376 Szemle
Domonkosi Ágnes: Stíluselemzés, trópusok, alakzatok. Líceum Kiadó, Eger, 2006. 187 lap
Domonkosi Ágnest, a kötet szerzıjét a nyelvtudomány több diszciplínája, így például a szo- ciolingvisztika, a stilisztika és a szövegtan is, legtehetségesebb, legígéretesebb fiatal kutatói között tartja számon. Eddigi munkásságának fıbb eredményeit korábbi önálló kötetébıl, számos – tanul- mánygyőjteményben és rangos folyóiratban megjelent – dolgozatából, tudományos elıadásából ismerhetjük.
Jelen kötetben azokat a tanulmányait győjtötte egybe, amelyeket az elmúlt közel egy évti- zedben az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszéke mellett mőködı Stíluskutató Csoport legutóbbi, az alakzatok vizsgálatára irányuló OTKA-programjának keretében vagy legalábbis e programmal vala- miképpen összefüggıen készített. Az eredetileg önállóan megjelent dolgozatokat a lényegében közös kutatási keretnek és a logikus elrendezésnek köszönhetıen sikerült úgy összefogni, fejezetekbe rendezni, hogy a tanulmánykötet valódi belsı egységet mutat, gerincét ugyanis a nyelvi képek és az alakzatok világos és konzekvens elméleti alapokra épített, funkcionális vizsgálata adja.
A tanulmányokat három nagy fejezetbe, tematikus egységbe rendezve olvashatjuk: A poszt- modern szépirodalom stilisztikai elemzésének lehetıségei; A képszerőség szerepének értelmezési lehetıségei; Az alakzatok szerepének értelmezési lehetıségei. Az elsı fejezet írásai komplex stí- luselemzéseket adnak napjaink magyar szépirodalmának körébıl, az elsı Garaczi László mőveinek átfogó, a második pedig Parti Nagy Lajos egyik versének részletekbe menı, funkcionális leírásával.
A második nagy egység a stilisztika egyik legvitatottabb területének, a trópusoknak a vizsgálatára vállalkozik. A harmadik fejezet kötıdik a legszorosabban a fent említett, az OTKA által támogatott kutatási témához, a retorikai-stilisztikai alakzatok leírásához.
A posztmodern szépirodalom leírásának bevezetéseként, a fejezet elsı tanulmányának – A stí- luselemzés lehetıségei és korlátai: kísérlet Garaczi László mőveinek stilisztikai elemzésére – elején a stíluselemzés módszerérıl szólva egy rövid nyelv- és stíluselméleti áttekintést ad a szerzı. Ez mindenképpen szükséges, szerencsés itt, hiszen bármilyen nyelvi leíráshoz-elemzéshez, illetve annak helyes értelmezéséhez elengedhetetlen feltétel az elméleti háttér egyértelmővé tétele. A Domonkosi által e tanulmányban, illetve magában a kötetben alkalmazott módszer egyrészt alapoz a funkcio- nális stilisztika – bizonyos vonásaiban a strukturalista stílusfelfogástól sem idegen – eredményeire, másrészt azonban (és ez a kötet egészét olvasva meghatározóbbnak tőnik) erıteljesen érvényesíti a pragmatikai-hermeneutikai alapozottságú megközelítésmódot, illetve a kognitív nyelvészet bizonyos meglátásait. Ennek alapján a Garaczi-mővek stílusát tárgyaló dolgozat arra tesz kísérletet, hogy
„a funkcionális stilisztika átértékelt eszközkészletének segítségével” alakítson ki dialógust a mővek- kel, így vázolva fel Garaczi stílusának egy lehetséges értelmezését. Ebben a keretben elemzi aztán remekül kiválasztott példákra építve a következıket: a szó- és kifejezéskészlet, ezen belül a szókincs rétegzıdése, egyéni szóalkotás – a sajátos szavak világa, a jelölés és a jelentés játékai, a kifacsarodó frazémák játékai, a névadás – a tulajdonnevek világa és játékai; a szövegköziség és a stílusköziség stílus- és értelemképzı szerepe, másképpen szólva az egységgé keveredés stilisztikájának újabb megvalósulási lehetıségei, ezen belül az allúziók, a beépített szövegdarabok és a stílusimitációk összjátéka. A stíluselemek harmadik nagy egységeként az „átlényegülı stilémák”-at, azaz a „stí- luseszközök öniróniája”-ként értelmezhetı trópusokat: a hasonlatokat, metaforákat, metonímiákat, szinesztéziákat és szimbólumokat tárgyalja. A negyedik nagy vizsgálati terület az alakzatok funk- ciója, itt fıképp az ismétlés különbözı típusairól, ezenkívül néhány kisebb jelentıségő alakzatról esik szó. Végezetül az extralingvális eszközöket és a jellegzetes szintaktikai viszonyokat, a mon- datszerkesztés stílusbeli szerepét tárgyalja Domonkosi. A tanulmányt egy példaszerően tömör és informatív összegzı stílusjellemzés zárja. Az elsı fejezet második tanulmánya Parti Nagy egy szö- vegének elemzésére építve mutatja be azt, hogy miképpen értékelıdik át a nyelv a legújabb iroda- lomban (A nyelv átértékelıdése a posztmodern költıi stílusban, Parti Nagy Lajos: elrepullman).
