CSATÓ ANITA
AZ ÍZLÉS TÖRTÉNETÉNEK VÁLTOZÁSAI GADAMER HERMENEUTIKAI FILOZÓFIÁJÁNAK
TÜKRÉBEN
Témavezető:
Dr. habil. Loboczky János CSc
Bevezetés
Dolgozatom fő témája az ízlésfilozófia, az ízlés által felvetődő különböző kérdések, melyekre a válaszokat elsősorban Hans-Georg Gadamer Igazság és módszer1 című munkájában keresem.
Vitathatatlan, hogy Gadamer a huszadik századi filozófia egyik megkerülhetetlen alakja, továbbá az is vitathatatlan, hogy neve hallatán nem az ízlésfilozófia témaköre jut először eszébe az olvasónak. Sokkal hamarabb asszociálunk a hermeneutikára a szerző neve halla- tán, s valóban: az Igazság és módszer című alkotása is elsősorban hermeneutikai kérdésekkel foglalkozó mű. Azonban az esztétika iránt érdeklődő emberként nem tudom nem észre- venni, hogy mennyire fontos szerepet játszik ebben az alkotásban az ízlés, az ízlésfilozófia kérdése, hogy az ítéletalkotásaink mennyire befolyásolják megértésünket. Ezért választot- tam dolgozatom fő témájává a fent említett Gadamer művön belül az ízlés megjelenését.
Munkámban az ízlés történeti változásaira koncentrálok, a folyamatok bemutatásához pedig Gadamer módszerét, a hermeneutikát hívom segítségül. Fő célom, hogy Gadamer módszerét felhasználva átfogó képet adjak az ízlés történeti változásairól, fontos kérdéseiről (pl. sensus communis), miközben Gadamer új észrevételeit is kiemelem (pl. divat és az ízlés viszonya) az ízlésfilozófia eddigi elméleteiből. S miért pont az ízlés kérdése az, ami annyira megfogott Gadamer alkotásában?
Úgy gondolom, az ízlés kérdése elsősorban egy olyan problémakörhöz vezet el minket, amely minden egyes embert érint, erőteljesen meghatározza mindennapjainkat – még ak- kor is, ha ez sokszor nem tudatosul bennünk. Gondoljunk csak bele: hányszor mondjuk életünk során valamire, hogy „nem felel meg az ízlésünknek”, vagy milyen gyakran ítéljük
1 Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer – A filozófiai hermeneutika vázlata, Osiris, Bp., 2003. Fordította: Bonyhai Gábor.
el társainkat azzal a felkiáltással, hogy „nem jó az ízlése”. De mire is gondolunk pontosan, amikor ezek a mondatok hagyják el szánkat? Mit értünk pontosan az ízlés, sőt a jó ízlés fogalma alatt? Az „én ízlésem…” tehát valami egyedi, sajátos, csak kizárólag ránk jellem- ző egyedi, mondhatni a priori dolog, amit születésünktől fogva hordozunk magunkkal?
Hordozunk? Valóban tényleg csak hordozzuk, ennyi lenne az egész? Vagy folyamatosan alakítgatjuk, csiszoljuk, képezzük azt? Ez a „valami”, amit ízlésnek nevezünk, határozza meg ítéleteinket, így életünket, vagy pont fordítva: mi fejlesztjük, irányítjuk azt? És tényleg ennyire egyedi lenne, vagy létezik valamilyen társadalmi norma, ami meghatározza, hogy milyen is az a „jó ízlés”? S ha ez a norma valóban létezik, akkor az „én ízlésem” mennyire lehet egyedi, saját, csak egyetlen emberre jellemző, és mennyiben a tömeg ízlése? Vélemé- nyem szerint ezekre a kérdésekre a legeredményesebb válaszokat akkor kaphatjuk meg, ha az ízlést Gadamer módszerének, a hermeneutikának a tükre alatt vizsgáljuk. Gadamer mű- vében maga is komplex hermeneutikai körbe helyezi az ízlés kérdését: az ízlésfilozófia kap- csán felidéződnek az ízlés történeti hagyományai, így elsősorban az egyik legnagyobb előd, Immanuel Kant tanításai az ízlés kérdéseiről. Kant munkássága megkerülhetetlen a téma kapcsán, így a dolgozatomban is részletesen kitérek rá. A problémával a szerző több aspek- tusból is foglalkozik, így például kitér az ízlés és az erkölcs, valamint az ízlés és a szépség viszonyára is, melyek az esztétikatörténet megkerülhetetlen kérdései.
Az Igazság és módszer alapgondolatával szoros kapcsolatba hozható az ízlés mellett a mű- vészet is, hiszen Gadamer megpróbál rávilágítani, hogy a korában annyira elterjedt tudo- mányos módszer nem az egyetlen és kizárólagos útja az „igazság” elérésének. A mű során megpróbálja felmutatni az igazság olyan tapasztalati formáit, melyek túllépnek a puszta tudományos gondolkodáson: így kap jelentős szerepet a történelem és a filozófia tapasztala- ta mellett a művészet tapasztalata is. Ennek ered nyomába a hermeneutika, erre próbál meg a tudomány módszeres eszközeivel nem verifikálható válaszokat adni.
Így dolgozatom zárásában fontos szerepet kap az ízlés és a művészet viszonya – hiszen Gadamer szerint a művészet az a terület, melynek igazsága képes túllépni az egzakt tudo- mányos módszereken. Ezért a hermeneutika szemléletmódját felhasználva és Kierkegaard egyik tanulmányára2 hivatkozva próbálom meg feleleveníteni és összevetni két különböző korszak ízlését a művészet (jelen esetben a színháztudomány) területén. Kierkegaard szöve- gében egyszerre megtalálható a művészet által megnyíló horizontok igazsága(i), valamint a hagyomány felelevenedése egy komplex hermeneutikai univerzumban.
Fontosnak tarom, hogy Gadamer módszerével, a hermeneutikával foglalkozzunk, s en- nek tükrében vizsgáljuk ízlésünket – akár a saját, mindennapi, „nem tudományos” életünk- ben is. Hiszen minden nap mi is egyfajta „hermeneutikai körben” élünk: új és új jelensé- 2 Az antik tragikum visszfénye a modern tragikumban, in: Soren Kierkegaard: Vagy-vagy, Osiris, Bp., 1994. Fordította: Dani Tivadar.
gekkel, ingerekkel találkozunk, melyeket próbálunk megfejteni, értelmezni, megérteni, s saját értékítéleteinket, ízlésünket érvényre juttatni. Ez a próbálkozásunk hol sikerrel jár, hol pedig nem, de egy biztos: mindig ítéleteket alkotunk mindenről. Ítéletalkotásunkban ízlésünk pedig kiemelt szerepet játszik, ezért is gondolom fontosnak, hogy foglalkozzunk ezzel a témával.
Gadamer és a hermeneutika – Az ízlés és a hermeneutika viszonya
Hans-Georg Gadamer a XX. század hajnalán született a németországi Marburg városában.
Nevéhez elsősorban a már a bevezetőben is említett filozófiai hermeneutika modern értel- mezése kapcsolódik.
Gadamer egyetemi tanulmányait Breslauban, majd szülővárosában, Marburban folytat- ta, ahol Paul Natropnál és Nicolai Hartmannál tanult. Később a freiburgi egyetem tanu- lója volt, ahol Edmund Husserl és Martin Heidegger előadásai nagy hatással voltak rá.
Gadamer kezdetben klasszika-filológiával foglalkozott, 1929-ben Platón dialektikus etiká- jából habilitált Heideggernél. Már korai, leginkább az antikvitással foglalkozó írásaiban is felfedezhetőek utalások hermeneutikai elképzeléseire, így például az 1934-ben megjelent Platón-tanulmányában is találunk erre utaló szövegrészeket.
Gadamer egyetemi professzorként, tanszékvezetőként, dékánként, majd rektorként ma- gasan ívelő karriert tudhatott már maga mögött, amikor 1960-ban megjelent Igazság és módszer című írása, amely meghozta számára a nemzetközi elismerést is.
Az Igazság és módszer című műve a hermeneutika modern értelmezését nyújtja a filozófia számára, nagyban támaszkodik egykori professzora, Heidegger tanításaira.
Maga a hermeneutika azonban hosszú történeti múltra tekint vissza. Hermeneutika alatt általánosan az „értelmezés tudományát” értjük, a filozófiai hermeneutika az emberi tapasz- talatokban betöltött különféle értelmezéseket vizsgálja.
A hermeneutika szó azonban többrétegű, egyes korokban más-más értelemben használták.
Hermeneutika alatt eredetileg a szent szövegek értelmezését értették, a hermeneutika tehát a nyilvánvaló jelentés mögött meghúzódó többletjelentéseket próbálta feltárni. Viszont, mint ahogyan arra Gadamer is utal az Igazság és módszer bevezetésében, a hermeneutikát használ- ták a gyakorlati életben is, így például a jogtudomány vagy a retorika területén.
A hermeneutikát mint „tudományt” a romantika fedezi fel újra, ekkortól alakulnak ki modern értelmezései. A romantika korában a hermeneutika alaptételeit Schleiermacher fo- galmazta meg. Két alapelvet különített el, ami Gadamer munkásságában is jelentős szere- pet játszik: 1. A szöveget mindig a kortárs olvasó kontextusából kiindulva kell értelmezni.
