akik — legalább titokban — vádolják a sorsot, hogy ezt a kort meg kellett élniök. Nincsen igazuk. Mert bármily súlyos megpróbáltatások is legyenek még számunkra fenntartva, amelyek mindannyiunk életét érintik, a végleges győzelembe vetett tántoríthatatlan hitre támasz- kodva, mély alázattal adjunk hálát Istennek, hogy megérhettük ezt a legtörténelmibb kort,- melynek az a magasztos feladat jutott osztály- részül, hogy az igazság diadalát hirdesse a gazság felett és ezzel az emberiség haladásába vetett hitünket megerősítse. Ebben a meggyő- ződésben is egyek vagyunk hatalmas szövetségesünkkel. Richárd Dehmel, az 52 éves neves német költő, aki testi és szellemi tett- vágytól sarkalva, önként vonult hadba, onnan felnőtt gyermekeinek gyönyörű levelet küldött, melyben elhatározását a közös cselekvés szenvedélyével okolja meg és arra az esetre, ha többé nem térne vissza, azzal vigasztalja őket, «Kogy egy gyönyörű élményt az ember még életével sem fizet meg drágán®. Egy másik német író, Carl Hauptmann, a mostani időkről elmélkedve, írja: «Ezeket a.napokat -a legteljesebb, legegységesébb tettek töltik meg. Mintha egész Német-
országon egyetlen dal vonulna végig . . .»
Új időknek neveztem szerény elmélkedéseimet, jóllehet lelkem mélyében és titokban nagy időkre gondoltam. Az eljövendő nagy idők sejtelmével ebben a pillanatban azokra gondolok, akik az ország végváraiban és azokon túl küzdenek azért, hogy reménységünk valóra váljék. Hisz mindannyian tanulók vagy tanítók, neveltek vagy nevelők vagyunk. Seregeink is megannyi exponense iskoláinknak, a magyar pedagógiának. Szilárdan bízunk abban, hogy hős katonáink becsületet szereznek a magyar iskolának és a kivívandó eredmények lehetővé teszik ennek az iskolának és a magyar pedagógiának a Gondviselés által megszabott, nagy hivatásunkhoz méltó kiépítését. így legyen!
K E M É N Y F E R E N C .
A FRANCIA NÉPISKOLA ÉS A HÁBORÚ.
— Felolvasás a Magyar Pisdagogiai Társaságban 1914 december 19.-én. —
A művelt népek kormányzásában ma már mindenütt érvényesül többé-kevésbbé a népakarat; a háborúkat tehát manapság már nem ÁZ uralkodók szeszélye vagy nagy célokra törő akarata, és nem is az államférfiak zsenialitása vagy végzetes tévedése hozza létre, hanem
a népek közhangulata. A nép egész érzésvilágának kialakulásában pedig részük van mindazoknak a tényezőknek, amelyek nevelően
hatnak reá. A nép nevelésének legjelentékenyebb tényezője az iskola lévén, a pedagógia és a háború, bár eszméink világában szinte a két ellenlábas pólust képviseli, nemcsak vonatkozásba hozható egymással, hanem bizonyos mértékben oki és okozati összefüggés is lehet közöttük.
A most folyó világháborúnak, e nagy szörnyűségnek még egyáltalán nem közismeretes előzményeit alkalmasint csak a történetírók fogják majd feltárni és elbírálni, jóval a háború befejezte után. De a nagy háború létrejövetelét némely tekintetben már most is vizsgálat. és- tanulmány tárgyává tehetjük. így pl. már most is foglalkozhatunk azzal a részletkérdéssel, hogy amikor a világháború kitörésében nyil- vánvalóan (hathatósabb tényező volt a francia néplélek keserűsége,, mint a német népiéleké, vájjon a francia népiskola elősegítette-e a- francia nép háborús hangulatának kialakulását ?
