• Nem Talált Eredményt

1 5

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "1 5"

Copied!
273
0
0

Teljes szövegt

(1)
(2)

1 5

?.'.

V' Á N i } ' ) i

H afnaíi

(3)
(4)
(5)
(6)

-tr

i l l r

(7)
(8)

VÁNDOR KÁLMÁN

Hajnali köd

R E G É N Y

S Z I K R A K I A D Á S B U D A P E S T 1 9 4 7

(9)

\

Felelős kiadó: Tardos Béla Posner Orafikai Műintézet Részvénytársaság

Felelős vezető: Kurfürst István

(10)

1

.

Irtózatos erőfeszítéssel felemelte a fejét.

Érezte, hogy kínos, bocsánatkérő fintor ül az arcán.

— Kérlek szépen . . . ne haragud j. . . azt hiszem, most elveszítem az öntudatomat!

Nagyon távolról egy férfihangot hallott:

— Végy mély lélekzietet, Péter! Amilyen mélyet csak tudsz!

Aztán ugyanez a hang csattanva, ingerülten repült át a feje felett:

— Kérlek, magad vállaltad, hogy műtét alatt te állsz a feje mellett! Ha vállaltad, tessék is ott maradni, ne mászkálj el!

A műtő végéről valami dadogás hallatszott, valami magyarázkodás, de a szavak nem jutottak el az értelméig.

Aztán nagyon gyorsan egy kezet érzett, mely injek­

cióstűvel közeledik és valahol a szíve táján valami folya­

dékot lövell a bőre alá.

Lassan, kimerültén arra fordította a fejét.

Nem az az orvos volt, akinek a feje m ellett kellett volna állni. Kedves, fiatal, barna férfiarcot látott, amint reámosolygott. Elgyötörtén, nehezen mozgó szájjal azt kérdezte tőle:

— Mennyi ideje már, hogy operáltok?

— Húsz p erc. . .

Szeme reménytelenül lecsukódott.

Akkor még legalább másfél óra . . .

— Hol tartotok?

A fiatal orvos a füléhez hajolt:

— A tanár úr most emelte ki a gyomrot!

Saáry Péter a fejét, amit eddig minden ereje meg­

feszítésével görcsösen igyekezett emelni, mert úgy érezte, 5

(11)

hogy ezzel megszabadul az öntudatlanságtól, most er­

nyedten elengedte.

Még másfél óra.

Még csak most emelték ki a gyomrát.

Ügysem éri meg a végét.

Feküdt lehúnyt szemmel, valaki a pulzusát fogta.

Igen, gondolta, ez a szörnyű érzés, ez a borzalmas súly, mintha megrakott tehervonatok robogtak volna át a ha­

sán, az volt, hogy belevájtak a testébe és kihúzták belőle a gyomrát.

Most kint fekszik a vakító világosságban, kint a ha­

sán, ami olyan irtózatosan kemény, mint e g y ... Nem ta ­ lált rá hasonlatot.

K icsit könnyebben érezte most magát. Nem, a teher­

vonat még mindig ott volt a hasán, de most állott, leg­

alább nem robogott. Talán az injekció hatása?

Lassan kinyitotta a szemét.

Próbált tájékozódni, hogy mit csinálnak vele.

De semmit sem látott. Szeme elől, valahol a melle vo­

nalából, fehér spanyolfal magasodott, mely eltakarta a műtétet és orvosokat. Csak a szegélyénél látott egy or­

vosnőt, a lárva alatt is felismerte vörös hajáról. És másik oldalon a fiatal orvos, aki most már, úgy látszik, ott ma­

rad a feje mellett.

Azt, aki eredetileg vállalta ezt á szerepet, nem érde­

kelte. Hallotta a hangját, amint méltatlankodva magya­

rázta valakinek:

— Disznóság, kérlek! A kollektív szerződés alapján nekem ennyi meg ennyi járn a é s . . .

Az orvosnő és a fiatal orvos feszülten figyelte a tanárt.

Most egyetlen hang sem volt, csak néha valami kis műszercsörgés, amint valamelyik műszert a tanár fel­

emelte vagy visszadobta.

Szemét lassan ú jra lehunyta.

— Consummatum est, Saáry P é te r. . . — gondolta — elvégeztetett. . . .

A tehervonat ú jra megmozdult. Egyszerre megint úgy érezte, hogy zuhanni kezd.

A fiatal orvos észrevette, odahajolt.

fi

(12)

— Rögtön vége lesz a rossz érzésnek! Csak egy pilla­

nat az egész, aztán ú jra könnyebb!

De a feketeség egyre közeledett.

K ét odaszíjazott kezével belevájt a műtőasztal pere­

mébe, eltorzult arccal, irtózatos erőfeszítéssel igyekezett tartani magát, bogy ájulásba ne zuhanjon.

Valami különös hangot hallott, ez a hang lehet, úgy érezte, amikor az eleven húst, a gyomor falat vágják.

Hideg verejtékben úszott a teste. Érezte, hogy a fia­

tal orvos ú jra a pulzusa után nyúl, aztán megint egy in­

jekció a szíve táján-.

Lassan a tehervonat megállt.

F eje kimerültén hátrahullott.

— Túlságosan szép. volt az életem. . . — motyogta — túlságosan sima . . .

A tanár hangját hallotta:

— Szóltál valamit, Péter?

— Fizetni kell — motyogta hangtalanul, aztán egy­

szerre görcsös kapaszkodásba görbült minden u jja, ideg- szála.

A tehervonat elé gyorsvonati mozdonyt kapcsoltak.

Ahogyan tétova szemekkel, szótlanub valami ismeret­

len hatalomtól segítséget könyörögve körülnézett, a fia­

tal orvos arcán megmerevedett a tekintete.

Ez a fiatal orvos nagyratágult szemmel, lélekzetét visszafojtva, mereven nézte azt a kis négyszöget ott a ha­

sán, ahol most a sebész kése, legjobb barátja kezében a halállal vívott. -

A tét az ő élete.

* * *

Saáry Péter, amikor kilenc hónappal Budapest ost­

roma után a rommá lőtt utcákról belépett a kórház kapu­

ján, tudta, hogy mi elé megy.

Legjobb barátja vállalta a műtétet és nyíltan beszél­

tek egymással.

— Pétér, ón mindent megteszek, am it ember tehet.

De tudnod kell, a legsúlyosabb műtétek egyike. És ha si­

kerül is, még mindig ott van egy sereg kockázat. Has- hártyagyulladás, szívgyengeség, ez, az, szóval: élet vagy

7

(13)

halál. De ha a műtétnek nem veted magad alá, akkor biz­

tos halál! Az átvilágítás tisztán megmutatja, hogy már hetek óta lyukas gyomorral mászkálsz. Már hetek óta a temetőben kellene lenned. Szerencsédre a perforáció fedett.

Az első pillanatban olyan hihetetlen volt az egész.

Nem az, hogy beteg, ezt tudta. Azt ás, hogy súlyos beteg.

De hogy a lét vagy nem lét kérdése felmerült az éle­

tében.

Negyvennyolc esztendő® volt, de féléve még eszébe sem jutott az életkora. Egyszerűen nem volt kora. Már vagy húsz éve nem volt kora. Egy perccel sem érezte ma­

gát öregebbnek, fáradtabbnak, mint húsz év előtt. És most féléve egyszerre elkapta ez a nyavalya, a vállára dobta és rohanni kezdett vele a halál felé.

Most megérkeztek.

Különös f élesztendő volt.

A sínpár egyik oldalán a test, másik oldalán a lélek tette meg a félelmetes utat. S a lélek ú tja talán a test ht­

jánál is f élelmetesebb volt.

Olyan gyors és hirtelen volt a folyamat, mint amikor lyukat kap a levegővel telített gumitömlő.

Azon a szeptemberi délelőttön, belépve a kórház ka­

puján tulajdonképpen már le is számolt az életével.

Ha volt benne félelem, úgy egyedül a testi fájdalom­

tól való irtózás gyötörte. Nem az, hogy esetleg az életét kell itt hagynia.

Ha valósággal nem kényszerítik, nem is indult volna el a műtőasztal felé.

Családja nincs, legényember, hát ha már úgyis meg kell halnia, miért tetézze ezt azzal, hogy előbb a hasát fel- vágat ja?

Nem egyszerűbb egy este lefeküdni, meginni néhány centigramm morfiumot, rágyújtani egy cigarettára és halk rádiómuzsika mellett elaludni?

Ha kedves és meleg a zene, másnap, akik rányitják az ajtót, azt mondhatják:

— Nézzétek . . . mosolyogva halt meg. Ahogyan élt.

- Igen, mert Saáry Péter mosolyogva élt.