2. A hermeneutikai kör: a szöveg egészének megértése feltételezi a részek megértését, a ré- szek megértése pedig feltételezi az egész megértését. Ez a későbbiekben Gadamer munkás- ságában is jelentős szerepet fog játszani.
Gadamer hermeneutika értelmezése leginkább volt professzorának, Heideggernek az értelmezéséhez áll közel. Ahogy Gadamer nyilatkozott róla: „Heidegger zseniálisan tudta a szavakat és a fogalmakat az egész világra úgyszólván rányitni. Ezt én mindig a szövegek és a személyek, a valamire vonatkozó kijelentések megértésével tettem.”3 Heidegger számára a hermeneutika a létmegértésben, a létező és a lét közötti differencia felfogásában, a nyelv elsődlegességének hangsúlyozásában jelentős. A hermeneutika itt már nem a humán tu- dományok alapja (nem úgy, mint Diltheynél), hanem az ún. fundamentális ontológiához tartozik. Heidegger szerint létezésünk alapjellegzetessége, hogy megértjük és értelmezzük környezetünket, az összes többi tudományos értelmezés csakis kizárólag erre épülhet, így a hermeneutika alapvetőbb számára mindenféle tudománynál.4 Gadamer ezen elméletet gondolja tovább, ez alapján kritizálja a korábbi hermeneutikát tudományosságra törekvése miatt. A művészettel kapcsolatban pedig főleg Heidegger alapvető szemléletmódjához kap- csolódik: a műalkotásban az igazság tükröződik, „lép életbe”.
Ez a heideggeri hatás jól kitapintható Gadamer 1960-ban született Igazság és módszer című műve kapcsán. Heideggerhez hasonlóan Gadamer alapállítása a műben a következő: A tu- dományos módszer nem az egyetlen és kizárólagos útja az igazság elérésének. Kritizálja az
„eltudományosodott”, mindent a tudománynak és a fejlődésnek alárendelt világot, valamint próbálja felmutatni az igazság olyan tapasztalati formáit a mű során, melyek túllépnek a tu- dományos tapasztalaton. Így jelenik meg a filozófia, a történelem és a művészet tapasztalata.
Gadamer tehát a hermeneutikai igazság kidolgozása kapcsán Heidegger alapgondolatát vi- szi tovább és bővíti ki, miközben rég elfeledni látszott fogalmakat emel vissza a köztudatba, olyanokat, melyeket a tudomány miatt elutasítottak. Célja, hogy olyan elfeledett „hagyomá- nyokat” elevenítsen fel, amelyeket korának embere elfeledni látszik, hiszen társadalma egyre nagyobb mértékben figyel pusztán a racionalizálásra, a tudományok fejlesztésére, s közben az
„igazság” elveszni látszik, pedig ezek lennének azok a „hagyományok”, tapasztalatok, ame- lyek képesek lennének az embereket talán a tudományon kívüli tapasztalathoz visszavezetni, így például a művészet tapasztalatához. Ezért tűnnek fel az elfeledett „humanista vezérfo- galmak”, mint például a tekintély vagy a hagyomány, a nyelv kitüntetett szerepe (hiszen az értelmezés mindig a nyelven keresztül történik), valamint az ízlés.
De hogyan is hozható viszonyba a hermeneutika az ízléssel?
Mint azt láttuk, a hermeneutika egyfajta módszer, eljárás, mely segíti az értelmezést, a szövegek megértését, általában véve az ember világban való eligazodását.
Fontos azonban, hogy tisztázzuk, hogy a hermeneutika nem tisztán módszer – mint pél- dául az egzakt tudományok által alkalmazott módszerek –, sokkal inkább egyfajta beállító- dás, szemléletmód, ami szoros összhangban áll az ember alapvető létmódjával.5 A herme-
3 Művészet, amely szerint nem lehet igazunk, Dieter Mersch és Ingeborg Breuer interjúja Hans-Georg Gadamerrel, Gondolat – Jel, 1992/II. Szeged – Pécs. Fordította: Krémer Sándor.
4 Ugyanakkor Heidegger magát a hermeneutika kifejezést alig használja.
5 Utalás Heidegger filozófiájára: Az ember alapvető viszonya a léthez a létmegértés.
neutika – ahogy Gadamer fogalmaz az egyik vele készült interjúban − „annak a művészete, hogy megértsük a másik nézetét”. 6 Gadamer meghatározása magától adja a választ a herme- neutika fő céljára: megérteni a másikat, felhagyni az „egy igazság” keresésével, elfogadni, hogy többféle perspektíva létezik, s csupán nézőpont kérdése, hogy ki melyikben véli felfe- dezni az igazságot. A hermeneutika a „…művészet, amely szerint nem lehet igazunk.”7 Ponto- sabban: mely szerint nem csak nekünk lehet igazunk! A hermeneutika élesen elválik az antik egy igazság fogalmától. A filozófus célja többé nem az egy igazság keresése, hanem kérdések felvetése. Ebből azonban nem következik, hogy minden kérdésre választ is kapna a gondol- kodó – nem is ez a célja. Különböző utakat, perspektívákat nyit meg kérdéseivel, de nem fel- adata, hogy választ is találjon – azt meghagyja az egzakt tudományokat művelő tudósoknak.
Ezek az egzakt tudományok azonban nem képesek az emberi élet minden területét vizs- gálni, bizonyos jelenségeket lehetetlen leírni a tudomány nyelvén. Ilyen jelenség területére téved az ember, ha ízlésfilozófiával kezd el foglalkozni. Az emberi ízlés egyszerre komplex és elemeire bontható, egyszerre egyedi és általános törvények alá vonható, egyszerre ko- runk ízlése, és egyszerre hosszú hagyománytörténettel rendelkező jelenség, így vizsgálata szinte lehetetlennek tűnik a tudomány nyelvén.
A hermeneutika azonban a maga szemléletmódjával, a különböző horizontok feltárásával és a hagyomány átölelésével véleményem szerint megfelelő szemléletmód ahhoz, hogy az ízlésről elmélkedjünk. Másrészről az igazság(ok) keresése, a horizontok feltárása is kapcsolatba hoz- ható a hermeneutikával, hiszen – általánosságban – mire gondol minden egyén, amikor ízlé- sítéletet fogalmaz meg? Arra, hogy saját igazságát jutatja érvényre. S valóban: minden egyes ízlésítélettel, minden egyes választásunkkal egy új horizont nyílik meg szemünk előtt. Olyan igazság jelenik meg minden egyes ízlésítéletben, ami túllép a tudományos metodika mód- szerein. A hermeneutika tehát célt ér az ízlésfilozófia területén, hiszen pont ez a célkitűzése:
olyan igazság feltárása, ami az egzakt tudományok segítségével nem verifikálható.
Dolgozatomban az ízlés körüljárása során tehát Gadamer hermeneutikai szemléletmódját alkalmazom, ezért célszerűnek érzem, hogy bővebben is kifejtsem, hogy pontosan mit is értünk hermeneutikai értelmezés alatt.
Gadamer munkásságában kiemelt fontosságú szerepet játszik a már említett hermeneuti- kai hagyomány, hermeneutikai kör. Kétféle megközelítését határozza meg a hermeneutikai körnek, mindkettő célja, hogy az ember a „szövegek”8 megértésével közelebb kerülhessen az alkotások által önmagához is.
6 Művészet, amely szerint nem lehet igazunk, Dieter Mersch és Ingeborg Breuer interjúja Hans-Georg Gadamerrel, Gondolat – Jel, 1992/II. Szeged – Pécs. Fordította: Krémer Sándor, 20. o.
7 Uo. 21. o.
8 Gadamer a „szöveg” elnevezést vonatkoztatja minden műalkotásra, így például az épületek- re, festményekre stb. is.
A hermeneutikai kör egyrészről elképzelhető mint térbeli struktúra. Ezen felfogás eseté- ben a hangsúly magára a szöveg szerkezetére helyeződik: a szöveg egyes részeinek megérté- se vezet el az egész szöveg megértéséhez, valamint a teljes szöveg megértésével kiegészülnek az egyes helyek értelmezései is. Tehát a körforgás fennáll, a részből az egészhez, az egészből a részekhez kerülhetünk közelebb a megértés során.
A hermeneutikai kör másik lehetséges elképzelése az időbeli szerkezet alapján történő megértés. Itt a legfontosabb, hogy az ember folyton előfeltevésekkel áll a világ előtt9, ren- delkezik bizonyos előzetes tapasztalatokkal, elvárásokkal. A megértés folyamatában ezek az előzetes tapasztalatok fontos szerepet játszanak, befolyásolják, formálják megértésünket.
A felvázolt hermeneutikai kör kulcsa számomra az időbeli szakadatlan folytonosságban, valamint a folytonos kölcsönhatásokban rejlik. Ahhoz, hogy dolgozatom fő témáját, az íz- lést a lehető legpontosabban megpróbáljam körbejárni, szükségesnek érzem, hogy egyfajta hermeneutikai körben járva próbáljam meg értelmezni a folytonos alakulásokat, kölcsön- hatásokat. Ezért is van szükség a történeti áttekintésre.
Történeti áttekintés – Az ízlés alakulásának rövid története
Gadamer fő művében maga is foglalkozik az ízléssel kapcsolatos fontosabb értelmezések- kel, paradigmaváltásokkal. Ennek nyomán a következőkben én is történetileg tekintem át a kérdést: Gadamer módszerét, a hermeneutikai körben láttatást felhasználva elevenítem fel az ízlés történeti hagyományát.
