Mindannyian rendelkezünk valamilyen zenei ízléssel.
Van, aki a klasszikus zenét kedveli, mások a rockot, megint mások a jazzt vagy éppen a népzenét. Sokszor egyes zenei irányzat kedvelői hallgatni sem bírják a másik zenei irányzat műveit. Ugyanakkor vannak olyan emberek, akik többféle zenei irányzatot kedvel- nek. Legtöbben közülük azt mégsem tudják elképzelni, hogy ezeket az egymástól nagyon különböző zenéket valaki összekeverje. A legtöbb keverék egyébként meglehetősen falsul hangzana. Azonban ha valaki kellő arányérzékkel elegyíti egymással a fent említett stílu- sokat, zenei irányzatokat, hihetetlen élményhez vezet- het. Ilyen zenét játszik például Magyarországon a Free Style Chamber Orchestra (FSCO): meglepően elkülö- nülnek a zenészek nemcsak hangzásban, de már meg- jelenésben is, mégis az összhatás olyan eredeti, hogy nehéz megkérdőjelezni a felállás létjogosultságát.
Hasonló a helyzet a szervezetelméletekkel, szám- talan létezik, amelyek mindegyike a szervezetek lé- tét, működését írja le, magyarázza, tárja fel. Miért van ennyi szervezetelmélet? Mindegyik igaz? Mindegyik egyformán hozzásegít a szervezetek megértéséhez?
Mindegyik szervezetelméletet ismerni kell, hogy egy szervezetet kutassunk? Nincsenek ellentmondások az elméletek között? Ha vannak ellentmondások, akkor
mi alapján választhatunk, hogy melyik elmélet jó, és melyik rossz? Ezeket a kérdéseket fogom körbejárni ebben a tanulmányban: röviden áttekintem a szervezet- elméletek paradigmáit, hogy a legnagyobb vita – a pa- radigmavita – lényegét bemutassam, és ha már világos, hogy miről és miért vitatkoznak a szervezetelméletek, adok rá egy választ: a multiparadigmatikus megközelí- tést. Nem mindenki fogadja el ezt, mint a vitára adott jó választ. Sokan „nem válasznak” vagy kitérésnek tekintik ezt. Remélem sikerül őket is meggyőznöm, hogy én miért tartom ezt egy lehetséges és egyben a leghitelesebb megoldásnak, és nem „hangzik falsul a végeredmény”.
Milyen paradigmák léteznek a szervezetelméletek területén?
Amióta Kuhn kifejtette tudománytörténeti (az ő eseté- ben fizikatörténeti) vizsgálódásait, úgy tűnik, hogy a tudományos gondolkodásunk paradigmákra épül. Sok- szor úgy látjuk, hogy szinte nem létezik kommunikáció paradigmák között, viszont paradigmákon belül virág- zó kommunikáció és kutatás zajlik. Ezért tudományról átfogó képet adó szerzők gyakran paradigmák köré rendezik a mondandójukat. Mit is jelent a paradigma?
PRIMECZ Henriett
MULTIPARADIGMATIKUS MEGKÖZELÍTÉS
VÁLASZA A PARADIGMAVITÁRA
A cikk azt az elméleti kérdést vizsgálja, hogy a szervezetelméletek területén definiált paradigmák milyen viszonyban állnak egymással, és a szakirodalomban elterjedt összeegyeztethetőségi vitának milyen pers- pektívái léteznek. A szerző szerint erre a vitára leginkább a multiparadigmatikus megközelítés ad választ.
ugyanakkor kiemeli a szerző, hogy a multiparadigmatikus megközelítés nem tagadja az összeegyeztethe- tőségi vitát, nem integrálja vagy keveri a paradigmákat. A multiparadigmatikus megközelítésnek több fajtáját mutatja be a cikk: a zárójelbe tételt, a zárójelbe tételt és hídverést, a hídverést, a párhuzamos és szekvenciális kutatást, metaelmélet-építést és az interplayt.
Kulcsszavak: szervezetelméletek, paradigmák, kutatásmódszertan
Kuhn (2002) után szabadon (1) tudományos közössé- get (180–186. old.), (2) közös megkérdőjelezhetetlen alapfeltevéseket (186–192. old.), (3) közös példákat (192–195. old.), (4) tacit tudást és intuíciót (196–202.
old.). Azaz a paradigmák köré tudományos közössé- gek szerveződnek, amelyek olyan közös alapfeltevé- sekkel élnek a kutatásaikban, amelyeket eszükbe sem jut megkérdőjelezni, hasonló empirikus eredményekre jutnak (amely egyébkent megerősíti a paradigmába ve- tett hitüket), és kialakul egy olyan tacit tudás, amelyet elmondani, megosztani nem tudnak, hasonló intuíció- ik vannak, egy paradigmát követő kutatók olyan gon- dolati összhangban vannak, hogy szinte félszavakból megértik egymást. Kuhn (2002) jelentős teret szentel a paradigmák összemérhetetlenségének. (Magyarul ösz- szeegyeztethetetlenségnek és összemérhetetlenségnek is szoktuk fordítani az inkommenzurabilitást.) Kuhn (2002) szerint a paradigmák között nincs érdemi kom- munikáció, mert a különböző paradigmák kijelentései értelmetlenek a másik paradigmában.
Különösen ez utóbbi miatt az egymással kommuni- kálni nem képes iskolákat a tudományos életben gyak- ran paradigmáknak hívjuk. Levie (1993) mechanikai, organizmikus és evolúciós paradigmákról beszél a Ve- zetéstudományban megjelent cikkében, amelyek sze- rinte meghatározóak a szakterületünkön. Ebből a me- chanikai és organizmikus egymással kibékíthetetlen, viszont a korai menedzsmenttanok között is felfedez- hetők és a stratégiai menedzsmentben is megtalálhatók, az evolúciós paradigma viszont e kettő összebékítése és szintézise.
Hatch (1997) a szervezetelméletekben három perspektíváról ír: (1) modern, (2) szimbolikus és (3) posztmodern; amelyek a leírás alapján paradigmának tekinthetők. Hatch (2006) második kiadásában ezt kiegészíti a kritikai iskolával, amely megfogalmazá- sa szerint „mainstream”-é vált mára. Primecz (1999) cikkében a pozitivizmusról, kritikai realizmusról és posztmodernizmusról beszél, mint a szervezetekről való gondolkodás alapmegközelítéséről. Hatch és Cunliffe (2006) második kiadványában szintén megje- lenik a kritikai realizmus, mint új irányzat a szervezet- elméletekben a modern és a szimbolikus megközelítés között. (Ontológiai szempontból a kritikai realizmus modernnek számít, episztemológiai szempontból vi- szont szimbolikusnak.) Ugyanakkor más új irányzato- kat is felsorol Hatch (2006): a komplexitáselméletet, a networkelméletet, a szervezeti identitást, a szervezeti esztétikát. Nem egyértelmű, hogy mit tekinthetünk kü- lön paradigmának, mit csak iskolának.
Tsoukas és Knudsen (2003) szervezetelméleti szö- veggyűjteménye négy nagy iskolából indul ki, amelye-
ket egyértelműen tekinthetünk paradigmáknak: (1) po- zitív tudomány (Donaldson), (2) interpretív tudomány (Yanow, Hatch), (3) kritikai tudomány (Willmott) és (4) posztmodern tudomány (Chia). A négy jól elkülö- nülő irányzat paradigmaként működik: iskolát teremt, alapfeltevéseiben összefüggő rendszert alkot, empiri- kus eredményei összhangban vannak egymással, léte- zik egy tacit tudás és intuíció a közösségben, és nem utolsósorban, a tényleges kommunikáció elenyésző, ha egyáltalán van köztük.
Mégis, amikor a szervezetelméletek terüle- tén paradigmavitáról, összeegyeztethetetlenségről, multiparadigmikus megközelítésről beszélünk, Burrell és Morgan által 1979-ben meghatározott négy paradig- mára gondolunk: (1) funkcionalista, (2) interpretív, (3) radikális humanista és (4) radikális strukturalista. Mi- ért jobb ez a felosztás más felosztásnál? Mert Burrell és Morgan talált két olyan alapvető kérdést, amelyekre adott válaszok merőben megosztják a társadalomtu- dományok területén kutatókat, és mivel a két kérdés független egymástól, ezek alapján egy kétszer kettes mátrixot lehet létrehozni, és a négy negyed négy kü- lönböző paradigmát határoz meg. Burrell és Morgan mátrixát magyarul először Bokor (1994) ismertette röviden, majd Gelei (2002) részletesebben, továbbá a Vezetéstudomány hasábjain Gelei (2006) tollából ol- vashattunk egy leírást is.