Domonkosi a nyelvhez való viszony gyökeres átalakulását Kulcsár Szabó Ernı nyomán „a nyelv
Szemle 377
uralhatatlanságának tapasztalatára” vezeti vissza, vagyis arra, hogy a nyelvbe és a nyelv által leírt világba, az elmondhatóságba vetett bizalom meginog, és így maga a nyelv, a stílus is új dimenziókat kap. Az „egymásba csúszó” grammatikai és jelentéskategóriák invenciózus, igen részletes elemzése teljességgel megalapozza a következı összegzést: Parti Nagy szövegének „stílusa a hasonló és azo- nos hangalakok egymásba játszásával, az egyéni és bizonytalan jelentéső szóalkotások gyakorisá- gával, a szóképzés és a szóösszetétel lehetıségeinek kitágításával, az alaktani és szintaktikai sza- bályok folyamatos megszegésével, vagyis grammatikai metaforák sokaságával, a mondatszerkezet zártságának felbontásával, a hagyományos költıi képek (pl. az este megszemélyesítése) megújítá- sával és a kétféle vizuális megjelenés intertextualitásával írható le átfogóan”.
A költıi képek szerepét tárgyaló fejezet elsı tanulmányának – Az emlékezet metaforái a ma- gyar nyelvben – témája nemcsak igen fontos, hanem rendkívül idıszerő kérdéskört is érint. Napjaink egyik meghatározó nyelvelméleti irányzatának, a kognitív nyelvészetnek ugyanis kulcsfontosságú kutatási területe a metafora. E szókép értelmezésében a kognitív nyelvészetnek sikerült újraírni a több évezredes retorikai-stilisztikai hagyományt, és ezáltal sokoldalúan bizonyítani azt, hogy a metafora az emberi gondolkodás és nyelv megértésének és leírásának nem periférikus, hanem centrális eleme.
Domonkosi elsısorban az új metaforaelmélet nagy hatású kutatóinak, Lakoffnak, Johnsonnak, Tur- nernek és Kövecsesnek az elméleti eredményeire épít, a korábbi meglátásokat egyrészt továbbgondolva, másrészt számos magyar nyelvő példával bizonyítva a kognitív metaforaelmélet alkalmazhatóságát.
