negyedik rendes közgyűlésére.

Teljes szövegt

(1)
(2)

M E G H Í V Ó

II Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaságnak szavazatra jogosult részvényeseit tisztelettel meghívjuk a társaságnak 1899. junius 14-én délután 4 órakor Budapesten, a társa-

ság helyiségeiben (V., Mária-Valéria-ntcza 14. sz.) tartandó]

negyedik rendes közgyűlésére.

A tanácskozás tárgyai :

1. Az igazgatóság jelentése az 1898. üzletévről és az évi mérleg előterjesztése.

2. A felügyelő-bizottság jelentése a mérleg megvizsgálásának eredményéről és a tiszta nyereség hovaforditésára vonatkozó igazgatósági inditvány felől.

3. A mérleg megállapítása és a tiszta nyereség hováforditása iránti határozathozatal.

4. Az igazgatóság és felügyelő-bizottság tagjai részére adandó felmentvény iránti határozat.

5. Az igazgatóság és felügyelő-bizottság évi tiszteletdijának megállapítása.

6. A felügyelő-bizottság tagjainak választása.

A közgyűlésen való résztvevésre azon részvényeseknek van joguk, a kik a társaságnak legalább 50 (ötven, darab részvényét a még le nem járt szelvényekkel cgyüit, nyolez nappal a közgyűlés előtt a társaság pénztáránál, (V., Mnri'a-Valéria-ulcza 14. sz.) vagy a Magy. általános hitelbanknál, vagy a Magy. Leszámítoló és Pénzváltó Banknál letették.

Tisztelettel kérjük tehát részvényeseinket, hogy részvényeik letételéről gondoskodjanak.

A részvények számrendben összeállítva, a benyújtó által sajatkezüleg aláirt s ket példányban kiállított jegyzék kíséretében nyújtandók be. E jegyzéknek egy példányát az. átvevő pénztár az átvétel elismerésével vissza- adja s a részvényeket csak ezen elismervény visszaszármaztatása mellett lógja a közgyűlés után a letevőnek kiadni. A közgyűlésre belépti jegyül szolgáló Igazolványokat a részvényeket átvevő pénztár azonnal kiszolgáltatja.

11a valamely részvényes szavazati jogát más szavazatképes részvényesre akarja átruházni, a megbizott nevére szóló meghatamazást az igazolvány hátán kitölteni és aláírni tartozik.

A mérleg a felügyelő bizottság jelentésével együtt nyolez nappal a közgyűlés elölt a t á r s a s á g helyiségei- ben a részvényesek rendelkezésére all.

Budapesten, 1800. május hó 12-én. AB igazgatóság.

L Í l l O l © U I I l

egész hel

y'

S

ek Pa l l óJának

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ — beborítására. "

Linoleum-lapok.

Linoleum- futók.

e<3 X*

Linoleum

egészségügyileg elismert legjobb, legolcsóbb é s legtartósabb pallóborltó, por- mentes, a hangot felfogja, ruganyos, hézagmentes s tartósabb minden más pallónál.

Dr. EGGER-FÉLE

T R I I f B Y - G R É M E -

Souverän szer az arezbőr tisztítására és az üde szépség megóvására. — Teljesen ártalmatlan, sok évi hasz- nálat után sem káros. — 1 tuba ára 50 kr. 3 tuba vidékre bérmentve, a pénz előleges beküldése mellett

1 frt 50 k r .

Gyógyszertár a „Nádorhoz"

B U D A P E S T , Váczi-körut 17. szám.

E l s ő r a n g ú h f i z a i g y á r t m á n y . • Pontos czlm:

S l s ő PQagyar

Gazdasági Gépgyár

R ó s z v c n y í á r s u l a l D A P E S T.

Magyarorszag legnagyobb és egyedüli

s á g i g é p g y á r a ,

t gazdálkodáshoz szükseges

ö s s z e s

gazdasági gépeket gyártja.

R e n d e l é s e k m e g t é t e l e e l ő t t k é r j ü k m i n d e n s z a k b a v á g ó k é r - déssel b i z a l o m m a l h o z z á n k f o r d u l n i .

Részletes árjegyzékkel

és s z a k s z e r ű f e l v i l á g o s í t á s s a l d í j m e n t e s e n s z o l g á l u n k .

1

%

K E R J E N

minden gyógyszertárban, drogueriában, lllatszerkereskedésben fodrászüzletben csak

O S A N

készítményt, ha fogni tisztántartására te konzerválására tart valamit. Ha szállítója ezen czikket még nem tartaná r a k - táron, ugy azonnal rendeltesse meg vele, mert általam abban a helyzetben van, hogy Önnek Osant kötlégmentesen szállíthat.

Tessék minden más fogtisztitószert a leghatározottabban visszautasítani h a valaki Osan helyett ilyesmit ajánlana.

A védjegyre és a czimre pontosan ügyelni szíveskedjék.

A N T O N J. C Z E R N Y W I E N ,

X V l l f . , Carl Lugwigstrasse 6. (saját házában.) Főraktár: TÖRÖK JÓZSEF gyógyszertára Budapest, Király-utcza 12. szám és a NÁDOR-gyógyszertárban,

Váczi-körut 17.

Á r a k : Osan szájeszenczia 88 kr., Osan-fogpor 44 k r . Osan-fogkefe 30 k r . Orvosilag ajánltatott.

Dr. WOSINSKI

Balti ( W o l f s ) # # # g y ó g y f ü r d ő j e .

Télen és nyáron nyitva.

Soprontól 10, Nagyczenktől 25 pereznyire. Enyhe égalj kiter- jedett s erdővel borított hegyek által szelektől védett, gyö- nyörű vidék. Kitűnő vastartalmú savanyúvíz, kénes és vasas ásványfürdők, vasas lápfürdők, villamos kénfürdők (dr. Gärtner módszere szerint) villamos fényfürdők, hideg- viz-gyógyintézet. — A legnagyobb kényelemmel ellátva.

Reumás bajok, köszvény, vérszegénység, női bajok, elhizott- ság stb. ellen. — Fürdő-gyógytár, vasúti- és posta-állomás.

(3)

NEBJELEN UINOEH VASÁRNAP.

Előfizetési feltételek;

Egész évre ." .. Irt 10 — Félévre » o — Negyedévre » 2.50

Egyes szám ára 20 kr.

P O L I T I K Á I É S I R O D A L M I S Z E M L E .

S Z E R K E S Z T I K I S S J Ó Z S E F .

— B u d a p e s t , május hő. 21.- {©Mr— •

Szerkesztőség és kiadóhivatal:

B U D A P E S T , ' VII. ker., Alsó-Erdósor 3. sz.'

H i r d e t é s e k . f e l v é t e l e u g y a n o t t . Kéziratok nem adatnak vissza.

Krónikái

À finom mosoly.

• • — május 19.

Most nyolczvari-nyolczvanöt esztendeje a czárok trónján egy hatalmas,' szép férfi ült, akit, mint a hatalmas szép férfiakat általában, az asszonyok mód felett szerettek, amire ő, született ur létére, azzal felelt, hogy ő is mód felett szerette az asszonyokat. Amaz idők pedig szép idők valának — voltaképp még a csudás és misztikus tizen- nyolczadik századnak a tizenkilenczedíkbe való benyulása, az ő szoknyásuhógásával s a Voltaire, a Diderot s a Napoleon realizmusát letorkoló- játékos romantikájával.

Mint Goethe, . aki még. egy emberöltőt élt le ebből-a szá- zadból: első Sándor" czár. is, aki ugyanez időből huszon- ötöt a trónon töltött, • egészen;a•. múlt' .század nevelése.

Mint a csélcsap Goethének az ő Fräulein Klettenbergje, a szoknyavadász czárnak is megvolt a maga schöne Seeleje, Krüdener asszonyság, aki egyebek közt a lelkét sem hagyta szomjazni, s" megitatta pietista és spiritista-bájita- lokkal. Ez . a nemzedék még látta Cagliostrót és. Saint- Germain grófot s álmélkodott a Swedenborg álomlátásain.

Mig Oroszországban a balti németség vezette a társadal- mat s a hadsereget, az orosz határtól- egy ugrásnyira, Königsbergben tanitott volt a nagy Kant, aki megcsinálta a modern astronómiát, de egyben swedenborgiánus is volt és könyvet irt az örök békéről, s mig jobbkezével lerombolta a metafizikát, balkezével fölépitett valami meta- fizikus erkölcsi törvényt, melyből az isten s a halhatat- ság szükségszerűen következik.. Ennek a hibrid világnak volt szülöttje, ennek a hibrid filozófiának volt neveltje az élénk eszű császár,, aki, mint az ő egész kora, cselekede- teiben s világpolitikájában állandóan elvegyítette, a valót az ábránddal, a realizmust a romantikával. Mint ahogy ma a kis Büchner sirján "tombolva ujjonganak a kocza- spiritisták: nyolczvan esztendővel ezelőtt ugyanígy tom- bolt és ujjongott a romantika, mikor a legnagyobb realis- tát elküldhette Szent-Ilonára; Mialatt, tiz esztendeig, az Atlantirtengertől. a Keleti-tengerig egész Európa párolgott az ember vértől, a czár örök békességről ábrándozott, s a bécsi kongresszustól fogva a szent ^ szövetségig az éurópai diplomáczia a fehér czár ábrándjait igyekezett megvalósí- tani. Egy historikus barátom figyelmeztetett a 'minap, hogy a szent szövetség eszméje voltaképp Krüdener asz- szonyságtól származik. így kerülnek bele az ábrándok a

világtörténetbe, s igy igazolódik be a nagy Pascal mondása- hogy a világ képe néha egy asszonyszemély orra formája szerint alakul, mert ha a Kleopatra orra pisze lett volna, Antonius nem szeret bele, a triumvirek meg nem hason- lanak, Actium elmarad és igy tovább. Ámbár, ki tudja...

