő, dolgos, egyeries magyar ember voltam.
— No, ha így vagyunk, amit különben magamtól is tudtam, még két kérdést adok fel, ám jól meggondolja, hogy mit válaszol rá Böszörményi István uram!
— Eszemnél leszek.
— Az egyik kérdésem tehát az . . . Ha hiszi kegyel
med, hogy feltámadás lészen és mégis nem lészen feltá
madás, lészen-e akkor s abból kára kegyelmednek ?
— Már hogy lenne! Nem lészen bizony nékem!
— Most pediglen megfordítom a kérdést. . . Ha nem hiszi kegyelmed, hogy feltámadás lészen és mégis lészen, akkor lészen-e kegyelmednek kára abból ?
— Már hogyne lehetne . . .
— No, látja kegyelmed! — a vén püspöknek derű
sen sugárzott a szeme, közben jól megrázta öreg hívét,
— akkor csak éljünk józan és tisztes magyar emberek
módjára . . . Egyébként pedig akár hiszi, akár nem hiszi kegyelmed a feltámadást, úgyis csak meg kell fizetni a papbért. . .
— Isten úgyse hiszem már, főtiszteletü uram! — most már az öreg céhmester is jóizün elnevette magát,
— hanem most mér még azt is megmondom nagyságos uramnak, miszerint bolond beszéd az, hogy mert az asszonynak hosszú a h a ja : rövid az esze . . . Lám, ha én is az én okos feleségem szavára nem hallgatok és így bizodalmasan fel nem jövök főtiszteletü püspök uramhoz, hiábavaló sok lelki töprengéseimbe talám bizony bele- bolondúltam volna ?
Móricz P á l: A rejtelmes Alföld. 3*
VIRÁG AZ AKASZTÓFÁN.
Szabó Mihály uramnak, a nagygazdának, a presbi
ternek gyönyörűn serdült legényfiai: a Jóska, meg a Pista elérték a katonaköteles kort, azonban Világos és Arad után volt a magyarság, az 1850-es esztendőket Írták, az osztrák, cseh, rác, oláh, pólyák eredetű idegen beámterek, zsandárok, fináncok, cserepár hadak szállották meg Magyarországot. Éhes, gyűlölködő ellenségek tomboltak és garázdálkodtak az — ezer esztendő óta már ki tudná hanyadjára? — elnyomott, bús rabságba igázott magyar népen. A magyar legény jószántából egyik sem ment a császár katonájának. Kötéllel fogdosták akkor is a katonát- A szegény ember fia egy se kerülhette el sorsát. A jógazda pénzével legalább még kiválthatta fiát. Szabó Mihálynak, a presbiternek bőségesen volt pénze, lábasjószága, ám konok kálvinista fejével nagyon a biblia betűihez tartotta magát.
— Ha meg kell lenni, hát legyetek katonák! — mon
dotta a kemény öreg, — hisz’ meg vagyon írva: „adjátok meg, ami a császáré!"
— Igen, de, édesapám, amikor azt írták, nem az osztrák császárra gondoltak! — vélekszette Jóska, az idősebbik Szabó-fiu.
— Pozdorjává törlek, ha tüstént be nem fogod a szád! — felcsattant az ingerült apa.
— Pedig, ha ég s föld összeszakad, sem leszünk a német katonája! — Pista, a kisebbik Szabó-fiu kivágta.
— Tizenkét évig én is odaszolgáltam. . . Csak ami
kor a lábom’ átlőtték, akkor bocsátottak haza sántán!
— magyarázta ridegen az öreg Szabó, — hát, ha én ki
bírtam, majd csak tik is kibírjátok. . .
— Csak meg ne bánja édesapánk még ezt a lelket- lenségét! — a Szabó-fiuk szomorodottan összenéztek, majd amikor a zsandárok s a kiküldött katonai patruly bent a városi háznál, kint a szőlőben, a pusztai tanyáikon mindenfelé hajkurészták, nyomozták őket, egyik éjszaka lóra kaptak, búcsuzatlanul nekivágtak a nagyrétnek.