Burrell és Morgan (1979) abból indult ki, hogy a szervezetelemzés (ma már inkább szervezetelmélete- ket mondanánk) ugyanazon töréspontok mentén oszlik meg, mint a társadalomtudományok, konkrétabban a szociológia: (1) a társadalomtudományok alapvetően objektívek vagy szubjektívek, illetve (2) a társadalmi berendezkedést vagy elfogadjuk, vagy elvetjük. Ezek a kérdések – még ha explicit módon nem is mindig jelennek meg – alapvetően elválasztják egymástól az elméleteket. Burrell és Morgan (1979) szerint minden kutatónak van explicit vagy implicit válasza erre a két kérdésre, azaz minden kutató (és kutatás) ezáltal beso- rolható valamelyik síknegyedbe. Gelei (2006) részle- tesen leírta az objektív-szubjektív tengelyt, és említést tett a társadalmi rend és radikális változás tengelyről, emellett kiemelnék néhány további sarokpontot is.
Az objektív-szubjektív tengely nem egyszerűen a hétköznapi életben használatos dichotómia, hanem el- térő tudományfilozófiát (1) ontológiát (lételmélet), (2) episztemológiát (tudományelmélet), (3) emberképet és (4) metodológiát takar. Sokszor félreértett kérdés:
az objektív tudományfilozófia is ismeri a szubjektivi- tást, de ennek kiküszöbölésére törekszik, azt hibának tekinti vagy legalábbis minimálisra csökkentendőnek.
A szubjektív tudományfilozófia viszont azt állítja, hogy
az objektivitásra törekvés csak leplezi a szubjektivitást, mert a valóság nem rajtunk kívül, hanem (döntő rész- ben) bennünk létezik (legalábbis a társas/társadalmi) valóság, ezt mi konstruáljuk cselekedeteinkkel és kom- munikációnkkal. Másik sokszor félreértett különbség, hogy bár a szubjektív tudományfilozófia az egyénre épít, de annak a közösségi, kollektív, közösen kialakí- tott konstruált voltára, azaz az egyéni/egyedi vezet el a közöshöz. (Az egyéni eltérések nem lényegesek, amíg a közösség arra nem reflektál, és be nem épül a társas konstrukcióba.)
A másik tengely (rend szociológiája és változtatás szociológiája) is mélyebb törésvonal, mint a hétköz- napi értelemben vett rend és változás. A változtatás szociológiája alatt azt értjük, hogy a fennálló társadal- mi rendet (kapitalista fogyasztói társadalmat) kívánja megváltoztatni egy emberközelibb társadalomra, így a fennálló hatalmi struktúrákat elvetné. A fennálló hatal- mi elit részei például a mai szervezetek tulajdonosai, menedzserei, vezetői, de ugyanígy a felsőoktatás, és mindaz, ami újratermeli a fennálló társadalmi rendet, és ideológiát nyújt ennek újratermeléséhez (pl. gazda- sági felsőoktatás). A rend szociológiája pedig amellett érvel, hogy – ha vannak is hibái a kapitalista fogyasztói társadalomnak – a jelenlegi társadalmi rend a legjobb.
A rend szociológiája sem zárja ki (még a társadalmi) változást sem, azonban ez inkább apróbb; lényegi tár- sadalmi és hatalmi viszonyokat nem érint.
A funkcionalista paradigma az objektivista tudo- mányfilozófiára és a rend szociológiájára épít. Szocio- lógiai gyökerei a következő szociológusok munkáiból táplálkozik: Comte, Spencer, Pareto, Durkheim, Weber (bár ő az élete során váltott paradigmát), Simmel, Mead. A konkrét szervezetelméleti iskolák, amelye- ket Burrell és Morgan (1979: 30. old.) említ: objek- tivizmus, társadalmi rendszerelmélet, a bürokrácia diszfunkciójának elméletei, pluralizmus, ’action frame of reference’. Bár az eredeti publikációban ezek az el- méletek szerepelnek, ezt érdemes kiegészíteni Bácsi – Primecz (2006) alapján, vagy a szervezetelméletek tárgyban oktatott kontingenciaelmélettel, rendszerel- mélettel, intézményi közgazdasági elmélettel, popu- lációs ökológiával. Eszerint a megközelítés szerint a Levie (1993) által említett mechanikai, organizmikus és evolúciós paradigmák inkább iskoláknak számíta- nak, és mind a funkcionalista paradigmába tartoznak.
A Hatch (1997), Hatch – Cunliffe (2006) által emlí- tett modern megközelítés gyakorlatilag megegyezik a funkcionalista paradigmával. Donaldson (2003) pozitív tudományról szóló tanulmánya Tsoukas szö- veggyűjteményében gyakorlatilag a Burrell – Morgan (1979) -féle funkcionalista paradigmát jellemzi.
Az interpretív1 paradigma szubjektív tudomány- filozófiára és a rend szociológiájára épít. Burrell és Morgan (1979: 31. old.) a paradigma előfutárai kö- zött Kantot, Dilthey-t, Webert (paradigmát váltott), Husserlt, Schutzot említik, szociológiai iskoláként hermeneutikát, fenomenológiát és részben a szolip- szizmust nevezik meg. Szervezetelméleti iskolaként az etnometodológiát és a fenomenológiai szimboli- kus interakcionalizmust. Az 1979-es eredeti publi- kációt ma már ki lehet egészíteni további iskolákkal, erről részletesen ld. Gelei (2006), illetve néhány ada- lék Bácsi – Primecz (2006). Tsoukas (2003) szöveg- gyűjteményében a Yanow – Hatch (2003) cikk egy- értelműen ezt a paradigmát írja le részletesen. Hatch (1997), Hatch – Cunliffe (2006) szervezetelméleti könyvében lényegében a szimbolikus megközelítés megegyezik az interpretív paradigmával. Érdekes, hogy Hatch – Cunliffe (2006) a szervezeti esztétikát külön új irányzatként mutatja be, holott alapfeltevé- seiben megegyezik az interpretív (vagy ahogy ő hív- ja szimbolikus) paradigmával, ez ennek inkább egy iskolája. Az intézményi szociológia egy olyan iskola, amelynek megítélése változó, hogy mely paradigmába tartozik. Hatch – Cunliffe (2006) a szimbolikus (azaz interpretív) paradigmába sorolja, míg szervezetelmé- letek oktatása során oktató csapatunk a funkcionalista elméletek között szokta oktatni, de úgy, mint egy lépés az interpretív paradigma felé.
A radikális strukturalista paradigma objektivista tudományfilozófiára és társadalmi változtatásra épít, azaz megkérdőjelezi a kapitalista társadalom létjogo- sultságát. Nem véletlen, hogy a gyökereit olyan tár- sadalomtudósokban definiálja, mint például (az érett) Marx, Engels, Plehanov, Lenin és Buharin. Burrell és Morgan említi még Weber egyes műveit, amelyek ko- moly társadalomkritikát fejtettek ki; nyugati szocioló- gusok közül pedig Dahrendorf az egyik legjelentősebb forrás. A társadalomelméletek közül – az előbbiek alapján már nem meglepő – az orosz társadalomel- méletek, a konfliktuselmélet és a jelenkori mediterrán marxizmus a fő iskolák. A szervezetelméletek terüle- téről röviden és összefoglalóan a radikális szervezetel- méleteket nevezi meg a szerzőpáros. Burrell és Morgan (1979) eredeti forrásának születésekor ez a paradigma a szervezetelméletek területén szinte csak elméletileg létezett. Ma komoly kritikaimenedzsment-iskola van, amelynek létezik radikális strukturalista irányzata is, bár kétségtelen, hogy a rend szociológiájához tartozó két paradigma (különösen a funkcionalista paradigma) messze erősebb, mint a kritikai iskolák (radikális struk- turalista, radikális humanista). Ld. erről részletsebben Gioia és Pitré (1990).
Végül a radikális humanista paradigma, amely szub- jektivista tudományfilozófiát feltételez, és társadalmi változások igényével lép fel. A társadalomelméleti gyökereit az alábbi tudósokban definiálja: Kant, Hegel, (az ifjú) Marx, Husserl, Lukács, Gramsci, Habermas és Marcuse, említi még Sartre-ot és Laing-et. A tár- sadalomelméletek közül a szolipszizmust, a francia egzisztencializmust, az anarchista individualizmust és a kritikai elméleteket említi a szerzőpáros. Valószí- nűleg ez a másik olyan területe a szervezetelméletek- nek (és ezzel együtt a társadalomelméleti alapoknak), amely sokat változott az elmúlt évtizedekben. Burrell és Morgan (1979) egyszerűen csak anti-szervezetel- méletnek hívja a radikális humanizmusba eső szerve- zetelméleteket. Mára a kritikaimenedzsment-iskola a radikális humanista paradigmát tartja a fő bázisának (Willmott, 2003).