A történeti áttekintés során a bevezetőben már felett kérdésekre – Mi az ízlés? Az ízlés egyéni individuális dolog, vagy valamely kulturálisan körülhatárolható közösség sajátos- sága? Alakítható, formálható az ízlés, vagy születésünktől fogva, mint egy passzív dolgot hordozzuk? stb. – próbálok válaszokat találni.
Az antikvitás
Az antikvitás korában egyértelműen körülhatárolható „ízlésfilozófiáról” nem beszélhetünk, hi- szen a kor gondolkodásmódja nem különböző „tudományterületekre” és azokon belül „szakágak- ra” tagolódott, hanem totalitásban gondolkodtak a kor emberei az őket körülölelő világról.
A görögök az i. e. VI. századtól foglalkoztak filozófiával, ezalatt – a bölcsesség szeretete alatt – életvitelszerűen felhasználható ismeretek megszerzésre irányuló tevékenységet ért- hetünk, hiszen az emberek egyaránt gondolkodtak a világ szerkezetéről, valamint a mű- vészetekről „filozófia” címszó alatt. Az antik filozófia minden kérdést lefedett, ami a kor emberében felmerülhetett.
9 Heidegger hatása erősen érződik: az ember alapvető létmódja a megértés. Közvetlen viszonya van a léttel, eleve, létéből eredően megérti valahogy azt, mindig rendelkezik valamilyen előzetes is- meretekkel.
A korra jellemző, hogy a művészetekről szinte kivétel nélkül mindig a nevelő hatás szem- pontjából gondolkodtak, ami szükségszerűen maga után vonta az individuális ízlés háttér- be szorulását a művészetek kapcsán.
A korai ízléselméletek tehát – mint arra Radnóti Sándor is rávilágít Jöjj és láss!10 című munkájában – nem korlátozódtak kizárólag a mai értelemben vett művészeti ízlésre.
Az ízlés azonban mégis fontos szerepet játszott az antikvitás embereinek mindennapjaiban, mégpedig elsősorban a társasági életben. Az ízlés, a jó ízlés egyfajta iránymutató képesség, segéderő volt a társasági életben való eligazodás során.
Az antik ember életében mindig is fontos szerepet játszott a társas kapcsolatok ápolása:
„az ember állami közösségre hivatott lény, s természettél fogva társas életre van alkotva”11, mint ahogy azt Arisztotelész is írja koráról a Nikomakhoszi etikában. Ebből kifolyólag a társas kapcsolatok, s mint ezeknek az egyik fő megnyilvánulási formája a barátság, meg- határozó szerepet tölt be életében.
A barátság kapcsán – ahogy arra Radnóti Sándor is rávilágít – ugyanaz a rejtélyes von- zódás és tetszés nyilvánult meg, mint a műalkotások szemlélése során. Az antik görögök életében az ízlés elsősorban a barátságban és a társas együttélésben nyilvánul meg, nem pedig a művészeti ízlésben. „Az életviszonyok esztétizálásának egyik alapformája a barátság.
Az ízlés tiszta immanenciájának, érdekmentes szabadságának és mások ízlésével való önkéntes harmonizálásának metaforáját előbb lehetett megtalálni – s mindenekelőtt nagyobb teherbíró képességgel – a barátságban, mint a művészetek kedvelésében.”12
Az antik görögök ízléséről tehát elmondható, hogy sokkal szélesebb körre vonatkozott, mint pusztán a művészeti szép érzékelésére, kiterjedt a mindennapokban felvett szokása- ikra, politikára, baráti kapcsolatokra stb. Ez az ízlés fogalmában a történelem során oly sokszor (szinte folyamatosan) felmerülő feszültséghez is vezetett, hiszen a személyes és a társasági ízlés, érzék sokszor nem fedte le tökéletesen egymást.
Az antik gondolkodók művészetfelfogására, „művészeti ízlésére” (ha lehet a korban ilyen- ről beszélni) elsősorban az egyéni ízlés háttérbe szorítása jellemző, a művészetről szinte kivétel nélkül mindig a nevelés, a jellemformálás szempontjából mondtak értékítéleteket.
sA közösség által elfogadott művészetet tartották pozitív értéknek, a művészet kapcsán ez a pozitivitás meglehetősen fontos volt.
10 Radnóti Sándor: Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése, Winckelmann és a következmények, Atlantisz, Bp., 2010.
11 Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, IX. könyv, Magyar Helikon, Bp., 1971. Fordította: Szabó Miklós.
12 Radnóti Sándor: Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése, Winckelmann és a következmények, Atlantisz, Budapest, 2010. 345. o.
A szép és a jó, valamint az igaz elválaszthatatlan egységéről Xenophón ír Emlékeim Szók- ratészről13 című írásában. A művészetben a szép, a jó és az igaz elválaszthatatlan egységet kellett, hogy alkosson, ami nem felelt meg ennek a kritériumnak, azt nem tekintették jó ízlésű ember választásának. Az antikvitásban kialakult eszmény a szépről egész kultúránk- ban meghatározó szerepet töltött be az évszázadok folyamán, sokáig elképzelhetetlen volt, hogy más minőségi jegyet is jó ízlésű ember ítéletének tartsanak, mint a szép.
Az antik ember mindennapjaiban megjelenő viszonyáról a művészetekhez, a széphez, az ízlésről alkotott véleményéről leghitelesebben a korszak írásai közül Platón A lakoma14 című művében kapunk beszámolót.
A mű hiteles képét adja a kor társadalmának, megtudjuk belőle, hogyan éltek és gon- dolkodtak a kor emberei. A szép kérdése fontos szerepet játszik a műben, ez Platón egyik kulcsfogalma a mimézis mellett. A szépség kérdése a platóni életműben az ideatan része- ként jelenik meg. (Az ideatan részletes kifejtését az Államban olvashatjuk, de A lakomában is kulcsfontosságú téma.)
A görögök ízlését, értékítéleteit hitelesen ábrázolja A lakomában elhangzó hét pohárkö- szöntő közül az első, melyet Phaidrosztól hallunk. Phaidrosz Parmenidész filozófiáját idézi fel társai előtt, az istenek leszármazási rendjéről mesél, s az istenek közül Eroszt tartja az emberiség legnagyobb jótevőjének. Két dolgot köszönhetünk szerinte Erosznak: a rút dol- gok miatti szégyenkezést és a szép tettekre való törekvés ösztönét.
Ebből is látszik, hogy a rút dolgok nem képezhették az antik ember tetszésének tárgyát, a rút dolgokhoz a szégyenkezés kapcsolódott, míg a szép tettekért hálát adtak, ezzel bekap- csolva a szépséget az etika világába.
Az antikvitás emberéről összességében elmondható, hogy mindenben a szépségre töreke- dett, a szép művekből okult és tanult (Platón), vagy szórakozott és gyönyörködött bennük (Arisztotelész). A szép cselekedetek nemesítették életét, a szép és a szép-művészet erényes életet és erényes művészetet jelentett számukra. A szép a „jó ízlésű” ember választása, azon- ban mindig jelen volt a társas együttlét, a „közösség ízlése”, az emberi kapcsolatok fontos- sága az ízlés kérdései kapcsán is az antikvitásban.
A reneszánsz, a barokk és a rokokó
A reneszánsz, a barokk és a rokokó együtt tárgyalására a paradigmaváltások hatásosabb személtetése miatt kerülhet sor.
A hermeneutikai kör folytonosságát azonban nem szeretném megszakítani, ezért pár sor- ban kitérek a reneszánsz előzményeire: a középkorra.
13 Xenophón: Emlékeim Szókratészről, Európa Könyvkiadó, Bp., 1986. Fordította: Németh György.
14 Phaidrosz, Platón összes művei kommentárokkal, Atlantisz Könyvkiadó KFT. Bp. 2005.
Fordította: Simon Attila.
A középkorban a vallás nagymértékű előtérbe benyomulása miatt nem igazán beszélhe- tünk önálló „ízlésfilozófiáról”, sem egyéni, individuális, sem konszenzuális alapokon nyug- vó formában sem (ezért sem tárgyalom külön alfejezetben).
A művészetek háttérbe szorultak, nem tölthettek be a vallás mellett igazán fontos szere- pet. A korban a vallás, a szellem mindent átitatott, egyfajta „metafizikai szépségideál” ala- kult ki. Az antikvitásban elkezdődő jó, szép, valamint erény egységének továbbélése figyel- hető meg, elsősorban persze az erény, az erényes élet szempontjából vizsgáltak mindenféle műalkotást is (már ami eljutott a közönséghez). Az egyén ízlése nem meghatározó, a vallás és az egyházi világ ereje háttérbe szorította azt.
A középkor és a reneszánsz között is egyfajta paradigmaváltás figyelhető meg az emberek ízlését tekintve: míg a középkorban szinte csak és kizárólag a belső lelki békére koncentráltak az emberek, addig a reneszánsz idején nyitottá váltak a külvilágra, egyre fogékonyabbak lettek a szépségre, a kifinomult ábrázolásokra, amit elsősorban a természeti szépségben kerestek.
A barokk idején egyre nagyobb hangsúly tevődik a művészek által létrehozott alkotások iránti fogékonyságra, ez elsősorban az udvari kultúrának köszönhető. A barokk kultúrája elsősorban tehát a ranghoz, a nemesi származáshoz társította a jó ízlést. Az uralkodók mű- vészeknek tett magánrendeléseik biztosították, hogy kezdetben csak szűk körhöz jusson el a művészet. A barokk udvarok műkedvelő uralkodói eleinte a műalkotásokat az udvar ka- puin belül tartották, majd fokozatosan egyre nagyobb réteghez juthatott el a kultúra – gon- doljunk csak például Molière színdarabjaira, melyeket a polgári nézők is látogathattak.