A számadójuhásztól annyit üzentek be az apjoknak:
— Mondja meg kend, odahaza. .. Minket már többet ne várjanak. . . Elmentünk inkább a nád közé, Elek Gyurká
hoz, betyárnak!
* * *
Elek Gyurka, Elek G yurka!... Tulajdonképpen Elek Gyurka sem indult a rétség, a nádas, a puszták betyárjá
nak .. . Papnak készült. A kollégiumnak volt az első diákja.
A zsidót, a diákot, görögöt, meg a többi sok minden tudományt nálánál jobban senki sem tudta. A nótában, a táncban, a birkózásban is legelső volt. . . Csak éppen kétfejüsasos címert ne teremtett volna soha a Teremtő, anélkül Elek Gyurkából bizonnyal szénior, idővel talán még nagytiszteletü esperes lett volna!. . . De, mert az egyik vig este a finánckomiszárosnak a fejéhez verték, a hátára kötötték a kaszárnyakapuról leszakított irdatlan kétfejü
sasos nagy pléhcimert, policájkézre került Elek Gyurka.
A kollégiumból kiharangozták, a nyiltpiacon ötvenig botozták, majd a börtönből örökös katonának szánták
3*
36
Elek Gyurkát, aki azonban, amikor a transzport útnak indult, megszökött és cifraszűrös egymagában bolyongó lovasbetyárrá lett. A magyart nem bántotta, nem igen károsította, hanem az idegen fajzatok rettegtek tőle. A két
csövű karabélya, a pisztolya, a csákánya biztosan talált. . . Sokat elpusztított könyörtelenül. Költséggel, pénzmaggal meg bőven ellátták a vásárokra járó idegen kupecek, kalmárok.
— Az igaz magyar élete hajszolt, nehéz élet, gyere
kek I — a réti sziget éjszakájában, a lihogó pásztortűznél a beérkezett Szabó-fiuknak magábaszálltan beszélni kez
dett a cifraszűrbe burkolt büszke betyár. — Sajnállak benneteket, hogy tik is erre az útra kényszerültetek...
A halálba, a pusztulásba vezet ez az én útam. . . Csak a megnyugvóknak, a mindennel megalkuvóknak, az ide
genek cinkos szolgáinak jut minálunk a kövér rabszolga
falat, a szégyentelen, de meleg rabszolgaotthon ...
— Mi igaz magyarok vagyunk! — felelte komoran a két testvér, — mivel pedig veled egyvárosból valók vagyunk, mint üldözöttek, bizalommal jöttünk hozzád, testvér! — A betyár arca megenyhült:
— Jól van gyerekek, tehát ezentúl egy életünk, egy halálunk!
— Isten úgy segéljen I — elhangzott a férfias magyar eskü. Elek Gyurka kettéroppintott egy marék száraz vesszőt, a tűzbe dobta:
— Nekem a törvény csak en n y i!... Ami idegen érdeket szolgál, ami a fajtámat, országomat nem védi, hiába ütnek rá bármilyen aranypecsétet, nékem nem törvé
nyem . .. Ahol és amiben megtalálom, felfedezem: — irtom, pusztítom az idegent.
— Gyurka pajtás. . . Mi is így gondoltuk!. . . Kapca
betyárok mi sem akarunk lenni!
— Talán aludnátok is mán!? — keshedt subában
a vén réti halász rájok szólott, — én majd vigyázok. ..
Az öreg magyar ember szemét úgy sem fogja az álom.
* * *
Krk Vencel és Vojtek Bohuszláv, az osztrák császári cseh csendőrök, az akasztófadomb tövében szomorú kis tűzet gyújtottak. A setét, hűvös őszi éjszakán — az alföldi nádasok sóhajaitól, a közel Aranytemető akácosainak, szilfáinak, jegenyéinek zúgásitól körülmuzsikálva — der
mesztő lidérclángként villogott ez a kis tűz. A dombnak háttal ült a két zsandár. . . A bujkáló holdvilág olykor egy-egy reszkető, sápadt sugárcsóvát az akasztófához csapott, a pusztából fel-felsüvítő szélvész pedig kajánul meglóbálta az akasztófáról lecsüngő, rejtelmes, iszonyú testet...
— Nem tudok ránézni! — kezdette a Vencel.
