Lénárd Ödön Erő az erőtlenségben
Mű a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) – a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza – állományában.
Bővebb felvilágosításért és a könyvtárral kapcsolatos legfrissebb hírekért látogassa meg a http://www.ppek.hu internetes címet.
Impresszum
Lénárd Ödön
Erő az erőtlenségben (2Kor 12,9)
Eszmélődés élmények és dokumentumok fölött a magyar katolicizmus helytállása köréből a kommunista diktatúra alatt.
Itt-ott merészebben írtam testvéreim, hogy egyet-mást emlékezetekbe idézzek az Istentől kapott kegyelem címén. (Róm 15,15)
Cenzor: dr. Erdős Mátyás, apostoli protonotárius Egyházhatósági engedély:
E 153/94 – Esztergom 1994. április 8.
dr. Dékány Vilmos püspök, érseki általános helynök
____________________
A könyv elektronikus változata
Ez a publikáció az azonos című könyv második kiadásának elektronikus változata. A könyv második kiadása 1996-ban jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában, az ISBN 963 7947 89 2 azonosítóval. Az elektronikus változat Arató László, a Márton Áron Kiadó igazgatójának engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzői jog a Márton Áron Kiadó tulajdonában van.
Tartalomjegyzék
Impresszum ... 2
Tartalomjegyzék ... 3
Előszó ... 4
Bevezetés ... 8
Előzetes megfontolások. Történelmi igazságtétel ... 14
Hiszek az egy, szent, katolikus, apostoli Anyaszentegyházban ... 25
egy ... 26
szent ... 34
katolikus ... 47
apostoli ... 63
Logikus beteljesülések ... 78
Függelék ... 124
Henri de Lubac S.J.: A püspökök magatartása a megszállás alatt ... 124
Berlini püspöki nyilatkozat ... 135
Táblák ... 140
Név- és tárgymutató ... 170
Megjegyzés ... 178
Előszó
Amikor az olvasó kezébe veszi Lénárd Ödön: Erő az erőtlenségben című írását, akkor a megváltott ember gyarlóságának megrázó dokumentumát lapozza fel.
Isten kiáradó szeretetében megteremtette a boldogságra szánt embert, aki – miként a fellázadt angyalok – gőgjében Istenhez akart hasonló lenni.
Mindkét lázadás kimenetele reménytelen volt, hiszen miként Mihály arkangyal már nevében is hirdeti: Michael-Mihály = Ki olyan, mint az Isten?
Lucifer és társainak sorsa végleg megpecsételődött. Lázadásuk önmagában hordta az ítéletet. Ragyogó intellektusuk miatt – mellyel képesek voltak átlátni tettük háládatlanságát és gonoszságát – lázadásuk a végleges kitaszítottság állapotát hozta meg számukra. Szeretet helyett a gyűlölet, igazság helyett a hazugság, boldogság helyett a szenvedés lett örök sorsuk.
Ez a sértés – éppen ragyogó értelmi képességük miatt – akkora volt, hogy Isten nem tartotta méltónak a bukott angyaloknak további esély adását. Másrészt a hozzá hűséges angyalok is egy örök életre szóló intő példát kaptak a lázadás önkirekesztő kudarcáról hűségük
maradandó megerősítésére.
Az első emberpár létében kiszolgáltatottabb mint az angyal. Lázadása Isten ellen nem önmagából indult ki. A bukott angyal hazugsága és uszítása csábította el. Isten ezt is számon kérte, de irgalmas szeretetében megszánta az embert – akinek az egész világot teremtette –, és megmentésére nagylelkű megváltást ígért. Végtelen szeretetében önmagát kínálta fel
áldozatul az emberért, hogy az teljes értékű, vele kegyelmi közösségben élő gyermeke lehessen.
Isten nyomban a megváltásuk után a Szentlelket küldi el az emberekhez, hogy velük létrejöhessen Péter fősége alatt az Anyaszentegyház, mely arra hivatott, hogy a világ
végezetéig képviselje az igazságot, az önzetlen szeretetet és a tiszta örömöt, melyet feladatul kapott az egész földön hirdetni. Vigasztalásul megígérte, hogy ezen intézményét a pokol erői soha nem veszik be.
Az Anyaszentegyház egésze ezt a küldetését rendíthetetlenül teljesíti, hiszen az isteni garancia védi, ugyanakkor gyarló emberek által vezetett intézmény, és azért mindenkor kikezdhető. Ily módon az Anyaszentegyházhoz tartozó minden egyes ember sorsa újra és újra megmérettetik.
Az elbukott lázadó, a sátán minden lehetőséget kihasznál – a mai napig is –, hogy az egyes embert kikezdje, elbuktassa és magához láncolja – az örök pusztulásba.
A jóléti társadalomban elsősorban az anyagi javak soha ki nem elégíthető gazdagságának vágyát, a pénzszerzés mohóságát és a rendeltetése nélküli szexualitást használja fel az egyes ember megnyerésére.
Magyarországon, szoros egységben a keleti blokk országaival, az elmúlt évtizedekben a sátán Isten-ellenes erői intézményesített formában működhettek. Eredményeként a hatalom célját szolgáló hazugság lett a norma (ezért kellett megakadályozni megfélemlítéssel az igazságot tanító hittant), felszabadították az ember ösztönös mohóságát a szexualitásban (ezzel megtörik belső tartását családjához, nemzetéhez, egyházához), intézményesítik az ateizmust annak minden lélekmérgező kellékével együtt (ezzel vak eszközzé süllyesztik az embert, felkeltve az anyagi és érzéki javak elsőbbségéért mindent alárendelő ösztönös egoizmust). Mindezt átszőve az isteni értékrendhez ragaszkodók kirekesztésével, megfélemlítésével, harmadrendű állampolgárrá való degradálásával, jogfosztottsággal, kiszolgáltatottsággal és végtelen megaláztatással.
A hűségeseknél ehhez járul a magárahagyatottság érzete, a tökélyre vitt belülről való bomlasztás terhének súlya, a legszélesebb körű megfigyelés, lehallgatás, az egyházi
pozícióknak az ateista hatalom által irányított belülről való meghódításának átélése.
Ugyanakkor a kollaboránsok részére látszathatalom adása, kedvezményes juttatások, külföldi utazási lehetőség, zsíros munkahely jól dolgozó beosztottakkal, magas kitüntetésekkel, röviden a „mindent neked adok, ha leborulva imádsz engem” sátáni elv érvényesülésének megtapasztalása.
Kérdés: ilyen szituációban, hogy vizsgázik a megváltott ember? Az az ember, akit Jézus kiválasztott és meghívott, hogy elkötelezett papi vagy világi életével tanúságot tegyen róla, és az a széleskörű társadalmi csoport, a hívők közössége, kik Isten kegyelméből a keresztségben részesedtek a megváltás gyümölcséből, s akiket Isten már gyermekeivé fogadott az
Egyházban.
Lénárd Ödön szerint a válasz alapvetően kétféle lehet: elkötelezett hűség, annak minden konzekvenciájával, vagy a túlélni akarás, annak minden lépre menő, önmagát fokozatosan feladó, és végül eladó következményével.
Az Erő az erőtlenségben című könyv erről a válaszról szól.
Az egyik pólus – amiről csak keveset ír – saját élete, a töretlen hűségéért kapott tizenkilenc év börtön. Ennek tényleges áldozatát csak az értheti meg, aki hosszabb vagy rövidebb időn át maga is átélte a teljes kiszolgáltatottság, megaláztatottság egészséget, ideget, embert őrlő nyomorúságát. Ilyen volt ő és a többi szenvedésben boldoggá váló társa, hogy csak az önkényesen kiragadott példaként említsünk pár nevet: Halász Piusz, Werner Alajos, Endrédy Vendel, Tabódy István, Mócsy Imre, Bolváry Pál, Hahót Ferenc és a többi jezsuita, ciszterci, pálos, regnumi és egyéb szerzetes és világi pap, valamint a világi testvérek ragyogó sora, és az élükön Mindszenty József, esztergomi érsek, bíboros, hercegprímás. Hetényi Varga Károly – az illetékesek által nem támogatott – páratlan értékű könyve (Papi sorsok a horogkereszt és a vöröscsillag árnyékában) szellemi emlékmű a Szentlélektől átizzított hitvalló és vértanú egyház legkiválóbbjai számára, akik Jézus-szeretetüket, istenhitüket, apostoli buzgalmukat, testüket és lelküket adták oda tanúságot téve hűségük mellett.
Agyonhallgatott és azóta sem méltatott életáldozatuk és vértanúságuk a magyarországi katolikus Egyház Golgotájának győzelme, miként Krisztus keresztre feszítésének véres drámája is a feltámadás győzedelmévé változott. Krisztussal együtt legyőzetve győztek ők, a hűségesek, az Istenből élők, a mai napig is agyonhallgatott példaképeink. Még a sorstárs Lénárd Ödön is e könyvében alig szól róluk, pedig könyvének címe is: Erő az erőtlenségben – erre utal.
Pedig ez az erő, a kegyelem az erőtlenségben ugyancsak jelen volt. A bömbölő
hangszórók melletti felvonulások zaja, és az ateista hatalom kezében összepontosított sajtó, rádió és televízió egyszólamú harsogása mellett a Lélek halkan, láthatatlanul és csendben működött. És hogyha a jó a maga érdekében még tudatosan rejtőzködni is akar, mint abban az időszakban is tette, akkor a hívő lélek azzal erősíti magát, hogy van Valaki, aki mindent lát, azt is, hogy adománya – a kegyelem nem volt hiábavaló.
