Irodalomtörténeti Közlemények
A MAGYAR T U D O M Á N Y Ö T A K A D É M I A
IRODALOMTUDOMÁNYI INTÉZETÉNEK FOLYÓIRATA
TARTALOMBÓL
Kulin Ferenc: Táncsics Mihály Dózsa-képe
Pomogáts Béla: A líra tárgyias fordulója és a Nyugat második nemzedéke Bata Imre: A Falusi krónika
Sőtér István: Vörösmarty Mihály
Németh G. Béla: Távolodás a romantikától, egy összetettebb személyesség jegyében (Arany János: Évek, ti még jövendő évek)
S z e m l e
Öt könyv József Attiláról (Péter László)
Julow Viktor: Csokonai Vitéz Mihály (Kerényi Ferenc) Orosz László: Katona József (Nagy Miklós)
Sziklay László: Szomszédainkról (Horváth Károly)
Kecskeméti Alexis János prédikácios könyve (Jankovics József)
IRODALOMTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK
1976. LXXX. évfolyam 2. szám
SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG Szauder József
főszerkesztő
Komlovszki Tibor
felelős szerkesztő
Németh G. Béla társszerkesztő Bíró Ferenc Kiss Ferenc Tarnai Andor Varga József
S Z E R K E S Z T Ő S É G 1118 Budapest
Kulin Ferenc: Táncsics Mihály Dósa-képe 151 Pomogáts Béla: A líra tárgyias fordulója és a Nyugat
második nemzedéke 165 Bata Imre: A Falusi krónika 180
Évforduló
Sötér István: Vörösmarty Mihály 190 Kisebb közlemények
Csóka J. Lajos: Észrevételek a „P. dictus magister" ér
telmezéséhez. 194 — Nemesküríy Harriet: A magyar Simplicissimus és a XVII. századi német útirajz-iroda
lom. 201 — Fried István: A szlovák „Fóti dal". 205 — Spiró György: A kelet-európai romantikus drámák né
hány közös vonása. 206 — Szabó József: Az ember tragé
diája egyetlen betűjéhez 209 Műelemzés
Németh G. Béla: Távolodás a romantikától, egy összetet
tebb személyesség jegyében (Arany János: Évek, ti még
lövendő évek) 211 Adattár
Gál István: Maksai Péter angol nyelvű Bethlen Gábor
életrajza 1629-ből 223 F . Csanak Dóra: Orczy Lőrinc ismeretlen költeménye 238
Petrányi Ilona: Dokumentumok Tóth Árpád és Füst
Milán barátságáról 241 Szemle
Öt könyv Jószef Attiláról (Péter László) 251 Julow Viktor: Csokonai Vitéz Mihály (Kerényi Ferenc) 259
Orosz László: Katona József (Nagy Miklós) 262 Sziklay László: Szomszédainkról (Horváth Károly) 265 Kecskeméti Alexis János prédikációs könyve (Jankovics
József) 267
*
Lakatos Éva: Irodalmi folyóiratok. F — H. — Stanislaw Salmonowicz: Toruriskie Gimnazjum Akademickie a Ziemie Korony Wegierskiej w XVI—XVIII wieku. — Jókai Mór Budapestje. — Várkonyi Nándor: Dunántúl.
— Rácz Zoltán: Jezsuiták tegnap és ma. — Szálai Imre:
A Vajda János Társaság. — Robotos Imre: A nevetés vonzásában. — Török Gábor: Költői rébuszok. (Vargha Kálmán, Balázs Mihály, Fried István, Angyal Endre, Szőnyi György Endre, Vásárhelyi Miklós, Cs. Varga Ist
ván, Kelemen Péter) 270 Krónika
D. F. Markov akadémikus előadása Intézetünkben
(I. L.) 280 A Reneszánsz-kutató csoport 1975. évi munkája
(K. T.) 281 Intézeti hírek (1975. január 1-december 31.) 282
KULIN FERENC
TÁNCSICS MIHÁLY DÓZSA-KÉPE
A népiskolai tankönyvnek szánt Magyarok története című könyv első', 1841-es kiadásában Táncsics így írja le a Dózsa-lázadás történetét:
„Minemű emléke maradt fenn Ulászlónak? — Gyávaság, s az abból következő nyomorúság.
A főbbek maguk hasznára fordították e királynak tehetetlenségét... Magok közt a törökök egyenetlenkedvén a Magyarok ösztönzék Ulászlót, hogy most kedvező alkalom levén a török- tül vegyék vissza az elfoglalt tartományokat. De erre sem pénz, sem katona nem volt, tehát a pápát kérték, hogy adjon segedelmet, s más fejedelmeket is a háborúra szólítson fel. Bakács Tamás esztergomi érsek hatalmat kért a pápától keresztes had prédikálására, hogy mind azok, kik a török ellen fegyvert fognak, bűneiktől feloldoztatnak — Bakács ezt megnyerte és nagyon sürgette a búcsúvétel kihirdetését, de a világiak, főképp Telegdi István nagyon ellenezte.
A búcsúvétel kihirdetésére kevés idő alatt nagy számú nép gyűlt össze. Már csak vezérre volt szükség; történetből Dózsa György választaték; ez gyakorolni kezdé őket, de nem volt sem eleség, sem pénz, tehát attól kezdettek rabolni, akinek volt; berontottak a városba: ez el
lenállásra talált, végre kegyetlenséggé fajult, mit előbb csak szükségtől kényszerítve tettek.
Azonban Bátori István és Zápolya János egyesülve a keresztes hadat száműzték; Dózsát is el
fogták, kit Zápolya oly kegyetlenséggel kínzott halálra, mit irtózás nélkül nem olvashatni . . . . A paraszt háború végeztével ugyan azon esztendőben 1514 erősíttetett meg a törvénykönyv, melyet Werbőczi István szerkesztett, s mellyel még ma is él a nemzet."
A könyv 1842-es, 1844-es és 1847-es javított kiadásaiban alig változik valami a paraszt
háborúról szóló fejezetben. Igaz, „az ismeretes pórzendületet Dózsa György vezérlete alatt"
már a bevezető kiemeli, de lényeges szemléleti változást a fejezet egésze nem mutat. Az „irtó
zás nélkül nem olvashatni" sztereotip befejező fordulat helyére másik közhely kerül: „ . . . az egész jobbágyság néhánynak bűne miatt szolgaságra lőn kárhoztatva", de ez csak egyértel
műbbé teszi Táncsicsnak Dózsával s a lázadással szembeni ellenszenvét.
Táncsics szűkszavú és a konzervatív-reakciós történetírásban kirajzolódott Dózsa-képtől semmiben nem különböző Dózsa-fejezete mellett nem mehetünk el anélkül, hogy fel ne tegyük a kérdést: mi magyarázza, hogy a plebejus radikalizmus egyik vezér-alakja éppen a paraszt
forradalom kérdésében közös nevezőn áll a forradalom-ellenes nemesi Magyarország történet
íróival. Gyanakodhatnánk — s nem is teljesen alaptalanul — arra, hogy a tankönyv gyakorlati hasznát fontosabbnak tartó Táncsics nem akarta kockáztatni pedagógiai terveit, s puszta óvatosságból kerülte a cenzúrával való reménytelen harc kockázatát. E feltevést azonban több körülmény is cáfolja. A népiskolai tankönyv első kiadása előtt már napvilágot látott Horváth Mihály liberális szellemű Dózsa-portréja a Tudománytárban, s ha ezt Táncsics nem ismerte volna is, mint a történetírással „hivatásszerűen" foglalkozó írónak olvasnia kellett Horváth Mihály több kiadást is megért tankönyvének a parasztháborúról szóló lapjait. Ám ha ezt a feltevést is el kellene vetnünk, döntő érvként említhetjük az állami iskolák hivatalos tankönyvé-
1 TÁNCSICS Mihály: Életpályám. Bp. 1949. 226
„Azon vád ellenében. .., hogy forradalmat szándékoztunk volna előidézni, komolyan tilta
koztam; s kijelentem, hogy az eszem ágában sem volt; forradalmat kezdeni csak úgy hűbele- balázs módjára eszeveszettség lett volna, de ez korántsem azt jelenti, hogy én a forradalmár elnevezés ellen tiltakoznám."1
nek, a Losonczi-féle Hármas Kis Tükör-nek a negyvenes években többször is javított új ki
adásait, amelyek — Horváth Mihály liberális történetfelfogását követve — változtattak a Dózsa-lázadás korábbi értékelésén.2 A cenzúra, illetve a cenzúra miatti óvatosság nem magya
rázza tehát Táncsics tankönyvének werbőcziánus szellemét.