E talán nem egészen érdektelen kérdést vizsgálva, mindenek előtt dokumentumokat kell gyűjtenünk, amelyekre támaszkodva kér- désünkre megadhatjuk a feleletet. Ez az adatgyűjtés nem nehéz, m e r t a francia tanítóvilágnak és a francia iskolának . egész élete a leg- nagyobb nyilvánosság előtt folyik le. A francia tanítók három nagy lapja, a Manuel Généről de l'Instruction Prirnaire, a Revue de l'Enseignement és a Journal des Inslüuteurs nemcsak a hatalmas szervezetekben tömörült francia tanítóságnak minden törekvését,, óhajtását és panaszát, egész világfelfogását tolmácsolja híven, hanem a legtökéletesebb képet nyújtja munkájukról is. Az, ami e több száz- ezer példányban megjelenő lapok iránycikkeiben és az iskolai munka vezérfonalául szolgáló mintatanításaiban egyértelműen, ellenmondás nélkül elhangzik, bizvást a francia tanítóság egész gondolkozásával és érzésvilágával egyezőnek tekinthető. A tankönyvek, tanfelügyelői hivatalos jelentések, a gyermekek iskolai füzetei, a napi sajtónak az.
iskolai ügyekre vonatkozó közleményei szintén elfogadható adatokat szolgáltathatnak és megkönnyíthetik ítéletünk kialakulását.
*
Yajjon nem bűnös-e a francia népiskola abban, hogy a faj- gyűlölet érzését felébresztette vagy élesztgette a németekkel szemben ?
A Manuel Général 1912 szept. 14. sz. (27. 1.) a francia nemzet eredetéről közöl mintaleckét, mely nem egyszerű újságcikk, hanem azóta bizonyára sok ezer francia népiskolában valósággal elhangzott, tanítás. E mintalecke szerzője í r j a : «Franciaországot kezdetben Gal- liának hívták; első lakói gallok voltak, akiknek mi vagyunk az iva- dékai. De ereinkben nem tiszta gall vér folyik. Őseinket kétszer le- igázták, előbb a rómaiak, azután a germánok (ez a németek régi neve). A rómaiak és a germánok erőszakkal jutottak az ország birto-
kába; itt megházasodtak, gyermekeik lettek; nagy idő multával a legyőzöttek és a győztesek ivadékai elvegyültek és már csak egy nemzetet alkottak. Mi tehát három népből vagyunk,»
íme, ez a történeti mintatanítás a franciák germán eredetét egy harmadrész erejéig elismeri és hirdeti. A Revue de l'Enseigne- ment Primaire-ben (1913 jan. 1., 282. 1.) abból az alkalomból, hogy egy hót alatt négy francia könyv jelent meg a német-francia kon- fliktus lehetőségéről, Marcel Mauss kifejti, hogy Franciaország és Németország között semmi igaz ok nincs a konfliktusra, hogy se faji, se műveltségi ellentétekről, sőt viszonylagos felsőbbségről se lehet beszélni és hogy a két npmzet között oly antagonizmus, melyet meg- szüntetni nem lehetne, egyáltalán nincsen. Az utolsó években teljes objektivitással és egészen diszkrét módon tárgyalták az 1870—71.
eseményeket is. A Revue de l'Enseignement Primaire 1912 május 25,-i mintaleckéjében olvassuk (588. 1.) az 1871-iki békekötésről: ((Kegyet- len béke volt ez, melyet nem szabad elfelejtenünk. Európa e gyászos dátum óta a fegyveres béke romboló és vészekkel teljes uralma alatt áll. Az 1870. év a civilizációban visszaesést jelent.»