én például szeretem a piszéket, s Antonius helyében akkor is beleszerettem volna Kleopatrába, ha Kleopatra pisze lett volna.

. . . Akik hisznek a kabbalában, s a mi emberi véges kategóriáinkat, mint amilyen az időnek századokra való beosztása, kedvüktelve erőltetik rá a históriára, most ugyancsak hánytorgáthatják a századvégek s a század- kezdetek pszichológiáját. A mult valósággal démonán ismétlődik meg előttünk. Hogy a szegény kis Büchnert emiitettem: érdekes volt látnom, a nekrológ-irói mint ítél- ték szinte kivétel nélkül .kötelességüknek, hogy lebecsüljék a sárga temetőföldig, anélkül, hogy, legalább az én érzé- sem szerint, teljesen meg tudták volna okolni, mért harag- szanak rá oly rettenetes módon ? Mondom: a romantika szakasztott igy tombolt az encziklopedisták sirján. Lom- broso, akinek természettudományi érzékét elvitatni nem lehet, egyúttal nyakig ül a spiritizmusban. Asztalok tán- czolnak, forintok repülnek, s a katholikus restauráczió megindult a Nagy Oczeán keleti partjától végig az egész földtekén a nyugati partjáig. Mióta a mi korunk nagy realistája, Bismarck, visszavonult a szász erdőbeli Szent- Helénára, mintha csak a Metternichek ideje ujult volna meg. Az a kiczirkalmazott kellemeteskedés, melylyel a vén Staal báró a hágai kongresszust megnyitotta, a diplo- máczia hangját hetven évvel löki vissza Bismarck mögé.

Azok az Európai Egyesült Államok, békebizottságok és választott bíróságok, melyeknek eszméje betölti a levegőt, alapjában ugyanolyan ábrándok, mint a Metternichék szent szövetségei voltak. S a vége is az lesz, ami ezeké az ábrándoké volt: az örök béke meg nem születik, a szö- vetségek abban a perczben bomlanak föl, amint aktuáli- sakká kéne válniok — csak a reakczió szervezkedik nem- zetközien.1

Minden jel arra vall, hogy Hágában egy uj bécsi kongresszus készül. A hollandi alkonyat, tehenekkel, már előre kipirul az eljövendők előérzetében. Gondolom, hogy a Riviérától Osztendeig egy éven át néptelen lesz minden tengerpart, ánnyi szép asszonyi állat tódul a kies Hágába.

Jean" Lassale, Sigrid Árnoldson, Van Dyck és Bellincioni Gemma bizonyára odaszerződött már egy pár estére.

Mint ahogy a bécsi kongresszusnak az volt a legkomo- lyabb eredménye, hogy áz összegyűlt szakértők megálla-

1

(4)

326

pitották: melyik a legjobb sajt — a hágai konferenczia legkomolyabban bizonyára azzal a , kérdéssel fog foglal- kozni : igaza volt-e a hires Vondel költőnek, aki a hol- landus asszonyok kebelét a hollandi sajthoz hasonlította?

Egy uj Isabey megfestheti majd a . karusszelokat s a tűzijátékokat, melyek mind az örök béke tiszteletére, a népek jóvoltára zajlanak, repülnek, ragyognak és ham- vadnak el a semmiségben. Azok a nemzetközi jogpro- fesszorok, akiket a kormányok a diplomatáik mellé adtak, a Hugó Grotius hazájában érdekes gyakorlattal egészít- hetik ki az ő elméleti ismereteiket. Hogy a feleségük mit szól majd hozzá, az más kérdés.

Hej, ha Bismarck élne, hogy szétverne ebben az illusztris társaságban! Vagy tán szét se verhetne — a Gulliverek tragédiája is megismétlődik lépten-nyomon.

Hiszen magának á nagy embernek is meg kellett érnie

— az is volt az első hópelyhe az ő lavinás lezuhanásá- nak, hogy kormányának utolsó napjaiban szocziális kon- ferenczia ült össze Berlinben, az ő császári urának elnök- 1 ése alatt, s • a praktikus szóczializmus vasembere előtt

szótöbbséges határozatokkal s igen szép értekezésekkel akarta megoldani a szocziális kérdést. A nagy Bismarck humoros végén fogta meg a dolgot; pipaszó mellett sörös uzsonnán fogadta a bölcs delegátusokat; elmókázott a vén szószátyár Jules Simonnal, de az ülésekre el nem járt s lelkében már megért az elhatározás, hogy elrúgja 'magától ezt az egész meggyerekesedett világot. Ha tehát ma Vilmos császár fogja fel humorosan a hágai konfe- rencziát, ez csak ujabb bizonyság arra, ami egyebütt is mutatkozik: hogy a császár mentül inkább beletanul a mesterségébe, annál inkább a Bismarck tanítványa. Hiszen az ő tüntető orosz-barátsága is, mely a tegnapi tósztjá- ban nyilvánul — mikor azzal a hittel' szemben, hogy a hármas szövetség követei mentek közös instrukczióval Hágába, azt emeli ki, hogy az orosz és a német követek kaptak közös instrukcziót: ez egészen a Bismarck Zwei Eisen im Fener taktikája. De annyi lelki erő őbenne sincsen, hogy megakaszsza ezt a hipokrita komédiát.

A diplomaták fontoskodjanak kívülről • s • mosolyogjanak belülről — a világtörténelem halad a maga utján. Ennek mindegy, pisze volt-e lvleopatra vagy görög orrú, naiv ember-e Miklós czár vagy csak tetteti a- naivságot.

Nem, nem tetteti — a czár valóban naiv, s ez az egész hágai konferenczia nem egyéb finom mosolynál, amilyennel a naivságot szoktuk honorálni. Persze: nagy úrról lévén szó, ennek a mosolynak is megadják a mód- j á t ; ha te vagy naiv, ó nyájas olvasó, az legföljebb neked .kerül pénzedbe, de ha egy császár naiv, az minden or-

szágnak belekerül egy pár milliójába. S mikor megperdül a dob-, s a szegény emberek bútorát elviszik adóba: ez lesz az egyetlen kézzel fogható eredménye a hágai kon-

.ferencziának. Kádár.

• Az önérzet arra tesz büszkévé, ami vagyok, a hiúság arra, aminek látszom.

Hugó Vidor.

A legrosszabb emberismerők a jó emberek.

Kelet népe.

Rád ismerek fajom. Minden vonásod Hamisítatlan őseredeti.

' Czafrangos gúnyád rólad bár levásott, A jellemed még vadon keleti.

Korholjanak gorombán érte mások, Szivem e gáncsot véled neveti.

A gúny tüzét mennél izzóbbra szítják,

Annál inkább vagynnk s maradunk szittyák.

Hej jól esik, már az tagadhatatlan, Koronkint egy kis lármás hajcziliő.

Kedvünk kiduzzad, mint a forró katlan;

Kit nyakon önt, nem kérdjük, ki s mi ő ? Történik, hisz az ostor végin csattan, A sután tartott puska vissza lő;

Hát akkor is, ki értünk búsul, dőre, Kiadja a foltot a magunk bőre.

Minket nem • izgat a kétes jövendő, Feredzséjét ki föllebbentse, nincs:

Aranyhidunk mindig csak ingva lengő, Rád örvény ásit, bárhová tekints.

A mi fejünk (távolba nem merengő), A szédüléstől mentes: drága kincs.

Lidércztüzek mocsárba sose csalnak, Legfőlebb csak nekimegyünk a falnak.

Ily »ütközetben«, ha agyunk meglódul, Nem támad abból nagy veszedelem.

Ám ficzkándozzék más veszett-bolondul, Pótrás malacz garasos köteten.

Mi azt hisszük, a méltóságunk csorbul, Ha vakarózunk a kékfolt helyen.

Sebeinkről bár volna rőfös leltár.

Ennen zsebünkbe hazudunk, hogy nem f á j . Hassisfaló, feledtető, mély mámor

Tart kötve rajtunk minden egy tagot, Valamely satnya, zsibbadt elmehábor, Lázas cselekvés közt mely elfogott.

Mi lesz, mig a nemzet ebből kilábol ? Bálványait szétzúzza majd legott?

Hová lyukad ki e kéjes Nirvána?

Őszintén szólva, az ördög se bánja.

Az agyagisten, a szent Vitzliputzli Mélán szemléli önnön köldökét,

Melyről csapongva zeng a dal, himmtsznyi Lendülettel, mily bájoló, mi szép!

Mily bölcseség simán az árral úszni, S meg nem moczczanni soha, semmikép.

Evoe! Evan! kit igy ünnepelnek, Megnyaldosván a legtüzesebb nyelvek.

(5)

Tunya veszteglés párnáin elernyed A feszülést sóvárgó tetterő.

Meddőn lobog az ész, a nagyratermett S érzi, a feje gyepüje benő.

Vihart nekünk, mely eget, földet renget, Mert megöl ez a békés rekkenő.

Ki játszva győztél minden vész-bajon, E nagy pangástól féltelek, fajom.

Lipcsey Ádám.

Deve-Baghyrdan.

Irta : T Ó T H B É L A .

Csodálatos egy történetet mondok el ma önöknek.

Egyébiránt meglehet, hogy csak nekem csodálatos ez a történet. Mindegy. '

Bolgárországból török földre utaztam. Az a bohó gondolat ötlött ugyanis az agyamba^ hogy Szófiából ten-.

geren megyek haza, Európába. Üszküb, Szaloniki — Görög- ország körül periplous — Trieszt. Az igazi utazás csak Szófiától Uszkübig volt. Mert Üszkübnél már kezdődik a gőz. Potom harmadfélszáz kilométer. Akkora ut, mint Buda- pesttől Újvidékig. De nagy, zordon, járatlan hegységben.

Ahol időtlen idők. óta nem fordult meg európai ember.