Megkerülhetnénk a nyitva maradt kérdést azzal az indokolással is, hogy Táncsics nem fog
lalkozott behatóan a történelemmel, s forradalmi világnézete ezért a történelemszemléletet nem érintő eszmei fejlődés eredményeként érlelődött meg. Világnézet és történelemszemlélet ilyen
„fázis-eltolódása", ellentmondása nem ritka jelenség a forradalmi eszmék kialakulásának stádiumában, ám Táncsics pályájának ismerete bárkit meggyőzhet arról, hogy a paraszt
háborúról rajzolt sematikus lecke-vázlata nem ilyen természetű ellentmondást takar. De mert olyan ellentmondásról van szó, amely a reformkori radikalizmus legmarkánsabb s a Petőfié mellett leghatékonyabb változatát érleli, nem érdektelen, ha Táncsics világnézeti fejlődésével külön fejezetben foglalkozunk.
Arra a kérdésre, hogy a negyvenes évek elején miért tagadó-elutasító Táncsics álláspontja a parasztforradalommal kapcsolatban, sem az író önéletrajza,3 sem a szakirodalom nem ad kielégítő feleletet. A részletkérdéseket vizsgáló tanulmányoknak — természetesen — nem ez a céljuk,4 az összegező pályaképeknek pedig közös vonásuk, hogy a forradalom előtti pálya
szakaszt Táncsics 48-as szerepe felől vizsgálják, s így az előzményekben — érthetően — az ide
mutató tendenciák kapnak élesebb hangsúlyt, megvilágítást.5 E fejlődésrajzok természetesnek tekintik, hogy a negyvenes évek közepéig Táncsics is a békés reformok útján való haladás fel
tétlen híve, s azokat az életrajzi, politikai és eszmetörténeti indítékokat igyekeznek feltárni, amelyek a negyvenes évek közepétől alakítják forradalmivá világnézetét. E szemléletből logi
kusan következik, hogy az 1846-os nyugat-európai út, a Cabet-val való személyes találkozás, továbbá a galíciai események s a hazai gazdasági helyzet együttes hatása minősül a radikali
zálódás legfontosabb motívumává. S így nemcsak amiatt lesz elnagyolt és pontatlan a fejlődés
rajz, mert egy prekoncepcióhoz igazítja a radikalizmus bizonyos magatartásbeli, érzelmi- indulati elemeinek a pálya kezdetétől valóban jelenlevő hatását, hanem azért is, mert elsiklik a fölött a tény fölött, hogy Táncsics tudatosan forradalmi világnézete közvetlenül nem 46-os politikai tapasztalatainak, hanem egy — azokra épülő — újabb olvasmány-élményének ered
ménye lesz.
Az elő-előtörő polgári indulat s az ezt minduntalan semlegesítő naiv-vallásos erkölcsfilo
zófiai szemlélet ellentmondása jellemzi elsősorban Táncsics pályájának első szakaszát. Még a polgári liberalizmussal szembeni pozícióját is a morális indítékú „békepártiság" határozza meg.
21773-tól 1845-ig így zárja a Hármas Kis Tükör a Dózsa-féle parasztháború ismertetését:
„ . . . Ugyan ennek idejében írta Werbőtzi István ítélő M. a Tripátitumot, mellyel ma is él az Ország." Az 1846-os kiadás szövege ennél a résznél megváltozik: „ . . . az országgyűlésen ilyen nagy járom alá vetette a Nemesség a Jobbágyságot; kemény sanyargató törvények hozattak a jobbágyságra nézve, egyszersmind a szabad költözés is eltörültetett. A magyar Jobbágy
sággal történt kegyetlen bánásmód 10 év múlva megszülte keserű gyümölcsét, a Mohácsi veszélyes napokban." Az 1847-es kiadás szövege pedig így módosul: „ . . . A magyar jobbágy
sággal történt kegyetlen bánásmód, a kuruczháború után 10 év múlva megszülte keserű gyü
mölcsét a Mohácsi veszélyes napokban, mert a jobbágyság szívében bosszúérzet, kárvágy, irigység a bizodalmatlanság fészkelte meg magát minden iránt, ki során felül vala.
3 Életpályám. L. 1. jegyz.
4LUKÁCSY Sándor: Táncsics Mihály elfeledett cikkei. Alföld, 1964/2. WALDAPFEL Eszter: Táncsics Mihály, a pedagógus. Isk. Könyvt. Tájékozt. 1964/28.
VINCZE László: Táncsics Mihály pedagógiai nézetei. Bp., 1953.
5 KEMÉNY G. Gábor: Táncsics Mihály. Bp. 1946.
LESTYÁN Sándor: Az ismeretlen Táncsics. „Budapest", Irodalmi, Művészeti és Tudo
mányos Intézet kiadása, 1945.
BÖLÖNI György: Hallja kend,Táncsics. Bp. 1946. A magyar irodalom története III. köt.
683-688. (FENYŐ István tanulmány). Bp. 1965.
valamennyi tag egy köz célra, köz boldogságra összesen munkálkodik",11 de a hazai viszonyok között megvalósíthatatlannak ítéli, s ezért a társasigoknak ama „másik nemében" lát köve
tendő példát, melyet „Amerikában, Franciaországban, Angliában, Németországban léteztetni látunk".12 — A hazai viszonyok kritikáját tehát nem kapcsolja össze a változtatás naiv
utópisztikus elképzeléseivel, s nem vonzza az ideális-kommunisztikus berendezkedésnek csak [elszigetelten realizálható modellje sem. Meg kell itt jegyeznünk, nem politikai realitás-érzéke menti meg az utópiától! Hogy a kommunista mintatelep helyett egyelőre jobban érdekli a po/gárosulás adott keretekhez igazodó lehetősége, azt a nyugat-európai példa hatásánál is erősebben motiválják saját sorsának körülményei.
Pazardi című regényének életrajzi hátterében rajzolódnak ki legélesebben ezek a személyes motívumok. 1835-ben, amikor egy bárói családban nevelősködik, „sajátos dolgoknak lehetett szemlélője: a nagy uraskodásnak és szűkölködésnek, vagyis a kettőt egy szóba foglalva a lehető legrosszabb gazdálkodásnak . . . s itt fogamzott meg benne az eszme, hogy Pazardi című mun
káját írja".13 — A regény alapötletét adó valóságmozzanat nem mutat tehát a feudális tár
sadalmi szerkezet lényegi ellentmondására, s nem is indokolja, hogy az írói szándék túlmenjen é szerkezet felületi hibáinak erkölcsi alapú bírálatán. S jelképes értelmű az, ahogyan Táncsics egzisztenciális tervei-törekvései kapcsolódnak ehhez az írói programhoz. Miután Pazardi-\kt a Trattner-féle kiadó cenzora „kitörölte", Kolozsváron próbál vele szerencsét. Előtte azonban házat vesz Pesten holdnyi telekkel — „azon jó remény fejében, hogy majd egy év múlva . . . Kolozsváron kiadandó munkáibul a ház árát vagy nagyobb részét kifizeti."14
Nem arról van szó, mintha azért mérsékelné a nemességgel szembeni kritikájának tónusát, mert érdekei kívánják így, hanem mert ekkor még ugyanúgy hisz a mérsékelt bírálat erkölcsi és politikai hatásában, mint saját felemelkedése, „polgárosulása" korlátlan lehetőségében.
Más szóval a „fenti" és „lenti" osztályok polgárosodását ekkor még magától értetődően egy
séges, egymást feltételező folyamatnak tekinti. S ha tudomásul kell is vennie, hogy ez a folya
mat nem egészen konfliktusmentes, nincs kétsége afelől, hogy a polgárságba „fentről" és „lent
ről" érkező osztályok presztízs-harca és gazdasági küzdelmei az utóbbi javára dőlnek el. Ezt a meggyőződését is a Pazardi illusztrálja legszemléletesebben. Nem magas esztétikai színvonalon, de félreérthetetlenül. A történet kíméletlen szatírának indul: Pazardi Gyurit — a parlagi magyar nemes Gvadányi után és Petőfi előtt „legkidolgozottabb" figuráját — apja, Tóbiás, európai körútra küldi. A faragatlan-műveletlen ifjút beidomítják a nagyvilági etikett szabá
lyaira, figyelmeztetik a földrajzi és nyelvi járatlanságából adódható veszélyekre, s legfonto
sabb útravalóul rossz hangzású neve helyett — a tekintélyt parancsoló s remélhetőleg érdek
lődést keltő Árpády Georgot íratják útlevelébe. Gyuri a „tanulmányaira" szánt vagyont el
dorbézolja, s kétségbeesett segélykéréseivel végső csődbe juttatja amúgy is eladósodott apját.