Burrell és Morgan 1979-es publikációjában nem foglalkozott a posztmodern paradigmával, azonban ké- sőbb annál többet. Felmerül a kérdés, hogy ha ennyire lényeges kérdések köré rendezte Burrell és Morgan a paradigmákat, mi a posztmodern paradigmának a vá- lasza a két meghatározó kérdésre, és ezáltal hol van a mátrixban. Bokor (1994) úgy fogalmaz, hogy az interpretív és radikális humanista paradigma felett le- beg. Ez így részben igaz, hiszen a szubjektivista tudo- mányfilozófia mellett tör lándzsát, és valóban vannak irányzatai, amelyek inkább megértésorientáltak (tehát az interpretív paradigmához állnak közel), és vannak irányzatai, amelyben kritikai gondolatok is vannak a szó társadalomelméleti értelmében (tehát radikális humanista). Olyan szempontból is elképzelhető, hogy a posztmodern egyik fő tézise a kibékíthetetlen ellen- tétek (jelen esetben társadalomelméletek) együttélé- se. Ugyanakkor a posztmodern per definitionem elvet minden nagy narratívát (Lyotard, 1993), és mi más a Burrell – Morgan (1979) mátrix, ha nem egy nagy narratíva. (Később ebben a tanulmányban Chia [1996]
érveivel olvasható ennek egyik oka.) Ugyanakkor nem árt megjegyezni, hogy a 90-es évek szakirodalmában a multiparadigmatikus2 megközelítés (amely természe- tesen elfogadja a Burrell – Morgan mátrixot) tipikus posztmodern megközelítésnek számított, ld. pl. Schultz és Hatch (1996).
Összeegyeztethetetlenségi vita
Az összeegyeztethetetlenségi vita fel sem merülne, ha a paradigmák békésen egymás mellett léteznének, és a paradigmák képviselői nem akarnák azt megmutatni, hogy az ő paradigmájuk miért jobb, mint valamelyik másik. A vita (idegen szóval inkommenzurabilitási vita)
lényege az, hogy a különböző paradigmák talaján álló (és kutató) kutatók között létezik-e érdemi kommuniká- ció, tudnak-e ők egymással beszélgetni, megérthetik-e egymást, esetleg elképzelhető-e köztük együttműködés, közös kutatás, vagy ezeken túl együtt jobban megért- hetik-e a szervezeti valóságot. A 90-es években ez a kérdés több meghatározó kutatót állásfoglalásra sar- kallt, ezeket fogjuk most áttekinteni. Az első jelentős csoportosítás, amely a témában született, Scherertől származik (Scherer, 1998; Scherer – Steinmann, 1999;
Scherer, 1999, magyar fordítása: 2002). Scherer cso- portosítása nagy vitát váltott ki, amelynek eredményeit az Organization c. szaklap 1998-as összeegyeztethetet- lenségi különszámában olvashatjuk. Később Hassard és Kelemen (2002) gyűjtötték össze az álláspontokat, a cikk jelenleg a témában a legjobb összefoglaló. A vita, úgy tűnik, csillapodik, kialakultak az álláspontok, meg- születtek a válaszok pro és kontra a kérdésekben, továb- bi közeledés, távolodás, összecsapás nem várható.
Az összeegyeztethetetlenségi vita perspektí- vái Scherer szerint: (1) „izolacionizmus”, (2) „visz- sza az alapokhoz”, (3) „anything goes” és a (4)
„multiparadigmikus perspektíva”. Az összeegyeztet- hetetlenségi vita – a Burrell – Morgan mátrixot alapul véve – azt feltételezi, hogy az egymás mellett élő pa- radigmák mindegyike megalapozott, konzisztens, nem hibás; csak éppen ellentétes, sőt komplementer (egy- mást kizáró) alapfeltevéseket fogadnak el, és erre építik fel az elméleteiket.
Scherer (1998, 1999) az izolacionizmust úgy írja le, amely szerint nem szabad megdönteni a paradigmák pluralizmusát, hangsúlyozza, hogy az egymásnak alap- feltevéseiben ellentmondó paradigmák között nem lé- tezik racionális (sic!) választás. Az álláspont képviselői szerint paradigmán belül kell konzekvensnek és meg- alapozottnak maradni, más kritérium nincs. Scherer az izolacionalizmus leírásakor elsősorban Burrell és Morgan (1979) eredeti publikációjára és Jackson és Carter (1991, 1993) paradigmavitában kifejtett állás- pontjára támaszkodik. Mind a négy szerző az idézett művekben amellett érvel, hogy mivel a paradigmák alapfeltevései kölcsönösen kizáróak, nem lehet ösz- szeegyeztetni a paradigmákat. Scherer (1998, 1999) továbbmegy – Kuhnra építve –, szerinte értelmes kom- munikáció sem létezik a paradigmák között, és nem is kellene megpróbálni. Burrell és Morgan (1979) két- ségtelenül minden lehetséges fórumon a paradigmák diverzitása mellett foglaltak állást, de valószínűleg sokkal inkább azért, mert bármilyen összeegyezte- tés eredményeképp létrejött eredmény a mainstream (funkcionalista) paradigma erősödését vonná maga után, ami – ahogy Scherer (1999) fogalmaz – egy pa-
radigma indokolatlan dominanciájához vezetne. Azon- ban vegyük észre, míg Burrell és Morgan a paradigmák pluralizmusa mellett érvelnek, hoznak arra is példát, hogy akár egy konkrét kutató átélhet paradigmaváltást (a fiatal és érett Marx munkáit hozzák példának [25.
old.], később más kutatók pl. Max Weber kapcsán is hasonlókat állítanak), elismerik, hogy ez ritka, de le- hetséges, ami azt bizonyítja, hogy a paradigmák kö- zött nem teljesen kizárt a kommunikáció. Burrell és Morgan (1979) szerint,viszont – ahogy fogalmaznak – az „interparadigmikus utazások” nagyon ritkák.
Scherer (1998, 1999) a „vissza az alapokhoz” elne- vezést használja az integrációs megközelítésre, amelyet Reedtől (1992) származtat, viszont az irányzat legjelen- tősebb képviselője, Donaldson (1998) kifejti, hogy ezt nem így, hanem más irodalomban (pl. a saját cikkeit is idézi) megszokott integrációnak kellene hívni. (Scherer egyébként a Steinmannal közös cikkében így is neve- zi.) Tartalmi kérdésekkel folytatva az irányzat képvise- lői amellett érvelnek, hogy a paradigmák pluralizmu- sát meg lehet, vagy meg kellene szüntetni. Donaldson (1998) ilyen szempontból a megengedőbb: szerinte em- pirikus tesztekkel el lehet dönteni, hogy az adott para- digma megállja-e a helyét, vagy nem. Itt persze nem fo- gadja el Burrell és Morgan (1979) azon alapfeltevését, hogy minden empirikus vizsgálat mögött olyan alap- feltevések állnak, amelyek meghatározzák a kutató pa- radigmáját, azaz empirikus tesztekkel nem lehet eldön- teni, hogy melyik paradigma a jobb, hiszen bármelyik paradigma igazolná magát a saját empirikus vizsgálatá- ban. Donaldson (1998) ezzel együtt nem lép fel olyan határozottsággal a paradigmák pluralizmusa ellen, mint Pfeffer (1993), aki szerint kontrollált dogmatizmusra lenne szükség, mivel a tudományterületünk kárát látja a paradigmikus egyet nem értésnek, szerinte gyengíti a szervezetkutatást a paradigmák diverzitása, és komoly- talanná teszi a tudományterületünket. Pfeffer (1993) politikai eszközöket javasol, pl. ha a kiadók, lapok, konferenciák tudatosan egyetlen paradigmát támogat- nának, akkor kialakulhatna egy erős paradigma. Pfeffer (1993) egyébként – a pragmatikus célokat leszámítva, pl. finanszírozási lehetőségek, tudománypolitikai elfo- gadottság – arra a tudományfilozófiai érvre épít, hogy Kuhn (2002) szerint a tudomány preparadigmatikus állapotában több egymás mellett élő paradigma volt, és ezt követték az egy domináns paradigmára épülő normál tudományos időszakok. Pfeffer (1993) szerint fiatal tudományterületünk érettebb korszakba lépne, ha nem több paradigma élne egymás mellett.