Bolgárhegyi falvakban a parasztasszonyok elém hozták világtalan kisdedeiket: csináljak nekik szemet. Mert az idegen mind orvos és csodatévő. Csak Afrikában tapasztal ilyet a vándor. Adtam nekik egy csipetet a bicarbonica sodámból a vakság ellen ; az Isten is megvert volna, ha nem adtam volna. •

A török határig, Kösztendilig, szekeren mentem.

Onnan lovon vágtam neki a nagy hágónak, melyet ugy .hívnak, hogy Deve-Baghyrdan. Teve-orditás. Mert a régi, nagy háborúk idejeben a török vezér tevéje tiz perez alatt nyargalt föl erre a hegy nyeregre, mely a legjobb lónak is- két óra; s minekutána föínyargalt rá, egyet ordított és megdöglött; de még látta, hogy a vezér megnyerte a csatát.

Kis hegymászó lovamat egy lusta, piszkos bolgár legény kisérte, ugyancsak lóháton, a málhával. Olyan lomha volt az ördögadta, hogy még azt se tűrhette, ha sikabb uton poröszkálásnak indultak a lovak. Jajgatott, hogy ne olyan hamar, mert ő mindjárt meghal. így lett, hogy az nap nem jutottam át a Deve-Baghyrdanon. Már pirosodni kezdtek áz alkonyat vérétől a kopár hegyek, és mink még mindig innen jártunk. És sötétedett már, mikor felértünk a tetőre, az első török őrházhoz. Háborús világ volt akkor.

Köröskörül csupa katonaság. Többnyire szerecseny. És hah, milyen rongyosak!

Elém toppant egy kapitány, nemkülönben rongyos:

— Hová, uram?

— Egri-Palankára, a basához, uram!

1 És mikor ?

— Most, uram.

— Azt nem engedem meg. A hegy tele van őrszem- mel. Este lelőnek mindenkit. Szállj le.

. — De uram . . . •

— A te neved hallgass. Itt én vagyok az ur. S tudok lövetni én is.

És mikor leszálltam a nyeregből, a rongyos kapi- tány a lovam zabláját fogta; ami a Keleten az alázatos tisztességadás jele. S mikor lent voltam a földön, a ron- gyos kapitány, Mehemed efendi, mélyen, meghajolva, szá- lemmel • üdvözölt. Holott nem tudhatta :• nem vagyok-e

hitetlen.' • • •

És eléjött egy ugyancsak rongyos főhadnagy, Tahir efendi; meg egy szintén rongyos vámtisztviselő, Daud efendi. Ne tessenek csodálkozni, hogy én ezeket a neveket igy tudom. Némely nevet soha sem felejt el az ember.

Es ők is a békesség szent nevében köszöntöttek engemet.

Aztán bevezettek a fenyőszálakból összerótt őrházba:

— Ez a te házad, uram.

Sötétkék ködök ereszkedtek a hegységre. Az ormok csipkéje még aranyos volt. Aztán elhomályosodott minden.

Egy szerecseny káplár kopott szőnyeget teritett a ház elé.

Vacsorálunk. Mosakodni kellett elébb. Daud efendi tartotta a medenczét, Mehemed efendi a kezemre öntött az ibrikből, Tahir efendi törülközővel szolgált.

Egy nagy tál ürü-tokányos volt a vacsora. A sző- nyeg közepén. Az efendik arra kértek, hogy kínáljam meg őket is. Mert ezt elmulasztottam. Addig nem nyúltak volna a tálba. S az a mozdulatjok, mikor jobbkezök három ujjával kivettek egy-egy darab hust, félénk és tétovázó vala. Mert hátha épp az a falat tetszett volna nekem?

Eléjöve aztán a szerecseny káplár egy hosszunyaku cse- répkorsóval. Bor, nehéz fekete bor volt benne, — hunyd be a te áldott szemedet, Mohammed!'

Evésközben a török hallgat, mint a magyar. Az ital- lal eredt meg a beszéd. Én csak igen rosszul tudok törökül. Mint minden szamár, aki könyvből tanul nyelvet.

De nem is igen kellett szólanom. Nem volt egyéb dolgom, mint hogy érezzem a legszentebbet, ami ezen a világon van: az,emberek testvériségét. És soha, soha nem érez- tem olyan teljés nagyságában, olyan törvényszerű hatal- mában,' mint ott, akkor, a között a három idegen, egy- szerű, szegény keleti ember között, akiket a szultán és a sors akarata oda sodrott arra a kopár hágóra, kit Kis- ázsiából, kit Szíriából.

Hogy ki vagyok, nem kérdezték. Ember vagyok. Ez nekik elég volt. És emberi méltóságomnak ez a hódoló magasztalása, ez a személytelen szeretet, mely a világnak igaz rendje, énnekem örök emlékezet, örök vigasztalás.

Ha bántalom ér embervoltomban, vagy ha reámszakad ez a fényes és sötét mindenség, azzal a kérdéssel: minek volt születni? lelkem visszaszáll arra a kopár hegytetőre, a Deve-Baghyrdanra; és érzem méltóságomat, czélomat.

Máskor meg agyam velejébe vájódik egy őrületes gondolat. A szomorúság, a tépelődés, a betegség éjszakáin.

Olyan őrületes gondolat, hogy szinte fel akarnék kelni és kocsiba ülni, hogy elmeorvoshoz hajtassak: zárasson el, ha nem súgná nekem valami, hogy ez a félelmes, tébolyo- dott gondolat megfordul minden emberfejben legalább egy- szer, mert meg kell ottan fordulnia. Éz a gondolat az, hogy. ez a világ értem van. Én vagyok az egyetlen ember a teremtésben'. A többi az én szolgálatomra rendelt kisértet, a csillagoktól a százlábú bogárig. Nem valóság semmi.

Csak én. A nagyváros utczáin hömpölygő emberáradat csupa árnyék, szeretteim, barátim megannyi phantom, ki szerepét játsza előttem; és vigyáznom kell, hogy rajta ne kapjam őket, mert borzalom és halál lenne, ha meg talál- nám látni, hogy az embernek, ki velem beszél, nincsen hátul koponyája és háta. Mert mire való- a koponya és a hát, mikor én nem látom? Hogy világtörténet van, csak az én.kedvemért hazudják a könyvek, melyek eltűnnek a polczról, a polczczal együtt, mikor megfordulok. Mert mire való a könyv és.a polcz, mikor én nem motozok ottan?

Lokomotív füttye hat hozzám az éjszakán át. Ismerlek, kópé! Te nem lokomotív vágy,:hanem hazugság, semmi.

Az a . fütty az ürességből való; megcsal engemet, mint minden. S a gyorsvonat, ő minden szép hálókocsiaival, köddé válik, mihelyt eltűnt az alagútban; mert minek fáradna a léttel, mikor én nem -látom ? Árnyékok a királyok és puszta rémlés a nő, kinek az a nagy tisztesség jutott, hogy én szeressem. De nem szabad elárulniok. Láttam

l *

(6)

328

már királyt, aki loppal reám pillantott; érted kell kisérte- teskednem, óh uram! A nők szemében meg a szilaj mámor perczében villant meg a fekete fény: »Ha tudnád, hogy én phantom vagyok!« De csak egy pillanatig. Mert a tit- kot nem szabad felfedezni. Egyszer, egyszer tudtam őket meglepni, az engemet szolgáló rablelkeket, akkor régen, abban a keleti vadonban, a Deve-Baghyrdanon. Alkalmasint azért, mert ügyetlen rablelkek voltak. Elárulták előttem, hogy értem van az egész hazug világ, értem ők, és azért hódoltak meg nékem azzal a csodálatos, érthetetlen, kép- telen nagy emberbecsüléssel.

*

Másnap reggel, fekete kávé után, a kapitány azt mondta keményen, röviden:

— Hogy hivnak? Mi vagy? Hova mégy? Mi járat- ban vagy? Hol az útleveled?

A vámtiszt a táskáim kulcsát kérte:

— Dohány? Selyem? Puskapor?

A főhadnagy meg a legényemet vette elő.

Aztán mellém adtak két albán lovas katonát, és

— hos geldiniz, széf a geldiniz — ügetve vágtunk neki a maczedóniai határhegyeknek.

Krónika II.

B o r b a n az i g a z s á g .

— május 19. - A rendőrségről rosszat mondani nem merek, mert félek, hogy becsuknak. Hadd beszéljek tehát a törvény, jog, igazság igéjéről, ezért talán nem csuknak be.

Törvény, jog és igazság most van, egy félesztendő- vel ezelőtt azonban nem volt'. Innen való, hogy akkor Splényi Ödön rendőrtanácsos ur mintarendőrtanácsos volt, most pedig egy ország tapsai mellett az igazságügyminisz- ter elrendeli ellene a bűnfenyitő vizsgálatot.

Ez még nem teszi, hogy Splényi Ödön csakugyan nem mintarendőrtanácsos, csak azt, hogy törvény, jog és igazság uralkodik.

Nagyon valószínűnek tartom, mert ebben az igében kételkedni nem szabad, hogy ezzel kapcsolatban bűnfenyitő vizsgálatot fogunk indítani:

az ügyészség ellen, mert törvény, jog és igazság megköveteli, hogy igazságügyminiszteri utasitás nélkül is tegye meg kötelességét, amit pedig eddigelé, amig Splényi Ödön mintarendőrtanácsos volt, nem tett meg;

az ¡gazságügyminiszter ellen, akinek van ugyan joga az ügyészségnek utasítást adni, de törvénynek, jognak és igazságnak ellenére figyelemmel kiséri majd a bíróságot, hogyan viseli magát ebben a pörben. Ehhez ugyanis nincs joga, merfijudikaturájában a biróság szabad, Ítélete formá- lásában független s ha az igazságügyminiszter mégis befolyásolni akarja állandó figyelemmel kisérésével a bíró- ságot, visszaél a hatalmával és megszegi a törvényt.