De nem halhatott meg mosolyogva. Az élet ezer kö­

8

(14)

teleket tart készenlétben, nehogy valaki mosolyogva ve­

hessen búcsút tőle. Az élet olyan mint a híres szép asz- szony, megköveteli, hogy könnyek, fájdalmak kísérjék a búcsút, melyet tőle vesznek.

Saáry Péter tehát ott feküdt a műtőasztalon, görcsö­

sen kapaszkodva a peremébe és fogait csikorgatva, hogy ne üvöltsön. Később pedig teljes letargiában, egyre ke- vésbbé emberformán.

Idlőnkint robogtak még a tehervonatok, de már ez sem volt fontos. Egész teste megfeszítő görcsbe merevült, most már függetlenül az érzésektől. S a görcs csak akkor oldódott< mikor egyszerre a sebész hangját hallotta, kicsit ingerülten:

— Péter, én kész, vagyok és te nem engeded, hogy be­

fejezzem! Ügy feszíted a hasadat, hogy nem tudom ösz- szevarrmi.

* # *

Az első nap eseményei mintha valamely fátyol mö­

gött történtek volna. Fátyol mögött, amely kicsit lebe- gővé, elmosódottá tette az arcokat, alakokat és lehalkí­

totta a hangokat.

Időnkint nyilt a különszoba ajta ja , valaki jött, láb- ujjhegyen az ágya felé közeledett, aztán leült az ágy mel­

lett a székre. Néha többen is ültek ott és hallotta, hogy sugdolózva beszélnek.

Mindig tudta, hogy ki a látogató, nyilván beszélt is velük egy-egy szót, de határozott érzése csak egy volt:

tűrhetetlenül nehéz a hasán a homokzsák.

A látogatók változtak, jöttek és mentek. Ilyenkor ajtónyitáskor kicsit kinyitotta a szemét, egy pillanatra odanézett és a keze rebbent.

Udvariassági gesztus volt ez, üdvözlés vagy búcsú.

U él táj bán a kiadójától jöttek el ketten, ebédután pedig halkan egy fiatalember lépett be, akiről az első pillanat­

ban nem tudta, hogy kicsoda, de aztán az eszébe jutott.

Újságíró.

A rebbenő kézmozdulatban ekkor volt egy kis rezig­

nált legyintés. Újság? Hírnév? Érdekesség? Fontos ez még?

\ 9

(15)

Az újságíró beszélgetéssel próbálkozott, „hogyan érzi magát, kedves mester, az olvasói aggódó szeretettel vár­

ják, hogy állapotáról beszámoljunk..

Milyen hamis frázisok, gondolta. Az olvasói aggódó szeretet helyett ebben a pillanatban váltólejáratokkal bajlódnak, ebédutáni álmukat alusszák, a feleségükkel veszekednek, a férjüket csalják, böfögnek, mert zsíros volt a tokány, aminek húsát feketén és méregdrágán vásárol­

ták, esetleg egy férfinadrágért, mert a pénznek már semmi értéke sincs, de eszükbe sem jut, hogy vájjon Saáry Péter él-e vagy meghalt.

Valamit motyogott az újságírónak, hogy az orvosok mindent elkövettek és a többi, azután egyedül maradt és arra gondolt, hogy bár elaludna és arra ébredne,'hogy a homokzsák nincs már a hasán.

E l is aludt. Már persze csak úgy, hogy azért azon a fátyolon át mindent látott. íg y a tanárt is, aki minden órában jött és a pulzusát nézte. Szerette volna ezt a pul­

zusa után nyúló kezet kicsit megveregetni, hogy érezze barátságát, köszönetét. Mindig nagyon megértették egy­

mást. De hogy meg is tegye — ahhoz nem volt eléggé ébren.

Sehogyan sem akart teste lenni. A szeptemberi vénasz- szonyok-nyara valósággal záporozta a napfény kánikulai erejét. Vagy ez nem a napfény, motyogta, hanem a láz?

De nem volt túlságosan magas a hőmérséklete, hát mégis a nap.

Estefelé elfogytak a látogatók.

A folyóséról halk neszek értek el hozzá homályosan, a kitárt ablakon egy kis szellő is beszökött. Behunyt szemmel feküdt. Néha hallotta valamelyik apáca suhogó lépéseit, érezte, hogy női kéz gyengéden megtörli a hom­

lokát. Nem nyitotta ki a szemét. >

Nem is gondolkozott.

A halk szellő enyhítő símogatásában feküdt mozdu­

latlanul. Nem érdekelte senki és semmi.

Hét óra tájban megerősödött a szél. Valamivel fél­

nyolc után megint nyílt az ajtó és a légvonat lesöpört az asztalról egy könnyű kis tálcát. A zajra felriadt és ki­

nyitotta a szemét.

10

(16)

De nagyon homályosan látott. Az ajtóban egy fiatal­

ember állt kicsit zavartan, amiért akaratlanul zajt ütött- Saáry Péter felismerte. És szája nagyon csendesen rezignált mosolyra húzódott. Aztán ú jra behúnyta a sze­

mét.

Az a fiatalember ott az ajtónál újságíró volt. Aki már itt já rt egyszer. És mögötte az ajtónyílásban másik fiatalembert látott. A kezében jegyzetfüzet.

Behúnyta a szemét és behunyt szemmel most egy harmadik fiatalembert látott. Önmagát huszonöt eszten­

dővel azelőtt. Magas, karcsú fiatalembert, magas homlok­

kal, hátrafésült szőke hajjal, kezében ugyanígy jegyzet- füzettel és ceruzával. Ez a fiatalember akkor, huszonöt évvel azelőtt, ugyanilyen lábujjhegyen álló léptekkel Beöthy Zsolt halálos ágya mellett állott.

És mögötte is állt egy másik fiatalember.

A pillanatot várták, amikor Beöthy Zsolt szíve elcsen­

desül.

Hát ig e n ... Úgy látszik, elvégeztetett. Az újságírók itt vannak m á r. . . Csak kettő, de ez a kettő valamennyi ' lapot képviseli. Tudta jól, még abból az időből, amikor ő volt a fiatal riporter. A többiek bent ülnek a Gresham- kávéházban, f eke tűznek, vitatkoznak, mocskos szájjal nő-, két vetkőztetnek ős ezt a kettőt küldték ki, hogy őt strá- zsálja.

Ha azóta más kávéházat nem választottak.

Majd ha bekövetkezik, telefonon felhívják a Gres- ham-kávéházat:

— Meghalt. Tíz óra öt.

És akkor a riporterek, telefonkagylóval a kezükben, mindegyik a maga szerkesztőségének, m egismétlik'a hírt:

— Meghalt. Tíz óra öt'.

S az é jje li szerkesztők letelefonálnak a nyomdába:

— Mehet a Saáry-nekrológ. Páratlan oldalra tegyék.

Ha hosszú, majd húzok belőle, küldje fel a kefelevonatot.

Igen. Mert a Saáry-nekrológ m ár készen van. K i is szedték már. Csak a telefont kell megvárni, hogy mikor lehet a lapba betördelni. Igen, a hírnév ezzel kezdődik.

Hogy a szerkesztők valamelyik kiöregedett, kegyelemből tartott njságírónak kiadják az utasítási:

11 '

(17)

— Kérem, Koroknay úr, írja, meg X . Y. nekrológját.

Amikor a kormányválság megoldódik és az új minisz­

terek esküt tesznek, rendetlen, piszkos szerkesztőségi szo­

bákban egyszerre kétirányú munka kezdődik. Elől a po­

litikai szerkesztő dagályos frázisokkal készíti az üdvözlő cikket és valamelyik hátulsó szobában írják az új minisz­

terek nekrológját.

Mert a híres ember is halandó, sőt csak az halandó amúgy istenigazában és meghalhat öt perccel lapzárta előtt is. Amikor már nincs idő nekrológot írni. Hát a nekrológot megírják, amikor az új híresség megszületik.

Aztán elteszik egy archívumnak nevezett öreg szek­

rénybe, ahonnan majd csak ki kell emelni, ha szükség lesz rá.

Az övét, úgy látszik, már kiemelték.

Feküdt lehúnyt szemmel és a szája szélén az a csen­

des, keserű kis mosoly ült még mindig. Behúnyt szeme előtt ujsághasábok betűi táncoltak, dagályos frázisok, ezerszer leírt közhelyek, „a magyar irodalomnak nagy gyásza van — Saáry Péter, a finomtollú író, nagysikerű színművek és regények alkotója, ma este kilehelte nemes lelkét, melynek gazdag tartalmát oly pazarló kézzel szórta szét...”

Igen. Mert halála után minden író ,,finomtollú” lesz, nagysikerű színművek és regények szerzője. Amint ápolt testű és feltűnő szépségű” lesz minden fiatal n)ő. akit megöltek s akinek a hulláját m egtalálják az újpesti Duna- parton. Minden szakmának meg van a tolvajnyelve. Most ő került be az újságírói tolvajnyelv búcsúztató szekto­

rába.