Azonban e titkos kereszthordozásoknak is megmaradtak a maguk teher alatti mély lábnyomai. Ezeket a szél betemette, az ember elsöpörhette, csak – a régészet a tanú rá – még az emberi szemek számára sem teljes tökéletességgel. Viszont feltárásuk – ami már
megindult – sokkal több és odaadóbb munkát kíván, mint a korabeli tömegkommunikáció irányított nagy eszköztárának, vagy az eredményre vágyó hatalmi szervek sajátos stílusában megfogalmazott irattári kötegeiknek feldolgozása. Így például a kihallgatások manipulált jegyzőkönyvei célratörően és a hivatal stílusában csak azt rögzítik, ami megfelelő csavarással az előírt koncepcióba illeszthető, és semmi nyomot nem hagytak a hitvalló válaszokról vagy az apostoltestvéreket védő hallgatásokról.
A hűségesek nem írhattak, nem nyilatkozhattak, nem léphettek fel, s nem hagyhattak nyomot maguk után, s ha szólásra kényszerítették őket, akkor kiforgatták szavaikat, hogy ily módon önmaguk vádlóivá váljanak. A titkos hittanórák, az Istennek ajánlott oly sokszor
megalázó munkakörülmények, a cellák poklában Istennek ajánlott szenvedések nem hagytak nyomot maguk után, nem jártak dokumentálható kitüntetésekkel, nem jártak érte anyagi előnyök és pozíciók, legfeljebb a közvetlen szűk környezet, és elsősorban a rabtársak látható jelet nem hagyó értékelése hitelesítette az áldozatot vállaló eltkötelezetteket.
Mégis a titkolódzó hűség nyomait is fel lehet tárni, nemcsak a tömegesen készült eltorzított vádiratok hazugságainak lemeztelenítése által, hanem a tömeges megsemmisítés ellenére is fennmaradt pozítiv nyomokból, így pl. az akkori keresztény szamizdatokból.
Azidőben ugyan ez a kifejezés a körünkben nem volt ismeretes, helyette a „brosúra” vagy a
„muníció” szó járta. A szellemileg hermetikusan elzárt, és a lélekmérgező hazugságokkal telített kiadványokkal és információval elárasztott országban a hívő lélek szomjazott az igazság és a természetfeletti világ szelleme után. Így minden katakomba közösség törekedett hozzájutni a szabad világban megjelenő keresztény lelki élet vagy világnézeti irodalom legújabb magyarra fordított termékeihez, és a hazai hitélet kiváló, ismert vagy ismeretlen tanítóinak írásaihoz. Ez csak a középkori kódexmásoló szerzetesek elkötelezettségével azonosuló hívők hihetetlen és önzetlen munkájával volt lehetséges, hiszen egy-egy írást legfeljebb 8-9 példányban volt lehetséges gépelve sokszorosítani, az igény pedig óriási volt.
Ezek az iratok akkoriban a hűséget szolgálták és erősítették minden betűjükkel.
A honiak közül Halász Piusz ciszterci szerzetes egész országot lefedő írásai biztos tájékoztatást adtak a megújuló, a Lélek akarata szerinti Egyházról, a Rómához való hűségről és a megújuló hitéletről. Külön sort jelentettek a hazai hitéleti és a keresztény családi életre felkészítő, valamint az ifjúság számára „kiadott”, föld alá kényszerített szerzetesélet és keresztény ifjúsági csoportok (pl. cserkészet, regnumiak) munkásságát és képzését elősegítő iratok és könyvek. A nyugatról becsempészett és magyarra átültetett teológiai, lelkiéleti könyvek, a világegyház megnyilvánulásait és történéseit ismertető anyagok sorozata mutatta, hogy a hazai hűség egy lépéssel sem maradt le a legfrissebb nyugati szabad keresztény mondanivalóktól.
Nemcsak Voillaume, Lepp, Rahner, Teilhard, Tillmann, Fabbri, Andres, Le Fort, Congar, Lubac, Hans Urs von Balthasar, vagy a pápai enciklikák sora, sőt a keletnémet püspöki kar körleveleinek fordításai, de Carrel, Godin, sőt még a Trapp család regénye, Lewis-nek a Kisördöge vagy Evely írásai is ismertté váltak a szellemi vasfüggönyön belül a névtelen
„kiadók” áldozatos munkássága révén.
A Márton Áron Kiadó – mely létét a szamizdatok világából eredezteti 1948-tól – szívesen vállalná – amennyiben egyházi egyetértés és szerény eszközök ezt lehetővé tennék számára – e pincékben, padlásokon rejtegetett szakadt roncsok, és a rossz papírosuk révén eleve is gyorsan pusztulásra ítélt szellemi kincsek gyűjtését és megmentését. Napjainkban a viharos gyorsasággal beindult egyházi könyvkiadás korszakában ezekre már nincs szükség, és a fájó emlékezeten túl legfeljebb terhet jelentenek gazdáiknak. A legkiválóbb anyagok méltóak arra, hogy könyvkiadás révén is hozzáférhetővé váljanak azok az értékek, melyek korunkban is abba a kategóriába tartoznak, mint az őskeresztény vértanú akták és egyéb írások.
Az elmúlt évtizedek egyháztörténelmi részanyagai dokumentálása és a hozzáfűzött eszmélődések valóban aligha adnak ezen kiadványon belül módot Lénárd Ödönnek arra, hogy magyar hitvalló püspökök, papok, szerzetesek és világi apostolok Istenbe kapaszkodó hűségét is bemutassa.
A könyvben feltárt gondolatok és dokumentumok elsősorban a megváltott ember gyarlóságából fakadó megrázó sorsokkal foglalkoznak. Az Istenre találás, a felismerés, a választás, az elkötelezettség és az önigazolt értékvesztés tragikus drámája ez. Önvizsgálatra és gondolkodásra késztető döbbenetes tények. Van-e kiút ebből?
Kinek a joga és kötelezettsége a megváltott ember és az ezekből álló egyházi közösség önvizsgálatát és tisztulását elősegíteni? Valóban csak a jótékony múltba feledtető idő múlása hozhatja meg a megsebzett Egyház szeretetének tisztázását?
Az oly súlyosan meghurcolt és a hűségében mindvégig kitartó szerző elsősorban erről a pólusról ír. Azokról, akik a túlélést választották. Nem személyekkel foglalkozik. Ha teszi, azt is csak példaként, jelzésértékűnek szánva. Társadalmi, egyháztörténelmi jelenséget vizsgál, átfogóan. A megváltás kegyelmében részesült ember megalkuvó gyengeségét, önmaga bebiztosítását, hívő hitetlenségét. Azoknak az árulásoknak a hátterét vizsgálja, melynek gyökerei ott lappangtak már korábban is a lélek mélyén, mikor még nyugalom volt. Az öncélúság, a pénz szeretete, az érzéki megalkuvások, az elismert hivatal utáni sóvárgás, az apostoli buzgóság kifulladása vagy soha nem léte, a hiúság és a magát mentő okoskodás.
A rendkívüli idők mélyítették a torzulásokat tragédiává, árulássá, reverendás Isten- tagadássá. Lénárd Ödön – bár megtehetné – nem a személyek fölött tör pálcát, vallja, hogy ebben egyedül a lélekbe látó Isten az illetékes. De minden egyes sorával hirdeti: tartsunk lelkiismeretvizsgálatot, tartsunk bűnbánatot, s legalább most, utólag, mikor végre szabadon szállhat a Szentlélek tüze Egyházunkban: legalább mondjuk ki az igazságot, nyilvánítsuk semmisnek a valódi tények kétes értékű vagy hamisított püspökkari állásfoglalásait,
kikényszerített diszpozíciókat és a továbbélést választottaknak juttatott kitüntetéseket. Nem az egyes, még élő személy elmarasztalása a cél, hanem az Egyház történelmi és társadalmi sebeinek gyógyításáról, a megváltást hirdető közösség megváltásáról ír.
Az ember árulása Isten ellen nem önmagából indult ki. A bukott angyal hazugsága csábította el, s rajta keresztül Isten Egyházát kezdte ki. Isten önmagát kínálta fel áldozatul, hogy vele kegyelmi közösségben élő gyermeke lehessen mindenki, aki Anyaszentegyházának igazsága melletti tisztulását és tanúságtételét vállalja.
Itt kell szólnunk azokról, akik a hűséget választották, de talán éppen ezért, mert szeretetük nem ismert határt, és túl sokat vállaltak, nem bírták a terhelést. Összeroppantak, de nem adták fel. Ilyenen még a legnagyobbjaink egy része is átment, az ember ellenállóképességét
meghaladó, tervszerű kikészítésük során. Péterek ők, akik zokogva siratják gyengeségüket, s a pápává lett Péter végtelen hálájával szolgálják Egyházunkban hűségesen az Isten ügyét.
Péter zokogott, Júdás felakasztotta magát, a kicsinyhitű emmauszi tanítványok szíve gerjedezett a felismert tények hatására, Jézus pedig – miután megváltotta az embereket – dicsőségesen feltámadt.
Csak az igazság tesz szabaddá bennünket! És csak így válhat Anyaszentegyházunk erőtlensége erővé!
A Kiadó
Bevezetés
A könyvet szeretném bevezetni, ezért be kell vezetnem, be kell mutatnom önmagamat.