Ez nem a revanche hangja, még kevésbbé a fajgyűlöleté, inkább az általános leszerelést sürgető pacifisták felfogása nyilatkozik meg benne. A Journal des Instituteurs (1913 márc. 9., 240. 1.) idézi az Indre-et-Loire megye főtanfelügyelőjének, Rossignolnak egyik hiva- talos jelentését, amely megemlékszik arról a panaszról, hogy egyes tanítók az 1870—71.-i háborúról és Elzász-Lotharingiáról szóló taní- tásukat a revanche emlegetésével fejezik be. «Ez a legtévesebb és a legsórtó'bb vád, írja a fó'tanfelügyelő. Nem, a revanche eszméjének nyoma sincs itten. Jéna és Auerstádt már előre megvigasztalt ben- nünket Sedanért.D
A Manuel Général-ban (1912. évf., 66. 1.) olvassuk: «Békében akarsz élni szomszédoddal ? Akkor ne izgasd folyton magad ellen fecsegéseddel, se azzal, hogy minduntalan olyan dolgokat teszesz, amelyek rá nézve kellemetlenek.))
Ugyanez a lap ugyancsak 1912 őszén (194. 1.) igen szép erkölcs- tani mintaleckót közölt ezzel a címmel: «Aki gyűlöli, felebarátját:
gyilkos !» A tanítás eszmemenete ez: «Ne gyűlölni tanítsatokj hanem szeretni, mert a gyűlölet teszi gyilkossá az embert. Nem a háború az emberiség veszedelme, hanem a gyűlölet. Ne a hadsereg ellen izgassatok, hanem a gyűlölet ellen. Nem a kés a lényeg a gyilkosság- ban, a kés csak eszköz. Nem is a késnek az élő húsba való bemélye- dése a gyilkosságnak lényege, mert hiszen az élő hús vágásával. gyó- gyítani is lehet. A gyűlölet a fő, mely a kést, a fegyvert kézbe adja.»
Hogy ennek a gyűlöletnek nem volt hirdetője a francia nép-
iskola, az kitűnik a háború kérdésének egészen nyílt tárgyalásából is. A Manuel Général 1913 május 29.-i erkölcsi mintatanítása a báború kérdéséről szól. E közlemény címe : «Boldogok a békesség- szeretők®, már előre elárulja a tendenciát. Szó szerint idézzük belőle a következő részt (451. 1.): «Ime, itt állunk a háború nagy kérdése előtt. Mindenütt a háborúról beszélnek egy idő óta. De azért a há- ború mégis nagy teret veszített kortársaink lelkében és gondolkodá- sában. Hiszen van civilizációnk, amelynek szükséges feltétele a nem- zeteknek egymás iránt való bizalma. Minél jobb egyetértés uralkodik a nemzetek között, annál jobban halad az emberi társadalom. A bé- llés munka, a nemzetközi nehézségek megoldásában a békés eszközök alkalmazása, a békés hódítás a legjobban megfelel a modern, nagy, ragyogó és testvéri eszméknek. De e nemes és békés ideálunkból vájjon azt a következtetést vonjuk le, hogy nem kell többé katonai szolgálatot teljesítenünk ? Ez legalább is elhamarkodott dolog volna . . . A rosszúl őrzött és védett nemzet kész zsákmánya volna a békebontó, erőszakos, mások javaira vágyakozó szomszédoknak. De mi őrzi a nemzetet? A jó hadsereg. A jó hadsereg legfőképpen arravaló, hogy elkerüljük a háborút. De hogy ezt a célt elérhessük, kell, hogy a hadsereg erős, jól fegyelmezett, és jól begyakorolt legyen. Aki gyen- gíti hazájának katonai erejét vagy csökkenti katonáinak bátorságát, vétket követ el hazája ellen. A rosszúl védett országok körül minden- kinek megjön az étvágya. Ha akár mint egyének, akár mint nemzet szeretjük a békét, legyünk erősek és hatalmasok. Legyünk tehát békeszeretők, mint a jó, derék . lovagok, akik nem kívántak rosszat senkinek, de akik tudtak harcolni az igazságért ós a szabadságért.®
íme, e cikk határozottan hazafias, de korántsem háborús szellemű.