A hat vármegyére terjedő birtokok ura és a józan esze és szorgalma révén meggazdagodott zsidó közötti szópárbajban ekkor fogalmazódik meg egyértelműen Táncsics polgári álláspontja:
„Nekem akár honnét pénzt teremtsen Izsák gazán, különben másképp beszélek, mond Tóbiás fenyegetve. — Izsák meg nem ijedvén Pazarditól azt mondja neki: „Bizony nagy
ságodnak kár fenyegetőzni, mert ha jó szerével s szánakozásból nem adok, fenyegetőzéssel soha sem kényszeríthet nagyságod arra." — Hát semmirevaló gaz zsidó — mond Tóbiás, kardját a szegről lekapván —, ez a köszönet, hogy engem annyit csaltál, hogy jószágomon meggazda
godtál, így fizetsz most? A corpus jurisra és nyolcszáz esztendős constitutiónkra esküszöm és fogadom, hogy megtanítalak. Jószágaimból kiűzetlek, s a pesti tanácsnál feladlak, hogy álnoksággal a hazai törvények ellenére ott házat vettél, s majd meglátod, mi lesz belőled."
nP Á N D I Pál: Kísértetjárás Magyarországon, I. köt. 89. Bp. 1972.
12 Uo.
13 Életpályám. 99.
1 41 . m. 101.
Jellemző példa erre Bajzával való vitája.6 Bajza félreérthetetlenül csak az irodalmi élet élén
külését sürgetve írja: „valódi gyönyörűséggel látja, hogy a magyar írók pártokra, felekezetekre kezdenek szakadni. Óhajtaná, hogy e pártok szelleme el ne szunnyadjon, s törekedni fog, hogy az mindinkább lobogásban tartassék" — Táncsics mindjárt általában a „pártok", a viszály
kodás ellen emel szót:
„De szabad legyen nekem itt kérdeznem: hasznos-e és szükséges-e a kritikai pártosság, rész
rehajlás, meghasonlás és — talán hozzá tehetem — a gyűlölség? . . . Én .... valódi szomorú
sággal látom ez írói pártot. Hihető, Bajza mosolyogni, vagy mint jó lelkű szánakozni fog bár
gyúságomon, hogy e szakadásnak tömérdek hasznát át nem látom, ellenkezőt állítván. Nem tehetek róla, de én óhajtanám, hogy bár e szót: párt, minden rokonértelmükkel együtt ne is is- mernők; és ha tehetségemben állana, minden szótárbul irgalom nélkül száműzném, az emberek szívéből gyökerestől kiirtanám, és emlékezetökbül örökre kitörölném; s ha Aristotelestől fogva májig minden valódi tudós és bölcs azt állította volna, hogy a pártosság hasznos, én tagadnám."
Táncsics nem érti félre Bajzát. Tudja, hogy Bajza csak „írói párt"-ról beszél, ő mégis óhaj
taná, hogy e szót: párt, „minden rokonértelmükkel együtt ne is ismernők". S hogy a szó szino
nimáin érti a társadalmi harcokat, a politikai táborokat is, afelől a táncsicsi gondolatmenet folytatása nem hagy kétségben.
„Ahol pártosság, meghasonlás, visszavonás és gyűlölség nem marcangolják az emberek szívét, ott boldogság... lakozik: hol az egyesség szent kötelei irigység, önhaszon sat. által nem tépetnek szét: ott jóllét uralkodik; hol pedig jóllét, boldogság vagyon, semmit sem veszt
hetni, ha a literatúra ötven évvel későbben fejlődik is k i . . . "8
Táncsics logikai hibát vét, amikor a „jólét és boldogság" hiányát a pártosság okozatának te
kinti, ugyanakkor a lényeget érzékeli, amikor az irodalmi pártosság fogalmát politikai tar
talmakkal azonosítja. Gondolatmenete — tévedése ellenére — ezért lehet következetes. Ha tudniillik a pártoskodás használ az irodalomnak, de árt a jólétnek, akkor az irodalom nem szolgálja a jólétet, s ezért „nem veszthetni, ha a literatúra ötven évvel későbben fejlődik is ki".
Kétfajta indítéka van ennek az irodalom-ellenességnek. Azzal, hogy „milliók szenvedésére s azok keserű könnyeire" kéri a „Tekintetes Társaságot [az Akadémiát], hogy az öncélúnak ítélt irodalmi harcok pártolása helyett fordítsa minden figyelmét a nevelésre"9 — mai kifeje
zéssel élve: a „tömegkultúra" iránti p l e b e j u s igényt fejezi ki az „elit kultúráért" harcoló törekvésekkel szemben. Korszerű és jogos igény ez. Ám nyilvánvaló az is, hogy az irodalom kifejlődésének fél évszázados elhalasztásával Táncsics a politikai pártoskodást, viszályokat is kiiktathatónak véli nemzedéke életéből, s ezzel a felemelkedés útján már megindult rétegek politikai illúzióinak ad hangot. Azaz plebejus és polgári szemlélet kettősségéről van szó, ami pon
tosan kifejezi Táncsics társadalmi helyzetének valóságos kettősségét is. S noha a harmincas évek közepén — jogi, társadalmi és vagyoni helyzete szerint — semmi nem emeli a jogfosztot
tak és nincstelenek fölé, ezt a kettős kötöttségű politikai világnézetet polgári orientáció jellemzi.
Az ez idő tájt írott publicisztikai és szépírói munkái egyaránt erről vallanak.10
A Budapesti levelek című munkája szerint 1834-ben, Bölöni Farkas Sándor észak-amerikai útinaplójából ismeri meg a kommunista társadalmi szisztéma első kísérleteit. Rokonszenvvel jellemzi Rapp és Owen társaságát, „melyek elkülönözött tulajdont nem esmérnek, hanem
6 TÁNCSICS Mihály: Kritikai értekezetek. Pest—Kolozsvár, Trattner Károly kiad. 1835.
»I. m.
8I . m.
»I. m.
10 Budapesti levelek (1834.), Géczi és Mezősi mint erényhősök (Rényképek — 1835—36.),
— Erényképek szerelmes levelekben (Rényképek —1836.), — Bogdán unokája, Laura (regény
— 1836.), — Pazardi (regény — 1836.).
— „Kérem nagyságodat, ne tessék magát nevetségessé tenni, ne mérgelődjék, mert a guta meg találja ütni. Minden hánykolódás haszontalan; mert nagyságod corpus jurisával és nyolcszáz esztendős constitutiójávai együtt pénzes zsebemben van, hol nem igen mozoghat."15
Izsák gazda fellobbanó indulata nyilvánvalóan összefüggésben van az író filoszemita maga
tartásával. Táncsics a „jogtalanul üldözött, s ok nélkül gyűlölt zsidó vallású embertársainak"
ajánlja könyvét — nem azért, mintha „más emberek felett szeretné" őket, hanem mert „egyéb embernél jobban sajnálja; mert hónukban ők azok, kiknek a törvények legkevésbé kedvez
nek".16 De éppen ebből a dialógusból nyilvánvaló az is, hogy Izsák gazda nem pusztán „derék ember, aki semmiből küzdi fel magát becsületesen és józan ésszel" s aki — Bölöni György szerint — „csodálkozva néz szét a rendi Magyarország politikai, jogi és társadalmi fonákságai közt".17 Izsák gazda annak — a nálunk még alig létező — polgárságnak a képviselője, ideál
típusa, amelyik már megnyerte a feudalizmussal szemben a maga gazdasági harcát, s amelyik most már döntő fölénye tudatában készül gazdasági pozíciójának jogi szentesítésére, s egyúttal a fennálló társadalmi hierarchia megsemmisítésére is. Az antifeudalizmusnak ez a válfaja nem téveszthető össze a reformer ellenzékiséggel, még kevésbé a plebejus radikalizmus akár ösz
tönös, akár tudatos változataival. Nincs okunk ezért, hogy — Bölöni György értelmezését el
fogadva — már a Pazardit író Táncsicsot is úgy ítéljük meg, mint aki „a nép, a dolgozók szem
pontjából nézte a magyar világot, és e dolgozókért akarta a reformokat".18 Nem szolgáltat érvet ehhez a regény további cselekménye sem. Igaz, a földönfutóvá vált Árpády Georg be
látja tékozló élete céltalanságát, s Munkási Gyuriként két keze munkájával teremt új otthont és új életet magának, de Perger Izsák jóindulata s főként tőkéje nélkül aligha lenne képes ilyen átlényegülésre. A talajt vesztett nemes s a gazdag polgár jelképes értelmű szövetségéről van inkább szó, annak valóságos tartalmát még nem érzékelő, történelmi irányát nem látó Táncsics naiv-romantikus felfogásában. Ám e naivitás sem avatja plebejus tartalmúvá a Pazardi világ
képét. Azáltal sem, hogy a regény végén Munkási Gyuri „erősen hiszi azt", hogy „eljő az idő . . . midőn az emberi nem . . . egy mindenben tökélyes egésszé fog alakulni". Pándi Pál okkal hívja fel figyelmünket a regény gondolati végkicsengését adó, „Rousseau-tól, Bölönitől ismert utó
pista motívumokra",19 melyek — egészítsük ki Pándi megállapítását — ismételten, s szerkezeti helyüknél fogva különös hangsúllyal emelik ki Táncsics szemléletének alapvetően polgári jellegét. A szóban forgó utópista motívumok ugyanis nem a nincstelenek szociális vágyait szólaltatják meg, hanem Perger Izsák rossz „történelmi közérzetét" vannak hivatva érzés
teleníteni. Izsák gazda tudniillik attól fél, hogy „ . . . mindegyik majd a maga foglalatosságát tartja a haza jóllétére nézve legérdekesebbnek, egyedül úgy hiszi csak a haza boldogságát, a társaság javát sat. sükeresen munkálhatni, ha az ő dolgai mozdíttatnak elő. A kereskedő azt óhajtja, csak gyárok lehessenek, a termesztő csak harminczad ne volna, az író csak sajtó
szabadság legyen sat., azonnal jól megyén minden. Mindenik hazaárulásnak veszi, ha nem az ő véleményét támogatja a másik s így számtalan jó igyekezetek s föltételek nyom nélkül tűnnek el. Ó, barátom, talán örökké így fog tartani. . . "20 — Ugyanaz a hang ez, amelyet korábban a Bajzával vitatkozó Táncsicsnál figyelhettünk meg. A pártoskodástól, a meghasonlástól való félelem hangja. — S félreérthetetlen, hogy ez a hang annak a típusnak a közérzetét szólaltatja meg, amelyik polgári létfeltételeit a feudális társadalom szerkezetén belül tudta — vagy reméli
— megteremteni, s amelyik e nehezen megszerzett pozícióját éppúgy veszélyeztetve látja (érzi) a „csak gyárokat" akaró kereskedők kapitalista szabadversenyétől, mint a harmincad ellen tiltakozó „termesztők" szociális nyugtalansága miatt.
