felé pedig ezt olvassuk: „Ügy vélem, hogy lehetőségeinket messzemenően kipróbál- tuk" (122. o.). Valójában éppen az ellenkezője igaz. Mert csak próbálgatta a lehető- ségeket még. És helyenként csupán önmaga számára. Mert az olvasó, ha n e m any- nyira művelt, m i n t a szerző, sok részletet értetlenül fogad — talán, mert n e m érti a kapcsolódásokból feltáruló összefüggéseket. Forrongó keresés húzódik m e g az írás mögött s ez érződik meg rajta: éppen a lehetőségek keresése. A világbelieké és a szerző lehetőségeié. A világbeliekről szól, de írása inkább a bennerejlőkről tanúsko- dik. Ez a keresés pedig cselekvő gondolat. Ezért érződik morális elkötelezettségnek.
Tehát Tamás G. M. úgy zárja a kötetet, hogy a legfontosabb elemét tárja elénk:
a keresést. Mert ez a közös keresés az, ami által a szerzők egymáshoz kapcsolódnak úgy, hogy valóban generáció jelentkezésének mondanám. A megállapítást egyúttal értékítéletnek is szánom. (Kriterion, 1974.)
TORDAI ZÁDOR
Dávid Gyula: Tolnai Lajos Marosvásárhelyen
A szomszédos országok magyar irodalmának felnőtté válását igazolja, hogy a szépírók és kritikusok mellett felnő szerepéhez az adott táj irodalomtörténete. Mert irodalomtörténészekre nemcsak bizonyos tényszerű feladatok elvégzése miatt van szükség (egyetemi tanszékek, szakfolyóiratok, forráskiadványok, monográfiák), ha- n e m azért is, mert az adott irodalmat éltető történelmi gyökerek és megtermékenyítő kapcsolatok gondozása és számon tartása is rájuk vár. A romániai magyar irodalom esetében jelenti ez a román irodalom múltja és jelene iránti érdeklődést, jelenti az erdélyi irodalom értékeinek gondozását, a helyi hagyomány ébren tartását, jelenti a magyar irodalom egészéhez való kapcsolódást, s végül a világirodalmi jelenségeknek háttér és inspiratív közeg gyanánt való figyelemmel kísérését. A z ilyen széles érte- lemben felfogott irodalomtörténeti alapozás szinte elengedhetetlen ahhoz, hogy az élő romániai magyar irodalom igazán tág horizontú és igényes legyen, amire talán Sütő András szolgáltatja a legszebb példát azzal, hogy egyforma értéssel szól Szenei Molnár és K e m é n y Zsigmond mellett román íróbarátairól, a magyar irodalom klasz- szikusai mellett az olasz reneszánszról és a mai világirodalomról.
Dávid Gyula évtizedek óta szorgalmas és rangos munkása az erdélyi irodalom- történetnek. Sokat írt a román irodalomról (fordított is), legközvetlenebb munka- területe mégis a X I X . század magyar irodalma. Utószók, szövegkiadások, irodalom- történeti tanulmányok formájában pályája legkezdetétől számítható ez az érdeklő- dése, s az utóbbi időben megjelent könyvei (Jókai, Dacia, 1971, Petőfi Erdélyben, Kriterion, 1972, Tolnai Lajos Marosvásárhelyen, Kriterion, 1974) mutatják ilyen irá- nyú kitartó tevékenységének eredményeit. Az összehasonlító irodalomtörténethez szükséges távlatos látás képessége egyesül benne az erdélyi hagyományok iránti tisztelettel és hűséggel. A X I X . századi magyar irodalom kiemelkedő alakjainak Erdélyhez fűződő kapcsolatait tárja fel legszívesebben. Először Jókai regényeinek erdélyi vonatkozású embereit, tájait, élményeit vette számba, aztán (Mikó Imrével együtt) az Erdélyt járó Petőfi nyomába eredt szép kiállítású, Magyarországon is méltán népszerű könyvével. Ügy véljük azonban, hogy a legtöbbet és a legjelentő- sebbet mindeddig a Tolnai Lajos Marosvásárhelyen című monográfiájával adta.