— No, ezt kifogtuk! — Bohuszláv káplárnak a foga összevaccant, — valamelyik magyart is kivezényelhették volna, hogy vigyázzanak a kötélről lógó attyafiokra.
— Három nap, három éjszaka fenn szárítják a kötélén, — dünnyögte Krk Vencel, — hogy a többi kutya magyar lássa ezt az elrettentő példát.
— Rettentőbb volt ez, amíg élt. . . Sok testvérünket a homokra fektette.
— Végül mégis lám, idekerült a híres Elég Tyurka...
— A vérei juttatták ide, amikor egy csárdában átlőtt vállal, nagybetegen feküdt...
— Pocsékfajzat ez a magyar . . . Nagyszájú . . . Szilaj. . . De, nincsen benne semmi összetartás . . . Egy
mást is lenézi s a maga népét, értékeit becsülni nem tudja!
— Bezzeg, mi csehek túljárunk valamennyinek az eszén. .. Mi megértjük, mi támogatjuk egymást és mindig egyek vagyunk, főként amikor a mások kincseiből osz
tozni lehet.
— Hajh! . . . így lett a mi Prahánk aranyos. . .
38
— Praháról pedig ne beszélj, kamerád . . . Mert meg
szakad a szívem a vágyódástól, ha a büszke Hradzsinra, a Moldva folyó zúgó vízimalmaira gondolok. . .
— Hát, akkor miért nem maradtál otthon molnár
legénynek .. . Az öreg városházán mindennap délben hall
gathatnád az óramuzsikát és nézhetnéd, miként sétálnak elő a toronyból, az óra megöl a tizenkét apostolok. . .
— Bratyel — Krk Vencel káplár elvigyorodott,
— muzsikaszóból nem él meg az ember. . . Itt kövérre híztam, itt a mások zsírján és nyomorúságából úr vagyok...
É s ---
— Cseh kutyák 1 ... Fel a kézzel 1 — a tűztől oldalt alig néhány lépésnyire rettenetes hang csattant fel.
— Hőre ruki! — a halálrarémült csehek önkényte
lenül utána rebegték, majd meglepődötten felugrottak a tűz mellől. . . Ekkorra a holdvilág is előbujt a felhők megöl. . . A csehek az előtoppant három alak duplacsövű karabé
lyától hátrahőköltek. Két marcona betyár és egy álarcosnő vették célba a két reszkető cseh zsandárt. . . Az Elek Gyurka pajtásai, a két Szabó-fiu egy ismeretlen nővel eljöttek a vesztőhelyhez. Az idősebbik legény fenyegetőleg rivalt a csehekre: — Most pedig előre! — A két pribék összegörnyedten támolygott fel az akasztófához.
— Ni, itt a bitó tövében egy létra is van! — Meg
szólalt az álarcosnő, miközben karjáról friss őszirózsa
koszorú himbálódzott. ..
— Az ám! — mondták a Szabók és a két zsandár- nak bizony a létrán fel kellett menni. Le is oldották, dideregve, reszkető inakkal le is hozták a megnyúlt, meg
sárgult halottat. . .
— Szegény Elek Gyurka! — Az álarcosnő bársonyos hangja fájdalmasan megcsuklott.
— Verje meg az Isten, aki bántja a magyart!
— felhördültek a Szabók.
— Drága pajtás, miért nem hallgattál ránk. . .
— Nonol — a betyárpuska a Bohuszláv káplár homlokához emelődött — tán szökni akarsz?!
— Annak a hitvány leik kocsmárosnak, aki téged kézreadott, különben kámpec. ..
— Elevenen benne égett. .. Rágyújtottuk a csárdát...
Hé . . . Hé! Te veres lator!. . . Hát, hol vannak a bilincsek!?
— Az égőszemü Szabó Pista a puskacsővel feltaszitotta a veres Vencel zsandár vacogó állát. A zsandárok széles börtáskájából került a lábra, a kézre elég bilincs. Mindkét zsandár kezét külön-külön hátrakapcsolták, lábukat is vasba tették.
— Héj, Bálint bácsi! — még kurjantott is az akasztófa alól az öregebbik Szabó. — Hozzon kend egy istrángot!