1911-ben születtem. Piarista tanár vagyok, historikus, Szekfű Gyula tanítványa. A háború után az Actio Catholica országos kulturális titkára voltam. Az Actio Catholica akkor szerte az egész világon a Katolikus Egyház mozgalmi munkájának koordinátora volt. Így tartozott hozzám a Katolikus Szülők Vallásos Szövetsége, annak az iskolák államosításával szemben végzett munkája, s ezért ítéltek el először 1948-ban hat évre. A Nagy Imre-féle amnesztiával szabadultam 1953-ban. Az államesküt Róma ellenzése miatt nem tettem le, és egyházi elöljáróim beleegyezésével egyszerű fizikai munkán helyezkedtem el. Mivel azonban papi munkámat minden lehető időben tovább végeztem, az 1961-es nagy perhullámban újra elítéltek hét és fél évre. Ebből már 1963-ban az akkori általános amnesztiával szabadultam.
Viszont 1966-ban ugyanezért harmadszor is letartóztattak és nyolc évre ítéltek el, majd összes ítéletemet 19 évre vonták össze.
Kádár János 1977-ben Rómában járt és a Szentatya fogadta őt. Azt hangoztatta a pápa előtt, hogy Magyarországon már egyetlen pap sincs börtönben, s tényleg vagy másfél év óta én voltam az egyedüli. De én voltam. S a jól értesült pápa Kádár elé tette a nevemet… Így szabadultam fél évvel a tizenkilenc év lejárta előtt, harmadszor is amnesztiával. A szabadítás gyors és sürgetett leforgatása lehetővé tette számomra, hogy bőséges, de jól elrejtett börtön- jegyzeteimet magammal hozzam. Összesen három különböző időfázisban, nyolc
börtönépületben tizennyolc és fél évet töltöttem el. Az eseményeket a Jóisten kegyelméből testi és pszichés egészségben éltem túl, a körülöttem lévő világot a historikus szemével figyelve és mérlegelve.
Mikor 1990 nyarán elkezdődött a vonatkozó iratok titkosítás alóli mentesítése, a
szakember lelkesedésével fogtam munkához. Először az engem személyemben is érintő négy pör anyagát dolgoztam végig. Ezeket összevetettem a magam élményanyagával, az ott szereplő személyes ismeretségeimmel és egyéb értesültségeimmel. Így vált előttem bizonyossá, hogy az iratok marxista zsargonja, mely az európai gondolkodáson kívül áll, teljesen téves következtetésekre vezetheti a pusztán csak a papirosanyagra támaszkodó kutatót. Az aktáknak ugyan minden betűje érték, és mind revelál is valamit, csak nem feltétlenül azt, amit a dologban járatlan ember a maga „józan paraszt esze” szerint abból kiolvasna.
Ezekben az években már sorban jelentek meg apró, gyakran saját kiadású füzetek,
amikben egy-egy a közelmúltakat túlélt jámbor lélek számolt be a maga egyszerű, hűséges és megszenvedett életútjáról. Ezek az életutak időben átfedték a magyar kereszténység tudatos felőrlésének a korát, de annak egészéből, súlyából és mélységéből ezek az írók, fájó, de zártan egyéni élményanyaguk révén jóformán alig érzékeltek valamit.
Mindez arra a felismerésre vezetett, hogy ezt a kort csak ennek a kettős forrásanyagnak, az élményeknek és a dokumentumoknak az összedolgozásával lehet reálisan megközelíteni! A tényeknek a súlya azonban lelkiismereti felszólítást is jelent számomra. A fentiek szerint páratlan élményanyagot birtokolok, aminek levéltári dokumentumokkal való feldolgozása és alátámasztása is a lehetőségeim közé tartozik.
Magát a témát így írtam körül: A magyar katolikus társadalom sorsa a második világháború utáni évtizedekben. – Az eleve világos, hogy az anyag szédületes bősége és a probléma világnézeti mélysége következtében a témát legfeljebb az unokáink fogják
befejezni. Ezért a következő írásban még a vázlatok és keretek felvázolását sem lehet keresni.
Kizárólag arra iparkodtam, hogy a fenti kettős megközelítési lehetőség szükségességének és a magam ilyen irányú lehetőségeinek a birtokában azokat a szemléleti sarokpontokat és
alapvonalakat húzzam meg, amiknek a kidolgozása, véleményem szerint, utódaink számára alig valósítható meg.
Lehet, hogy ők, akik nem élték már át csuklóikon a fűzőlánc szorítását, miközben szánalmas motyójukban ott rejtőzött a Kenyérbe burkolózott Krisztus is, kevésbé értenék az első rész dogmatikai címeit – egy, szent, katolikus, apostoli – amik egyébként történelmi jellegű adatokat fognak össze. S ha már ilyenekről van szó, ezeknek inkább adnának történelmi jellegű, tehát idő- vagy témakereteket feltüntető címeket.
Ez a megközelítés nem jogtalan, csak más. Itt ugyanis nem egyszerűen csak közelmúltunk eseményeiről van szó, sőt róluk valójában csak háttérmuzsikaszerűen. A hűségünkről van szó. Persze ezt színfalak veszik körül, a tér és idő díszletei, mint minden emberit. De a hűséget nem kapcsolhatjuk ezekhez, mert épp ebből az eljárásból születik meg a hűtlenség.
Csak az örök dogmatikai fogalmak elvárásai szerint járhatunk el, láncokban is, szabadon is.
Csakis ezek tarthatnak rendet a dolgaink közt, csak ezek vonalába sorakoztathatjuk fel őket.
És akkor legmegfelelőbbek a Hitvallás egyszavas irányjelzői, még ha mögéjük, a negatív teológia értelmében, jórészt a hiányainkat és lemaradásainkat kell is odarendeznünk.
Ehhez az elgondoláshoz nyertem meg a Magyar Tudományos Akadémia, illetve annak Jelenkortörténeti Bizottságának, továbbá az esztergomi Prímás úrnak a támogatását.
A tényleges munka során ez a bőségesnek tűnő támogatás a gyakorlatban sokszor bizonyult kevésnek. A személyes jogvédelem törvényes biztosítékai ugyanis egy
antropológiailag téves, egyoldalúan liberális-individualista szemlélet alapján születtek meg.
Az elmúlt évtizedek visszahatásaként az embernek csak egyéni oldalával számol a
jogvédelem, a közösségivel nemigen. Igaz, az 1992. LXIII. törvény a személyi adatok mellett említi a közérdekű adatokat is. Csak ez az utóbbi fogalmilag egyáltalán nincs úgy
körülhatárolva, hogy akinek valami ebből kellemetlen, bele ne csúsztathatná a személyi jogaiba, és az annak megfelelő védelmet ne követelhetné meg a maga számára. Ez teljesen elbizonytalaníthatja az anyagot kezelő levéltárosokat éppúgy, mint az azt publikálni
szándékozó kutatókat. Konkrét példaként első pillanatra mindenki hajlandó lesz azt mondani, hogy a homoszexualitás ténye már csak igazán olyan adat, amit megillet a személyi jogok védelme. De ha az érintett illető pl. az Osztrák-Magyar Monarchia vezérkari főnöke, akire az orosz kémszolgálat éppen erre a tulajdonságára támaszkodva tud ráépíteni valakit, aki mint ilyen szenvedélypartner megszerzi a monarchia felvonulási terveit, amely tény a katonaság tömegeinek jövendő sorsára lesz befolyással – nos ekkor is még a személyiségi jogoknál tartunk? Vagy az a vidéki plébános, akinek gusztustalan üzleteléseiről eleinte csak szűk környezete tud, de ha az összeomlás után országos, anyagi jellegű státusba kerül, és az eljárásait mindig is társadalmi gyanakvás és társadalmi károsodás veszi körül, akkor se lehessen az illető anyagi dolgainak utána nézni, mert az személyi jog? Vajon nem az-e a reális állásfoglalás, hogy személyi jogok a magánszférában vannak? És mivel az ember bonthatatlan egység, aki a magánszférából kilép a közszereplés színpadára, az magával viszi oda személyi jogait is, és nem zárhatja rá az ajtót a vallási, faji, nemzeti, társadalmi, szellemi, erkölcsi, gazdasági stb. adottságaira, nézeteire, meggyőződéseire sem, mert egyetlen,
egységes ember lévén, ezek éppen úgy belejátszanak minden tettébe, gondolatába, mint a falragaszokon hirdetett politikai törekvései. S mindezekben rólunk van szó, mindezek árát mi fizetjük, mások homoszexualitásának az árát is! Mikor ezek vannak hatalmon, úgysem tudunk velük mit tenni. De hogy még azután se tanuljunk belőlük? Az eszményeket keresők az Igazság géniuszát bekötött szemmel szokták ábrázolni. Napjainkban a történelem múzsáját törvényileg akarják kötelezni arra, hogy a titkosrendőrök által a letartóztatottak arcára
nyomott sötét szemüveggel járjon!
Pedig ha ez a probléma nem lenne, a reális igazság felismerésének úgyis maradna még elégséges gátja, legfőképp a történelmi forrásanyag, a dokumentumok kiszolgáltatott sorsa miatt. Mielőtt a zsargonjukat értelmezhetném, nekik maguknak kell lenniük, és
hozzáférhetőeknek kell lenniük! Az iratanyag, természete szerint, a történelem egésze folyamán pusztulásra hajló. Az Országos Levéltárban is így égtek el 1956-ban idevonatkozó akták is. Aztán itt van a pillanatnyi hatalomnak is és pillanatnyi ellenlábasainak is az érdeke.
Az az érdek, amelyik szelektálva amily gondosan megőriz egyes dolgokat, éppoly gondosan pusztít el másokat. Ha az ellenérdekek váltják egymást, ez is, az is elvész. Valamelyik levéltár katalógusában olvastam pl. egy-egy iratról: sérült, a liftaknából került elő! Nyilván nem minden került elő erről a „levéltári” helyről!