A rokokó ideje alatt folytatódik, kiteljesedik a művészet „demokratizálása”. A műalkotások funkciója továbbra is a gyönyörködtetés és a szórakoztatás, azonban ez már nem csak a felsőbb réteg kiváltsága, egyre szélesebb körhöz juthat el. Kezdetét veszi az intézmények kiépülése, a muzealizálódás, a műalkotások kikerülnek az udvari kultúra világából a múzeumok világába, így bárki számára elérhetővé válnak, akárki szabadon véleményt, ízlésítéletet alkothat felettük.
A barokk és a rokokó remekül rávilágít az egyes korok ízlésének lehetséges két pólusá- ra. Az ízlés folyamatosan változásban van, egyes korokban – mint például a barokk ideje alatt – sokkal inkább az ízlés konszenzuális pólusa kerül előtérbe (pl. csak az uralkodó által szépnek tekintett műalkotások a jó ízlésű ember választásai), míg más korokban, így pél- dául a rokokó ideje alatt inkább az ízlés individuális vonásai érvényesülnek (minden ember önálló értékítélettel rendelkezik, szabadon véleményezhet, formálhatja ízlését).
„Az ízlés százada”, a XVIII. század
Az ízlés tényleges fogalmának, jellemző vonásai alakulásának gyökereit leginkább a XVIII.
századi francia udvari kultúrában kell keresni.
Ekkor került előtérbe az ízlés fogalmának három fő összetevője, jellemzője (Radnóti Sán- dor15): az ízlés egyrészről szubjektív képesség, másrészről objektív tulajdonság, valamint életforma. Ez a leginkább XIV. Lajos, Napkirály udvarában jutott érvényre.
15 Radnóti Sándor: Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése, Winckelmann és a következmények, Atlantisz, Bp., 2010.
Az ízlés, pontosabban a pallérozott, jó ízlés egyfajta lehetőségként tárult fel a kor emberei előtt. Az előkelő, művelt rétegekbe való bejutás feltétele többé már nem a származás volt, hanem a kiművelt, finom ízlés. Ezzel megnyílt az út a polgári réteg számára is a társadalmi előlépésre, elkezdődött a társadalmi osztályok átrendeződése az új társaság ideáljának ki- alakulásával. Többé nem a születés szerinti rang, hanem a pallérozott ízlés, és a „józan ész”
biztosított „útlevelet” a magasabb társasági körökbe.
A társaságok azonos ízlés és jóindulat, tapintat alapján szerveződtek. Ekkor kezdtek ezek alapján kialakulni a különböző szalonok és klubok, ahol az azonos ízléssel rendelkezők tár- saságra lelhettek. A korban „jó ízléssel rendelkezni életformát jelent, a jó ízlés norma, maga- tartásminta, amelyet el kell sajátítani”16.
Ezzel elkezdődött a társadalom érdem és képesség alapján történő berendezkedése (hala- dás a meritokrácia irányába).
Az angol felvilágosodás: Shaftesbury, Hume és Burke
Az angol felvilágosodás ízléselméletekkel foglalkozó nagy gondolkodói: Shaftesbury, Hume és Burke ugyan egy korszakban éltek és alkottak, az ízlésről szóló elmélkedéseikben azonban egymástól különböző, új tendenciák figyelhetők meg.
Lord Shaftesbury (1671−1767) művei nagy részében arra tesz kísérletet, hogy az erkölcsi erényt és a szép iránti érzéket valamiféle módon összekapcsolja. Shaftesbury szerint az er- kölcsi érzék az emberrel született adottság, minden ember rendelkezik vele, csakúgy, mint a szép iránti fogékonysággal is. Ezek azok az érzékek, amelyek a közösségekhez kapcsolják az embereket, ezt illeti a sensus communis fogalmával, amely a közízléssel, a közjó iránti érzékkel azonosítható. Sensus communis – Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról17 című írásában ír többek közt Shaftesbury arról, hogy a sensus communis, a „közízlés” a közössé- gi létre irányuló természetes „szenvedély”.
Shaftesbury a művészetre irányuló ízléssel kapcsolatban feleleveníti a szép, a jó és az igaz egységét. A legfőbb szépségnek pedig az erkölcsi igazságot tartja, tanítása szerint a „szép műalkotásokban” is ennek kell tükröződnie.
Míg Shaftesbury a közösségre, a közösségi érzékre teszi a hangsúlyt az ízléssel kap- csolatban, addig kortársa, David Hume (1711−1778), a szélsőséges szkeptikus filozófus az ízlés individuális mivoltát hangsúlyozza. Hume elutasít mindenféle törvényszerűséget, a tapasztalás szerinte mindig egyedi, ugyanez tükröződik az egyes emberek ízlésében is.
16 Uo. 347. o.
17 Lord Shaftesbury: Sensus communis – Esszé a szellem és a jó kedély szabadságáról, Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 2008. Fordította: Harkányi András.
Hume A kifinomult ízlésről és a szenvedélyességről18 című esszéjében ír arról, hogy az ízlés nemcsak individuális, minden személy számára egyedi és mást-mást jelentő dolog, hanem olyan érzékenység, amit minden embernek művelnie, ápolnia kell.
Az ízlés szerinte a szépre és a rútra irányul elsődlegesen, az ember azonban ezt az érzékeny- séget, az ízlést köteles művelni, ápolni. A művelés során azonban mindenki szabadsággal ren- delkezik, mindenki maga dönti el például, hogy milyen olvasmányokban leli örömét.
Ugyan Hume az ízlés individuális sajátosságát hangsúlyozza, azonban A jó ízlésről19 című esszéjében kitér arra is, hogy az ízlésnek lehetnek bizonyos egyetemes szabályai, nor- mái is. Ezeket az elveket megtalálni véli például a „jó kritikusok” közös véleményében, azonban nagyon nehéz felfedezni őket az ízlés változékonysága, individuális volta miatt, hiszen szinte minden ember számára mást és mást jelent például szépség.
A felvilágosodás korában Edmund Burke (1729−1797) volt az, aki radikális változást ho- zott az ízlés elméletében.
Burke Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően20 című írásának bevezetésében fogalmazza meg ízlésfilozófiáját. Burke – az elődökkel ellentétben – új esztétikai minőséget vezetett be az ízlés megnyilvánulásának területére, mégpedig a fenséges minőségét. A szép mellett megjelenő fenséges szinte a szép ellenpólusaként tűnt fel munkájában. Mindkét minőség az ízlés megnyilvánulásának két lehetséges formája, azonban teljesen más minőségek, például amíg a szép kis kiterjedésű, addig a fenséges ha- talmas, vagy míg a szép harmonikus, addig a fenséges félelmetes. „Bármi, ami így vagy úgy felkelti a fájdalom és a veszély ideáját, vagyis bármi ami valamiképpen rettenetes, vagy rettenetes dolgokkal kapcsolatos, vagy a rettenethez hasonlóan működik, a fenséges forrásául szolgál, vagyis létrehozza a legerősebb érzést, amelyre az elme képes lehet.”21 Ezzel szemben a szépségről: „A szépséget társas vonásnak tekintem; ahol ugyanis a nők és férfiak látványa, s nem csupán az övék, hanem a többi élőlényé is élvezetet és örömet okoz (s erre bizony sokuk képes), ott a gyengédség és a vonzalom érzéseivel hajtanak maguk felé; szeretünk a közelükben lenni, és szíve- sen lépünk kapcsolatba velük, ha nincs komoly okunk ettől tartózkodni.”22 A két idézet egymás- sal való szembeállítása remekül mutatja, hogy hogyan értékeli fel Burke a fenséges fogalmát, s helyezi egy magasabb, szellemi szférába („legerősebb érzés”, melyre csak az elme képes), s ezzel szemben hogyan értékeli le a szépséget, s helyezi a fizikai világba.
Azzal, hogy az eddigi egyeduralkodó minőség, a szép mellett megjelent a fenséges is, kitágultak az ízlés keretei. „A fenséges mintegy kitör a jó ízlés által létrehozott közegből.”23
18 David Hume: A kifinomult ízlésről és szenvedélyességről, in: David Hume összes esszéi I., Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 1992. Fordította: Takács Péter.
19 Uo.
20 Edmund Burke: Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illető- en, Magvető Könyvkiadó, Bp., 2008. Fordította: Fogarasi György.
21 Uo. 44. o.
22 Uo. 49. o.
23 Radnóti Sándor: Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése, Winckelmann és a következmények, Atlantisz, Bp., 2010., 351. o.
Gadamer: Az ízlés
Az ízlés hosszú előtörténetét áttekintve számos példát találtunk arra, hogy egyes korokban mit is tekintettek a „jó ízlés választásának”, mit gondoltak az ízlésről: vajon művelhető, formálható, vagy a priori adottság, ami nem változik? Ezekre a kérdésekre szinte minden egyes korszak más-más választ adott, azt azonban egyik korszakban sem tudták egyértel- műen, pontosan, definíciószerűen meghatározni, hogy mi is az az ízlés. Ennek egyik oka lehet, hogy az ízlés nem logikai kategória, tartalmának és ismérveinek a történetében folya- matosan változások álltak be.