15 T. M.: Pazardi. Kolozsvár 1836.
16 Uo.
17 BÖLÖNI György: Hallja kend, Táncsics. 3. kiad. Bp. 1965. 103.
18 Uo.
19 PÁNDI Pál: Kísértetjárás Magyarországon. I. köt. 397.
20 T. M.: Pazardi.
A befejezés utópista motívumai feloldják Táncsics szorongását, ám optimizmusának magya
rázata nem annyira az utópista eszmék hatásában, mint inkább a reformpolitika iránti bizal
mában keresendő. Széchenyi Hitel és Világ című munkáiban látja azokat a minden kritikán felül álló műveket, amelyek „az emberi nem és polgári társaság célját" véve figyelembe, nagy
„befolyással vannak a polgári jóllétre", s derűlátással ítéli meg a reformok alkotmányos meg
valósításának lehetőségeit is:
„A hon mindinkább emelkedik, s a nemzeti élet minden ágaiban haladás megmutatkozik.
Ugyanis jó fejedelmünk alatt legközelebb lefolyt két országgyűlésünket az utókor örökig dicsőségesnek emlegetendi . . . az elsőn a jobbágyság jogai kitágíttattak, a másikon pedig saját birtok válthatási jogainál fogva a nemzet testté olvadt."21
Táncsics „történetfilozófiai" optimizmusa tehát politikai optimizmusra épül, ennek alapja pedig — ismételjük — a Széchenyi reformprogramjába vetett feltétlen bizalom. Széchenyi iránti vonzalma azért is érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert épp ennek a vonzalom
nak a „kihűlése", a gróf eszméivel való szembefordulás s egész korábbi ténykedésének egyre élesebb-elkeseredettebb kritikája fogja jelezni későbbi radikalizálódását. Addig azonban hosszú utat kell végigjárnia, s mindenekelőtt saját sorsának tapasztalatai kell hogy meggyőzzék pol
gári optimizmusának alaptalanságáról.
A Pazardi életrajzi fontosságát húzza ismét alá, hogy az első ilyen kijózanító tapasztalatok is ezzel a könyvvel kapcsolatosak. A harmadszori — immár kolozsvári — cenzurálás után ugyanis végképp betiltják. Nem először kerül Táncsics a cenzúrával szembe, de ennyire súlyo
san egyetlen korábbi kudarca sem sújtotta. Nemcsak a pesti ház és a holdnyi föld vételének terve — s ezzel a polgárrá válás lehetősége! — válik bizonytalanná, de még ruháját is el kell adnia, hogy könyve nyomdai költségeit törleszthesse. Igaz, most még nem látja ennek az egyéni kudarcnak a fennálló rend lényegével való szükségszerű összefüggését. Könyve betiltását csak a „szolgalelkű, félénk és hizelgő emberek"22 hatalmi túlkapásának tulajdonítja, amiatt pedig, hogy „pesti polgárrá be nem vették . . jóhiszeműségében nem bírt arra gondolni, hogy e dol
gok egymással összefüggnek, hogy egyik a másikból folyik".23 Mégis ez a kudarc kezdi érlelni azt a lázadást, amely néhány év után — hasonló tapasztalatok mennyiségi halmozódása révén
— A Sajtószabadságrul. . . írott röpiratában fog fellángolni.
A fordulatot — úgy tűnik — 1842 hozza meg. Noha Népkönyvének ekkor megjelenő har
madik füzete még a széchenyiánusTáncsicsot mutatja: a gróf hatásának tulajdonítja, hogy „az országgyűlésen . . . a jobbágyra nézve igen kedvező, s a földművelést előmozdító törvényt hoztak",24 s úgy ítéli meg, hogy „a földesuraság törvénynél fogva mindent megtett, mi tőle függött" — az ugyancsak 1842-ből származó Földmívelési ipar ébresztésének egyetlen módja című röpiratában már ezt olvashatjuk:
„Hogy néhány ezer család egy egész nagy hazának földszínét bírja, vagy jobban mondva bitangolja, hogy a több milliónyi családnak abból véres verejtékkel szerzett saját pénzén se legyen szabad egy kis részt tulajdonul szereztetnie, hogy több milliónyi család néhány ezer miatt szüntelen csak szomjazzék a haszon után, de a hasznot ne érezhesse; nem fér meg a keresztény jogossággal."25
Az elkeseredett hang a reformpolitikából való kiábrándulást jelzi, de most még nem jelenti az azzal való szembefordulást. Az 1843-ban írott Sajtószabadságrul nézetei egy rabnak című röp-
2 1T. M.: Kritikai értekezetek.
22 Életpályám. 103.
23 Uo.
24 T. M.: Népkönyv. 9 8 - 1 0 1 .
25 PÁNDI Pál: Kísértetjárás Magyarországon. I. köt. 279.
iratában elméleti általánosságban viszi tovább azokat a gondolatokat, amelyeket a felvilágo
sodás társadalmi eszméiből vett át, de sem az aktuális „napi" politikai problémákra nem al
kalmazza, sem az eszményi társadalomra vonatkozó utópisztikus tanokkal nem egyezteti- szembesíti azokat. Már a röpirat indítását is ez a „desztillált" radikalizmus jellemzi:
„Ha e mostani emberekből még valaha dicső nemzeteknek kell lenni, az kétféleképp törté
nik: vagy úgy, hogy a kormányok önként lemondanak azon szabadságokrul és jogokrul, melyeket a népektől elraboltak . . . , vagy pedig a népek magok foglalják vissza. Ehhöz nem kellene egyéb, csak akarat, de az a baj, hogy a szabadságától és jogától megfosztott népek oly valamivé fejlődtek, kik akarni nem tudnak."26
A szabadságukat és jogukat visszafoglaló népek szellemének megidézése után akár egy forradalmi kiáltvány is következhetne. Táncsics gondolatmenetében azonban jóval ártatla
nabb funkciója van ennek. Az, hogy a népek jogfosztottságának okát a kormányokra hárítja, éppúgy jelzi a radikális indulat ideológiai fedezetének határozatlanságát, mint az, hogy a puszta akaratot elégséges eszköznek tekinti a kormányok megdöntésére. S jóllehet a cenzúra önkénye elleni tiltakozás a napi politikai harc egyik időszerű formáját is jelenti, a szabad sajtó társadalomformáló szerepének abszolutizálása is politikai realitásérzékének fejletlenségéről vall. A szabad sajtó — úgy véli — nemcsak kinyilvánítaná, de érvényre is juttatná a kormá
nyok megdöntésére hivatott népakaratot. „Ha a sajtó csak húsz esztendeig volna tökéletesen szabad . . . az egész mostani rendet felforgatná; nem maradna kő kövön, vagy jobban mondva nem maradna tisztviselő tisztében . . . " — írja naiv lelkesedéssel.27
Forradalmi eszmecsírák és békés reformeri következtetések kettőssége jellemzi a Sajtó- szabadságml.. . többi gondolatát is. Érvel a privilégiumok ellen, támadja az egyházat, kor
látozni óhajtja a királyság hatalmi és jogkörét, ám mindezek az igények — amelyek egyébként kivétel nélkül a francia felvilágosodás társadalmi eszméit visszhangozzák — csupán teoretikus megfogalmazást nyernek, az óhajtott cél elérésének hogyanjára vonatkozó elképzelések nélkül.