Ezenkívül pedig el fogják csapni, fegyelmi uton-e, vagy direkt törvénynyel: azt nem tudom, a birákat, akik- nek a nevezetes Splényi-ügyben szerepe lehet, mert amely birálc belenyugosznak abba, hogy őket felettes fórumuk befolyásolja s akiket az igazságügyminiszter olyanoknak ismer, hogy a körmükre vigyázni kell, azok magyar birói székre nem valók.

Hogy ez mind bekövetkezik, ezt én tudom, mert hitet teszek a logika csalhatatlanságára az ilyen egyszerű és világos okfejtés esetén, melynél a komplikáczió s a tévedés eshetősége ki van zárva. Aztán meg- hitet teszek a törvény, jog és igazság igéjére, melyet. oly örömrivalgás- sal üdvözöltünk valamennyien, mi magyar kancsuka-lova- gok. Hogy csak üres frázis volna, ne merje senkise mondani, mert a nyomorultnak menten betörik a fejét.

Amig azonban ez a nagy tisztálkodás bekövetkezik, hadd maradjak meg a hármas ige első áldozatánál. Egye- dül ül még a közvéleménybeli vádlottak padján, kard és diszmundér nélkül, a hatalmas rendőrtanácsos,- aki nem- régiben még irgalmatlanul sújtott birsággal mindenkit, aki rettegett szine elé került.

Csakugyan ludas-e ebben az Engel-dologban? Ki tudhassa és ha igen, ki merné megmondani ? Az uj rend- szer lángoló hivei, (mind a béketáborból kerültek ki) ha- tártalan örömmel látják, hogy benne van a szószban.

Hiszen ha ártatlannak tartanák, csak nem látnának derék cselekedetet az üldöztetésében! Én azonban nem merek erről véleményt mondani, egyrészt nem akarom, hogy be- csukjanak, másrészt mert igazán illetlen és csúnya dolog- nak tartom, egy emberre rárontani, aki bajban s ami csak gyanú és hivatalos vád, azt már beigazolt bűntettképp pertraktálni.

Sőt — hiszen voltaképpen ezért a mondanivalómért fogtam bele e czikkely Írásába — akár bűnös, akár ártat- lan : én sajnálom ezt az embert. Ha bűnös, duplán sajná- lom. Ártatlan embert eddig is vádoltak már meg, de eddig nem volt törvény, jog és igazság és igy az ártatlanokat föl lehetett menteni. Mert a rendszer korrupt volt és senki se csodálkozott rajta, ha egy-egy nagy ur épkézláb kike- rült a csávából. Egyszerűen azt mondták: a rendszer korrupt, az intézői pedig édes keveset törődtek vele, mit mondanak a rendszerről.

Most azonban ne adj isten, hogy egy bitó ártat- lannak valljon valakit, akit a törvény, jog és igazság neki bevádolt. A derék rendszer menten kidüllesztené a mellét: mit mondanának rólam, ha ezt a népszerűtlen embert, kit mindenki elitéltetni kiván, fölmentik ? Azt mon- danák, hogy én se vagyok különb a Deákné vásznánál.

Ezt nem lehet megkoczkáztatni, törvény, jog és igazság szent háromságos nevében: pusztulnia kell!

Mondom, ezért sajnálnám, ha ártatlan volna. , Ha pedig bűnös — nos az ártatlan Dreyfus minden kínszen- vedése maga a mennybéli üdvösség ahhoz az érzéshez képest, melylyel a bűnös • nagy urat az a tudat zaklatja, hogy nem a bűnéért lakol, hanem a rendszer miatt. Hiszen értsük csak meg a dolgot; aki tilosban jár, az többé-

"kevésbbé számba veszi az eshetőséget, hogy rajtaveszt.

Legalább nem csodálkozik, ha egy szép napon más ágyba feküdt és más ágyban ébred. Ez áz ő tétje, amelyen nyerni akar s amelyet elveszíthet. De megbűnhődni nem azért, amit elkövetett, hanem azért, hogy egy nap a föld kettőt fordult, elveszni azért, mivelhogy egy hatalmasabb érdekszféra a maga érdekében valónak látja, megsem- misülni azért, mivel Dantont lefőzte Robespierre: ez már igazán tűrhetetlen.

(7)

S ha tudnék bele látni ennek a sajnálni való, el- keseredett embernek a lelkébe, körülbelül ilyesfajta hábor- gást találnék benne:

— A hetvenhétezer mázsás mennyköve annak a törvény, jog és igazságnak! Hát velem akarják elhi- tetni, hogy ahol valami bűzlik, ott csap le a kánya?

Mi köze az Engel-ügynek, meg az én dolgomnak ahhoz a törvény, jog és igazsághoz? Jön egy kormány, mely mindenféle politikai üzleteket köt mindenféle ellenzéki em- berekkel. Ezek között az üzletes urak között ott van Polónyi Géza ur, aki nekem halálos ellenségem. Sok jó szolgálatot tett a kormánynak, az pedig revanchirozná magát. A revanche pedig az én fejem. Én ezt az urat csúnyán lenyilatkoztam, az az ur pedig bosszúért liheg.

Értem, hogy az ő kivánságát bajos visszautasítani, de mi közöm ehhez nekem? Azért, amit tettem, a hajam szála sem görbül meg, de hogy Polónyi úrral a kor- mány ápolja a barátságot, azért nekem a fűbe kell ha- rapnom !

Hogy ebben a kifakadásban egy csöpp igazság sincs, azt megint ki kell jelentenem. De hogy a Splényi ellen való dologban egy csöpp törvény, jog és igazság nincs, azt is el kell ismernem. A kérdés most már az:

mi van tehát a dologban? Az uj seprő buzgalma? Vagy az uj gazda türelmetlensége, aki ki akarja irtani elődje emlékét is? Avagy tapsra szomjas hiúság?

Én bizony nem tudom. Csak látom, hogy az uj politika és a régi emberek nem igen férnek meg egymás mellett. Sok-sok uj barát találkozott, ezeknek sok-sok koncz kell s ennélfogva törvény, jog és igazság szerint sok-sok képviselőjét a régi rendszernek ki kell verni állásából, hogy az uj embereket kielégítsék. Kezdik azokon, akikre valami gyanú tapadt, folytatják azokon, akikre gyanút tapasztanak. A korrupczió ürügye a törvény, jog és igaz- ság rendszerének, hogy a maga kis korrupt köreit intézze.

És azt el kell ismerni, hogy méltóságosabban még soha- sem követtek el disznóságokat és korrupczió még soha nem tetszett ugy az országnak.

Hamisított bor miatt hamisított igazság!

S i m p l e x .

Hogy a »közönség« szóból lett a »közönséges«, ez jellemzi legjobban a közönség ízlését.

Strius.

" . *

Csodálatos ! Mennyi kötelességérzet van az emberekben, amikor — a mások kötelességéről van szó !

Daudet.

*

Mialatt az igazság előszobázik, tiz hazugság jut addig szóhoz.

Sirius.

*

\

A magányos nagyság gyalogösvényén nehezebb port felkavarni, mint a hétköznapiság gyalogutjá'n.

- Balzac.

*

Abban mutatkozik a műveltségünk, ahogy a műveletlenekkel

• bánunk.

D-r.

Az érczszobor.

Ott áll büszkén a fényes érczszobor, Feje az ég boltjával összeforr,.

Átöleli a forró napmeleg, Mint szerető anya a gyermeket.

S magába dúl a rozsda, szeny, szemét: •

»Nem tűrhetem tündöklő külsejét.

Nem állom, hogy nálam külömb legyen!«

Szól s tagjaira tapad irigyen.

S bőszen magába dühöng az idő:

»Erőmmel mért daczolna éppen ö?

Nincs, kit hatalmam porba nem térit!«

Szól és beléje vágja körmeit.

S hernyó, veréb, dér, fagy s minden salak Kárörvendőn rátámad, ráragad,

Hadd légyen törpévé, nyomorúvá, Milyenné sorsuk őket alkotá.

S az érczszobor csak rendületlen áll:

A karcz, mocsok, mind egy rétegre vál S reávon drága, védő patinát,

Hogy még jobban csudálja a világ.

L e n k e i H e n r i k .

Dobosok.

Szieszta.

Irta : P A P P D Á N I E L .

Most itt vagyok falun, s mikor idejöttem, azt hittem, itt meglelem a csöndet. A kocsim félig fölszáradt agyag- uton járt s. a gödrök körül mozdulatlanul álltak a fák.

Itt megleltem a csöndet. A baraczkvirág alatt kis paraszt- gyerekek. kaparták a fakérget, s ahol nyáron is laktam, üres volt az utcza. A ház és a kert is vizes, üres volt, a paraszt nem volt otthon, a tavalyi szobámat egy gyerek zárta föl; a kanapén repedt a bőr s az üvegfödél alatt kissé megszürkült egy viaszból való szent. Itt megleltem a csöndet. De most délután két óra van s az ember végigdől a bőrkanapén és behunyja. a szemét a csöndben.

Az ablak alatt a diófa susog. Azután elhallgat. Azután valahol paritytyáznak és egy kődarab ütődik a falhoz.

Megint csönd és megint a diófa. Azután messziről gyorsan pergő hangok hallatszanak, tompa, gyorsan pergő hangok.

.A faluban dobolnak, itt megleltem a csöndet. Tram-tram, tram-tram . . . Már a rézkorszakban is igy doboltak. Egy darab bőrt kifeszítenek s azt üti egy egészséges ember.