— Viszem! — Keshedtbundás vénember cammogott elő két kötéllel a setétből. Az Elek Gyurka holttestére bús tekintetet vetett. — Tán felrántsam most meg ezt a két kutyafajzat akasztófavirágot?!... Szívesen megteszem minden idegennel. . .
— Bátyó 1 ... Nem becstelenítjük meg velük a mi jó Gyurka pajtásunk keresztfáját! — mondták komoran a Szabók. — Mindössze, hogy éppen az akasztófához ki
kötjük őket.
— Te cselák, id eéllj... Te, másik meg ide! — Elől és hátul az akasztófához szorították a cseh zsandárokat s úgy a bitóhoz kötötte őket Bálint bácsi, hogy moccanni sem tudtak.
— Nini I . . . Hát, a szegény Gyurka kötelével mit tegyek? 1 ...
— Azt meg hurkolja kend a nyakuk köré. . . Hátha majd szerencsét hoz nekik! — Az álarcosnő közbeszólott:
— Ezt az őszirózsa-koszorút meg a nemzetiszinű pántlikámmal illesszék fel arra a horogra, amelyen a sze
gény Elek Gyurka testvérünk kimúlt. . .
40
Héjnye! . . . Megteszem! — bólintotta az öreg. — De, most azután el is mondhatjuk, akár nótát lehet majd csinálni felőle, hogy itt lent és fent kivirágzott a gyászos vásárhelyi akasztófa.
— Gyerünk mán! . . . Ne lapatyoljon kend, öreg! . . . Még ránkvirrad. — Szabóék felemelték a deres fűről az Elek Gyurka holttestét. A kísérteties gyászmenetet a csap- zott-fürtü halottal elnyelte az éjszaka. . . A pusztáról fel
támadt szél sírt, jajgatott. . . Időmultán az akasztófa tövéből fogvacogva megszólalt Bohuszláv káplár:
— Ez a kötél, mint valami szörnyű kígyó szorítja a torkomat. . .
— Jaj, jaj I — bajtársa, a veres zsivány Krk Vencel nyöszörögni kezdett. — Ezek ám igazi magyarok voltak!
— A futóbetyár mind igazi magyar! — nagy bágyadtan, elkókadtan Vojtek Bohuszláv káplár rámondta, de mindjárt ijedten elnémultak, sűrű puskaropogás, lövöl
dözés zajgult fel az áttekinthetetlen, rémletes magyar alföldi éjszakából.
Az ősrétbe valóságosan besüppedt ez a nádrengete
gek és hínáros mély vizek közé lopvást épített néhány ház. A réti fészek süppedező, dűledező öreg épületeit nádból, gyékényből, vesszőfonatból, sártapaszból görbe ágasokon építették. Lakóház, csukott kapuju állás, ólak, nyitott félszer a hozzáragasztott füstös kovácsműhellyel alkották a rejtelmes réti tanyát. A tanya gazdája, az ártány- fejű, kígyószemű Hódos kovács hosszúnyakú üvegekben bort, pálinkát is mért a bágyi-réten tévelygőknek. Jó- és rosszjáratú ember egyiránt került a rétség utasai közűi.
Némely vizes esztendőben a kövér kígyók, mérges békák bemásztak a földszagú nedves ivóba. A rothadó gyökerek
től átszőtt, döbögő pádimentom alatt alig ásónyomnyira fürge csíkok nyüzsböltek az ősréti föld titokzatos, zárt vizében. Az ingoványos tófenekekben sokszor nyomuk veszett az errefelé eltévelygő gazdag vásárosoknak.
Hódos kovácsnak az apja, vagy talán még nagyapja húzódott ide a rétségbe 1 . . . A szilaj hajdú-kovács garázda, duhaj, istenkáromló viselkedésével vétett a céh törvényei ellen s miután többször feddették, bírságolták, a városi
42
főhadnagy szégyenszemre többször börtönöztette, pálcáz- tatta, pellengérhez kiköttette, a céhből kidobták, a városból kihajtották az elrugaszkodott mestert. Ott, a farkasjárta távoli vad rétségen rejtőzködött el szégyenével és keserű
ségében. Fia, unokája már kint a kígyók fészkében szü
lettek, a vadlúdak legelőin nőttek emberré. A rét — szörnyű mély gyilkos vizeivel, sirámosan zúgó nádasaival, félelmetesen viharzó éjszakáival és a magányosság szülte minden rémségével — rányomta bélyegét a rétség zárko
zott gyermekeire . . . Eltanulták, s mint a céhen kívül élő kontárok folytatták az ősapa híres kovácsművészetét.