A Sajtószabadságrul... tónusának szokatlan feszültsége mégis arról árulkodik, hogy Tán
csics alkatában már érlelődnek a forradalmiság indulati elemei. „Még nem értek meg az embe
rek arra, hogy jogokat és szabadságokat adjunk nekik . . mi csupa atyai gondoskodásból vonjuk meg tőlük a szabadságot, mint gyermektül a kést" — imitálja tőle nem szokatlan iró
niával a „népek atyjainak" demagóg szólamát, de nyomban ki is fakad: „ . . . én mindig gutaütéstül félek, midőn ilyeneket hallok vagy olvasok, annyira felháborodik egész lényem."2*
— S ez a kifakadás már szokatlan, új jelenség a mindig fegyelmezett modorú Táncsics prózájá
ban. Az indulat zsilipnyitása után most már az irónia szűrőrácsát is leszereli, hogy szabad medret nyisson eszméi áradásának:
„Ha van istenkáromlás, hát ez az, midőn azt mondjátok: a nép nem ért meg arra, hogy szabadságot adjatok neki, hogy jogokat osszatok neki: Ha nem ért meg nem ti akadályoztátok-e cenzúra által? És nem az-e a célotok, nem azért folyamodtok-e cenzúrához, hogy soha meg ne é r j e n ? . . . Ha már bármi úton-módon a nép szabadságát s jogait kezetekre játszottatok, isten neki, csak legalább ne igyekezzetek ennek oly színt adni, hogy még erénynek tartas
sák . . . "29
Táncsics indulata nyilvánvalóan azok ellen a nemesi reformpolitikusok ellen irányul, akik ugyan a legkevésbé vétkesek a nép szabadság- és jogfosztottságában, mégis a legtöbbet tehet
nének ezen „istenkáromló" állapot megszűntetéséért. Még nem mondja ki, de már felismerte
2 6T. M.: Válogatott írásai. Bp. 1957. 104.
2 71 . m. 117.
2 81. m. 114-115.
29 Uo.
Széchenyi reformprogramjának elégtelenségét. Nem meglepő ezek után, ha egy évvel később a Hitel írójának alapelveit kezdi bírálni:
„Vagy képes, és akarja a magyar társadalmi állapotát gyökeresen orvosolni, vagy nem.
Ha képes és tud akarni, nincs szüksége a tőkére, vagyis hitvány foltozásra: ha pedig nem képes, nemcsak ez, de ennél tízszerte nagyobb tőke sem emeli a hazát; sőt minél nagyobb volna a kölcsöntőke, annál mélyebbre süllyedne, s annál bizonyosabb volna veszte . . . Ha volnának oly rövidlátó s bohó hitelezők, kik csupán ránk nézve tennének kivételt, s biztos hypotekát nem keresve tőkéjüket nekünk adnák, e százmillió ugyanazon csatornákon (s valószínűleg még néhány eddig ismeretlen csatornácska is támadna) visszaszivárogna, melyeken már több száz millió kiment e hazából, s a magyarnak gyönge vállaira egy teherrel több nehezülne: az adóssági, azaz státusadóssági teher."30
Táncsics észrevétele már a radikalizmus forradalom felé vezető útját egyengeti. Széchenyi tervének ilyen értelmű bírálata, a tőkebehozatal gazdasági és társadalmi veszélyének felis
merése, s ebből következően az importált kapitalizmus perspektívájának határozott elutasítása akkor is forradalmi előrelépést jelentene eszmei fejlődésében, ha megmaradna a puszta taga
dás álláspontján. De többről van itt szó. A Széchenyivel vitázó Táncsicsban politikai akarattá érlelődik mindaz, amit korábban „csak" nevelési programként s a „kedvező törvények" iránti bizalma jeleként fogalmazott meg.
„Mik tehát azon eszközök, módok, melyek magunk hatalmában állnak s pénzbe nem kerül
nek, és a hazát mégis akármennyi kölcsönpénznél hatalmasabban emelhetik? Csekélységek — adja meg a maga feltette kérdésre a választ —: akarat minden magyar ember érdekét ugyan- azonítani; akarat minden kiváltságot eltörölni [kiem. tőlem — K. F . ] . . . Agitáljon a gróf amel
lett, hogy ama kiszáradt és részint beiszaposodott források, melyekbül anyagi és szellemi élet egyaránt buzog, megnyíljanak; agitáljon a gróf amellett, hogy minden magyar egyenlő jogú és szabadjogú ember legyen . . . A gróf a szájhazafiakat a tetthazafiaktul elválasztva külön sorba állítaná . . . én sokkal egyszerűbb és csalhatatlanabb osztályozást javasolnék, tudni
illik ezt: álljanak külön sorba mindazok, kik az igaztalanságokat, vagy ami egyre megy, a státus fenéjét, a privilégiumokat gyökerestül kiirtani késznek nyilatkoznak; másik sorba lép
jenek azok, kik ezeket fenntartani óhajtják. Ez biztos osztályozás lenne !"31
Széchenyiből kiábrándulni — a reformpolitika útjáról való letérés első, de végleges irányt meghatározó lépése 1844-ben. És Széchenyivel így szembefordulni — ez már érzelmi-indulati
„átállást" is jelent a „forradalomcsinálók" közé. Most érkezett el Táncsics ahhoz a ponthoz, amelyen túllépni, pontosabban az idáig sodró indulat logikája szerint tovább haladni csak a nyiltan vállalt forradalmiság pozíciójából, a forradalmi cselekvés irányában lehet. Ehhez a lépéshez azonban sem a történelmi, sem az alkati feltételek nem értek még meg. Törvényszerű
nek kell tartanunk, hogy a továbblépés egyúttal a konkrét politikai kérdésektől való távolo
dást is fogja jelenteni, vagyis hogy felerősödik gondolkodásában az újszociális tanok utópisz
tikus elemeinek a hatása.
Táncsics írói pályáján a Józanész című munka jelzi eszmei fejlődésének ezt az újabb állo
mását. De nemcsak az ő életművében útjelző ez a könyv, hanem a korabeli Magyarország szellemi térképén is. „Az 1843—44-ben írt: . . . Józanész a korai új-szociális tervek legkövet
kezetesebben végiggondolt reformkori dokumentuma" — mondja Fenyő István.32 Ez a követ
kezetesség természetesen csak az utópisztikus gondolatrendszerek szerinti következetességet jelenti, s nem azt, hogy Táncsics itt kibontaná a bennük rejlő forradalmi konklúziót. Sőt, éppen az jellemzi, a Józanész íróját, hogy végletesen következetlenül kapcsolja egymáshoz a
30 Válasz Széchenyi I. gróf két garasára.
31 Uo.
3 2A magyar irodalom története. III. köt. Bp. 1965. 685.