Már félig alszom s a pergő, közeledő hang távoli gondolatokat ébreszt, mint egy aeolhárfa. Emlékszem min- denféle dobosokra. Nálunk otthon volt egy városi hajdú, sárgazsinóros kék ruhában, azt mi pisze dobosnak hivtuk, az egy keskeny hosszú szerszámot pörgetett és minden hirdetést ugy vezetett be: »Tudtára adatik a helybéli köz- lakótoknak«. Mikor kis fiu voltam, a városháza kapujábó sokszor láttam a pisze dobost, amint az őrszobában ült a padon és sarkantyús csizmáját lóbálta. Néha napokig is

(8)

330

igy üldögélt és himlőhelyes sovány arczán a legmélyebb emberi fájdalom tükröződött: nem volt mit dobolnia. De azután jött egy paraszt és elpanaszolta, hogy eltévedt a kecske vagy valami más háziállat. Ó, a derék pisze dobos! . . . Ilyenkor fürgén összeverte a sarkantyúját, gyor- san leakasztotta a falról a dobot és kiugrott az utczára dobolni: »Tudtára adatik a helybéli közlakósoknak«. Mert ő szenvedélylyel dobolt. Ha él még, akkor már hetven esztendős, de azért hozzászámítandó az ifjabb generá- czióhoz , . . Tram-tram . . . a faluból közeledik a pörgés.

Most meg már a düszszeldorfi dobosra emlékezem, a vén napóleoni alakra, aki a Heine gyermekkorában pörgette rojtos, aranyzsinóros szerszámát s a pajkos gyerekeket zavargatta a piaczról. Egyszer aztán hirtelen megbolon- dult a düszszeldorfi dobos, félrecsaptá háromszögletű süvegét és maga is beállt a gyerekek közé paritytyázni.

Ez ott mind csillogó aranysorokban volt megírva, de most, hogy be van hunyva a szemem, csak egy szögletes gót betűkkel beirt lapot látok. A düszszeldorfi dob egy kopott réz s ha sok fájdalmunk volt, Heine sem dobol szépen.

Tram-tram . . . a dobos itt van már az utczasarkon.

Kinyitom a zsalut. A sarkon egy parasztlegény dobol, ingujjban van, kék kötényben és papucsban. Csak a kalapja van félrecsapva. Evvel jelzi, hogy hajdú.

A hátával odatámaszkodik a kerítéshez, ahonnan néhány száraz napraforgó nyele bólintgat. A soron kezdik az utczaajtókat nyitogatni, jön egy pár asszony, piszkos tenye- rét a kötényébe törülgetve, herr Jaki is siet, az utczában a legvénebb sváb. Az ő szellemi tápláléka a káplán meg a dobos, de emezt jobban szereti, mert pipálhat előtte és köpködhet és dobolás után azt mondhatja neki: »szervusz«.

A gyerekek is előkerülnek a baraczkfa alól, egy pár legény is szalad árvalányh'ajjal a kalapján, mért-ők benn maradtak a fősorozáson. A csoport megalakul, a dobos utoljára egy nagyot koppant, azután elkiabálja a hirdetést:

— A ministériumból lejön majd egy ur. — És az összeírja majd, hogy kinek kell szőlővessző. — És aki- nek szőlővessző kell, az jöjjön el a községházára. — És az kap majd szőlővesszőt. Tram tram.

Ezt igy mondja el pongyolán és minden bevezetés nélkül. Mig beszél, a fejét fölveti, mereven a felhőkre néz és ott, ahová gondolatjelet tettem, összeránczolja a szemöl- dökét. Persze igy is nehezen megy a dolog és a jegyző sokat vesződhetett a legénynyel, mig betanította. Bizonyo- san harminczszor mondta el neki a textust. Azért olyan hanyagok a formák. A legény most megtörli a homlokát, hátára veti a dobot és tovasiet. Amint elhalad, az ablak alatt és kalapot emel, azt mondom neki: »Jó napot Stre- binszky ur.« Mert Strebinszky ur, az én otthoni ismerő- söm, éppen igy dobol. Mindig tud valami jót a kormány- ról. A kormány egyszer szőlővesszőt osztogat, máskor telepit, azután kiállítást rendez, majd Theseus-templomo- Jcat épit és Strebinszky ur ezt pontosan hirdeti. Eszembe jut, hogy az ő formái is ilyen kimértek és művészietle-

nek és neki sem volt soha egy gondolata sem, mert őt is csak ugy tanítják be a jegyzők vagy tudom is milyen felsőbbségek: »Az emberek kapnak majd szőlővesszőt.

És punktum, egy szót se többet, Strebinszky ur. . . . »Tram.

Tram . . . a dobos már ott dobol a másik utczasarkon.

Beteszem a zsalut. Ez a dobszó a fülemben jár és hijába hunyom be a szememet, látom, hogy a föld az Ur szőleje és a kormányok ültetik benne a szőlővesszőt.

A dobos egészen elvitte az álmom. Szivarra gyújtok és nem tudok fölkelni a kanapéról. Elmúlik egy óra, két óra, dicsérem a kormányt, tisztelem a szőlővesszőt. Egyszerre nagy lármával nyitják a kaput, jön haza a paraszt. A kis fia elébe szalad és azt kiabálja:

— Pestről egy ur jön, édesapám, attól kapunk majd

•szőlővesszőt.

A sikoltásra felülök és megdörzsölöm a szemem.

Bámulatos, hogy mire nem képes egy dobos. Tegnap Dantét olvastam, »De monarchia« és ő nem hagyott bennem annyi nyomot, .mint ez a parasztdobos. Ez az élő hang törvénye, a viva. vox. Egy vezérürü kolompja sokszor több hangulatot ébreszt, mint egy lirai ciklus.

De most már alkonyodik, ki kell menni a tornáczra. Távol- ról, ahol rétben végződik a falu, még idehallatszik a dob- pörgés. Az utcza poros. Az emberek, akik most jöttek haza a napszámból, átmennek egymáshoz a kis kapuba. Min- denki a szőlővesszőről beszél. A szomszéd kis kapuban két öreg asszony suttog a szőlővesszőről; szemközt egy szeplős paraszt a kerítésen mutatja a komájának, hogy fogja majd az uj vesszőt felkarózni; egy kis fiu csúfolódik a pajtásával, szamárfület mutat neki és azt kiabálja: »ti nem kaptok szőlővesszőt«, — s végül a mester megy el a kerítés előtt, a kormány e derék osz- lopa (vitorlavászon áthuzatban) s átszól Jakiinak, az örö- kösen elégedetlen öregnek: »No Jakli, Jakli, mit mond hát a szőlővesszőhöz?!« . . .

Ebben a pillanatban körülnézek. A dob diadalma tökéletes. Ugy érzem, hogy most okvetetlenül örülnöm kell. Ha az utczáról be nem látnának az emberek, most én is háromszor összeverném a bokámat s ha az utczá- ról meg nem hallanák az emberek, most háromszor azt kiáltanám: »Éljen a kormány, éljen a szőlővessző!« . . .

*

Ó ez a dobszó.

Nézem a szivarparazsat és mellényomtatva egy vas- .tag fekete szót is látok: szőlővessző. Most már emlékszem

világosan. A városban egy hirdető-oszlopon láttam ezt a nyomtatott kövér szót. Egy plakát közepén láttam, ép az oszlop élén volt megtörve. Mindennap négyszer is láttam;

kávéházba, irodába menet, hazajövet mindennap négyszer láttam a plakátot és a kövéren nyomott szőlővesszőt. Kétség- kívül itt is ugyanarról a szőlővesszőről volt szó, amelyről a dobos dobolt, de én a plakátot soha el nem olvastam.

Valami négyszázezer ember velem együtt követte el ezt a hanyagságot. Elsétáltunk a hirdető-oszlop előtt, átnéz- tünk a túlsó sorra, megálltunk a villamost várni és meg- fordultunk valamely madame Multibusz . szürke selyem- ruhája után: a szegény alázatos plakátot senki sem vette észre. Legfölebb az az egy kövér szó vésődött be a szi- várványhártyánkba. Pedig micsoda nagy munkával ké- szült ez a plakát! Először is két nagy palotát kellett épiteni vörös és sárga téglaburkolattal, azután az egyikbe a minisztériumot kellett elhelyezni, a másikba a városi hatóságot; azután ott fogalmaztak, itt fogalmaztak, javí- tottak, fejet törtek, nyomdakorrekturát csináltak, kihord- ták, ragasztottak s most senki se törődik vele, hogy mit mond a plakát. Emlékszem, egy kis félrenyomott vállú fogalmazócskát láttam csak, amint minden délután meg- állt a hlrdetőoszlop előtt olvasni. Ez a vékonynyaku, sápadt emberke tizenhat esztendeig járt iskolába és isme- rem az egyetemről, a gondolkodása mindig mintája volt a szabatosságnak. Most ugy rémlik, bizonyosan ő irta a hirdetést, azért állt meg előtte mindennap, hogy az állit- mányok elhelyezésében, a mondatok fonetikájában s a gondolatok tömörségében gyönyörködjék. De nekem nem kellett a plakát. Ugyebár önöknek sem kellett? A szőlő- vesszőről csak azóta van tudomásom, hogy egy dobos kiabált róla a fülkagylómbá. Ellenben mikor egy finomabb emberi elme suttogott róla, akkor szórakozottan sétáltám el az oszlop előtt és utána néztem, madame Multibusznak.

A kormányoknak valóban nem elmékre van szükségük, hanem dobosokra.

A falu végéről ide hallatszik az utolsó dobpörgés.

(9)

Viktória.

Irta : K N U T H A M S U N . 4 (Folytatás.)

Amint Viktória visszatért, ő mélyen meghajolt előtte

— Bocsánat, nagyságos kisasszony — '

— Ez János, — mutatta őt be Viktória, — rá- ismersz-e ?

Ottó felelt valamit s szemével hunyorítva ugy né- zett reá.

— Bizonyára szeretné megtudni, hogy mi újság otthon, — folytatta a leány és arcza oly szép' és oly nyugodt volt. — Tulajdonképen igazán nem tudom, de bizonyára mindnyájan jól vannak. Nos át fogom adni az üdvözletét a hozzátartozóinak.

— Köszönöm. Nem sokára utazik nagyságod ?