A fenti két megközelítés kibékíthetetlen ellen- téte mellé Scherer (1998, 1999) Feyerabend (2002)
„anything goes” álláspontját teszi, amely szerinte szél-
sőségesen relativista, és Scherer úgy fogalmaz, hogy e megközelítés szerint minden tudományos és gyakorlati álláspont egyenlő. Ezzel szemben a feyerabendi (2002) megközelítés inkább tekinthető szélsőségesen realistá- nak, mint relativistának, hiszen Feyerabend semmilyen előíró állítást nem tesz könyvében, hanem részletesen megvizsgálja, hogy a tudósok hogyan kutattak a múlt- ban. Arra a következtetésre jut, hogy nem lehet sem- milyen konzekvens szabályt találni arra nézve, hogy mely kutatást tekintették tudományosnak és melyiket nem, és erre született a szállóigévé vált, eredetileg iro- nikus megjegyzése: bármi megteszi (anything goes).
Valószínűleg lehetne a szervezetkutatásban is egy ilyen vizsgálatot végezni, hogy miként kutatnak a kutatók, és valószínűleg hasonló eredmények jönnének ki: nincs egységes kritérium, amely szerint meg lehet ítélni, hogy mi tudományos és mi nem. Scherer (1999) úgy tűnik, mint egyébként nagyon sokan, félreérti Feyerabendet, és veszélyként fogja fel annak nagyon alapos kuta- táselméleti elemzését, és Scherert (1999), Schreyögöt (1992) is idézi, hogy ez a tudomány ellehetetlenülésé- hez is vezet. Ezzel szemben ez még nem vezet ehhez, mivel Feyerabend előtt sem lehetetlenült el a tudomány, attól pedig nem fog, hogy Feyerabend rámutatott, hogy a tudományosság kritériuma nem egységes, korszakon- ként és iskolánként változó. Mindemellett úgy tűnik, maguk a kutatók nem hagyják, hogy kívülről valami- lyen egységes kritériumot határozzon meg valaki, mert ez a kutatói szabadságukat veszélyeztetné. (Ugyanak- kor – erre Feyerabend is rámutatott – minden korban kialakul a tudományosság valamilyen kritériumrend- szere, de leginkább organikus, a kutatók többsége által elfogadott módon.)
Scherer (1999) negyedikként bemutatott megkö- zelítése a multiparadigmatikus perspektíva, amelyből Scherer (1999) azt emeli ki, hogy a versengő paradig- mákról folytatott párbeszéd az alapja a tudományos előrelépéseknek. Azt is hozzáteszi Scherer (1999), hogy a multiparadigmatikus megközelítés majdnem minden követője elismeri az összeegyeztethetetlen- ségi tézist, de a kutató kutatása tárgyát több paradigma szemszögéből vizsgálja. (Többek között Gioia és Pitré (1990), Hassard (1991) és Schultz és Hatch (1996) ta- nulmányait idézi.) Scherer (1998, 1999) és Scherer és Steinmann (1999) valószínűleg kihagyták azt az alap- feltevést, hogy a multiparadigmatikus nézőpont azt fel- tételezi, hogy minden paradigma helyes, és ha konzek- vensen alkalmazzák, akkor helyes eredményekhez is vezet, bár minden paradigma (az alapfeltevései külön- bözőségénél fogva) mást érzékel valóságként, de egy- mással nem ellentmondóak ezek a valóságképek. Ezek- nek az alapfeltevéseknek az elfogadása mellett teljesen
értelmetlenekké válnak azok az állítások, amelyeket Scherer (1998, 1999) és Scherer és Steinmann (1999) a multiparadigmatikus megközelítés ellen állított, azaz
„bármelyik perspektíva hibás lehet, a kombinációjuk még rosszabb” (Scherer – Steinmann, 1999: 523. old.).
Itt derül ki, hogy Scherer szerint valamelyik paradigma alapfeltevései hibásak lehetnek. Aki ezzel az alapfelte- véssel él, valóban nem folytathat multiparadigmatikus kutatást. Így az általa javasolt megoldás (radikális konstruktivizmus, erlangeni iskola) az összeegyeztet- hetetlenségi vitában is elvethető ennek ismeretében, hi- szen nem tartja mindegyik paradigmát helyesnek, azaz a javasolt módon egy paradigmához jutunk el, nem old- ja meg a paradigmavitát.
Scherer (1998, 1999) és Scherer és Steinmann (1999) tipológiája nagyon sok kritikát kapott, de két- ségtelenül előmozdította azt a folyamatot, amelynek végén Hassard és Kelemen (2002) cikke megszületett.
A szerzőpárosról tudni kell, hogy Hassard az elsők közé tartozott, akik tudatosan és konzekvensen végigvittek egy multiparadigmatikus kutatást (később részleteseb- ben bemutatom), és Kelemen a multiparadigmatikus kutatások tipológiájáról publikált (többek között).
Hassard és Kelemen (2002) másképp közelítik meg a problémát: a szervezeti tudás „termelését” és „fo- gyasztását” vizsgálják. Szerintük a paradigmák ösz- szeegyeztetéséről szóló vita után a tudás termelése és fogyasztása alapján öt táborba (camp) sorolhatók a kutatók. A táborok különböző választ adnak a tudo- mányosság kritériumaira és az intézményi kontrollra.
Ezek a táborok a következők: (1) nemfogyasztók, (2) integracionisták, (3) protekcionalisták, (4) pluralisták és (5) posztmodernek. Szerintük mindegyik tábor alap- feltevéseit cáfolni lehet, és a paradigmákat diskurzu- sokkal kellene lecserélni. Az egyes táborok az alábbiak szerint foglalhatók össze:
A „nemfogyasztók” tábora Hassard és Kelemen (2002) szerint nagy, és talán nem túlzás azt mondani, hogy a kutatók nagy része ide tartozik. Ők nem köve- tik nyomon a paradigmák alapfeltevéseit, elterjedésü- ket, az összeegyeztethetetlenségi vitát. Számukra ez az absztrakciós szint nem nyújt semmit a mindennapi ku- tatásaikhoz, nem látják ezeknek a vitáknak a gyakorlati hasznát. Hassard és Kelemen (2002) nem sokat foglal- kozik ezzel a táborral, holott – ha elfogadjuk Burrell és Morgan (1979) eredeti alapfeltevését, hogy minden ku- tatónak van valamilyen explicit vagy implicit alapfel- tevése a tudományosság kritériumairól és a társadalom kívánatos működéséről – a „nemfogyasztók” is terme- lik a tudományos eredményeket, empirikus kutatásokat végeznek, és ezzel hozzájárulnak a szervezetekről való gondolkodásunk befolyásolásához. A „nemfogyasztók”
lehet, hogy nem konzekvensen egy paradigmában dol- goznak, esetleg keverik az alapfeltevéseket, de az is lehet, hogy egy paradigmában kutatnak; keveset lehet tudni róluk.
A második tábor Hassard és Kelemen (2002) szerint az integracionalisták, akik explicit módon arra töreked- nek, hogy konszenzus alakuljon ki a domináns para- digmáról, mert szerintük a szervezeti kutatások jövőjét kockáztatja ez a preparadigmikusnak tűnő állapot, ahol egymás mellett élnek versengő paradigmák. Még iden- titáskrízist is említenek (Knights, 1997). Pfeffer (1993) a leggyakrabban említett szerző, aki amellett érvel, hogy a paradigmák ezen fejlettségi szintjén (sic!) rosz- szabb eséllyel pályáznak a szervezeti kutatók a kutatási és intézményi alapokra, és a tudományok közötti hie- rarchia alacsony szintjén maradnak a szervezetelméle- tek. Állítása szerint az egy paradigma melletti összefo- gás megmenthetné a területet, és fejlődéshez vezetne.
Hassard és Kelemen a tudásfogyasztás és -termelés metaforáján keresztül mutatja be, hogy ezt gyakorlati- lag lehetetlen véghezvinni, mivel az emberi és politikai tényezőt a tudásfogyasztásban maximálisan figyelmen kívül hagyja. Ugyanakkor a kutatói szabadság korláto- zása a kreativitást tenné lehetetlenné.
A következő tábor Hassard és Kelemen (2002) szerint a protekcionisták, akik szerint éppen hogy a paradigmák határainak lazítása lenne az akadálya a szervezetelméletek fejlődésének, mivel a paradigmák alapfeltevései egymást kizáróak. Silvermant (1969) idézik, aki szerint nincs nyelvi és analitikus híd a pa- radigmák között. Jackson és Carter (1991) ebben a tá- borban úgy fogalmaznak, hogy éppen az összeegyez- tethetetlenségnek van emancipatorikus ereje, mert a funkcionalista ortodoxiától védi meg az alternatív gon- dolatokat. A szintézist teljesen kizárják, és a versengő paradigmák létében látják a garanciát az alternatív pa- radigmák fenntartásában és minden egyes paradigma önálló identitásának kialakulásában. Ez a tábor védi leginkább Burrell és Morgan (1979) eredeti elképzelé- sét a paradigmák kapcsolatáról.