158
társadalmi bajok okáról és gyógyításuk módjáról vallott elképzeléseit. „Teljes meggyőződésem az, hogy az elkülönözött tulajdon s az abból szükségképp támadó egyenlőtlenség mellett üdv e földön nem virulhat soha, míg közös használat nem váltja föl jogtalan állapotunkat" — írja Cabet Voyage en Icarie című munkáján fellelkesülve,33 de az egyenlőtlenség okáról még mindig naivan vélekedik. Úgy hiszi, az „csak azért támadhatott, mivel az emberiség teljes tudatlanságban kezdődött, s azért áll még fenn, mivel az általános tudatlanságból csak kevéssé bontakozott ki".34 Most tehát a diagnózis pontatlan, ám annál meglepőbb annak a gondolat
nak a forradalmi radikalizmusa, amelyet a tudatlanság felszámolásának módjáról, a nevelés
ről fejt ki. Már könyve bevezetőjében felbukkan az eretnek gondolat:
„Ti, kik tőlünk különválva mint népről beszéltek, igen gyakran emlegetitek: a népei nevelni kell, csak az a baj, hogy érdeketek ellenkezőt kíván, tudniillik azt, hogy az emberek minél gyávábbak, minél ostobábbak maradjanak, mert úgy könnyebben bánhatni velük baromként. . . "35
Később pedig, a nevelés politikai szerepéről elmélkedve megfogalmazza a marxizmus néző pontjából is érvényes tételt:
„ . . . a nevelés elvontan nem egyéb, mint értelmetlen üres hang vagy chimaera, főképp nálunk és körülményeink között. Ugyanis ki akar és mit akar, s kinek megbízásából akar ne
velni?"30
1843—44-ben már túl van tehát a korábban rá annyira jellemző naiv pedagógiai optimiz
muson, s most megint olyan ponthoz jutott, amelyen túl a polgári átalakulás reformeri és for
radalmi útjainak véglegesen el kell válnia egymástól. De mivel az egyiket már, a másikat még nem tudja választani, egyszerre éli át a távoli cél tudatemelő állapotát s mond le elérésének reális lehetőségéről. Hiszi, „hogy a közhasználatot köztársaságnak kell megelőznie", de abban reménykedik, hogy „a nép magátul alakul át józanész-szerű társasággá". „A magátúl való átalakuláson pedig — idézhetjük ismét Pándi Pál megállapítását — az igazságraébredés, fel
világosodás utópisztikus, nem forradalmi perspektíváját érti. . . . bízik abban, hogy a jó szellem győzedelmeskedni fog",37 s meg is fogalmazza radikalizmusát még most is fékező naiv érveit. A „győzedelmeskedő szellem" — úgy véli — a következőképpen érvényesül:
„Először: az egész nép mindinkább eszesedik; másodszor: a kiváltságos osztály embersége
sül; harmadszor: a fejedelmek kénytelenségből engednek — e háromból olvad össze a jó szel
lem."38
S ha netalán valakiben ezek után is kétséget hagyott volna mindenfajta rebelliót kerülő társadalomjavító szándékáról, szükségét érzi, hogy kijelentse:
,yHa valaki azt hinné, hogy én a közhasználatot most behozni szándékoznám, az igen nagyon csalódnék. Én kinek-kinek szabadságát legdrágább kincse gyanánt tekintem, a közhasználatot tehát józanul csak akkorra értem, midőn a szabad emberek minden erőltetés nélkül azt ön
ként kívánandják."39
Újra és újra felmerül a kérdés: mi magyarázza a folytonosan harcra kész ideológiai fegyver
zetben „felálló" Táncsics ismétlődő kapitulációját. A bevezetőben említettük már, nincs okunk azt hinni, hogy taktikai kitérésekről, meghátrálásokról lenne szó. Tegyük hozzá, ha van is
33 PÁNDI Pál: Kísértetjárás Magyarországon, I. köt. 278—279.
3 íU o .
35 TÁNCSICS Mihály: Józanész. 1844. 5.
3 61 . m. 260.
37 PÁNDI Pál: i. m.
3 8T. M.: Józanész. 266-267.
39 Uo.
szerepe magatartásában a taktikának, ez semmiképpen nem meghatározó s főképp nem tuda
tos őnála. Nem fogadhatjuk el azt a magyarázatot sem, amely szerint a kisszámú plebejus értelmiség bázisnélkülisége indokolja forradalmi erőinek megtorpanásait. Ennek az érvelésnek csak akkor lenne helye, ha tényként kezelhetnénk azt a feltevést, hogy volt ennek az értelmi
ségnek olyan rétege — vagy akár egyetlen alakja —, amely, illetve aki már a negyvenes évek közepén forradalmat akart. De ha lett volna is, vajon Táncsics közéjük tartozott-e, vagy éppen ő volt-e az? Hallgassuk meg őt magát — mielőtt elsietnénk a választ —: hogyan vélekedett a forradalomról — három évvel a forradalom előtt! A kérdés súlya indokolja, hogy részletesen idézzük az 1843 és 1846 között írott Hunnia függetlenségé-nek ide vágó sorait.
„Hogy vannak köztünk emberek, kik . . . szívből óhajtják, arról tökéletesen meg vagyok győződve, ámbár nem is tudják, mi az a revolutió. Kik óhajtják ezt? könnyű kitalálni, azok, kik szeretnék, hogy szétágazó erőnk még széljebb ágazzék, megszakadozzék, aztán végre az ország önmagában meghasonoljék és az önállás tönkre jusson; kívánják pedig ezt azok, kik hazánkbul Ausztriát csinálni vágyának.
Nem, revolutió nem készül nálunk, hacsak a kormány mély politikájával erőnek erejével nem akarná elővarázsolni.
Ha szavom oly hatályos volna, mily szent és igaz óhajtásom, hogy oly valamitől Isten meg- őrözzön; s ha a sajtó szabad volna: lelkemnek minden erejét arra meríteném, hogy a netalán kitörhető revolutiót ránk nézve veszedelmesnek megmutatnám, s elejét venni igyekezném.
Nemzeti függetlenségünk örökre elvéreznék, ha most ily valamire vetemedni elég esztelenek volnánk . . .
Az én nézetem röviden a revolutióról ez.
Vagy az egész nemzet indul fel valami újat kivívni, vagy csak egy kis rész. Ha az egész, az nem revolutió, hanem határozat; mert ki ellen revoltál az egész? képzelni sem lehet; ha pedig egy kis töredék revoltál valami visszaélés ellen, az esztelenség. . . . világosan látható, mit gondolok én a kis rész által eszközlendő revolutió alatt, tudniillik azt, midőn alattomosan összebeszélnek, titkosan terveznek, s végre tervök szerint fegyverrel támadják meg a felsőbb- séget, kormányt.
Mindaddig tehát, . . . míg az emberek hatalmában van szóval, ésszel kivívni azt, mit ki
vívni szándékoznak: addig durvaságnak, kegyetlenségnek tartom vashoz n y ú l n i . . . Ha pedig, mint mondám, az egész társaság támad és zendül fel valami igazságtalanság ellen, ezt lehetet
len józanésszel revolutiónak nevezni. Azt, ki a társaság ellen elkövette az igaztalanságot, törvény elébe idézi, érdeme szerint megbünteti, és vége van mindennek. Kérdem, ki ellen re- voltálna így az egész? . . .
. . . De amikor a nép, két majd egyenlő részre oszlik, mikor tehát nem a társaság határoz néhány egyes irányban, hanem a nemzet két pártra oszlik: akkor az nem revolutió, hanem meghasonlás, polgárháború."i0
Válasszuk külön Táncsics gondolatmenetében az objektív érveket politikai nézeteinek naiv
idealista elemeitől! Revolutió-ellenességének első s legfontosabb okaként a provokációtól való félelmére hivakozik. Azokkal szembeni éberségre int, „kik szeretnék, hogy szétágazó erőnk még széljelebb ágozzék, . . . kik hazánkbul Ausztriát csinálni vágyának". Hogy mennyire indokolt ez az aggodalma, azt néhány évvel később majd a galíciai példa fogja igazolni! Már nem a „békés és bölcs" alkat, s nem is az erőszak ellen tiltakozó erkölcsi érzékenység szólal fel itt a forradalom ellen, hanem az ügy, a nemzeti függetlenség ügyének féltése az elhamar
kodott, a meggondolatlan cselekvéstől! Annak a fegyelemnek a csírája ez, amelyik a Dicsősé
ges nagyurak-at író Petőfiben is munkálni fog, s amelyet vállal majd a forradalmi események sodrásában is. De figyeljünk Táncsics fogalmazásának rejtett hangsúlyaira is! „Nemzeti füg
getlenségünk örökre elvéreznék, ha most ily valamire vetemedni elég esztelenek volnánk."
Hogy itt a most időhatározó lényegesen módosítja, korlátozza a forradalom-ellenesség elvi indítékait, az a kontextusból kiragadva belemagyarázásnak tűnhet. Ám ha néhány bekezdéssel lejjebb ezt olvassuk: „ . . . míg az emberek hatalmában van szóval, ésszel, kivívni azt, amit
40 T. M.: Hunnia függetlensége.
kivívni szándékoznak: addig durvaságnak, kegyetlenségnek tartom vashoz nyúlni" — nem lehet kétségünk afelől, hogy Táncsics látómezején már belül van a jogos és ésszerű revolutió lehetősége is.
Nemcsak a revolutióról alkotott fogalma különbözik tehát a forradalmi átalakulás minden formáját elutasító reformerekétől, de a forradalomtól való idegenkedésének is alapvetően más indítékai vannak, mint például Wesselényi, Széchenyi, Kemény vagy Eötvös magatartásá
ban. Táncsics álláspontja megengedi, hogy „az egész társaság támadjon és zendüljön fel valami igazságtalanság ellen" (csak lehetetlennek tartja ezt „józanésszel revolutiónak nevezni"), a nemesi reformpolitika — sajátos hatalmi szerepe miatt — óvakodik a „társaság egészét"
mozgósító zendülésektől. A forradalomtól Táncsics is s a reformerek is a polgárháború veszélye miatt rettegnek, de ez a rettegés sem állítja egy táborba őket. Táncsics azért fél a meghason- lástól, mert az veszélyezteti a kormánnyal szembefordítandó nemzeti egységet, a konzervatí
vok és liberálisok viszont azért nem mernek ujjat húzni a kormánnyal — mert félnek a polgár
háborútól.