Még békésebb a Manuel Général egy másik erkölcsi tanítása (1912, 66. 1.) : «Aki a célt akarja, annak akarnia kell az eszközöket is.® A lecke felemlíti, hogy Napoleon, amikor valaki nagy sajnálko- zással beszélt előtte arról, hogy oly sok fiatal élet megsemmisül a háborúban, így felelt: «Nem lehet rántottát csinálni anélkül, hogy a tojást el ne törné az ember.® Ehhez a mintalecke a következő meg- jegyzést fűzi: «Napoleon ezzel azt akarta mondani, hogy nem lehet csa.tát vívni, ágyút elsütni, a mindenféle pusztító szerszámmal fel- fegyverzett emberekkel megküzdeni úgy, hogy a világon senkit meg ne öljenek. Aki a célt akarja, annak akarnia kell az eszközöket is.
Azonban ha senki nem sajnálja is azokat a tojásokat, amelyeket fel- törnek, hogy finom rántottát készítsenek, igenis lehet sajnálni a hábo- rúban feláldozott emberek életét, igenis lehet sajnálni magát a háborút és meg kell tenni mindent, amit csak lehet, a háború elkerülésére®.
Az utolsó években általában alig volt hónap, amelynek folyamán
a francia tanitóvilág a háború kérdésével valami formában ne foglal- kozott volna. 1912 november havában, állítólag véletlenül, egy hiva- talos távirat téves értelmezése következtében próbamozgosítást ren- deztek a német-francia határon, az arracourti kerületben. Éjjel fél- tizenkettőkor hirdették ki a mozgósítást, mely nagyszerűen sikerült : másnap reggel öt órakor a kerület minden tartalékos katonája benn volt- a kerület középpontjában, Lunevilleben. Az egész francia sajtóban nagyon megvitatott eset után a népiskolai tanulókkal házi feladatot írattak, melynek tétele ez volt: «Elrendelték az általános mozgosítást;
milyen érzelmeket keltett bennetek ez a hír?» A Manuel Général 1912 dec. 28. közli az írásbeli dolgozatok közül Louis Druet-nek, a marbachei iskola növendékének mintaszerű fogalmazványát, melynek naiv, néhol gyermekes fogyatékosságát magyar fordításban is igyek- szünk feltüntetni: «Egy idő óta háborús hírek keringtek®, írja a fiú házi feladatában, «Marokkó miatt. A francia-német tárgyalások nem jártak eredménnyel, a csapatok hadilábon álltak, az újságok közölték a legutolsó híreket és mind azt mondták, hogy az egész dolog csak egy hajszálon függ. Mindenki erről beszélt, mikor tegnap este meg- szólalt a vészharang gyászos hangja. Ez volt a hadüzenet. Egyszerre felfordult az egész falu. A férfiak megtették úti előkészületeiket és azután megtörtént az elválás. A papa elbúcsúzott tőlünk a mama könnyei közepette. Egy kicsit vígasztalt bennünket, azt mondta, hogy neki mint franciának meg kell tennie kötelességét s azután elment a többiekkel, hogy csatlakozzék ezredéhez, amelyben harcolnia kell. Én nagyon szerettem volna az ő helyében lenni és irigyeltem nagyobb barátaimat, akik oly büszkén mentek el, hogy szolgálják hazájukat;
de én még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy a puskát cipeljem. De fiatal korom sem akadályoz, hogy megtehessem kötelességem. Ha a franciák győznek, anyám mellett maradok, hogy segítsek neki, dolgozni fogok, hogy nevelhesse kisebb testvéreimet és megédesítem neki azoknak a veszélyeknek a gondolatát, amelyekben forog az atyám.
Ha pedig valami szerencsétlenség folytán a franciákat visszavetnék, velük mennék, követném őket, nem maradnék itthon, mert az ellen- ség arra kényszeríthetne, hogy neki dolgozzam. Soha nem fogom el- árulni hazámat. Ha az ellenség elfogna és kényszeríteni akarna arra, hogy hasznos felvilágosítást adjak neki arra vonatkozólag, hogy hogyan győzzék le honfitársaimat, —- jobb szeretnék meghalni inkább, mint hazámat eladni.»