Máskor és máshol a hatalom- és érdekváltás következtében „átrendezik” az anyagot. Az anyag természetes rendje a megszületési sorrend. Amit így iktatnak el az iktató könyvben. És készítenek hozzá egy név, hely, téma szerinti abc-rendes mutatót, míg az iktató, a témáktól független időrendi intézkedések sorrendjét tartalmazza. Az egyes iratok iktatószáma
végleges, és így az akták sorában is végleges helyük van. A kutatás egyenként veszi ki őket onnan és teszi vissza a helyükre. Egyetlen eltűnt irat helyén is letagadhatatlan és
betölthetetlen űr marad.
Van azonban, ahol egy témára, pl. egy intézkedés előkészítésére vonatkozó összes iratot, annak keltétől stb., függetlenül nemcsak egy csomóba tesznek, hanem még be is kötnek. Ez rendszerint közigazgatási iratforrások archiválásánál történik, mert egy szakmai
iratkezelőnek, levéltárosnak ettől égnek áll a haja. Minden irat ugyanis önálló szellemi lény, amire ennek elkészülte és helyretétele után legfeljebb már csak az iktatószámot lehet rátenni.
Az irat természetéhez nem tartozó, utólagos bejegyzések, annak természetes, születési
helyéről való elmozdítása hamisítással ér fel, mint ahogy, ha megtörténik, legtöbbször ezzel a szándékkal is történik. Az egyszeri bekötés is károsítja az irat anyagát, de találkoztam olyan iratcsomóval is, amelyik éppen a negyedik bekötés állapotában volt! Miért?
Ehhez az is hozzátartozik, hogy az ilyen barbár munkát legtöbbször már nem szakmai levéltárosok végzik, hanem beosztott munkaerők, akikből hiányzik az anyag iránti szellemi tisztelet, de akár az egyszerű józan ész is. Kiemelnek és eltüntetnek iratokat, mert valakik úgy vélik, hogy az nekik most jó. Máskor valami süllyesztőből előkerülnek más iratok
(liftaknákból!), és akkor azt odacsatolják valahova. Rontottak először, és amikor azt vissza akarnák csinálni vagy a nyomait eltüntetni, rontanak másodszor. Ha egyszer hiányzik a szakember tudása is, áhítata is, akkor nem csodálatos, hogy egy kivégzésről szóló
jegyzőkönyv például nem az illető iratainál található, hanem egészen más, indokolatlan és logikátlan helyen, véletlenszerűen. Legfeljebb esetlegesen akad valakinek a kezébe, aki nem ezt keresi, mert ott ahol van, nem keresheti. Aki viszont keresné, talál a helyén három másik iratot, melyeknek a kivégzett ügyéhez nincs semmi közük, – és egymáshoz sem! Hogy kerültek oda? Az átrendezők érdeme.
Van levéltár és levéltáros, aki a személyi jogok fent ecsetelt helyzetéből kiindulva retteg minden névtől. Pedig az életben és a történelemben minden cselekvést valaki végez.
Személytelenül csak az eső esik, az viszont nem történelem. A történelem személyes (ha egyes, ha tömeges) cselekvésekből áll! Az ilyen levéltáros, ha nem teszi úgy ki-be az iratokat, mint említettem, akkor legalább a szövegben előforduló nevet fedi le tussal, ami ugyanolyan jellegű pusztítás, mint az etnikai tisztogatások, és utána még a másikak temetőjének is a felszántása. Bár az iratanyag gazdagsága ki is csúfolhatja az ügyeskedőt. Megtörtént, hogy egy géppel írt anyagban kitöröltek egy nevet, nem véve észre, hogy az két sorral lejjebb ismétlődik és a betűhelyek száma, valamint a lefedésből kilógó egyetlen betűcsücsök lehetővé teszik a holtbiztos azonosítást!
Mindez amellett a tudományos munkának is olyan halálraítélése, amihez csak korunk totalitárius rendszereinek eljárását hasonlíthatjuk. Tessék elgondolni: a kutató hivatkozik egy aktára, azt azonban azóta átkötötték, átrendezték és senki meg nem találja, mint a fenti akasztási jegyzőkönyvet. Bizonyíthatatlanokká válnak az állítások, és lejáratódik a kutató.
Persze korántsem mindig, de mivel ennek bármikor ki van téve, teljesen elbizonytalanodhat.
Ennek a kötetnek a baráti lektorai nem egyszer említették: miért nincsenek a dolgok sokkal jobban nevesítve? Az volna a helyes és természetes. Nos, a fentiek miatt. Napjainkban is folynak perek, mikor pl. valaki az apja jóhírét védi. Nem azt bizonyítja, hogy az illető nem vádolható azzal, amivel vádolják, hanem hogy a dolog emlegetése sérti a becsületét. A múlt század már csak eléggé liberális és racionalista volt, de azért még józan is. Lehetett vitatkozni arról, hogy Ocskay, Rákóczi, Görgey hősök vagy árulók voltak-e? A legutolsónak még az életében is. A kor számára természetes volt, hogy valakinek a jóhírét maga a becstelen tett kezdi ki, nem annak az elmondása. Az csak a társadalom védekezése a már meglevő métely terjedése ellen, de nem ez a métely!
1948-as elítéltetésemnek a magja az az állítás volt, hogy az iskolákat a történelemben utoljára Hitler államosította – ami az elhangzása idején közismert tény volt. De nem azt vádolták izgatással, aki ténykedésével az izgató tényt magát ismételte meg, hanem azt, aki erre figyelmeztetett! Szerencsére a jelen témánál ez nem okoz nagy bajt, mert egy társadalmi magatartás vizsgálatáról van szó, nem meghatározott személyek életrajzáról, s ezért ha egy jelenség társadalmi jellegű, a mögötte állók hiánytalan felsorolása részben úgysem
lehetséges, részben mellékes is. Mindegy, hogy az illusztrációként felhozott konkrétum éppen milyen névhez tapad. S a megadott lelőhelyek feltárják a kutatók előtt azt, amit a
nagyközönség előtt eltakarnak.
De azért az igazság így is könnyen csorbul. Pl. valami jellegzetes dolog egy laikus nevéhez fűződik, s az utódai érzékenységét kímélve elkerülöm a nevesítést. Mivel ez a veszély egyháziaknál nem fenyeget, az arányok könnyen és igazságtalanul eltolódhatnak.
Következésképpen kerülöm a nevesítést ott is, ahol a hivatkozott törvényes akadály nem gátolna.
Ehhez kapcsolódik az is, hogy a szerző is beletartozik az Egyházba, megvan ott a természetes helye. Ha erre a helyre diszkrét fátylat borít, elveszti mondanivalójának hitelét, mert nyilván elfogult. Ha ezt nem teszi, „a saját fészkébe piszkít”, nyilván nem érdemel semmi hitelt, mert csalódott, elkeseredett, depressziós stb. Régen túl vagyunk azon a római közmondáson, hogy a történelem az élet tanítómestere, mert hatalmi, tekintélyféltési, anyagi érdekeltségi, hiúsági stb. szempontok legfeljebb a trójai háború elemzését engednék meg, amire már senki sem érzékeny! Napjainkban a történelmet inkább csak bunkósbotnak használnák, ha támadásra, ha védelemre. Ebben különben a történelem osztozik az Evangélium sorsával. De akkor mi értelme van egyáltalán a történelmi gondolkodásnak?
Bár igaz, hogy ma már maga a történelmi gondolkodás is vád alá helyezhető. Nézzük csak ennek az írásnak a kifutását. Hát nem egy kiemelt pontról nézi az író a témát, míg mi többiek a magunk konkrét helyzetét szenvedtük meg, és iparkodtunk azt valahogy megúszni?
A könyv látásmódja maga is jelent ítéletet, és ez a szellemi-erkölcsi magasokban lebegő írót nyilván nem érinti.
Testvér, hidd el nekem, ezek irreális félelmek. Aki nyílt szemmel járt arra, ahol az ég dörgött, az épp az élményei révén nem gondol ilyesmire. A könyv később részletesebben is elemzi, hogy a hősök, akik nem a propaganda próbabábúi, csak az Úristen külön kegyelméből születtek. Mi mind, akik itt illusztrációként lépünk a színre, egytől egyig csak az Ítélőtől várhatjuk a minősítésünket. S minél nagyobb az áttekintése valakinek a dolgok felett, annál élesebb árnyalatokban látja az emberileg talán kifogástalannak tűnő dolgokban is az emberi lemaradásokat és a Kegyelem munkáját.
Mindezek után talán jó értelmeznem az alcím fogalmát, hogy mit is jelent az az
„eszmélődés”. Lehet hogy valaki számára idegen az egyéni élmények és levéltári
dokumentumok itt jelentkező „keveredése”. Ez érthető is. A Függelék két anyaga azonban kielégítő magyarázatul szolgálhat. Henri de Lubac szellemi-lelki súlya, nemzetközi tekintélye nem szorul dokumentumok támogatására. Azok nélkül is súlya van minden szavának. Bár ő maga hangsúlyozza hiányukat az írásában, de ez annak egyéni ízén és mondanivalóján mit
sem változtat. Ez azonban Henri de Lubacra áll, és aki párhuzamot vonna az legfeljebb az alaptalan szubjektivizmus vádjának tenné ki magát.
A Függelék német anyaga tisztán dokumentum-világ. Végső tudományos alapnak más nem is jó. De ez a mi fent illusztrált körülményeink között ugyancsak a messzi jövőre tolná ki a problémáknak csak a felvetését is. A lelkek ma nemcsak válaszra éhesek és válaszokat követelnek, de a legtöbb joguk és szükségük is nekik van a válaszra, mert a problémák az ő életüket dúlták fel.