— Legközelebb. Nos igen, át fogom adni üdvözletét.

Bólintott fejével s ment.

János megint csak ugy nézett utána, amig el nem tünt s aztán ismét az utczára sietett. Utczáról utczára barangolva, fáradtán, bánatosan ácsorogva ugy leste az idő múlását. Tiz óra tájban a kamarásék háza közelében állt s várakozott. Most már vége az előadásnak, most már jönni fog. Talán fölnyithatná a kocsija ajtaját s

kalaplevéve ugy hajolhatna földig a leány előtt.

Végre, jó félóra multán, megérkezett Viktória. Váj- jon odasiethet-e ő most a kapuhoz s ajánlhatja-e magát

újra az emlékezetébe? Hallotta, mint nyilik a kapu, mint gördül be a kocsi s aztán mint csikorog megint a zár.

: Ekkor megfordult.

Csaknem egy óráig járt föl s alá a ház előtt. Nem várakozott és semmi terve sem volt. De egyszerre csak nyilik a kapu-ajtó és kilép az utczára Viktória. Kalap sincs a fején, csak valami fátyolkendő simul a vállára.

Félig ijedten, félig zavartan ugy mosolyog s csak hogy belekezdjen, ugy kérdi halkan:

— Itt jár és gondolkodik?

— Nem, — felel János. — Hogy gondolkodom-e?

Csak ugy járok itt.

— , Láttam, hogy itt jár föl s alá és szerettem volna . . . Az ablakomból láttam. Rögtön vissza kell mennem.

— Köszönöm, hogy lejött, Viktória. Oly elkeseredett voltam, még imént és annak most vége. Bocsássa meg, hogy a színházban köszöntöttém önt; sajnos, itt a házban is kérdezősködtem önről. Látni akartam s megtudni, mi a szándéka, mire szánta el magát.

. — Nos, — felelt a leány — hiszen tudja:. Oly :sokait mondtam önnek tegnapelőtt, hogy azt félre nem értheti.

— Mégis ugy gyötör a bizonytalanság.

•—• Ne beszéljünk erről többé. Eleget mondtam;

kelleténél többet is mondtam volt s ime fájdalmat okozok.

Szeretem önt, nem hazudtam tegnapelőtt s most sem hazudom; de oly sok minden van, ami elválaszt bennün- ket. Nagyon kedvelem önt, örömest beszélek önnel, inkább mint mással bárkivel, de . . . Nos, nem' állhatok itt tovább, megláthatnának föntről. Ah János, oly sok • mindenféle ját- szik itt közbe, amit ön nem is sejt; azért hát ne kívánja többé, hogy megmondjam, mire szánom rá magamat.

.Éjjel-nappal gondolkodtam erről, csak azt mondhatom, amit mondtam. De az lehetetlen lesz.

. • — Mi lesz lehetetlen ?

— Minden. Az egész. Lássa, János, vegye ugy, . hogy mindkettőnk érdekében büszkélkedem.

— Nos jó. Ugy veszem. De akkor ön tegnapelőtt csak ámitott engem. Történetesen összetalálkozott velem az utczán, jó kedve volt, h á t . . .

Viktória megfordult és be akart menni.

— Vétettem ön ellen? — folytatta a férfi. Arcza sápadt volt; és egészen elváltozott. — Ugy értem, mivel játszottam el az ön . . .? Valami bűnt követtem el tán e két nap és két éj alatt?

— Nem, nem ilyesmiről van szó. Csak meggondol- tam mindent. Ön nem ? Lehetetlen volt, lehetetlen. Szeretem önt, nagyon, becsülöm . . .

— És tisztelem . . .

Viktória nagyot néz, a férfi mosolygása sérti és ő most már nem bir magával.

— Istenem, hát nem érti meg magától is, hogy atyám visszautasítaná önt? Mért' kényszerit, hógy megmondjam ezt. Hiszen úgyis tudja jól. Mit érhettünk volna el ? Nincs

igazam! • Szünet.

— Igaza van, — mondja aztán a férfi.

— Azonkívül, — folytatja a leány, — még annyi mindenféle akadály van itt . . . Nem, igazán nem szabad többé a színházba utánam jönnie. Ugy féltem ön miatt.

Azt sohasem szabad többé megtennie.

— Nem, — mondja a férfi.

A leány megragadja a kezét.

—' Néhány napra legalább nem jöhetne-e haza ? Nagyon örülnék annak. Mily meleg a keze. Én fázom.

Igen, most már mennem kell. Jó éjszakát!

— Jó éjszakát.

*

Csupa rideg szürkeség volt az utcza, végig a váro- son. Akárcsak valami .végtelen homok-őv, örökkévalóságnyi járás utja.' János egy suhanczra akadt, aki vén, hervadt rózsát árult. Szólította, vett egy rózsát tőle, valami arany- pénzt adott neki és ugy ballagott tovább. Majd nemsokára vig gyerekcsoportot látott, egy kapu közelében játszottak.

Nyugodtan ül a kapu kövén egy körülbelül tiz éves fiu és nézi őket. Kék szeme oly öreges, ugy csügg a játékon;

orczája ványadt, beesett, álla szögletes és vászon-sapka van fején. Csak bélése valami sapkának. Parókát viselt ez a gyerek, fejét valami hajbetegség örök időkre eléktelení- tette. És a lelke is talán hervadt volt egészen.

Mindezt észrevette János, bár arról, hogy a város melyik részében barangol, vagy merre tart, fogalma sem volt. Esni is kezdett; nem vette észre s ernyőjét sem feszi- tette ki, bár egész nap magával' czipelgette.

Végre oly helyre ért, ahol padok voltak s ott leült.

Egyre sűrűbbé vált az eső. Anélkül, hogy tudta volna, kifeszítette most az ernyőjét s ült tovább. Aztán egyszerre legyőzhetetlen fáradtság lepte meg; az- agya mintha csupa köd lett dolna; lehunyta szemét szunditanai kezdett és elaludt.

Kis idő multán arra ébredt föl, hogy néhány arra járó nagy hangosan vitatkozott. Fölkelt és odább csatan- golt. Feje kitisztult már kissé, visszaemlékezett mindenre, összes élményeire, még a suhanczra is, akinek egy szál rózsáért aranypénzt adott. Elképzelte, mekkora lehetett a kis ember elragadtatása, mikor a sok. silling között fel- fedezte azt a csodálatos érmet s látta, hogy az nem is

"huszonöt oere-s, hanem öt koronás pénzdarab, még pedig arany. Isten vele! „

S azt a gyerekcsapatot bizonyára a kapu-gádor alá riasztotta be az eső, ott játszhattak tovább, szűkebb kör- ben hanczurozva, vagy pedig összebújván talán meséket suttogtak. S az a torz, kicsi ember, a tiz éves agg bizo- nyára ott ült a helyén s csak nézte, nézte őket. Ki tudja, talán ugy ült ott örömmel gondolva egyre-másra, talán .otthon, a ház legsötétebb zugában, valami bábuja is volt

neki, valami törpéje, erdei manója. Talán mégsem vesztette el mindenét ebben az életben; s hervadt lelkében mégis csak zsendülhetett valami remény.

(10)

Előkelő, nyúlánk hölgy tünt föl most János előtt.

János összerezzent s megállt. Nem, nem ösmerte. A hölgy valamelyik mellékutczából jöhetett s nagyon sietett és nem volt esernyője, pedig az eső csak ugy szakadt. János utóiérte, arczába nézett s elhaladt mellette. Mily előkelő volt és mily fiatal! Egészen megázik, meghűl s János mégsem mert közeledni hozzá. Összecsukta hát az eser- nyőjét, hogy ő is ázzék, ne csak a hölgy . . .

Éjfél volt, mire hazakerült. •

Levél várta az asztalon, csak egy lap, meghívó.

Szerejék igen örvendenének, ha holnap estére meglátogatná őket. Ismerősökre akadna nálok, többek között — ki- találja-e ? — ott lesz Viktória is, a várkisasszony! Üdv!

így aludt el ültében a széken. Néhány óra multán fölébredt; fázott. Félig imetten, félig alva, hidegtől bor- zongva és az elmúlt nap visszásságaitól fáradtan ugy ült asztalához, hogy választ irjon a meghívásra, amelyet elfogadni nem akar.

Megírta válaszát s már nekikészült, hogy levigye a levelet a postaszekrénybe. Hirtelen eszébe villan, hogy Viktória is hivatalos. De Viktória nem szólt neki erről, bizonyára félt, hogy találkozni fognak, nem akar tudni róla, amaz idegen emberek között.

Darabokra tépi levelét, másikat ir, köszöni a meg- hívást, — ott lesz. Valami benső hevesség ugy remegteti kezét; különösen jóleső elkeseredés vesz rajta erőt. Mért ne menne el? Mért bújnék az emberek elől? No hát!

Kedélyének heves háborgása egészen elragadja. Föl- ugrik s egész marék lapot tép le a fali naptárból s az idő rendjébe egy héttel előbbre helyezkedik bele. Elkép- zeli, hogy nagyon örül valaminek, hogy végtelen gyönyör- rel tölti el valami; élvezni akarja ezt az órát, pipára gyújt, majd beleül a karosszékbe s üdvösségének ugy fogja átengedni magát. A pipa oly gondozatlan; kést, piszkálót keres, de nem talál és hirtelen letöri a fali óra egyik mutatóját, hogy pipáját kitisztíthassa vele. Ez a rontás-bontás jól esik neki, szinte megkaczagtatja a lelkét s fürkészőn néz körül, hogy minek hághatna a nyakára még?

Telik az idő. Egészen felöltözötten, átázott ruhájá- ban ugy hever az ágyba s ugy alszik el.

Másnap jó későn volt már, amikor fölébredt. Oda- künn még mindig esett, csupa nedvesség volt az utcza.