A hazaszeretet e kedves, naiv megnyilatkozásában a gyűlöletnek semmi motívumát nem találjuk. Pedig nyilvánvaló a dolgozatból, hogy — legalább a marbachei iskolában — a tanító bizonyára szokott .beszélgetni tanítványaival a legaktuálisabb kérdésekről is.
A háború kérdését különben nemcsak a hazafiság szempontjából,, hanem gyakorlati szempontból is szokták a francia iskolákban tár- gyalni. így nagy gondot fordítanak a földrajz katonai vonatkozásaira..
A franciák földrajzi járatlansága egészen benne van a köztudatban és igen sok élcelődésnek volt máT a tárgya, noha a világháború ese- ményeinek olvasása közben bizonyára közöttünk is akadtak, akik meglepetve állapíthatták meg önmagukról, hogy a földrajzban meny- nyire járatlanok. A franciák általában kevéssé ismerik a külföldet,, kivéve gyarmataikat; de iskoláik a hazai föld ismertetésére annál nagyobb gondot fordítanak. Franciaországban a legegyszerűbb ember is, ha népiskolába járt, tisztában van hazája természetes határainak, jelentőségével vagy jelentéktelenségével; s amiről írni másutt főben- járó bűn: pl. az erődvonalak erődítményeinek számát, sőt még el- helyezését is a népiskolai könyvekben tanítják. Népiskolai földrajzi oktatásuk kiterjed arra is, hogy az ország védelmi vonalát hol törheti.
át könnyebben az ellenség és hol talál nagyobb természetes akadá- lyokra. Amit erről az iskola tanított, a háború mindazt igazolta.
Alkalmasint ez a magyarázata annak, hogy a németeknek bizonyos- vonalon való igen jelentékeny előnyomulása sem okozott a franciák
között pánikszerű riadalmat.
A francia népiskolai középfok első tanfolyamában, mely a mi elemi iskolánk IV. osztályának felel meg, csaknem mindenütt a Hachette-cég kiadásában megjelenő Schrader és Gallouédec-féle föld- rajzi tankönyvet, «La Francén, használják. Ebben «a hazai föld vé- delméről» a következőket olvassuk :
a Hazánk első védelmi vonala keleten Belforttól Épinalig terjed..
Belfort elsáncolt táborhely a hozzátartozó erődökkel; ezek : a Vaudois hegyen levő erőd, Vézeloi, Bessoncourt, Roppe és Le Salbert, mely elzárja Burgundia bejáratát. Épinal szintén elsáncolt táborhely a Felső-Moselle, a Moselotte és a Vologne útjainak kereszteződésénél;
a hozzá tartozó erődök: Razimont, Longchamp, Dogueville, Giron- court, stb. Belfort és Épinal között egy hadsereg bevonulását feltar- tóztathatják a kevetkező erődök: Giromagny, Serva-nce, Chateau- Lambert, Rupt, Parmont és Arclies; ezek a Felső-Moselle balpartján levő hegycsúcsokat koronázzák. Az ellenség felvonulásának második akadálya Toultól Verdunig terjed. Tóul a hozzátartozó erődgyűrűvel (Brune, St. Michel-hegy, stb.) uralja a Moselle és Meurthe közötti lapályt, amelyen a Rajnába folyó Marne-csatorna és a páris-nancy-i fővonal megy keresztül. Verdun is elsáncolt táborhely, mely a hozzá- tartozó Rozellier, Belrupt, La Chaume és Regret erődökkel védi a Meuse völgyének és a metzi nagy útnak keresztezését. Toult és Yer- dunt ismét egy erődvonal köti össze, mely uralkodik a közbeeső
vonalon és annak átjáróin; ezek: a Jony és Gironville erődök Com- mercy előtt, Liouville, Camp-des-Romains és Paroche, St. Mihiel körül, továbbá Troyon- és Genicourt. Két hézag van, melyen átjöhet az ellenség; az egyik Verdun és az Ardenne-k közt nyílik; ez az agyagos, sáros vidék, melyet erdők borítanak, némileg kedvező a' hadmíveletekre. Ezt a vidéket két kisebb erőd,. Montmédy és Longwy védi. A másik hézag Tóul és Epinal között még alkalmasabb az invázióra, mert itt erődök nincsenek; erre a vidékre be lehet özön- lenie az ellenségnek. Azonban itt számos vasutat építettünk, mely lehetővé teszi, hogy Neufchateau körül igen rövid idő alatt több hadtestet összpontosítsunk.))