Feltehető az a kérdés is, hogy éppen a fentiek alapján miért kell a kommunista
pártiratokra támaszkodni a tényfeltárásban? Azt kell felelnem: ezek jelentősége pontosan annyi, mint bármilyen más iratanyagé. Mikor az ember kitalálta az írást, kitalálta a hamisítást is! Már az egyiptomi fáraók … Ahogy a hadtörténészek mondják: ha megszületik egy új fegyver, megszületik az ellene való védekezés eszköze is. A forráskritika szükséglete
örökérvényű, csak a formája függ anyagának a természetétől. Az egész tehát csupán konkrét módszertani kérdés. A magam munkája közben a következő szempontokra jutottam.
Emberi korlátok között teljesen megbízhatók a kommunistáknak azok a belső
kormányzati írásai, amik a hatalom megszerzésének és megtartásának közös célját és az erre irányuló belső összmunkát szolgálják. Ezek az ő közös fogalmi rendszerükön belül reálisak.
Gondoljunk csak a Mt 12,26-ra: ha sátán űzi ki a sátánt… hogyan állhat fönn az országa?
Más a helyzet külső célok esetében, ha pl. kívülállókat akarnak impresszionálni, így a rendőrségi, nyomozói, bírósági adatok és iratok. Itt nemcsak a tények meghamisításával kell számolni, hanem a reális tényeknek is olyan egyoldalú, marxista megközelítésével, ami kiforgatja őket magukból. Ennek egyik nevettető díszpéldánya az „illegális Oltáriszentség”, amit komoly képpel mondtak és hivatalos papirosokra leírtak.
Ellenőrzendő továbbá minden kifelé irányuló szöveg, ami valakikre, valamilyen
értelemben befolyást akarna gyakorolni. Persze, ettől elvileg lehetnek ezekben igaz és helyes adatok is, sőt sok esetben a manipulált állítások mélyén is van valami igazság, és éppen ezen alapszik a manipuláció.
Ugyanígy bizonytalanok a tömegráhatás eredményeinek külső és igazolhatatlan (de esetleg érdemekre jogosító!) jelei, mint egy előadásról a jelenlévők száma, a hallottakhoz való viszonyulása.
Az eszmélődésnek ezek a gondolatfoszlányai vigasztalhatják meg azt is, aki esetleg hiába keres ezeken a lapokon egy-egy nevet, akihez pedig ő bensőségesen ragaszkodik. De esetleg olyat is, aki annak idején nagyon beárnyékolta lelke békéjét. Mert ahogy nem aranylegenda ez az írás, úgy nem is a rendőrileg körözöttek listája.
Jóbarátok együtt-beszélgetései, mérlegelései során, valaki csendesen megkérdezte: és nem fogják ezt épp a mieink hátbatámadásnak érezni? – Egy vidéki plébános válaszolt rá elgondolkodva: Nézd, én már régen bortermő vidéken pasztorálok. Ha eljön az Advent, Nagyböjt, a térjetek meg, a vessétek le a régi embert prófétai szózatok ideje, egyszer-egyszer ezeket alkalmazva csak el kell mondanom, hogy a borban azért mégsem a kiszólás szerinti igazság lakik, hanem valami egészen más. Erre a hallgatók reakciója pár egyszerű típusba sorolható. Van aki csöndben szégyenkezik és legalább egy időre, legalább némi mértékben, de mégis visszafogja magát. S az egymást követő bűnbánati idők így azt azért elérik, hogy nem szabadul el benne a pokol. A másik jámborul tudomásul veszi, mint sok mást is, aminek alig van vele vonatkozása, hiszen mindenkinek behatárolt az érzékenységi területe, s ami azon túl van, az inkább csak információul szolgál. A harmadik típus, aki megsértődik, támadásnak, értetlenségnek, egyoldalúságnak, alaptalanul igazságtalannak véli. No, ez szorulna rá
leginkább a megtérésre, s épp ez hajlamos rá legkevésbé. Megsértődik, mert legalább a hátsó kisagyában tudja, hogy a dolog mennyire rá vonatkozik, mennyire a feladata lenne. De konokul ragaszkodik az italhoz a jövőben is, s így lesz véglegesen alkoholistává, míg
sértődés nélkül megmaradna az emberi gyengeségek általános keretei közt. Jegyezd meg, aki
komolyan veszi, aki elmegy mellette, az még mind beleférhet az Isten Országába. Akik újra és újra megsértődtek, a főpapok és farizeusok, legjobban rászorultak a megtérésre, és legkevésbé kapkodtak utána. A sértődőkkel kell a legkevésbé törődni!
Valaki tovább kérdez: És a többé-kevésbé csődöt vallottak mentő körülményei? Hisz az embervilág bonyolultságában alig vannak tiszta esetek!
Teljesen igaz, ha valakinek az áttekintő életrajzáról van szó. Szubjektív sorsáról. Itt azonban társadalmi összképről beszélünk, ahol az egyes emberek, helyzetek és történések csak illusztráló példák. Más kérdés, hogy egy turistaút honnan indul el és hová visz, és ismét más, hogy valaki azon nyögve vagy szárnyalva jár, vagy akár elkerüli. Több kényes ponton hangoztatom újra és újra: sem jogunk, sem lehetőségünk nincs bárki fölött valami végső ítéletet kimondani. De a konkrét példákkal illusztrált társadalmi magatartás elgondolkoztató és jövőt formáló lehet!
És ha most arra kell még felelnem, hogy hát akkor mi ennek az írásnak a műfaja, azt mondanám: a közösség esti lelkiismeretvizsgálata. A jót köszönjük, de tovább megyünk. Azt keressük, mit kell holnap másként csinálnunk. Az ítélkezés éppen úgy távol áll a könyvtől, mint a Jöjjetek Atyám áldottai szózat. Egyik sem a dolgunk. A kutatás pisla fénye a követendő és kerülendő utakra szeretne némi világot vetni, de azt nagyon reálisan, a holnapunk érdekében. Csakis ezért mutat be élesen felrajzolható iskolapéldákat, de
korántsem törekszik tudományos teljességre. A szöveg is utal a helytállásokat összefoglaló gyűjteményekre, itt azonban esti eszmélődés, lelkiismeret-vizsgálat folyik: csöndesedjünk le!
Előzetes megfontolások. Történelmi igazságtétel
1Mit látsz vaksi szemeddel nézve az éjben előre?
Ifjai tűzvermén békén jár-kel az Úr!
Az alábbi idézeteket túlnyomórészt hozzánk közelálló sajtótermékekből vettem; de mivel nem rendelkezem semminemű sajtószolgálat felett, még viszonylagos teljességüket sem garantálhatom. Egyetlen állítás megalapozottságának sem néztem utána, s így nem is foglalhatok állást egyik mellett vagy ellen sem. Azt hiszem ez nem is lenne érdekes. – Viszont a sorozat bemutatja azt a mindent elöntő zűrzavart és tisztázatlanságot, amely ma az egész magyar szellemi, világnézeti látóhatárt is jellemzi. Az utánuk következő gondolatok ennek a zűrzavarnak a tisztázásához szeretnének legalább ezen az adott ponton hozzájárulni.
Lássuk tehát az idézeteket.
„…a papságnak volt egy nagyon gerinces része …zöme passzívan viselte el az eseményeket …volt aztán egy tevékeny békepapi réteg, amely kiszolgálta a kommunistákat…”
„…arra gondoltam: még folyik a vizsgálat, de püspökeink már előre elítélnek bennünket?
…nem küzdök az ártatlanságom bizonyításáért. Úgyis hiába…”
„…csak az a »hős«, csak az a »nagyon gerinces«, aki az adott helyzetben hangosan tiltakozott, ellenállt? És az már nem, aki »passzív«, aki minden erejével csöndben teljesítette papi küldetését? …”
„…sok esetben jószándékkal, de elvileg biztosan rossz úton jártak…”
„…többségük megkínzott vagy megfélemlített, belsőleg megrokkant ember volt…”
„…a papság háta mögött a hívek »zöme« nem kívánt »hős« lenni…”
„…kérdés, hogy ezt ők hősies kitartásként vagy gyáva bujkálásként élték-e meg…”
„…akadtak Júdások, akik feljelentették paptársukat …ezek mind szomorú tények, és nem
»mocskolódások«. A Gonosz munkája csak azzal szüntethető meg, ha az illetők bűnbánatot tartanának, és legalább egy mea culpára futná lelkiségük. Ez teljesen hiányzott a mozgalmat lezáró nyilatkozatból.”
„…a magyarországi békepapságot bizony négy évtizedes kompromisszum jellemzi…”
„…megbékélést az Egyházban…”
„A katolikus papi békemozgalom… a katolikus Egyház jelenlegi állapotára, arculatára, magatartására még megszűnte után is hatással van…”
„…elődeim nevében is bocsánatot kérek…”
Visszatérve a címben megpendített témához, a történelem legjellegzetesebb
igazságosztása immanens: magának a történeti fejlődésnek történetileg logikus alakulásából áll, még ha azt az emberi szemlélő sokszor nehezen is látja át. Enyhe gúnnyal szokták mondani, hogy a „Gondviselés” mindig az erősebbik hadsereg oldalán áll, amire ugyan a történelemnek csak felületes ismerői is nem egy adattal cáfolhatnak rá, míg a helytálló tényekre azt is felelhetnék, hogy a Gondviselés először erősebbé teszi azt a sereget, amelyik mellé oda akar állni. Mindez azonban nem nyugtatja meg azokat, akik meleg emberi szívvel a jónak és rossznak egymást keresztező történelmi villódzásai előtt legfeljebb tehetetlenül leblokkolnak.