A nyelvhasználat és a nyelvészeti leírás egészen más területét érinti a következı, A képszerőség szerepe Kossuth stílusában címő tanulmány. Ráadásul egészen más nyelvi korszakba is vezet, mint a korábbi írások, hiszen az elsı fejezet korpuszát a legújabb szépirodalom termése adta, az emlé- kezet metaforáinak vizsgálata is jórészt napjaink nyelvhasználatára épült. Szerencsés ez a „váltás”, hiszen ezáltal jóval teljesebb képet kapunk a metafora természetérıl, nyelvi szerepérıl, emellett ez a tanulmány újszerő szemléletével, lényeglátó gondolataival jelentıs mértékben hozzájárul ahhoz, hogy Kossuth szónoki stílusáról is árnyaltabb képünk legyen. A dolgozat arra is példát mutat, hogy az új kognitív metaforaelmélet alkalmazhatóságának milyen a megszokottaktól eltérı, ám lényeges lehetıségei vannak a nyelvtudományban, azon belül is a stilisztikában. A fejezet harmadik, „Belül ég, de kívül éget” – A kint-bent viszonylat megjelenítése József Attila költészetében címő tanulmánya megint csak új líra- és nyelvtörténeti idıszakba vezet. Az elméleti keret azonban változatlan, azaz itt is a kognitív metaforaelmélet alapgondolataiból indul ki a szerzı, majd meggyızıen bizonyítja, hogy a metaforikus kint-bent viszonylat szempontjának érvényesítése rendkívül tanulságos lehet József Attila több tematikus verscsoportjának az interpretálásában is. Találó és megalapozott Domon- kosi összegzése is, amelyben azt állapítja meg, hogy a kint és a bent viszonylatának több szinten történı értelmezése egyrészt „olyan általános érvényő térmetaforikus lehetıséget kínál, amely keretet ad a szubjektum világba vetettségének értelmezéséhez, másrészt a kint világának forrástartomá- nyai metaforizálhatják a belsıt, harmadrészt pedig a térmetaforába a kint és bent elválasztottságát és összefüggését megjelenítı további képi síkok épülhetnek”. A következı tanulmány (A képszerkezet jelentésviszonyai Baka István Tájkép fohásszal címő versében) célja annak bemutatása, hogy a meta- forában egymás mellé rendelıdı jelentések szemantikai kölcsönviszonya hogyan hoz létre egy új, sajátos, az adott kapcsolatra jellemzı jelentésszerkezetet. A szerzı elsısorban azt tartja szem elıtt, ami a jelentések kapcsolódásából általánosítható. Az elemzett szöveg kiválóan alkalmas e célok megvalósítására, mert a két izotópiasíkon mozgó képszerkezet allegorikussá nı, és ezáltal bizonyos értelemben egyesíti a költıi és a köznapi metaforák sajátosságait. A metaforikus szövegek koreferen- ciális elemzésének kérdései címő dolgozat egy szövegtani-stilisztikai érdekő, mindkét tudományterület szempontjából igen lényeges terület, ahogy a szerzı írja: „kikerülhetetlen feladat” tárgyalására vál- lalkozik, amikor a nyelvi képekkel építkezı képszerő szövegek koreferenciahálójának vizsgálatára fókuszál. Különbözı, alapvetı képtípusok, majd egy hosszabb szöveg koreferenciarelációinak alapos elemzésével több szempontból is értékes eredményekkel szolgál ez a dolgozat: így szövegelméleti és stilisztikai hozadéka mellett az irodalmi interpretáció különbözı formáihoz is hasznos kiinduló-
378 Szemle
pontokat adhat. A Gondolatok a képszerőség kifejezıeszközeinek tanításáról címő tanulmány az anya- nyelvi nevelés sajátos szempontjából közelíti meg a nyelvi képeket. Nem lehet eléggé kiemelni e témaválasztás helyességét és hasznosságát. Csak egyetlen érvet hadd említsek: a mindennapi kom- munikáció sikerességének egyik fontos feltétele az, hogy a nyelvhasználók tisztában legyenek a nyelvi képek természetével és ezáltal azok alkalmazásának, illetve értelmezésének eljárásmódjaival, ennek megalapozásában pedig döntı szerepe van az iskolai anyanyelvi nevelésnek. Domonkosi számos prak- tikus tanácsot ad ehhez dolgozatában, változatos, produktív gyakorlatokat javasol. Itt jegyzem meg – ugyan korábban is említhettem volna, de mint a jó értelemben vett „didaktikusság”-hoz tartozó jellemzı, leginkább talán ideillik –, hogy Domonkosi kötetében igen jó érzékkel és következetesen alkalmazza az olvasó értelmezését segítı, könnyen áttekinthetı felosztásokat, táblázatokat.