Maga a Tolnai-életmű is olyan, hogy újszerű és jelentékeny kutatásokra nyújt alkalmat. Lassan már egy évszázada élénk viták tárgya, regényeit hol lebecsülték, hol túlértékelték, megnyugtatóan máig sincs tisztázva helye a magyar próza törté- netében. A félreértések és ellentmondások egyik forrása nyilvánvalóan az életút
ß Tiszatáj 81
mindmáig fogyatékos feltárása. Dávid Gyula innen indul el: csak romániai m a g y a r irodalomtörténész végezhette el a hatalmas munkát, m e l y n e k során a Kolozsvári Történeti Levéltárból, a korabeli erdélyi folyóiratokból, újságokból, á Marosi R e f o r - mátus Egyházmegye levéltárából, a kolozsvári püspöki levéltárból olyan adatok bukkantak élő, amelyek véglegesnek mondható képet rajzolnak Tolnai marosvásár- helyi másfél évtizedéről. (Felbecsülhetetlen értékű például, hogy először fért hozzá és hozta nyilvánosságra Tolnai egyházi pereinek anyagát.) Dávid Gyula k e z é n azon- ban az adatok, dokumentumok nem maradnak pusztán filológiai tények, h a n e m azonnal elvégzi az új ismeretek kínálta korrekciókat Tolnai személyiségrajzában, irói munkásságában, az egyes m ű v e k értelmezésében és értékelésében. "Végül azáltal, hogy a marosvásárhelyi éveket és műveket új megvilágításba helyezi, az egész Tol- nai-képet is módosítja, irodalmunk egészében betöltött funkcióját is m á s k é n t látja.
Maga határozza m e g hármas feladatát: „Részleteiben és hitelesen feltárni Tolnai Lajos életútját (annak egy szakaszát); megvizsgálni azt, hogy az így m e g i s m e r t kor és életpálya hogyan válik írói m ű v é ; és levonni azokat az irodalomtörténeti követ-- keztetéseket, amelyek a kritikai realizmus Tolnai-féle sajátos, kitágított változatá- nak elemzéséből általában a realizmus elmélete számára adódnak."
Némileg sikerül módosítani a múlt század második felének irodalomképét az- által is, hogy az Erdélyi Figyelővel megtoldja az irodalmi ellenzék K o m l ó s A l a d á r által számon tartott megnyilvánulásait, hogy Tolnai T o m p a - t a n u l m á n y á n a k k a p - csán új szempontokat ad az író irodalomszemléletéhez, vagy hogy Tolnai eddig többnyire ingadozónak tartott (hol ellenzéki, hol kormánypárti) közéleti m e g g y ő z ő - désének konstans elemét találja meg a kiegyezéses rendszer egészét bíráló, bár ki- kristályosodott politikai állásfoglalást nélkülöző társadalomkritikájában. F i g y e l e m r e méltó az a lélektani érzék és tapintat, amellyel a k ö n y v elénk állítja Tolnai sze- mélyiségét. A család elesettségéből és a gyermek Tolnai öntudattól táplált lázadá- sából, a szorgalma és tehetsége következtében a társadalommal szemben támasztott igényeinek kielégületlenségéből vezethető le részben az író későbbi indulatossága, az ellentmondásnak az az ingere, mely m é g a T o m p a - t a n u l m á n y m é l y é n is ott lap- pang. Külön értékei a Tolnai Lajos Marosvásárhelyen-nék. a m ű e l e m z é s e k : új s z e m - pontú és új eredményekre vezető Tolnai lírai költészetének tárgyalása. Az urak kai kapcsolatos régi és nem alaptalan kifogást (hogy tudniillik hamisan tükrözi a B a c h - korszakbeli viszonyokat) azzal hárítja el Dávid Gyula, hogy a m ű a kiegyezés utáni viszonyokat és problémákat vetíti vissza az 50-es évekbe. Az urak eszmeiségének lényegét sikerül megragadni a polgárosodás kérdésének középpontba állításával: a nemzetietlen és dologtalan, valamint a becsületes, alkotó, demokratikus polgároso- dás lehetőségeit mutatja f e l Tolnai, most már egyértelműen a 67 utáni Magyaror- szágnak szólóan. A formai elemeket, írói eljárásokat f i n o m érzékkel vizsgáló r e g é n y - elemzés joggal mutat rá a Báróné ténsasszony sikerültségére, arra, hogy „itt a sze- mélyes élményanyag jóval harmonikusabban tudott beleilleszkedni a m ű struktúrá- jába, nemigen idézett elő a szerkezetet megborító kitérőket, s n e m vitte holtvágányra a cselekmény menetét".