Valami történelmi igazságtétellel, a fentiek ellenére is, az emberiség már sokszor próbálkozott. Persze általában nem a historikusok, filozófusok, a történelmet szemlélő gondolkodók és moralisták, hanem a politikai hatalom pillanatnyi birtokosai, akik közéleti
1 Ez a fejezet megjelent a Távlatok 1992/3. számában, 413-427. oldal.
előnyeiket akarták a történelmi igazságtétellel bebiztosítani. Az emberi gyöngeség révén valami alapja szinte mindig lehetett a vádjaiknak is, ítéleteiknek is, amint egy fordított történelmi helyzet szintén ugyanannyi alapot mutathat fel vádjaihoz és ítéleteihez.
A történelmi múltban mindenféle rendszerváltás típusosan általános terrort és kivégzési hullámokat jelentett, Marius és Sulla birkózásaitól a Szent Bertalan-éjen át Napóleon
bukásáig és Haynauig, vagy nem egy harmadik világbeli államban napjainkig. Nálunk is volt ilyesmi mind a két világháború után, s nem vigasztalóak az ezekről szóló társadalmi emlékek sem. Hiába becsülné valaki a politikai, társadalmi és erkölcsi rendcsinálás jószándékait, a megvalósítások melléfogásokat hoznak és csődöket. A különböző harcokban sérült és pszichésen is megkopott emberek bajosan töltik be az Ítélő szerepét és szándékait. De mivel az ember az ágaskodó történelmi szükségszerűségnek is meg akar felelni, próbáljuk
megközelíteni, hogy hűséges evangéliumi lelkülettel hogyan lehetne egy ilyesféle kihívásra felelni.
Vitathatatlannak tűnik, hogy az emberélet közösségi, történelmi oldala ellenpárja az egyéni létnek, jellegzetes megfelelőségekkel is, eltérésekkel is. Amint az egészséges egyéni lét szerves – tehát normális körülmények között folyamatos, belső logikával rendelkező, és megrázkódtatás nélküli –, a maga módján a közösségi lét is ilyen, tehát evolutív. Az egyén életében is jöhet egy pillanat, amikor egy hasműtét életmentő, elkerülhetetlen, és így a maga egészében hasznos is. Ugyanígy, külső-belső okláncolatok révén, a közösség is belefuthat egy olyan zsákutcába, hogy számára a forradalom épp oly kikerülhetetlenné válik, mint a
hasműtét az egyén számára. De ahogy egyetlen tervezgető, ábrándozó fiatal sem fog a majdani hasműtétjéről álmodozni, úgy társadalmilag sem egészséges a nagy forradalmi pátosz, akár a múltra, akár a jelenre, akár a jövőre vonatkozzék is.
S amint a műtétek véresek, általában a forradalmak is azok. A földrengés a geológiai rétegek közt felgyűlt feszültségeket vezeti le, a forradalmak a társadalmi rétegek köztit. S közben természetszerűen pusztít az egyik épp úgy, mint a másik. Így aztán az úgynevezett vértelen forradalom valami belső önellentmondást, elkenést is takar. Nem típusos jelensége a történelemnek, de az emberi szabadság gazdagságában nem is egyértelműen kizárt.
Mindenképpen elhúzódó rendszerváltást jelent: kíméletes, viszont lassan letisztuló, esetleg nem is egyértelmű történéssor. Két előfeltétele van:
a/ az eddigiek (az ancien régime) lássák be, hogy lehetőségeik végére értek, ezt ne akarják erőszakkal elleplezni, mert az hozhat ugyan ideig való látszatsikereket, de a történelem óráját visszaforgatni akkor sem tudja,
b/ s hogy a színrelépők (a sans-culotte-ok), ha azt is hiszik, hogy rajtuk a sor, ne véljék azt páratlan történelmi érdemüknek, ami esetleg csak az időegyenes természetéből
következett. Érdemeiket valójában nem a színrelépésük határozza meg önmagában, hanem annak a mikéntje.
Az előzők lépését többé-kevésbé beszennyezheti az erőszak, amivel az időket visszafogni próbálnák, az érkezők fellépését viszont a bosszú, a megtorlás, a visszavágás, ami elődeik erőszakának ellenpárja.
A szó szerinti forradalomban a vérontás valamiféle tisztázást is jelenthet, bár a történelmi viharok egymásra zúduló hullámaiban a kivégzetteknek nincs módjuk, a hóhérok pedig nem szokták szükségét érezni a tisztázó magyarázatoknak. A történelem szemlélőit azonban a tisztázás messzemenően érdekli. Vigyáznunk kell azonban a fogalmak tisztántartására is, mert a bunkóval végzett tisztázásból erőszak lesz, de a bunkó biztosított kizárása érdekében elkenéssé sem lehet a tisztázást deformálni (vö. Mt 23,29-30).
A tisztázás fogalma a következőket foglalja magába:
a/ a történtek tárgyszerű (objektív) felsorakoztatását,
b/ az egyéni vagy közösségi személyi magatartás célszerűségének, érdektelen tisztaságának vagy alkalmatlanságának, elkésett mivoltának stb. adatszerűen bizonyított megállapítását,
c/ az egyének és közösségek emberi, erkölcsi, társadalmi, szellemi, gazdasági stb.
hibájának, mulasztásának, lemaradásának, árulásának stb. megállapítását, tehát annak tételezését, hogy az előzőkben foglalt állítások alapja és gyökere az itt megjelölt személyek és közösségek szabad és akart, vagy megengedő és eltűrő magatartásában jelölhető meg.
Eddig tart a tisztázás, amibe mellesleg nemcsak az események, hanem a gondolatok és fogalmak tisztázása is beletartozik, ami nélkül megnyugtatóan a tisztázás többi része sem sikerülhet. S az újkorban ez végképp elengedhetetlen, mert a modern technikai eszközök lehetőségei nemegyszer épp az emberek gondolkodásának megkeverésével segítettek elindulni valamiféle rendszerváltás felé.
A felelősségre vonás lényegesen más dolog, mint a tisztázás. A tisztázás látni akar egy adott helyzetben. A felelősségre vonás: cselekvés a látott helyzetben. A helyzet: objektíven adott állókép, ami – legalábbis elvileg – ellentmondás nélkül mindig megközelíthető. A felelősségre vonás az előttünk megnyíló cselekvési lehetőségek egyike, s ezért mindig vitatható is. Hiszen minden cselekvés célratartó, és akkor már nyitott a vita a különböző célok és az azokhoz vezető utak és eszközök alkalmassága és bölcsessége felett, ami mind ezer szubjektív szempontot is belekeverhet a témába.
Úgy tűnik tehát, hogy míg a tisztázás viszonylag egyszerű, és emberileg, erkölcsileg könnyebben tisztán tartható magatartás, a felelősségre vonás sokkal bonyolultabb,
szubjektivizmustól inkább fenyegetett, emberileg és erkölcsileg veszélyeztetettebb eljárás.
És ha a színpadról lelépők nem alkalmaztak erőszakot, a fellépők fellélegezhetnek, mert akkor a történelem logikája könnyen mentesítheti őket is attól, hogy felelősségre vonják elődeiket. Persze a társadalom egészében a tényleges típus nem zárja ki az esetleges kivételt:
ha egy faluban meggyilkolták az előző korszak (esetleg emberileg is utált és felháborító) képviselőjét, ez még nem jelenti azt, hogy a forradalom erőszakos volt. Mint ahogy szobrok eltávolítása, utcanevek megváltoztatása, elrablott (pl. egyházi) épületek visszajuttatása sem egyenlő a felelősségre vonás dühöngésével.
Sőt nemcsak ezek nem jelentenek felelősségre vonást, hanem az sem, ha erkölcsileg alaptalan, az általános társadalmi szint fölé bántóan kiugró és az adott történelmi helyzetben indokolatlan kiváltságokat – például társadalom munkájából képződött luxust lakásban, vagyonban, fizetésben, előjogokban stb. – megszüntetik. Csak ennek is tárgyilagos
emberséggel és átfogó gondoskodással kell történnie. A könyörtelenség, érdektelenség, gúny, bántás akkor is a felelősségre vonás keretei közé sorolódnak, ha életveszedelemmel nem is járnak.
A történelmi felelősség keresztény megközelítése esetén a történések tárgyszerű
felsorakoztatása és a személyi magatartás minőségének megállapítása a probléma egyszerűbb része. Magának a felelősségnek a körülírása lényegesen nehezebb. A kereszténységben minden felelősségmegállapításnál a feladat jelenti a kiindulópontot. A történelem vonatkozásainál pedig a feladatnál is, a felelősségnél is az egyéni oldal mellett külön hangsúlyt kap a közösségi rész. Ezt a közösségi részt a hivatalos vezetők magatartása vagy széles és reprezentatív tömegek akár spontán, akár szervezett fellépése minősíti. A tisztázás egyik legkényesebb pontja épp a közösségek szerepének és felelősségének megállapítása a vita alatt álló történésekben. Nyilvánvaló, hogy napjainkban az emberiség tudatosodásával mind szélesebb tömegek lépnek a történelmi cselekvés porondjára. Bár ezek tudatosodása sem látásukban, sem akaratuk szabadságában még korántsem érte el az erkölcsileg
megkívánható szintet, de kétségkívül úton vannak e felé. Mind a két világháború emberi eseményei és azok tágabb következményei, napjainkban a médiák tömeghatása, a
tömegturizmus, a közéletnek, ha a kívánatosnál még jóval csekélyebb is, de mégis kétségen
kívüli demokratizálódása, mind ebben az irányban hatnak. Újonnan jelentkező szempontként, közvetlen közéleti történések mellett, nagyon elemezni kell a különböző helyi, szellemi, társadalmi stb. közösségek magatartását és felelősségét, önmagunkon, a hívők társadalmán kezdve (1Pt 4,17), mint amelytől már eleve a legmélyebb tudatosságot és erkölcsiséget kell elvárnunk.