Pluralistáknak nevezte Hassard és Kelemen (2002) a következő tábort, amelynek követői el tudnak kép- zelni valamilyen szintű összeegyeztetést, valamilyen kommunikációt a paradigmák között, és támogatják a multiparadigmikus kutatásokat. A pluralisták megkö- zelítése szerint a különböző paradigmáknak vannak koncepciói, konstrukciói vagy gyakorlatai, amelyek közösek, és ezekre lehet építeni a kommunikációban.
Ugyanakkor nem törekednek szintézisre, összeolvadás- ra vagy az ellentétek feloldására. A paradigmák közötti dialógust nem csak el tudják képzelni, hanem kívána- tosnak tartják. Mivel a multiparadigmatikus megköze-
lítések tételes áttekintése a célja a tanulmány harmadik részének, itt elegendő arra utalni, hogy eltérő stratégiái (módjai) mellett minden esetben a paradigmák elkülö- nült egységek maradnak, a saját belső konzisztens sza- bályaikat megtartva. Meglepő javaslat, amelyet Hassard és Kelemen (2002) idéz McKinley (1995) és McKinley – Mone (1998) alapján: állítsanak össze egy olyan ösz- szefoglaló „szótárt”, amely minden szervezetelmélet te- rületén alkotott (konstruált) fogalmat összegyűjt és de- finiál. Ez a „szótár” lehetne a kiindulópontja egy olyan közös referenciarendszernek, aminek alapján a paradig- mákat összeegyeztetni vagy értékelni lehet. Gyökeresen más megközelítés ahhoz képest, hogy Scherer pedig azt a helyes kritériumot keresi, amely képes értékelni azt, hogy az adott elmélet tudományos-e vagy sem. Kérdés ezen túl az, ha létrejönne, mit kezdenénk az összefog- laló szótárral. Összességében azonban megjegyzendő, hogy a pluralista megközelítés közel áll a protekcionis- ta felfogáshoz, csak a tudományterület fejlődésének (ha úgy tetszik: változásának) garanciáját másban látják.
Végül Hassard és Kelemen (2002) külön táborba sorolta a posztmoderneket. Míg az integracionisták, protekcionisták és pluralisták reflexívek a tudásterme- lésre, nem mondható ugyanez el a tudás fogyasztásáról.
Bár sokan zavarba jönnek a posztmodern irányzatok egymással is összebékíthetetlenül versengő állásfogla- lásai miatt, a posztmodern tábor meglepően egységes az újabb és újabb típusú tudás, írásforma, értékek és politikák teremtésében, amellyel a modernista diskur- zust szeretnék megkérdőjelezni. A posztmodernisták kétségeiket fejezik ki a paradigmikus gondolkodást eredményező tudástermelés módjával kapcsolatban. Az egész paradigmarendszer, Burrell – Morgan mátrix, a tudományterület fejlődésének kérdése számukra olyan metanarratíva, amellyel szemben a helyi elbeszélések (petit récit) sokkal értékelhetőbbek (Deetz, 1996). A termelés-fogyasztás tekintetében a tudástermelés nagy stratégiája helyett a tudásfogyasztás kis taktikáira kon- centrálnának. A korábban csak érintőlegesen említett, a Chia (1996) által megfogalmazott lehetséges poszt- modern kritika amellett érvel, hogy a szervezeti kuta- tásokban nagyobb reflexióra lenne szűkség, mert így mozdulna el tudományterületünk posztmodern irányba.
A Burrel – Morgan mátrixot ontológiai csalásnak titu- lálja, mivel a szerzők azt állítják, hogy minden társada- lomtudós valamilyen explicit vagy implicit előfeltevés- sel rendelkezik a tudományfilozófiában (objektív vagy szubjektív), illetve a társadalomelméletben (rend vagy változás). Ennek alapján egy 2×2-es mátrixot lehet ösz- szeállítani, ahova minden kutató besorolható. Ebből következik, hogy ők is besorolhatók valahova. Sőt, ha feltételezzük, hogy a paradigmák kölcsönösen kizárják
egymást, akkor Burrell és Morgan hol vannak a mátrix- ban? Ha ők is a mátrix foglyai, akkor hogy tudnak mát- rixot létrehozni, hogy tudnak más paradigmákat bemu- tatni, leírni; pontosan ezt nevezi Chia (1996) ontológiai csalásnak. Ugyanakkor arra is rámutat, hogy Burrell és Morgan (1979) nem az egyetlen szerzőpáros, aki magát ilyen privilegizált pozícióba teszi, és a posztmodern ép- pen ilyen önreflexió hiányára tud rámutatni.
Czarniawska (1998) továbbmegy, az összeegyez- tethetetlenségi vitáról szóló különszámban felteszi a kérdést: ki is fél az összeegyeztetéstől. McKinley és Mone (1998) érveivel egyetértve a másság és hason- lóság egyidejű eszményére építve állítja, hogy létezhet összeegyeztetés, létezhet kommunikáció a paradigmák között, és inkább érdemes félni az olyan egységesítő törekvésektől, amelyek a tudományosság kritériuma- it szeretnék egységesen meghatározni. Czarniawska (1998) érvel a kommunikáció mellett, táborokon belül és táborok között. A fordítások metaforáját hozza be, amelyet ha továbbviszünk, akkor a paradigmavita (és az összeegyeztethetetlenségi vita) érdekes aspektusai világosodhatnak meg. Ha azt tételezzük fel, hogy a pa- radigmák olyanok, mint a nyelvek, akkor a paradigmák között párbeszéd – fordítás, tolmács, szótár nélkül – le- hetetlen. Viszont fordításokkal sok mindent megérthe- tünk, megismerhetjük egymás kultúráját, rácsodál- kozhatunk a saját ki nem mondott alapfeltevéseinkre.
Tudjuk mindannyian, hogy idegen nyelvet nem lehet tökéletesen megtanulni, de olyan szinten meg lehet ta- nulni, hogy képesek legyünk kommunikációra, és minél jobban beszéljük a nyelvet, annál mélyebb kérdéseket vagyunk képesek megvitatni, bár kétségtelen, hogy az anyanyelvünk biztosítja a legmélyebb és legszerteága- zóbb kommunikációt. És ha az analógiánál maradunk:
vannak kétnyelvű emberek (1. táblázat).
A multiparadigmatikus megközelítés...
...lehetetlensége
Amennyiben szó szerinti értelemben fogadjuk el a Burrell – Morgan mátrix paradigmáinak alapfeltevéseit, akkor lehetetlen a multiparadigmatikus megközelítés.
Az egyik dimenzió ontológiai, episztemológiai, emberi természetet érintő és metodológiai kérdésekre egymást kizáró választ ad: objektív-szubjektív megközelítés; a másik dimenzió a társadalom természetét tekintve ad egymást kizáró válaszokat: jó-e vagy elvetendő-e a mai kapitalista (fogyasztói) társadalom az ehhez kapcsoló- dó hatalmi struktúrájával. Egyik kérdésre sem lehet ez is és az is a válasz, ennek a két dimenziónak a végpont- jait nem lehet összeegyeztetni.
Hogyan hihetünk egyszerre abban, hogy a világ rajtunk kívül áll (objektivista ontológia) és bennünk létezik (szubjektivista ontológia)? Hogyan hihetünk egyszerre abban, hogy a világ ok-okozati összefüg- gések hálója (objektivista episztemológia: pozitiviz- mus), és abban, hogy a világ alapvetően relativista és nem független az azt kutató egyéntől (szubjektivista episztemológia)? Hogyan hihetünk egyszerre abban, hogy az emberi természet a környezet függvénye (objektivista emberi természet: determinizmus) és ab- ban, hogy az emberi természet alapvetően aktívan ala- kítja a világot, autonóm és szabad akaratú (szubjekti- vista emberi természet: voluntarista)? Hogyan hihetjük egyszerre azt, hogy a vizsgálataink során a társadalmi valóságot megismerhetjük (objektivista metodológia), ahogy az létezik, és azt, hogy csak belépéssel és ott bennszülötté válással részben – szubjektumon keresz- tül – ismerhetjük meg a társadalmi valóságot (szub- jektivista metodológia)? Aki az objektivizmusban
hisz, tipikusan nem hisz a szubjektivizmusban (azt kiküszöbölendő hibának tartja); aki a szubjektiviz- musban hisz, elvet min- den objektivitásra történő törekvést, amellyel – sze- rinte – a mindig létező szubjektivizmust eltakar- ják, vagy nem veszik fi- gyelembe, azaz szükség- szerűen tévednek. Míg az objektivista kutató mér, vizsgál, kapcsolatokat keres és talál társadalmi jelenségek között, addig a szubjektivista kutató részt vesz, belehelyezke- dik, megért, magyaráz.