Oly zavaros volt a feje; imént álmodott álmok fosz- lányai ugy bogozódtak össze lelkében a mult nap élmé- nyeivel. Láza nem volt, sőt forrósága is csökkent, kelle- mes hűvösség csapta meg, mintha egész éjjel tikkadt ren- getegben barangolt volna és most patak partján feküdnék.

Kopogtatnak. A postás levelet hoz neki. Föltépi a borítékot,; elolvassa az irást s oly nehezen esik azt meg- értenie. Viktóriától való volt a levél, csak egy szelet papir, egy levélpapír fele: elfeledte volt megmondani, hogy ma este Szejeréknél lesz; szeretne ott találkozni vele, részle- tesebben akar ott mindent megmagyarázni, kérné, hogy feledje el őt s viselje el a dolgot férfiasan. Bocsánatot kér a rossz papir miatt s üdvözli szívélyesen.

Kiment a városba,, megebédelt, visszatért lakására és végre lemondó levelet irt Szejeréknek, hogy nem mehet el, de szeretné javára fordítani meghívásukat, esetleg hol- nap este.

Ezt a levelet szolgával küldte Szejerékhez.

V.

És jött az ősz. Viktória hazautazott és a kicsi félre- eső utcza a maga házsorával, csöndjével csak olyan volt, mint azelőtt. János szobájában éjről-éjre világosság égett.

Esténkint csillaggyuláskor gyúlt ki s mindig a hajnal derengésébe hunyt bele. Folyton dolgozva; vivódva ugy irta nagy könyvét János.

Hetek, hónapok multak; magányban élt, senkivel sem érintkezett. Szejerékhez sem járt immár. Fantáziája gyakran eszelős játékot űzött vele. Könyvébe oly ötleteket kevert, amik sehogy sem függtek össze azzal s amiket utóbb ugy kellett törölnie, elvetnie. Módfelett hátráltatta ez. Valami hirtelen nesz az éj csöndjében, kocsinak zöreje az utczán, már ennyi is elég volt, hogy képzelnie neki- lendüljön és elkalandozzék:

Félre innen, e kocsi útjából — félre! • • Mért? Mért féljen e kocsitól az ember? Tovarobog, most ért talán az utcza szögletére. Talán egy férfi áll ott; se felöltője, se kalapja; azt akarja, hogy elgázolják, összetiporják, menthetetlenül, halálosan. Meg akar halni;

senkinek semmi köze hozzá. Nem fogja többé ingét gom- bolgatni, czipőjét fűzögetni reggelenkint; ruhája föl ván tépve, kilátszik a melle s ah oly sovány; hát meghal . . .

Halálos ágyán feküdt egy férfi, levelet irt egyik barátjának, kicsike papirra kicsike kérelmet. Aztán meg- halt, levele pedig megmaradt. Keltezés, aláirás is volt e levélen, kis betűk, nagy betűk ugy váltakoztak benne, ugy irta irója egy órával halála előtt. Különös. Még a megszokott czifrázást is odakanyarította a neve alá. S egy óra multán halva feküdt.

S ime egy másik férfi. Kis szobában fekszik egye- dül; a szobácska kékre van festve s alul a fal mentén fabélés vonul. Nos? Ah, semmi. Ki ő? Nos, már csak az, akinek meg kell halnia. S neki ugy' rémlik,, hogy.kerek e világon ő az egyetlen, akinek meg kell halnia. Erré á fölfedezésre jutott; erre gondol, mig egészen ki nem merül.

Látja, hogy este van, hogy nyolczat mutat az óra a falon,

— s nem érti, mért nem üt. Az óra nem üt. Mutatója néhány perczczel már a nyolczon is tul van, ketyegése meg nem szűnik, de az óra csak nem üt. Szégény ember!

.— agyveleje már szunnyadásba kábult, az óra ütött, de ő nem vette észre.. Aztán keresztüllyukasztja anyjának arczképét a falon; minek már neki ez a kép s mért legyen egész, ha ő már nem él? Fáradt szemével megpillantja a virágos cserepet az asztalon, kinyújtja kezét, lassan és megfontoltan ugy ránczigálja le a nagy virágos, cserepet s az eltörik. Aztán a borostyánból való szivarszopokóját dobja' ki áz ablakon. Igen természetesnek tartja; hogy annak teljesen fölösleges itt hevernie, ha ő már nem él.

S egy hét multán ez az ember is halva feküdt. . -.

János fölkel s föl s alá járkál szobájában. .A szom- széd a másik szobában fölébredt, nem hortyog már, néhány hatalmas sóhaj és kétségbeesett nyögés hallik' át.

János lábujjhegyen oson vissza az asztalhoz s megint leül.

Odakünn zug a szél a fák_ között. János fázik.

A vén fák immár lombtalanok, csupa elkényszeredett torz- alák ; egy-egy redves ág hozzáverődik, horzsolódik a ház falához, s nyikorog hosszan, siralmasan, mint valami rossz fürészelő gép vagy kenetlen kerék, amely egyre- forog, forog.

Tekintete ott révedez a papirokon, elolvassa, amit irt. Ah, á képzelete megint elragadta. Halállal, tovarobogó

•kocsival semmi dolga. Valami kertről ir, amely üdén, buján zöldéi az ő otthona közelében: a várkertről. Arról ir. Az a kert holtan, behavazottan terül el ott most s ő mégis róla ir s ázt irja, hogy -ott soha sincs tél, soha sincs hó, csak tavasz van mindig és illat és langyos ott minden fuvalom. És este van. Mozdulatlan és mély ott

• alant a viz, mint valami olvasztott ólomból való tó; illa- tozik az orgonavirág, bokor bokor mellett, csupa bimbó és zöld levél s a levegő oly csöndes, hogy még a fajd- kakas berzenkedése is áthallik a tó túlsó partjáról. S a kert egyik ösvényén ott áll Viktória, egyedül, fehér ruhá- ban, húszévesen. Ott áll. Alakja a legmagasabb rózsa- töveknél is magasabb, kinéz a vizre, át az . erdők felé, el egészen a távolban szunnyadó hegyekig, mint valami

(11)

fehér lélek, ugy áll ott a kert közepén. Lenn az ut felől léptek zaja kél; ő odább sétál, a rejtett kerti házig megy, rákönyököl annak falára és lenéz az útra. A férfi ott alant megemeli kalapját s csaknem földig hajtja, ugy köszön. Ő visszabólint a fejével. A férfi körülnéz: senki sincs az uton, aki megláthatná, néhány lépéssel közeledik hát a fal felé. Ő ekkor visszahúzódik és suttogva mondja:

Nem, nem! — És kezével is int neki. — Viktória, — szól a férfi, — örök igazság volt az, amit egykor mon- dott, hogy kár képzelődnöm, mert mindaz lehetetlen. — Igen, — felel ő, — de hát mit akar ön? — A férfi egé- szen a közelébe jött, csak a fal választja el őket. — Hogy mit akarok? Lássa, csak itt akarok állni egy pilla- natig. Most utószor. Amennyire csak lehet, oly közel akarok állni önhöz, oly közel, amennyire csak lehet. Most nem vagyok messze öntől! — Ő hallgat. Ugy múlik el egy perez. — Jó éjt! — mondja a férfi s kalapját ismét csaknem földig emelinti le. — Jó éjt! felel ő. És a férfi elmegy és vissza sem tekint.

*

Mi köze a halálhoz? Összegyűri a teleirt papírdara- bot s a kályhába dobja. Sok más teleirt papir is van már ott, amit el kellene égetnie. Csupa veszendő tajtékja a fantáziának, amely medréből kicsapott. S tovább ir ama férfiúról, aki ott állt az uton, ama vándorló úrról, aki köszönt és istenhozzádot mondott, amidőn letelt az ő pillanata. És a kertben magára maradt az ifjú leány;

fehér volt a ruhája s a kora husz tavasz. A leány nem akarta a férfit, ah nem akarta. De az. ott állt vala a fal- nál, amelynek mögötte a leány élt. Oly közel volt egykor e leányhoz.

*

Hetek multak és hónapok és megjött a tavasz. A hó már elolvadt s a világ végtelenében mintha fölszabadult vizek zúgása hullámzott volna a naptól a holdig. Megér- keztek a fecskék s tul a városon, odakünn az erdőn vig élet kerekedett, flezkándozó állatkák, ide-oda röpködő mada- rak ezerféle nyelven zengő vigadalma. Üde, édes illat áradt szét a földből.

Munkája eltartott egész télen át. S a nehéz munká- nak mintegy kíséreteképpen ugy nyikorogtak éjjel-nappal a fák aszú ágai a ház falán; most végre itt a tavasz, elmultak a viharok és a kerék megállt.

Föltárja az ablakot s kinéz; az utcza már csöndes, bár éjfél sincs még; a felhőtlen ég csupa csillag, ugy látszik, holnap meleg s derült náp lesz. Hallgatja a tompa zúgást, amely a város belseje felől szétáradva ugy egye- sül valami örökös zúgással. Hirtelen egy vonat füttye sivit bele az éjbe, az' éjféli vonaté; ugy hangzik, mint valami hosszan elnyújtott, egyetlen kakaskukoritás. Itt a munka ideje, ennek a vonatnak a füttye szolgált neki intésül egész télen át.

És bezárja az ablakot és újra az asztalhoz ül. A köny- veket, amikből olvasgatott, félreteszi s papirjait keresi elő.

S tollat fog.

Nagy munkája majdnem kész már. Csak az utolsó fejezet hiányzik még, valami köszöntésféle, ami mintha messze suhanó hajóról kelne s már ez is megvan a fejében :

Egy ur ül valami útszéli vendégfogadóban. Átutazó vendég s messze, messze készül el, ki a világba. Deres a haja és a szakálla és sok esztendő suhant el fölötte; de ő magas és erős még és alig oly idős, amilyennek látszik.