A földön minden emberi dolog időbeli, tehát történelmi jellegű, minthogy a teremtett ember minden porcikájával térhez és időhöz kötött. Így a kereszténység, az Egyház feladatai sem lehetnek a pillanatból kiemelten változatlanok, bár belső lényegük, túl minden történelmi változáson, transzcendentális, örök és változatlan. De még a változatlan elvi álláspontok is különböző hangsúllyal jelennek meg, s így a feladat is, a felelősség is térhez és időhöz meg a fejlődő emberekhez és közösségekhez kötött. Ezért például alaptalan és felületes Talleyrand közismert tétele, hogy a hazaárulás csak időpont kérdése. Minden cselekvésünk
elválaszthatatlan egységet alkot a tér-idő koordináta-rendszer azon helyével, amelyben létrejött. Egységet alkotnak, és meghatározzák egymást. Ugyanezt állítják a görögök is, hogy nem lehet kétszer belelépni ugyanabba a folyóba, mert mire újra belelépnénk, már más. A latinok szerint pedig: „si duo faciunt idem, iam non est idem”, ha ketten teszik ugyanazt, az már nem ugyanaz. Hogy valami például hazaárulás-e, vagy sem (és ez áll bármilyen
történelmi értékelésre is), az a történés időpontjában már épp úgy változatlanul és
végérvényesen eldőlt, mint hogy például 800 karácsonyán megkoronázták-e Nagy Károlyt, vagy sem. A napi politikai köpönyegforgatóknak napi politikai sikerei lehetnek, ezeknek azonban semmi köze sincs a történelmi értékeléshez vagy felelősséghez.
A hűség a végső lényege a kereszténységben minden feladatnak; a megbízottól pedig nem kívánnak többet, mint hogy hűséges legyen (1Kor 4,2). Minden további konkrét
történelmi részlet ennek a tőkének szőlővesszeje kell hogy legyen! Enélkül a szegénység csak társadalmi probléma, az erőszakmentesség politikai irányzat, s a tisztaság az egyéni önzés vagy a neurózis egyik formája.
A hűségnek viszont két alapvető formája van: Krisztus követése (Mt 16,24; Mk 8,34; Lk 9,23) és az ellenállás (e világnak, a rossznak, a sátánnak: 1Pt 5,9; Jn 17,15; Ef 6,13).
Amellett mind a kettőnek a megnyilatkozási formája is kettős. A Krisztus-követésnek a prófétáló hűség, amint Izajás mondja: „Kiálts teli torokból, ne kíméld magad, emeld föl hangodat, mint a harsona” (58,1), vagy Krisztus szavával: „Menjetek, és hirdessétek: közel van a mennyek országa” (Mt 10,7). A másik forma a csöndes szolgálat, ismét Izajásnál:
„Nem kiált majd, és nem emeli föl a hangját, szava sem hallatszik az utcákon; hűségesen elviszi az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszíti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön” (42,1-4), vagy Krisztus: „…tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket… Tanítsátok őket…” (Mt 28,19-20).
Viszont az ellenállásban az első a jól látható, a vértanúságig menő önfeláldozásban nyilvánul meg, míg a másiknak a „hallgató Egyház” képe felel meg, ennek passzív ellenállásával, csöndes szenvedésével, óvatos és nem látványos munkájával.
Lényeges, hogy tisztán álljon előttünk az ellenállás keresztény arculata is. A közfelfogást mindmáig elborítják azok a politikai jellegű nézetek, melyek ellenálláson Gömbös szobrának a felrobbantását, nyilas gyűlések megzavarását, röplapok szórását és mindezek végrehajtására alkalmas sejtszervezést értenek kizárólagosan. Persze megvan ezeknek a jelentősége, és elvileg az egyes keresztények sincsenek ezekből kizárva. De az igazi keresztény szellemű ellenállás nem az ellenfél állásainak a rombolásából áll, hanem saját világunk pozitív építéséből, előnytelen helyzetekben is, és a leselkedő veszedelmek elől sem hátrálva meg. Az előző, a negatív jellegű, kétségkívül látványosabb, és azonnalra szól. A miénk viszont csendes, nem, vagy alig érzékelhető, viszont szerves, és a távolabbi jövő igazi gyökere.
Az ellenállás függvénye a Krisztuskövetésnek, mint a szövet visszája a színének. Nem olyan önálló, mint a pozitív Krisztuskövetés, de ha ez az utóbbi megvan, szükség esetén a megfelelő ellenállás következményesen is létrejön. Ennek esetleges hiányossága visszautal a követés hiányosságaira, és önállóan nem is számolható fel, hanem csak a követés
rendbetételén keresztül. Így például a hőbörgést nem lehet tartósan és biztosan visszafogni önmagában, de a hűség elmélyítése lekoptatja a lelkekről.
Továbbá korszerűnek kell lennie a hűségnek is, az ellenállásnak is. Maga az Egyház is csak így lehet korszerű. A korszerűség ugyanis, szemben az általános társadalmi felfogással, nem egyszerűen a „menő” ízlésbeli, technikai vagy szervezeti formák igénybevételét jelenti, hanem tartalmi jelleggel bír. A szellemi zűrzavarok, feszültségek és belső széthúzások idején a krisztusi békét kell képviselnie (Jn 14,27), míg ellentmondania az emberek napi ösztönös vágyaiból fakadó napi meséinek kell (2Tim 4,3)!
A felelősség fogalma, mint a szó gyökere is mutatja, feltételez valami olyan külső és felső fórumot, amelyiknek joga és módja is van gyakorlatilag is számon kérni az embert.
Felelősségünk mértéke ugyan a lelkiismeretünk, de az valóban csak akkor nevezhető ennek, ha az Egyház, a kinyilatkoztatás, az Isten által meghatározott vonalon mozog. Valami
„kizárólagosan saját” lelkiismeret szerint való „felelősség” egyszerű önámítás. Zűrzavaros korunkban amúgy is kiemelten fontos marad az objektív és a szubjektív bűnök közti
különbség, ahol is a nem rossz szándékú lélek emberi korlátoltságára való tekintettel a tárgy szerinti rossz mégsem fogja az illetőt lelkiismeretében is terhelni. Börtönidőkből emlékszem arra a Pest környéki fiatalra, akit nácikkal való kollaborálás címén ítéltek el. Alig volt 14 éves, mikor nagy családi házukba-telkükre egy motoros SS-osztag fészkelte be magát. A kamaszfiú odavolt a motorért, és az SS-ek megtanították bánni vele. Azok is fiatalok voltak, tele motoros feladatokkal, s a gyereknek fogalma sem volt arról, hogy mi minden fűződik az SS névhez. Az ártatlanságára fizetett rá.
Csak a lélek saját idő-, tér-, társadalmi stb. koordinátái közt áll fenn minden felelősség, hisz mindenkitől csak a saját talentumait kérik számon (Mt 25,19-27)! Irreális dolog egy későbbi korból vissza-, vagy egy másik földrajzi, társadalmi keretből átnyúlva foglalni állást bármivel, bárkivel kapcsolatban, az állásfoglaló helyzetéből indulva ki. Így helytelen a múlt idealizálása, a nosztalgia, a „laudatores temporis acti” jellegű magatartás. Azután teljesen elfogadhatatlan az a tipikus viselkedés, mikor valaki egyszerűen csak a saját magatartásának megfelelőt vár el másoktól is. Akár a prófétai harsogást a csendes szolgálótól, akár fordítva:
az egyszerű szolgálatot a prófétától. Egy harmadik forma: tagadni mások állásfoglalásának illetékességét, a magunkét annál gondtalanabbul képviselve. Néhány évvel azelőtt például egy német újságíró megtámadta a francia püspöki kart, illetéktelennek tartva arra, hogy hozzászóljon egy francia társadalmi kérdéshez. Ő maga azonban illetékes volt az egész francia püspöki kar kitanítására! Az a forma is bőven megtalálható, amikor a társadalmi, gazdasági, sőt az egyházi életből emelnek ki egyetlen részletkérdést, elkülönítve azt a legszélesebb összefüggéseitől, és így könnyen és szabadon vádaskodva. Nemzetközi síkon sokszor kezelik ilyenformán például a fegyverkereskedelmet, a segélyek és adósságok ügyeit, a nemzetiségi kérdést, az emberi jogokat, a nemzetközi stabilitás ügyét stb., mikor éppen az átfogó kezelés hiányzik azokon a területeken, ahol nem lehet az egyiknek a lyukait a másik területéből kivágott folttal elintézni – legalábbis tartósan nem! Egyházi területen így csinálnak a celibátusból, az egyházi adóból, az intercommunióból stb. minden mástól elvonatkoztatott, viszont kiemeltségében megoldhatatlan problémát. A gondok ugyanis átjárják egymást, lévén a történelem hézagtalan, összefüggő egész!
A botránkoztatás ténye vagy lehetősége is belejátszik a felelősség kérdésébe. – Annak a bizonyos állami-egyházi „megegyezésnek” az idejében történt. Elterjedt annak híre, hogy az arról készült híradó utolsó jelenetében – állítólag – két kinyújtott férfikar koccintott pezsgős poharakkal, az egyik zakóban a másik, püspöki reverendában. S mikor egy keresztény
családapa látta ezt, felhördül: nahát, ha nekik ez is jó, akkor vége a hittantanulásnak és a templomba járásnak! – Persze hogy hibát követ el, szegény, csakhogy a vétkét – ha ez valóban így volt – az Úr a mulasztó prófétán kéri számon (Ez 33,6)!