A könyv harmadik nagy, az alakzatokat tárgyaló fejezetének elsı tanulmánya az alakzatok kutatásának retorikai örökségét összegzi, az ezt követı dolgozatok pedig egyes alakzatok funkcio- nális leírását adják különbözı szövegtípusok, szövegpéldányok vizsgálatára építve. Az alakzatok és a retorika címő tanulmány témájával látszólag egyszerő, valójában azonban rendkívül bonyolult kérdéseket vet fel: a retorikai hagyományban ugyanis gyakran gyökeresen eltérı, sıt nemegyszer önellentmondásokat tartalmazó alakzatértelmezések, -tipológiák is jelentkeztek. Így a szerzınek nem egyszerően a rendszerek leírása, hanem ezen túl ezek egymáshoz való viszonyának értelme- zése és – mondhatni – kritikája is feladata volt. Ezáltal válik különösen hasznossá Domonkosi dolgo- zata: hiszen az újragondolásnak, az új értelmezéseknek szükségszerő feltétele a korábbi tudományos eredmények mérlegelı összegzése. A jól válogatott szakirodalomra épített áttekintés a kezdetektıl, Gorgiásztól (i. e. 5. sz.) a 20. század végi modellekig jut el, jó eligazítást adva a leginkább vitatott kérdéskörökrıl: stíluserénynek, díszítménynek vagy éppen nyelvi vétségnek, szabályszerőségnek vagy éppen eltérésnek tekinthetjük-e az alakzatokat, hogyan osztályozhatók a figurák, hogyan vi- szonyul egymáshoz az alakzatok és a trópusok kategóriája? Napjaink egyik nagy hatású nyelvhasz- nálati területérıl ad leírást sajátos szempontja szerint a Kérdésalakzatok az újságírás nyelvhaszná- latában címő dolgozat, amely a fı típusok, funkciók bemutatásával árnyalt képet mutat arról, hogy milyen lehetıségei is vannak a kérdésalakzatoknak az újságírás közléshelyzetében. Elıször is: állítás és értékelés, ezen belül a kérdés lehet cím, figyelemfelkeltı szöveg- vagy szövegrészindítás, az ábrá- zolás és az érvelés eszköze, a szöveget lezáró alakzat és értelmezı erejő mondat. Ezután „átmeneti kategória”-ként vizsgálja Domonkosi a megválaszolt állítást és az „állítást habozásként”, végül pedig a „kérdés értékő, de nem tudakoló szerepő kérdések”-et tárgyalja, ilyenek felosztásában a kérdezı által megválaszolt, az információt elıkészítı kérdések, az egyetértetı kérdések, a nyitva hagyott kér- dések. Az elhallgatva kimondás változatai: nyelvi megformáltság, mőködés és funkció a praeteritio alakzatában címő tanulmány azt a retorikai eljárást, illetve annak a retorikai eljárásnak az eredmé- nyét mutatja be, amelyben a megnyilatkozó úgy mutat be valamit, úgy beszél egy tárgyról, hogy közben azt nyilvánítja ki, hogy nem kíván beszélni róla. A szerzı elıször számba veszi a különbözı fogalomértelmezéseket az ókortól egészen napjainkig, eljutva az interakciós-pragmatikai, kognitív nyelvészeti megközelítésig. Ezt követi az alakzat megjelenési formáinak tipizálása és példamuta- tóan alapos elemzése, ahol is Domonkosi úgy épít a retorikai hagyományokra, hogy közben termé- keny módon felhasználja a pragmatika, a konverzációelemzés, a funkcionális-kognitív nyelvészet és a szövegtan szempontjait és eredményeit is. A kötet utolsó tanulmánya Kazinczy Sallustius-for- dításának ö-zését vizsgálja (Az archaizálás alakzata a stílusekvivalencia szolgálatában: Kazinczy Sallustius-fordításának ö-zése). Közismert tény, hogy milyen fontos szerepet töltött be Kazinczy munkásságában a mőfordítás, ám viszonylag kevéssé ismert munkája Sallustius történeti mővének fordítása, amelyen 30 éven át dolgozott. A különbözı változatok keletkezésének, mint azt Domonkosi bemutatja, legfıbb oka az lehetett, hogy a fordító Sallustius „beszéde sajátságait”, vagyis a legfıbb stílussajátosságokat, az archaikus formákat és a neologizmusokat saját szövegében is meg kívánta jeleníteni. Az eredeti és a fordítás „funkcionális egyenértékőségére való törekvés” a magyarázata annak, hogy az 1826-os kéziratban megjelennek az ö-zı alakok, amelyeknek részletes analízisével
Szemle 379
ismerkedhetünk itt meg. A tanulmány fontos adalékokat szolgáltat Kazinczy nyelvszemléletérıl, a nyelvrıl, a normáról és a nyelvi változatokról alkotott állásfoglalásáról.