Gadamer Igazság és módszer című művében szinte definíciószerű pontossággal adja meg a (jó) ízlés fogalmát: „kétségtelen, hogy az ízlés fogalma egy bizonyos megismerésmódot jelent. (…) Tehát az ízlés inkább valami olyasmi, mint az érzék. (…) A jó ízlés egyfajta érzékenység, mely ösztönösen kerül minden feltűnőt, hogy az, akinek nincs ízlése, egyáltalán nem is érti a reakcióit.”24
Gadamer „definíciója” korunkban is megállja a helyét, ha az ízlés kérdéseiről elmélke- dünk, azonban mégis érezzük annak egyfajta homályosságát, bizonytalanságát: „bizonyos megismerésmód”, „valami olyasmi, mint az érzék”, de biztosan nem tudjuk mégsem állíta- ni, hogy miféle megismerésmódról – értelmen vagy esetleg puszta kedvtelésen alapulóról?
– beszélünk, s pontosan milyen érzék is az. Ennek a különböző korszakok más és más íz- lésén kívül oka lehet, hogy nem tudunk általános mércéket felállítani, nincs egy egységes, stabil rendszer, amelyen belül el lehet dönteni pl. egy műalkotásról, hogy megfelel-e a jó ízlésnek, vagy sem. Ahogy azt Immanuel Kant is megfogalmazta Az ítélőerő kritikájában25: a szépnek nincs tudománya, csak kritikája – az ízlésítéletet tehát meg lehet vitatni, azonban egyértelműen helytelennek vagy helyesnek tartani sosem lehet.
Az ízlés pontosan „érzék” mivolta miatt nem válhat sosem a szigorú törvényeket megfo- galmazó tudomány tárgyává, hiszen az érzékek területére vonatkozóan nem lehetséges tu- dományosan verifikálható ismérveket megfogalmazni. Sokkal inkább benyomás, egyfajta sugallat, mintsem kész tény: a zseni alkotásához hasonló, nem tudja pontosan megmonda- ni, hogy választásai során miféle „szabályrendszert” követ, egyszerűen ösztönösen, biztosan érzi, hogy helyes gondolatmenet alapján választ. Ez az ösztön, biztosság az, ami megóvja őt a rossz választásoktól Gadamer szerint, s tereli a helyes irányba: „az ízlés biztonsága biztos- ság az ízléstelenséggel szemben”.26
24 Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer – A filozófiai hermeneutika vázlata, Osiris, Bp., 2003., fordította: Bonyhai Gábor, 68−69. o.
25 Immanuel Kant: Az ítélőerő kritikája, Osiris/Gond-Cura Alapítvány, Bp, 3003. Fordította:
Papp Zoltán.
26 Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer – A filozófiai hermeneutika vázlata, Osiris, Bp., 2003., fordította: Bonyhai Gábor, 69. o.
Ez alapján tehát elmondható, hogy Gadamer szerint az ízlés (a jó ízlés) ellentéte nem a rossz ízlés, hanem az „ízléstelenség”, ahogy ő fogalmaz, vagyis az, ha valakinek egyáltalán nincs ízlése: „A jó ízlés egyfajta érzékenység, mely oly ösztönösen kerül minden feltűnőt, hogy az, akinek nincs ízlése egyáltalán nem is érti reakcióit.”27
Az ízlés mint egyéni adottság és társadalmi jelenség
Gadamer eddig meghatározásai alapján tehát elmondható az ízlésről, hogy egyéni adottság, egyfajta ösztön, ahogy azt Balthasar Gracian is megfogalmazta: az ízlés belső érzékünk, „ál- lati ösztönünk”. Azonban mégis sokkal több, mint egyfajta ösztön, hiszen az ösztönnel el- lentétben itt megjelenik a szellemi szabadság is. Nem pusztán állatokhoz hasonlóan, egyedül ösztöneinkre (jelen esetben ízlésítéletünkre) hagyatkozva hozunk döntéseket, megvan a sza- badságunk a választásra, az ellentmondásra, az ízlésünk művelésére, fejlesztésére is.
Ez az adottság, „érzékenység”, melyet nevezhetünk ízlésnek, azonban nem egyforma in- tenzitással jelenik meg minden egyes személy viselkedésében, életmódjában. Gadamer ezen állítását mindennapjainkban körülpillantva is könnyen igaznak gondolhatjuk, hiszen elég, ha megfigyeljük társainkat: nincs két ember, akit pontosan ugyanolyan módon érintene meg egy műalkotás, például egy festmény szemlélése vagy egy hangverseny hallgatása.
Nemcsak a művészetek befogadására, hanem általában véve egész életvitelünkre igaz, hogy mindannyian más-más fokig rendelkezünk azzal a bizonyos „ösztönnel”, egyéni „érzékeny- séggel”, ami ízlésünket jelenti. Ízlésünk megjelenik legelemibb cselekvéseinkben, így példá- ul a táplálkozás vagy az öltözködés kapcsán is nagy hangsúlyt kap egyéni ízlésünk.
Gadamer ízlésfogalma – a XVIII. századi ízlésfogalomhoz hasonlóan – nem születési pozí- ció, rang alapján „működik”, hanem sokkal inkább egyfajta a priori adottsága az embernek.
Az ízlés tehát „egyéni adottság”, minden ember más és más „szinten” rendelkezik vele. Egyéni, azonban sohasem csak pusztán egyéni, belső, személyes ügy az ízlés, hiszen ezek a különböző egyének alkotják társadalmunkat. Számos példa található a történelemben például a hason- ló ízléssel rendelkező emberek csoportosulására, társasággá szerveződésére (hiszen nemcsak a nagy és jelentős szervezetek, hanem az egyének mikrokörnyezetében létrejövő baráti társa- ságok is az egyéni ízlés mentén alakulnak ki), melyek jelentős befolyással rendelkeztek akár a társadalom egészére nézve is. Az emberek ízlése így sohasem maradhat pusztán „magánügy”, hiszen amint kilépünk világunkba, máris társadalmi jelleget is kap egyéni ízlésünk.
Gadamer sokat emlegetett példája, az öltözködés ezt remekül megvilágítja: egyéni ízlé- sünk szerint állítjuk össze ruhatárunkat, azonban amint kilépünk az ajtón, máris a társa- dalom megítélése alá kerül ízlésünk az öltözködésünk tükrében. Ez a társadalmi megítélés – a legtöbb személy esetében – nagy befolyásoló erővel rendelkezik az általunk egyedinek gondolt ízlésünkre (például negatív visszajelzések miatt „stílust” váltunk, s a szívünknek
27 Uo. 69. o.
kedves ruhadarabokat hajlandókat vagyunk más darabokra cserélni), s ugyanez igaz fordít- va: ízlésünk is folyamatos hatásokkal bombázza a külvilágot, s sok esetben az „egyéni ízlés”
következményeként kialakulnak különböző divathullámok az adott stílusjegyek körül.
Gadamer Igazság és módszer című írásában az öltözködés és az egyéni ízlés kapcsán rész- letesebben kitér a divat kérdésére.
A divat
Gadamer az ízlésfilozófia területén egy jelentős fogalomra hívja fel a figyelmet: a divatra.
A divat nem új keletű fogalom, mégis Gadamer az egyike azoknak a filozófusoknak, akik először szenteltek kiemelt figyelmet az ízlés és a divat viszonyának.
Az ízlés kapcsán az öltözködés Gadamer egyik kedvelt példája – de természetesen nem csak az öltözködés kapcsán beszélhetünk divatról, hanem az egyes művészeti ágakban megjelenő stílusirányzatok vagy akár életviteli formák esetében is újabb és újabb divatirányzatok ütik fel a fejüket –, s napjainkban is talán ez a leginkább köztudatban élő területe az ízlésnek.
Az ízlés gyors, olykor pár évtized vagy akár csak év alatt történő változásai miatt fontos megemlíteni a divat fogalmát, hiszen a divat (Mode) nem más, mint egy mód (modus), mely könnyen képes gyors alakulásra, így szorosan összefügg az ízlés iramos változásaival.
A divat nemcsak a gyors változások miatt áll összefüggésben az ízléssel, hanem hatása mi- att is: a divat és az ízlés egyfajta kölcsönhatásban formálja egymás képét.
Gadamer a divat kapcsán az ízlés két különböző kategóriáját állítja fel: egyrészt beszél a „jó ízléssel”/„biztos ízléssel” rendelkező személyekről, valamint azokról, akik a jó ízlés híján vannak. A divat a két különböző kategóriára más és más hatást fejt ki.
A biztos ízlést nélkülöző emberek Gadamer szerint sokkal inkább ki vannak téve a divat hóbortjainak, szeszélyes változásainak, hiszen hiányzik a biztos, stabil kialakult értékítélet, így az egyes divatirányzatok sokkal könnyebben uralmuk alá tudják őket keríteni. Hiány- zik az egységes, kiművelt nézet, nem képes személetük az egész, átfogó stílusértelmezések- re. Ezzel szemben a jó ízlés érzékével rendelkező emberek nem kerülnek a divat hatalma alá, viszont képesek alkalmazkodni ahhoz. Saját kialakult, kiművelt stílusukat nem vetik a divat alá, hanem képesek azt a jelenlegi divat elvárásaihoz igazítani úgy, hogy közben nem adják fel saját elveiket, tehát képesek a divat korlátai között is saját értékrendjük meg- őrzésére. Nem követik vakon a divatot, csak azt fogadják el és illesztik be saját stílusukba, ami nem mond ellent saját kialakult nézeteiknek, képesek az egészet átfogó szemléletre.