Az objektivista kutató globális szinten gondol- kodik, a szubjektivista kutató lokális szinten.
Az objektivista kutató úgy gondolja, hogy ha jól követi a kutatás szakmai szabályait, akkor nem avatkozik be a kutatás tárgyába, legalábbis nem olyan mértékben, ami befolyásolná az eredmé- nyeket, addig a szubjek- tivista kutató szerint a kutatás beavatkozás, az egyetlen dolog, amit tehet: ezt amennyire csak tudja, explicitté teszi. Ez a két kutatói alapállás, világlátás kizárja egymást.
A másik dimenzió is fundamentálisan eltérő, egy- mást kizáró választ ad arra a kérdésre, hogy a mai kapitalista társadalom jó-e vagy rossz. A rend szoci- ológiájának hívei alapvetően elfogadják a kapitalista (fogyasztói) társadalmat: vagy feltétel nélkül éltetik vagy (egyes) hibáit elismerve fogadják el, mert szerin- tük jobb társadalom – egyelőre – nem létezik. A rend szociológiájának hívei úgy gondolják, hogy minden ezt megelőző társadalom (pl. feudális), vagy egyéb kísér- leti társadalom (szocialista, kommunista) kudarcot val- lott, és az emberi természetnek leginkább a kapitalista társadalom felel meg. Utópiákban nem hisznek, és ha nem feltétel nélkül fogadják el a kapitalista társadalmat, akkor kisebb vagy nagyobb reformokkal javasolják a társadalmi problémákat orvosolni (pl. nagyobb állami beavatkozással vagy éppen kisebbel), de alapvetően Scherer (1998, 1999),
Scherer és Steinmann (1999) alapján
Hassard és Kelemen (2002)
alapján egyéb
Nem fogyasztók Izolacionalisták
Burrell és Morgan (1979) Jackson és Carter (1991/93)
Protekcionisták Silverman (1969)
Jackson és Carter (1991/93) Burrell és Morgan (1979) Vissza az alapokhoz
Reed (1992) Donaldson (1998) Pfeffer (1993) Schreyög (1992)
Integracionisták Pfeffer (1993)
Anything goes Feyerabend (2002) Multiparadigmatikus megközelítés
Gioia és Pitré (1990) Hassard (1991)
Schultz és Hatch (1996)
Pluralisták
McKinley (1995) és McKinley és Mone (1998)
Gioia és Pitré (1990) Hassard (1991)
Schultz és Hatch (1996) Posztmodernek
Deetz (1996)
Ontológiai csalók Chia (1996) Fordítások
Czarniawska (1998) Forrás: Scherer (1998, 1999), Scherer és Steinmann (1999), Hassard és Kelemen (2002), Chia (1996), Czarniawska (1998)
1. táblázat A paradigmavita megközelítései
hisznek a piac szabályozó erejében. Ezzel szemben a radikális változás hívei a kapitalista társadalom alapel- veit kérdőjelezik meg, és szerintük fundamentális társa- dalmi változásokra van szükség ahhoz, hogy emberhez méltó, igazságosabb társadalom jöjjön létre. Szerintük a mai kaptalista társadalom tönkreteszi az embert, és nem is lehet elmenekülni előle. Reformokkal, kis változá- sokkal nem lehet a társadalmat rendbe tenni. A radikális változás hívei a jelenlegi hatalmi struktúrákat teljesen lebontanák, és igazságosabban újraépítenék. Gondol- junk bele, ezt a két filozófiát nem lehet összeegyeztetni, ebben a kettőben egyszerre nem lehet hinni.
A multiparadigmatikus megközelítés...
...lehetősége
Bármennyire lehetetlen vállalkozásnak tűnik, számos kutató próbálkozott multiparadigmatikus kutatással.
A két legismertebb ilyen próbálkozás Gioia és Pitré (1990) tanulmánya és Hassard (1991) kutatása. Egé- szen más alapfeltevésből indulnak ki. Míg Gioia és Pitré (1990) azt feltételezi, hogy a paradigmák határai nem annyira élesek, inkább átjárhatóak, és a határterületen egy átmeneti zóna (transition zone) van, szerintük az itt végzett kutatás lehetne multiparadigmatikus. Hassard (1991) egészen mást tesz, egy kiválasztott szervezetnél (Brit Tűzoltóság) négy paradigmában végez kutatást: a funkcionalista paradigmában egy kérdőíves felmérést az ott dolgozók motivációjáról, az interpretatív paradigmá- ban a mindennapi rutinról strukturálatlan interjút és nem részt vevő megfigyelést, amelyhez az etnometodológia módszertani és elméleti alapjait hívja segítségül, a radi- kális humanista paradigmában olyan tréningeket vizsgált etnografikus módszerrel, amelyek a tűzoltók előlépteté- séhez nyújtottak segítséget, végül a radikális strukturalis- ta paradigmában olyan longitudinális vizsgálatot végzett, amely egyes tűzoltók szakmai élettörténetét tekintette át.
Kétségtelenül más a két multiparadigmatikus kutatás, de az a két ötlet elindította az arról történő vitát, hogy lé- tezhet-e egyáltalán multiparadigmatikus kutatás, és ha igen, azt hogy lehet véghezvinni. Néhány korábbi ku- tatásról is az állították a multiparadigmikus kutatásban hívők, hogy már azokat is tekinthetjük az ilyen típusú tanulmányok előfutárainak. A következőkben Lewis és Grimes (1999), valamint Lewis és Kelemen (2002) cso- portosításai alapján mutatom be az ilyen kutatásokat és a lehetséges technikákat.
Lewis és Grimes (1999) három nagy csoport- ra bontja a multiparadigmatikus megközelítést: (1) multiparadigmikus áttekintés (review), (2) multi- paradigmatikus kutatások és (3) metaparadigmatikus
elméletépítés. Mindegyik csoport többféle multi- paradigmatikus technikát alkalmaz, és a felsorolt kuta- tások közel időrendben vannak, tehát az újabb és újabb kutatások más-más technikát alkalmaztak. Először a multiparadigmatikus áttekintések (review) kerülnek sorra. Két jelentős technika jelent itt meg: a zárójelbe tétel (bracketing) és a hídverés (bridging).
A zárójelbe tétel azt jelenti, hogy a kutatás egy bi- zonyos szakaszában a többi paradigma alapfeltevéseit zárójelbe tesszük, nem foglalkozunk vele, kvázi elfe- lejtjük; úgy kutatunk, hogy az éppen alkalmazott para- digmánk alapfeltevéseit tekintjük igaznak, függetlenül attól, hogy egyébként mit is gondolunk a világról. Ezt teszi Morgan (1997, 2006) híres metaforáival példá- ul. (Erről és ennek kritikájáról ld. részletesen Bácsi – Primecz, 2006.) A másik technika az ún. hídverés (bridging), ahol két paradigma közös vonásaira építve (pl. a funkcionalista és interpretatív paradigma esetében a társadalmi rend elfogadása vagy a funkcionalista és radikális humanista esetében az objektív valóság felté- telezése) a különbségek között hidat képezünk: megke- ressük azokat az elméleteket, amelyek egyszerre felté- telezik a kérdéses dimenzió ellentétes végpontjait, és az átmeneti zónában (transition zone) építünk elméletet.
Ilyen pl. Giddens strukturációelmélete, amely kiválóan alkalmas a funkcionalista és interpretatív paradigmát összekötni, mert feltételezi, hogy a társadalmi jelensé- gek az aktorok cselevéseiből jönnek létre (interpretatív:
társas konstrukciók), ugyanakkor a meglevő társadal- mi jelenségeket adottnak feltételezi (funkcionalizmus:
adott objektív valóság).
Gioia és Pitré (1990) az összes átmeneti zónát meg- vizsgálja és hoz ilyen és ehhez hasonló példákat léte- ző elméletekre. Lewis és Grimes (1999) Gioia és Pitré (1990) közelítését nem tiszta hídverésnek (bridging) tartja, hanem a zárójel betétel és hídverés technikáját egyaránt alkalmazó multiparadigmatikus áttekintés- nek. A tiszta hídverés (bridging) példáját többek kö- zött Willmottnál (1993) olvashatjuk. Willmott (1993) abból indul ki, hogy az eredeti kuhni paradigmák kö- zött világosan kimutatható kapcsolat, pl. az einsteini fizika értelmezhetetlen a newtoni elvek nélkül, azaz az új paradigma meghaladta, ugyanakkor mégis épített rá.