Ám bármennyire is jelen vannak a Hunnia függetlensége írójában az eszmei radikalizmus megkülönböztető jegyei, magatartását mégis erősebben motiválják azok az illúziók, amelyek most, a negyvenes évek elején, még egyaránt jellemzik a politikai ellenzékiség legkülönbözőbb változatait. Nemcsak a „szó, a beszéd és az írás" erejébe vetett töretlen hit táplálja ezt az illúziót, hanem annak az öröklött világképnek a hatása is, amelyik a politika fölött álló er
kölcsi világrendet feltételez s az igazságnak és törvényességnek már-már transzcendens hatal
mat tulajdonít. Ahhoz, hogy ki-ki a maga útján közelebb jusson, a forradalom gondolatához, ebben a hitében kell megrendülnie s ennek a világképnek az érvénytelenségét kell felismernie.
Táncsics 48 előtti eszmei fejlődésében csak az 1845—46-os év hozza meg ezt a változást.
A cenzúrával vívott szélmalomharc — immár egy évtized óta halmozódó keserű tapasztalatok
— után most érik elhatározássá régóta dédelgetett terve: külföldre megy, hogy csonkítás nélkül megjelentethesse munkáit. Döntésében fontos szerepe van annak, hogy újabb művei ki
adásához az ellenzéki főurak támogatását sem tudja megnyerni. A Hunnia függetlenségét Kossuth közvetítésével Batthyány Lajoshoz küldi, a Polgári katekizmus-áról pedig Teleki László véleményét kéri, de Batthyány kitér a válasz elől, Teleki pedig a könyv „egész tartal
mát még most korainak véli, de egyébiránt nem is ért vele mindenben egyet".41 Meg kell arról győződnie, „hogy az arisztokratákkal nem sokra mehet", s megfogadja, hogy „nagyurakkal nem kíván azért tanácskozni, mit és hogyan kellene tenni a haza sorsát illetőleg, hanem meg
teszi azt, amit keble istene sugall".42
Külföldi útján ilyen sugallatokat érlelő impulzusok érik. Franciaországban főleg azon könyv
kereskedéseket keresi föl, „ahol a demokrata-féle röpiratok voltak inkább kaphatók", s ezeket olvasva érzi, hogy „itt valami készülőben van, szóval a 48-iki kitörésnek a jelei már mutat
koznak".43 Találkozik Cabet-val is, a magyar újszociális eszmélkedést oly döntően befolyásoló Voyage en Jcarie című könyv híres szerzőjével, de alighanem erősebb hatással van rá az az élmény, amit a Párizsban élő magyar mesterlegények és munkásokkal való találkozás jelent.
(Munkásmozgalmi tevékenysége tulajdonképpen ezzel a találkozással kezdődik.) A lelkes kö
zösség az ő „indítványa s buzdítása folytán alakul szabályszerű egyletté", s ideológiai ön
képzésüket éppen az ő általa fordított Lamennais-könyv tanulmányozásával kezdik el.44
Londonban megdöbbenve veszi tudomásul a fejlett ipar és nyomor kiáltó ellentéteit, de a köz
élet demokratizmusán fellobbanó lelkesedése felülkerekedik szociális aggályain. Ami rossz, azt a feudális jogrend egyes elemeinek továbbélésével magyarázza, s ami követendő példa, azt
41 Életpályám. 164.
42 Uo.
4 31 . m. 186.
44 Egy hivő szavai . . . Életpályám. 188.
lényegében a fejlődő kapitalizmus számlájára írja.45 Az itteni légkör termékenyítőén hat írás
kedvére is. „Sajátságos gondolatom támadt Angolhon szabad földén — írja visszaemlékezésé
ben —, az tudniillik, hogyan megy az írás, mikor az ember nem kénytelen amiatt töprenkedni, hogy vajon ezt vagy azt a szót, kitételt meghagyhatni-e, s ha megmarad, nem törli-e azt ki a cenzor?"46 A kísérlet eredménye, a „Magyar munkások külföldön, vagy kié a haza?" című írása nem maradt fenn, de tudjuk, hogy „a munkások nagy osztályának érdekeit és természet
adta jogait emelte ki benne" — s alapeszméje az volt, „hogy aki nem dolgozik, ne is egyék;
. . . A dologtalan uraskodók, henyék munkások nélkül meg nem élhetnek; de a munkások el
lehetnek henyélő urak nélkül."47
A nyugat-európai út tapasztalatai újabb nagy lépést jelentenek tehát Táncsics forradalom felé vezető pályáján. S nem mellékes, hogy ezt a lépést nem a felvilágosodás elvont társadalmi eszméinek az útján, s nem is az újszociális tanok utópisztikus gondolatrendszeréhez igazodva teszi meg, hanem a harmadik úton: a politikai valóság kitapintható terepén! Igaz, nem köz
vetlenül a hazai valóság terepe ez, de olyan magaslat, viszonyítási pont, ahonnan a hazai viszonyok „bemérésére" kiváló alkalom adódik. Nemcsak azért, mert „itt újra alkalma volt érezni, mily jelentéktelenné süllyedt le magyar nemzete, vagyis, hogy mennyire elmaradt, háttérbe szorult államilag más nemzetek mögött",48 hanem mert most, a cenzúra lidércétől felszabadultan éli át személyesen is a szellemi demokrácia gondolatokat fakasztó és tetteket
ihlető állapotát.
S ez az élmény nem marad tiszavirágéletű epizód.Európai útján szerzett legféltettebb kincse
ként hozza magával haza, ahol már nemcsak eszméit, de személyét is rejtenie kell a Népkönyv szerzőjét köröző nyomozók elől. Kezdetét veszi bujdosása, s néhány hónappal később már a budai várbörtön foglyaként várja szabadulása napját. Ennek a rohanó másfél esztendőnek bennünket csak az a néhány hónapja érdekel, amely első elfogatásáig tart. 1846. november utolsó napjaiban érkezik Batthyány Kázmér gróf Zágráb megyei jószágára, Broodba, hogy végszükség esetén külföldre szökhessen. A szökésre nem kerül sor, viszont itt következik be pályájának az a fordulata, amelytől már karnyújtásnyi közelségben a csúcs: 1848-as poli
tikai szerepe. A „sorsdöntő" élményt egy olvasmány adja: Cabet: Histoire, populaire de la revolution francaise című négykötetes munkája, melynek hatására később így emlékezik vissza:
„Robespierre-t mint kegyetlen embert, vérengző szörnyeteget rajzolták azok, kik a francia nagy forradalmi eszméket szerették volna s szeretnék még mindig kiirtani; nálam lévén Cabet . . . munkája, ezt olvasván meggyőződtem arról, hogy Robespierre ritka szilárd jellemű, tiszta lelkű valódi republikánus volt; nem kegyetlenségből büntetett, hanem mert gyökeresen akarta kiirtani mind azt, mit a nemzet boldogulhatásának akadályául ismert."49
A robespierre-i forradalmár-jellem iránti rokonszenv nem pusztán a „revolutió"-val szembeni morális indítékú tiltakozás elbizonytalanodását jelzi. Táncsics most jut el a forradalmi erőszak jogosságának és szükségességének elfogadásáig! Cabet könyvének erőszakos jelentősége nem abban van, „hogy a francia forradalom eseményeivel, dicső tetteivel és hősi alakjaival ismer
tette meg" olvasóját, hanem abban — állapítja meg Lukácsy Sándor, hogy a forradalomra vonatkozó számtalan történeti mű közül ez volt az egyetlen, amely annak „jakobinus fel
fogását" és „kommunista kritikáját" is megfogalmazta.50 Hogy a „Nép szava, Isten szava"
című röpiratát miért éppen itt, Broodban, a császár fogdmegjei elől rejtőzve, és éppen most:
45 T. M.: Életpályám. 191.
4 61 . m. 194.
47 Uo.
«I. m. 193.
4 91 . m. 213.
50 LUKÁCSY Sándor: Petőfi forradalmi világnézetének fő vonásai. Petőfi tüze. Bp. 1972.
2 1 1 - 1 2 .