Első nap reggelén a nekrológok lesznek, az esti la­

pokban pedig megható ,,színes cikkek”. Meg az, hogy a székesfőváros a kerepesiúti temetőben díszsírhelyet adományozott a kiváló írónak. Aztán a harmadik napon a temetésről szóló beszámoló. Hogy koporsóját a Jókai- lepel borította, kik voltak jelen, kik beszéltek és mit mon­

dottak.

Az a csendes kis mosoly csak nem múlt el a szája szé­

léről. Hát — nem sokat veszít', ha azokat a beszédeket nem hallhatja. Tudja, hogy kik beszélnek majd, azt is 12

(18)

pontosan tudja, hogy m it mondanak. Azok is tudják, akik m ajd kikísérik. Nem is hallgatják a beszédeket, ha­

nem a nőket kutatják a gyászoló közönségben.

— Nézzed, Kovácshegyi Bella! Ez is a szeretője volt?

— ü g y látszik! B á r úgy tudom, hogy K irály K or­

nélia volt az utolsó! Szerették a nők.

Hát igen. Szerették a nők. Megérezték, hogy nyugod­

tan szerethetik, nőhöz nem tud komisz lenni. Az ilyesmit megérzik a nők.

Saáry Péter feküdt behunyt szemmel és egy női arcot látott. Nem, ez a női arc nem a szeretők közül emelkedett ki. Abban a szerkesztőségben ült az írógép mellett, ahol közel két évtizedig az ő cikkei is megjelentek. Hány ezer lehetett? Kevés kivétellel mind neki diktálta. A legragyo­

góbb szerkesztőségi gépírónő,, akivel dolga akadt.

Egyszer — lehet már vagy tizenegy esztendeje — é jjeli ügyeletes volt és nagyon jókedvű. Ittak isi és ő da­

lolni kezdett. Egészen közönséges kis dal volt, de han­

gulatos, akkoriban azt játszotta minden cigány.

És egy asszony (emléke fűződött a nótához.

A kövér gépírónő csillogó szemmel nézte mulatósát, önfeledt dalolását. Úgy tele volt azon az estén, hogy az asztalra csapott:

— Teri, ha meghalok, a szerkesztőségtől nem kell koszorú! Ne káromkodjék a következő elsején senki, amiért pengőötvenet levontak koszorúmra a fizetéséből!

De mielőtt leeresztik a koporsómat, ezt a nótát cigánnyal húzassátok el a sírom felett! Terád bízom!

Jó tizenegy éve. Megvált közben a laptól, Terit is elvitték valahová német zsidótáborokba. Most pár hó­

napja egy este a körúton egyszerre csak a nyakába ug­

rott egy asszony, rettenetesen sovány és ott az utca kö­

zepén tele könnyel ölelni és csókolni kezdte.

— Péter! Péter! Édes Péter!

Zavartan állt, nem ismerte fel, csak később. Teri volt, a gépírónő. A szeme tele könnyel, de nevetett^ hisz­

térikusan és tapogatta, ölelgette:

— Péter! Nekem túl kellett .élnem! Hiszen rámbíz­

tad, hogy m it huzassak el a sírod felett!

13

(19)

Igen. Teri meg is teszi. Összegyűjti a régi, szétszó­

ródott szerkesztőségből akik megmaradtak: és elhuzatja a s írja felett.

Keze rebbent a csengő után. Az újságíróknak akart üzenni, hogy menjenek nyugodtan vissza a Gresham ká- vóházba, majd ő megkéri egyik orvost, hogy ha bekö­

vetkezik, azonnal telefonálja meg nekik. S a já t fiatalsá­

gából tudta, milyen rossz ülni a kórházfolyosón és órák hosszat várni, míg valaki meghal.

De a csengő valahová elkallódott, nem találta.

— Majd, ha bejön a nővér. . . — motyogta — meg- izenem nekik.

De nem tudta megizenni. Az altató hatni kezdett.

A latta volt a kápolna, halkan felszállt hozzá az apácák éneke.

S amíg a kápolnából szelíd női hangokon szállt a hozsánna, Saáry Péter az ének szárnyain lebegve lassan elaludt.

Az utolsó hang, amit hallott: lent a Fiumei-útón csörömpölve, csöngetve végig robogott a 23-as villamos.

* # *

A tüdőgyulladás másnap délután jelentkezett.

Ebédután elaludt, aztán úgy négy óra tá jt arra éb­

redt, hogy elviselhetetlen forróságot érez.

Tombolt a szeptemberi hőség, de ezt a forróságot mégis túlzásnak találta, hát a hőmérőt kérte. Harminc- .kilenc öt.

Az apáca azonnal a tanárhoz sietett, a tanár aggo­

dalmasan a hasát nyomogatta, de nem találta a hashártya- gyulladás keménységét.

Néhány perc múlva megállapították, hogy tüdőgyul­

ladás, kétoldali.

Félóra múlva a láz már negyven körül tombolt.

Saáry Péter nem érzett semmi fájdalmat, csak egyre kábultabb lett.

Szobája mellett volt az iroda, a falon át nagyon messziről a tanár hangját hallotta, telefonált.

A városházát kérte, egy tanácsnoknőt, aztán a saját nevét hallotta, igen, a kitűnő író, kétoldali tüdőgyulla- 14

(20)

<iás> a legsürgősebben kér penicillin kiutalást az ame­

rikai adományból. Életveszély.

A kábulat függönyén át is tisztán hallott és megér­

tett minden szót, de am it hallott, tökéletesen hidegen hagyta. Nem érdekelte.

Feküdt az ágyban mozdulatlanul, behunyt szemmel, a ténnyel szemben tökéletesen közömbösen. Egyedül a belső forróság volt az, amit alig tudott elviselni.

Délelőtt néhány órára felcsillant szemében a vágy, hogy talán mégis érdemes lenne tovább élni: délelőtt ugyanis egyszerre csak áradni kezdett feléje a szeretet.

Ügy látszik az újságírók megírták, hogy mi van vele, délre az asztalok, a székek tele voltak virággal, isme­

retlen emberek kockacukrot, valódi teát, csokoládét, ezekben a háború utáni hónapokban kincsnek számító holmikat küldtek neki és állandóan csengett a telefon, hogy mire volna szüksége.

Tizenkét óra tájban pedig hivatalos személyiségek jöttek hozzá és egy okiratot nyújtottak át, hogy a kor­

mányzat szeretné Saáry Péter számára megteremteni a nyugodt élet és alkotás lehetőségét, mert úgy látja, hogy írói munkásságára szüksége van a közösségnek. Az az okirat, melyet átnyújtottak, azt közölte vele, hogy a föld­

reform során egy kis családi házat és földet adományoz­

nak neki vidéken.

Az okirathoz hosszú listát is mellékeltek azokról a falucskákról, ahol személyesen választhatja ki a házat is, kertet is.

— Amint felgyógyult, kedves mester — mondták — utazzon el, keresse meg, hol, érezné legjobban magát, aztán írjon nekünk szép könyveket.

Saáry Péter erőtlenül mosolygott, de tele volt érzés­

sel. Köszöni, igazán nagyon köszöni.

De valójában, — ha ez a sok szeretet fel is villa- nyozta, ha fel is csillant benne a vágy, hogy igen, úgy látszik, érdemes volt élni és érdemes lenne folytatni is, úgy igazában nem tudta elhinni, hogy ez még bekövetkez- hetik.

Igen, csillogott a szeme az örömtől, hogy szeretet 15

(21)

árad feléje, a hálától, hogy ennyire meg is m utatják ezt a szeretetek de biztos volt benne, hogy nincs tovább.

Most aztán a tüdőgyulladás kábulata megölte ezt a kis felcsillanást is.

Felperzselődött szemének ez a fellobbanása is telje­

sen elenyészett.

A forróság egyre elviselhetetlenebbé vált. Mintha hét poklot fűtöttek volna be körülötte.

És méghozzá a nap is. Júliusi erővel rohamozta szo­

báját, ágyát, gyötrődő testét-

Még jó, gondolta, hogy ez a test ilyen erőtlen már és ilyen könnyen bánik el vele a láz kábulata.

Igen, ezt pontosan érezte: percről percre kábultabb lett gyötrő érzések iránt, végül pedig tökéletesen közö­

nyössé vált önmagával szemben.

Az sem tudta felrázni, amikor negyedórán belül autón érkezett meg ezeknek a napoknak legnagyobb orvosi szen­

zációja a penicillin, amit csak az amerikai megszálló pa­

rancsnokság engedélyével és egészen rendkívüli esetekben volt szabad kiutalni.

Nem érdekelte.

Pontosan félötkor kapta az első injekciót.

Félnyolokor hozták a másodikat.

