1969. JÜLIUS: EMBEREK A HOLDON
ÁGH ISTVÁN
HOLDFOGYATKOZÁS
i
Harmat csöpörög, felakasztva nappalom, csípős a holdvilág, szél viszi el egy kanca könnyében szeretőim arcát,
meghaltak-e, vagy meggazdagodtak?
forog vízszintes biciklikerék, küllőragyogásból lelket riaszt a nyerítés.
II
Hol van, hol van? halljátok Ó!
lányruháit sem élte túl, egyetlen kedd az idő,
787
két hold fogyatkozik éjfelén, örök életbe akartam látni, Pannónia vakablakából visszaszívom lélegzetem, várom a gyertyát,
amely csonkjáig sosem ég.
m
Repül hajnalom fekete keresztje,
cseresznyepír, hársfavirág egyensúlyában röptében megáll,
árnyéka fejem búbján,
hajszálam kifújja árnyából a szél, mint a vacakot elejti ott,
ahol majd kivirágzók örök világosságra, s az elfelejtett bagolysuhogásban nem szarvaz föl se hold se csillag,
nem hordok aktatáskát, orrom sem viszket, sarjadok ötfelé
egy kifáradt labda tövében,
ölelem én is, akit kirajzolok az égből.
CSAK EGY HALOTTÓL
Csak egy halottól lenne hidegebb a ház, kihűlései, másnapos talpaim a falnál, előbújnak a tüskék őszi gyűjtögetésünk gallyaiból, mennyi hazudós ige
a féligolvasott könyv vége felé, hazudnak bújj-bújj zöldágat,
akár lakható meleget két körmöm kályhácskája, cigarettámat eloltom, háromszor visszajövök, mert tűzbe részegedne itt minden,
parázs rejtőzik valahol, tudom,
ekkora tűzszomj szikrát csihol a porszemekből is, fölégetné a papír a betűk rovargyűjteményét, vigyorgó rendetlenségből kihullanának kallódó gyűrűk, kulcsok,
hol az a rejtőző parázs? háromszor visszajövök, mi lenne velünk tavaszig,
ha vörös ujj zengetne hárfát a képen?
sír apám arcmása, miért nem hagytam összemosódni kertje leveleivel?
nem elég a sírás, aggódó szemeim,
hamutartó-matatásom, lekapcsolni a biztosítékot, s mint a tenyeret telelehelni ezt a hazát,
ekkora tűzszomj szikrát csihol a porszemekből is, erdei utakra gondolok, mintha már havasokba távolodnék, ahhoz a tűzhöz, ahol
makkász-árnyékom növekszik óriásra.