Cabet könyvének hatása alatt írta — az nem is igényel bővebb magyarázatot. De hogy Cabet forradalomtörténete — tárgyával és szemléletével egyaránt — mennyire szervesen épül bele Táncsics munkájába, az megkülönböztetett figyelmet érdemel. Nem érdektelen felidéznünk a párizsi eseményeket Cabet nyomán ismertető, s azokat „jakobinus szellemben" kommentáló sorokat:
„1789-ik esztendőben . . . a király elküldé szolgáját a gyűlésbe mondatván általa a törvény
hozóknak: A ti uratok a király parancsolja nektek, hogy oszoljatok el, a gyűléssel hagyjatok fel. A főpapság, az első rend, erre a gyűléstermet elhagyá, őket a nemesség a második rend követte; a harmadik rend, a nép képviselői a követek, a teremben maradtak, s egyik szónok
— Mirabeau — a többiek nevében azt monda a király szolgájának: »Eredj, mondd meg az uradnak, hogy mi innét nem távozunk, mi vagyunk, a nemzet, mi törvényt hozunk, s fölöttünk urat nem ismerünk.«
Nem járja át e szavak ereje velőtöket és csontotokat ? Ha nem bíztok emlékezőtehetségetekben, égessétek tenyeretekbe, hogy el ne feledjétek ... nálunk a dolgok sürgetősebbek, mint volt a franci
áknál."51
Ha az imént azt az alkati-szemléleti változást hangsúlyoztuk, amely a forradalmi erőszak erkölcsi indokoltságának elismerésében jutott kifejezésre, fel kell figyelnünk a francia példával figyelmeztető Táncsics szemléletének másik — s nem kevésbé új — elemére is. Arra tudni
illik, hogy forradalomra érettnek ítéli a magyarországi állapotokat. Egyet érthetünk Bölöni Györggyel, aki kitűnő Táncsics-életrajzában a rohamosan romló gazdasági helyzet, az éhező parasztság elégedetlenkedésének szaporodó jelei alapján magától értetődőnek fogja fel ezt a táncsicsi helyzetértékelést.52 De vitatkoznunk kell felfogásával, amennyiben Táncsics maga
tartásának új vonását az új helyzet ugyancsak magától értetődő következményének tekinti.
Az Histoire populaire ... hatása nélkül is tudomásul kellett vennie Táncsicsnak, hogy a pa
rasztság nyomora „iszonyúan borzasztó" dolgokkal fenyeget, ám Cabet Robespierre-portréjá- nak ismerete nem iktatható ki a forradalmi helyzet forradalmi értelmezésének érzelmi-tudati indítékai közül! Különösen nem, ha figyelembe vesszük, hogy a Nép szava, Isten szava nem
csak a parlamentáris keretek között zajló revolutió jogosságát hirdeti. Táncsics a „csáktornyai é j " s a galíciai tragédia véres eseményeire is emlékeztet, „hol a paraszt nép felingereltetett a nemesség ellen",s nyomban meg is fenyegeti a magyar földbirtokos osztályokat egy újabb magyar parasztforradalom cseppet sem távoli lehetőségével:
„ . . . ha még most sem hallgatjátok meg igazságos kiáltásainkat, hogy a közterhet velünk egyenlően viseljétek: mi kénytelenek leszünk a megválthatásnak reményéről is lemondani, s tesszük, mit végső szükség és ínség tennünk kényszerít (sic!), mert hiszen tudjátok a nevezetes példabeszédet: szükség törvényt bont."53
És nem hagyja bizonytalanságban olvasóját afelől, hogy mit ért a példabeszéden . . . Idáig jutott Táncsics alig több mint egy esztendővel a forradalom előtt. Nem több s nem kevesebb ez, mint amit néhány hónappal később — éppen Táncsics börtönbe kerülését követő napokban — Petőfi fogalmaz meg A nép nevében-ben. Petőfi a csáktornyai éj s a köztudatban még frissen élő galíciai események helyett a magyar nemesség önérzetét és történelmi tudatát mélyebben és érzékenyebben érintő Dózsa szellemével fog fenyegetőzni. De a két magatartás
— a Táncsicsé és Petőfié — lényegét ez már nem különbözteti meg. Ha most írná Táncsics népiskolai tankönyvét, az 1514-es parasztháborúról szóló fejezetben már nem másolná kriti
kátlanul a konzervatív történetfelfogás werbőcziánus Dózsa-portréját.
összegezésként megállapíthatjuk: Táncsics politikai eszméinek fejlődése mindvégig egy irányban, de több úton haladt. Az egyik az újszociális tanok forrásaitól indult, s a hazai terep-
5 1T. M.: Vál. ír. 148-149.
52 BÖLÖNI György: Hallja kend, Táncsics.
53 T. M.: Nép szava, Isten szava. T. M. Vál. ír
viszonyokhoz igazodva is megőrizte utópisztikus jellegét,54 a másik út a felvilágosodás tár
sadalmi eszméit vitte tovább elvont teoretikus síkon,55 s végül a harmadik a reformkor poli
tikai harcai frontján húzódott — taktikai kitérőkkel és elágazásokkal (Napkönyv, Földmívelési ipar . .. Széchenyi István gróf két garasára . . . Hunnia függetlensége, Nép szava, Isten szava).
Hangsúlyoznunk kell azt az ellentmondást, hogy jóllehet mindhárom út iránya a plebejus radikalizmus felé mutat, külön-külön mindegyik a forradalom-ellenesség polgári érveinek is fel
vonulási terepe volt. Ez az ellentmondás csak egybeágazásuk pontján s pillanatában szűn
hetett meg.
A három út pedig csak 1846-ban találkozik. Nem véletlenül éppen akkor, amikor a kelet
európai feudalizmus válsága (Galícia, éhínség, parasztmozgolódás stb.) s az erre kétségbeeset
ten reagáló, hadállásait erősítő reakció Táncsics életében is tragikus fordulatot teremt. A buj
dosni kényszerülő s csakhamar börtönbe kerülő paraszt-polgár előtt nemcsak a további fel
emelkedés lehetőségei szűnnek meg, de polgárosuló törekvésének minden eddigi eredménye is megsemmisül. S nemcsak rokonszenve és erkölcsi elvei állítják a paraszti tömegek oldalára — élesen szembe a liberális nemesi politikával, hanem saját helyzete, a jobbágytömegekével azonosult esélyei is.
Nem azt kívánjuk ezzel mondani, hogy Táncsicsot a személyes sorsa fölötti elkeseredettség érlelte lázadóvá, csupán azt, hogy most is, mint pályája korábbi fordulatainál, a „hie et nunc"
átélt tapasztalat, a konkrét valóság játszotta különböző eszméi reakciójában a katalizátor szerepét.
A népfelkeléssel, parasztlázadással fenyegető forradalmi helyzet inkarnálja Táncsicsban Dózsa szellemét. Ugyanakkor, amikor Eötvös vízióiban, Arany gondolataiban, s csak hónapok
kal korábban, mint ahogy Petőfi lelkében is újjászületik ez a szellem.
Ferenc Kulin
LE PORTRAIT DE DÓZSA D'APRÉS MIHÁLY TÁNCSICS
L'étude analyse l'évolution de la conception du monde de Mihály Táncsics, jusqu' la ré- volution bourgeoise démocratique de 1848, de cet idéologue le plus passionné des aspirations plébéiennes-bourgeoises et qui avait l'influence la plus grandé dans les décennies d'avant la révolution hongroise. L'analyse part de la contradiction que ce merne politicien qui, partir de la deuxiéme moitié des années 1840, représente le programme antiféodal le plus radical, dans sa conception historique pourtant — d'aprés le chapitre de son manuel d'école primaire intitulé YHistoire des Hongrois dans lequel il traite la guerre des paysans menée par György Dózsa — il ne se délimite en rien de la conception historique conservatrice de la noblesse. Est- ce qu'il s'agit ici seulement de ce qu'aupres d'un radicalisme se rapportant au présent, les Schemas convervateurs et réactionnaires de la conception historique peuvent vivre bien en- semble, ou bien de ce queleséléments ideologiques et impulsifs d'origine diverse du radicalisme peuvent coexister avec les conceptions politiques réformistes et utopistes? Du tout: comment Mihály Táncsics, ce paysanbourgeois révérant le roi et la puissance dans l'esprit de Széchenyi, est arrivé accepter et solliciter meme la violence révolutionnaire? En cherchant la réponse ces jquestions, l'auteur de cetté étude examine les déclarations politiques, l'oeuvre d'homme de lettres et les précepts pédadogiques de Táncsics dans la corrélation des faits biographiques et historiques. D'aprés sa conclusion, ce n'est qu'en 1846 que Táncsics est devenu un revolutio
näre sans équivoque, c'est- -dire apres la date quand la dualité caractéristique de paysan et de bourgeois de sa Situation sociologique a cessé, quand — s'instriusant de son sort personnel
— il a pu reconnaitre que les réformes servent seulement l'embourgeoisement de la noblesse moyenne et non celui de la paysannerie. Le fait que cetté révolution de conception ne peut pas étre démontrée dans les éditions de 1846 et d'aprés 1846 de ses manuels écrits plus tot, s' explique par son emprisonnement et, plus tárd, par ses devoire politiques quotidiens qui ont absorbé toute son énergie, mais cela ne signifie pas du tout tout la coexistence pacifique d' une conception historique réactionnaire-conservatrice et d'une pratique révolutionnaire.
54 Budapesti levelek, Pazardi, Józanész.
55 Sajtószabadságrul nézetei egy rabnak, Hunnia függetlensége, Nép szava, Isten szava.