Gadamer a következőket írta a biztos ízlésről: „a divat zsarnokságával ellentétben, a biztos ízlés megőrzi specifikus szabadságát és fölényét”.28
28 Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer – A filozófiai hermeneutika vázlata, Osiris, Bp., 2003., fordította: Bonyhai Gábor, 70. o.
Ilyen biztos ízléssel rendelkező ember nagyszerű példája lehet – ha az irodalomban fel- bukkanó különböző stílusirányzatok, „divatáramlatok” között keresgélünk – a német klasszika és romantika egyik legnagyobb képviselője, Goethe.
Johann Wolfgang Goethe (1749−1832) a klasszicizmus és a romantika határán élt, élete során számtalan stílusirányzat, irodalmi divathullám hatott művészetére. Goethe nagysá- gát, ízlésének biztosságát mutatja, ahogy ezeket a különböző stílusirányzatokat, divathullá- mokat képes volt életművében egy egységes képpé olvasztani.
1767-ben megjelent legelső verseskötete (Anette) még telis-tele volt rokokó dalokkal, majd a romantika mint stílusirányzat első leheletinek hatására megszületett 1774-ben Az ifjú Werther keservei című szentimentális levélregénye, mely nemcsak egy új stílusirány- zatból született alkotás, hanem maga a szerzemény is nagy hatású divathullámot indított el saját korában (Werther „életvitelétől”, hangoltságától kezdve, az öltözködésén át a legap- róbb részletekig képes volt új divatirányzatot létrehozni). Az 1774-ben még szentimentális levélregényt publikáló Goethe az 1780-as évek végétől már az antik művészet bűvöletében él (itáliai utazások hatása, „weimari klasszika” kezdetei), s 1795-ben megjelentek a Római elégiák, amelyek tökéletesen ötvözték az antik elégiaköltészet hagyományait a romantikus szerelemeszmény képével.
A felsorolt néhány példa Goethe életéből remekül mutatja, hogy mennyiféle stílusirány- zat keveredik művészetében, a végeredmény mégis tökéletes egység. Mint ahogy azt Goethe is mondta: „Műveim egy nagy vallomásnak a töredékei.”29 S ebben a „vallomásban” számta- lan különböző divathullám irányzatai fonódnak össze. A kuszaság helyett mégis a harmó- nia van jelen: ennek oka lehet Goethe tökéletes stílusérzéke, a megmagyarázhatatlan, lát- hatatlan mérce alapján „összeválogatott” divatirányzatokból egységes, kerek egész életmű született, ami a mai napig a legnagyobb szerzők közé emeli Goethét. Életműve a legtöké- letesebb bizonyíték biztos ízlésére, ami a különböző stílusirányzatok tengerén is képes volt fenntartani szerzője egyedi hangját.
Sensus communis – A „közízlés”
Hans-Georg Gadamer Igazság és módszer című művében számos humanista hagyományt,
„vezérfogalmat” elevenít fel. Ilyen humanista vezérfogalom például a képzés, az ítélőerő vagy a sensus communis fogalma is.
De miért is olyan fontos a szerző számára, hogy visszanyúljon ezekhez a fogalmakhoz?
Gadamer célja – mint ahogy azt a második kiadáshoz írt előszóban is összegzi – felku- tatni azt, ami lehetővé teszi a modern tudományokat. Ezen kutatás során a fő kérdése az, hogy hogyan is lehetséges a megértés.
29 Goethe, Johann Wolfgang: Faust – Válogatott versek. Magyar Könyvklub, Budapest, 2003.
Sorozatszerkesztő: Petz György, 282. o.
Gadamer elvei a megértésről Heidegger tanításain alapulnak: a megértés nem pusztán egyfajta emberi viselkedés, hanem (a dolgokból) eredően az emberi léthez tartozik, an- nak az alapmozgása: átfogó és egyetemes. A megértés (pl. műalkotások tapasztalása) során azonban az ember teljes egészében bevonódik az értelmezésbe, saját személyiségünk, előze- tes ismereteink, gondolkodásmódunk, eddigi tapasztalataink megahatározzák, befolyásol- ják megértésünket, hermeneutikai körben létezünk.
Gadamer a megértés két fontos mozzanatát emeli ki: a történeti hagyomány megértését, valamint a művészet tapasztalását. Ezek megértése során olyan ismereteket szerezhetünk, olyan igazságok birtokába juthatunk, melyekhez semmiféle más módon nem férhetnénk hozzá. E két terület kiemelésével Gadamer meghúzza a tudomány határát: ha ezen a két területen próbálunk meg igazságot szerezni, akkor túllépünk a „módszeres megismerés”, a szigorú értelemben vett tudomány határain. A „módszeres megismerés”, a tudomány és a történeti hagyomány, valamint a művészetek stb., vagyis a szellemtudományok közötti ellentét különösen fontos szerepet játszik a műben.
Gadamer számára fontos, hogy foglalkozzon az egzakt tudományok és a szellemtudomá- nyok közötti ellentéttel, hiszen pontosan olyan korban élt, melyben a szellemtudományok háttérbe szorulni látszódtak a tudomány fejlődése, túlburjánzása miatt.
Gadamer nem próbálja meg elvitatni a tudományok jelentőségét, azonban végig hangsú- lyozza, hogy a módszeres megismerési eljárásokon, eszközökön túl szükség van a humanis- ta hagyományok ápolására, hiszen olyan gazdag területre vezethetik vissza az érdeklődőket a szellemtudományok, melyek kora embere számára már szinte teljesen elhomályosultak.
A már elsorvadni látszó, ennek ellenére mégis igen jelentős humanista vezérfogalmak egyike a sensus communis.
Gadamer a sensus communis eredetét Vico tanításain keresztül kezdi el bemutatni.
Gadamer rávilágít, hogy Vico retorikatanár révén maga is az antikvitásból eredő tradí- ciók biztos talaján mozgott, így nem véletlen, hogy a sensus communis antik, római fo- galmához nyúlt vissza, s vette védelmébe a szellemtudományokkal szemben. A „szellem- tudományok” és a „tudomány” ellentéte már az antikvitásban is jelen volt, hiszen már Arisztotelész leírásaiban is találkozunk a bölcs és a tudós ellentétével. Vico tanításának bemutatásával Gadamer olyan erényeket hangsúlyoz, amelyek az antikvitásban elsősorban a bölcs ember, s nem pedig a tudós sajátosságai voltak. Így az eloquentia (ékesszólás) és a sensus communis egykori ideáljára hivatkozik, amikor a szellemtudományoknak próbál létjogosultságot szerezni saját korában.
A sensus communis alatt nem csupán egy általános képességet értettek, ami minden em- ber számára adva volt, hanem sokkal inkább egy az ízléshez hasonló érzéket, amely a kö- zösségre irányult elsődlegesen.
Vico szerint ez az érzék: „a helyes és a közjó iránti érzék, mely minden emberben eleven, sőt mi több, olyan érzék, melyet az élet közössége révén szerzünk, az élet rendjei és céljai határoz- zák meg”.30 Ez az érzék, a sensus communis az, ami a közösséghez fűzi az embert, s irányt ad emberi akaratának, így ebben az antik humanista értelemben a sensus communisról elmondható, hogy sokkal inkább volt etikai, mintsem esztétikai kategória, fogalom. Vico ezt az „érzéket”, a sensus communist helyezi előtérbe a tudományokkal szemben. Vico ál- lásfoglalása, miszerint a sensus communist a tudomány elé helyezi, azonban nem tűnt idő- tállónak. Filozófiája a későbbi korokra nem fejtett ki jelentős hatást, a XIX. századra szinte már-már teljesen feledésbemerült, s a tudomány egyre inkább előtérbe nyomult (hosszú fo- lyamat útján, melynek első nagyobb jelei a XVII. század környékén kezdtek el kiteljesedni).
A modern szellemtudományok számára azonban a sensus communis mégis vitathatat- lanul fontos fogalom, tényező, azonban nem teljes egészében a Vico által használt érte- lemben. Az újkori gondolatokra sokkal inkább Kant és a német felvilágosodás korának elméletei hatottak. Ezeknek az elveknek a gyökerét Shaftesbury „közízlés, közös érzék” fo- galmában lelhetjük fel.
Lord Shaftesbury sensus communis fogalma – mint arra már a történeti áttekintésben is rávilágítottam – alatt olyan érzéket értünk, ami az egyes egyént a közösséghez kapcsolja.
A sensus communis a közjó iránti érzékkel azonosítható nála, ami egyfajta egyéni adott- ság, egyéni érzék, érzékenység. Shaftesbury, amikor felidézi a sensus communis fogalmát, Vicóhoz hasonlóan római gyökerekhez tér vissza: Marcus Aurelius „koinonoméoszüné” fo- galmából eredezteti, ami a közösségre, a közösségi létre irányul, „a társadalom szeretete”, egyfajta szolgálatkészség, jóindulat a társadalom többi tagja iránt. Ebből egyértelműen lát- szik, hogy a sensus communis elsődlegesen nem esztétikai, hanem etikai, szociális erény, ahogy Gadamer fogalmaz: „inkább a szív, mint a fej erénye”.31Ebben a közösségre irányuló érzékben jelenik meg Shaftesbury szerint a szellemesség (wit) és a humor (humour), ame- lyek szintén a közösségi léthez kapcsolható erények a szemében. Ezek az erények – és így a sensus communis is – azonban szükségszerűen feltételeznek egy morális alapot (hiszen a társadalmi léthez kapcsolódnak, így evidens, hogy alapjuk elsődlegesen morális jellegű).