És féltizenegykor a harmadikat.

Feküdt mozdulatlanul, behúnyt szemmel és határozot­

tan békességet érzett.

Végtelen békességet.

Az is hozzájárult, hogy hat óra felé szél kerekedett és a nyitott ablakon át besurranva' gyengéden és pilla­

natnyi szünet nélkül simogatta.

Határozottan az az érzése volt, mintha mozdulatlanul langyos habok tetején lebegne.

Az állandó villamoscsörömpölés, mintha szelídítő hangszűrőn érkezett volna hozzá, belesimult ennek a bé­

kességnek a hangulatába, aztán féltizenegy után, mikor elszáguldott az utolsó villamos is, ez a békesség olyan lett, hogy Saáry Péter arcára is kiült.

Mert amikor az utolsó kocsi is elzörgött, egyszerre valami ismerős, régi melódia foszlányai kezdtek szállon- gani az ablak körül.

Ifi

(22)

Ejnye, gondolta, iní ez a zene, tonnán jönnek ezek a melódiák? Nekem ezekhez a hangokhoz közöm volt vala­

mikor.

Ezt határozottan érezte.

A melódiafoszlányok pedig jöttek, lágyan, gyengéden körülfogták elerőtlenedett testét, a dereka alá kúsztak s aztán nagyon csendesen, vigyázva, hogy fájdalmat ne okozzanak, f elemelték és lassan ringatni kezdték.

Behúnyt szemmel csendesen mosolygott.

Milyen szép ez!

Milyen nagyon jó !

Lehet, hogy azokért, akik soha senkit sem bántottak és igyekeztek mindent és mindenkit megértem, ilyen gyen­

géden, ilyen szépen jön el a halál?

2

.

Most, hogy az utca már teljesen elcsendesedett, a me- lódiafosziányok összeálltak ismét maradéktalan egészekké.

Saáry Péter, ahogyan lebegett szárnyaikon, úgy érezte, mintha három vagy négy zongora billentyűi alól szálla­

nának elő.

Nagyon régi hangok voltak Mikoriak ds?

Gondolkozni kellett.

Aztán egyszerre a melódiák meglebbentettók a füg­

gönyt és Saáry Péter arcára fáradt, csendes, emlékező mosoly ült ki.

Egy szőke kisfiút látott, egészen kicsit, aki még nem is já r iskolába. Nagyon régi Saáry Pétert, szőkén, hat esztendősen, nyári fehér matrózruhácskában, amint egy vidám, nagyon szép férfi kezét fogva kisvárosi utcácskán megy és tele van boldog várakozással. Mert a végcél a Kioszk park, ahol ezüstös tálcán apuka fagylaltot rendel neki, szép piros málnát és csokoládét. És a Kioszk már egészen közel van, forraszáról már a zene is egészen jól idehal latszik. Igen, ez a melódia, most pontosan tudja, hogy akkor régen, azon a kisvárosi vasárnap délutánon ezt játszotta a zenekar a szombathelyi Kioszk terraszán.

2 Hajnali köd 17

(23)

Halk, derűs lebegést érzett. Az ablakén beszökeilo szél is simogatta. Valahol nagyon messze já rt, messze a múltban, nézte azt a matrózruhás ikis szóké fiút, daliás, szép édesapjával, aki a kezét fogta. Kis fiú, mi lesz be­

lőled, ha egyszer elengedik: a kezedet .és egyedül kell a világban eligazodni?

A zene elszállt.

De csak egy pillanat volt a csend, már új melódia jött, egyik a másik után. A kisfiú táskát viselt már a há­

tán, később bőrrel összeszí jazott könyvekkel ment az utcán és nagyokat süvegeit fehér, majd fekete reverendás paptanároknak. S ahogyan változott a dal am it a szél ho­

zott, úgy lett egyre nyurgább. Egyszer mérhetetlenül büszkén futball-dresszben, máskor zsakettben iskolai pó­

diumon állva, amint harsogja a március tizeuötödiki melo­

drámát és megint máskor rendkívül komolyan, napsütötte úton, fenyvesek között, útban egy apró kis fürdőhely felé egy leány oldalán.

Tarcsafürdő. . .

Mi is volt a neve annak a kisleánynak, akibe Saáry Péter hetedik gimnazista, a felsőlövői ágostai hitvallású evangélikus főgimnázium Berzsenyi Dánielről elnevezett önképzőkörének elnöke olyan halálosan szerelmes volt?

lei? Icu? Ica? Milyen régen volt! És lám, a melódiája visszajött.

Tarosa, apró kis fürdő a nyugati határszélen, meg­

ejtő völgyeoskében fenyvesek és mókusok között.

Nyár, fürdőcukrászda, zenepavillon, jegeskávé és az új dal, „Icuka, kérem, most ez a legdivatosabb dal Buda­

pesten:, Mikor az est mesélni kezd, utánad forró vágy eposzt..

Háború. Az első háborús dal ezerkilencszáztizennégy-

ben. , - —-

És Saáry Péter hetedik gimnazista aki lobogó hajat és hatalmas fekete művészcsokrot visel a gallérja alatt, halálos komolyan mondja a kisleánynak:

— Icuka, kérem . . . az este új költeményt írtam .. . Már szavalja is.

Aztán ©gy elfogadott kislány hangja, Saáry Péter - tisztán hallja a hangot:

18

(24)

Gyönyörű, Péter! Az Önképzőkörnek már be- n yú jtotta?

És a régi Saáry Péter hangja retten tőén, mosolyog- tatóan komolyan:

— Még nem döntöttem, Ic u k a . . . Tudja, modem vers, olyan adys, nem tudom, megértik-e é s . . .

Saáry Péter a .jkiváló író”, szeretettel nézi Saáry Pé­

ter hetedik gimnazistát, lobogó hajával, művész nyakken­

dőjével, dadogó szerelmével, melyet nem mer kimondani, pedig akkor még lehetett, mert Hollywood nem volt ideg és nem koptatta el a „szeretem” szót. Nézi szeretettel, hallgatja a tárcsái fürdőcukrászda zenepavi 1 lonj áriak muzsikáját és észre sem veszi, hogy az ajtó nyílik, valaki csendesen felemeli a kezét és a pulzusát figyeli, aztán belemeríti injekcióstűjével a penicillint. Saáry Péter messzejár, nagyon messze, most éppen Felsőőrött van kora nyári vasárnap délután az evangélikus papiakban s a tisztelete® úr leányát hallgatja.

A tiszteletes úr leánya — sajnos Saáry Péter a „fí- nomtollú író” a nevére már nem emlékszik — zongorázik.

A dal most jelent meg a budapesti Bárd kiadó úr K ará­

csonyi Albumában, mely a legfrissebb dalokat tartalmazza és a tiszteletes úr leánya nem csak zongorázna, hanem kis cémahangooskáján énekli is. Saáry Péter hetedik gimnazista úgy érzi, hogy ennyi szépséget, mint amennyi ebben a kis falusi vasárnap délutánban van a tiszteletes kisasszonykával, a zongorával, a pócskai cigánysorral, nem is lehet elviselni. De hogyan is lehetne, hiszen Bárd úr Karácsonyi Albumának következő oldaláról azt játssza már a papkisasszony, hogy szeretne május éjszakáján l e­

tépni minden orgonát és kint is m ájus vám az ablakön is fehér meg lila orgonák integetnek feléje ás amikor át­

jöttek Lövőről <és bekopogtak, a papkisasszony keze egy pillanattal tovább maradt az ő kezében és megremegett. . .

Most harminc év után — ő már a nevét is elfelejtette

— visszajött. A papkisasszony. És még egyszer visszahozta neki ezt a régi vasárnap délutánt. Talán a papikisasszony már odaát van, tudja, hogy Saáry Péter is odaátra ké­

szülődik és jelezni akarja, hogy nem felejtette el azt a melegszemű gimnazistát, aki egyszer régen Saáry Péter

2* 19

l

(25)

volt, piros-fehér-zÖld szalagocskával a gomblyukában, mert akkortájt már a hetedik gimnazisták is kellettek katonának és négy hét alatt odadobták nekik az érettségi bizonyítványt, hogy ieJkiismeretí'urdalás nélkül vihessék őket Galíciába és a Doberdóra.

A kórházi szobában halkan szálldos a melódia. De ezt már nem a papkisasszony játssza.

Ezt cigány húzta a szombathelyi Kovács kávéházban.

És ő édesapja oldalán ült ú j extra uniformisában, mely­

ben holnap utazik Bécsbe, hogy felesküdjék Ferenc J ó ­ zsefnek odakint a floridsdorfi barakk-kaszárnyában.

Milyen különös! Ö itt a kórházi ágyról melódiák szár­

nyán felemelkedve lebeg valami valószínűtlen, emlékező békességben, olyan végtelen békességben, bölcs mindent megértő mosollyal az arcán, amilyent még sohasem ér­

zett és ú jra éli a múltat.