Willmott (1993) nem tartja az objektív-szubjektív vá- lasztást kizárónak, és erre a Labour Process Theory-t (LPT) hozza példaként. Az ortodox LPT a marxista elvekre épít, amelyet Burrell és Morgan (1979) expli- cit módon a radikális strukturalizmus paradigmájához sorolt, azonban a társadalomtudományokban szubjek- tivista irányba elmozdulás történt, így a kritikai elmé- letekben a radikális humanizmus irányban mozdult, de ezek az új elméletek nem értelmezhetőek a marxista
gyökerek nélkül. Willmott (1993) szerint a két paradig- ma (radikális strukturalizmus és radikális humanizmus) nem egymást kölcsönösen kizáróak, hanem egymásra építőek, híd van köztük.
Lewis és Grimes (1999) szerint a multiparadig- matikus megközelítés másik nagy csoportja a multiparadigmatikus kutatások, amelyek között meg- különböztet párhuzamos és szekvenciális technikát. A két technika között az a különbség, hogy míg a pár- huzamos technikánál kvázi függetlenül folytat a ku- tató több paradigma szabályai szerint kutatást, és ami egybefogja a kutatást az csak a kutatás tárgya, addig a szekvenciális technikánál a különböző paradigmákban született eredmények a másik paradigmában történő kutatás kiindulópontjai, az egyik paradigma output- jai a másik paradigma inputjai. Hassard (1991) ko- rábban összefoglalt kutatása a párhuzamos technikát alkalmazza, a négy paradigmában lefolytatott kutatás (kutatási kérdés is) független egymástól, bármelyik kutatást lehetett volna előbb vagy később végezni.
(Hassard [1991] egyébként megjegyzi, hogy jó belépő volt a szervezethez, hogy egy funkcionalista motiváci- ós kérdőívvel kezdte, mert ezáltal a szervezet vezetői elkötelezettekké váltak a kutatásban való részvételben, a funkcionalista kutatás eredményeit hasznosnak talál- ták, így később nem volt gondja a kutatónak a kritikai kutatások lefolytatásában.)
A szekvenciális kutatások olyan szempontból nem tekintik egyenrangúnak a paradigmákat, hogy az egyikben történő eredményeket a másik paradigmában kiindulásnak használják. Pl. egy funkcionalista kérdő- ív alapja lehet strukturálatlan mélyinterjú-sorozatnak (interpretatív), vagy éppen interjúkkal, megfigyelések- kel (interpretatív) fogalmazódnak meg olyan kérdések, amelyeket később funkcionalista módon kutatnak. Ilyen kutatást mutatott be Lee (1991): etnografikus kutatás- sal feltárt jelentéseket operacionalizálta és tesztelte az általa leírt kutatási példa, így az interpretatív kutatás
inputként szolgált a végső pozitivista kutatás számára.
Lewis és Grimes (1999) harmadik csoportja a metaparadigmatikus elméletépítés, ahol nagyon fontos alapvetés, hogy a paradigmák közötti szintézis teljesen kizárt: fontos a hasonlóságok és különbségek ismerete (és fenntartása) a paradigmák között, de az is lényeges, hogy a paradigmák egymáshoz viszonyított kapcsolatát ismerjék a kutatók. Azt a tételt is igaznak tekintik, hogy a paradigmák csak részleges igazságot tárnak fel. Ez a fajta paradigmamegközelítés mindenképpen kitörés a paradigmák fogságából: értelmezhetetlen a paradig- mák szintjén, egy paradigmák felett lebegő nézőpon- tot feltételez. Lewis és Grimes (1999) ide sorolja Gioa és Pitré (1990) híres tanulmányát, amelyet korábban a hídverés (bridging) technikánál is említettek. Kétségte- len, hogy a cikk egyik részében a paradigmák felett álló álláspontot támogatják, míg máshol – ahol az átmeneti zónáról (transition zone) beszélnek – paradigmák szint- jén, a szürke zónában vannak.
Végül Schultz és Hatch (1996) által megfogalmazott paradigma interplay, amelyet Lewis és Grimes (1999) a metaparadigmatikus elméletépítés másik technikájá- nak ír le. Schultz és Hatch (1996) a saját technikájukat megkülönböztetik a hídveréstől (bridging), a párhu- zamos és szekvenciális technikától, ahol szerintük a kutató a paradigmák között oda-vissza mozog, anél- kül, hogy integrálná a paradigmákat. Schultz és Hatch (1996) hangsúlyozza a paradigmák közötti feszült- séget és az oda-vissza megtermékenyítést, bár nem a paradigmák közötti szürke zónában (átmeneti zóna vagy transition zone) keresi a megoldást, de a hídverő (bridging) technikával egyetért abban, hogy a paradig- mahatárok nem olyan merevek és átjárhatatlanok. Bár kevés empirikus kutatás született interplay techniká- val, a lehetőség adott.
A közelmúltban Romani et al. (2005, 2007) mutatta meg, hogy például a Kulturstandard módszernél alkal- mazható a paradigma interplay (2. táblázat).
Multiparadigmatikus áttekintés (review) Multiparadigmatikus kutatás
Metaparadigmatikus elméletépítés Zárójel betétel (bracketing)
Pl. Morgan (1997)
Párhuzamos Pl. Hassard (1991)
Metaelmélet-építés Pl. Gioia és Pitré (1990) Zárójel betétel (bracketing)
és hídverés (bridging) Pl. Gioia és Pitré (1990)
Szekvenciális Pl. Lee (1991)
Interplay
Pl. Schultz és Hatch (1996) Hídverés (bridging)
Pl. Willmott (1993)
2. táblázat A multiparadigmatikus megközelítés csoportjai
Forrás: Grimes és Lewis (1999) alapján saját összeállítás
Konklúzió
Tudományterületünk, a szervezetelméletek, meglehető- sen fragmentált terület, számtalan elmélet él és virágzik egymás mellett látszólag függetlenül. Azonban vannak elméletek, amelyek közelebb állnak egymáshoz, míg mások távolabb. Ha alaposan megvizsgáljuk az egymás- hoz közeli és távoli elméleteket, észrevehetjük, hogy alapfeltevések szintjén lehet hasonlóságot és különb- séget felfedezni köztük. Ha a sokféleség rendetlenség érzetét kelti bennünk, akkor segít a Burrell – Morgan (1979) mátrix eligazodni, amiből ugyan a posztmodern kimaradt, de hát milyen rendszerbe is férne bele a poszt- modern? Ha megértjük és elfogadjuk a Burrell – Morgan (1979) mátrixot, akkor azt is megértjük, hogy ez a tudo- mányterület nem a szintézist, az integrációt támogatja.
Mégis, mintha minden paradigmában lenne valami, ami miatt nehéz teljesen elvetni azt. A multiparadigmatikus megközelítéshez úgy lehet eljutni, hogy az ember el- jut odáig, hogy a paradigmákat nem lehet összeegyez- tetni. Az összeegyeztethetetlensé-gi tézis nélkül a multiparadigmatikus megközelítés értelmezhetetlen. Ez a csoda szűrődik át a bevezetőben említett FSCO külön- böző zenei hatásokból építkező muzsikájából.
Lábjegyzet
1 Mind az angol, mind a magyar nyelvű forrásokban kétféle leírás- sal olvasható a fogalom: interpretív (interpretive) és interpretatív (interpretative). Lsd. Gelei (2002), Pataki (2003), Topçu (2005) magyarul, angolul pedig Burrell – Morgan (1979), Burrell (1996), Morgan (1980, 1990), Hassard (1991) többek között.
Burrell és Morgan (1979) eredeti művét idézve maradok az interpretív formánál, egyébként pedig a magyar nyelven elterjed- tebb interpretatív verziónál.
2 Magam azt feltételeztem a PhD-kutatásom idején, hogy olyan multiparadigmikus kutatást végzek, amely három paradigmára (1) pozitivizmusra (funkcionalizmus), (2) kritikai realizmusra és (3) – egy dupla csavarral – posztmodernizmusra épül (Primecz, 2000). Ma már nem feltétlenül tartanám posztmodernnek ezt a kutatást.
Felhasznált irodalom
Bácsi – Primecz (2006): Scratching Morgan’s Sandcastle.
Challenging Morgan’s View on Connection between Paradigms and Metaphors, EGOS Colloquium, Bergen Bokor (1994): Posztmodern a menedzsmenttudományban,
Közgazdasági Szemle, 16/12.