Befejezésül-összegzésül elıször is engedtessék meg a recenzensnek egy nem túl eredeti, de mégis ide kívánkozó gondolat: a külön keletkezett, ám valamiképpen egymás mellé került szöve- gek az „összeolvasás” által mindig új jelentést és jelentıséget kapnak. Különösen igaz ez akkor, ha – mint az ismertetett kötet esetében – az eredeti szövegek elméleti hátterüket tekintve is összetar- toznak. A Stíluselemzés, trópusok, alakzatok kötet így összegzıdı jelentése által pedig kétségtele- nül olyan eredményekhez juthatunk hozzá, amelyek nemcsak alkalmasak arra, hogy újragondoljuk és kiegészítsük tudásunkat a posztmodernrıl, a nyelvi képekrıl és az alakzatokról, hanem egyene- sen felszólítást is jelentenek erre.
Pethı József
Morvay Károly: [DUK] Rövid baszk nyelvtan – Euskal gramatika llaburra. L’Harmat- tan Kiadó, Budapest, 2007, 176 oldal.
Morvay Károly munkája nem az elsı magyar nyelven írt baszk nyelvtan, az ugyanis 1866- ban jelent meg a Nyelvtudományi Közlemények V. kötetében A baszk nyelv ismertetése címmel.
A leírás, Ribáry Ferenc mőve, amelyet Julien Vinson franciára fordított, és 1877-ben Párizsban jelen- tetett meg, külföldön is kedvezı fogadtatásban részesült. Vinson, bár bizonyos kritikai megjegyzé- sekkel látta el a fordítást, bevezetıjében maga is elismerıen szól errıl a nyelvtanról, hangsúlyozva, hogy a szerzı messze él a baszkoktól, és nem álltak rendelkezésére megfelelı segédanyagok. A for- dító Ribáry munkáját összességében jól sikerült mőnek tartja, s kiemeli a bonyolult igerendszer bemutatása során alkalmazott módszer helyességét, egyedülálló voltát. A francia változat megjele- nésének évében Louis-Lucien Bonaparte, a kor legismertebb baszkológusa, megjegyzéseket főzött a fordításhoz, és ezeket könyv formájában publikálta. Bonaparte egyébként néhány levelet is váltott Ribáryval, s dicséri a magyar tudós nyelvtanárt, megjegyezve, hogy a vitás esetek nagyobb részében szerinte nem Vinsonnak, hanem Ribárynak van igaza. Morvay Károly szerint, aki saját munkájával kíván tisztelegni a 180 éve született szerzı emléke elıtt, az elsı magyar nyelvő baszk nyelvtannak és fordításának napjainkban mint történelmi dokumentumnak van jelentısége. Fontosságát jól mu- tatja az a tény, hogy francia változatát, más dokumentumok társaságában, az Euskaltzaindia, a Baszk Nyelvi Akadémia, Morvay szerkesztésében hamarosan újra meg fogja jelentetni. Mielıtt rátérnék az új nyelvtan bemutatására, szeretnék néhány szót szólni Ribáryról és munkájáról.
Ribáry Ferenc (1827–1880) történész volt, aki történeti kutatásai révén került kapcsolatba a finnugor nyelvek és a baszk vizsgálatával, a nyelvrokonság kérdésével. Számunkra különösen érdekes, hogy a szerzı szót ejt a baszk és a magyar nyelv közötti hasonlóságokról is (ragok, képzık, jelek használata; tárgyas igeragozás megléte; fıneveknél a nyelvtani nem hiánya). A 19. században sok nyelvész vizsgálta a baszk és az uráli nyelvek feltételezett kapcsolatát, a tudomány mai állása szerint azonban a baszk nyelv egyetlen nyelvcsaládhoz sem tartozó, elszigetelt nyelv. Illyés Gyula a Hunok Párizsban címő regényében ezt a következıképpen fogalmazza meg: „A magyarság a vilá- gon csak a baszkok önzetlen barátságára számíthat, mert nyelvükkel, származásukkal éppoly árvák, mint mi, s ezen az alapon még rokonságot is kiderítettek” (Illyés: 1970, 83).
Ribáry baszk nyelvtana a következı témákkal foglalkozik: kiejtés és átírás (beszédhangok és betők), fınév- és igeragozás. A beszédhangoknak szentelt fejezetben a szerzı ábécésorrendben közli a hangokat és a hozzájuk tartozó betőket, s bemutatásukhoz a magyar nyelv hangrendszerét veszi alapul. Ebben a részben erısen kifogásolható a nem túl következetesen alkalmazott átírás, amelyen a második részben a szerzı bizonyos változtatásokat végre is hajtott. A nyelvtani leírásról általában elmondható, hogy néhány hiányzó információ és pontatlanság ellenére tartalmában meg-