A felelősségre vonást maga a felelősség megállapítása önmagában még nem feltétlenül vonja maga után! A felelősségmegállapítás egy szellemi-erkölcsi feladat, a felelősségre vonás viszont külső, társadalmi, közhatalmi cselekedet, amibe azonban a társadalom egyéb
szempontjai és vonatkozásai is beleszólhatnak. A felelősségmegállapítás és a felelősségre vonás nem alkotnak egy zárt ok-okozati láncot. Azzal is számolni lehet, hogy a felelősség megállapítása már magában is csökkentheti az újabb hibák elkövetésének a veszélyét.
Viszont a már elkövetett hibák következményeivel szemben legtöbbször tehetetlen nemcsak a felelősség megállapítása, hanem akár maga a felelősségre vonás is. Melyikkel lehet például jóvá tenni a lelkekben azt a rombolást, amit a fent említett film idézett elő?
Minden felelősségre vonás komplikáltságát illusztrálják századunk legsúlyosabb és legszélesebb hatáskörű bűnei, az egymást keresztező vagy egymással birkózó
totalitarizmusok. Ezek lényege egy és ugyanaz, akkor is, ha különböző színű egyenruhákat öltenek, különböző alapfogalmakból kiindulva barkácsolnak maguknak ideológiát, és hatalom- és érvényesülésvágyukban egymást is megennék. Velük sokan és sokféle indokból birkóztak, legkeményebben ők egymással, de leglogikusabb, legmélyebb, legátfogóbb és alapjaiban a legmesszebbmenő ellenfele mindnek a kereszténység. Hiszen a végső választás mindig arra vezethető vissza: Isten – vagy valami más? A kereszténységnek ez az elvi tiszta helyzete megkönnyíthetné az egyes keresztények gyakorlati hűségét, ha a másik oldalról az emberi szabadság és törékenység nem veszélyeztetné azt ugyanilyen mértékben. Ezért nem lehet azt gondolni, hogy ebben a vonatkozásban keresztények nem követhetnek el hibát;
viszont az is ritka, hogy valaki életének minden percében kizárólag áruló lett volna. A lényegi hűség vagy hűtlenség azért mindig szétválasztható aszerint, hogy az ember alapvetően kész az önfeláldozásra, vagy alapvetően mindenáron meg akarja menteni magát, és túl akarja élni a dolgokat. Az összes Evangélium többszörösen nyíltan és keményen állítja fel ezt az
alternatívát (Mt 10,39; 16,25; Mk 8,35; Lk 9,24; 17,33; Jn 12,25); az éles választás
különbsége alapvető és nyilvánvaló. A kegyelem rendelkezésre áll mindig, mindenkinek, de igénybevétele tőlünk függ, viszont sem egy pillanatnyi elszédülés, sem egy pillanatnyi jó hangulat viselkedésünk alaptípusán nem változtat.
A közösségi vonatkozás a legkényesebb része a történelemszemléleti
felelősségkomplexumnak. A történelem lényege szerint közösségi jellegű jelenség. A keresztény erkölcsi felelőssége viszont végső fokon egyéni. A kereszténység ezért el is utasítja magától a kollektív felelősség minden formáját. A modern fejlődés ugyan magával hozta például a „bűn struktúrái” képletet, de mint II. János Pál pápa a Sollicitudo rei socialis című enciklikájának 36. pontjában megfogalmazta, ezek „a személyes bűnben gyökereznek, és ezért mindig összefüggésben vannak a személyek konkrét tetteivel, amelyek ezeket létrehozzák, megerősítik, és felszámolásukat megnehezítik.” Az enciklika az adott helyen még hivatkozik az 1984-es Reconciliatio et paenitentia apostoli buzdításra is, ahol a
hivatkozás utolsó mondata: „Egy szituáció – és ugyanígy egy intézmény, egy struktúra, egy közösség – önmagában nem alanya egy erkölcsi cselekedetnek, ezért önmagában nem lehet jó vagy rossz.” Ennek azonban egyáltalán nem mond ellent az, hogy ha egy adott társadalomra vonatkozóan relatíve nagyszámú és azonos erkölcsi jellegű egyéni magatartást tudunk megállapítani, akkor a társadalmat ilyennek állítjuk. De ha ez történelemszemléletileg
kifogástalan is, pusztán ennek alapján egyénileg mégsem lehet senkit felelőssé tenni. Viszont az így körülírható társadalmi nyomást, ami tényleges valóság lehetett, enyhítő körülménynek lehet betudni az egyedi esetekben, mint ahogy a kiáltóan nagy nyomás hősiessé emelhet egy egyébként egyszerű és magától értetődő helytállást is.
Az egyéni és egyénen túli vonások egyébként már magánál a felelősség megállapításánál is messzemenően összeforrnak. Elvileg, elméletileg bárki megszólalhat például, de ennek alig van jelentősége. Hisz az elvek megvannak, nem kell őket felfedezni, a jellegük is
nyilvánvaló. Hogy az árulás árulás, ezt kimondani, és melléje köpni is egyet, egyszerű is, igazságos is, csak nem visz előbbre, hisz ezt mindenki tudja is, vallja is. A problémák a konkrét neveknél, helyzeteknél kezdődnek: ha Brutus, ha Júdás, ha Talleyrand, ha
Stauffenberg stb. Viszont egy konkrét terhelés elviseléséhez, valami új kezdés elbírálásához reálisan csak az szólhat hozzá, aki – a maga helyzetében ugyan (mert más történelmi
helyzetekbe reálisan átlépni képtelenség!), de hasonló terhelés alatt, hasonlóan kockázatos új kikezdésben – valahogyan már helytállt, mert csak így tudhatja a maga konkrét nyomasztó valóságában lemérni a követelmények súlyát, a helytállás nagyságát vagy a csőd bűnösségét.
Ennek hiánya esetén a közgondolkodás joggal hárítja el az illető állásfoglalását például azzal, hogy a kibicnek semmi sem drága! Hisz egy ilyen kitétel csak népies kifejezése az emberi közösségiség alapvető tényének. Dolgainkat „kívülről és felülről” megítélni csak az Isten képes és jogosult. A teremtmény számára ez a helyzet természetellenes, amelyben
szükségképpen ferde és megbízhatatlan lesz a látása is, az ítélkezése is!
És ez annál lényegesebb, mert az epikia, a méltányosság szerepe, mely már az egyéni magatartás megítélésénél is rendkívül fontos, még kiemeltebb szerephez jut, mikor a
különlegesebb közösségi körülmények között kell keresnünk a törvényhozó igazi akaratának a teljesítését2. Hisz közösségi, társadalmi, történelmi helyzeteknél ez az eljárás
hasonlíthatatlanul bonyolultabb, mint az egyénieknél, ezért a történelmi
felelősségmegállapításoknál az epikiának egy patikamérleg finomságával kell dolgoznia.
Hogy egy súlyosan felelős helyzetben kinek, mikor, milyen hangsúllyal lehet vagy kell megszólalnia vagy csöndben maradnia, azt az epikia kézbentartása mellett is aligha tudja reálisan és hitelesen eldönteni, vagy a döntést megítélni az, aki maga hasonló pszichés terhelésen sose ment át. Későbbi történetírók igen nehéz helyzetben lesznek, ha feladatuk ellátása közben nem támaszkodhatnak ezeknek a követelményeknek megfelelő
állásfoglalásokra. Hiszen napjaink történetéből magunk is tudjuk, hogy például koncepciós perek kihallgatási jegyzőkönyveit a nyomozók fogalmazták meg nemcsak a maguk szája íze, hanem egyszerűen az ő adott gondolati kategóriáik szerint! És a keresztények jobb híján sokszor aláírták ezeket a nekik ugyan nem megfelelő fogalmazásokat – melyeket az utókor akár megütődve is olvashat –, mert az ellenkezésük ténylegesen csak egy olyan politikai ízű ellenállás benyomását kelthette volna, melyet sem ők, sem az Egyház nem vallott magáénak.
Kellő súlyú egyéni tapasztalat nélkül szinte lehetetlen reálisan súlyozni ezeket a
finomságokat, amiknek elmosódó határain túl viszont az árulás egyre mélyebb szakadékai leselkednek az óvatlanra.
Csak az Evangélium elvárásaira támaszkodhatunk bárminő átfogóan keresztény történelemszemléleti felelősségmegállapításnál. Ez az a megfelelő kalibrációs skála, aminek megtalálása és elfogadása alapvető kérdés bárminemű mérlegelésnél. Ezt persze attól nem lehet számon kérni, aki egész lényével ezen kívül áll; de a saját vállalt vagy hirdetett kategóriáit annál inkább számon lehet kérni, például a nemzetiségi kérdésben, a szólás- és vallásszabadság kérdésében stb. A közösségi lét alapvető humánkategóriái pedig – a cél nem szentesíti az eszközt; amit nem akarsz magadnak, te se tedd másnak; a bűnösség
bizonyításáig az ártatlanság vélelme; stb. – minden felelősségmegállapításnak is vitathatatlan alapjait képezik. A konkrét történelmi helyzetekhez és szereplőkhöz kapcsolódó részletek kidolgozásánál azonban például még az egyéni meggyőződést, a társadalom átfogó levegőjét
2 Teológiai Kisszótár, 168. oldal.