• Ugyanez a könyv egészen nyíltan és okosan beszél «Páris ka- tonai védelméről® is, melyről ezeket mondja : oPáris a célpontja min- den ellenséges seregnek, mely Franciaország területére behatol.
Franciaország északi és keleti részéből a völgyek különben is mind Páris felé hajolnak s a főváros csak 246 kilométerre van az ország határától. 1870—71 előtt Párist falgyűrtíje védte és egy erődvonal, amelyben legfölebb 3^-4 km távolságra voltak egymástól az erődíté- sek ; ezek közül a főbbek voltak : Issy, Vanves, Montronge és Bicétre délről, Ivry, Vincennes és Romainville keletről, Aubervilliers és a legfontosabb erőd nyugaton a Valórien-hegyen volt, mely dominálta az egész fővárost. Páris 1870-iki ostroma bebizonyította, hogy ez a védelem a messzehordó ágyú feltalálása óta túlságosan kevés. Hogy Páris biztonságban legyen egy újabb bombázás ellen, az első vonal mögött egy második erődvonalat is építettek, amelynek kerülete 135 km. Ezek az új erődök, melyeket a nagy körvasút összeköt egy- mással, a következő négy csoportra oszlanak : 1. a Corneilles-Mont- morency-vonal, mely uralkodik a Szajna völgyén Páris alatt s az Oise- völgy torkolatán ; 2. a Vaujours-Chelle vonal, mely dominálja a keleti vasút vonalát és a Marne-menti országutat; a villeneuve-saint-georgesi erődök, melyek a Szajna völgyét őrzik Páris fölött s a burgundiai vasutat; 4. a palaiseu-st.-cyri erődök pedig a főváros déli határát védik. ® • .
Eszerint Franciaországban már az elemi iskolai tanulónak is szabad, sőt kell tudnia, hogy hazájának határa és fővárosa hogyan van védve a várható ellenséggel szemben. Mert hogy a németekkel való háborút határozottan előrelátták a francia tanítók, erre nézve igen világos bizonyítékok vannak, valamint arra is, hogy nagyon jól ítélték meg a helyzetet és némelyek csodálatosan megjósolták a be- következendőket is. A Revue de l'Enseignement 1913 április 20-án írja (234. 1.) a német-francia közeledés eszméjéről: «Kinek az érdeke volna ez a közeledés, Németországé vagy Franciaországé ? Termesze-
tesen mindakettőé. De jól vigyázzatok: nem egyenlő', hanem külön- böző arányban érdeke. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt a Franciaországgal való kibékülés Németországra nézve óriási jótétemény lett volna. De bármily kegyetlen is az igazság, elég bátraknak kell lennünk fel- ismerni és kimondani. Minél jobban multak az évek, minél inkább szaporodott Németország népessége, minél inkább növekedett gazda- sági jóléte: annál inkább csökkent velünk való kibékülésének érdeke.
Nagyon sokáig vártunk. Tanuljuk meg végre: megérteni az óra- mutatót !»