Igen.

Mondják, hogy aki elmegy, az utolsó éjszakán még- egyszer végigéli az életét, mégegyszer visszajönnek hozzá a régi arcok, régi hangok. W ien . . . B é c s . . . Saáry Péter nézi azt a régi, azt a tizennyoloéves Saáry Pétert, aki Becsben katona már és Szombathely, Felsőlövő kis ará­

nyai után szédülten tévelyeg a világvárosi utcákon és nem tudja, m it csináljon, mert látja, hogy asszonyok, lányok mosolyognak rá biztatón, olyan biztatón, hogy bele­

pirul és csak dadogni tud.

És először veszi észre, hogy akkor is őrá mosolyog­

nak így, amikor más kis katonákkal van, akik pedig ta­

lán esimosabbak, délcegebbek, mint ő és talán az egyen­

ruha is jobban simul a termetükhöz. És ettől méginkább zavarba jön.

Igen, mint akkor is Grinzingben; a heurigeben, ami­

kor ezt a dalt játszották, tárni most lebegteti olyan kedve­

sen, lágyan. Hogyan is van a szövege? Már nem emlék­

szik pontosan, „wenn mán zwanzig i s . . . ” igen, ez benne van.

Azzal a bécsi lánnyal a K ártner Strassen ismerke­

dett meg. Egyik katoniatársa jött egyszeresek szembe vele, valahol egy kis lányt szedett fel s annak a kis lány­

nak volt a barátnője.

20

(26)

Jöttek vele szemben hárman és barátjának megcsil­

lant a szeme, mikor meglátta őt, a felesleges harmadikat gyorsan az ő nyakába akasztotta.

— Gyere, kimegyünk velük Grinzingbe — mondta magyarul — aztán haaaviheted.

Döbbenten nézett rá.

— Mit csinálhatok?

— Hazaviheted, m afla! Nem érted? A lakásodra!

Egyszerre vérvörös lett. Ezt a 'kislányt? A lakására?

Nagyon édes kislánynak látszott. "Ügy tudott nevetni, hogy az embernek csillogni kezdett a szeme.

Taxin mentek 'ki Grinzingbe. Rettenetesen zavarban volt. Félénken a kocsi oldalához húzódott, Gninzingig a száját sem nyitotta ki és egyre vörösebb lett. Mert a kis­

lány, aki először ajkbiggyesztve nyújtott kezet, egyre csillogóbb szemmel nézte, amikor pedig Grinzing első há­

zai mellett robogtak el, kedvesen rámosolygott és szőke fejét szelíden a vállára hajtotta.

A grinzingi heurige kertjében hatalmas eperfák vol­

tak. És az asztalokon üvegbúrák alatt gyertyák égtek- A tinoli parasztnak öltözött sramlizenészek fáradhatatlanul játszottak, társa a p árját gyömöszölte, ő pedig ezt a kis­

lányt nézte.

S a kislány őt.

Aztán az eperfa alatt álló asztalok egyre jobban meg­

teltek, egyszerre csak azt vette észre, hogy ahányan van­

nak, hosszú sorban, átölelik egymást és úgy ringaaak a muzsikára.

Nagyon édes kislány volt.

Olyan édesen, olyan ártatlanul tudott a szemébe nézni, hogy mire észrevették, társa már el is tűnt a másik lánnyal.

Az asztalnál is csak ők kettőn ültek már. Halkan még játszott a zenekar, de a pincérek már gyűjtötték az üres asztalokról a piroskoekás abroszokat.

Saáry Péter, az a régi, az a tizennyolc esztendős, ha­

lálos zavarban, de szemében rajongó könyörgéssel a lányra nézett:

— Ich bitté dioh. . . sei nicht bőse. . . ne haragudj, de olyan szép volna még, h a , . ,

21

(27)

Nem tudta kimondani. Csoda-e? 'Életében legelőször próbálta, hogy egy nőt arra kérjen, jö jjö n el a lakására.

A kislány szeme könnyes lett.

Saáry Péter, az a régi, ijedten kapott a keze után.

— Nem . . . nem! Édes! Semmi sem kell, ha ez neked—

Ne haragudj!

A kislány a könnyeken át egyszerre mosolyogni kez­

dett, két édes kis k arját o tt mindenki előtt a nyakába fonta:

— Nein! Ich kömmé! M it dir kömmé! Veled megyek!

Vigyél haza! — „ . . . wenn mán zwanzig is t . . . ” A kislány húsz éves volt. És ártatlan.

Ott a bécsi hónaposszoba keskeny ágyában, két ártat­

lan gyerek remegett egymás karjaiban. És avatták egy­

mást pirulva, ügyetlenül a szerelemre. Olyan édes kis teste volt, mint egy illatos, gyengéd virágszirom.

Sírt.

És nevetett hozzá. És két kis karját annak a régi Saáry Péternek a nyaka körött összefonta:

— Olyan kedves vagy! Ich hab dich so lieb!

Soha többé nem látta. Másnapra randevút beszéltek meg a Tabor-Strassen. Saáry Péter már egy órája topo­

gott a kislányt várva, amikor észrevette, hogy rossz sar­

kon áll. A másik végén kellett volna várnia.

Rohant, de már későn volt.

A kislány elment.

Bizonyosan könnyel a szemében.

Mina. Az első nő volt az életében.

Igen, ez is pontosan harminc éve. És ma eljött hozzá, hogy megkérdezze:

— Saáry Péter, emlékszel rám?

* * *

Halkan az ajtó nyílott, a légvonal végigszaladt az arcán. Mély lélekzetet vett.

— J ó . • • — motyogta lehunyt szemmel — szellő . . . j ó . . .

Az apáca suhanó lépésekkel, lábujjhegyen az ágyá­

hoz ment, érezte, hogy fölébe hajol, nézi, aztán óvatosan homlokára teszi a kezét.

22

(28)

Nem mozdult.

Az apáca visszalopakodott, az ajtót óvatosain becsukta.

Néhány pillanattal később a folyosóról a hangját hallotta, telefonált.

— Tanár úr? Alszik. Igen. Azt hiszem nagyon lázas.

Nem. Nem nyugtalan.

Tisztán hallott minden szót, de az egész nagyon távol volt tőle, elképzelhetetlenül távol. Lázas? Nyugodt? Nyug­

talan? Teljesen közömbös volt számára. Az a csendes le­

begés a fontos, az a halk ringás a halk szellőben és halk muzsikában, amit az apáca nem láthatott. Az utazás, me­

lyet nem vonatkerekek csattogása kísért, nem gőz vagy villany mozdony mozgatott előre, hanem apró zenei han­

gok ereje és nem egy falu, város vagy ország, hanem az örök végállomás felé.

Már nem volt Bécsiben. Valahol Galíciában járt, üsz­

kös falu, lakatlan házak, gránátoktól, srapnellektől meg­

tépett fák között, aztán végtelennek tűnő árkokban, me­

lyek valahol a Keleti-tenger partján indultak és megsza­

kítás nélkül húzódtak a Fekete-tengerig.

Ez a Saáry Péter, aki ezekben az árkokbau járt, ki­

csit hasonlított már a másik Saáry Péterre, aki a kór­

házi ágyon feküdt. A rca megnyalt, orrától két árok sza­

ladt le a szája két oldalán és volt már egy kis keserű moso'y is a száján, amikor katonatársait látta ülni földbe- v á jt fedezékük küszöbén, valahová nagyon messze nézve és csendesen dúdolva. Igen, ez az éjszaka csalhatatlan pontossággal hoz vissza mindent. Ezt dalolták, ezt, ami most ringatja.

Saáry Péter az ágyban fekvő, a búcsúzkodó, nézte azt a másikat, a tizenkilenc éveset, nyakán azzal a két csont- csillaggal, ott Batkov és Zwicin között. Lebegett a régi há­

borús dal szárnyain és nézte tizenkilenoéves önmagát. Ott állt az árok falának támaszkodva, háta mögött az erdő csonkjai meredtek a holdvilágos éjszakába. Éppen ilyen hűsítő, halk szellő simogatta, mint most. Állt az árok falá­

nak támaszkodva a júliusi éjszakában és szeme rettenete­

sen nagyra tágulva nézett valahova a reménytelen mesz- szeségbe.

Ezt a messzenóző arcot néha sárga, máskor piros vagy

(29)

zöld fény villantotta meg, ahogyan felröppentek a világító rakéták. Különben csend volt körülötte, csak néha hallat­

szott valahol messze egy ágyú morranása vagy egy pak- pak, amikor itt vagy odaát a túlsó árokban valamelyik őrszem idegesen, csak úgy a maga megnyugtatására, bele- puskázott a holdvilágos éjszakába.