A Tolnai-regény alkatának vizsgálatában jutott legmesszebbre Dávid Gyula.
Kiindulópontul Barta János esztétikai kategóriáit választja, ábrázolás és kifejezés megkülönböztetését. (Egyébként Barta „eszményítő realizmus" fogalmát i s átveszi.) A pályakezdő művektől kezdődően konstatálja a kifejező funkció előtérbe kerülését, a tárgyi és alanyi világ határait elmosó kiszólásokat. Tolnaiból valóban hiányzik a realizmus részletező, aprólékos objektivitása, m ű v e m i n d e n e l e m é t a m a g a k i f e j e z ő céljának rendeli alá: „Tolnainál a tárgyi valóság csak bizonyos elemeiben létező és annyiban, amennyiben egy érzelmileg túltelített íróegyéniség a m a g a belső érzelmi és indulati tartalmainak kivetítésére azokat m a g á n keresztül és megszűrve haszno- síthatja." Mindezt, az egész pályát figyelembe véve, bizonyítja a monográfia. Már az a jelenség, hogy Tolnainak nincs filozofikus lírája, a kellő általánosító erő hiá- nyára figyelmeztet, az első prózai m ű v e k árnyalt emberábrázolása, elemzőbb, m e g - értőbb, objektívebb léleklátása, a személyesség f é k e n tartása a későbbi torzulásokat emeli ki. Az indulati e l e m eluralkodása vezet el a kompozíció lazulásához és lírai, 82
sőt oratorikus előadásmódjához, s egyúttal a tárgyias realizmustól való eltávolodá- sához. Amit azonban elveszít egyfelől az elemzés pontosságában és objektivitásában, azt megnyeri másfelől a személyesség sodrával és meggyőző erejével. Az oly sokat kárhoztatott kulcsszerűség, a személyesség és a hevület meggyőző és állásfoglalásra késztő művészi erővé válik.
A művek „egységét megbontó vulkanikus kitörések" tehát nemcsak művészi hi- bák forrásaivá válhatnak, hanem az ábrázolás szuggesztivitását növelő alanyisággá:
„Látásmódja, ábrázolási eljárásai egymagukban állottak a korban, s a modern próza felé mutattak az írói szubjektum erőteljes érvényre juttatásával, a kifejezőeszközök szerepének megnövelésével, az olvasóval való személyes kapcsolat ú j eszközeinek alkalmazásával." Dávid Gyula végső konklúziója a Tolnai-irodalom nagyszabású eredménye. Miután Tolnai realizmusa, minden részeredménye ellenére is fogyaté- kosnak mutatkozik, egy másik megközelítéssel, szubjektivitásának hangsúlyozásával sikerül őt bekapcsolni a magyar regényirodalom fejlődésébe. Dávid Gyula könyve tehát az irodalomtörténet ritkán megvalósuló produkciói közül való: az életrajz, a filológia területéről kiindulva mond maradandó érvényűt Tolnai regényeiről és még tágabban: írói alkatáról és fejlődéstörténeti helyéről. (Kriterion, 1974.)
IMRE LÁSZLÓ