Ez, sajnos, a pusztában kiáltónak szava volt. Pedig ugyanez a lap már néhány hónappal előbb, 1913. újévi számában (283. 1.) rá- mutatott a konkrét veszedelemre és — saját szavait idézzük — kikelt
«a politikusok és minisztériumok ostobasága ellen®, amely miatt Orosz- ország kihasználja őket. Kell-e világosabb rajza az egész politikai
helyzetnek, mint amelyet ebben az újévi cikkben olvasunk : «Német- ország fegyverkezése Oroszország ellen irányul. Mivel mi szövetségesei vagyunk az oroszoknak, a németek kénytelenek lesznek velünk is verekedni, liogy megverhessék az oroszokat. Hogy védekezni tudjunk Németországgal szemben, ezért csináltuk a kettős szövetséget ; és Né- metország, hogy védekezni tudjon Oroszország ellen, ellenségeinek tekint minket. A háború veszedelme nem az elzász-lotharingiai kér- désből, hanem az orosz szövetségből ered. A szövetségesek mai rend- szere mellett" a békét nem lehet másként biztosítani, csak úgy, ha Franciaország nem lesz többé a moszkovita hódítónak szolgai kö- vetője.® Marcel Sembat meg ugyanitt (1913. ápr. 20.) azt í r j a :
«A franciák, különösen a legexaltáltabb hazafiak, önmagukat csalják : az orosz szövetséget Ígérvénynek tekintik a revanchera; pedig nem lehet más a vége, mint a frankfurti szerződés elfogadása.®
A tanítók persze nem változtathatják meg az államszövetségeket;
a Revue de l'Enseignement Primaire bele is nyugszik az orosz szö- vetségbe, a következő rezignált mondatban (1913., 233. 1.): «Nem valami híres dolog ez az orosz szövetség, — nem valami híres a
vetélytársak csoportosulásának mai rendszere ! De ha nincs más : mi is kénytelenek vagyunk belenyugodni!»
Ugyané cikk kifejti, hogy senki se hiheti, hogy az európai béke tartós lesz, s a jövőről — tizenöt hónappal a háború kitörése előtt! — a következő viziót közli: «A felfegyverzett emberek óriási tömege
•özönli el az ország keleti határát és e nagy tömegnek gyors lavinája fenyegeti Franciaországot. És az orosz hadsereg ? Hátha későn érke- zik? A német seregek rohamos és győzedelmes támadása Francia- országnak sorsát akkorra talán már meg is pecsételi!® S a lapnak ugyané száma egy régi angol balladából idézi, a franciákra és oroszokra
alkalmazva, e sorokat: Chatam grófja a harcmezőn, Karddal kezében várja bajtársát, Sir Róbert Strachant epedőn; Amíg a másik harc- mezőn, Chatam grófot várja Strachan, Segítő társul epedőn.
Ami a háború eddigi folyamatát illeti: a francia tanítók jól látták a jövendőt. Még csak egy dolgot idézünk, amelyről egyelőre még senki sem tudhatja, hogy hogyan fog beteljesedni, de amely mindenképen becsületére válik a szerzőjének, akármelyik fél marad is majd legvégül felül a német és francia nemzet titáni küzdelmében.
A Manuel Général 1911. nov. 1 l.-i számában (131. 1.) megjelent egy erkölcstani «causerie» ezzel a címmel: «Pour les vaincus®, «A legyő- zöttek érdekében!» «A győzelem, írja, szép, ragyogó dolog! Tiszteljük benne az erőt, amelybe kivívása került. De a fegyverek győzelmeinél mégis szebbek a tudomány, a munka, az igazságosság és a jóakarat, békés győzelmei. Pasteur győzelme többet használt az emberiségnek, mint Napoleon valamennyi győzelme. Ám ha tiszteljük a győzőket, ne feledkezzünk meg soha a legyőzöttekről sem. Nem szükséges, hogy egész csodálatunkat csak a siker foglalja le, még akkor se, ha a siker tiszteletreméltó. Tisztelet a legyőzötteknek is! Azok, akik nem arat- hattak sikert, megérdemlik, hogy legalább sajnáljuk őket, mert sokszor megtörtónt már, hogy a bukás a jövendő sikernek útját készítette elő. A legyőzöttek is megérdemlik, hogy köszöntsétek őket. Tanú- sítsatok tiszteletet a legyőzöttek, az elesettek iránt, mert csak akkor lesztek emberek, ha meglesz a szívetek mélyén a legyőzöttek tisz- telete is.»