Shaftesbury ezt a morális alapot a rokonszenvben (sympathy) véli felfedezni. Szükség van erre az alapra, hogy ki tudjon később alakulni a másik iránt való jóindulat, finom viselke- dés és szellemesség – vagyis az az egyéni adottság, érzék, amit Shaftesbury a sensus com- munis fogalma alatt ért.
30 Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer – A filozófiai hermeneutika vázlata, Osiris, Bp., 2003., fordította: Bonyhai Gábor, 53. o.
31 Uo. 56. o.
Shaftesbury hatása – miszerint a sensus communis társadalmi érzék – szinte a világ min- den pontján érzékelhető volt. 32
A skótok „common sense” fogalma a skót filozófia egyik központi eleme, ami szintén Shaftesbury tanításaira épül. A common sense a sensus communishoz hasonló érzék, ami elsődlegesen a társadalmi léthez, élethez kapcsolódik: irányt mutat az élet különböző terü- letein. (További feladata, hogy helyesbítse a filozófiai spekuláció túlzásait.)
Francia területen a „bon sens” fogalma terjedt el. A bon sens szintén a közös életre irá- nyuló szociális, etikai érzék, ami a személyekhez fűződő viszonyban rejlik (Bergson), egy- fajta érzék a gyakorlati lét iránt.
Bizonyítja Shaftesbury sensus communisról való elméletének jelentőségét, hogy az egyik legnagyobb filozófus, Immanuel Kant munkásságára is döntő hatást gyakorolt – bár Kant rengeteg módosítást hajt végre Shaftesbury elméletén, de filozófiájának magja valahol Lord Shaftesbury írásaiban kereshető.
Kant átvette Shaftesbury sensus communis fogalmát, azonban annak kereteit módosítot- ta: Kant filozófiájában a fogalom többé nem vonatkozik a társas életre, a társadalomra, el- veszti minden vonását, ami a valós élethez kapcsolhatná, s helyette egy színtiszta teoretikus erővé alakul át. Annak, ahogy Kant megfosztja a sensus communist mindenféle társadalmi élétől, depolitizálja azt, az egyik oka lehet Gadamer szerint, hogy nem voltak adottak a tár- sadalmi és politikai feltételek Kant idején a sensus communis társadalmi jellegét illetően.
Kant filozófiájában így a sensus communis pusztán elméleti képességé alakul át, ami az ízléshez és az ítélőerőhöz hasonlít, ahhoz kapcsolódik.
Az ítélőerő, kanti hatások
A sensus communis fogalma szoros összefüggésben áll az ítélőerővel. A sensus communis – mint ahogy azt a fogalom áttekintése során is láttuk – kisebb-nagyobb változtatásokkal minden egyes gondolkodó számára ugyanazt az emberi képességet határolta körül: a „józan emberi értelmet”. Ehhez a képességhez tarozik az ítélőerő, hiszen az a személy, aki józan em- beri értelemmel bír, vagyis – Gadamer szavával élve – „nem ostoba”, képes ítéleteket alkotni, van ítélőereje. „Az ostobát az különbözteti meg az okostól, hogy nincs ítélőereje, azaz nem képes a helyes állásfoglalásra, s ezért nem tudja helyesen alkalmazni, amit megtanult és amit tud.”33
A sensus communis és az ítélőerő tehát szinte egymást feltételezik, egymás következ- ményei. A két fogalom között azonban nem csak ez az egyféle kapcsolat áll fenn. Az íté- lőerő abban is hasonlít a sensus communisra, hogy hozzá hasonlóan tekinthetjük egyfajta érzéknek is. Természetesen többféle értelmezés létezhet, Gadamer hangsúlyozza, hogy az
32 Például nagy hatással volt David Hume filozófiájára is.
33 Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer – A filozófiai hermeneutika vázlata, Osiris, Bp., 2003., fordította: Bonyhai Gábor, 63. o.
ítélőerő képességként való azonosítása a kanti értelmezésnek felel meg. Számára az ítélőerő nem egyfajta megtanulható képesség, amit elsajátíthat az ember, hanem sokkal inkább egy érzék, mely csak gyakorlás, tapasztalás útján alakulhat. Ítéletek gyakorlása útján (vagy pl.
megvitatás) tehet egyedül szert az ember valamiféle tapasztalatra azzal kapcsolatban, hogy mely ítéletei helyesek vagy helytelenek, ezt azonban bizonyosan sosem tudhatja. Az ítélőerő mibenlétéről természetesen más gondolatok is léteznek. Vico és Shaftesbury például Kant- tal ellentétben az ítélőerőt nem mint puszta képességet vizsgálta. Sokkal inkább az ítélőe- rő társadalmi, etikai jellegét hangsúlyozták: számukra az ítélőerő egyfajta elvárás. Elvárás a társadalom részéről az emberek iránt, hogy helyes ítéleteket hozzanak, felelősen válasz- szanak jó és rossz között. Kant ezt a gondolatot nem építette be elméletébe, számára nem a társadalom, nem az elvárások a fontosak, hanem az ítélőerő önmagában mint puszta ké- pesség. Számára az ítélőerő nem a társadalom, hanem az ész elvárása – szinte már diadala.
Kant filozófiájában az ítélőerő az egyik központi elem, a híd, melyen keresztül eljuthat az olvasó a „tiszta ész” világából a „gyakorlati ész”, a morál világába. (Kant fő műveinek sorrendjében is központi helyet foglal el Az ítélőerő kritikája: az összekötő kötet A tiszta ész kritikája és A gyakorlati ész kritikája között, a pont, melytől életbe léphetnek teoreti- kus elméletei.) Életművében kitüntetett szerepet töltött be az ítélőerő, s az azt feltételező ízlés. Kant tanításait Gadamer Igazság és módszer című művében foglalja össze, s kapcsolja hermeneutikai filozófiájához. (Gadamerre elsősorban az ízlés transzcendentális jellege és az ízlés és a zseni viszonya hatott Kant filozófiájából.)
Immanuel Kant (1724−1804) nem csak Gadamerre gyakorolt hatása miatt jelentős az esztétikatörténet számára. Kant volt az első szerző, aki szakított a klasszikus felfogás- sal – a szépséget önmagában, erkölcsi érzelmektől különválasztva vizsgálta –, és nem nor- matív esztétikát fogalmazott meg: a befogadó oldaláról közelítette meg a szép fogalmát, az ízlésítélet elemzéséből kiindulva. Kant szép-fogalma egyfajta „híd”, mely a természet biro- dalmát kapcsolja össze a transzcendentális szabadság (morális jó) birodalmával. A szépség- ben szabadság, játék uralkodik, mentes mindenféle erkölcsi mozzanattól. A szép fogalmát az ízlésítélet analizálásából, négy szempontjának felállításából határozza meg Az ítélőerő kritikája című művében.
Eszerint az ízlésítélet négy „szempontja”: minőség szerint, mennyiség szerint, cél szerint és modalitás szerint beszélhetünk ízlésítéletekről. Minőség szerint a legfontosabb vonása az ízlésítéletnek, hogy mindenféle érdektől mentes: kizárólag szubjektív alapon nyugodhat- nak ítéleteink. „Minden érdek nélkül való”, semmiféle érdekünk nem fűződik a megjele- nő, ábrázolt szépséghez. Mennyiség szerint az ítéletet alkotók számát vizsgálja: egy ember ízléséről beszélünk, vagy valamiféle általánosságról? Cél szerint megkülönböztet szabad és járulékos szépséget. Mindkettőt forma szempontjából vizsgálja. A szabad szépség nem előfeltételez fogalmat, s így a tiszta ízlésítéletben jelenik meg, míg a járulékos szépség elő- feltételez formát, fogalmat. Elmélete ezen a ponton ellentmondásokba ütközik: a tiszta íz-
lésítélet alapja a forma célszerűsége lenne, de a dolgok formájában ez nem található meg, célnélküli célszerűségre vezet. S végül az ízlésítéletek modalitásáról, jellegéről megállapítja, hogy szükség szerint váltanak ki tetszést, tehát szükségszerűek.
Elméletében az előzőleg felvázolt kiindulópontját megtartja, minden ízlésítélet egyedi, szubjektív, azonban működik valamilyen általános erő, mely befolyásolja azt, ez nem más, mint a – már történetileg bemutatott – sensus communis.
Az ízlés és a zseni – Gadamer kritikája Kant rendszeréről
Dolgozatom előző részeiben láthattuk, hogyan vélekedett Gadamer nagy elődje, Kant az ítélőerőről, hogyan határozta meg annak fő mozzanatait, kiutasítva ezzel azt a morál terü- letéről. Az ízlésítélet-alkotások ettől kezdve tehát egyedül a természet és a műalkotások te- rületére korlátozódtak. Ehhez a két területhez szorosan kapcsolódik a zseni fogalma, mely az esztétika egyik megkerülhetetlen kategóriája. Gadamer Igazság és módszer című művé- ben Kant tanításaira hivatkozva eleveníti fel a zseni és az ízlés viszonyát.
Gadamer szerint Kant esztétikájában központi szerepet tölt be a zseni és az ízlés viszonya.