Kocsija odakünn áll, a lovak pihennek, a kocsis csupa vidámság és öröm, mert az idegen jó bort és jó ételt adatott neki. Amint az ur a vendégkönyvbe beiratkozott, a vendéglős ráismer, hajlongni kezd előtte s igen nagy tiszteletben részesiti. — Ki lakik most a várban? —

kérdi az ur. — A kapitány, — felel a vendéglős, — a kapitány ur nagyon gazdag és a méltóságos asszony oly jóságos mindenki iránt. — Mindenki iránt? — kérdi az ur önmagától s ugy mosolyog, oly különösen, — irántam is? — És az ur leül, teleir egy papírdarabot és mikor elkészült vele, még egyszer elolvassa; valami vers az, komor és nyugodt, de sok keserűséggel teli. De aztán széttépi a papirt és ülve marad és a papirt mindkisebb darabokra tépegeti. Ekkor kopogtatnak az ajtaján s egy sárga ruhás asszony lép be hozzá. Föllebbenti fátyolát, ő az, a vár úrnője, Viktória asszony. Oly szép, akár valami királynő. Az ur nagysebten fölkel és sötét lelkét egy pil- lanatra olyasvalami fény ragyogja be, amilyet a halászok gyújtanak csalogatóul éjnek idején. — Oly jóságos ön mindenki iránt, — mondja kesernyésen, — hozzám is eljön im. — Viktória nem felel, csak ott áll és nézi-nézi őt s az ar'cza sötét biborszinbe borul. — Mit akar ? — kérdi a férfi épp oly keserűen, mint előbb, — azért jött, hogy a- multakra emlékeztessen? Ugy hát ez utószor történt, méltóságos asszonyom, most már örökre elmegyek.

— S a vár ifjú úrnője még most sem felel, de ajka meg- remeg. S a férfi folytatja: — Nem elég önnek, hogy egyszer már beláttam dőreségemet, ime hát, újra megte-' szem, önre gondoltam mindig, ön nem talált magához méltónak engem, nos meg van elégedve? — S mind hevesebben beszél tovább: — Ön nem-et mondott nekem;

máshoz ment íeleségül, én paraszt voltam, medve, barbár, aki ifjúságában királyi vadaskertbe tévedt . . . Itt azonban egy székbe veti magát az ur és ugy zokog és ugy esde- kel: — Ah, menjen, el, menjen; bocsásson meg nekem;

haladjon a maga utjain . . . A vár úrnőjének arczárói most minden pir tovatűnt. Megszólal és minden szavát oly lassan ejti és oly érthetőn: — Szeretem önt; ne értsen félre többé, egyedül önt szeretem; isten önnel! . . . És a vár ifjú úrnője tenyerébe rejtette atezát és ment ki az ajtón. —

Letette a tollat s hátra dőlt. Ugy van, pont, vége.

íme itt a könyv, csupa teleirt lap, kilencz hónapja telt bele.

Jóleső elégedettség hatja át, mert műve immár kész.

S amint ott ül és néz a messzeségbe az ablakon keresz- tül, amelyen már bedereng a hajnal, még egyre ugy zsong, ugy lüktet a fejében velami, szelleme tovább dol- gozik. Csupa hangulat. Agya olyan, mint valami vadon kert, amelynek földjéből buja párázat gomolyog.

Különös, titokzatos módon valami mély, puszta völgybe jutott; az a völgy oly kihalt, sehol semmi élet.

És messze-messze, magányosan, elfeledten ugy áll ott s ugy zeng egy orgona. Ő odamegy hozzá, megnézi, meg- vizsgálja, az orgona vérzik, zengése közben az oldalából vér pereg . . .

Aztán valami piaezra ér. Oly sivár ott minden, egyetlen fa sincs és egyetlen árva hang se csendül, az egész térség csak piacz, sivár piacz. De a homokban emberek sarujának nyoma látszik s a levegőben ugy csüngenek még az utolsó szavak, amik ott elhangzottak, oly kis ideje még csak, hogy a piacz elnéptelenedett.

Különös érzés tölti el;- e szavak, amik a piacz fölött a levegőben csüngenek, ugy megrémitik őt. Félrelenditi őket magától, de azok visszahederülnek hozzá; nem is szavak már, de agg emberek, temérdek agg ember, aki mind ugy tánezol körülötte, csak most veszi észre. Mért tán- czolnak s mérthogy csöppet sem vidámak, amint ugy tán- czolnak? Hüs fuvalom suhan szerte az aggok e társasá- gáról! nem látják őt, világtalanok, s amint megszólítja őket, nem hallják szavát, mert süketek . . .

Keletnek vándorol, a nap felé s valami hegyhez ér.

És szózat csendül fülébe: — Hegynek közelébe értél?

—• Igen, — mondja ő, — hegynek tövében állok . . . És szól a szózat: — E hegy, amelynek tövében állsz: a

2

(12)

334

lábam. Megkötözötten kell feküdnöm messze országokon végig; jer és szabadíts meg! — S ő' felkészül s megy, megy messze országokba...

Egy ember áll a hídnál s lesi őt. Árnyékot fogdos.

Az az ember mósuszból való. Fagyasztó rémület bor- zongtatja meg az ember láttára, aki az árnyékától akarja megfosztani őt. Feléje köp s öklével fenyegeti, de az az ember csak áll, áll mozdulatlanul s ugy várakozik reá.

— Fordulj vissza! — hivja őt most valami hang. Meg- fordul s egy fejet lát, amely ugy gurul előtte, mutatván az utat. Embernek feje ez a fej s minduntalan ugy nevet- gél, halkan, csöndesen. Követi. Napok, éjek hosszán át gurul előtte a fej s ő követi; a tenger partján belebuvik a homokba s nyoma sincs. Ő pedig belelábol a tengerbe s alámerül. Hatalmas kapu előtt áll s valami nagy, ugató ballal akad össze. Annak sörényes a nyaka s ugy ugat rá mint valami kutya. A hal mögött ott áll Viktória. S ő kinyújtja a kezét feléje; Viktorián semmi ruha sincs, ugy mosolyog elébe a hal mögül és szélvész suhög a haján keresztül. Ö most feléje kiált s a saját kiáltására im fölébred . . .

Fölkel és az ablakhoz lép János. Majdnem kivilá- gosodott már s ő jól láthatja az ablak félfáján függő kis tükörben, hogy halántéka egészen vörös. Eloltja a lámpát s a sápadt hajnali derengésben elolvassa könyvének utolsó oldalát. Aztán aludni fekszik.

*

Ugyanaz- nap délután János megfizette a szobája bérét, beszállította kéziratát s odahagyta a várost. Kül- földre utazott, senki sem tudta, hova.

(Folytatjuk.)

Krónika III.

R é m e s b a l l a d a a f é l e l m e t e s s z a b ó r ó l .

— május 20.

Volt egyszer Bécsben egy szabó Egy fürge, kis szabócska, Szakdia persze kecske volt És a ruhája ócska.

Amerre járt, amerre kelt Büszkén lenézte a hitelt, Mert az volt hajh ! az elve, Hogy nem csinál hitelbe.

Napestig fürgén dolgozott És sohasem pihent ő, Még akkor is mértéket vett.

Mikor aludni ment ő.

S mikor szabott, mikor vasait, Vigan dúdolta ezt a d a l t :

»Jobb ma a pénz, mint holnap . . .«

Mások is igy dalolnak.

És egyszer felkereste őt Egy szende, ifjú ember,

Nagyon szelid volt, sőt szerény, Még lélegzeni sem mer.

E férfiú m a g á n a k ott Egy uj ruhát csináltatott Egy finom, uri frakkot, Mert az övé elaggott.

• S 'Hogy elkészült az uri frakk, Hazahozatta menten,

De sajna nem fizette ki Ugy melegébe', nem, n e m !

Adós maradt soká neki S az utczán ugy kerülte ki Félemletes szabóját, Mint zöldbéka a gólyát.

De j ó fiu volt és szerény, H á t nyomta őt a bűne S mert az adósság fájt neki, S- a könnye hullt sürün, de . . .' De pénze nem volt, mit tegyen ? Kölcsönt szegényke hol vegyen, Hogy frakkját kifizesse ?

S szabója egyre leste.

Amerre járt, amerre kelt, A fürge kis szabó-faj Mindig nyomába volt neki, Mindig hajszolta, óh j a j ! Mint kis czicza az egeret Ót ugy a lelkiismeret Kergette, űzte egyre,

Hol síkságra, hol hegyre.

M á r nyugodalmat, pihenést Nem ád neki az ágya.

Végre vasútra ü l szegény, Mert menekülni vágyna.

Fülébe egyre zug a szó, Menydörgi, búgja a szabó:

»Meddig' kergessem, lessem ? A k i adós, fizessen!«"

S hogy a kupéba beleül A z ajtót j ó l bezárja . . . De . . . égnek mered haja most S tátva marad a szája.

Ott vele szemben, a padon Félelmesen, hallgatagon Ü l szigorú szabója . . . No, most az isten ó j a !

A z ajtót felszakítja és Kifut a folyosóra

A szomszédos toronyban épp Éjfelet üt az óra.

A szive lázasan dobog

S a gyorsvonat robog . . . robog . S hogy meneküljön atlól — Leugrik a vonatról . . .

Szegényt kórházba viszi most A rendnek éber őre,

Ott kiderül, hogy nincs szabó S hogy aggodalma dőre, Hogy a szabója otthon ü l S csak varr, vasal szünetlenül És komoran dúdolgat:

»Jobb m a a pénz, mint h o l n a p ! »

S mi mindezekből a morál ? Hogy ne csináltass frakkot, A régit azt viseld tovább, Akármilyen elaggott.

És ha szabódtul menekülsz, Mikor a gyorsvonatra ülsz, Le- és föl ne ugrálj ott Csak ha a czug megállott.

Ábra

Updating...

Hivatkozások

Updating...

Kapcsolódó témák :