Saáry Péter azokon a régi, tizenkilenc esztendős, nagyratágult szemeken á t a leiekbe látott bele, a gon­

dolatokba. Azt látta, hogyan érik férfivé a gyermek, ho­

gyan eszmél keserű valóságokra, áki eddig hitt romanti­

kus beállításoknak, zászlókat megáldó papi kezeknek és pattogó, hazát emlegető parancsnokoknak, politikai nagy­

ságoknak. És iskolai dolgozatoknak, dulce et decorum est pro patria m ó ri. . . Édes és dicső a hazáért m eghalni. . . Hát nem és nem! Nem édes és nem dicső! Hanem mocskos és borzalmas halálüvöltés kíséri! És hazudnak, nem a ha­

záról van szó, nem a hazáról, hanem egyes kiváltságos osztályok gazdasági vagy hatalmi érdekeiről! És még csak nem is halálról van szó, a halál szép volna! De a katona nem „hősi halált” hal, le kell tépni a romantikát, olvassa a tizenkilenc esztendős lélekben, mely most eszmél rá, hogy nem csak vers van, nem csak líra, aki írni tud, ne csak szép szavakat rakjon egymás mellé, hanem szavaival, írott betűivel tépje szét ezt a hamis romantikát, ordítsa bele a világba: nem igaz, hogy hősi halál, még csali nem is halál, a katona nem meghal, a katona úgy döglik meg!

Mint a kivert kutya! Anyák, ne adjátok a fiaitokat!

Igen, Saáry Péter tizenkilenc éves, most kellene érett­

ségiznie és áll egy árok mélyén holdvilágos éjszakában és nem kislányra gondol, nem érettségi tételekre, hanem ilyen gondolatok vonják ráncba homlokát, ilyen gondola­

tok ásnak árkot szája szögletébe.

* # *

Saáry Péter feleszik az ágyon, szeme lehúnyva, telje­

sen mozdulatlan. Az éjszaka olyan csodálatosan szép, olyan simogató, mintha bársonyból szőtték volna.

A nyitott ablakon át nagyon távolról néha egy-egy tovasuhanó autó hangját hallja, egyszer-egyszer a lágyan áramló melódiákba belecsenget valami elkésett, vagy éj­

24

(30)

jeli szállítást végző villamos, de mindez nagyon távol van.

nem tudja megszakítani a libegő dallamokat.

A folyósó zajai sem, pedig pontosan hallja a csenge­

téseket, a telefont és egy-egy csengetés után az ügyeletes apáca siető lépteit.

Fekszik, szeme lehunyva, lebeg a melódiákon és nézi Saáry Pétert, azt a régit.

Most megint egy m agyar nóta ringatja és lá tja a régi cigányt is, aki egyszer régen játszotta ezt a nótát. A banda ott ül a kávéház sarkában, a prímás érzelmesen húzza és Saáry Péter császári és királyi zászlósi díszben ott ül a kávéházban, vastag közlönyt forgat. Egyszerre felugrik, fejébe csapja csákóját és elrohan.

Saáry Péter arcára itt a kórházi ágyon csendes mosoly suhan. Igen, mosoly, mert tudja, hogy az a régi miért szaladt el a kávéházból.

Azért, mert abban a vastag közlönyben az újonnan kinevezett hadnagyok között olvasta a nevét. És azt is tudja, hogy hova szaladt. A nagymamához. Hogy azonnal varrja fel zubbonya nyakára a hadnagyi arany csillagot.

És azt is tudja, hogy tíz perc múlva büszkén ú jra ott lesz a kávéházban.

Igen, Saáry Péter kint volt a fronton, sok mindenre ráeszmélt, de Istenem, még mindig csak tizenkilenc évest..

Ha nincs háború, iákkor most nem az arany csillag hozná ilyen izgalomba, hanem az első sétapálcáját lobogtatná és a cigarettát szívná tüntetőén, jelezve, hogy ő már komoly férfi, letette az érettségit, a tizenkilenc évesek most nem a sétapálcában, hanem az arany csillagban élik ki férfias­

ságukat.

Aztán Saáry Péter megint n j nótát ball, uj képet lát és egyszerre megtelik melegséggel. Az új nótát is ez a ci­

gány húzza, de ott áll az asztaluk mellett lés egy férfihang vele dúdolja „Nincs cserepes tanyám...” Édesapa mulat a két katona fiával. Egyik oldalán Saáry Péter hadnagy úr sötétkék hadnagyi „'wiaffenrockban,” tele arany gombok­

kal, másik oldalán pedig kisebbik fia, Saáry Dezső tüzér- önkéntes úr kávébarna és piros 'színeiben. Az asztalon pezsgő, a cigány húzza és apa kicsit elfordul, hogy a fiai PC lássák a szemét. Mert apa szemében könny van, búcsú­

25

(31)

zik a fiaitól. Holnap mind a kettőnek ú jra menni kell.

Északnak egyik, a másik délnek.

Saáry Péter fekszik a kórházi ágyon és arra gondol, hogy amikor még lehetett volna, milyen kevés megértés volt benne az édesapja iránt. Most úgy szeretne leha­

jolni, hogy bocsánatkérőn megcsókolja az ap ja férfiasán szép kezét. De nem lehet már.

Talán holnap, Odaát talán találkoznak. Apával is és az öccsével is. Ha van odaát kávéház, megkeresik, me­

lyikben játszik az a régi szombathelyi cigány és hár­

masban, apa és két fia mégegyszer elhúzatják vele ezt a, régi nótát.

Az ablakon beszökő szellő lágyan sim ogatja az arcát, Saáry Péter csendesen lebeg a beszűrődő dallamokon és olyan nagy, olyan csodálatosan szép békességet érez, amilyent nem érzett soha 'életében. Behunyt szeme előtt egymásután változnak a képek és a képekben lassan, fo­

kozatosan változik Saáry Péter.

Már nem já r katonaruhában, a kezében nem revolver van, hanem toll. És nem verseket ír, hanem újságcikke­

ket. Karcsú, magas alak ja körül forrong a világ, teher­

autók robognak forradalmi dalokat éneklő katonákkal, tengerészekkel, ölelkező tisztekkel és legénységgel, ő pe­

dig lelkesen ír ja a cikkeket, ünnepli a népet, mely le­

törte bilincseit, elkergette azokat, akik háborúba hajszol­

ták és kezébe vette sorsának intézését.

Aztán egyszerre csend! Kicsi börtöncella a szombat- helyi ügyészség fogházában, negyvenhármas számú.

Saáry Péter egy priccsen fekszik, keze a nyaka alatt ösz- szefonva és valahova messzire néz.

Azokért a cikkekért van itt. A forradalom elbukott.

Aztán a cella tágulni kezd, egyre tágabb, hatalmas teremmé válik, a teremben egyik vaságy a másik mellett.

Saáry Péter a harmadikban fekszik. Internálás. Még mindig azokért a cikkekért.

Végre egy kapuban lá tja állni, előtte nyitott utca, borzoló márciusi szél: Saáry Péter megint szabad. Hol­

nap lesz huszonnégy esztendős •..

* * t

26

(32)

Saáry Péter nézi ezt a régi önmagát ott a börtönnj- tóban, amint kilép és feszül benne minden, (hogy öklelő bikamozdulattal nekik rontson, azoknak, akik börtönbe zárták és ú jra a nép nyakára ültek.

Körülnéz, 'hogy a régi küzdiőtársakból kik vannak meg. Nagyrészük börtönökben ül, de azért akad, akit fel­

kereshet. Elsősorban a volt szerkesztőjét, aki abban a for­

radalmi újságban naponta írta a lelkesítő vezércikkeket.

H allja a saját hangját, amint elfulladva tüzel:

— Folytatni kelil a harcot! Ha nyíltan nem lehet, ak­

kor a föld alatt! 4

S a szerkesztő nézi savanyúan és viszolyogva:

— F iatal vagy, nem tudsz megülni a hátuljádon. . . Ha akarod, ide visszajöhetsz, d e . . .

Döbbenten néz rá.

— Vissza? Hát az újságot nem tiltották be?

— Dehogynem, c sa k . . .

. . . csak a ,,szerkesztő úr” hűséget fogadott. Ez az új rezsimtől is lapengedélyt kapott.. Persze most a cím alatt az áll, hogy „keresztény napilap” és a szerkesztő úr cikkei is megváltoztak.

— Mert kérlek, voltaképpen igazuk is van! Zsidówirt- schaft volt az! Nem is értem, hogy akkor nem láttuk meg! Férfiasán, nyíltan revideáltam az álláspontomat és...