Burrell, G. (1996): Normal Science, Paradigms, Metaphors, Discourses and Genealogies of Analysis, in: Handbook of Organization Studies, eds.: Clegg, S.R., Hardy, C., Nord, W.R., Sage Publications, London
Burrell – Morgan (1979): Sociological Paradigms and Organisational Analisys, Heinemann, London
Chia (1996): The Problem of Reflexivity in Organizational Research: Towards a Postmodern Science of Organization, Organization, 3(1)
Chia (2003): Organization as a Postmodern Science, in: Ox- ford Handbook of Organization Thory, eds. Tsoukas and Knudsen, Oxford University Press, Oxford
Czarniawska (1998): Who Is Afraid of Incommensurability?, Organization, 5(2)
Deetz (1996): Describing Differences in Approaches to Organization Science: Rethinking Burrell and Morgan and Their Legacy, Organization Science, 7(2)
Donaldson (1998): The Myth of Paradigm Incommensura- bility in Management Studies: Comments by an Integrationist, Organization, 5(2)
Donaldson (2005?): Organization Theory as Positive Science, in: Oxford Handbook of Organization Thory, eds. Tsoukas and Knudsen, Oxford University Press, Oxford
Feyerabend (2002): A módszer ellen, Atlantisz, Budapest Gelei (2002): A szervezeti tanulás interpretatív megközelíté-
se: a szervezetfejlesztés esete, PhD.disszertáció Gelei (2006): A szervezet interpretatív megközelítése, Veze-
téstudomány, különszám
Gioia – Pitré (1990): Multiparadigm Perspectives on Theory Building, Academy of Management Review, 15/4 Hassard (1991): Multiple Paradigms and Organizational
Analysis: A Case Study, Organization Studies, 12/2 Hassard – Kelemen (2002): Production and Consuption in
Organizational Knowledge: The Case of the ’Paradigm Debate’, Organization, 9(2)
Hatch (1997): Organization Theory. Modern, Symbolic, and Postmodern Perspectives, Oxford University Press Hatch – Cunliffe (2006): Organization Theory. Modern,
Symbolic, and Postmodern Perspectives, Second edition, Oxford University Press
Hatch – Yanow (2003): Organization Thoery as an Inter- pretive Science, in: Oxford Handbook of Organization Thory, eds. Tsoukas and Knudsen, Oxford University Press, Oxford
Jackson – Carter (1991): In Defence of Paradigm Incommensurability, Organization Studies, 12/1 Jackson – Carter (1993): ’Paradigm Wars’: A Response to
Hugh Willmott, Organization Studies, 14/5
Knights (1997): Organization Theory in the Age of Deconstruction: Dualism, Gender and postmodernism Revised. Organization Studies, 18/1
Kuhn (2002): A tudományos forradalmak szerkezete, Osiris Könyvtár, Budapest
Lee (1991): Integrating positivist and interpretivist approaches to organizatonal research, Organizational Science, 2: 342–365
Levie (1993): Paradigmák a vezetéstudományban, Vezetés- tudomány, 1–2. sz.
Lewis – Grimes (1999): Metatriangulation: Building Theory from Multiple Paradigms, Academy of Management Review, 24/4
Lewis – Kelemen (2002): Multiparadigm inquiry: Exploring organizational pluralism and paradox, Human Relations, 55(2)
Lyotard (1993): A posztmodern állapot, in.: A posztmodern ál- lapot, szerk.: Bujalos István, Századvég Kiadó, Budapest McKinley – Mone (1998): The Re-construction of Organiza- tion Studies: Wrestling with Incommensurability, Orga- nization 5(2)
Morgan, G. (1980): Paradigms, Metaphors, and Puzzle Solving in Organization Theory, in: Critical Perspectives on Organization and Management, eds.
Smircich, L., Calás, M. B., Dartmounth Publishing Limited, Hants
Morgan, G. (1990): Paradigm diversity in organizational research, in: The theory and philosophy of organizations (edited by J. Hassard, D Pym) pp. 13–29
Morgan (1996): Images of Organization, 2nd ed., Sage Publications, London
Morgan (2006): Images of Organization, 3rd ed, Sage Publications, London
Organization (1998) összeegyeztethetetlenségi különszám Pataki (2003): Az ökológiailag fenntartható vállalat, PhD-
disszertáció
Pfeffer (1993): Barriers to the Advance of Organizational Science: Paradigm Development as a Dependent Variable, Academy of Management Review, 18(4) Primecz (1999): A szervezeti tudás születése. A szervezet-
elméletek pozitivista, kritikai realista és posztmodern közelítése, Vezetéstudomány, XXX. évf. 6. sz.
Primecz (2000): Multi-Paradigm Perspectives on Cross- Cultural Management, PhD-disszertáció
Reed (1992): The Sociology of Organizations: Themes, Pers- pectives and Prospects, New York, Harvester Weatsheaf Roman – Topcu – Primecz (2005): The Kulturstandard
method: Venue for Paradigm Interplay in Cross-Cultural Management, EGOS Colloquium, Berlin
Romani – Primecz – Topcu (2007): Moving forward with Multiple Paradigms: Paradigm Interplay in Cross-Cul- tural Management with Kulturstandard method, Acad- emy of Management Annual Meeting, Philadelphia, Division Research Method
Scherer (1998): Pluralism and Incommensurability in Strategic Management and Organization Theory:
A Problem in Search of Solution, 5(2)
Scherer (1999): Kritik der Organisation oder Organisation der Kritik? Wissenschaftstheoretische Bemerkungen zum kritischen Umgang mit Organisationstheorien, in.:
Organisationstheorien, 3., überarbeitete und erweiterte Auflage, Hrsg. In: Kieser (2002): Szervezetkritika vagy szervezett kritika? – Tudományelméleti megjegyzések a szervezetelméletek kritikus alkalmazásához, kézirat, 2002. fordította: Lazányi Kornélia és Tirnitz Tamás Scherer – Steinmann (1999): Some Remarks on Problem
of Incommensurability in Organization Studies, Organization Studies, 20/3
Schreyög (1992): Book review of John Hassard and Denis Pym (eds.): The theory and Phylosophy of Organizations.
Critical Issues and New Prespectives, Organization Studies: 13: p. 121–125
Schultz – Hatch (1996): Living with Multiple Paradigms:
The Case of Paradigm Interplay in Organization Culture Studies, Academy of Management Review, 1(2) Silverman (1969): Correspondence: Organization: A Rejo-
inder, Sociology, 3(3): p. 420–421.
Toárniczky – Primecz (2006): Multicultural Diversity Through Organizational Culture Lences: A Multiparadigm ApproachThe Fondazione Eni Enrico Mattei Series Index. http://www.feem.
it/Feem/Pub/Publications/EURODIVPapers/default.htm Topcu (2005): A kulturstandard-kutatás elmélete és gyakor-
lata magyar–osztrák menedzser-interakcióban: egy ma- gyar szempontú jellemzés, PhD-disszertáció
Tsoukas – Knudsen (ed.) (2003): Oxford Handbook of Organization Thory, Oxford University Press, Oxford Willmott (1993): Breaking the Paradigm Mentality,
Organization Studies, 14/5
Willmott (2003): Organization Theory as Critical Science, Forms of Analysis and ‚New Organizational’ Forms, in:
Oxford Handbook of Organization Thory, eds. Tsoukas and Knudsen, Oxford University Press, Oxford
Cikk beérkezett: 2007. 9. hó
Lektori vélemény alapján átdolgozva: 2008. 2. hó
dr. Barakonyi Károly, DSc, egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem; dr. Bakacsi Gyula, CSc, egyetemi docens, Buda- pesti Corvinus Egyetem; dr. Balaton Károly, DSc, egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem; dr. dobák Miklós, CSc, egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem; dr. erdősi Gyula, CSc, ügyvezető igazgató, Pontus Kft.; dr. Szintay Ist- ván, CSc, egyetemi tanár, Miskolci Egyetem; dr. Primecz Henriett, PhD egyetemi docens, Budapesti Corvinus Egyetem;
dr. habil. noszkay erzsébet, egyetemi docens, Szent István Egyetem, Gödöllő, a VOE (Változás- és Válságmenedzserek Országos Egyesülete) elnöke; Badinszky Péter, PhD-hallgató, Szent István Egyetem; dr. Kulcsár László, egyetemi tanár, kandidátus, Szent István Egyetem; dr. Hoffer Ilona, egyetemi docens, Budapesti Corvinus Egyetem; dr. Iványi Attila Szilárd, egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem; dr. Fojtik János, egyetemi docens, Pécsi Tudományegyetem; Rubóczky István, nyugd. oszt. vez.