A pásztoroknak olyan béklyókat kovácsoltak, hogy sem szétütni, sem idegen tolvajkulccsal kinyitni nem lehe
tett a Hódos kovácsék béklyóit. Mélabusszavu, messze- zengő pásztorkolompokat, csilingelő rézcsengőt öntöttek.
Orvvadásznak farkasfogó tőrt, halásznak recéshorgot, szi
gonyt, nádvágóknak nádvágókést, a kondásnak cifranyelü baltát, csikós-gulyásnak csákányt, táblásfokost, a juhász
nak sudár árvatölgyfabotra kampót csináltak. A betyárok hétvármegye határából eljártak Hódos kovácsékhoz a rezespisztolyt, golyóskarabélyt megjavittatni, a keselylóra patkót veretni. Hódos kovács a betyár Geszten Józsi rán- costorku csizmájára is csinált patkót, nomeg gombosfejü sarkantyút.
A lopott lónak, ökörnek, disznónak, birkának itt mindig akadt készfizető gazdájuk. Apró fürtös gubáju, ezüstgombos lajbiju, kevély, kövér kupecek eljártak vásárt csinálni Hódos kovácsék Hármas-csárdájához. A kövér vásárra kövér, nagy áldomásokat ültek. Az aranysárga tökvirággal befutott kigyófészkes földpincéből avas tokaji bor, bódító piros egri bikavér előkerült. A kovács vájt tök- bödönbe rakta a Máriás-aranyat, Terézia királynés ezüst tallért. Sete Béni, a nánási sánta cigány, ilyenkor trom
bitálta sokbillentyüs, karcsú réztrombitáján:
Geszten Józsi a csárdában, Maga iszik a kocsmában, Piros kendő a kezében, A babája az ölében. . .
Csak az őrtálló betyárok riasztó lövésére ugrottak \ szét, osontak be a nád mély rengetegeibe a szilaj mulato- zók, amikor a pandúrok, rézsisakos zsandárok szimatoló csapatja feltűnt. . .
* * *
Hódos kovács minden munkájára jelet szokott met
szeni. A büszke kovács, mint az arannyal, ezüsttel dol
gozó ötvös, szintén jelzést csinált, rózsabimbót metszett minden munkába vett tüzes vasra. A rózsás patkó Hódos kovács műhelyéből támadt, nótáztak felőle, a miskolci, debreceni csizmavásáron meg kapkodták. Mégis ez a rózsás patkó okozta halálos vesztét a kovácsnak.
Világos — már elkövetkezett. Aradtól véges-végig temetőkertté lett az egész ország. Pandúr helyett sisakos zsandárok fogták üldözőbe a betyárt és sok más bujdo
sót. A híres, gyönyörű Geszten Józsinak vállig ért a korom
fekete göndör haja. Sarkantyus csizmája, rojtos gyócs- gatyája, ezüstpitykés dolmánya, cifrán varrott szűre, árva- lányhajas pörge kalapja volt a gyönyörű betyárnak. „Nem lopott soha, csak rabolt, nem gyilkolt soha, csak ölt, nem futott meg soha, inkább lelövette magét" a híres betyár, — mégis statáriumot, rögtönitélkezést rendelt ellene az osztrák.
Száz, meg száz lovas ellenség hajtotta az egyetlen magyart...
Geszten Józsi keselylova egyszer azután elrúgta a patkót, az Alföldről, a nyílt mezőkről tehát a rejtekes ősrétnek, Hódos kovács tanyájához fordult sántító lován a betyár.
Hej, cimborám I . . . Ha Istent ismersz . . . Verj a lovam lábára egy patkót! . . . Mert utánam száz zsandér
— szólt a betyár.