Férfiasán, n y íltan . . . Saáry Péter, a huszonkét esz­

tendős, aki komolyan vette, hogy a néppel és a népért, szó nélkül kifordul az ajtón és undort érez. Megy a másik­

hoz, az ügyvédhez, aki direktóriumi tag volt de — néhány rokona, aki az új, illetve régi „urakkal” tart — szabad­

lábra helyeztette az ítéletig.

Az ügyvéd úr melegen rázza a kezét, ölelgeti, édes öcsém, csakhogy látlak, mi szél hozott, persze szeretnél valamelyik lapnál elhelyezkedni!

— Elhelyezkedni? —- néz rá értetlenül — Ellenforra­

dalmi lapokba írni?

Az ügyvéd úr harsogóan nevet.

— Hát csak nem képzeled, hogy forradalmi laphoz mehetsz? Olyan nincs!

— Deltát*... hát csak nem írom az ellenkezőjét mind­

annak, amit eddig írtam?

37

(33)

— Hehe! — kedély eskedik az ügyvéd úr savanyúan.

— Azt hiszed, te leszel az egyetlen, aki megcsinálja?

Igen, Saáry Péter lá tja huszonkét éves mását, amint kilincsel, verekszik, magyaráz, aztán látja, amint kiáb­

rándultán, csalódottan, tele undorral lezöfcken egy kis nyári vendéglő asztala mellé és inni kezd, inni, inni, inni, hogy elfelejtse az egész mocskos komédiát.

Nyár van, este, csillagok, cigány, paprikáscsirke és bor, mely beleszívódik az ereibe, szemébe és lassan el­

fedi a piszkot valami rózsaszínű, békítő ködfátyollal. Ho­

gyan is hívták azt a kis nyári vendéglőt ott Szombathe­

lyen? Megvan! Aréna kert. Aréna kert, mert egyszer ré­

gen, talán hat éves volt akkor, abban a kertben állott a fából épített nyári színház, az aréna. Leégett azóta.

Szemén már ott a bor békítő, csúnyaságokat elfedő fátyola. Még eszébe ju t a csalódása, de felnevet már és legyint egyet. Már az sem hozza dühbe, amikor meglátja dr. Németh Lujősit, aki királyi ügyész, volt, aztán beállt kommunista vádbiztosnak s abban a pillanatban, amikor győzött az ellenforradalom, visszaült az ügyészi székbe.

Németh Lujesival ^óbarátok voltak a forradalom idején, együtt jártak kirándulni. S amikor jött a fordulat s őt forradalmi cikkeiért az ellenforradalmi ötös vészbíróság elé állították — hát Németh Lujosi képviselte ellene a vád at. . . A bor hat, már ez sem hozza dühbe, csak felne­

vet élesen és legyint egyet.

Még oda is tud nézni az asztalához.

Igen. Odanézett. Éppen ezt a dalt játszotta a cigány, ami most behúzódik, beszűrődik valahonnan a kórházi szobájába. Odanézett aztán egyszerre meg is állt a tekin­

tete. Mert egy nő ült ott Németh Lujosiékkal, asszony, azt azonnal látni lehetett, hogy asszony, itt a kisvárosi társaságban nagyvárosi jelenség. Talán Ady Endrét ütötte így meg, amikor kávéházi asztala mellől először látta meg Léda Pórison csiszolódott tekintetét.

Az asszony magas volt, karcsú, bronzhaja szikrázott a lampionok fényében. Szemük a legelső pillanatban ta­

lálkozott. Ott Németh Lujcsi asztalánál róla beszélhettek, talán éppen azt mondta dr. Németh Lujcsh, hogy nézze azt a fiút, igen jómódú úriember fia és beállt kommu-

28

(34)

aktának, én képviseltem ellene a vádat. És az asszony erre odanézett.

Tekintetük találkozott és a két szem abban a pillanat­

ban villant, mint amikor összecsattan szikrázva két da­

maszkuszi acélpenge.

A cigány mintha csak megérezte volna, várakozó moz­

dulattal őrá nézett. És Saáry Péter a szája széléről hety­

kén odalökött egy nótát neki, hetykét, fened egényeset, lesz, ami lesz! S a cigány rázendített.

Saáry Péter, az a régi, arcát az asszony felé fordí­

totta. Nem kellett keresni a tekintetét, az áramkör nem szakadt meg, a f eszültség szinte szemmellátihatóan reme- get a két asztal között. Míg csak éjfél nem lett és az asz- szony társasága fel nem állott.

Ott kellett elmenniük az asztala előtt. Most nem né­

zett rá az asszony, egyetlen pillantása sem volt az asztal felé, de érezni kellett valami rándulást rajta, mint ami­

kor valaki a villanykapcsolóhoz ér és hirtelen ütést kap a keze.

Aztán eltűnt magas, karcsú alakja az utcát szegélyező fák árnyat adó sötétjében.

Saáry Péter csendesen lebeg a beszűrődő melódiák szárnyán. A szellő halkan, gyengéden sim ogatja arcát.

Szeme lehunyva. E zt a régi asszonyt látja.

Különös asszony volt. Persze most, ahogyan visszanéz rá, sok minden lefoszlik róla, amivel akkor, huszonkét évesen feldíszítette. Akkor a „nagyvilágot” látta benne, ma már tudja, hogy Madame Bovary volt egy magyar kisvárosban, magyar kisvárosi elszíneződéssel. Szenvelgés, rengeteg papirérzés, amit rossz regényekből szedett össze.

De szép asszony volt, nagyon szép asszony. És az első

„úriasszony” Saáry Péter életében.

# *

Madame Bovary a kisvárosban. Saáry Péter egy régi estét lát. Kisvárosi villa, meleg tónusú szalon, nagy sárgaernyős lámpa, apró rokoko garnitúra, két csésze tea, egy egészen bizonyosan pózos, de izgalmasan szép asszony és vele szemben egy rajongószemű fiú. Ő.

Saáry Péter csendes' mosollyal nézi régi mását, amint 29

(35)

ott áll az asszony ©lőtt. Éjszaka van, az asszóny póaos mozdulattal megbontja ruháját, a selymek lehullanaik róla, ott van a huszonkét éves szerelmes fiú előtt mezíte­

lenül és az olyan szerelmes, hogy — nem meri szeretni . . . Csak imádni tudja. Mint az istennő előtt, úgy borul le és remegő szájjal csókolja vógesvégig, te édes, te drága, de — nem meri szeretni. . .

Minden más nő dührohamot kapott volna ettől az é j­

szakától. Neki tetszik, bele illeszkedik a pózaiba.

S a fiú az álmait szavalja neíki, hogy híres költő lesz, ünnepelt író, könyvei jelennek m ajd meg, szín d arab jait játsszák és a proscénium páholyban ez az asszony ül majd.

Saáry Péter negyvennyolc éves, tudja, hogy egyetlen premierjén sem volt ott. Pedig az álmok valóra váltak.

Könyvei jelentek meg, darabjait játszották, százszor és százszor állott pódiumon. Valahogyan mégis úgy alakult, hogy darabját sohasem látta pedig a kapcsolatuk fenn­

maradt. A szerelem elhamvadása után — igaz, néhány évi szünet volt közben — amikor érett fejje l megint talál­

kozott vele, meleg, szép barátság sarjad t ki közöttük. Ak­

kor már az asszony is Budapesten élt. És sói; kedves es­

tén ültek egymással szemben egy csésze tea vagy fekete mellett. Lassankint a pózok is lehullottak róla, ahogyan a kisvárosi keretekből szabadulva a látóköre tágult és nem regényekből, hanem a valóságból ismerte meg az ‘életet.

Könyvek, darabok. . .

A szellő lágyan hozza a melódiákat, Saáry Péter hal­

ványan érzi, hogy valaki já r a Szobájában, egy kis szú­

rást is érez, tudja, hogy megint penicillint kapott. De ez most nem fontos, messze van, nagyon messze, vonaton ül, csupa izgalom és várakozás: elindult. Most Budapest következik. Ez az első siker: szerződés Budapestre.

Budapest.

Egyik melódia a másik után jön, az a karcsú, magas fiatalember egyre férfiasabb lesz, egy év sem kell és eléri az első könyvet, amelyiken az ő neve áll, az első hirdető­

oszlopot, melyen a szinlap az ő darabját harsogja. Perslze a könyv csak inkább könyvecske még, a színház is mel­

lékutcában áll, de a kerék, mely a nevét hordja, megin- 30

(36)

dúlt már, forogni kezd. Az újságokban, folyóiratokban egyre gyakrabban bukkan fel az új név: Saáry Péter.

Már csak egészen kevés esztendő kell s egy ormótlam kezdeti időkből való rádió bukkan fel a múlt ködéből, te­

tején nyakatokért formájú hangszóró recseg. Igen, azt re­

csegi, amit most hall az ablakon át beszűrődni. Az ormót­

lan kezdetleges rádiókészülék szabóműhelyben áll és Saáry Péter a tükör előtt — frakkot próbál. Az arca sá­

padt, a szerkesztőségben a nők azt mondják, hogy érdekes is. A hófehér ingmell és fekete frakk méginkább kiemeli sápadt arcát, karcsú termetét.