Még nem tudjuk, hogy kinek szól a legyőzötteknek ez az apo- lógiája, de teljes harmóniát látunk közötte és a francia tanító-világ- nak a háború kérdéseivel kapcsolatos egyéb megnyilatkozásai között..
*
Korántsem akarunk megfölebbezhetetlen, végső ítéletet mondani az itt érintett kérdésekben; de mindazok a jelek, amelyeket láttunk, mindazok a dokumentumok, amelyekhez hozzájuthattunk, arra valla- nak, hogy a nagy háború kitörése előtt a francia tanítók békés szán- dékúak voltak s nem nevelték háborúra a népet. Ez pedig a pedagógia szempontjából nagy jelentőségű dolog. Mert a háborúnak, mint tud- juk, nagyon sok tényezője van, s e tényezőknek csak egyik csoportját alkotják az erkölcsi erők. Az ethikai motívumok mellett a nyers, fizikai erő, a vagyoni állapot, a technikai készség és tudás, a hideg számítás, a furfang, sőt néha még sok immorális motívum is befo- lyással van a háború menetére és eredményére. A háborúban nagyon sokféle eszközt lehet érvényesíteni. A pedagógia azonban mást, mint.
erkölcsi eszközöket fel nem használhat. És ha egy nemzetnek peda-
gogúsai, a népszerűséggel mitsem törődve, a nemzeti életnek legna- gyobb és legizgalmasabb perceiben is, megmaradnak ezen az alapon és mást mint erkölcsi motívumokat, mást mint örök érvényű erkölcsi elveket nem érvényesítenek és munkájukban nem használnak fel eszközül: ezért bizonyára becsülés és tisztelet illeti meg őket, akár győz népük a háborúban, akár elbukik.* SZABÓ L Á S Z L Ó .
A KÖZÉPISKOLAI TANÁRKÉPZÉS REFORMJA.
— Felolvasás a M. Pad. Társ.-ban 1914 május 16-án. — (Első közlemény.)
A középiskolai reform ügyében közvélemény, hogy a közép- iskola reformja eredményes csak úgy lehet, ha vele együtt közép- iskolai tanárképzésünket is reformáljuk. Enélkül a kérdés bármily szerencsés megoldása is csak félmunkát jelentene. A középiskola ered- ményének javulására mindaddig, míg tanárképzésünk terén javulás nem áll- be, gondolni sem lehet; tanárképzésünk reformja annyira hozzátartozik az egész középiskola reformjához, hogy helyesen csak annak egyik kimagasló kérdéseként fogható fel. Tanárképzésünk re- formjának ez időszerű volta késztet, hogy tájókoztatásúl egy személyes jellegű megjegyzést bocsássak előre. Nevezetesen azt, hogy amit a
;következőkben elmondani bátor leszek, azt nem a kérdés időszerű- sége miatt állítottam egybe az íróasztal mellett, hanem régebbi sze- mélyes megfigyelések és tapasztalatok érlelték meg. Már nagyobb deák koromban is, amikor tisztában voltam azzal, hogy élethiva-
:tás"emúl a pedagógiai pályát választom, felvetődött bennem a kérdés, hogy a jó középiskolai tanár nálunk — aránylag véve — miért oly ritka. Egyes tanáraim sajátos magatartása terelte figyelmemet e kér- désre és azóta ez folyton foglalkoztatott. Egyetemre kerülve, az első
* Jacobi coblenzi tanár egészen ellentétes eredményre jut (A francia
"'ifjúság bujtogatása az iskolában; Deutsches Philologen-Blatt, 1914., 46., 47. sz.). Arra hoz fel adatokat, hogy a francia olvasókönyvek a németek ellen «gyűlöletet oltanak az ifjú szivekbe® ; és e «mérgezés» gyümölcseit észleli a mostani háborúban. L. még": Pharus 1914., 12. sz. E cikkek össze- vetése meggyőz afelől, hogy az ellentétek kiélezésében nem láthatunk rendszert (mint Jacobi); nem a francia iskolát, hanem egyes tanítóit illeti a felelősség. A szerk.