Zseni nélkül nem beszélhetnénk ízlésről sem, hiszen Kant elmélete szerint a zseni az, aki képes szépművészeti alkotások létrehozására, az ízlés pedig igazán ezeken a szépművészeti alkotásokon tud megnyilvánulni. A zseni jellemzője, hogy vele született „adománnyal”, ál- dással rendelkezik: tehetséggel. Tehetségének forrása az eredetisége, a zseniális szerző alko- tása mindig természetesnek hat, egyedül ő képes létrehozni szépművészetet. Tehetségének adományjellegéből következik, hogy művészete nem tanulható, ő maga adja a szabályokat az alkotásához. Ezzel szemben az ízlésről elmondtuk, hogy benne rejlik a képzés lehetősé- ge, folyamatosan tökéletesíthető. A befogadó ízlését tökéletesítheti az alkotás zsenialitását tanulmányozva, ezzel megértése, ízlése fejlődhet. Azonban nemcsak a befogadónak, hanem magának az alkotónak – még a zsenialitással rendelkező alkotónak – is szüksége van az ízlés művelésére. Meglehet, hogy tehetségét egyfajta ajándék gyanánt kapta, azonban azt ki kell művelnie. Ami ebben a segítségére lehet, az ítélőerő, az ízlés. Ítélőereje az alkotás során fegyelmezi, egyfajta biztos mederben tartja a zsenit, anélkül, hogy gátolná szabadságát – hi- szen a törvényeket a zseni állítja fel. Meglehet, hogy a zseni kiemelkedő képzelőerővel ren- delkezik, azonban vitathatatlan Kant szerint, hogy a képzelőerő kiműveléséhez, formába öntéséhez szüksége van a zseniális alkotónak is az ízlés művelésére, fejlesztésére.
Kant elmélete szerint az ízlés művelése során kialakulhat egyfajta „tökéletes ízlés”.
Az alkotó zseni feladata, hogy kiművelje ízlését, formába öntse tehetségét, míg a befogadó a megértés zsenialitását tudja emelni ezáltal. Kant szerint, ha az alkotó és a befogadó is erre törekszik, akkor kialakulhat egyfajta tökéletes ízlés, amely minden műalkotást átfog, melyet zsenialitással alkottak. Itt értelemszerűen megjelenik a megértés zsenialitása is, hi- szen fel kell ismernie a befogadónak ezeket a kiemelkedő műveket, s ebben megértésének tökéletessége segíti.
Gadamer azonban – véleményem szerint – egy roppant helytálló kritikát fogalmaz meg Kant elméletével szemben. Az Igazság és módszerben felhívja rá az olvasó figyelmét, hogy Kant elméletében az ízlésről és a zseniről kihagy egy nagyon fontos mozzanatot, mégpedig az ízlés változékonyságának a tényezőjét. Kant ugyan kiiktatta az esztétikai megismerés területéről az etikai és politikai mozzanatokat, hogy szilárd alapra tudja helyezni a ter- mészetben és a művészetben az ízlésítéletet, azonban a változékonysággal nem számolt.
A tökéletes ízlés eszméjének kidolgozása során Kant egyedül a kimunkálásra helyezi a hangsúlyt, arról a fontos tényezőről azonban elfeledkezik, hogy minden egyén egyedi, megismételhetetlen. Ahogy Kosztolányi fogalmaz a Halotti beszédben: „Egyedüli példány.
/ Nem élt belőle több és most sem él, / s mint a fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”34 Kant ezt figyelmen kívül hagyja. Ezzel elmélete éppen Kosztolányi szava- inak ellenkezőjét feltételezi. Úgy tekint az emberre s annak ízlésére, mint az egyforma leve- lekre: mindenki rendelkezik egy képességgel, azt fejleszti, eljut a tökéletes ízlésig. Gadamer azonban nagyon helyesen felhívja rá a figyelmünket, hogy ez nem így van – esetleg akkor lehetne így, ha minden ember egyformán „jó ízléssel” rendelkezne, s azon munkálkodna.
Azonban ez közel sem így néz ki a valóságban.
Nemcsak az egyes emberek, hanem az egyes korszakok eszméje is különböző képet al- kot a „jó ízlés” fogalmáról (mint ahogy azt láthattuk a történeti áttekintés során is), ezért nagyon fontos, hogy figyelembe vegyük az ízlés változékonyságát. Ha pedig erre figyelmet fordítunk, és a Gadameréhez hasonló szemszögből vizsgáljuk a dolgokat, vagyis a folyama- tot teljes egészében szemléljük, akkor megállapíthatjuk Kant „tökéletes ízlés” eszméjéről, hogy ellentmondásokba fut. Sem a természetben, sem a szépművészetben nem megvalósít- ható elképzelés, hiszen minden korszak és minden egyén teljesen szubjektív módon mást tart a „jó ízlés” megfelelőjének.
Példa a változó ízlésre: Kierkegaard – Az antik tragikum visszfénye a modern tragikumban
Mint azt már a történeti áttekintés, valamint az előző fejezet zárásában is láthattuk, az ízlés rendkívül képlékeny, változékony fogalom, korszakonként vagy akár ugyanazon korszak- ban más társadalmi helyzetben élő személyeknél is más és más jelentéssel bírhat. Gadamer helyesen vette észre, hogy Kant nem számolt a változékonysággal, mely saját rendszerének egyik fontos mozgatóelemét képzi.
A változékonyság, a mozgásban levés az emberi élet, a filozófia s így Gadamer hermene- utikai nézőpontjának is egyik alappillére. A változékonyság lehetőséget ad a hermeneutikai módszer tükrében arra, hogy minél szélesebb világképet ismerhessünk meg, a hermeneuti-
34 Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd, in: Kosztolányi Dezső összes versei, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
kai kör egyik fő mozgatója, mely által új és új horizontok nyílhatnak meg az ember szeme előtt. Hasonló helyzetben van az értelmező, mint amikor egy terjedelmes regényt olvas.
A regény bizonyos részletei önállóan, önmagukban is jelentéssel bírnak, azonban ahogy a különböző regényrészek összekapcsolódnak, kialakul közöttük egyfajta dinamika, s egy- re komplexebb világkép rajzolódik ki. Majd az alkotás végére érve felidézzük a regény egyes részleteit, s azt vesszük észre, hogy új jelentésekkel telítődnek meg a részletek az egész isme- rete után. Úgy gondolom, hasonló helyzetben vagyunk akkor is, ha általában az ízlésünk- ről és annak változásairól beszélünk.
Az ízlés változásainak szemléltetésére a következőkben Kierkegaard Az antik tragikum visszfénye a modern tragikumban című írását – a Vagy-vagy egyik fejezetét – járom körül Gadamer módszerével, a hermeneutikával. Elsődlegesen az időstruktúra szempontjából vizsgálom Kierkegaard írását Gadamer szemléletével.
S miért éppen Kierkegaard e szövegére esett a választásom? Igaz, hogy írása még jóval Gadamer korszaka előtt, az 1800-as évek első felében keletkezett, azonban remekül meg- világítja – bár elsődlegesen nem ez a célja – két korszak, az antikvitás és a modernitás közötti különbségeket. Ezen felül fontos megemlíteni, hogy Kierkegaard drámaelmélete a modernitásról valóban ízig-vérig modern elképzelés, amit még napjainkban is aktuálisnak érezhetünk. Valamint remekül alkalmas az írása arra, hogy rávilágítsunk a hermeneutikai szemléletmód egyik fontos elemére, a hagyománytörténetre. Kierkegaard elsődleges célja a szöveggel, ahogy ő fogalmaz: „kísérlet annak bemutatására, hogyan épülhet be az antik tragikum jellemző sajátossága a modern tragikumba oly módon, hogy ebben az igazi tragikum megjelenjék.”35 Ezzel a szerző ki is jelöli a szöveg hermeneutikai univerzumát: az antikvitás világa, amelyet értelmez, valamint saját korának (1800-as évek) világa, melyben minden- napjait éli. Céljával nemcsak a szöveg hermeneutikai univerzumát jelöl ki, hanem a – már többször említett – hagyománytörténetet is hangsúlyozza. A két bemutatott világ között nincs törés, hanem kölcsönhatás van, ahogy ő írja, „beépül” az antik tragikum, vagyis a múlt jellemzője a modernitás, vagyis a jelen drámaelméletébe. Pontosan, mint a már említett regényolvasás példája esetében: ahogy megismerjük a múlt, vagyis az antikvitás tragikumelmé- letének részleteit, hagyományait, azok hatnak jelen felfogásunkra a drámáról, és fordítva.
A szilárd talaj, a hagyománytörténet, melyből Kierkegaard kiindul nem más, mint a kö- vetkező állítás: a tragikumról való elképzelés lényegében változatlan napjaiban is, az esztéták még mindig az antik tragédiafogalomhoz, az arisztotelészi mozgáspontokhoz (történet, jelle- mek, nyelv, gondolkodásmód, díszletezés, zene) nyúlnak vissza. (Igaz, hogy a kor közönsége sajnálatos módon elfeledni látszik ezt a hagyományt, és meg van győződve róla, hogy pon- tosan ismeri a modern és az antik tragédia különbségeit.) Kierkegaard ezen állításával nem
35 Az antik tragikum visszfénye a modern tragikumban, in: Soren Kierkegaard: Vagy-vagy, Osiris, Bp., 1994. Fordította: Dani Tivadar, 136. o.