Frakk. Holnap premierje van a Nemzeti Színiházban.

Huszonhat éves. A napilapok nyilatkozatát közük a darab­

járól. Ez már a beérkezett Saáry Péter, aki frakkjában a Nemzeti függönye elé készül állni, hogy a zúgó tapsokra m eghajtsa a fejét.

Igen, ez a dal akkor volt divatos. Az Astoriában já t­

szották, ahol premier után a vacsora volt. És ő egy szép, nagyon finom fekete asszonnyal táncolt. Mindenki meg­

nézte azt az asszonyt, mert a fekete hajában egy hófehér csík szaladt végig. Ferike.

* # *

Igen, ez a darab indította el írói karrierjét. Egy pa­

raszti arcot hozott magával a galíciai lövészárkokból, egy csendes, lassú ütemű paraszti hangot s ezt az arcot, ezt a hangot elevenítette meg ebben a darabjában. Ezt a lassú beszédű, csendes parasztot, akinek szavai mögül az egész, keserű paraszti sors kúszik elő vádemelés nélkül is vá- dolóan és olyan egyszerűen, hogy igazsága elől nem le­

het kitérni.

A kritika — még a jobboldaü lapokban is — a felfe­

dezés lázával írt Saáry Péter darabjáról. De nem- a k ri­

tika döntötte el a sorsát. Hanem az a pillanat, amikor a függöny összecsapódása után kirobbant tomboló tapsr viharban kilépett a függöny elé.

A súlyos paraszti léptek, paraszti szavak után a kö­

zönség tuskóból faragott, kicsit zömök jelenséget várt és a függöny előtt proporcionált, karcsú, könnyed mozgású, minden vonásában, gesztusában, mozdulatában nagyvá­

31

(37)

rosi fiatal férfi jelent meg, tökéletes otthonossággab Arcán nem volt zavar, kínos mosoly, nem kapkodott, ha­

nem szerző volt, úgy ahogyan azt és az egész premiert az olvasó és néző elképzeli.

Ez az ellentét, mely a szerző írása és megjelenése kö­

zött jelentkezett, szinte egyik pillanatról a másikra dön­

tötte el a sorsát. A kritika, mely csak az alkotást nézte, az újonnan feltűnt drámaíró tehetséget ünnepelte s a pre­

mierközönség, mely nemcsak a darabot, hanem a szerző személyét is elbírálta, huszonnégy óra alatt — divatossá tette. A folyóiratok, szemlék a darabjával foglalkoztak, a kormányrendszer által elnyomott haladószellemű lapok, melyek egyikében Saáry Péter dolgozott — bátor kiadá­

sát, kíméletlenül kimondott igazságait, emberi állásfog­

lalását ünnepelték és egy egész elnyomott eszmevilág új nagytehetségű harcosát üdvözölték benne, de ugyanakkor a legexkluzívebb szakma jték nyíltak szélesre a fiatal író előtt, akin kitünően áll a frakk, aki kifogástalanul tud viselkedni s akinek személyét még érdekesebbé teszi, hogy mindennek ellenére azoknak a nevében szók akik megve­

tik és gyűlölik a frakkot és szalonban még sohasem vol­

tak. Hacsak mint cselédek nem.

Saáry Péter fekszik a kórházi ágyon, hallgatja a lá­

gyan szűrődő zenét és pontosan látja azt az estét, melyen erre a zenére táncolt. Az uralkodó rendszer miniszterel­

nökéinek felesége a háziasszony, Saáry Pétert libériás inas jelenti be, a kék, piros és sárga szalonok hosszú sorában ott van mindenki, aki csak számít, aki divatos, politikus, író, színésznő, festő, muzsikus, egyetemi tanár vagy egy­

szerűen divatos szép asszony és pillanatok múlva ennek a társaságnak az újonnan feltűnt író, Saáry Péter a köz­

pontja.

Aztán új melódia és új szalon, semmivel sem szegé­

nyesebb, de mindenesetre harsogóbb. Akik ezt a szalont töltik meg — egy közgazdasági nagyhatalom feleségének rózsadombi villájában — élesen szemben állnak az előbbi szalonnal és annak politikai elgondolásaival — de ugyan­

olyan mérhetetlenül távol azoktól, akikért Saáry Péter akart küzdeni a forradalom napjaiban s akiknek igazsá­

gait mondotta ki most a darabjában.

32

(38)

Ebben a szalonban mélyebbek a dekoltázsok, drágáb­

bak a toalettek, hangosabbak a férfiak, feltűnőbbek az ék­

szerekben, szikrázó szépasszonyok, mohóbban habzsolják a raffinált ételkülönlegességeket, a gyöngyöző francia pezs­

gőt és az, asszonyi szemék i,s merészebben villannak Saáry Péter felé.

Meghívások, ünneplés, egyik szalon a másik után, .félév is'am telik el, már új darab. A kritika most is elis­

merő, de mintha a fokozás hiányozna. Viszont a színházi lapban két hasábot tölt meg az előkelőségek felsorolása, akik ott voltak a premieren és az egyik hetilap riportere háromszáztizei mégy ragyogó magánautót számlál meg a színház előtt.

És néhány nappal a bemutató után arról számol be, hogy Beliczay-Konráth Béla, az Általános Bánik vezér- igazgatója feleségével együtt Sánct-Móritzban tölti a ka­

rácsonyi ünnepeket. Társaságukban ugyanott piheni ki a próbák izgalmait Saáry Péter a kitűnő író.

Saáry Péter fekszik a kórházi ágyon, szeme lehunyva.

Nagyon szép, feltűnően szép asszonyt lát. Húsz esztendő­

vel fiatalabb az uránál, sudár termet, szikrázó bőr és olyan szem, hogy ha kiül a vágy — és gyakran ül ki — el kell veszni benne. Sanct-Moritz, Alassio, San Remo.

Tél, tavasz, nyár, tengerpart, hegyek, autótúrók. És egy könyv. Regény. Szerelem, szerelem, szerelem. Mintha nem is az a Saáry Péter írta volna, aki néhány éve azzal a csöndes paraszttal állt ki a függöny elé. Nem rossz könyv, szó sincs róla, sikere is van, igen nagy sikere. Na­

pok alatt kapkodják 'el az első kiadását. B e Saáry Péter, aki most a kórházi ágyról, a nagy küszöbről tekint vissza, úgy érzi, hogy elmaradhatott volna. Nem árult el benne semmit, sem eszményeket, sem elveket, sem gondolatokat, csak éppen haszontalan, mert nem adott többet, mint né­

hány órára izgalmas1 szerelmi történetet. Szalon világot dologtalan szépasszonyokkal, Dunaikorzóval, váciutcai komimisiózással és tengerparti flörtökkel.

A zene szól, a film pereg, Saáry Péter halkan ring a hullámokon. Siker, siker, siker- Asszonyok, lányok. Aztán egy színésznő. Fiatal, fekete, szép Hát igen, ennek m ajd­

nem bukás lett a végé. Kierőszakolta, hogy vele játszás-

3 Hajnali köd 33

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

„A földerít- hetetlen bűn, melynek vádalapját nem is lehet megtudni A per című Kafka-regény alap- problémája.” 31 Rába szerint az indokolatlan vétkesség eszméjéből

Német nyelven azonban olyan magyar történeti összefoglalás, amely a magyarok történelmének vázát úgy tanítja a németül ol- vasóknak, hogy leginkább olyan

Hangsúlyozza, hogy még soha sem létezett ennyire elterjedt és következményeiben ilyen kevéssé kikísérletezett gyógyszer. Minden ilyenfajta készítményt évtizedekig sorozatosan

Amikor már világosan látjuk, hogy semmi vagyonunk sincs, ami maradandó, hogy koldusszegények vagyunk, akkor ébredünk rá arra, amit nagyon sokszor elhanyagolunk: a lélek

A legjobb magyar koraközépkor-kutatók, elsősorban a két iskolaalapító, Győrffy György és Kristó Gyula ezért ajánlják.. a legnagyobb óvatosságot a honfoglalással

A kötetben igyekszünk képet rajzolni részben az európai ifjúságsegítő (youth worker) képzésekről, részben pedig a magyarországi ifjúságsegítő képzés tör- ténetéről.

Soha nem éltem vissza a hatalmammal! Az volt az elvem, hogy az egyetemi hallga- tókat, nem az órákon való megjelenés névsorolvasással történő kikényszerítésével, a

– „Nincs tudományos bizonyíték arra, hogy ez a kezelés hatásos, de vannak páciensek, akik úgy gondolják, hogy számukra hatásos volt.”. –